A bambusz
— Te vagy az, Ruudi? — dörgött a hangja a hallgatóban. — Ölellek, öregem. Ide hallgass, van itt valami, szükség lenne a te okos fejedre. Mindjárt felugrom hozzád. Tíz perc múlva találkozunk, rendben?
Maurinak nem régóta van autója. Ezért ő nem megy valahova, hanem „ugrik" vagy „repül". Egyébként Mauri fiatal művész. Mindenesetre rajzol, és egyesek úgy vélik, hogy minden tekintetben "jó fej". Ő maga is ezen a véleményen van, bár ezt sohasem vallaná be. Egy álló hónapja nem láttam már Maurit, valami művészcsoporttal Vietnamban járt. Az igazat megvallva, én nem értem, kinek van ott szüksége háborús időben ezekre a turistákra.
Tíz perc múlva kocsiajtó csattant, és a lépcsőn — kigombolt felöltőben — nyomban felviharzott Mauri.
— A Tonkini-öböl cápáinak jó az ízlésük — próbáltam tréfálkozni —, megszagoltak és otthagytak.
— Keservesen zokogtak, hogy minél hamarabb elhúzzam a csíkot — dörögte sörízű basszusán Mauri (a sör egyike azon ritka italoknak, amelyet nem iszik), a szeme azonban szokatlanul komoly maradt. — Repüljünk át hozzám. Ez nem élet, hanem abszurd színdarab!
— Egyáltalán nem értek a lakásfelújításhoz.
— Biológus vagy, vagy nem?! Nekem ugyanis pontosan biológusra van szükségem. Térden állva könyörgök, földig hajlok előtted!
Útnak indultunk. Mauri két héttel a vietnami utazás előtt költözött új lakásba.
Mikor kinyitotta az ajtót, nem szobalevegő csapott meg. Inkább egy tropikus üvegház párája lengett körül, de azért nem az a semleges fullasztó meleg volt. Szorongás fogott el. — A lakás több mint egy hónapig üres volt, és a déli verőfény, amely mindennap betűzött az ablakon, felhalmozódott a falak között — gondoltam, és ettől megnyugodtam.
Mauri belökte az ajtót, sarkig kitárta, s az ablakra mutatva megkérdezte:
— Láttál már ilyet?
Az ablakpárkányt buján tenyésző bambuszcserjés borította. Különböző hosszúságú és szanaszét nyújtózkodó vesszők és hajtások árnyékolták be az ablakot, amelyektől félhomály uralkodott a szobában.
— Ohó, te a dzsungelt is magaddal hoztad?
— Éppen az a baj, hogy nem — jelentette ki Mauri, méghozzá olyan zavartan, mintha sajnálná, hogy ez az ötlet nem jutott eszébe.
— Szóval azt akarod mondani, hogy maguktól nőttek ki az ablakpárkányból — bólogattam megértőén.
— Nem hiszed? Éppen ez az, hogy maguktól.
Az ablakhoz léptem. A párkányon virágcserép állt, amely nevetségesen kicsiny volt a bambuszbozóthoz képest, vastag, összegubancolódott drót módjára kúsztak ki belőle az ablak felé törő bambusz gyökerei. Csodálatos! De valami még ennél is csodálatosabb volt: a bambuszgyökerek — a hajszálvékonyaktól az ujjnyi vastagságúakig — körös-körül közvetlen az ablakpárkányra támaszkodtak, belenőttek, és az ablakkeretek mentén felfelé kúsztak.
Értetlenül Mauri felé fordultam.
— Láttál már ilyen hülyeséget — mormolta zavartan. — Vinh környékén felvettem egy bambuszágat... Emléknek vagy mit tudom én. Talán bombaszilánk vágta le, de lehet, hogy nem. Idehaza az ablakpárkányra tettem, és megfeledkeztem róla. Itt állt ez a virágcserép egy kaktusszal. Mindez szombaton történt. Tegnap látom, hogy a bambusz gyökeret eresztett, amely bekúszott a virágcserépbe. Kezdetben mulattatott a dolog, és arra gondoltam, feltétlenül meg kell mutatni valakinek ezt a vitalitást. Estére megfojtotta a kaktuszt és megzabálta. Engem még mindig szórakoztatott a dolog: micsoda életerő van a nyavalyásban! Ma reggelre már nemhogy kaktusz nem volt a cserépben, de föld se, teljesen beszőtte a gyökér. Nagyon elcsodálkoztam, de még nem nyugtalankodtam. Nemrég azonban hazajövök, s lám — tessék, gyönyörködj! Egyszerre remény csillant fel a hangjában.
