2011. december 26., hétfő

Nélküled jobb, mint veled? (1)


LARISZA RUMARCSUK
Ketten a világmindenségben


Moszkvában nincs hold. Eltakarják a házak, elhalványítják az utcai lámpák. De amikor kimegy az ember a városból, egyszerre teljes erőből világít. A hold kísér haza a helyiérdekűtől egészen a házunkig. Befordulok a sarkon, ő is befordul a sarkon. Megállók a kiskapunál, hogy félrehúzzam a reteszt, a hold is megáll a kiskapunál. Aztán együtt megyünk vé^ig az udvaron az összes „melléképület" mellett, de az ajtóban elbúcsúzunk egymástól. En belépek a házba. A hold pedig ott marad a háztető fölött, hogy őrizze az otthonomat.


Ez alkalommal is úgy történt minden, mint máskor. De egyszer csak a kékes holdfényben megláttam egy árnyékot.
-  Ki van itt? - kiáltottam hátrahőkölve. „Egy férfi áll az udvarunkon... Éjszaka? Ugyan mit keres itt?"


A férfi megfordult. Arca élettelennek látszott a hold élettelen fényétől. De azért természetesen rögtön megismertem. Nem is tudtam volna nem megismerni. Te voltál az.
-  Istenem! Te vagy az? Honnan kerülsz ide? Nahát! - kiáltottam fel örömmel és csodálkozással.


Odamentem hozzád, olyan közel álltunk egymáshoz, mint öt esztendővel ezelőtt ugyanezen az udvaron, és kettőnk között apró szemekben hullott a száraz hó.
- Várj meg - mondtam neked, kezemet kabátod ujjara téve -, rögtön kijövök. Csak szólok otthon...


A konyhában lecsaptam a táskámat, gyorsan felrántottam a nemezcsizmámat; biztosan sokáig fogunk sétálni (hiszen öt esztendeje nem láttuk egymást), nem szabad, hogy a lábam átfázzon, hogy valami is zavarjon, elvonja a figyelmemet.
- Zárj be utánam. Soká leszek távol... - kiáltottam, és kifutottam az udvarra. De nem találtam ott senkit. Rögtön észrevettem ezt, mert a hold fényesen sütött, bevilágított minden zugot. Az udvar üres volt, csak a kerítés csíkos árnyéka rajzolódott ki élesen a hóban, mint fényes napsütésben. „Ugyan miért ijedtél meg? - mondtam magamnak haragosan -, nem mehetett el. Nem azért jött ide és várt rám a fagyban, hogy szó nélkül elmenjen. Biztosan csak kiment az utcára, ott jár fel-alá, hátrapillantgatva, hogy nem jövök-e már."
Kiszaladtam a kapun. A holdvilágban fürdő utcán se látni egy lelket sem. És akkor hirtelen eszembe jutott, hogy te egész idő alatt hallgattál: csak én beszéltem. És azt is megértettem, miért hallgattál. Mert nem voltál itt...


I


- Olyan szép, hogy félek magára nézni.
...Csöngtek a telefonok, kopogtak az írógépek, a huzattól papírdarabok repültek szét a földön, és a fénypászták úgy keresztezték egymást, mint fényszórók sugarai. Aztán egyszerre kint voltunk a lépcsőházban: lépcsőfokok, fordulók, futottunk lefele az ötödik emeletről. Aztán beültünk egy taxiba, amely úgy száguldott, akár egy rakéta. És az út egyenesen húzódott, akár egy átló: a leningrádi autópálya, majd a Gorkij utca. A taxi leengedett ablakán át a fülünkbe fütyült a szél.


...Kettesben jöttetek el, ott toporogtatok a tornác előtt. Kiszaladtam a házból és azt mondtam:
- Miért álldogálnak itt, jöjjenek be! Nézzenek körül, így élek. Ne dőljenek a kemencének, összepiszkítják a ruhájukat. Nyissuk ki az ajtót, mert nagyon meleg van. Olyan az udvarunk, mint egy velencei udvar. Minden oldalról zárt. Télen, amerre nézünk, mindenfelé csak a szűz hó. Sehol egyetlen lábnyom. Kapcsoljam be a lemezjátszót? Üljenek már le, még kiverik fejükkel a mennyezetet. Nagyon alacsony, kinyújtott kezemmel még én is elérem. Akarnak kezet mosni? Tessék, jöjjenek ide, ki az udvarra. Majd öntök vizet a kezükre, nálunk nincs mosdó. Szokjanak el a civilizáció örömeitől.


Késő este kísértelek ki benneteket az állomásra. Barátod elöl ment a barátnőmmel. Mi lassan lépegettünk utána. A távolság egyre nőtt közöttünk. Kezdetben még kiáltoztunk egymásnak, de aztán végleg lemaradtunk.
- Lekési az utolsó helyiérdekűt - közöltem veled.
- Nem számít.
- Valaki bizonyára várja otthon.
- Engem nem vár senki.
És akkor hirtelen megeredt a nyelved: az ördögbe is, úgy érzem magam, mint egy tizennyolc esztendős fiú, pedig már öreg vagyok, harminchárom esztendős.


Kiértünk a tóhoz, és leültünk egy padra. Körülöttünk sötétség, csend, üde levegő. Fekete víz, fekete föld, fekete égbolt. A víz felől nyirkosság áradt. Hallgattunk.
Valahogy kényelmetlenül éreztem magam ettől a hallgatástól. „Most majd bizonyára meg akar csókolni."
- Megcsókolhatom? - kérdezted tőlem.
„Ha azt mondom neki, hogy nem, megbántódik" - gondoltam magamban, és azt mondtam, hogy igen. Meg se moccantál.
- Az érzelmeim oly túláradóak, hogy szinte visszafognak.
Még egy pillanatig csendben, némán ültél, aztán magadhoz öleltél.


Természetesen lekésted az utolsó helyiérdekűt, és ott maradtál éjszakára. A szobámban vetettem neked ágyat, én pedig az előszobában feküdtem le. Reggel félálomban hallottam, amikor elmentél munkába, és bosszúsan gondoltam, miért kopog ilyen hangosan a cipője? Hiszen itt még alszanak.


Ettől kezdve naponta találkoztunk. Nem sokkal ezután meghívtál magadhoz. Beléptünk a tiszta kis szobába.
Én a heverőn ültem, te meg velem szemben a széken. Jól tudtam, hogy mellettem szeretnél ülni, de mégsem tetted. Nem volt hozzá elég bátorságod? Nem ez a helyes kifejezés. Zavarban voltál? Ez sem az... Egyszerűen csak késleltetted a pillanatot. Tudtad, hogy soha többé nem ismétlődik meg és ezért késleltetted. A szobában félhomály. A kis pohár után nyúló kezem, a ruhám fekete hajtókája. A te szemeddel láttam önmagamat...


Másnap reggel kimentél anyádhoz a nyaralóba.
-  Minél hamarabb ki kell vinnem neki az ennivalót. Nem haragszol, ha ma nem kísérlek haza?
- Megharagszom - feleltem rá, és arra gondoltam: lám, eddig nem tudtál elválni tőlem, ott toporogtál a kiskapuban, de úgy látszik, most már lehet haza se kísérni.
Kikísértél. Megegyeztünk, hogy másnap találkozunk. De valami könnyű súly, nem is kő, csak annak az árnyéka, a szívemre nehezedett.


Eljött az ősz. Anyád visszaköltözött a nyaralóból. Ettől hontalanok lettünk, de azért mégis mindennap találkoztunk. Taxiba ültünk, ott csókolóztunk, elfeledkezve a harmadik személyről, a sofőrről. Mint az ülés vagy a kormány, élettelen tárgy volt számunkra. Néha megláttam a kis kerek visszapillantó tükörben az arcomat - kipirult arc, félrecsúszott fejkendő -, és átfutott agyamon a gondolat: minden bizonnyal a sofőr is lát bennünket.


Aztán végigkutattad a zsebeidet, aprópénzt kerestél, és kiugrottunk a kocsiból a fagyba, a meghittségből a szélfújta világmindenségbe.
Elkísértél a helyiérdekűhöz. Aztán végigmentünk a peronon, egészen a szerelvény végéig. Beültünk egy üres kocsiba, de valaki mindig bejött és letelepedett mellénk. Ha nem is közvetlenül mellénk, de elég közel hozzánk. Ilyenkor mi némán, anélkül hogy megbeszéltük volna, felálltunk és végigmentünk a kocsin, keresve megint egy üres fülkét. A kocsik olyan hosszúak és sötétek voltak, akár egy alagút. Aztán hirtelen kigyúlt a fény. Égett a kocsi összes lámpája. És ezzel egyidőben zúgni, zümmögni kezdett alattunk a motor. Te leugrottál a kocsiról, én pedig homlokomat az ablaküveghez támasztottam. Ott álltál a sötét, bepárásodott ablak előtt. Hátat fordítottam a fülkének, a fénynek, a mozgásnak, a degeszre tömött szatyrot térdén ölelő öregasszonynak, arccal az ablak sötétje felé fordultam, tefeléd, akit jóformán nem is lehetett látni a peron sötétjében. Te egy kicsit hátrább léptél, hogy ne vond magadra a kocsi utasainak figyelmét, hogy csak én, egyedül csak én lássalak.


