„Honvágy gyötör!” Milyen silány kis ál-sóhajtás ez a mondat! A sorsom mindenütt – magány. Nem édesmindegy, hol szorongat? S hogy milyen utcán cipelem piaci kosaram – a házba, mely éppúgy nem haza nekem, mint egy kórház vagy egy kaszárnya? Mindegy az is: végezetül miféle rab-oroszlán-pózban szenvelgő emberek közül menekülök, hogy elhúzódjam magamba, sarki medveként, mely nem lel jéghegyet a tájon. Szívem hol nem leli helyét, hogy hol futom vesszőfutásom, mindegy… Az anyanyelv meleg tej-illatát, ízét sem érzem. Milyen nyelven nem értenek - mindegy az is, mindegy egészen. (Ki értsen? Az újságfaló, ki borsos pletykákra vadászgat? Egy kurta századé a szó, az én hazám meg: minden század!) Állok szikáran, mereven, kidőlt fasor utolsó tönkje. Minden, mindenki idegen. Elmúlt belőlem mindörökre a múlt. Emléket és jelet és dátumot – mindent feledtem. Magából mindent kivetett Ki-tudja-hol-született lelkem. Mert megőrizni nem tudott hazám. Már senki nem találhat bennem egy ismerős zugot, egy tenyérnyi hazai tájat. Már minden ház üres nekem. Csupa „mindegy”!, csupa „hiába!”… Csak ne csapódjék hirtelen elém egy berkenyefa ága!… Szergej Jeszenyin: Elindulok
Elindulok, szelíd zarándok, mezítlábas szegénylegény, amerre úsznak zsenge ágak nyírfaderék fehér tején. A földet véges-végig mérem, követve képzelt csillagot. Közelgő jósorsom remélem, míg rozstáblák közt ballagok. Piros almát emel az égre a hajnal hűvös tenyerén. Kaszások indulnak a rétre, énekük lassan ring felém. Falu-sövény mellett haladva csöndes igéket mormolok: százszor boldog, ki elfogadta a tarisznyát, vándorbotot, boldog, kit gyér öröm vigasztal, barát, ellenség elfeled, kit dűlő, mezsgyekő marasztal, s ki csak kévéknek hajt fejet. Jevgenyij Vinokurov: A végtelenség szomja
A végtelenség szomja ez: gyalog nekivágni! Dűlő, domb, árok, mezsgye... Utakat róni nagyszerű dolog. Hogy megadta a sors, milyen szerencse! A járás jó zamatát ízleled. Eredj, ha csábít bújával a térség! A hajnalon ha pipacs szendereg, reggel már úgy köszönt, mint ismerősét. Mi az út? Rakosgatod lábadat, arra, hol felhőtrón magaslik égnek. Mégy, fenséges vagy, magányos, szabad, és mélyükre szívnak a messzeségek. Magadban érzed lüktetésüket s beleoldódol lassan az egészbe. Láthatatlan leszel. Vak és süket. De ezt már nem veszed magad sem észre. Rab Zsuzsa fordításai
A faluban hála az háznak, és a gyertyának, s hála a tgetőnek, hála a fáknak, s csillagok hadának, mikor a szél mint gyertyát oltja őket. A falusi tücsöknek hála, hála, és az olajnak s a lámpabélnek, mikor hóvihar zúdul a határra, s a hangja dörgő medveének. Hála szomszédasszonynak és komának, s a házőrző kuvasznak, mikor hold-verten mind az ágak ködben nyugosznak. S az igaz észnek is hála legyen, és az első betűvetésnek… S áldott legyen a szerelem… Mindnek, mindenkor hálaének! Lator László fordítása Ioszif Nonesvili: Tevék
Sárgában izzó földhatár, homok felhőzte ég. Mentek végtelen útjukon a csüggeteg tevék. Kóró kínálta szájukat tüskés csomóival. Hangos, szapora csámcsogás és csengettyű-zsivaj. Imbolygott púpjuk reszketeg, mint sorsuk mérlege, nehéz, világ-nagy fájdalom tömege fért bele. Vonult a sívó homokon a hosszú karaván, rémlett: titkon lopózkodik egy idegen után. Sárgában izzó földhatár, homok-felhőzte ég. Mentek, mint lassó századok, vonultak a tevék. Most rám néz hosszan némelyik, és mellém oldalog. Bizony, barátaim, sokat tudok tirólatok! Titkaitokat ismerem, fájdalmatok tudom: ott ringtok álmotokban az aranyporos uton, málhátok indus fátyol és kínai szűz-selyem, szép lányok bomlanak virágba bennük ékesen. Várta a messzi mátkapár jöttötök ünnepét. Emlékeztek-e: sok arany kösöntyűjük zenélt… Szomjú, veszejtő, hosszú útra emlékeztek-e? Magasotokban villogott ifjak sugár szeme. Mondják, amikor Tbiliszi alá érkeztetek, tárult kapu, lódult harang, ujjongott értetek… Megvagytok még, de hol maradt a régi rangotok? Nagy, lomha lábatok alól már elfut a homok: a sivatag, ahol bogáncs tengődött és tövis, virágot hajt, füvet növell, terem gyümölcsöt is, a halott sárga homokot zöld élet söpri szét. Majd megszeretitek ti is az édes fű izét! Tevék, számítunk rátok is! Van munka még elég! Nem juttok állatkertbe, nem! Föl a fejjel, tevék! Rab Zsuzsa fordítása Ralf Parve: A darvak krúgatásának szomorúsága messzire hallatszik az ég alatt
Jövetelük és elmenetelük egyként fájdalmas utazás e szürke égbolt alatt e porlepte vidék fölött - mennek, hogy újra jöjjenek, jönnek, hogy újra útra keljenek. Szülőhazámban kurták a nyarak. Alig kezdődik: minden arany-érett. Menyasszonyian zsenge almafák, fukar föld szárba szökkenő vetése, kaszát rettegő lucerna és széna - nem élnek soká, mint a korhelyek. Hamar érkezik nyakunkra az ősz - esők és ködök, dérgyöngyök peregnek. Holttá merevedik a tar mező. Levél hulladoz. Gallyak rácsai a szeszélyes szél hullámaival birkóznak akaratosan, értelmetlen férfi-erőt csiholva. Élettelen ágak közt ottmarad a csőrrel font ezernyi fészek, eljött az útrakelés ideje a felhőbarázdás égbolt alatt - de új tavasz reményét zengi fennen sok szélbemártott csőr: krú-krú-krú-krú! Kormos István fordítása