— Ide hallgass, te biológus vagy, erőltesd meg az agyad, derítsd ki, miről van szó, aztán tüntesd el ezt az átkot, ahogy az a tudomány nagykönyvében meg van írva.
Figyelmesen megvizsgáltam a bambuszt, és közben Maurira sandítottam, hogy rájöjjek, hol akar átejteni. Egy pillanatig se kételkedtem, hogy rá akar szedni. De bárhogy igyekeztem is, nem sikerült kiszakítanom a gyökereket a párkányból, valósággal belenőttek.
— Szerezz valahol egy metszőollót, azzal egykettőre elintézzük. Mauri egy pillanatig elgondolkozott.
— Akkor ugorjunk el Muugába, apámhoz a kertészetbe, neki biztosan van.
„Elugrottunk", és egy metszőollóval tértünk vissza. Távollétünk alatt a bambuszcserjés mintha még sűrűbb, még magasabb lett volna. Ledobtam a zakóm, és munkához láttam.
Először az egyik szélső, vékony hajtást választottam ki. Mikor az olló két szára közé fogtam, éreztem, hogy meglepően kemény és rugalmas. Végül sikerült elmetszenem. Közvetlenül a gyökérnél. A kör alakú vágást azonnal áttetsző nedv öntötte el, amely nyomban megalvadt.
— Nesze, jó lesz horgászbotnak — nyújtottam oda Maurinak a vesszőt.
Ismét az ablak felé fordultam, és megdermedtem. A vágás helyén két vékony új hajtás sarjadt ki. Szemmel láthatóan nőttek.
Ez minden alkalommal megismétlődött, valahányszor levágtam egy vesszőt. Mikor a gyökereket próbáltam elvagdosni, ott is új gyökerecskék nőttek az eltávolítottak helyén, és egy ragadozó ügyességével kapaszkodtak az ablakpárkány deszkájába.
Mauri észrevette tanácstalanságomat.
— Nem lehetne leönteni valami rondasággal, hogy gyökerestül, csápostul együtt elpusztuljon?
— Kár lenne, hiszen emlék — feleltem bizonytalanul.
— Emlék ide, emlék oda, hamarosan ki fog szorítani a lakásból.
Elgondolkoztam. Elvégre a cserépbe lehetne valamilyen savat önteni. De mihez kezdjünk a gyökerekkel, amelyek belenőttek az ablakpárkányba? Még egyszer megpróbálkoztam a metszőollóval. Az eredmény ugyanaz lett: a vesszők bokrosodni kezdtek tőle és gyorsabban nőttek. Ezt Mauri is észrevette.
— Hagyd — mondta aggódva —, ez, úgy látszik, nem árt neki. Valami radikálisabbat kell kigondolni, s egy csapásra végezni vele.
Eltettem a metszőollót.
— Utána kell néznem a könyvekben — ismertem be tehetetlenségemet.
— Ez az! — örvendett meg Mauri. — Egyelőre nyugton hagyjuk, talán alábbhagy a lendülete, te meg kigondolsz valamit holnapra.
Otthon átlapoztam minden kézikönyvemet, felhívtam két-három tapasztaltabb kollégámat. Hímezve-hámozva faggattam őket, nehogy rászedést gyanítsanak a dologban. Semmi eredmény, senki se hallott még ilyesmiről.
Mi váltotta ki ezt az elképesztő, robbanásszerű életerőt? A növény annál ádázabbul védekezik a megsemmisítés ellen, minél inkább meg akarják semmisíteni.
Talán a bioplazmában van a dolog nyitja? A titokzatos életerőben, egy bizonyos biológiai mágnesességben, amely minden élőnek sajátja, amelyet csak azért nem tudunk mérni, mert hiányzik hozzá az érzékszervünk, mérőműszereket pedig még nem talált ki az ember. No, de bárhogy legyen is, ez a biológiai mágnesesség nem halhatatlan, mivel minden halandó, ami él. Hogyan állhatna ellen a megsemmisítésnek?
Kérdés sok volt, válasz egy sem.
Mauri kedden reggel felhívott. Hangja reszketett a nehezen visszafojtott dühtől.