November volt. Fagyott. A hó még nem esett le. És a kemény, fagymarta föld különösen hidegnek érződött. Egy alkalommal valahol a Bauman kerületben agyonfázva bolyongtunk a mellékutcákon (kezemet kabátod zsebében melengettem), amikor hirtelen egy kis zsákutcába kerültünk, ahol üres trolibuszok álltak. Valami trolibuszgarázs lehetett itt. Hunyorgó tekintettel fürkészted a sötétséget, nyitva van-e valamelyik kocsiajtó. Találtunk nyitott ajtót. Az üléshuzat olyan hideg volt, hogy szinte égetett: a trolibuszok már régóta itt állhattak. Nem messze tőlünk egy kislány sétáltatta a kutyáját. Látta, amikor felléptünk a kocsiba, és rosszalló pillantást vetett az ablakra. Aztán elment. Hátravetettem a fejemet, és sapkám a hátsó ülésre hullott.


Egy alkalommal telefonáltam neked, és meghallottam könnyed, vidám hangod: „Értekezlet van nálunk, de a felénél megszököm. Megvársz?"
- Egyik barátomnak felépült a szövetkezeti lakása, de még nem költözött be - mesélted nekem útközben -, azt se tudom, hogy van-e már ott valami holmija. De a barátom már aludt ott. - Vidáman csörgetted zsebedben a kulcsokat.
Fölmentünk a lépcsőn: a lift még nem működött. Az ajtón cédulát találtunk: „Lonya, vigyázz a nadrágodra, még fog a festék."
Egy ideig matattál a kulcsokkal, aztán beléptünk. A szoba világos volt a holdfénytől és a hótól. Olyan volt, mintha a levegőben úszna. Levetettem a cipőmet, és óvatosan lépkedve, egy szál harisnyában odamentem az ablakhoz.
- Tetszik? - kérdezted, mintha csak a mi lakásunkról lenne szó. Átöleltél, és együtt néztünk le Moszkvára. Olyan nyugalom és boldogság vett erőt rajtam, mint eddig még soha.


Aztán a karodba kaptál és forogni kezdtél velem a szobában, én pedig azt mondtam neked nevetve:
- Jaj, tegyél le! Hiszen nagyon nehéz vagyok.
- Legalább száz kiló - mondtad, és letettél a földre.
- No hiszen, még hogy száz - válaszoltam rá színlelt haraggal.
-  Magam sem értem, hogy tudtam megszeretni egy ilyen kövérséget - jelentetted ki -, hiszen esztéta vagyok. Nekem mindig a karcsú, vékony lányok tetszettek.
- Szeretsz? - kérdeztem hirtelen.
- Szeretlek - válaszoltad halkan, komolyan.
Felkattintottad a kapcsolót. A szobát elöntötte a közönséges villanyfény. Egyszerre olyan hétköznapivá lett. Megláttam a szétnyitható ágyat, a kis gyerekülőkét és a földön a hamutartót.
-  Mondd, hogy fogunk itt aludni?
-  Én nem fogok aludni. Te lefekszel, én pedig majd ott ülök melletted. Mindjárt megvetem az ágyadat. Ráfekszel a kabátomra és a sajátoddal betakarózol. Úgy fogsz aludni, mint egy királynő.


Az ajkad rám mosolygott, minden zárkózottság eltűnt belőled, teljesen kitárultál előttem. A szobában festékszag terjengett. A falakon kihunytak a lámpák visszfényei. Miközben lassan álomba merültem, hallottam, hogyan zümmög, sustorog a víz a csövekben. Mintha forrás csobogna. S azt álmodtam, hogy a folyóparton ülünk, kezemet a vízbe merítettem, a víz tajtékzik, ahogy ujjaimnak ütközik, és körülfolyja őket. De téged nem látlak. Pedig ott vagy mellettem.
-  Szobát kellene kivennünk és együtt kellene élnünk - mondottad te nem sokkal ezután. - Igaz, nem valami jól állunk pénz dolgában, de nem baj, majd csak megleszünk valahogy. - Gondterhelten összeráncoltad a homlokod. - Már szóltam a fiúknak, keresnek nekünk egyet.


Kaptunk néhány címet és telefonszámot. Jártunk, megnéztük őket. Volt köztük társbérleti lakás, hosszú, keskeny, rosszul megvilágított előszobával, amelyet át- meg átitatott valami áporodott szag. Végigmentünk rajta, és megbotlottunk a ládákban és biciklikben. Máskor szép, világos szobát mutattak nekünk, egy újonnan épült szövetkezeti házban. „Mi építettük, de nagyon keservesen tudjuk kifizetni az árát, így aztán elhatároztuk, hogy kiadjuk" - mondták mintegy bocsánatkérően és szégyenkezően a tulajdonosok, és olyan árat neveztek meg, amelyet a mi zsebünk nem bírt el. Aztán előfordult, hogy minden egybeesett, a szoba is megfelelő, az ár is elfogadható, de a tulajdonosok megmakacsolták magukat: kettőről szó sem lehet! „Mi ketten olyanok vagyunk, mintha egynek adnák ki. Főzni sem fogunk" - kérleltük őket. „Mindenki ezt mondja - kötötték tovább az ebet a karóhoz a tulajdonosok -, aztán majd az asszony egész nap kombinét fog mosni."


És te megint bementél a telefonfülkébe, elővetted a cigarettásdobozt, amelyre ráírtad a soron következő telefonszámot, én pedig, a félig nyitott fülkeajtóban, szomorkás reménységgel hallgattam, hogy koppan a bedobott pénz, elnéztem a profilodat, téged, ebben a páncélként rád simuló, szürke kabátban, együtt választottuk ki, rajta keresztül  szinte nem is érzem a tested közelségét, amikor leülsz a padra, miután lesöpörtük róla a havat.


- Nos? - kérdeztem.
- C'est la vie - felelted rá. Tehát megint nem sikerült semmi.
Emlékszem, hogy rohantál el hozzánk, nyitott kabátban, izgatottan. Én kint voltam az udvaron. Éppen akkor hozták meg nekünk teherautóval a ládákat. Szerettünk ládákat vásárolni, mert sokkal kevesebbe került velük a fűtés, mint az igazi tűzifával. Meg aztán magunk verhettük szét, nem kellett az aprításhoz senkit felfogadni. Levettem a tűzhelyről az öreg, otthon készült kesztyűt (anyám varrta vatelinból). Ezekben a kesztyűkben végeztünk minden házimunkát: hordtuk be a fát, meszeltük a kemencét, söpörtük, lapátoltuk a havat az útról, hoztuk a vizet a kútról. A megolvadó hótól átnedvesedtek, a forró téglától pedig megszáradtak, összezsugorodtak. Nagy nehezen felhúztam a kesztyűt a kezemre, és a hóban csikorgó bélelt nemezcsizmámban kimentem az udvarra. Anyám már szaporán csapkodott a fejszével (az éle szinte hasította a fehér levegőt, ahogy a magasba emelkedett, majd lecsapott), aztán az egyik deszkára rálépett, a másikat megpróbálta leszakítani róla.
- Az ördög vinné ezeket a szögeket, nem engedik - szólalt meg anyám lihegve.


Kész csapást jelentettek nekünk a szögek. Az ember azt gondolhatná, hogy az öröklétre szögelték össze ezeket a ládákat. Előfordult, hogy hiába igyekeztünk, sehogy sem sikerült kiszedni a deszkából a szegeket. Amikor kikapartuk a hamut, a hamulyukból nagy csengéssel hullottak ki a hatalmas, rozsdás, meggörbült ujjakra emlékeztető szögek.
Csapódott a kertkapu, te jöttél. Izgatottan, nyitott kabátban:
- Szedd össze a holmidat.
-  Oh! - kiáltottam. - Igazán? Nem lehet igaz! Szereztél pénzt is?
(Olyan hosszasan kerestük a kiadó szobát, hogy minden félretett pénzünket elköltöttük.)
- Minden rendben - felelted büszkén. - Jura adott pénzt - Verától, a feleségétől kért. Valami kellemetlenül szíven ütött, de aztán rögtön megfeledkeztem mindenről.


Anyámra néztem. Ott állt hajlottan, kendőben, öreg vattakabátjában. Egy-kettő! - csapódott a fába a fejsze.
- Adja ide, majd segítek - szólaltál meg, észrevéve a tekintetemet.
Anyám átadta a fejszét. Néhányszor lesújtottál vele, egy darabig küszködtél a szögekkel, aztán félredobtad a fejszét a hóba.
- Nem megy tovább. Fáj a hátam. Úgy látszik, kiújult a zsábám - mondtad, egy kicsit megmozgatva a vállad.
- Hát akkor menjünk be a házba. - szólaltam meg. Jól tudtam, hogy még soha nem fájt semmid. Még a fogad sem.


Bent előhúztam az ágy alól a poros, kopott bőröndöt. Még iskolás koromban vettük anyámmal a piacon, egy bódéban, ahol mindent árultak, gramofontól kezdve fogporig. Hosszasan válogattunk, töprengtünk: nagyot vegyünk-e vagy egy kisebbet. Úgy döntöttünk, hogy a nagyobbat vesszük. „Előfordulhat, hogy egyszer együtt utazunk valahová, és akkor minden elfér benne" - mondta a mama. Ezzel a bőrönddel mentem az úttörőtáborba. Rá kellett írni a nevemet, nehogy összetévesszék másokéval, és a mama vörös festékkel egy kis kétszarvú ördögpofát rajzolt rá. Aztán megpróbáltuk lemosni, de sehogy sem sikerült. Elutaztam a táborba, anyám elkísért a gyülekezőhelyig. Hosszasan integettem neki a teherautó tetejéről. Anyám mindig kikísért, ha elutaztam valahova, akár szabadságra, akár hivatalos kiküldetésbe. Miért fog el most ilyen szomorúság? Hát persze, mert a mama... Igen, a mama! Egész életünkben együtt éltünk. Apám elesett a háborúban. Anyámnak rajtam kívül senkije sincsen. És ezelőtt nekem sem volt senkim rajta kívül. Most megyek el először a háztól. De valahogy nem szépen megyek el. Úgy szedem össze a holmimat, akár egy tolvaj. És a mama mit csinál? Bejött a házba, és ott ül a másik szobában. Természetesen hallotta a beszélgetésünket. Mégsem jön be. Miért nem mondasz neki valamit? Nem érted a helyzetet? Dehogyisnem érted! Csakhogy nem akarsz semmit sem mondani. Azért, mert nem feleségül veszel, csak így elmegyek veled? Micsoda ostobaság! Hiszen szeretjük egymást. De mért nem mondasz akkor valamit a mamának?
Óvatosan rád pillantottam. Ott ültél feszülten, merev arccal, szemed a padlóra szögezve, mintha kőből faragtak volna.
Némán összeszedtem a holmimat. Megfogtad a bőröndömet, egyszerre minden örömöm eltűnt.
Megindultál előre. De én visszajöttem. Anyám az ágyon feküdt. Még a cipőjét sem vetette le. Egy könyvet tartott maga elé.


- Mamácska - mondtam neki nagyon élénken -, megyek. - Mintha csak úgy estig köszönnék el tőle... aztán elhallgattam.
- Mama, eljövök ám hozzád. Minden másnap.
- Semmi baj. Semmi. Menj csak - felelte a mama és megcsókolt.


A szobánk cseppnyi volt. Vagy öt négyzetméter. Ágy, éjjeliszekrény és egy icike-picike asztal. Reggelenként munkába mentél. A háziak is elmentek dolgozni. Én sokáig aludtam (megpróbáltam behozni elmaradásomat a kiküldetésekben töltött álmatlan éjszakákért), amíg csak meg nem szólalt a telefon. Akkor kiugrottam az ágyból és beszaladtam a háziak szobájába. „Még mindig alszol - mondtad. - Itt az ideje, hogy felkelj, te álomszuszék!"


Szerettem tempósan fel-alá járni az üres lakásban, és ugyanilyen tempósan felöltözni. Az ágyat bevetni nem szerettem (bizonyára elszoktam tőle az évek során, a különböző városokban eltöltött csavargó élet után). Csak rádobtam az ágyra a terítőt, és máris mentem a konyhába vizet forralni. De teázni se szerettem, mivel többnyire nem akadt hozzá semmi harapnivaló. Semmit nem főztünk, és jóformán semmit nem is vásároltunk. Aztán lementem az utcára, és minden alkalommal újból elcsodálkoztam, hogy minden olyan közel van; a metró, a trolibuszok és a villamosok. És nincs előttem a hosszú út, az elővárosból Moszkvába.


Bementem a szerkesztőségbe. Nyugodtnak, elégedettnek éreztem magam, de volt néhány eset, amikor valami homályos elégedetlenség, picit talán a megbántottsághoz hasonlító érzés mocorgott bennem.
- No végre! - ezzel fogadtak a szerkesztőségben. - Sürgős anyag kell a lapba, te meg csak nem jössz? Talán nem kaptad meg a táviratunkat?
- Nem aludtam otthon - feleltem rá nagyon ostobán. A jelenlevők mind gunyorosan, jelentőségteljesen néztek rám.
„Te ostoba liba! Azt kellett volna mondanod, hogy nem kaptad meg. Vagy azt, hogy megkaptad, de beteg voltál." Nem tudtam hazudni és a kibúvó-keresés szükségessége rendkívül nyomasztott.


2011. december 22., csütörtök

Válogatás a mai litván irodalomból (6)


EUGENÍJUS MATUZEVÍCIUS
sz. 1917
Naplójegyzet


S az kell, hogy a szavak tudjanak
Érinteni bármit —
Fát, követ, göröngyöt, születést,
Koporsót, bort, kenyeret,
S jussanak a szív faláig.


S az kell, hogy tudjanak a szavak
Maguk s mások éltetői lenni,
itt legyenek bennünk
És közöttünk -
A juharsusogásban, a barázdás mezőn.
A tárgyakban, verejtékben,
Á búban, a szerelemben,
S lámpáink fényében is, ha az est beköszön.


Jöjjenek
Ezek a szavak, mint lelkek,
A sorsunkba,
Versbe, tettbe, vágyba.
Jöjjenek.
S érjenek majd mindenhez, mit az
Emberekre ajándékul
Rátestálni szánsz.


POLGÁR ISTVÁN fordítása


EDUARDAS MIEZELAITIS
sz. 1919
Weimarban,
a zsenik emlékműve előtt


Bizony, sokkal nehezebb a zseniknek — 
mi csak köznapi halandók vagyunk —: 
a korty bor, a karaj kenyér a mennyek 
fiainak, s a szürke szó, az unt...


Mért tekintenek égi távolokba? 
Mi vonzza őket? Százados titok? 
Szobrászok ők: gondolatban faragva 
az új embert formázó agyagot.


De őelőttük csak istenek gyúrtak 
embert, tudjuk, csakis az istenek... 
Nem könnyű nekik, kik az égbe nyúlnak, 
embert alkotni sokkal nehezebb.


Ültetni őbelé majd új szivet kell, 
mit nem csábíthat semmi Lucifer. 
Megmérkőzhetnek majd az istenekkel, 
előttük a próba, szerencse fel!...


Elbotlanak... Hisz emberek... S felállnak.. 
Célt látva, kegyetlenek a zsenik. 
Nálunk sokkal, sokkal messzebbre látnak, 
a vágyat és az eszmét kergetik...


Ezért sokkal nehezebb a zseniknek — 
mi csak köznapi halandók vagyunk —: 
karaj kenyér, de tág, szabad tekintet... 
„Ernst is das Lében, heiter is die Kunst..."


SOMLYÓ GYÖRGY fordítása


ALFONSAS MALDONIS
sz. 1929
Aratókoszorú


Fészked immár haris se, fürj se várja. 
Zöld zsoltár-zengésed, nyár, véget ért. 
Sárga fejét elcsüggeszti az árpa. 
A rozs lehorgasztja fehér fejét.


Ha nyers illatát magas égbe fúrja 
A szalma, a vas, a friss gabona, 
Elvégzett munkák arany koszorúja 
Nő ki formádból, zöld Litvánia.


Levetkezi göncös tavasz-ruháját, 
Növekvő-érő gondolatait, 
Rozs és búza hagyja szürke virágát, 
Kenyéradó reménnyel boldogít.


Nyári naplementék fényén lesülve, 
Litvánia, új barázdád fogadd. 
Esti szelek, forduljatok derűsre, 
Esőkkel váltsatok víg szavakat.


Elvégzett munkák arany koszorúit, 
Ringassatok fenyőket, nyíreket. 
Boldog kéz, szórd a rozs szemeit! 
Úgy hívd Haza mindet, mint pajkos gyereket.


Hóvihar már nem hoz ránk, rontva, önkényt, 
Felleg vakítón nem borul reánk. 
S illatozol, Litvániánk, kenyérként, 
S a friss kenyérillat Litvániánk.


TANDORI DEZSŐ fordítása



ALGIMANTAS BALTAKIS
sz. 1930
Varázsfű


Mint aki gyógyfüveket gyűjt, 
Egyre hajladozok, keresek. 
A legritkábbat. Csodafüvet. 
Legenda, csak az lehet.


Tágas a rét. Nagyon nehéz 
Fűre lelni füvek között. 
Már százszor is lehajoltam. 
Még ez sem. Ez sem. Nem az.


Kecskéjének füvet tép anyó. 
Mindez világos. Egyszerű. 
Nagy-nagy zsákba tuszkolható 
Amit összeszed, minden.


Tán véletlenül kitépte 
Azt a füvet is, mi enyém. 
Félek, a kecskeszáj nyeli 
El, bár az csak az igazi.


Még iszonyúbb, ha szálnyi se 
Termett ezen a réten. 
A legritkább. A csodafű. 
A legendából eredt.


PETRŐCZI ÉVA fordítása




JUSTINAS MARCINKEVICIUS
sz. 1930
Hársfa


Hársfa, te lágy fa, 
édes méhe-zümmögő, 
madárgyűjtő
menedék!


Láttam, magodat a szél 
széthordta Litvánia-szerte: 
asztalon fakanalak, 
kamrában hársfateknők.


Hársfakádban fürdetik, 
síva rí a csecsemő — 
öröm, ó,
édességedet megérzi, 
már csitul, cumizik.


Láttam azt az embert, láttam, 
ahogy fölébed hajolt, 
gyalult, fúrt-faragott, 
s kibökte: nem a testnek 
készül ez az alkalmatosság,
hanem a léleké lesz.


Hársfa, csupa-kedves,
csupa-szeretet,
szép fa, te, társam
századok óta.                  


TANDORI DEZSŐ fordítása




ROBERTAS KETURAKIS
sz. 1935
Két rövid élet


Vágy támadt benned a szelek után, mik száraz füvektől illatosak 
pedig még e füvek nevét sem tudod
vágy támadt benned a névtelen halmokról futó szelek után 
mik meglegyintik arcod és elcsitulnak


Megrémít a már rég feledett gyengédség
titkos figyelmeztetések meredeznek
felfoghatatlan erők szövetén keresztül
de ezek - úgy sejtem - nem rombolnak, csak segítenek megtisztulni


Na és mi van, ha könyv nélkül fújod 
a tenger fölötti egész nagy mennyboltot 
mit fecskeszárnyak söpörtek, s az asszony 
kecses, erős kezéből szálló szikrákat


Na és ha nem ejt ámulatba az erdő 
hajnalban mikor még a száraz ág is 
harmatos pókhálótól csillog, sem a feléd 
síkságokat hömpölygető komor karének


Ne panaszkodj, hogy alig éltetek valamicskét 
hogy két rövid élet csak két rövid élet 
csak a szelek — emlékezz gyengéd tolakodásukra 
ahogy meglegyintik arcod és elcsitulnak


KISS BENEDEK fordítása


VLADAS SIMKUS
sz. 1936
A tökéletes vers


A búzavirágot másképp 
fogod, mint a háború végén. 
Furcsa idő jött: ajándék. 
Gyöngyharmat lóg lombok szegélyén.