— Ide hallgass, már a bútorba is belekapott! Kigondoltad már, hogyan lehetne végezni vele? Értem jött, és ismét a tetthelyre szállított. Első pillantásra világos volt, az elmúlt éjszaka egy
szemernyivel se csökkent a bambusz növekedése. Az ablak előtt hajtások burjánzottak, alig szűrődött át rajtuk némi zöldes fény. A hosszabb vesszők elérték a mennyezetet, ívbe hajlottak, s lefelé lógtak. De valami más még jobban meglepett. A vékony, gubancos gyökerek hálója áthatolt a tapétán, kicsiny, mozdulatlanná dermedt vízesés gyanánt hullott az ablakpárkányról a padlóra, és halálos szorítással kapaszkodott a parkettkockákba. S mindezek tetejébe az összefonódott gyökerek kötege elérte a karosszék és az újságtartó lábát, hurkaiba szorította, és folytatta támadását minden ellen, ami fából volt.
Minden más próbálkozásom értelmetlenségéről megbizonyosodva, nagy nehezen az ablakpárkányhoz férkőztem, és beleöntöttem a virágcserépbe a magammal hozott palack tartalmát: a magas telítettségű sósavat.
Erre a föld karbonátvegyületei felsisteregtek, hab keletkezett, a cserép kissé átmelegedett, s ezzel kész.
— Legyünk türelemmel — mondtam bocsánatkérő hangon. Néhány óra alatt majd mindent kiöl. Elvégre sósav.
Maurival megpróbáltuk a bútort menteni. A karosszéket és az újságtartót nem sikerült kiszabadítani, de a szekrényt egy távoli sarokba toltuk, a heverőt pedig az ajtó közelébe.
— Nem itt aludtam — vallotta be Mauri. — Nincs levegő, ráadásul ez az ocsmányság... A konyhában felállítottam a kempingágyat.
Estére nyilvánvaló lett, hogy a sósav csak meggyorsította a bambusz növekedését. Lehet, hogy a cserépben a gyökerek egy része elégett, a bambusz azonban annál dühödtebb növekedésbe kezdett. A gyökerek már összefüggően elborították a konyha felőli fal felét. A szőnyeget, melyet sietségünkben elfelejtettünk félrehúzni, sűrűn benőtte a gyökér, és úgy rugózott a lábunk alatt, mint a moha. A levegő egyre áporodottabb lett, a növény által kibocsájtott kipárolgástól majd megfulladtunk. A vesszők már nem fértek el az ablakmélyedésben, és egyszer csak betört az üveg a nyomástól, s hallottuk, hogyan hullanak csörömpölve az üvegcserepek az erkély betonjára.
— Köpök a tudományra! — vágta képembe a kétségbeesett Mauri. — Nekem ebből elegem van! Holnap munkásokat hívok a házkezelőségtől, vágják ki az ablakpárkánnyal együtt, aztán kidobjuk az egész undokságot az ablakon át az udvarra, s ott elégetjük. A lakást így is, úgy is alaposan rendbe kell hozatni — fejezte be szomorúan.
Még csak haza sem vitt. Mikor a buszmegálló felé ballagtam, a harmadik emeleti ablakból, mintha csak rajtam gúnyolódnának, bambuszágak lengedeztek.
Törtem a fejem, és megpróbáltam valamilyen tudományos magyarázatot találni az egész jelenségre. Mit tudunk a bioplazmáról? Az anyag plazmaállapotát a fizikában is csak a közelmúltban fedeztük fel, a termonukleáris reakcióra volt hozzá szükség. A bioplazma nyilván az egyed életképességével kapcsolatos, az egyed életműködésének intenzivitása a bioplazma gerjedésfokától függ.
De miért ösztönözte Mauri bambuszát ilyen természetellenesen viharos növekedésre? A bambusz Vinh városa mellől került ide, amelyet az amerikaiak kegyetlenül bombáztak. Több éven át irtották az élő természetet robbanóanyagokkal, tűzzel és vegyi eljárásokkal. Az élet elpusztításakor azonban a bioplazma gerjedésfoka, a „hőmérséklete" nullára csökken. Akkor hát miért csapott egyszerre minden szabályt meghazudtolva ilyen magasra ebben a letört bambuszágban?