Örömtől, nem részegségtől 
borulnál a virágos rétre. 
Honi erdők tetejéről 
Kis felhőt kerget a szellőcske.


Szépet láthatsz napról-napra, 
A jó magja esőz lelkedbe. 
Emitt egy új ház alapja, 
ott színház vár az emberekre.


A tengerbe folyam ballag 
örökre és kezdettől fogva,
 nem bombát, de makkot hullat 
az örök tölgyerdő hajadba.


Ezeréves nótát hallgatsz, 
szántás végén nyulat riaszt föl. 
Tökéletes verset alkotsz, 
mit ahová akarsz, kitűzöl.


WEÖRES SÁNDOR fordítása

2011. december 17., szombat

Válogatás a mai litván irodalomból (5)



SAULIUS TOMAS KONDROTAS
Kaolin





Kristiné G.-nek ajánlom ezt a másik
Kristinéről szóló történetet.
Csak a nevük azonos.


A század elején élt embereket mindig kissé naivnak hisszük. Ez a vélemény alakult ki bennünk a régi filmszalagok nyomán, amelyeken ezek az emberek ugrálva járnak, nevetségesen imbolyognak és valahova sietnek. Pedig tévedünk, amikor azt képzeljük, hogy valóban ilyenek voltak. Ezeknek az embereknek a gondolatai, érzései és szenvedélyei semmivel sem voltak sekélyesebbek, mint a mieink. Erről nem szabad megfeledkezni. Hiba lenne, ha túlságosan hinnénk a némafilmnek.
A tanya már akkor legalább százéves lehetett — ha korát a fák alapján határozzuk meg, amelyekből oly sok nőtt körülötte, hogy a házat egész évben sűrű árnyék borította, mintha valahol az erdőben állna. Kétségkívül öregek voltak a juharfák, a nyírfák, a vadgesztenyék és a majdnem méteres törzsű vörösfenyők, melyeknek apró tobozai vastagon borították a földet és az épületek tetejét. Aki elsőként települt meg ezen a helyen, nagyon szerethette a fákat, ha ilyen sokat ültetett belőlük és nem törődött a litván szokással, miszerint a legjobb földdarabokat veteményeskertnek kell hagyni. De ez az ember nem érte meg a napot, amikor korán reggel felébredvén maga is meghallhatta volna, hogyan dobolnak a tetőn és az ablakokon a magas vörösfenyőkről potyogó tobozok. Minden bizonnyal sok nemzedék leélte a számára kimért időt, amíg végezetül megszületett és felnőtt az a lány, akinek megadatott a boldogság, hogy a potyogó tobozok kopogását hallgassa. Méghozzá minden reggel, különösen ősz közeledtével, amikor ébredés után az ember még hallja a varjúsereg károgását és amikor a hajnalok borongósak, de a levegő még őrzi a meleget.

Ősz van. Az árnyas fák között kis felhőkben, egy szatócsbolt fanyar illatát idézve, rothadó avar és gomba szaga gomolyog. A magas, árnyas fák között apró felhőkként a reggeli harmattól összelapult, színes pókhálók lebegnek, mint kicsiny, ezüstös léghajók vagy aszott vámpírok. Ezek a hervadó levéllel és vörösfenyőtűvel teli pókhálók lényegében vámpírok is. Élettelen pókhálók, halottak, hiszen régóta nem éjszakázott pók egyikben sem. Ősz van.

Kristiné már több éve egyedül él a százéves házban. Ha minden embert a lehető legrövidebben és legpontosabban kellene jellemezni, Kristiné számára elég lenne néhány szó: „az örökké bánatos nő". Ezt nem úgy kell érteni, hogy örök időkre szomorkodnia kell. Nem, neki is annyi idő adatott az életre, mint bárki másnak. Azonban minden korban akadnak ilyen sápadt asszonyok, akiknek arcát meg nem értett vagy érthetetlen bánat árnyékolja, mintha fáradt lenne (a fáradt ember arca meg olyan, hogy egyszerre előttünk is van meg távol is tőlünk), vagy pedig kevés fényt kapna. Az ilyen nők csendet árasztanak, még a ruhájuk is, amely feltétlenül tetőtől talpig fekete, és az elmaradhatatlan őszirózsák oly érthetetlenül halkan susognak a kezükben. És semmi közük az időhöz. Az idő valahonnan a jövőből lép elő, hol az egyik embert ragadja meg, hol a másikat, és elviszi őket. De ezek a nők tovább szomorkodnak, úgy látszik, az a küldetésük, hogy szomorkodjanak, csak szomorkodjanak. Az idő mások számára van. Áttetsző halszemükkel ők csupán szemlélik az idő viharos áramlását. Gyászos, elviselhetetlenül lassú rítus, a hétköznapi, megszokott logika számára érthetetlen. A gyászt viselő szomorú lányok, a bánatos asszonyok észrevétlenül szikkadt, bánatos öregasszonyok lesznek. Vértelen bőrük a viasz színét ölti fel, szemük fénye még jobban megfakul, csak a gyász és az őszirózsa nem változik. Szomorú népség. Örömtelen, közönyös és csendes népség.

Miután minden hozzátartozóját elveszítette, Kristiné nem csak a szó közvetlen értelmében élt egyedül. Minden kép elhalványult emlékezetében, az élők és holtak teste egy testté folyt össze, elmosódó árnyék lett, és most már nem tudta megtenni, ami másoknak sikerül, hogy ne legyen egyedül, amikor önmaga van, hogy gondolatban elbeszélgessen övéivel, együtt nevessen velük a mulatságos eseményeken, vagy hosszú, egyhangú monológokban mesélje el nekik élményeit. Kristiné soha nem álmodott. Maga is nagyon jól tudta, hogy ő csak egy növény, hervadó virág. Csupán egy hervadó virág.

Természetesen semmi hasznát se vette, hogy ezt tudta, de ha mégis meg kellett volna mondania, mint az embereknek általában, hogy egy esemény valamely másik után történt (ahogy például mondani szokták: „Ez a nagy vihar után történt"), Kristiné nem tudta volna megmondani. A viharok elkerülték, minden napja egyformán telt. Azonban ha a viharok nem kerülték volna el, azt se vette volna észre, még kevésbé emlékezett volna rá.

Mindig egyformán ébredt. Miután kinyitotta a szemét, az első másodpercekben minden körülötte lévő tárgyat szokatlanul nagynak, valósággal óriásinak látott. Aztán a tárgyak eltávolodtak, normális méretet öltöttek. Mindez teljes csendben történt. Kristiné ilyenkor mintegy fél órát feküdt tágra nyitott szemmel, az arcán látszott, reménytelen küzdelmet folytat, hogy eszébe jusson, ki ő, és hol van. Minden alkalommal elcsodálkozott a varjak károgásán, azután meg az ütemes koppanásokon (a tobozok potyogtak). Lassanként rájött, hogy ő Kristiné. Eszébe jutott a százéves tanya, a nagy fák, a pókhálók és a bánata — életének lényege. Az egész napból csak ebben a pár percben mosolygott. Valami csodálkozással teli mosollyal.

Azon a reggelen a dolgok felismerését még az is nehezítette, hogy a homályos szobában, az ajtónyílásban egy emberi test körvonalait pillantotta meg. Azelőtt ott soha semmi nem volt. Ezen a reggelen egy ember állt a küszöbön, egy watussi (kelet-afrikai hamita törzs - szerk.) törzsfőnök különös pózában, a háta mögött, a fák között pedig látszott a távoli felkelő nap legszéle. Kristiné sehogy se tudta megérteni, miért áll az ember az ajtónyílásban. Nem állhatott ott. Rámosolygott az illetőre, és bizonyára szép lehetett, mert a jövevény is elmosolyodott, Kristiné összerezzent, teljesen magához tért, a mosolya eltűnt a következő reggelig, az ajtó pedig becsukódott, és az ember is eltűnt.

Itt nem ártana kissé előre szaladni az eseményekben.

Abban az órában, amikor a déli nap vékony sugara áthatol a fák ágain, lombjain és az ablakokon, és a szoba szemben lévő falának ütközik, a fény egy keskeny, házi készítésű keretbe foglalt fényképre esik. Egy kissé már megsárgult esküvői fényképre. Egy férfi és egy nő van rajta. A férfin fekete zakó, fehér ing, az álla alatt elegáns csokornyakkendő. A nő fehér menyasszonyi ruhát visel. A férfi nem egészen szemben áll, kissé elfordítja a fejét, és leírhatatlan gyöngédséggel a nőt nézi. Erő érződik ebben a férfiban, és szikár arca nagyon határozottnak látszik, a szeme körüli apró ráncok pedig arról tanúskodnak, hogy gyakran nevet. Olyan férfi, aki álmában jelenik meg a nőnek, megáll előtte, nyújtja a kezét és azt mondja: „Na, menjünk!" És a nő, aki úgy remeg, mint az újságlap egy öregember kezében, szintén feléje nyújtja a kezét és felébred, aztán egész nap bódultan jár, mondván, hogy a naptól ilyen vagy a várható időváltozástól, este pedig, amikor a férje mellé fekszik, minden gyöngédségről megfeledkezik a megszokott és fáradt férfi iránt, s arról ábrándozik, hogy folytatódik az álom, de mindhiába. Hát ilyen ez a férfi, aki a fényképen a menyasszonyi ruhás lányt nézi. A nő arca ovális, kissé zavartan néz, ajka félig mosolyra nyílik, a bőre sápadt, de van egy szépséghibája, ami bizony minden szépséget elcsúfít. Himlőhelyes. És ezt még az ismeretlen fényképész sem tudta semmiképpen eltüntetni. A napsugár még láthatóbbá teszi a szépséghibát. Ez Kristiné és a férje, Petras fényképe. Mi kötötte össze ezt a két embert? Ez a férfi, ez a szinte tökéletes férfi miért néz ilyen bánatos gyöngédséggel a menyasszonyára? Miért?

A falon vannak még más fényképek is. Nézzék meg őket és meglátják, hogy a férfi gyöngédsége nem pillanatnyi. Két kép nagyon fontos. Az egyiken a férfi és a nő egy újszülöttet tart, akit úgy bebugyoláltak egy kötött sálba, hogy egyáltalán nem is látni. A férfi boldog mosollyal nézi a másik kettőt, az asszonyt és a gyereket. A boldogság oly mértékben eluralkodik az arcán, hogy ezen a fényképen a férfi kissé butának látszik. Hiszen amikor az ember valamitől el van ragadtatva és megfeledkezik magáról, olyanná lesz, mintha aludna: az alsó ajka lefittyed, a szája kinyílik vagy egy icipicit legörbül, a szeme pedig olyan, mintha nem is lenne. Az elragadtatás, amint az a másik fényképen látható, húsz év múlva sem szűnt meg. A már egészen sovány és ősz férfi, a legkülönbözőbb korú gyerekekkel körülvéve, gyöngéden nézi a csúnya, megöregedett asszonyt — a feleségét.

No de térjünk vissza a jelenhez.

Kristiné egész nap találgatta: csak képzelte, hogy látott valakit, vagy nem? A jövevény alakja mélyen az emlékezetébe vésődött, és már-már arra gondolt, hogy tolvaj járt nála az éjszaka. De amikor alaposan körülnézett, úgy látta, hogy semmi sem hiányzik, és mivel a férfiú vonásait a hajnali félhomályban nem látta elég világosan, a többi emlékezetében őrzött arc nélküli alakhoz sorolta őt is. Hát nem mindegy, hogy ki miatt bánkódik? Azonban ha fantomot látott is, amely saját tudatának mélyéről bukkant fel, ez a nap mégis megmaradt az emlékezetében. Egy eladdig sohasem tapasztalt érzés ébredezett benne bizonytalanul. Anélkül, hogy a történteket egészen megértette volna, elfogadta, hogy amit ő álomnak gondolt, a valóságban is megtörténhet. Ha nem is vele, de megtörténhet. S ez már valami új és szokatlan volt — egy kis kék virág a szürke közöny mélyén. Kristiné nem gondolta végig, szeretné-e, hogy mindez valóság legyen, vagy pedig nem. Ez nem jutott eszébe. Csak valahogy nőnek érezte magát.

A vörösfenyők és gesztenyefák árnyéka azonban arra késztette, hogy mindenről megfeledkezzen.

Kristiné mégis tévedett. A férfi, akit álmában látott, valóságosan is létezett. Közönséges zöld szemű csavargó volt, aki cél nélkül kóborolt földeken-utakon. Azon a reggelen abban a reményben kukkantott be a fákkal körülvett tanyára, hogy a korán kelő gazdasszony majd csak megkínálja egy bögre tejjel. Miután körülnézett és senkit sem látott, benyitott a házba.

Most pedig a vizes őszi réten csatangolva, a tanyától távol, Petras a látottakra gondolt, és nem tudott úrrá lenni teste enyhe remegésén, mintha valaki rózsafüzért morzsolgatott volna láthatatlan ujjakkal. Amikor kinyitotta az ajtót, egy széles fehér ágyat látott, a fehérség közepén pedig egy karcsú nőt, akinek sötét hajtól keretezett arcán lágy, derűs mosoly ragyogott, amely felolvadt a szoba félhomályában. A nő a szemébe nézett, és félig nyílt szájjal mosolygott. Petras életében nem látott ilyen szépet és felemelőt. Megijedt ettől a szépségtől, gyorsan becsukta az ajtót és elszaladt, borzongva várta, hogy a hátába lőjenek, mert nem gondolta, hogy a nőn kívül senki sincs a szobában. Az ilyen nők sohase szoktak egyedül lenni. így gondolta Petras.

Miközben fogalma sem volt róla, hova megy, egy másik tanyához ért. Ott beállt a krumpliszedő parasztok közé. Éjszaka, amikor a többi távolról jött munkással együtt a szénán feküdt, megkérdezte, miféle tanya az ott a fák között, ki az ott lakó asszony, és ki a férje. A mellette fekvő férfi felkönyökölt, és gyanakodva megkérdezte:

-  Mondd meg, komám, nyíltan, lopni akarsz?
-  Nem én — csodálkozott Petras.

Ezek az emberek nem értették, hogy valakit minden rossz szándék nélkül is érdekelhet Kristiné. Petras mindent elmondott, de nem hittek neki. Csak később jutott valakinek eszébe, hogy a hajnali félhomály az oka mindennek. Világos, hogy kinevették Petrast és azt ajánlották, menjen vissza és nézze meg a nőt napvilágnál is. Petras bizony szívesen elment volna, hogy legalább távolról még egyszer láthassa. Szívesen keringett volna a tanya körül, mint egy házból kivert kutya.
Kristiné meglátta a férfit, aki a fűben állt, vagy húsz lépésnyire tőle. Megállt és figyelte, hogy Petras egy fához támaszkodik. Látta, hogy elfordul és eltakarja az arcát. Miután rájött, hogy mégsem álmodott, életében először gondolt saját külsejére, arcára. Mintha eszébe jutott volna, milyen csúnya. Minek jött ide ez a férfi? Kristiné megfordult, és gyors léptekkel a ház felé indult.

Amikor néhány óra múlva ismét a találkozás helyére vetődött, a férfi még mindig ott volt. A fa alatt ült és őt nézte, le nem vette róla a szemét. Aztán felállt és félénken közelebb lépett hozzá. Kristiné megdermedt. Mit akarhat?

-  Nincs szüksége segítségre? - kérdezte a férfi.  -  Mondjuk fát fűrészelni vagy valami mást csinálni?

-  Nem, nincs — felelte Kristiné csodálkozva. — Semmire sincs szükségem. De a férfi olyan könyörgő arccal és szemmel nézeti rá.

-  Nem iszik egy kis tejet? - kérdezte Kristiné. - Jöjjön be! Majd meggondolom. Biztosan éhes, gondolta. Biztosan éhes, azért jött.

Evés közben Petras nem mert felnézni. Ugyanaz a csodálatos nő állt előtte. Miféle tréfáról lehet itt szó?

-  Úristen — mondta Petras tompán. — Itt leszek a közelben és holnap eljövök. Talán akad valami?

Nem tudott tovább ülni. A bögrét óvatosan az asztalra tette, és kiszaladt a házból. Kristiné nézte, hogyan távolodik és tűnik el a fák mögött. És talán életében először sírt azért, mert önmagát sajnálta, nem pedig valaki mást. Hallotta, hogyan potyognak könnyei a párnára, érezte, hogyan öntik el keblét a sajnálat hullámai, és mossák el egymás után a sok-sok apró gátat. Kristinében felébredt a nő, akit még senki sem szeretett. Elég volt, hogy egy férfi kétszer ránézett...

Kristiné azonban tévedett. Szerették. Petras, amikor másnap megint eljött, nagyon el volt szánva, hogy legyőzi bénító félénkségét. Nem gondolta, hogy a nő megszeretheti, de a szíve mélyén azt akarta, hogy mielőtt örökre elhagyja ezt a vidéket, valamiképpen emlékezetessé tegye magát, hogy másképpen emlékezzenek rá, mint a többi emberre.

Leült a küszöbre, le nem vette a szemét Kristinéről, és a vándorlásairól mesélt. Nehéz leírni, mit érzett eközben Kristiné. Egyszerűen eddig soha senki nem beszélt vele így. Soha senki nem mesélt egyedül neki. Hát kell-e több, hogy felébredjen benne a nő? Kristinének minden, de minden új volt és váratlan. Lassanként azt se tudta, hova legyen zavarában. Petras látta a változást, de nem jött rá, hogy mit jelent. Kristinéhez lépett, és a vállára tette a kezét. Valami furcsa érzés fogta el. Csak a rá irányuló szempárt látta, felemelte a kezét és megint leengedte, tenyere alatt ott érezte Kristiné vállát.

A férfi hirtelen eltűnt Kristiné elől. Minden eltűnt. Kristiné mintha sűrű, fehér ködbe merült volna. És a fehér örvény valósággal beszívta. A szerelem fehér iszapja. Még nem értette, de tudta, hogy ha átmegy a tűzön, porcelán lesz belőle. Fehér agyag, kaolin.

De hát miért? Mi történt ezzel a férfival, miért maradt örökre a tanyán a vörösfenyők alatt? Miért sugárzott szeméből még húsz év múlva is végtelen, bánatos gyöngédség? Valóban a félhomály az oka. Csak ebben láthatta olyannak az asszonyt, amilyennek egész hátralévő életében látta. Mert ez a férfi később mindig olyannak látta a dolgokat, amilyennek első pillantásra találta őket.
KATONA ERZSÉBET fordítása


Néhány szó Saulius Tomas Kondrotasról:

Sz. 1953, litván próza- és drámaíró, kritikus. A Vilniusi Tudományegyetem bölcsészettudományi karán végzett. 1969 óta publikál. Elbeszéléskötete: Határtalan világ, kisregénye: Függő ház.