Szerdán reggel Mauri munkásokat hozatott. Csodálkozásukban a tarkójukat vakarták és a küszöbre köptek, aztán munkához láttak a feszítővasakkal és fejszékkel. Mintegy másfél óra múlva világossá vált, hogy ez a vállalkozás is kudarcra van ítélve. Minél inkább aprították a bambuszt, annál gyorsabban nőtt. Az ablakpárkányt már egyáltalán nem lehetett megközeliteni. Nem sikerült feltörni a gyökerekkel átszőtt parkettet sem. Minden kocka elasztikusán rugózott a gyökerek szövevényében, mintha vulkanizálták volna, s a gyökerek elterjedésének a határát nem lehetett megállapítani. Mikor letépték a tapétát, kiderült, hogy az egész falon is szétfutottak.
A munkások eltávoztak, és ebéd után egy fűrészgéppel tértek vissza. Elhatározták, hogy először átfűrészelik a cserjés gyökereit, majd az ablakpárkánnyal együtt kivágják és kiviszik.
A fűrészgép sivítása odacsődítette a kíváncsi szomszédokat. Az egyik bámészkodó megpillantotta az ablakból kilógó hajtásokat. A szomszédos erkélyekről észrevették, hogy a bambusz támasztógyökerei átkúsztak Mauri erkélyén, és rátekeredtek a fából készült karfákra.
Mindenkin csodálkozás és riadalom lett úrrá. A csodálkozás fokozatosan eloszlott, a riadalom azonban az események alakulásával párhuzamosan nőtt. A fűrészgép kezdetben sikeresen elbánt egy tucatnyi karvastagságú bambusztörzzsel, Mauri és a munkások már-már győzelmi ünnepet ültek, de ekkor az elképzelhetetlen gyorsasággal előtörő hajtások eltömítették a fűrészt és a motor bedöglött.
Nem sikerült tüstént begyújtani, s egy perc múlva már reménytelenül késő volt: a bambuszszárak úgy befonták a fűrészt, hogy semmilyen erő se tudta volna kimozdítani helyéről.
Különösen Mauri legközelebbi szomszédai távoztak lehangoltan. Félóra múlva felhangzott az első vészjelzés. Mauri erkélyéről a bambuszgyökerek a falba kapaszkodva átkúsztak a szomszéd erkélyre. Ekkorra a megdühödött munkások visszatértek egy másik fűrésszel: ki akarták szabadítani az elsőt a bambusz halálos szorításából. De sikertelenül — a bambusz olyan gyorsasággal nőtt, hogy alig értek az első fűrészig, mire a második is befulladt.
Mauri szomszédja a feleségével és gyerekeivel együtt megpróbálta letépni a ballusztrádról a gyökereket. Egy darabig úgy látszott, hogy sikerült, de elég volt egy kis időre bemenniük a szobába, a kígyózó gyökerek kacsai máris vadul belekapaszkodtak az erkélyoszlopokba. Nyilvánvaló volt, hogy estig véglegesen és megmásíthatatlanul megkapaszkodnak ezen az erkélyen is, akkor pedig megnyílik előttük az út a szomszédos lakásba.
Mauri nem hívott fel többet, így szerda este magam indultam el hozzá. A gyökérrel befont parkett felpúposodott, úgyhogy hatalmas erő kellett az ajtó kinyitásához. Mikor benéztem a szobába, elszörnyedtem: mintha szürke, nemezszerű penész borította volna be, a faholmik nyikorogtak, és széttöredeztek a gyökerek szorítása alatt: táplálékot szívtak belőlük a törzsek számára, amelyek már elérték a jó tíz centiméteres vastagságot. A törzsek ívbe hajlottak a mennyezet alatt, és valóságos gigantikus íjakként nyomták felfelé.
A gyökerek csak a természetes, szerves anyagból álló tárgyakhoz tapadtak. Az újságtartó politúrozott lapja teljesen tiszta volt, de az asztalka többi része végérvényesen eltűnt a vastag gyökérréteg alatt. Érintetlen maradt a műanyag hamutartó is, de a benne heverő pipát, melyet Mauri néha a tekintély kedvéért a szájába vett, átszőtték a gyökerek.
A heverő alól valami egészen hátborzongató kandikált elő. Maurinak megvolt az a rossz szokása, hogy oda dugta vastag fehér gyapjúzokniját. A gubancos gyökerek belebújtak, a zokni megdagadt, és olyan volt, mint egy levágott lábfej. A gyökerek tovább nőttek és a zokni felfúvódva időnként megmozdult, mintha élne.
— Mindenki azt mondja, hogy ilyesmi egyszerűen nem létezik — csupán ennyit tudtam mondani.
— Ezt én is tudom — erősítette meg Mauri.
— No, és mi lesz ezután?
— Én kész vagyok magát Darwint és Linnét is felkelteni a sírból, gondoljanak ki valamit, hiszen ez rájuk tartozik. Botanika! Szerintem ez a pokoli zűrzavar már kezd társadalmilag veszélyessé válni.
Mauri eszelős tekintetet vetett felforgatott szobájára. Igyekezett, hogy ne nézzen a fehér falak felé.
— Én már tudom, mi ez... — mondta suttogva. — Valami átkozott botanikai rákos betegség, amelyet onnan hoztam!
— Ilyesmi nincs — vetettem ellene.
— Ezt én is tudom — legyintett.
A konyhában ültünk le, ahova Mauri áthozott néhány megmentett holmit. Ünneplő zakója a gázcsapon lógott. A fal túlsó oldaláról időnként reccsenések, neszek hallatszottak be. A bambusz gyökerei és hajtásai új életteret hódítottak meg és új táplálékot szereztek maguk számára.
— Holnap elindulok és mindenkit riadóztatok a rendőrségtől kezdve a miniszterig... — nyugtatgatta magát Mauri.
Azon a szerdáról csütörtökre virradó éjszakán le sem hunytam a szemem. Gondolkoztam. Azt hiszem, kigondoltam valamit, ami a maga mindent megmagyarázó egyszerűségében lángészhez méltó.
Ha a rugót túlfeszítjük a megengedett határon, akkor az vagy eltörik, vagy olyan ütéssel válaszol, hogy mindent összetör útjában. Ha mind hatásosabb eszközök segítségével nullára csökkentjük a bioplazma gerjedésfokát, úgy fog viselkedni, mint a túlfeszített rugó. Egy pillanatban a töltés hirtelen felfokozódik, és akkor az élő természet részecskéje — e plazma hordozója — gyorsabb növekedésnek indul, mint a rákos daganat. Minden további ellenállás nemhogy nem csökkenti, éppen ellenkezőleg, fokozza a plazma gerjedésfokát.
Igen, erről van szó. Az történt, hogy a Mauri által hozott bambuszág éppen olyan részecskének bizonyult a Vinh városánál tucatszor szilánkokra zúzott és fölégetett bambuszhajtások között, amelyben a bioplazma gerjedésfoka elérte a kritikus határt. Ekkor indult meg az önkényes biológiai „termonukleáris reakció".
No és mi lesz tovább?
Ezen az éjszakán három óra tájban betoppant hozzám Mauri. Zakóját közvetlenül az atlétatrikóra vette fel.
— S.O.S. — kiáltotta már a küszöbről. — Mindennek vége! Kinyomta a konyhával szomszédos közfalat, a felső szomszéd pedig lerohant és közölte, hogy egy bambuszszár betört hozzájuk a szobába a mennyezeti panelok közén, a padló pedig úgy rugózik, mintha moha borítaná.
Nem sikerült elaludnunk. Mauri alig tudta kivárni a munkanap kezdetét, és segítségért rohant a városba.
Mikor munka után nyomban a Mauri házához siettem, rendőrök fogták gyűrűbe. Mauri szobájának ablakából valami olyasmi zúdult kifelé, ami egy robbanás megdermedt sárgászöld füstfelhőjéhez hasonlított, és amelyből mintegy másfél emeletnyi magasságú bambusztörzsek nyúltak ki. Hasonló, de kisebb facsoportok kandikáltak elő Mauri konyhaablakából, meg a szomszédokéból is. A ház homlokzatát fürkészve észrevettem, hogy ahol a barátom lakása van, kidudorodott a fal, az egyre fokozódó nyomástól repedezett a panel, és időnként kőtörmelék szitált alá.
Mauri is ott állt az emberek között, akiket nem engedtek a házhoz.
— Nos? — kérdeztem.
— Magad is látod — mutatott a házra. — Kiköltöztetik az egész épületrészt, ott állnak a teherautók a ház mögött. Egyedül a hűtőszekrényt sikerült kihúznom reggel a konyhából, most már nem lehet bejutni a lakásba.