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/9. sz., 114-118. oldalak)


2011. december 15., csütörtök

Válogatás a mai litván irodalomból (4)


JUOZAS APUTIS
Eső


Szívesen elnézegeti, ahogyan megy a lány. Ezért is bandukolt hátul az első napokban - hadd fecsegjen Vilija kedvére Vaciukasszal. Hiszen nincs is annál szebb látvány, mint amikor a szél odacsapdossa Vilija ruháját a térdéhez, aztán könnyedén fellibbenti. Meg még az is szép, hogy a lány mezítláb jár. Az első napokban, amikor Benas idehozta őket a városból, mindketten csizmát hordtak; nem tréfadolog a földmérő munkája: mindenféle helyeken kell taposnia a földet. Milda még most sem tesz egyetlen lépést sem csizma nélkül, de Vilija bizony csak mezítláb jár, porlepte lába kecsesen lépeget.

Már a városból való ideutazás sem volt egészen a szokásos. Benas befogta akkor a lovat egy jobbfajta szekérbe, zöld lópokróccal leterítette a bakot. („Mintha csak lakodalomba igyekezne" - jegyezte meg az anyja), majd, amikor odaért, megállt, ahol mondták neki, belépett a házba, s levette a sapkáját. Az ott üldögélő kisasszony nem tudta róla, mi járatban van, mert azon nyomban meg is kérdezte:
—  Mit akarsz, kislegény?

Hogy vinné el az ördög! Kerülnének csak össze valahol a faluban, majd a torkán akadna ez a kislegényezés! Mert ha valamit nem tud elviselni, hát az ilyen sértegetéseket igazán nem. Végtére is ez a lány tavaly még bizonyára kurta szoknyában szaladgált, most pedig csak úgy lekislegényezi! Úgyis már annyi ilyen kellemetlen eset fordult elő, mintha csak összeválogatták volna. Először éppen egy teherautó tetején botlott bele egy ilyen lányba, amikor a személyazonossági igazolványáért ment be a városba. De hát ki is tanította meg arra, hogy mindig az igazat felelje - akár helyénvaló, akár nem? A teherautón volt egy ilyen kisasszony, véznácska és koromfekete, a szeme úgy csillogott, mint a mókusé.

—  Merre tartasz, kislegény? — kérdezte Benastól, nyilvánvalóan ugratva éppen abban a pillanatban, amikor ő félre akart fordulni, hogy úgy tegyen, mintha nem venné észre a lányt.
—  A személyazonossági igazolványomért megyek.
— A személyidért? Hát neked már az is van?
Rögtön rájött, mire céloz a lány, és ezért nagy bátran rávágta:
— Aztán mért ne lenne?
— Hát ha van, akkor talán össze is házasodhatnánk, mi, kislegény?
Itt aztán Benas melléfogott:
—  De nekem még korai lenne...
—  Te mondtad! Ha egyszer valakinek megvannak az iratai, azt jelenti, hogy kész férfi...

Lenne csak egyedül a fekete lány, Benas talán ki is találná, mit feleljen neki, de többen vannak és mind vihorásznak, kuncognak, főleg a fekete. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy viszont egyedül őrá, az ő sugárzó tekintetére, puha ajkára és dús, koromfekete hajára fog mindig visszaemlékezni, a többieket - a másik hármat - bizony egyáltalán nem jegyezte meg. Azokat szoktuk az emlékezetünkbe vésni, akik fölhívják magukra a figyelmet, mindegy, mivel: jósággal, gonoszsággal, vagy aljassággal. Benas igyekezett kiötölni és mondani valamit, de egyetlenegy megveszekedett szó sem jutott eszébe, csak azt érezte, hogy elvörösödik, mint a főtt rák, és legszívesebben a föld alá bújna szégyenében. De aztán mégis kibökött valami válaszfélét, talán nem is túl rosszat:
—  Inkább várnék egy kicsit...

A lányok még vidámabb kacagásban törtek ki, de a fekete hajú lány furcsa mód kevésbé nevetett, mint a többiek; talán már megsejtett valamit, megérezte a kettejük - az ismeretlen legény és őközötte kipattanó parányi, baljós szikrát, amely már-már lángra is lobbant. Megint csak az a baj, hogy elárulta magát, mindegy, mivel, szóban, tettel, a külsejével, a lényeg az, hogy őszintén feltárta, mi lakozik a lelkében.
Ezzel aztán véget is ért az egész, semmi több nem történt, de Benas emlékezetén már átcikázott az éretté válás első villáma, bevésődött a lelkébe és örökre ott is maradt a fekete lány égszínkék ruhája, amelybe belekapaszkodott és amelyet cibált a szél, ívelt hattyúnyaka és szép kis feje... így lett vége a dolognak, mert megérkeztek, Benas bement az igazolványáért, a lányok pedig az áruházba siettek. Hűha, hát most hová lett a fekete lány talpraesett, magabiztos viselkedése - hiszen csak úgy egyedül és megszeppenten kullog a barátnői után. Mi ütött belé, ebbe a fekete hollóba, vajon mi a baja? A szavak, azok a szavak, amelyeket két ember, valójában még gyermek mondott egymásnak, ez a férfi és nő között keletkező gyönyörűséges mágneses tér már megszédítette, még a lépéseit, a mozdulatait is megváltoztatta...

De hát mit feleljen most ennek a beképzelt fruskának, aki ott ül az asztalnál és azt hiszi, hogy neki mindent szabad, hogy semmi köze sincs semmihez, és isten segítségével úgy éldegél majd, ahogy akar.
—  Ha már egyszer kérdezi, hát megmondhatom, azért jöttem, hogy magammal vigyek két ilyen kisasszonyt.
—  Hohó! Egy talán már nem is elég?
—  Ilyen, mint maga, akár tíz is elkelne...

A lány nagy szemeket meresztett rá, de aztán végül is minden megoldódott — a főnök dolgozószobájából kilépett egy lány kék virágos ruhában, mögötte pedig egy másik, alacsonyabb termetű, akinek hosszú, lenszőke haja dúsan borult a vállára.
—  A földmérőkért jöttél, kisfiú?

(Irgalmas isten, ezért majd még bosszút áll! Nem most persze, hanem valamikor máskor. Semmi sem olyan bosszúálló, mint a lebecsült és a sértett hiúság.)

Benas látta, milyen öntelten és fölényesen nevet az asztalnál ülő kisasszony, amint váratlan támogatásra talált. Azonban akár látta, akár nem, válaszolnia kellett.
—  Hát úgy áll a helyzet... — Hozzá akart tenni még egy szót, de óh, uram isten, milyen komoly ez a fekete lány! (Így lesült volna, vagy tán születésétől fogva ilyen napbarnított a bőre? A szeme is sötét, alig lehet észrevenni.) - A földmérőkért - jelentette ki Benas egykedvűen, és eltűnt az ajtó mögött, aztán a lányokat illően előre engedte, megfogta a csomagjaikat és még valami összetekert papírokat is.
A műszert, az úgynevezett teodolitot, az előszobában találta meg, a hóna alá dugta, aztán betette a szekérbe.

Útnak indulni nem is olyan egyszerű, mint ahogy általában gondolják. Még kevésbé az lóval, sőt éppen hogy lóval. Próbáljuk csak meg elképzelni, mennyi ténykedésre van ehhez szükség: először is, előbb meg kell húzni az istrángot, aztán meg kell tartani a lovat, nehogy elinduljon, amíg a földmérő lányok fölkapaszkodnak, majd mikor már elhelyezkedtek, fontos, hogy ő is fürgén fölugorjék a bakra, és ne akadjon bele valamibe, ne essen le, harmadszor pedig - szégyellené még fennhangon kimondani is - lélegzetvisszafojtva kell reszketni, nehogy a ló fölemelje a farkát vagy netán vízsugarat bocsásson ki.
Aztán, útközben, amikor a kerekek a macskaköveken csattognak, lesz ami lesz, meg kell próbálni hangosan beszélni valamiről, rámutatni valamire, egyszóval akkor könnyebb kivágnia magát... Egyelőre Benasnak szerencséje van, a földmérő lányok már elhelyezkedtek a zöld pokrócon, a hét csomag és a teodolit bent lapul a szekér mélyén, és neki már csak fel kell ülnie a bakra.

-  Elférünk? - kérdezi a fekete lány (bizonyára ő a beszédesebb). - Üljön talán egyikünk háttal, a szénára? Lehet, hogy a kocsisnak nem jut hely?
-  Dehogynem jut, persze, hogy jut, mindig így szoktunk menni - bizonygatja Benas, és, a fene enné meg a jólneveltségét, ismét elvörösödik.
-  Akkor talán középre ülsz? — kérdezi tovább a fekete lány, a szöszke már egészen a legszélére húzódott, a fekete pedig áttette balra a virágos ruháját. — Tessék, kedves főnökünk, itt a helye...

Hiába no, mindegy, mindig akadnak nehéz felfogású emberek! Csak próbáljon meg valaki kényelmesen utazni, amikor ott kucorog középen, méghozzá két ilyen földmérő lány között, akiket ráadásul nem is ismer! Ha jobb kézzel rántja meg a gyeplőt, a könyökével meglöki a szöszkét, ha a ballal, akkor a feketét! Ha pedig a széléről ül oda, két kézzel ügyeskedhet, hogy oldalról átnyúljon, mintha csak kaszálna.
-  Inkább oldalról! - nyögi ki végül Benas, mert ő hajt, és minél előbb célhoz kell érnie a fuvarral.
-  Ülj csak középre! Így érdekesebb lesz — nevet a fekete lány. — Vagy nagyon nincs ínyedre, hogy két hölgy között foglalj helyet?
-  Rendben van... Ha már egyszer így alakult, ülhetek középre is...

A szöszke nem szól egy szót sem, csupán áthajtja a haját a bal oldalra, de jól is tette, mert Benas, miután elhelyezkedett a földmérő lányok között, megrántotta a gyeplőt, és ha a lány nem rendezi el a haját, a fiú odafoghatott volna egy hajfürtöt a szárhoz.

2011. december 13., kedd

Válogatás a mai litván irodalomból (3)


MYKOLAS SLUCKIS
Félelem


— Jó éjszakát, Alvydas! — és visszahőkölt a feléje nyúló két kéz elől.


Persze ostobaság az ajtóhoz lapulnia, félnie ettől a kedves és annyira megváltozott embertől, még inkább a kezétől, hiszen már nem holmi kislány, a szobára mégis félelmetes csend borult, ijesztően szétterpeszkedett, mint valami hatalmas fa — ágai már a nyakát súrolták, bekúsztak félig nyitott szájába, fojtogatták...
—  De miért? Miért? — értetlenkedett Alvydas, ő pedig nem tudott mit felelni rá. Sokáig, egy örökkévalóságig tartó percig álltak az ijesztő fa árnyékában, amely most mindent betöltött körülöttük.
Aurelija, mikor végre levegőhöz jutott, hátával belökte a megvetemedett, furnérlemezes ajtót.


—  Menekülsz, mint a farkas elől! — kacagott a háziasszony; a párnákat paskolva éppen ágyazott a férjének. - Szóval Petrasszal osztozol a szobán? Igaz, egész éjjel húzza a lóbőrt, viszont alszik, mint a bunda, meg se moccan. Velem bezzeg, lányom, kínlódhatsz. Jaj, nyugtalan vagyok én ám! — Aldona — így hívták a háziasszonyt — ismét szemérmetlenül felkacagott; mindig egyen jár az esze: összeboronálná, megházasítaná az embereket, hogy minél több gyermek szülessen és kiabáljon minden házban; módfelett szereti a lakodalmat, születést, keresztelőt; az asszonyok dicsérik, azt mondják, Aldona oly könnyen világra segíti a magzatot, mintha forró cipót húzna ki a kemencéből: de hát ő is megtette a magáét - a falak mentén a maga három gyermeke szuszogott -, kevés, bizonygatta komolyan Aldona, én ugyan még egyszer ennyit vállalnék, csak hát Petras rest, szívem szerint akár esztendőnként szülnék.


—  Minek hozod zavarba a kislányt? De rászálltál... — dörmögte a sarokból Petras, és Aurelija halvány mosollyal köszönte meg tapintatos segítségét.
—  Zsák a foltját megleli! — Annakidején Aldona majdhogynem erőszakkal vonszolta el az anyakönyvvezetőhöz Petrast, a kolhoz lakatosát, a nála jóval fiatalabb legényt, rég volt ez, tíz éve már, de egyikük sem bánta meg.
—  Elfáradt az úton, hadd aludja ki jól magát — próbált magyarázkodni Aurelija. Kell valamit mondania, lepleznie félelmét, hogy a háziak ne érzékeljék a nyomasztó csendet, mely úgy terpeszkedik szét kis szobájában, mint egy hatalmas fa. Úgy érzi, hegyes ágai ide is elérnek: áttörtek a furnérlemezen és most már az ajtó innenső oldalán meredeznek, mint valami félelmetes vadállat agyarai, és egyre a falhoz húzódni kényszerítik. Nem, nem, ez csak úgy rémlett neki — itt másféle csend van, a jól eltöltött elégedettség, a várhatóan ugyanilyen másnap előérzete, vagy talán az általános egyetértés okozza, amely eloszlatott minden titokzatosságot. Mint minden este, a háziak lakrészében most is sült krumpli, pelenkák és Petras ágyneműjének áporodott szaga terjeng - az ember lakatoskodik, örökké olajos.


-  No, akkor feküdj le, feküdj csak le. - Aldona besiklott az ágyba, sovány, izmos hátán megfeszült a verejték- és istállószagú ing, ugyanezt viselte napközben is. - Ej, jó kis éjszaka ígérkezik! — és a borzas, összetapadt haj alatt kifejezetten asszonyi gondolatok forogtak bolondos, vidám fejében.


-  Nem hagyja ez majd magát aludni, kisasszony - jegyezte meg tompán Petras. Hangjában nem lappangott se célzás, se gúny — csupán aggodalom érzett, hogy a lakójuknak valóban kényelmetlen lesz. Ugyanígy törődött a családjával, a jószággal is, amelyet igen ügyesen tudott ellátni, habár egészen átitatta a kovácsműhely szaga. Az asszonyoktól a nagy ebédlőasztal, a székek a ruhákkal, a gyerekágyak választották el. Lehúzta az egyik csizmáját, félrefordulva rágyújtott, aztán lerúgta a másik csizmát, és ismét szippantott egyet-kettőt - a cigaretta elaludt, gyufát sercintett, rágyújtott, a gyufát visszatette a dobozba, amelyet előrelátóan megrázott és meggyőződött arról, hogy még majdnem teli van. A dobozt óvatosan letette az asztal szélére. Aurelija hálát érzett ez iránt a komoly ember iránt — hiszen nem élt az alkalommal, hogy tréfát űzzön belőle, ellenkezőleg, inkább lelket öntött belé.


-  Feküdj le, szegénykém, feküdj csak le! — Aldona nem hagyta, hogy magához térjen, valahogy felocsúdjon, igaz, őt is izgatta ez a szokatlan kaland — a férfi érkezése! -, a lány pedig háziasszonya célzásaitól felkavarva Petras felé fülelt, aki nyugodtan tettvett a szoba másik végében: egy szék támlájára terítette a nadrágját, arra akkurátusán az ingét. Hát persze, semmi rendkívüli nem történt: eljött egy hajdani főiskolai társa a lakójukhoz, aki átengedte neki a díványát, ő meg a háziasszonnyal fekszik egy ágyban... Lassú észjárású ugyan Petras, de azért mindent jól megért, Aurelija még szemrehányást is tett magának - ezidáig még egyszer sem beszélgetett vele amúgy istenigazából, mindig csak az időjárásról, a malacokról, a krumpliról meg a késről, amelyet Petras időnként megköszörült neki. A házigazda hamarosan horkolni kezdett - elcsigázott, fáradt, és reggel korán kell kelnie. Elhallgatott Aldona is, nem szórakozhatott a végtelenségig Aurelija zavarán — bármely percben felébreszthetik, és akkor, ha tetszik, ha nem, vonszolhatja magát az ember valahova a havas mezőkön át. Az igazat megvallva, Aurelijá-nak még kedvére is voltak háziasszonya borsos tréfái, abban reménykedett, hogy hall tőle valami fontosat, és ezért Aldona álmos szuszogása és fészkelődése, hogy minél kényelmesebben elhelyezkedhessek, bosszúságot keltett benne.
-  Jó éjszakát!


Aurelija, meg sem várva a választ, az ágy legszélére húzódott, minél távolabb Aldona csontos hátától; combja a hideg vashoz nyomódott, de most már semmi sem takarta el az ablakot, amelyen páfrány és gyöngyvirág alakzat ezüstlött. Csodálkozva és elbűvöíten nézte a hold e gyöngéd ajándékát, amelynek fagyos csillogása hűsítette a forró, torokszárító levegőt. Most megrezdült a jégvirágos üveg, mintha valaki kaviccsal dobta volna meg. Petras kissé felemelte borzas fejét: „He?!" - mordult egyet, de úgy látszik, rájött, hogy a hold zörgette meg az ablakot — visszahanyatló feje ismét mélyen belesüppedt a párnába.
-  Szép kis éjszaka! Te itt gyötrődsz, ő meg odaát. - Aldona váratlanul bukkant elő az álmos csendből, különös, réveteg mosollyal, és Aureliját újra elöntötte a forróság.
-  Hogy mondhatsz ilyet, Aida! Aludj! - tiltakozott zavartan, mentegetőzésre, sőt talán vallomásra készen, de Aldona már megint nem volt mellette, csak a csendes lélegzé-se és a háta, mely megszokásból azt a melegséget kereste, melyet az egyébként oly gondos petras fukarul mért. A titokzatos ezüstös fénnyel elöntött ablak elhomályosult, mintha Aldona nyers szavai fosztották volna meg ettől a gyengéd titokzatosságtól. Odakint az udvaron pedig bizonyára kék és tiszta minden, a hóbuckákon csillagpor szikrázik, és a fákat tündöklő gömböcskék lepték el, amelyeket úgy lehet leszakítani az ágról, mint a gyümölcsöt, és hűsíteni velük az égő ajkat. Próbálta elképzelni magát, amint marokszám szedi a havat, bámulja a csillagokat — milyen távol volna akkor ő Alvydastól! Ez járt az eszében — és szíve oly hevesen kezdett verni, hogy megrémült: mi lesz, ha Aldona meghallja?!


-  Szép kis fűtés... - panaszkodott suttogva Aurelija, ki-kidugva lábát a takaró alól - nem merte felébreszteni Aldonát. Ujja hegyével megtapogatta a nemrég átrakott cserépkályha sima csempéjét. A kályha már kihűlt. Úgy látszik, a takarékos háziak az ő, Aurelija lélegzését is számításba vették a fűtésnél. Letette lábát az egyenletes padozatra, amelyet frissen mázoltak fel karácsonyra — nem érezte hűvösnek.


—  A te korodban, Aura... Ha tetszett nekem egy legény...


Aurelija riadtan húzza vissza meztelen lábát a takaró alá, fülel és nem érti: Aldona mormog-e félálmában, vagy az iménti szavai jutnak eszébe, amikor férjének ágyat vetve vidáman tréfálkozott.
-  Fogd meg és el ne engedd - akkor a tied lesz. Ilyen időket élünk, Aura! - megint nem tudni, ki mondja ezt, biztatja, szinte bujtogatja, habár ez lehetetlen és értelme sincs, hiszen annyi év telt el azóta, Alvydas és ő ma már idegenek egymásnak. Hogyan éljen, ha még egyszer - most már végleg! - elveszíti a reményt? Es ha még pislákol benne valamiféle reménység? Nem, semmi, egyáltalán semmi sem történt, csak ma este, amikor a férfi bekopogott, felébredt benne a rég elfojtott vágyakozás iránta. Miért futamodott meg, mintha az életét védené? Óh, igen, megnőtt a fa, ijesztő, hatalmasan szerteágazó, kiterebélyesedett és mindent betöltött.


—  Ostoba vagy, Aura. Utóbb majd megbánod! — nevetgélt a másik oldalára fordulva Aldona, de lehet, hogy csak úgy rémlett Aurelijának, ezt kívánta hallani az álmában szelíden mosolygó, tapasztalt ajkakról. Csupa csont és bőr, csúnya ez az asszony, örökösen a munka és a gazdaság közt őrlődik, de van benne valami: soha nem nyugszik és másokat is egyre piszkál, csak Petrast sikerül ritkán felélénkítenie... Furcsa, ellentétes jellem - egyenes, nyílt, szinte fesztelen, másfelől számító, majdhogynem kapzsi -összekapart magának két háztáji parcellát, de virágágyaknak nem jutott hely. Őt pedig, a fiatal szakembert, aki nem szándékozott sokáig itt maradni ezen az isten háta mögötti helyen, rábírta, hogy szerezzen telket - akárhogy is van, de nyáron az ő erdős vidékükre is eljutnak a nyaralók! - ültess krumplit, répát, petrezselymet, és rakosgasd a betétkönyvbe a rubelt rubel után... Most, amikor a vékony válaszfalon túl Alvydas forgolódik az ő díványán, Aurelija úgy érzi, hogy kifosztották és eladták őt, mégpedig ezek a voltaképp jóindulatú emberek, akik már régóta ismerik az élet titkát. Nem, nem igaz - más riasztotta és törte le, valami, ami független az ő akaratuktól és törekvéseiktől. Ez a „valami" keltett benne rémületet, alighogy megérezte azt a közelséget, amelyre annyira vágyódott.


–  Én vagyok az, Auruté — mondta tompa hangon Alvydas, kucsmáját levéve; azelőtt sohasem látta kucsmában, még kemény télen is elegáns, kötött, füles sapkában járkált. Jó, hogy most nem fagy, de itt nincs semmiféle Auruté, sajnos, nincs többé. Aura, Aurelija igen, de Auruté? És az a jó, hogy nincs. Auruté még egy évet sem bírt volna ki itt, kisírta volna a két szemét és Alvydas nyakába csimpaszkodott volna, mint megmentőjébe, de lám, Aurelija fürkészőn néz most rá, könnytelenül. Betoppant váratlanul, amikor képe már elhalványult és megszűnt ragyogni előtte - ki ez, és mit akar? És akkor eszébe jutottak az esti diákösszejövetelek, sétáik a holdfényben. Alvydas mintegy udvarolt neki, vagy talán nem is udvarolt, nem ismerte ki magát rajta — rébuszokban beszélt; nemcsak ő, a lányok mind szájtátva hallgatták, egyszer, igaz, egyszerűen és világosan beszélt, meg akarta ölelni. Kiszakította magát karjaiból, elfutott, ő azonban nem sietett utána. Hát aztán! Más lánynak nincsenek ilyen kalandjai? Ezt igazán nem kell mellre szívni — holnap egy másikat próbál majd ölelgetni! De ez után az eset után senkit sem engedett közel magához, noha Alvydas közeledésére sem várt — nem várta, s az sem ígért semmit. De hát történt-e egyáltalán valami11 Alighanem ez volt minden. Már hajlamos volt feltételezni, hogy maga találta ki az egészet, de most itt van és gyengéden Auruténak szólítja. Nem, neki Aura, Aurelija a neve, és takarékkönyve van.


-  Nem kergetsz el, Auruté? - Alvydas hangja már nem bársonyos, alaposan megtört. Fénylett a szeme és a homloka is. Igazán jó megjelenésű, különösen amikor megszólalt és pipára gyújtott. A mély barázda a homlokán, amely mintha most magasabb lenne, és a kucsmától lelapult haja még mindig dús. A szeme sarkában gúny bujkál, de most egyszerre — lehetséges? — nem másoknak, önmagának szól ez a mosoly, és ezért olyan szomorú az élet viszontagságaitól felhős tekintet.


-  Nem kergetsz el? - ismételte meg az érthetőség kedvéért, és egyet lépett előre a szőnyegen. Aurelija bólintott, szólni nem volt ereje - tiltakozni se, a férfi pedig a szőnyegre lépett a cipőjével, amelyre hó tapadt - ezt jól látta a lány -, a cipőjével meg az egész bánatos, bizonytalan életével. Ha itt nincs Auruté, akkor mit akar? Talán a betétkönyvemre fáj a foga? A józan, idegen gondolatba beleremegett. Lelke háborgott, de uralkodott magán, nem kiáltott a férfira, hogy takarodjék... Ez legfeljebb egy pillanatig tartott, és nem volt már se Auruté, se Aurelija. Alvydas, átszökkenve az idő lépcsőfokán, valakit egy félig elfelejtett néven szólított meg. És mégis oly jó volt hallani ezt a nevet, egyszersmind elszomorító is - hiszen az, aki boldogan felelt volna rá, már nem létezik. Csupán egy lépésnyire állt Alvydas, és úgy viselkedett volna, ahogy jónak látja, mintha itt nem szűntek volna meg várni őt és vágyakozni utána, és Aurelija nem vitathatta volna el tőle ezt a jogot, noha mindinkább kételkedett, hogy valaha is vágyott utána. A férfi valahogy színtelen, fakó lett — a szája és az újra csillogó homloka is —, és a lány arra gondolt, hogy többé már nem tűnik el az, ami barázdák formájában a homlokára vésődött, és ez némi elégtétel volt neki rég elvesztett magabiztosságáért.


-  A vendégem vagy — nyögte ki nagy sokára kiszáradt ajakkal, de mindketten többet hallottak ki e szavakból, mint engedélyt az ott éjszakázásra, valaminek a helyreállítását, habár az igazat megvallva, semmi se volt lerombolva. Meg akarta ölelni? Csókolózni támadt kedve? Melyik fiú ne próbálkoznék? Ő viszont magánkívül elmenekült. Alvydas lépteiből, félénk és rá nem jellemzően lelassult, nesztelen mozgásából a tiszta és egyszerű élet vágya áradt. De vajon nem nevette volna ki a veteményeskertje miatt? Hajlandó volna-e egynél több éjszakát is eltölteni ebben a kis szobában? - Már rég készült tévét venni, de nincs villany, szállásadói nem akarnak a faluba költözni — itt szabadon legel a jószág -, kormoz a petróleumlámpa, viszont van széna bőviben! Nekibátorodott, fesztelenebbül érezte magát a szobácskájában már eleve attól, hogy egy férfi lépte át a küszöbét; lesz, ami majd megtetszik neki itt, lesz, ami nem, de nagyon kell igyekezni, nehogy a fejébe csapva a kucsmáját, elmeneküljön. Most az ő kezében volt a kucsma, milyen jó volna odaadni a távozónak, elvenni az érkezőtől. Férfiverejték szagát árasztotta... Reszkető kézzel lenvászon abroszt terített az asztalra, kolbászt szelt, poharakat tett az üveg mellé. Alvydas figyelemmel kísérte a keze mozgását, nem is leplezve, hogy kellemesen érinti, ő pedig egyre ügyesebben térült-fordult, nem ütközött minduntalan a bútorokba; mégsem tudott igazán magához térni  -  kínlódva kereste válásuk okát; hiszen valami mégis volt közöttük, több annál, mint az az ölelési kísérlet - különben nem szökellt volna át öt, nem, hat évet, és jelenik meg ilyen megindító alázatosan. Ha annak idején ilyen, nem tetszett volna meg neki — a gondtalanul vidám férfiért rajongott, pipával a szájában, melyet nem szívott, csak pöfékelt, és a szavaival, amelyek mögött nem volt más elegáns ürességnél. Akkor hát miért menekülök el újra, ha egyszer már nem Auruté vagyok, akit meg lehet alázni, ő pedig nem a lányoktól körülrajongott Alvydas? Az idő? Túlságosan sok idő fagyott abba a jéghegybe, amely félelmetesen csillog most kettejük között... Nem. egyáltalán nem akadály ez az idő. egyetlen lendülettel áthidaltuk, ő azt mondta: „Auruté", és én megpróbálom életre kelteni ezt az Aurutét. Mintha valaki kiütötte volna az ablaküveget és a lyukon át friss, izgató fuvallat áradt volna be, és messzire lehetett látni és hallani, és most minden lehetségesnek és elérhetőnek tetszik, csak el kell felejteni... Mit? Mit kell elfelejteni? A betétkönyvet, amely kiiktatott ugyan a fiatalok lajstromából, de tűrhető magányos menedéket ígér — szövetkezeti lakást Vilniusban vagy Kaunasban? Mit kellene és mit nem tudok sehogy elfelejteni?