— Mit akarnak tenni?
— Nem tudom. Reggel már nem lehetett kinyitni a szobaajtót, úgy meg van tömve a helyiség bambusszal, mint egy pipa dohánnyal. A panelek kezdenek szétválni az összeeresztéseknél. Megpróbálták acetilénnel megsemmisíteni, majdnem ráfáztak, a munkások alig tudtak kiugrani a lépcsőházba.
Fentről, a harmadik emeletről messze hangzó fémes kattanás hallatszott, mintha egy gigantikus húr pattant volna el. Aztán még egy. Majd, mint egy lassított filmen, Mauri szobájának egész fala, akár egy csapóajtó, nyílni kezdett. Kis ideig a növényzeten függött, aztán a bambusz a nagy súly nyomása alatt elengedte a panelt, és a fal, óriási porfelhőt kavarva, leomlott.
A háborús évek mozihíradóira emlékeztetett.
A külső fal nélkül maradt szobából új, még hatalmasabb felhő tört elő, a bambusztörzsek sudara már az ötödik emelet ablakai előtt hajladozott. A közeli ablakok közül többet kinyomott a burjánzó bambusz, az üveg panaszosan, tehetetlenül csörömpölt. Sok ablakból a gyökerek vészjósló folyama áradt kifelé, az erkélyeket és az erkélyajtókat béklyóba szorítva, egészen a földszintig lógott le.
Egymás után indultak a teherautók a kiköltöztetett lakók holmijával.
Egy kis idő múlva a dűnéken imbolyogva, s a nemrég pázsitos rész helyén támadt homokba süllyedve terepszínű dzsipek közeledtek, zárt karosszériáikban nyilván különféle készülékekkel és berendezésekkel. A sötétség beálltáig azonban nem történt semmi említésre érdemes.
Ma péntek van, már beesteledett. Mauri nálam alszik, bár kapott egy szobát a hadműveleti területen, ahova bevitte a hűtőszekrényét. Azt mondja, képtelen egyedül maradni ilyen állapotban. Mauri ennek ellenére alszik. Ma még a háza közelébe se sikerült jutnunk, így nem tudjuk, mi történik ott.
Most mi lesz? És ha a bambusz tovább nő, feltartóztathatatlanul lejön a földre, a csöveken átterjed egyik házról a másikra, mindent betöltve a maga biológiai tömegével, mindent fölzabálva, amit az ember alkotott, és végül minden további nélkül magát az embert is? Ha megfosztják a bambuszt a tápláléktól, ki tudja, nem alkalmazkodik-e, és nem veszi-e fel közvetlenül a környezetből szénsavas gáz és mikroorganizmusok formájában. Nincs tán elég belőlük a levegőben? Vagy mégis van rá mód, hogy megsemmisítsék, mielőtt még eddig fajulna a dolog?
Ezzel a biológiai energiával ugyanilyen erejű pusztító energiát kell szembeállítani. Talán akad ilyen, hiszen rendelkezünk vele.
Igen, de mi lesz azután? Hol és mikor megy végbe a bioplazma következő kitörése? Robbantásokkal darabokra szaggatják, napalmmal fölégetik, lombtalanítókkal mérgezik a bambusz újabb és újabb sarjadékait, a mohákat és a zuzmókat. Mind jobban megfeszítik bioplazmájuk rugóját.
Mauri alszik. Én minden lényegest leírtam. Később majd mindenféle koholmányokat mesélnek az esetről, nehéz lesz megállapítani, mi az igazság és mi a kitalálás, ha nem foglalok mindent részletesen írásba.
Kitettem a pontot, és kezem megdermedt a papíron — zöldes fény vibrált rajta.
BERECZKI GÁBOR fordítása
Néhány szó Vladimir Beekmanról:
Sz. 1929-mh. 2000, Tallinban. Észt író. Műegyetemet végzett, vegyész. Első kötete: Dal az ifjúságról (versek). Válogatott verseinek gyűjteménye Bivalyok rétje címet viseli (1974). Első regénye A tranzitutas. Ezt követi azt Éjszakai pilóták (1975), majd A szamár éve. Ennek hangvétele az itt közölt Bambusz c. novelláéhoz hasonló. Dolgozott az észt filmgyártásban is, néhány évig parlamenti képviselő.
Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/4. szám, 71-78. oldalak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése