2015. október 24., szombat

Regény egy rendkívüli emberről (2)

DANYIIL GRANYIN: 
A Bölény


Negyedik fejezet



– Ő a nyolcszáz
hetvenhatos-nyolcszáz
hetvenhetes fekete-tengeri török hadjáratban jeleskedett. A török flotta ellen sikerrel alkalmazta a gyújtóhajókat. A törökök flottája fából volt. Az oroszok torpedó helyett gyújtóhajókat küldtek ellenük. A gyújtóhajó egy nem túl nagy vitorláscsónak, hosszú orrárboccal, amelyhez bombákat erősítenek. Két önkéntes – egyikük feltétlenül tiszt, a másik matróz – hátszélben, teljes sebességgel elindult az ellenséges hajó irányába, amely természetesen minden ágyújából tüzelt. Néha sikerült oldalba találniuk egy bombával. A hajó felrobbant, amivel az egyiknek örömöt, a másiknak bajt okozott A matróznak meg a tisztnek, ha csak nem voltak bolondok, sikerült a vízbe ugraniuk és úszva megmenekülniük. Úgyhogy korántsem mindig pusztultak el. A haszontalan hősiességet minálunk nem ösztönözték.
Ez történt hát nagyapám testvérével. Maga a nagyapám tevőlegesen részt vett a jobbágyfelszabadításban. Szimbirszkben volt a kormányzósági kamara igazgatója. A bátyja pedig különc agglegény, de kiváló tengerésztiszt volt. A történetben, amit elmondtam, nem valamiféle vén teknőt robbantottak ám fel, hanem a török flotta egyik sorhajóját. Idejében vízbe ugrottak, aztán kivergődtek a partra valamilyen földnyelvre, így menekültek meg. Arany Szent György-karddal és a tiszti Györgykereszt negyedik fokozatával tüntették ki – emlékszem is rá: fehér, igen nehéz kereszt. Aztán ellentengernagy, végül tengernagy lett...
Tanflottillával a Földközi-tengerre vezényelték. Kikötőtől kikötőig hajózva elértek Toulonig. Ott maradtak. Közel van Nizza, Monté Carlo. Vágyott oda, de ahogy, meglátta a rulettet, ezt a fürge kis golyót, elhatározta, hogy fölteszi a pénzét. Miért is jó a rulett? Tiszta rizikó. Hozzáértés, mindenféle tudás kizárva. A sorssal játszol, rengeteg a választási lehetőség: bárhonnan megközelítheted... A rulettezők lélektana szórakoztató dolog. Sok emberben szunnyad ez a szenvedély. Az én tengernagyomban fel is ébredt. Akkor nem számított gazdagnak. Csak az admirálisi fizetését kapta. A miniszter fizetése se volt sok. Apám például a miniszteri fizetés dupláját kapta. Egy professzor a miniszter fizetésének dupláját vagy akár háromszorosát is megkereste. A tengernagy magához vette az összes arany frankot, azt a nem túl sokat, amennyije volt, és sehogy se tudta elveszíteni: felteheti bármire, egyre nő a pénze. Fortuna kegyeibe fogadta és vezette. A játékosok ismerik ezt a kísértést. Itt nincs idő fontolgatni, és abbahagyni se lehet. Elment a végsőkig, és ami ritka esemény volt – bankot robbantott Monte Carlóban. Hogy ez pontosan mekkora összeget jelentett, arra nem emlékszem, három- vagy talán ötmillió frank lehetett. Egyszóval a bank aznap felfüggesztette a kifizetéseket, és másnapig a zene is elhallgatott. Kifizették neki a pénzt. Hosszú táviratot küldött nagyapámnak, a bátyjának: nézzen ki egy jó kis birtokot a közelben. És a foglalóra küldött pár ezer frankot. Maga meg tovább hajózott. Nem volt ő se mulatozós, se iszákos, de ahogy a következő kikötőbe megérkeztek, beállított egy vendéglőbe, s közölte, hogy meghívja a helybelieket, igyanak és mulassanak az orosz flotta tiszteletére. Amikor kisfiú koromban Oroszországban jártam apámmal, a kikötőben találkoztunk olyanokkal, akik még emlékeztek rá, hogy egy orosz étellel-itallal vendégelte meg a város lakóit. így jutott el Konstantinápolyba. Onnan távirazott nagyapámnak – küldj száz rubelt! A milliók elúsztak. Ez a kilencvenes évek elején történt. Kegyelmes úrként vonult nyugalomba. Láttam őt díszegyenruhában. Káprázatos látvány volt! Erről a díszöltözetről is eszembe jut egy történet, kilencszázhatból.
Kalugának akkortájt ocsmány kormányzója volt. A zemsztvo hívei sehogy se jöttek ki vele. Állategészségügyi állomásokat szerettek volna létesíteni, hogy felügyelhessék a mindenfajta beszélő jószág táplálékául szolgáló néma jószág járványállapotát. A kormányzó akadályokat gördített az útjukba. A tengernagy egy darabig hallgatta, hallgatta a panaszáradatot, majd így förmedt rájuk: „Ne hordjatok itt össze hetethavat! Még hogy a kormányzó ellenzi? Ha egyszer jó ügyről van szó, akkor föl kell állítani ezeket az állomásokat." Rendelkezett, hogy hozzák elő a négyesfogatot, a bakra a kocsisát, a hágcsóra egy volt matrózát állíttatta (szívesen utazott régimódian), a fogatra pedig fél tucat birkát tereltek fel. És így hajtott Kalugába. Odaértek a kormányzó házához. Látják ám bentről, hogy a tengernagy száll le a fogatról személyesen, az összes érdemrendjével, szalagjával. Jelentették a kormányzónak. Az szalad a tornácra, hogy fogadja. A kegyelmes úr belépett az előtérbe. „Azt jelentették nekem – mondja –, hogy ellene vagy az állat-egészségügyi rendszabályoknak." Csak így, tegezve. „Állat-egészségügyi állomásokat kell létesíteni. De ha te ellenzed, elhoztam én hozzád, kedveském, féltucat birkámat, gyógyítanád meg őket." Tapsolt egyet, és a matróz tereli is az állatokat befelé a kormányzó házába. A kormányzó megrémül. Hebeg-habog, hogy félreértették. „Nos, ha egyszer félreértettek, az egészen más. Csak egy papír kell tőled. Küldd el a vendéglőbe, ott fogok ebédelni. Elküldöd?" „Elküldöm."
A tengernagy visszaterelte a birkákat. Elhajtott, hogy megkeresse a zemeceket. Magával vitte őket a vendéglőbe. Ülnek, iszogatnak. Megjelenik a kormányzó küldönce a papírral.
A zemecek egészen elképedtek...
A tengernagyra jól emlékezett a Bölény, és a halálára is emlékezett. Miután megülte a nyolcvanötödik születésnapját, minden dolgát szépen rendbe tette, felolvasta a végrendeletét, majd főbe lőtte magát.

Ötödik fejezet

–...Mivel ilyen hőség van, a szeminárium résztvevői nyakig, az előadó pedig derékig merüljön vízbe – javasolta a Bölény.
Az előadó, Vlagyimir Pavlovics, bár a frontot is megjárta, és akkor még egyáltalán, nem is volt öreg, kissé zavarba jött, illetlen tréfának, mi több, az előadóval szembeni tiszteletlenségnek tartotta az egészet; vízben hallgatni őt – ez nem a megfelelő mód. Mindez Miasszovóban történt kilencszázötvennyolcban. Még nem szokták meg az ilyesmit. Legalábbis a biológusok. A Bölény akkor teljes komolysággal szavazásra bocsájtotta a kérdést: megfelelő mód-e avagy nem? A szavazatok megerősítették, hogy ilyen hőségben vízben tartani a szemináriumot teljességgel rendjén való. Ezek után mindenki – diákok, a tudományok doktorai, fiatal lányok és öreg emberek, maga a Bölény is – fürdőruhát vett, és bemászott a vízbe. Az előadónak, bár a parton maradt, fürdőnadrágra kellett vetkőznie. A grafikonjait egy felfordított csónakra vázolta fel krétával.
Minden ülésük közül erre a vízben tartottra emlékeznek a legjobban. Vlagyimir Pavlovics számára is emlékezetes, noha igencsak feszengett. Az előadására is kivétel nélkül emlékeznek. A víz miatt. Bár önmagáért is rászolgált volna.
– Az előadás után megcsókolt. Ez volt a felszentelés. Éreztem: angyalszárnyaim nőnek. – Elhallgatott, egy gondolat ötlött fel benne, aztán mondta: – Emlékszik, a Faustban az mondják: „Föl avval érsz, akit megértsz, nem velem". A Bölény nagyobb volt nálam, mert én nem értettem őt. És itt lényeges, mennyire nem értem. Én annyira nem értettem, hogy két fejjel magasodott fölém.
Vlagyimir Pavlovics elég nagy véleménnyel van magáról. Inkább kételkedő, mintsem könnyen lelkesedő ember. Csípős és találó jellemzéseket szokott adni, ez viszont... Töprengek, mit nem ért a Bölényben.
– Megvolt a stratégiája, amivel a biológiához közelített. Ez ugyanaz, mintha én, aki egy zászlóalj-parancsnok szintjén gondolkodom, meg akarnám érteni a frontparancsnok gondolkodását.
Újra visszatért ahhoz a csókhoz, amire legalább annyira büszke volt, mint a fronton szerzett kitüntetéseire.
Esténként tábortüzet raktak a mozsajszki víztározó partján, és kötetlenül elbeszélgettek. A Bölény volt a szóvivő. Rávette az öreg professzorokat, doktorokat meg más mestereket, hogy megnyilatkozzanak. Mindenki másról beszélt: utazásokról, Rerih képeiről, a női szépségről, Marina Cvetajeva verseiről.
A sárga, táncoló lángnyelvek fényénél nagy átalakulások történtek: néhány ismert, érdemes tudósról kiderült, hogy színtelenül, bőbeszédűen, önálló gondolatok nélkül mesél. Az ilyenek banális dolgokat mondtak, az intimitástól csak vesztettek tekintélyükből. Ahogy kiléptek a tudomány templomából, a papok unalmas polgárokká változtak. De másmilyenek is akadtak-minél közelebb került hozzájuk az ember, annál érdekesebbnek bizonyultak: egyesek ügyes verseket faragtak, akadtak nagyon szellemes társalgók, tehetséges elbeszélők és egész jó történészek. Előbb-utóbb azonban ez is unalmassá vált, és akkor a Bölényhez fordultak, kérték, meséljen valamit magáról. Kifogyhatatlannak látszott...

Hatodik fejezet

Déli irányban támadtak, ő a 113-as gyalogezred vöröskatonája volt, aztán fordult a hadiszerencse, és elkezdtek visszavonulni a „Vad Hadosztály" elől, ahogy Mamontov csapatait hívták. Kinevezték szakaszparancsnoknak. Nem sokáig parancsnokoskodhatott, megkapta a kiütéses tífuszt. Egy tanyán hagyták. Az ezredét miszlikbe vágták. Nem is emlékszik, mennyi ideig feküdt felügyelet nélkül. A tél még tartotta magát. Lázálmában kiszaladt a hóba. Vörösök mentek él mellette. A tanya gazdája igyekezett megszabadulni tőle. A szanitécek fogták és – akkori kifejezéssel élve – „begyűjtötték" a katonai tífusztáborba. Ezt a Tulától vagy tizenkét kilométerre levő cukorgyárban rendezték be. A gyár nagycsarnokában feküdtek szép sorjában parancsnokok is meg vöröskatonák is. Az ablakok ki voltak verve. „Begyűjtötték" oda kiütéses, has-, visszatérő, foltos tífuszos – mindenféle tífuszos – katonákat; aztán voltak ott még hűdésesek, zúzott sebekkel meg más nyavalyákkal küszködök. A tífusz egyik-másik fajtáját végül mindenki megkapta ráadásnak ahhoz a bajához, amivel idekerült. Vagy kétezren feküdtek itt. A mi Koljusánk mindenekelőtt azért gyógyult meg, mert hihetetlenül erős volt. Másodsorban pedig azért – legalábbis az ő elmélete szerint –, mert közvetlenül az ablak mellett, a hidegben feküdt. Orvos hiányában a flekktífuszo-sokról váló gondoskodás abban merült ki, hogy másnaponként katonák jöttek szánon, újabb haldoklókat szállítva, majd összeszedték a holttesteket, sorban a szánokra dobálták és elvitték őket. A betegekkel együtt termenként két vödörnyi „barna szemek"-et is hoztak. Valami levésfélét főztek voblafejből és -farokból. Úgy látszik, a hal maga valahova a harcoló katonákhoz került vagy talán gyermekotthonba, ki tudja, de lám, leeső részeit a levesbe dobták, és hozzáadtak még egy csöppnyi psát, egy távol-keleti vadnövényt. Moszkvában minden kásába ezt rakták. Mindenki halálosan unta már, még szólás is járta róla: a sáska a növényt rágja, a rozsda a vasat, a psa pedig a lelket. 
A „barna szemek"-kel teli vödröket á bejárathoz tették, úgyhogy odáig kúszniuk is problémát jelentett, hiszen nem volt elég erejük. Amikor Koljusa úgy-ahogy fölépült, éhséget érzett, vadállati étvágyat. Jobban mondva: éhes volt, és megértette, hogy legyűrte a betegséget, nem halt meg. Szörnyen legyöngült, csak annyi ereje maradt, hogy mint a krokodil, a hasán csússzon végig a betegek között. Odakúszott a fejénél fekvő szerencsétlen megboldogulthoz, aki, míg élt, a zsákjában mindig őrzött valami rágcsálnivalót. Körbetapogatja, meglapogatja – no nézd csak, egy kis kenyérhéj! Szopogatni kezdte. Rágni sem volt ereje. Aztán elvergődött a vödörhöz.
Föl kellett emelkednie, hogy arcával elérje a vödröt. A zöld löttyben kerek, főtt voblaszemek úszkáltak, nagy pupillával, ezért is hívták a levest „barna szemek"-nek - ez tartotta benne aztán a lelket. Ami az éhezést illeti, az ember lehetőségei nagyok, az ember sokáig képes éhezni, ha nem esik pánikba.
Egy ápolónő volt ennek az intézménynek a főnöke. Időnként megjelent, mint egy tündér, piros gumicsizmában, kis bundája fölé fehér köpenyt kanyarított. Benéz a terembe, elsírja magát, és elmegy. Se orvosságot nem hozott, se szanitéceket. Történt egyszer/hogy Koljusához is odalépett. Az intett a kezével, mozgolódott. Körös-körül holttestek. Az ápolónő persze fölfigyelt az élőre.
– Ki vagy? – kérdezi.
Koljusa jelenti: ez és ez vagyok, vöröskatona, azelőtt pedig a moszkvai egyetem zoológus hallgatója voltam.
A nővér nagyon megörült a diáknak, és közölte, hogy ó is Moszkvában diák, medika, de bevonult.
– Borzasztó itt nálunk – és megint elered a könnye.
Koljusa vigasztalja: lehetne rosszabb is. Persze nem valami kellemes, persze, hogy sajnálni kell az embereket, de itt van például ő: lám, meggyógyult! Most arra kell ügyelnie, hogy éhen ne vesszen. Majd belebolondul, mindig zabálna. Talán maga is tudna szerezni ennivalót, de nincs ereje fölkelni. Amíg a „barna szemek"-ig el tud vergődni, teljesen kimerül.
– Jól van – mondja a nővér – majd én segítek, máris jövök.
Hozott is egy csajka sűrű levest. Koljusának jóbarátja volt Szása Reformajszkij. Annak a nővére szintén medika. Így hát akadtak közös ismerősök is. A nővér attól a naptól fogva préselt olajpogácsából készült ragacsos kenyérdarabokat hordott neki. Nyilván a saját fejadagjából. És Koljusa gyorsan gyógyulni kezdett. Csakis az ő szervezete volt képes ilyen porciótól magához térni és erőre kapni. Hátát a falnak veti, és keservesen föltápászkodik. Ott áll reszkető lábain. A nővér a hóna alatt fogta, így tett néhány lépést. Aztán a falba kapaszkodva elkezdett egyedül járni. Egy szép napon a nővérke egy papírt meg egy utazási igazolványt hozott neki: „Ez és ez a vöröskatona, aki flekktífuszon esett át, gyógyulás céljából hat hétre hazautazhat."
Még egy ugyanilyen iratot tartott a kezében, egy Szergejev nevű visszatérő tífuszos számára. Úgy látszott, meggyógyult, kiírták, de az éjjel meghalt.
– Fogd – javasolta a nővér –, még hasznát veheted.
És tényleg hasznát vette.
Másnap hajnalban Koljusa gyalog indult Tulába; Azt a tizenkét kilométert legyűrni annyit jelentett, mint a világ végére eljutni. Botladozott, él-elesett, aztán amikor összerogyott, egy kerítéshez, egy fához mászott, mert a csupasz földön nem tudott fölállni. Éjszakára ért Tulába. Tizenöt óra alatt vánszorogta végig azt a tizenkét kilométert.
Tulában csak a 113-as gyalogezred kaszárnyáját ismerte, ahová egyszer már bekvártélyozták. Valahogy elvergődött odáig.
Az erről az időszakról mesélt történeteiben a Bölény nem hallgatott el semmit, nem mentette magát. Ami volt, az volt, nem bocsátkozott magyarázgatásba a korral és a körülményekkel kapcsolatban. Lopott, csalt, koldult - épp csak hogy valami nagy gazságot el nem követett.
Egy 1868-as Berdan-puskával kezdett harcolni, és hogy, hogy nem, lovassági karabéllyal végezte. Akkoriban ez kiváló fegyver volt: hatlövetű, 3/10 hüvelykes, és ami a legfontosabb, könnyű; meghatottan emlékezett vissza rá. Egy „Vad Hadosztály"-beli gyenyikinistától szerezte. Az egész polgárháborúban egyre tökéletesítette a fegyvereit. Volt kozák karabélya, volt német, a vége felé ezt a gyenyikinista japánt szerezte meg. Amikor tífuszos lett és betegen feküdt, egyre a karabélyát szorongatta, félt nélküle. A zsebeiben valóságos tölténytár volt. Megőrizte a töltényeket is.
Az emberben hál'istennek semmi se változik. A katona az mindig katona. Harminc év múlva, az újabb háborúban én is azon igyekeztem, hogy géppisztolyt szerezzek magamnak. Elcseréltem a hétlövetűmet. Előbb egy Spagin géppisztolyra, aztán egy Gyegtyarjovra... A háborúban a lövöldözéseken, támadásokon és védekezéseken túl cserebere, üzletelés, mindenfajta mesterkedés folyik. Valaki fölhajt egy bekecset, fehérneműt cserél konzervekre, szurkosvásznat krómbőrre. Hányfajta kereskedelmi tranzakció zajlott a menetszázadokban, a kórházakban, hogy dicsekedtek a jól sikerült cserével! Hencegtek egymás előtt ügyességükkel, szélhámoskodni és alkudni tudásukkal, azzal, hogy az árura rá se hederítve csak legyintenek. Ugyanaz az eset, mint amikor a bátor katona nem a hőstettéről szeret mesélni, hanem arról, hogy félt a bombázás alatt, hogy elveszítette a fejét. A legtöbb kórtermi fronttörténet - pedig ott aztán éjjel-nappal mesélnek – arról szólt, hogy a mesélő hogyan oldott kereket, hogy talált aknát, hogy követett el ostobaságot, és miféle büntetést kapott.
Koljusa se a hősiességét szokta ecsetelni, sokkal inkább azt, hogyan került a banditák fogságába, hogy lőtt egy tyúkra.
Valahogy csak elvergődött a kaszárnyáig, bemászott hortyogó, fullasztó melegébe, és irány az ügyeletes, aki a gyenge éjszakai világítás mellett bóbiskolt. Könyörgött neki, hadd éjszakázhasson ott. Az csak forgatta, nézegette az iratait, aztán megengedte, hogy lefeküdjön mellette a priccsre. Lefeküdni lefeküdt Koljusa, hanem aludni nem tudott. Fájt az egész teste, hasogatott a lába. Beszédbe elegyedtek. Koljusa elmondta, hogy szabadságra megy Moszkvába. Az ügyeletes felélénkült, elszállt az álmossága. Tősgyökeres moszkvai volt, a Szmolenszk téri piacon szabóskodott. Koljusa megörült: szomszédok! Ő is ott lakik a közelben. Rágyújtottak. Az ügyeletes irigyelte: hazamegy Moszkvába! Ami a hazamenetelt illeti, Koljusának kétségei támadtak: nem tudja, hogy fog odáig elvánszorogni, a lába nem bírja, a kezével fogni is alig tud, min utazzon, el fog pusztulni, nem bírja ki az utat. És akkor eszébe jutottak a megboldogult Szergejev iratai. Megmutatta őket az ügyeletesnek. Az a fény felé fordította, minden oldalról megnézegette.
– Kiváló papírok, sokat érnek – szögezte le. Felsóhajtott, óvatosan fontolgatta, vajon mennyit fog kóstálni a dokumentum. Koljusa kertelés nélkül kijelentette:
– Ingyen odaadom. Egy feltétellel: ne hagyj magamra! Ha egészséges lennék, nem törődnék az egésszel, gyalog megtenném azt a kétszáz versztet Moszkváig. Most egyedül még egy tehervagonba se tudok bemászni. Segíts, hogy hazajuthassak!
Koljusa megeskette az ügyeletest, az meg, bármennyire húzódozott is, szemforgatva kénytelen volt elismételni, hogy halálos láz essen minden rokonába, ő maga kapjon vérmérgezést, a lábára meg sömört, ha becsapja, ha elhagyja Koljusát... A legnagyobb hatást a vérmérgezés gyakorolta Petya Szkacskovra - így hívták az
ügyeletest.
– Nincs az a pénz, amiért becsapnálak. Csak láthassam az enyéimet! – És Petya a mellét verte. – Hisz nekem ajándékoztad, magadat rövidítetted meg, egy ilyen papírért Moszkvában egy egész házat vehetnél.
– De minek kéne nekem ház? – csodálkozott Koljusa. – Inkább kenyeret szerezz
az útra!
Azért beszélt ilyen magabiztosan a kenyérről, mert amikor előzőleg ebben a kaszárnyában voltak, kenyérvagonok őrzésére küldték őket. Őrizni őrizték ugyan, de levegőből nem él meg az ember – törtek maguknak egy kis kenyérhéjat, még tartalékba is. Köpenyük belsejébe mély zsebeket varrtak, abba csúsztatták a kenyérhéjat. Pjotr Szkacskov most széttárta a köpenye szárnyát – hát belülre ugyanilyen zsebek voltak varrva. A jelenlegi állomány „működése" során tehát a régi „eszközhöz" folyamodott. Koljusát akkor meghökkentette az újabb nemzedék azon képessége, hogy pontosan ugyanazt fedezi fel, ugyanazokkal az „eszközökkel" boldogul.
Szkacskov beszerző körútra indult, Koljusa pedig karabélyostul a kaszárnyában őrködött. Vagy két óra múlva, még ébresztő előtt megjött Szkacskov, egy kis zsákra való kenyérmaradékot cipelt, valahol lopott még két darab szalonnát és egy nehéz, összesült sódarabot is.
– Legjobb lenne most kereket oldanunk – javasolta. – Útközben már kinéztem egy
nem túlságosan sérült vagont.
Elmentek a teherpályaudvarra. Ott, ahol a szerelvény alatt kellett átmászniuk, Szkacskov rángatta át Koljusát. Fölhúzta a tehervagonba. Elhelyezkedtek a menetszéltől védett oldalon. Szkacskov elszaladt, hogy szerezzen egy kis vaskályhát: hűvös tavasz volt, reggelenként ropogott a fű a réten. Valahonnan elvonszolt egy burzsujkát, közben kerítésdeszkákat tördelt ki. Egész jól berendezkedtek. Irgalmatlanul megrakták a burzsujkát, hisz menet közben iszonyú huzat volt. Bármikor lesz forró víz, utána kenyeret esznek, és még egy kis szalonna is kerül rá. Negyven kilométeres sebességgel haladtak. Egy hétbe került, míg Moszkvába értek. Kiérnek a térre -minden a helyén van: a Kazanyi pályaudvar, a Miklós templom, sorban ott ülnek a kosaras nénikék. Kosaraikban napraforgómag, sült krumpli, lepény. Moszkva! Micsoda boldogság! Ott sorakoznak a bérkocsisok. Cilinderben. Igen méltóságteljesen festenek.
– Fogadjunk egyet - javasolta Koljusa. – Érkezzünk lovon a fővárosba!
– Mivel fizessünk?
– Egy darab szalonnával.
Olyat választottak, akinek fehér lova volt. Nem is tiszta fehér, inkább almásderes
–  Szereted a szalonnát?
A kocsis fölülről rájuk meredt.
–  Moszkvában nem terem szalonna.
Mutatták neki a nagy darabot.
– Akarod? Akkor vigyél a Szmolenszk téri piachoz, de ügetésben.
Ügetett az almásderes, ők a kocsiban álltak egészen a. Nyikolszkij közben levő
házig.
Micsoda gyönyörűség volt otthon lenni az édesanyjánál! Működött a központi fűtés. Kihagyásokkal ugyan, de volt gázszolgáltatás is. Meleg víz folyt a fürdőszobában, Koljusa három napon át feküdt a kádban, áztatta magáról a kórház mocskát, a gőzös kormát, élvezte a nyugalmat, ahogy ő mondta, túlélő burzsuj lett belőle.
Akkoriban ő mindenkinek Koljusa volt. Sok régi moszkvai családban mind a mai napig Koljusának hívják. Amikor belekezdtek a róla szóló történetekbe, a gyerekek és az unokák egyre azt hajtogatták: „Koljusa, Koljusa", ami nekem roppant furcsa, hiszen én már a hatalmas Bölénynek ismertem meg őt; hírnév és legendák sziporkázó dicsfénye övezte, ami a nagy emberek sajátja.

Hetedik fejezet

A polgárháborúban és a háború utáni években kezdődött. Hadikommunizmus, nep – olyan évek ezek, amelyeknek a szellemét kevésbé ismerjük, mint a forradalom előtti korszakét. Puskin, Katalin, talán még Nagy Péter korát is jobban el tudjuk képzelni, mint a húszas évek paradoxonjait.
– Vagdalkozunk egy kicsit, kiverjük a fehéreket, megpihenünk, megint harcolunk, és ahogy a csapatunkat feloszlatják, visszatérek Moszkvába, az egyetemre, a halaimhoz, abba a kicsit matematikai beállítottságú logika-filozófia körbe, amelyért akkoriban lelkesedtem. Aztán megint a hadsereg, irány a front. Mert szégyellem, hogy mindenki harcol, én meg mintha bujkálnék előle. Egyik héten az Isteni Bölcsességű Sophiával kacérkodik az ember, a következő héten irány a Gyenyikin-front.
Nem akarjuk szépítgetni a dolgot: Koljusa nem politikai meggyőződésből állt a Vörös Hadseregbe. Erről szó se volt. Nem érdekelte túlzottan a politika se fiatalkorában, se később. Feltételezte, hogy a kommunistáknak is, a fehéreknek is van politikai meggyőződése. Ő nem volt kommunista. Fehér se. A fehéreknek mindenféle hitük, meggyőződésük van, ahogy számolta, talán tizenötféle is: abszolút monarchia, alkotmányos monarchia, diktatúra, egyik, másik, harmadik típusú polgári demokratikus köztársaság.,. Koljusát meg a hozzá közel álló embereket nem annyira politikai, mint inkább hazafias megfontolások vezették. Micsoda dolog az, hogy Oroszországban mindenféle pimasz alakok – zöldek, fehérek, barnák, kozákok, lengyelek, franciák, japánok, angolok, az antant meg más megszállók - csak úgy ki-be járkálnak? Oroszországnak népi hatalomra van szüksége, Koljusa egész életében szilárdan vallotta, hogy ez az egész csürhe – fehérek és szövetségeseik – éppen e miatt az elemi érzés miatt nem tudta legyőzni az 1868-as egylövetűvel fölfegyverzett toprongyos,  mezítlábas vörösöket.
Ami a mezítlábasságot illeti, az nem véletlen. A 12. hadseregben besorolták őt a 17-es önálló zászlóalj különleges síszázadába. Sí ott még mutatóba se akadt. Háncs-bocskort adtak nekik. De még csak nem is hársfaháncsból készültet, ahogy az dukálna, hanem teljesen alkalmatlan fűzfakéreg bocskort, ami gyenge volt és kemény. Hát így folyt ez a hihetetlen élet: „Hol harcoltunk, hol filozofáltunk, hol valami
zabáinivalót hajtottunk fel."
Hogy legyen mit „zabálni", egy nyárra beállt pásztornak. Boldog volt, mivel meggyőződött róla, hogy a világon ez a legjobb foglalkozás. Először is, egy szezon alatt a sokszorosát kereste meg annak, amit a moszkvai egyetem rendes tanáraként kapott. (Akkoriban rendes és rendkívüli professzorok léteztek.) Természetbeni juttatásként két kul rozs járt neki. Egy kul pedig hét pud! Másodszor: öltözetet is adtak. Rövid, vattabetétes felsőkabátot piros béléssel - nagyon festői volt -, két nadrágot, csizmát. Bojtárja is meg kutyája is volt. Be volt osztva, mikor hol evett. Reggelenként énekszóval szedte össze a teheneket. Végig a falun az „Elmenjek-e a folyóra" kezdetű dalt énekelve terelgette őket. Kétcsövű fegyver volt a vállán - vadlibára szokott lőni. Barátjával, a helybeli felcserrel megtanulták, hogy kell valeriánból - a felcsernek vagy hatliternyi volt belőle – szeszt főzni. A libákat is megitatták ezzel a folyadékkal. „Remek élet volt!" Értelmiségi, szellemi munkával képtelenség volt elhelyezkedni. Katasztrofális volt az infláció. Milliókkal fizettek. Keresni fizikai munkával lehetett.
A logika-filozófia kört Gusztáv Gusztavovics Spet vezette, aki soha nem hallott paradoxonokkal tömte az agyukat, megingatva e világ legszilárdabb alapjait, meg Nyikolaj Nyikolajevics Luzin, aki, lévén igen nagy matematikus, meg tudta találni tudományában a filozófiai gondolatot. Ott volt Szergej Bulgakov és Bergyajev, akit a kör tagjai Belibergyajevnek hívtak – mindketten filozófusok.
Szemjon Ljudvigovics Frank átható, kántáló hangon olvasta: „A művészet mindig kifejezés. Mi az a kifejezés? Ez az emberi nyelv legtalányosabb szava. Mindenekelőtt lenyomatot jelent. Azt a folyamatot, amelynek során valami lenyomódik valami másban. Valami megfoghatatlan, eszmei rejtőzik az emberi lélek mélyén: az ember szükségét érzi annak, hogy ezt láthatóvá, világossá tegye... Az eszme testet ölt. De tulajdonképpen mit akar kifejezni? Nemcsak magát, hanem valami objektívat is. Mi ez a »valami«?" 
Filozofáló kamaszból Koljusa lelkiismeretes zoológus lett, készen arra, hogy álló nap és éjjel mindenféle vízi förmedvényekkel bíbelődjön, és beérve az ichtyológus szerény helyzetével tanulmányozza, leírja őket. Természetes az átalakulás, de ugyanilyen könnyedén alakult át vakmerő hadfivá is. Üsd, vágd, előre a szovjethatalomért! - és híre-hamva se maradt a buzgó diáknak. Azt hinné az ember, hadakozó ősei vére buzgott benne.
Hogy az egyetemen tanulhasson, valahol keresnie kellett, valamiből fönn kellett
tartania magát. Mi mindent nem próbált!
Egyszer sikerült elhelyezkednie a Centropecsaty mellett működő rakodómunkás közösségnél. Nem kis ismeretség szükségeltetett még az efféle álláshoz is. Nem több, nem kevesebb, maga Vlagyimir Dmitrijevics Boncs-Brujevics, a Népbiztosok Tanácsa titkárságvezetője helyezte el. 1905 forradalmi napjaiban Koljusa egyik nénikéje bújtatta Boncs-Brujevicset a rendőrség elől. Ő pedig hálából kenyeret adott a rokonának. A munkaközösség újságot kötegelt, könyveket, brosúrákat rakodott. Sok ilyesmit adtak ki akkoriban: A kommunizmus ábécéje, Anti-Dühring, ábécéskönyvek, Alkotmány – a nyomdák le se álltak, sok papír volt. Az egész országban terjesztették ezeket a nyomdatermékeket. A rakományért mindig járási és kormányzósági biztosok jöttek. A rakodómunkások kiegészítő élelmiszerjegyet kaptak – negyed font kenyérre. A Népbiztosok Tanácsának titkárságvezetősége minden munkaközösségnek háromhárom ebédjegyet utalt ki egyik étkezőjükbe, a Metropolba. Három akkori ebédtől persze nem lakott jól egy fiatal munkás, mégis komoly pótlást jelentett ez az élelmiszerjegyek mellé. Úgyhogy rakodómunkásnak lenni egy kezdő tudós álmainak netovábbja volt. A munkaközösség más eszközökkel is javította a táplálkozást. Míg a kötegeket pakolták – és nem siették el a dolgot –, a megrakott teherautóról egy fiú lopva kiszívta az „autókonyakot" a „házi tartályba". Akkoriban a rakodómunkások alkohol-gazolin keverékkel dolgoztak Moszkvában. A Szretyenkán volt a fuvaros étterem. Akárcsak azelőtt, most is itt ettek a moszkvai fuvarosok meg a teherautósofőrök – nem voltak valami sokan. Oda jártak a rakodómunkások is mind, tizenkét ember, és a vendéglős mindig kapott egy tartály „autókonyakot". Kupicánként mérte szét az alkoholistáknak. A rakodómunkások cserébe kaptak egy-egy tányér előző napi scsit hússal meg egy darabka igazi kenyeret. Koljusa, miután jóllakott, az egyetemre indult dolgozni, vagy a körbe, ahol éppen Brjuszov nyilakoztatott ki valamit, vagy Andrej Belij olvasott fel. Esetleg futott, hogy meghallgassa Grabar előadását a festészet történetéről; Grabartól Muratov előadására; Muratovtól Trenyovhoz, az óorosz művészetről, a freskókról hallani. Mindent tudni, mindent érteni akart. Vonzotta az ékesszólás, a mögöttes értelem, a bizonytalan formák... Elég mélyen belemerült ezekbe a dolgokba. Csak rágta, rágta ezt az egész filozófiát és művészetelméletet, amíg meg nem győződött róla, hogy „üres dünnyögés" az egész, hogy nem szabad az elbűvölő víziférgeket ilyen szócséplésre cserélni.
Ezért lett biológus, nem pedig művészettörténész. Bár mindig megőrizte érdeklődését a festészet leíró, mindenféle nyakatekertségtól mentes története iránt, ami segített eligazodnia abban, mikor és mi megy végbe a nagyvilágban, melyik művész mit alkotott, mi a szép benne, mi a mesterkélt...

(Folytatjuk)

A. FODOR ÁGNES fordítása

2015. október 22., csütörtök

Regény egy rendkívüli emberről (1)

DANYIIL GRANYIN: 
A Bölény

Első fejezet

A megnyitó napján fogadást adtak a Kongresszusi Palotában. Az első pohárköszöntők után a hosszú, terített asztalok mellett megindult a soknyelvű áradat. Poharastul jártak csoportról csoportra, ismerkedtek és bemutattak, ittak valaki egészségére, üdvözletet adtak át valakinek, kerestek valakit, rásandítottak a résztvevők hajtókáján csillogó névkártyákra. Rajtuk a kongresszus emblémája, az illető vezetékneve és az ország, ahonnan érkezett. Ez a látszatra kaotikus, értelmetlen kavargás, jobban mondva pezsgés az ilyesfajta nemzetközi csődületeknek csak hasznára válik. Ami a hivatalos részt – az előadásokat, a közleményeket – illeti, természetesen az is elengedhetetlen, bár a többség csak színlelte, hogy ért belőle valamit. Egyesek nem is akarták megérteni, ám mindnyájan vártak az alkalomra, amikor eldiskurálhatnak azzal, akit publikációiból már régóta ismernek, amikor kérdezhetnek, elmondhatnak, megmagyarázhatnak valamit. Itt történtek a legfontosabb események azok számára, akik életük legnagyobb részét egymástól távol, Európa, Amerika, Ázsia, sőt Ausztrália egyetemein, intézeteiben, laboratóriumaiban élték le.
Itt voltak a múlt kiválóságai – csak az idősebbek emlékeznek rájuk – egykor nagy feltűnést keltettek, iskolateremtőnek ígérkeztek; a remények szokás szerint nem váltak valóra, az ígéretekből igazán nem sok maradt, már az is istenes, ha csak valamicske: egyetlen mutáció, egyetlen kis cikk... Tudományáguk – a genetika – múltja a fiatalokat általában nem érdekelte. Számukra a mai korifeusok léteztek, az új reménységekkel, új ígéretekkel hívogató vezetők. Egyesek saját szűk területükön váltak híressé, de akadtak közismert kiválóságok, akik magából az öröklődésből, az evolúció mechanizmusából tudtak megragadni valamit. Voltak aztán olyan hírességek, élő klasszikusok, akikről még én is hallottam. Az asztalok, a csoportosulások között fiatalok cikáztak, akik előtt még minden ott állt - a zajos siker meg a keserű kudarcok is.
A fogadásnak azért is volt ilyen nagy sikere, mert az ismerkedésre, a beszélgetésre a kongresszus elején került sor, ki lehetett deríteni, ki kicsoda, ki hiányzik, ki nem jött el...
A kiabálás, pohárcsörgés, nevetés, üdvözlések közepette hirtelen történt valami – suttogás futott végig e teljesen kaotikus forgatagon. A szórakozottan mosolygó, szinte kimódoltan élénk arcokon kíváncsiság jelent meg. Néhányan megindultak a terem szemközti sarka felé. Egyesek mintegy véletlenül, mások határozottan és meglepődve.
A sarokban a Bölény ült egy fotelban. Hatalmas fejét előreszegte, apró szeme bizalmatlanul, szúrósan csillogott. Hozzáléptek, meghajoltak, kezet szorítottak vele. Ajkát biggyesztve fújtatott, hol helyeslőén, hol felháborodottan dörmögött. Sűrű, ősz sörénye összeborzolódott. Öreg volt persze, de az évek nem törték meg, súlyos és kemény volt, mint a pácolt tölgy.
Egy vékony, már nem fiatal asszony átölelte és összecsókolta. Az asszony az a bizonyos Charlotte Auerbach volt, akinek nagy érdeklődést keltő könyveit nemrégen adták ki oroszul, őt már ismerték látásból, de a Bölényt még nem. A többség éppen ezt követően lépett közelebb, hogy legalább messziről egy pillantást vessen a Bölényre. Charlotte Angliából érkezett. Hajdan a hitleri Németországból menekült oda, ahol a Bölény segített neki elhelyezkedni. Rég volt, 1933-ban, a Bölény talán már el is felejtette, de az asszony mindenre emlékezett. Örömkönnyek peregtek az arcán. Az örömön kívül a hosszú távollét bánata is megríkatta. Negyvenöt éve váltak el egymástól. Korszakok múltak el, a világ megváltozott, a Bölény azonban a régi maradt az asszony szemében, még mindig az Öreg, bár egyidősek voltak.
Egy amerikai Nobel-díjas lépett közelebb, esetlen, hosszú karú férfi. Megölelte a Bölényt, az orrát szívta. Csinálhatott, amit akart, a kezébe törülte az orrát, igazi nagy ember volt, mindent megengedhetett magának. Mögötte a görög Kanélisz következett, akit harmincöt éve a Bölény mentett meg Berlinben, úgy, hogy a háború végéig magánál tartotta. Az ókori Antosa Kanélisz – a Bölény így hívta – szűkszavú volt, minden nyelven értett, bár egyet se beszélt, hallgatni szeretett, minden nyelven hallgatott, de némaságából mindenki megérezte, micsoda remek ember.
Miután tapintatosan kivárta a sorát, Michael White, az ausztrál csillag, egy öntelt szépfiú lépett a Bölényhez, és azonnal kissé zavartan kezdett magyarázkodni, hogy ő az a fiatalember, aki a Bölényt meg Feodoszij Dobrzsanszkijt* kalauzolta Londonban, jobban mondva kalauzolta volna őket, de csak loholt utánuk, mert ők ketten egymással beszélgettek, őt elveszítették, azután észbe kaptak, és kiabálni kezdtek: „Hol van, fiatalember?" A Bölény helyeslőén hümmögött: „Fegyka Dobrzsanszkij..." Bármilyen különös, White-ra emlékezett, Londonra viszont alig-alig. White-ot egy holland követte, őt egy német csoport, majd egy fiatal azerbajdzsán professzor következett, akit moszkvai szerzőtársa mutatott be. Giuseppe Montalentivel a Bölény olaszul váltott szót. A kongresszus egyik érdekessége – hiszen minden kongresszusnak, szimpóziumnak, találkozónak meg kell, hogy legyen a maga „uralkodója" –, a svéd Gustafsson is utat tört magának a Bölényhez. A kongresszus másik dísze pedig – egy társaság elnöke, képviselő, főszerkesztő és egyéb tisztségek birtokosa –, egy dörzsölt nagyvilági fickó, aki jól adminisztrálja magát és mindig talpraesetten szellemes, most egyszerre elbátortalanodott, és egyre nyaggatta fiatal kolléganőjét, hogy mutassa be a Bölénynek.
A fiatalok távolabb szorongtak, kíváncsian nézegették a Bölényt, no meg ezt a programon kívüli ceremóniát – a felvonuló kiválóságokat, akik a Bölény elé járultak, hogy kifejezzék tiszteletüket. Ő maga természetesen fogadta ezt a spontán díszszemlét. Láthatóan tetszett neki a marsall vagy a pátriárka szerepe, kegyesen bólogatott, végighallgatta az embereket, akik kétségkívül minden tudományok legjobbikát, legszebbikét, legbecsületesebbikét művelték – a Természetet tanulmányozták, azt, 'hogyan és mi terem a földön, mindent, ami jár, röpül, mászik, azt, hogy miért élnek és szaporodnak az élőlények, miért fejlődnek, változnak, vagy miért őrzik formájukat, miért nem változnak. Ezek az emberek nemzedékről nemzedékre azt a titkos határvonalat kutatják, ami elválasztja az élőt az élettelentől. Tetten érték a minden légyben, minden féregben ott lakozó lelket, bár e tudománytalan elnevezés helyett hosszú, nehezen kimondható terminusokkal éltek; azok pedig, akik a titkok legmélyére hatoltak, önkéntelenül is visszahőköltek a legjelentéktelenebb organizmusok csodálatos tökéletessége láttán. Még a legegyszerűbb struktúrában, a sejtben is tetten érni azt a megfoghatatlanul bonyolult mechanizmust, ami az életet jelenti. Az ezzel az „ingatag" anyaggal való foglalkozás óhatatlanul összetartotta ezt a soknyelvű, különböző korú, sokarcú közönséget.
Ahogy az lenni szokott, a Bölény mellett nyomban forgolódni kezdett egy ügybuzgó professzor, bő termést takarított be névjegyekből, kézfogásokból, mondott is néhány – meglehet, okos – mondatot, de hiába, mert senki sem figyelt rá.
A be nem avatottak pusmogtak, azon igyekeztek, hogy semmit ne mulasszanak el. Érezték, hogy történelmi események tanúi. A Bölényről legendák keringtek, sok legenda, egyik hihetetlenebb, mint a másik. Szájhagyomány útján terjedtek. Nem hitték el őket: csodálkoztak rajtuk. Furcsa lett volna, ha az efféle mendemondák igaznak bizonyulnak. Élete bizonyos eseményeit próbálták magyarázni velük. Anekdoták keringtek róla, fantasztikus ugratásokat és tetteket tulajdonítottak neki. Voltak aztán egyszerűen mesébe illő, érdekes, rá nézve nem mindig hízelgő, néha egyenesen rosszindulatú történetek is. Többnyire azonban hősiességét, ravaszságát illusztrálták, amelynek egyáltalán nem volt köze a tudományhoz.
Most, hogy szemtől szembe látták, önkéntelenül is a képzeletükben élő alakkal hasonlították össze. És bármilyen különös, minden egybevágott. Zömök alkatáról, hatalmas tenyeréről látni való volt, milyen elképesztően erős lehetett. Arcát a viharos, fordulatokban bővelkedő élet ráncokkal barázdálta. Az elkeseredett elhatározások nyomai nem csúfították vonásait. Másképpen is viselkedett, mint a többiek – fesztelenebbül, felszabadultabban. Érződött, hogy nincs miért feszengenie. Saját magát adta. Akár a gyerekek. Egyszerre volt kifinomult és faragatlan. Mindkét tulajdonság megfelelt az arisztokrata őseiről és a bűnözőkkel folytatott csetepatéiról költött legendáknak.
Kedvenc diákja, Vologya Ivanov lakásán láttam egy képet. Ez volt az egyetlen tárgy, amit a fiatalember a Bölény halála után magához vett emlékül. Bármit választhatott volna, és ő ezt a képet kérte. A címe: „Három bölény". A Bölény látható rajta, ül, keze egy bölényfigurán nyugszik, háta mögött a falon Niels Bohr fényképe függ. Közismert felvétel, de a két bölény szomszédságában Niels Bohr is „bölényszerűvé" válik; ezt mutatja a bikákra jellemző konokság, a súlyos állkapocs, a feszült figyelem meg az európai és amerikai bölények – e „majdnem teljesen kipusztult faj" – szilajsága. Sok a rokon vonás kettejükben – a Bölényben és Niels Bohrban -, nemhiába kerültek olyan kezel egymáshoz, amikor a Bölény Niels Bohr iskolájának tagja lett.
A Bölény keze alatt nyugvó figura mintha majd tonnányi, négylábú, hajlott hátú, bozontos marjú, görbe orrú, hatalmas élőlénnyé nőné ki magát. Az ilyenek még a vadrezervátumban se engedik az embert harminc méternél közelebb magukhoz.
A Bölény itt még ereje teljében látható. Hatvanévesen örökítette meg a művész. Ámbár lehet, hogy hatvanöt vagy hetvenéves volt. Az utolsó években semmit se változott. Az újabb ráncok nem öregítették. Soha nem találkoztam hozzá hasonló emberrel. Azok közé tartozott, akiket azonnal megjegyzünk, akiket soha nem tévesztünk össze másokkal. Láttam fiatalkorában készült csoportképeken és portrékon -arca természetesen sima, göndör fekete haja is dús, és minden csoportban azonnal fel lehet ismerni. Még egy 1918-ban készült, gyenge minőségű filmhíradó kockáin is feltűnik a vöröskatonák között. Általános katonai kiképzés Moszkvában, 1918. május 28-án. Vörös tér. A Történelmi Múzeumnál laza alakzatban vöröskatonák állnak. Fölöttük bársony lobogókon „Éljen a munkás-paraszt szövetség!" meg hasonló, rosszul kivehető feliratok. Vöröskatonák gimnasztyorkában, lábszártekerccsel, lakkellenzős sapkában. Egy nagy bajszú ember mellett, nekünk oldalt áll a Bölény. Cingár, ismerősen hajlott hátú, eltéveszthetetlen. A képet a Szovjetszkij Film című lap közölte 1967-ben, és azonnal csengeni kezdtek a telefonok: „Látta? Maga az! Azonnal felismertük!"
Az örmény művész pirossal festette meg a portréját. Nem tudom, mit akart mondani a piros színnel, de a portré sikerült. Az ecset sokkal jobban kifejezte ennek a jellemnek az izzását, a „bölénységét", mint ahogy azt én szavakkal megfogalmazom.
...Távcsövön figyeltem, ahogy előtört a sűrűből. Egy loncsos hústömeg, amely nem tud alkalmazkodni a vadaskert méreteihez. Szűk neki ez a fukarul mért erdőség, nincs hova rejtenie roppant testét, nincs mire használnia hatalmas erejét. Rövid szarvát harciasán előreszegve szinte nesztelenül halad, nedves orrlikai meg-megrándulnak. Ormótlan, túlságosan súlyos, túlságosan nagy az őzek, a kőszáli kecskék és a vadaspark más lakói mellett. Az ősi múlt árad belőle...
Eszembe jutott a kórterem, ahol zsúfoltan, két sorban álltak az ágyak. A Bölényen kívül még vagy tízen feküdtek benne. Azonnal megtaláltam, mert mindenki őt figyelte. Mások beszéltek, csak időnként harsant fel az ő öblös, erős, bömbölő hangja. Ő volt a központ. Mohón vártak tőle valamit, és minél többet kaptak, annál inkább vártak.
Az ágyán ültem, lábtól. Az orvosságok, a karbolsav, az alkohol nehéz szaga, a fiolák csengő hangja, az ágynyikorgás, a betegek jajgatása kórházi mindennappá állt össze, ami sehogy sem fért össze a Bölénnyel. Félig ült, félig feküdt a párnákon. Szétnyílt kórházi ingéből kilátszott széles, bozontos mellkasa. Izmos, könyékig csupasz karja hibátlan formájú. Bőre sima volt, fehér, hihetetlenül finom. Harciasan előrebiggyesztett alsó ajka arcának durvaságot, de egyben arisztokratizmust is kölcsönzött. E kettő – a paraszti és a kifinomult – összefonódott benne. A vadállati és az előkelő. Agyonmosott darócingében - a többiek ugyanilyet viseltek – őt is ugyanúgy rázta a köhögés, őrá is ugyanazok a kezelések, injekciók, vizsgálatok vártak, mint a többiekre, ebben a környezetben nem számított se cím, se rang, se fizetés, semmi, amit egy ember elérhet, semmi abból, amit ott, a kórterem ajtaján túl valamire is becsülnek. Arra gondoltam: talán azért tulajdonítunk neki oly sok mindent, mert tudjuk, ki ő? Itt, ebben a kórteremben bebizonyosodott, hogy a betegek, akiknek fogalmuk sincs róla, ki az a Bölény, honnan jött, miről nevezetes, még ők is elismerték fölényét.
Éppen a legfrissebb híreket meséltem neki, amikor a téli napsugár egyszer csak megvilágította benőtt nyakát, ráncos szemhéját, ősz sörényét. A szokatlan perspektíva, a felvillanó fény hatására megláttam a titkot: nem a korát, nem az öregségét, hanem az ősiségét. Egy más korból jött archaikus teremtmény, csodával határos módon maradt meg napjainkig. Abból a korból származott, amikor a bölénycsordák még a Kaukázus meg a Harz-hegység határán kóboroltak. Mint például egy rég kihalt faj, a ma élő bojtosúszós vérteshalakhoz hasonló ritkaság, a celekantus, amelyről elkönyvelték, hogy hétszázmillió éve kipusztult.
Az örmény festő öntudatlan megörökítette ezt az özönvíz előttiséget. A művészek sokszor próféták is. Amikor Leonyid Paszternak rajzalbumát lapozgattam, szemem megakadt a két fiáról – Alekszandrról és Boriszról – készült portrékon: két rokonszenves kisfiú, akiket apjuk szeretettel rajzolt le, és milyen tisztán látszik, hogy Borisz arca más, már hordozza a zseni lángjegyét.
A kórházban, ahová véletlenül került, a közös kórteremben, kiváltságaitól megfosztottan még fenségesebben és még tragikusabban festett. Antik hős, száműzött római császár, a rongyos Lear király – efféle zagyvaságok motoszkáltak az agyamban.
Meg még Avvakum protopópa, akit a Bölény rendkívül nagyra értékelt, és a nagyobb tekintély kedvéért saját bölcs mondásait is neki tulajdonította.
– Vegyük újra az elsőt, ahogy Avvakum protopópa mondotta volt, és lássuk ötödszörre is, miért olyan fontos ez, és akkor kiderül, hogy ötödszörre már közel sem
olyan fontos.
A lapos párnák, a kozmás kása, hörgő mellkasa nem volt fontos, az volt a fontos, hogy éppen most olvasta az Élet az élet után című angol kötetben azoknak az elbeszéléseit, akik onnan tértek vissza, reanimáció útján, azokét, akik a túlparton voltak, és átpillantottak a lét küszöbén túlra. Az ő értelme, tudása tehetetlenül megrekedt a vakfal előtt, amelybe az élet vége ütközött. Mi van ott? Van-e ott egyáltalán valami, vagy nincs? Hová tűnik a lélek, a tudat, az „én"?
... A fénysugár kihunyt, a látomás eltűnt, újra a hörgő, erőlködő beteget láttam, aki nem tudott beteg lenni, mert ritkán, de annál komolyabban támadta meg a kór. Talán először nyugtalanított az, hogy ő is halandó, hogy ő sem lesz örökké közöttünk. Mind ez ideig halhatatlannak hittük, mint a Névát, az Uralt, mint a római konzulok Ermitázsban kiállított szobrait... A lánc megszakadt, a másik vége beleveszett a nekünk ismeretlen húszas, harmincas évekbe, a polgárháborúba, Lebegyev és Tyimir-jazev korának moszkvai egyetemébe, és átnyúlt még régebbre, a tizenkilencedik, sőt a tizennyolcadik századba, Katalin korába. A Bölény élő, érzékelhető szeme volt ennek az időláncnak, amelyről már-már azt hittük, hogy örökre elszakadt, de lám, mégis rábukkantunk egy élő tagjára.
Akkor határoztam el, hogy leírom, amit mond, megőrzőm, kazettába, kéziratba rejtem legalább egy töredékét annak, amit eddig elszalasztottunk a tábortűz, a terített asztal melletti diskurzusban, értetlenkedő faggatózásainkban. E naptól kezdve mindent lejegyeztem.

Második fejezet

A Kazanyi pályaudvar peronján elég sokan összegyűltek 1956 egy fagyos napján. Többnyire ismerősök, amennyiben mindnyájan törzsökös moszkvaiak voltak, akiket összekötött az egyetem, a tanszékek, az otthon, a közös barátok. A Bölény fogadására nemcsak biológusok jöttek el, voltak itt fizikusok, irodalmárok, tengerészek is, elsősorban vele egykorú barátai. Ki tudja, miért, családostul jelentek meg, gyermekeikkel, akiknek meg akarták mutatni őt, azt az embert, akiről annyit meséltek. Mindnyájan érezték, hogy ünnepélyes, sőt egyenesen történelmi pillanat ez.
A Bölény először térhetett vissza Moszkvába. Harminc éve volt távol, hiszen 1925-ben kelt útra Moszkvából. A Belorusz pályaudvarról indult Németországba, most pedig a Kazanyi pályaudvarra érkezett az Ural felől, a Föld túlsó feléről.
Különleges, viharos év volt 1956, a megvilágosodásé, a társadalmi tudat ébredéséé, a lendületé, a remények, a viták, az idült félelmektől való megszabadulás éve. A félelmek mélyen befészkelték magukat az emberekbe, úgyhogy a Bölényt várni a pályaudvaron egyfajta közéleti bátorságot kívánt. Mindenki izgatott, nyugtalan volt. Nem tudták elképzelni, kit fognak látni, milyen lett, megismerik-e majd? Abban az évben sokan tértek vissza, ez a visszatérés azonban különleges volt. A Bölény nem visszatért, hanem meglátogatta őket, mintegy leereszkedett hozzájuk az Ural hegyei közül.
Izzadt, boldog utasok ugráltak le a vagonokból, bőröndjeikkel, batyuikkal foglalatoskodtak, végül megjelent a Bölény is feleségével. A Bölény régi divatú, hódprém sálgalléros bundában volt; felesége, ez a szépséges, igazi moszkvai asszony, akit a Bölény Lelkának szólított, fél fejjel férje fölé magasodott, és ráadásul magas szőrkucsmában pompázott. Azonnal felismerték őket. A gyerekek, akik soha nem találkoztak velük, tévedhetetlenül rájuk ismertek irigylésre méltó, de el nem sajátítható viselkedésükről. Akkor, 1956-ban ez kiváltképpen szembetűnt. Az emberek zárkózottak, feszélyezettek voltak, különösen nyilvános helyen. Minden kornak megvannak a maga gesztusai: jellemző, ahogy az emberek járnak, köszönnek, belekarolnak valakibe, ahogy a teát isszák, ahogy beszédet mondanak. Az ötvenes években másként viselkedtek, mint a harmincas vagy a húszas években. Mindenkire mély hatást gyakorolt például, hogy a Bölény kezet csókolt az üdvözlésére siető asszonyoknak. Akkoriban ez nem volt szokás. A várakozók összehúzták magukat öblös hangja, óvatlan mondatai hallatán. A frissen érkezettek viselkedése nem illett a korhoz, mégis homályosan ismerős volt, mintha a családi legendák ősei léptek volna elő. Valami régimódi, valami idejét múlt, valami, ami már elveszett. A várakozók közül a legtöbben vagy Lelkával, vagy vele jártak egy gimnáziumba, illetve egyetemre. Ők is felismerték azt, ami csak kettejükben közös, a fiatalságot, ami csak bennük őrződött meg, Lelkában és Koljusában (diáktársai így hívták a Bölényt).
Ezekben a napokban és hetekben kis házi ünnepségek váltakoztak előadásokkal, beszámolókkal, megbeszélésekkel, végtelenbe nyúló vitákkal, meséiésekkel, kérdezősködéssel. Kapica, Ljapunov, Landau, Tamm, Dubinyin, Szukacsov, akadémikusok, diákok, ismerősök, rokonok – mindenki kíváncsi volt, és azok, akik egyszer már jártak nála, igyekeztek újra eljutni hozzá. Egyre nőtt a rajongók hada, vonzotta őket a... Mi is? Erre korántsem tudtak azonnal válaszolni.
Egyelőre viszont... A fekete szakállas Ljapunov, aki híres matematikuscsaládból származott, és maga is tehetséges matematikus, lelkesen magasztalta a Novoszibirszk közelében felépítendő Tudományvárost. Iskolát létesítenek majd olyan tehetséges gyerekek, a jövő matematikusai számára, akiket Szibéria-szerte fognak fölkutatni. A matematikának, a tudományok tudományának az égisze alatt fogják felkarolni és fejleszteni a többi tudományágat. Ljapunov humán tudósokat is meghívott, s az egzakt tudományok égisze alatt helyet ígért nekik. Általános műveltségük fejlesztéséhez a matematikusoknak is szükségük van némi humán ismeretre. A matematikusok patronálják a zenét, a festészetet. Vetélkedni kezdtek a fizikusokkal, akik fontosabbnak tartották magukat. Az atombomba kifejlesztését követően tiszteletet keltettek és nagy reményekre jogosítottak: talán képesek lesznek arra, hogy energiabőséget hozzanak létre, az olcsó energiával átalakítsák a természetet, könnyítsenek az életen, a munkafeltételeken, hogy megoldjanak minden problémát. A fizikusoktól is egyre újabb szédületes fölfedezéseket vártak. És ehhez jött még a kibernetika. Mindenki bújta Wiener könyveit, úgy vélték, már-már megvalósulnak a fantasztikus utópiák – a mesterséges értelem, a robotok, a tanítható automaták... Felépült Dubnában a fizikusváros, Obnyinszkban az atomerőmű, a szibériai Tudományvárosban a kutatóintézetek. Soha annyian nem versengtek, hogy bejussanak a fizika szakra. Fizikusokról szóltak a filmek, még a színpadról is ezt lehetett hallani: „Einstein", „proton", „kvantumok", „láncreakció"... A fizikusok voltak a kor hősei. A kockás inges, kócos, szakkifejezésekkel fölényesen dobálózó fiatalemberek, akiket díjakkal, kitüntetésekkel, magas fizetéssel jutalmaztak, mindenről kategorikusan és sommásan ítélkeztek. A humán tudósok reszkettek tőlük. Szégyelltek tudatlanságukat. A filológiát, a történelmet, a nyelvészetet, a művészetet, a művészettörténetet, a filozófiát ásatag, másodrendű tudománynak kiáltották ki. A jövő a kutatóké és a teoretikusoké lett. Ők, a fizikusok, a beavatottak, a titokzatosak, akik valamiféle „dobozokkal" vannak kapcsolatban, a szokások változását, a kegyvesztett tudósok oltalmazását ígérték. A társadalmi élet, a gazdaság, a jog – minden alá lesz rendelve az optimális törvényszerűségeknek...
A hírlapírók, a szónokok készségesen visszhangozták cáfolhatatlan jóslataikat.
Minden városban és faluban, az egész országban a fizikusokról és a lírikusokról folyt a vita. Egyesek csak piszkálódtak, mások halálos komolyan, őszintén bizonygatták, hogy a művészet csak szórakozásra való, üres időpocsékolás, ha nem szolgál információkkal. A lírikusok zavartan visszakoztak, fejet hajtva az új erő előtt.
Reformatszkijéknál, Ljapunovéknál meg a többi barátnál csak azt lehetett hallani, hová utazunk, melyik tudományos központba, hogy ott tudományt teremtsünk, miféle új szabályok szerint fogunk élni ott, milyen elveket vallunk... Tüneményes kor volt ez!
Ígérték, hogy a biológiát is átformálják, átdolgozzák, át... A fiatal matematikusok, fizikusok, kémikusok nekigyürkőztek, hogy megoldják a biológia özönvíz előtti problémáit. Ha a bogarak, füvek vizsgálatában elektronikát alkalmazunk, akkor mindent meg lehet majd mérni, mindent modellezni lehet. A műszerek szélesre tárják majd a kaput a matematikusok előtt. Végül is a biológiátok meg a biokémiátok, az egész mindenség – tiszta fizika és matematika, az anyag mozgásának különböző formái. Kapcsolatokat létesítünk közöttük, és megismerjük magának az életnek a lényegét, akkor pedig minden szinten irányítani lehet majd az organizmusokat, a természeten belüli folyamatokat. Elég legyen már a sok évszázados görnyedésből a mikroszkóp felett, ne számolgassátok tovább a bogarak lábait!
Szövetségesüknek tartották a Bölényt, de ő csak nevetett rajtuk. A fizikusok által keltett csinnadratta hidegen hagyta.
– Minden készüléken, minden műszeren először a „stop" gombot keresem meg! Furcsa volt ezt hallani. De cáfolni se lehetett. Ki ítélkezhetne a biofizikáról, ha nem ő, e tudományág egyik megalapítója, felfedezője?
A fizikusokat pedig az bátortalanította el, hogy bálványaik, Niels Bohr, Heisenberg, Schrödinger a kollégái voltak, együtt dolgozott, kapcsolatban állt velük. Maga Kapica is meghívta, hogy tartson előadást a következő kapicsnyikon – a legjobb fizikusok híres találkozóján. A kapicsnyikon előadni igazi „halálugrásnak" számított. Igényes, vérszomjas közönség gyűlt össze. Szétmarcangolhattak, ízekre szedhettek akárkit, sárba tiporhattak mindenféle regáliát. Villámgyorsan felfogtak mindent, vágott az eszük, mint a borotva.
Ő semmi ilyesmitől nem tartott. Ugyan honnan merítette ezt a nagy bátorságot? Arról, hogy honnan merítette, szívesen mesélt. Sok-sok történetet tudott őseiről. Voltak közöttük tréfásak, tragikusak, pikánsak, megindítóak.
Hogy tudott mesélni, milyen áradóan nevetett, hogy kacsingatott, kurjongatott közben! Sem a magnetofonfelvételek, sem a lejegyzett interjúk nem adják ezt vissza.
A Bölény abban különbözött a jeles elbeszélőktől, hogy ő nem egyszerűen egy kedves mesét mondott el,  hanem valami oka volt rá, hogy elmondja, valamit
megmagyarázott vele. Mi azonban csak később jöttünk rá erre.

Harmadik fejezet

Gyermekkora tele volt nemcsak tizenkilencedik, de tizennyolcadik századi ősökkel is.
-... Apám után Tyimofejev-Reszovszkij a vezetéknevem. Anyám született Vszevolozsszkaja. Ősrégi orosz család az övéké. A csúcsra soha nem kerülhettek, hol elszegényedtek, hol meggazdagodtak. Birtokaikat azonban soha nem vesztették el, úgyhogy soha nem jutottak koldusbotra. Rettegett Iván egyik menyasszonya Vszevolozsszkaja volt. Nagy Péter megkedvelte az egyik ifjú Vszevolozsszkijt, és más maturandusokkal együtt külföldre küldte tanulni. Hazatérvén a hon javára kezdett munkálkodni. Háza volt Szent-Pétervárott, jól mentek a dolgai. Biron idejében azonban, amikor rájárt a rúd Péter kegyenceire, figyelmeztették, hogy letartóztatás vár rá, úgyhogy egy lovasszekéren családostul kereket oldott. A Volga alsó vidékén elterülő kietlen birtokain talált menedéket, valahol a kirgiz hordák határában. Mivel jó földesúr volt, a Biron által lefoglalt birtokairól titokban kezdtek visszaszivárogni a jobbágyok. Ez a Vszevolozsszkij majdhogynem olyan volt, mint egy önálló fejedelem. De nem tunyult el, mondhatni, kulcsfontosságú feladatot tűzött maga elé: biztonságossá akarta tenni a Buharába, Hivába, Közép-Ázsiába, majd Perzsiába vezető karaván-utakat. Az orosz kereskedőket a hivaiak, a kokandiak, mindenféle tengő-lengő nomád népség fosztogatta. Harcba szállt, ahogy ő mondta, az ázsiaiakkal. Sok kozák verődött össze nála. Teljes volt a kényelem. Ameddig a szem ellát, sehol senki, aki parancsolna, senkinek nem szúrnak szemet, sehol egy mundér...
Kis nevetés, együttérző sóhaj, büszke hümmögés, mintha nem is a tizennyolcadik századról, hanem családi ügyeiről, egy közeli bácsikájáról mesélne. Ükükükapák sorjáztak mögötte, nem ám valamiféle mohos ősök, hanem eleven emberek. Áthatolhatatlan, messzi múlt és szenvedélyes érzelmek, micsoda bámulatba ejtő ellentét!
– ... Az igazi rabló gyilkosság nélkül is boldogul. Tökéletesen elegendő számára, ha félnek tőle. Kedvére való volt a rokonnak a többiek számára is kellemes munka: amikor megtudta, hogy valahol a Volga mellett németet tettek meg kormányzónak, parancsnoknak vagy más efféle vezetőnek, kozákjaival megrohanta azt a bizonyos várost, a németet nyilvánosan megkorbácsolta, és szégyenszemre szélnek eresztette, hadd panaszkodjon a Bironjának, maga pedig elporzott valamelyik isten háta mögötti birtoka felé. így ápolta tovább meggyőződését, kihasználva, hogy a vidám Erzsébet és anyuskája, Katalin rá se hederítettek. Elmúlt nyolcvanéves, amikor vállán kicsi, de súlyos sebet ejtettek. Mindazonáltal hazáig vágtatott, kozákjai kétoldalról támogatták. Parancsba adta, hogy a közeli kies helyre temessék. Ott folyik a Nagy és a Kis Uzeny, a két folyó egyszerűen eltűnik a homokban, nem torkollnak sehova. A Kis Uzeny mellett állt a kúria is. A folyóparti meredélyen temették el.
Volt egy másik ükapám is, igen jószándékú férfiú, aki kalózkodásra adta a fejét. Egyébként őt is Nagy Péter küldte külföldre, hogy a geodéziát kitanulja. Amikor hazatért, utazó lett, egész életében az ohotszki és a kamcsatkai földeket járta. Az érdekelte, hogyan alakulnak ki a folyók, a tavak meg az egyéb természeti képződmények. Hetvenöt évesen mint brigadéros vonult nyugalomba, majd letelepedett a kalugai kormányzóságban levő kis birtokán. Csodálatos idegennyelvű könyvtárat gyűjtött össze Európa földrajzáról, ásványairól; leginkább a Golf-áramlás foglalkoztatta. A Golf-áramlással foglalkozó külföldi adatokat tanulmányozta - az izgatta, hová tűnik a vize. Számolt, egyre csak számolt, és arra az eredményre jutott, hogy a Golf-áramlás ismert ágaiból nem adódik össze az egész vízmennyiség, kell lennie még egy leágazásnak Grúmanttól – a mai Spitzbergáktól – és a Ferenc József-földtől keletre. Ha szigetek vannak ott, azoknak zöldellő, meleg szigeteknek kell lenniük, enyhe téllel és ragyogó nyárral. És addig ábrándozott, addig fantáziáit, amíg elhatározta: expedíciót indít. Eladta minden ingóságát, elzálogosította birtokát, összecsődítette vagy félszáz bátor kozákját, és Arhangelszkba utazott. Ott felszerelt három kis halászvitorlást, hogy elhajózzanak az Északi-sarkhoz, fölfedezni a meleg vizeket...
Először találkoztam emberrel, aki ennyire ismeri az őseit. Manapság ritka, ha valaki a nagyapján túl is fel tud idézni valakit. De nem is nagyon izgatja az embereket a múlt. Ugyan kik azok az ősök? Mi hasznunk belőlük? Megtagadjuk a régi világot... Megtagadtuk egyúttal a felmenőinket is. Hogy kik voltak? Elnyomók vagy elnyomottak, tudatlanok, megfélemlítettek. Mi vagyunk a kezdete mindennek. Mi mindent újra kezdtünk. És megint újra és újra. Hogy valaki a nemesi származását ne titkolja el, az akkoriban szinte elképzelhetetlen volt. A Bölény, bár kigúnyolta őket, de büszkén mesélt a botrányhősökről.
– ...Lassan hajóztak a sarki jégmezők szélénél. Ükapám mérte a hőmérsékletet, a sebességet meg minden mást, és látszott, hogy rájött: tévedett, a Golf-áramlásnak nincs ismeretlen ága, meleg zöld szigeteket nem fog találni errefelé. Eljutottak Grú-mantig, ott viharba kerültek, ami az Atlanti-óceán északi szélére sodorta, majd Normandia partjaira vetette őket. Néhányan vízbe fúltak, a többiek kievickéltek a francia sziklákig, és elindultak Párizsba. Ahelyett, hogy a párizsi orosz követtől azt kérné, segítse őket haza, ükapám új vállalkozásba fog. Üres kézzel hazatérni semmi kedve. A francia kereskedők akkoriban Algírt, Marokkót ostromolják, ükapámat pedig mindig is érdekelte Észak-Afrika, így hát a kereskedőknek azt javasolta, vegyenek részt expedíciójában. Meg is állapodtak. Elindultak Marokkóba. Marokkói katonák megtámadták, foglyul ejtették, és az egyiptomi Alexandria piacán rabszolgának árulták őket. Ükapám barátságot kötött a vele egy hiten lévő görögökkel, és azok kit kiváltottak a rabszolgaságból, kit megszöktettek. Az öreget olcsón vették – ősz volt és sovány. Görögöknél laktak. Egyszer aztán megláttak egy török fregattot. Csak az őrök voltak rajta. Egy sötét éjszakán a görögökkel együtt odaeveztek, elfoglalták a hajót, az őröket a tengerbe vetették (olyan az egész, mint Stevenson könyveiben), vitorlát bontottak, és odébbálltak a török hajóval. Tudták, hogy Oroszország még mindig hadiállapotban van a török Portával, és kalózkodni kezdtek. Az akkori rendnek megfelelően a hadicselekményben részt vevő hajó a zsákmányolt javakból bizonyos százalékot kapott. Mivel a hajó gyors volt, eredményesen kalózkodtak, osztozván a görögökkel. A tenger meleg, megint csak azt tesznek, amit akarnak. A kozákoknak tetszett ez a foglalatosság, míg csak a török flotta útjába nem kerültek, és fogságba nem estek. Most azonban nem rabszolgaként, hanem mint hadifoglyok. Egy Konstantinápoly környéki táborba zárták őket...
A történet úgy folytatódott, hogy megint a görögök segítettek, szökést szökés után szerveztek, majd a szökevényeket átszállították Kisázsiába, amíg csak össze nem verődött az egész kompánia, és megint hosszú ideig kalózkodtak az anatóliai partvidéken... Kis változásokkal többször hallottam már a történetet, új részletekkel tarkítva, olyanokkal, amelyek akkor jutnak eszünkbe, ha többször haladunk el ugyanamellett az állomás mellett. Nyomtatásban nem lehet megtalálni, egy történész valahol talán felkutathatná, de a Bölény kívülről fújta: a családon belül nemzedékről nemzedékre öröklődő legendák egyike volt. Sok hasonló legendát ismert. Meséjük középpontjában az a sajátságos jellem állt, aki a történelem sűrűjében cselekszik, mint Annibal de Coconnas a Margót királynéból. Azelőtt azt hittem, hogy a mi orosz történelmünk túl komor és keserű, ezért nincsen elég olyan hősünk, mint A három testőr, A kincses sziget, a Blood kapitány viszontagságai szereplői. De nem erről van szó, a történelemnek semmi köze az egészhez. A Bölény bebizonyította, hogy a mi történelmünk is bővelkedik vidámságban és füllentők, kalózok, álmodozók vakmerő kalandjaiban, csínytevéseiben, szerelmeiben meg olyan anekdotákban, amelyek díszére válhatnak bármelyik pikareszknek.
–  ...Új sorhajó és fregatt török lobogó alatt. A legénység a parton mulatott. Éjszaka a már ismert módon elnémították az őröket, és kihajóztak észak felé. Patyomkin herceg ott a folyók alsó folyásánál állította fel a Tauriszi Flottát. Egy szép napon látják, hogy két török hadihajó közeledik partjaink felé. Csakhogy orosz zászlók alatt hajóztak ám! Riadalom támadt. Úgy döntöttek, hogy ez csak hadicsel, furfang lehet, de lám, a jövevények érthetően, oroszul magyarázták meg, hogy a hajókon nem mohamedánok vannak, hanem igazhitű oroszok. Hatalmas ünnepséget csaptak, folyt a bor. Katalinhoz hírnököt menesztettek. A cárnő intézkedett, hogy a külföldről szerencsésen hazatért brigadérostól vegyék el a török hajókat, és sorolják be őket az orosz flottába. A brigadérost léptessék elő altábornaggyá, az udvari rangja pedig legyen főhadsegéd. Csekély pénzt meghagytak neki, kárpótlásul, az expedíció költségeinek megtérítésére, egy kis birtok vásárlására, a jobbágyai megjutalmazására...
Kiderül, hogy e hőskölteménybe illő eseményeket dokumentumok és okmányok is alátámasztják. A családi levéltárban fennmaradt ez-az a hajószerzésről. Ezeket a Rumjancev Könyvtárnak adományozták, de odaszállítani már nem tudták, mert kitört a háború. 
–  ...Nem olyan könnyű az állam javára adakozni. Huszonkettőben végül megengedték a kalugai hatóságok, hogy elszállítsuk a levéltárat, de akkorra a szovhozigazgató, miután mindent ellopott, amit csak tudott, már eltüntette a nyomokat. Felgyújtották a házat, a bútorokat, a levéltárat, amit a Rumjancev Könyvtár már elfogadott, és ami szállításra készen várakozott. A kacatokat fene bánja, én a levéltárat sajnálom. Nekem is közbe kellett volna lépnem, de én a frontot jártam, amikor pedig hazatértem, szaladtam az állattani múzeumba a pontyaimhoz meg a botos kölöntéimhez.
A levéltár a lángok martaléka lett, csak az emlékezet bizonyult tartósnak – kötelességének is tartotta ezt, hiszen ismerni és becsülni kell a családfát. Másként nem lehet. Akár büszke volt az őseire, akár szégyenkezett, mégiscsak ők jelentették a múltját, a gyökereit, ereiben az ő vérük folyt, az ő leszármazottuk volt.
Apai és anyai ágon is jellemző volt a kései házasság. A Bölény apja, Vlagyimir Tyimofejev 1850-ben született, anyja 1866-ban; 1895-ben házasodtak össze, vagyis amikor apja negyvenöt, anyja huszonkilenc éves volt. Ő, Nyikolaj, vagyis Koljusa
1899-ben született, tehát még a tizenkilencedik században. Két nagyanyja pedig még I. Sándor uralkodása alatt. Egyikük már a lenini korszakban halt meg – micsoda életút! A nagyapja birtokán három öreg lakott: a szakács, a kertész meg a harangozó. Még a nagyapja nyugdíjazta őket, három kis házat építettek maguknak, és ott éldegéltek. 1912-ben mindhármukat Moszkvába vitték, a honvédő háború centenáriumi ünnepségére, bronz emlékéremmel tüntették ki őket, rajta a felirat: „Nem magunkért, hazánk dicsőségéért!"
–  ...Mivel én voltam a legidősebb, elsőként csapódtam hozzájuk; nagyon szerettek, ebéd után szaladtam hozzájuk teázni. A teát Nágyka, anyám egykori dajkája főzte, aki hozzájuk képest kislány volt, alig nyolcvanéves, ő is nyugalomba vonult már. Én csak ültem, és fülemet hegyezve hallgattam, mit mesélnek, kezdve egészen a napóleoni időktől. Ők mindezt át is élték, az egész tizenkilencedik századot, úgyhogy az egész maga volt a jelen számomra. Én a történelmet emberektől ismertem meg, nem könyvekből...
A gimnáziumban világosan érzékelte a különbséget a maga és iskolatársai történelemfelfogása között. Azoknak mind a honvédő háború, mind a szevasztopoli harcok egyformán régi dolgok, ő viszont tudta, hogy Szevasztopol védelménél a szakács már korosodó ember volt, hadtápos az egész Oroszországból összegyűlt népfelkelők között..
Most már bevallhatom: az emlékéremre vésett feliratot alkalomadtán ellenőriztem az Ermitázs numizmatikai osztályán. A szakemberek először az állították, hogy tévedtem: ilyen felirattal ellátott emlékérmekkel - ezüst- és bronzérmekkel - rögtön a győzelem után tüntették ki az 1812-es háború résztvevőit. A centenáriumon, 1912-ben másfajta felirattal verték az érmeket. Elkedvetlenedtem: egy-két tévedés, és a Bölény történetei mendemondává válnak, a gyanú árnyéka sok mindenre rávetülhet. Azért ellenőriztem, hogy bizonyosságot szerezzek. Biztos akartam lenni a dolgomban. Visszamentem^ hát az Ermitázsba, és azt kértem, hogy ellenőrizzék újra. Újabb szakkönyveket szereztek, és kiderítették, hogy a honvédő háborúban részt vett veteránoknak, vagyis azoknak, akik betöltötték a századik életévüket, hasonmás érdemérmeket osztottak, külön készítették őket a korabeli sablon alapján, ami épségben megmaradt a pénzverdében, „Nem magunkért, hazánk dicsőségéért!" felirattal. A Bölény elbeszélése tehát igaz vott. Elképesztő memóriáján kívül tudósi lelkiismeretességére is hagyatkozni lehetett.
Ősei közt „tengerészágon" találjuk Szenyavin admirálist, aki kieszelte a nyomdokvonal-oszlopot; Colovnyik admirálist, aki a világ körül hajózott, és a japánok fogságába került; Nyevelszkoj admirálist, aki törvénytelenül az Orosz Birodalomhoz csatolta a Távol-Keletet, amiért is Nesselrode lefokozta.
–  ...Majdnem lefokozta! Majdnem! Ennek a Kisselvrodénak – így hívtuk őt otthon – nem sikerült. A következőképpen történt.
Micsoda szerencse, hogy mindennek legalább egy részét meghallgattam, lejegyeztem... Egykor az én apám is mesélni szeretett voina a nagyapjáról, az én dédapámról, meg egy csodabogár bácsikájáról, de én nem értem rá. Sosem értem rá, ha a régi időkről volt szó, amikor én még nem éltem, így hát semmit sem tudtam meg az őseimről, most meg már nincs kitől kérdeznem. Mögöttem, a gyermekkorom, apám fivérei és anyám fiatalkori lengyel képei mögül homályba vesző, névtelen alakok bukkannak fel, utánuk pedig a nagy semmi, puszta földek és rideg falvak.

A. FODOR ÁGNES fordítása

(Folytatjuk)

2015. október 21., szerda

"Galamejnek, testvér, van sütnivalója..." (két nyelven)

ЕВГЕНИЙ ЗАМЯТИН
Электричество
Из серии «Сказки»


Borisz Kusztyodev portréja az íróról
У слесаря Галамея в поясницу вступило: мочи нет, одолел ревматизм этот самый окаянный. Галамей и то, и другое, и на пороге ему баба поясницу обухом секла, и мазево всякое - ничего толку. Уж и за что взяться, не знает.
А тут сосед какой-то возьми да и накапай ему в мозги про электричество: одно-де тебе и осталось лекарство - электричество от всех болезней может.
Утром чем свет Галамей взбодрился: одной рукой за поясницу, другою - сапог натягивает.
- Ты куда же это ни свет ни заря? - баба галамеева спрашивает.
- А электричеством, - говорит, - лечиться  пойду.  Одно  мне только теперь и осталось.
- Ой, батюшка, ты бы как полегче, дело-то такое - умеючи  надо. Ты  бы  сперва к доктору. -
- Дура-баба:   а   звонки   электрические кто на почте наладил?
- Ты-ы, батюшка...
-  Ну, то-то. И без доктора, мол-ка, управлюсь. У Галамея брат, своя башка на плечах.
Взвалил проволоки медной круг-и пошел. Посередь самой Тамбовской остановился, штаны расстегнул, проволокой себя пониже пояса обмотал, а на другом конце крючочек сделал - и ждет. А рань еще, камни розовые, ставни закрыты, мальчишки в белых фартуках на головах корзины несут. И самый первый трамвай через мост гудит.
Услыхал Галамей, изловчился, накинул крючок на самый на трамвайный провод: ну-ка, господи благосло...
Ка-ак его шкрыкнет электричество это самое, заплясал, скрючило в три погибели - и наземь свалился.
Ну, тут, конечно, шум, гам, кондуктора, пассажиры выскочили, оттащили Галамея. За доктором. Тёр-тёр, кой-как оттёр доктор Галамея, открыл Галамей один глаз.
- Ну, как? - доктор спрашивает. - Как чувствуете?
-  Ничего, - говорит, - не чувствую. Вылечился, слава тебе, господи.
И богу душу отдал.

1917 год


JEVGENYIJ ZAMJATYIN
Villanyozás
A Mesék sorozatból

Galamej lakatos derekába beleállt a fájás: szörnyen elgyötörte az az átkozott reuma. Galamej próbálta ezt is, azt is, az asszony csapkodta is a derekát a küszöbön a fejsze fokával, kente is mindenfélével - semmi látatja sem volt. Már azt sem tudta, mihez kezdjen.
Ekkor valamelyik szomszéd fogta magát, és telecsöpögtette az agyát a villanyozásról szóló mendemondákkal: neked már csak egy orvosság maradt - azt mondja -, a villanyozás minden betegség ellen használ.
Reggel, még pitymallatkor felébredt Galamej, az egyik kezével a derekát fogta, a másikkal a csizmáját igyekezett felhúzni.
-  Ugyan hová mégy a hajnalok hajnalán?
- kérdezi Galamej felesége.
- Megyek, hogy villanyozással gyógyítsam magamat. Nekem most már csak az maradt.
- Jaj, lelkem, ne olyan hevesen, ez olyan dolog,   hogy   ügyesen   kell   csinálni.   Elébb a doktorhoz menj.
-  Buta asszony! Hát ki szerelte fel a villanycsengőket a postán?
- Te-e, lelkem...
-  No hát ez az! Én doktor nélkül is boldogulok, azt mondom. Galamejnek, testvér, van sütnivalója.
A vállára kanyarított egy karika rézdrótot
-  és nekivágott. A Tambovszkaja közepén megállt, kigombolta a nadrágját, és az öve alatt körültekerte magán a drótot, a másik végén meg egy kis kampót csinált - és várt. Még  korán  van,  rózsaszínűek a kövek,  az ablakvédőtáblák   még  zárva  vannak,  fehér kötényes fiúk meg kosarakat visznek a fejükön. És a legelső villamos dübörög a hídon.
Meghallotta ezt Galamej, feltalálta magát: közvetlenül a villamosvezetékre dobta a kampót: no, Uram, áldj...
Ho-ogy pörkölt végig rajta az a bizonyos villamosság! Táncolni kezdett, hétrét görnyedt, és a földre zuhant.
No persze rögtön lárma, zaj támadt, a kalauzok, az utasok kiugrottak, félrecipelték Ga-lamejt. Doktorért szaladtak. Dörzsölte, dörzsölte, úgy-ahogy életre dörzsölte Galamejt a doktor; Galamej felnyitotta fél szemét.
- No, hogy van?-kérdezi a doktor. - Hogy érzi magát?
- Semmit sem érzek - mondja. - Meggyógyultam, hála, teneked, Uram!
És visszaadta lelkét az Istennek.

1917

MAKAI IMRE fordítása


Néhány szó Jevgenyij Zamjatyinról

Jevgenyij Ivanovics Zamjatyin [Евгений Иванович Замятин] (1884. január 20./február 1., Lebegyija – 1937. március 10., Párizs) orosz regényíró, elbeszélő, drámaíró, műfordító. Apja ortodox pap volt, anyja zenész. A fiatal Jevgenyij 1902 és 1908 között Szentpétervárott tanult mérnöknek, ott csatlakozott a bolsevikokhoz. Részt vett az 1905-ös mozgalmakban, amiért száműzték, ám titokban visszatért Pétervárra, majd 1906-ban Finnországba távozott, és ott fejezte be tanulmányait. 1911-ben visszatért Oroszországba, újra száműzték. 1913-ban amnesztiát kapott. Később Angliában dolgozott. Az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalmat még lelkesedéssel fogadta, lapokat szerkesztett. Ám a bolsevik cenzúra miatt keményen bírálta a rendszert.1920-21-ben írta meg Mi c. utópisztikus regényét, mely a totalitárius államról szól. Első kiadása a szovjet cenzúra miatt csak Angliában jelenhetett meg, 1924-ben; George Orwell 1984-ének modelljéül is szolgált. Írásai miatt üldözték, csak Makszim Gorkij pártfogása mentette meg a letartóztatástól. 1931-ben Sztálin engedélyezte Zamjatyin külföldre távozását. Szívroham következtében 1937. március 10-én Párizsban halt meg.

Forrás: Szovjet Irodalom, 1998 / 10. szám, 160-161. oldal.

*

A következőkben Danyiil Granyin A BÖLÉNY c. regényét kívánjuk folytatásokban közreadni

2015. október 15., csütörtök

Árasztás előtt (9 - befejező rész)

VALENTYIN RASZPUTYIN: 
Isten veled, Matyora


21


Nasztaszja, tenyerébe szorított arccal, szipogva és magát előre-hátra himbálva csöndesen nyögött:
—  Hanem a Jegor... a Jegor!...
Az öregasszonyok zavartan és feszélyezetten hallgattak; nem tudták, elhiggyék-e, hogy meghalt Jegor apó. Ki a megmondhatója, nem lett-e Nasztaszja a városban töltött idő alatt még ütődöttebb, és ha itt olyasmit talált ki az öregről, hogy vég nélkül sír és a vére folyik, nem jutott-e el ott a beteg fejével a halálig? Közben pedig Jegor apó talán ott üldögél és nyugodtan pipázik. De hát még elgondolni is iszonyú, hogy Nasztaszja idáig jutott a hibbantságban, hogy képes lenne eltemetni az élőt! És iszonyú elgondolni, hogy Jegor apó nincs többé...
Bogodul lakóhelye szűk volt, mint egy folyosó, és rettentően elhanyagolt, mocskos. Az a motyó, amelyet az öregasszonyok tegnap és ma idehoztak, csak fokozta a rendetlenséget. A priccsre terített széna fölött pufajkák, takarók, batyukba kötött ruhaneműk. A nyomorúságos, csupasz, repedezett asztalon nagy halom edény. Darja szamovárja a padlón állt az egyetlen ablak alatt, amelynek az alsó üvege hiányzott. Ott, ebben a keskeny fénycsíkban a lenyugvó nap látszott, amelynek sugarában zsírosán fénylett az ép, de sok esztendős légypiszokkal teli ablaküveg, amelyen nem is lehetett kilátni. A padlóba, azon a helyen, ahol valaha egy vaskályha állt, vörös téglapor taposódott. Most már kályha sem volt. S különben is, ebben a tyúkólszerű építményben – amelyben mint a tyúkülők húzódtak egyik oldalon a keskeny priccsek és a másik oldalon a hosszú, vályúszerű asztal – eleven életnek semmi nyoma nem volt.
De válogatni, alkalmasabbat keresni nem lehetett, ekkorra már csak a kolcsakista barakk maradt épen. Nem volt már se egy fürdőház, se egy istálló többé. Az alvégen még parázslottak a házomladékok. A forró hamuban a melegtől időről időre pukkant valami, akár a lőpor. Holtan, s félelmet keltőén hűltek ki a szabad ég alá került kemencék. Vége: eltűnt, elszállt Matyora – isten nyugosztalja! Ez a barakk nem számít. Idegen kezek ácsolták, mindig is fölöslegesnek tekintették. Még a gyújtogatók sem kívántak vesződni vele. És estefelé, miután mindent összecsomagoltak, az előre odarendelt kishajón elutaztak. Kettő közülük búcsúzóul bement a Bogodul térfelébe, ahol a félelemtől remegve és az égő házak látványa elől elbújva ott rejtőzött Szima és Katyerina.
–  No, mi lesz, nénikék, mit csináljunk veletek? – kérdezte az egyik. – Bolondos öreganyók vagytok. Hiszen így is, úgy is elkergetnek innét benneteket. Mi viszont nem várhatunk – az ördög vigyen el titeket! Mi megyünk inkább a fürdőbe, hogy lemossuk a falutok kormát. Gyújtsátok fel ezt az erdőt magatok, ha már így áll a dolog.
–  Ide figyelj, te csavargó! – szólította meg Bogodult a másik. – Nehogy itt hagyjátok ezt magatok után! Ez szabályellenes. Gyufátok van?
–  Kurva! – reccsent Bogodul, Szima azonban ijedt örömmel, buzgón közbeszólt:
–  Van gyufánk, van. Majd mi magunk.
Alighogy a gyújtogatók eltávoztak, megérkezett Pavel és vele Nasztaszja. Azután Pavel elhozta a legelőről az anyját. Pavel zavarba esett. Nem tudta, mit tegyen az öregasszonyokkal: egy csónakban nem férnek el, azután még ez a mohos fatönk, ez a Bogodul is itt van. De meg különben sem egyeznének bele, hogy nyomban induljanak. Erre akkor jött rá, amikor az anyját meglátta. Mégis megkérdezte:
–  Összecsomagolhatnánk ma? Holnap eljönnék a maradékért...
Darja még csak nem is felelt.
–  Rendben van – mondta rövid gondolkodás után Pavel. – Ha már Nasztaszja néni itt van, legyen. De holnapután eljövök a motoros hajóval. Hallod, anyám: két nap múlva. Holnap éjszaka dolgozom. De holnapután készen legyetek. Zsákokat is hozok: elvisszük a krumplitokat.
Járkált Pavel, járkált egy darabig az üszkös romok mellett, azután elhajózott. így egészen magukra maradtak, de már nem öten, hanem Nasztaszjával együtt hatan.
Nasztaszja, miután egy kissé lecsillapodott, és enyhült benne a Matyóra láttán fellobbant fájdalom, mesélni kezdett:
–  Ahogy megérkeztünk, elhelyezkedtünk, Jegor sehová a lábát sem tette ki. Folyvást otthon és otthon. Mondom: „Mi az, Jegor, miért nem mégy ki? Miért nem mégy emberek közé? Az emberek itt mind olyanok, mint mi. Vízbefúltak.” Merthogy úgy hívnak ott minket a többiek, akik nem az Angaráról valók: vízbefúltak. Az egész ház, úgy képzeld, csupa vízbefúlté. Estefelé lemegyünk a kapu elé, ahol a népek sürögnek az utcán, és morzsolgatjuk, morzsolgatjuk a szót... Ki honnét: van ott egy cserepanovszkojei öregasszony, meg vorobjovszkojeiek, samanszkojeiek is... Beszélünk, beszélünk a régi életről, meg erről... Jegor még egyre otthon, örökké magában. A rádiót csavargatja. Nekünk ott saját rádiónk van, és hallgatja, hallgatja. Mondom: „Gyerünk, Jegor, hallgasd egy kicsit, mit beszélnek az emberek. Mi jót hallasz te itt a levegőn át.” Nem. Begubózik, nem lehet elvonszolni. És még énrám haragszik, hogy nyaggatom. Olyan lett, mint egy házimanó. És sír, sír...
–  És amikor elindultál, akkor is sírt? Amikor ide indultál? – kérdezte Darja, borzongva s szégyenkezve a szavai miatt, amelyekkel lépre akarta csalni Nasztaszját.
–  Amikor elindultam? – kérdezte vissza Nasztaszja értetlenül. – Hová indultam?
–  Hát amikor ide indultál?
Nasztaszja arca megrándult, remegni kezdett.
–  Sírt volna... sírt volna ő, de hát már... hogy fog ő sírni már? Azután, hogy meghalt, nem sírt már. Mit akartok? Fekszik és olyan halvány, halvány Jegor... Én ott jajgatok mellette, ott jajgatok...   – megint himbálózni kezdett, előre-hátra –, ő meg fekszik, fekszik, hallgat, hallgat...
–  Temetni segített valaki, vagy nem? – kérdezte Katyerina. És Nasztaszja mintha megörült volna a kérdésnek, nyugodtabban, élénkebben kezdett beszélni:
–  Temetni nagyon is segítettek. Szó, ami szó: jó ott a nép. Magunkfajta emberek azok, az Angara vizét isszák ők is. Eljött a cserepanovszkajai Akszinya, megmosdatta... De minek sorolni. Odajött az egész udvar. Koporsót is kerítettek valahonnét, elhozták, szövettel behúzták – én nem is nyúltam semmihez. Később autó is jött oda. Kivitték... Akszinya irányított mindent. Talpraesett az nagyon... Pedig hát öregasszony, és ugyanilyen falun élt ő is. Ő valahogy megszokta az ottani életet, és semmi baja. Jegor, az sehogy sem akarta megszokni. Úgy bánkódott, úgy sírt... Az egész világból csak az a rádió érdekli. Hallgatja és sóhajt, hallgatja és sóhajt. Kérdem: „Mit beszélnek ott, te Jegor, hogy nem unod eleget hallgatni?" „Folyik a vetés" – azt mondja. „Miféle vetés? Miféle vetés – mondom –, hisz nyakunkon az ősz. Nézz ki az ablakon. Elment tán az eszed?" „De ez a vetés — azt mondja – egész évben folyik." Én meg mondom: „Mit darálsz te, Jegor? Mit fecsegsz? Akkor már az is jobb, öreg, ha sírsz, mintsem ilyesmiket találj ki." Ő meg, Jegor, emlékeztek, milyen csökönyös volt, azt mondja: „Azt darálom, azt fecsegem, amit a terméshozamokról hallok.” Az utolsó időben már habókos lett a beszéde egyébként. Ő maga meg teljességgel átlátszó a kinti levegő híján. Fehér lett, sovány. És minél tovább, annál inkább. Szemlátomást fogyott. Kérdem: „Mid fáj, Jegor? Hol, merre fáj neked?” Nem vagyok én vak, láttam, hogy fogytán fogy. De ő csak hallgatott, az utolsó órájáig makacskodott. „Hallod? – azt mondja. – Bombákat dobnak.” „Nem bombák ezek, Jegor – mondom –, hanem a puszta földet robbantják, hogy ásni ne kelljen.” Nekem a kapu előtt a kispadon az öregasszonyok már elmondták, hogy tépik a földet, mert először, amikor dörrent, én is majdnem meghaltam ott helyben. De Jegor nem ment sehová, én magyaráztam neki, hogy s mint. A fülzúgás – azt mondja – a fülzúgás megkínzott.” Csak erre a fülzúgásra panaszkodott, másra nem.
–  És nyugodtan halt meg? Nem szenvedett?
–  Nyugodtan halt meg. Nagyon, nagyon nyugodtan, ilyen halált adjon az isten is. Napközben azt mondja: „Menj, Nasztaszja, hozz egy üveg vörös bort. Egészen elbágyadtam. Hozz – azt mondja –, hadd pezsdítse meg a vérem, mert az valahogy megáporodott.” Elindultam. Van ott nálunk egy üzlet egy utcával odább, de abban nem volt vörös bor. Mentem még egy utcát. Ott az autók, az autók a világ minden tájáról – csak úgy süvítenek el az ember mellett, csak úgy süvítenek. Félek átmenni, sokáig állok ott. Nézek erre, nézek arra, mikor fogynak el. Úgy látszik, sokáig voltam oda. Visszaérek. Jegor fürkészve néz énrám. Meghoztam, mondom, ne haragudj, Jegor, nem tudok én jól járni-kelni a városban. Nem szólt semmit. Felállt, indult az asztalhoz. Felállt és megtántorodott, és elszégyellte magát, amiért megtántorodott. Szitkozódott. Leültünk, este volt már. Nem sokat ültünk, ő meg vagy két ujjnyit ivott a pohárból. Nem, azt mondja, nem jó ital ez. Nem csúszik. És ment vissza az ágyba. Külön aludtunk. Ő a mi ágyunkon, én meg azon a városin, ami úgy csukódik, mint a harmonika. Lefeküdt – és látom, engem néz. „Mi az – mondom –, kell valami, Jegor?"
Nasztaszja hangja feszültre vált, egészen előrehajolt, ahogy a választ lesik:
–  „Talán kell valami?" – kérdem. Mert hát láttam, hogy nem csak úgy néz – Nasztaszja most hátradőlt. – De nem mondott semmit. Tudom, mit akart mondani, de nem mondta. Félt, hogy megijeszt. Pedig érezte, érezte a halált. – Nasztaszja megint elhallgatott, bólogatott. – Érezte, érezte. Én meg bolond fejjel eloltottam a lámpát. Lefeküdtem, elaludtam! – szakadt ki Nasztaszjából, de nyomban helyreigazította a hangját. – Éjjel meg felébredtem. Hallom, esik az eső. Hát ez mi? – gondolom. – Este nem volt egy felhő sem. Nehezen látszik ott az ég, de én szokásból megnéztem mindig. És az eső olyan csöndes, éppen csak csepereg. Ajjaj – gondolom –, valami nincs rendjén. Odamentem az ablakhoz, az eső épp hogy megeredt, még nem áztatta át a földet. S eszembe jutott, hogy a minap az esőt emlegette Jegor: azt mondta: hogy rég nem volt már. Halkan megszólaltam: „Jegor, eleredt az eső. Mire kellett teneked? Mire?" Kérdem másodszor is Jegort. „Mire kellet ez teneked?" Hallgat. Én meg a villanyt tapogatom. A falon. Felgyújtom. Felgyújtottam, és az én Jegorom, Jegor.
Nasztaszja sírva fakadt.
A nap lebukott, a tyúkólban gyorsan sötétedett. Súlyosan, nyomottan hallgattak az öregasszonyok. Szima ruhaujját ijedten ráncigálta az unokája. A nagyanyja gyengéden próbálta félretolni. Bogodul sípolva szívta be, s fújta ki a levegőt. Nem várta ki, míg az öregasszonyok a szamovárhoz látnak, hanem ebben a csendben kivitte a pitvarba. Behallatszott a víz bugyborékolása.
–  Nagyanyám! – szólalt meg most már hangosan Kolka.
Nasztaszja megfordult, észrevette.
–  Még mindig veled van Koljanya? – kérdezte Szimától.
–  Velem, velem – mondta rá Szima sietősen. – Ki mással lenne? Amíg élek, hová tenném?
–  Nekünk is voltak Jegorral gyerekeink – mondta Nasztaszja –, Darja meg Katyerina biztosan emlékszik rá. Emlékeztek?
Darja és Katyerina összerezzent, és – a másikban reménykedve  –  egyikük sem felelt.
–  Hát mi? Hazudok én, vagy mi? – kiáltotta megbántódva Nasztaszja.
–  Az isten áldjon meg – mondta Darja, és nyugtatólag húzta végig a kezét az öregasszony hátán. – Az isten áldjon meg, Nasztaszja, minek ez? Megjöttél, nagyon jó, hogy megjöttél, és minden rendben is van. Úgy vártunk már! Kiástuk a krumplidat.
–  Milyen krumplit?
–  A tiedet, a kertedből.
–  Á! – legyintett Nasztaszja. – Minek az énnekem?
–  Hogyhogy minek?! Nem mehet pocsékba a krumpli!
Eszükbe jutott, hogy világosság kellene, de nem lehet. Bogodul úgy él, mint a csótány. Világitani nincs mivel, se lámpa, se gyertya, Darja pedig a házában hagyta a maga lámpáját – azt is hozzáadta a tűzhöz. Katyerina átment a másik rekeszbe, ahol a gyújtogatók szállása volt, de ott sem talált semmit. Így aztán sötétben kellett ülniük. Így kell tehát, idáig jutottak. De talán még jobb is volt így: nincs folyton a szemük előtt ez a mai nyomorúság, s nem fenyeget a holnappal. Letarolták Matyorát. Elköltöztek a legutolsó emberek is, akik tovább akarnak élni, elment a fény, s úgy rémlett – vége: nem jön el senki, nem tér vissza a fény, s ők, akik Matyorához tapadtak, elsodródnak a sötétben valahová, elsodródnak, míg egyszerre nem üt valamennyiük utolsó órája. És a kisfiú, mintha csak megérezte volna ezt, panaszosan nyafogni kezdett, Szima pedig nyugtatgatta.
Bogodul behozta a zubogó szamovárt, visszatette a padlóra. Az edényhalomban kitapogatta a teáskannát, és leforrázta a teát. És teáztak anélkül, hogy lemásztak volna a priccsekről. Két kezükben fogták a forró zománcbögréket. Senki sem kért sem cukrot, sem kenyeret. Úgy érezték, többé ez már nem jár. Jó, hogy maradt tea. Az ablak lyukas volt; hűvösség áramlott be. Szima, hogy Kolkát megóvja tőle, sürögni kezdett, hogy lefektesse. Kolka pedig még egyre nyafogott. Hamarosan világosabb lett egy csöppet. Kirajzolódtak a falak, és Bogodul megjegyezte:
–  A cigányok napja. Kurva!
–  Elvitted a szamovárt, de használtad-e ott? – kérdezte Nasztaszjától Darja, mert épp észébe jutott.
–  Összesen kétszer – sóhajtott Nasztaszja. – Egyszer még Jegorral, másodszor meg — már azután. A cserepanovszkajai Akszinya jött át. Gyere, azt mondja, forraljunk vizet a szamovárban. Ó, de micsoda tea van ott! Semmi íze sincs a víznek. Kevernek ott bele valamit, hogy az Angara ne érződjék rajta. És faszén sem volt. Akszinya fenyőtobozokat gyűjtött, vizet öntöttünk a szamovárba, és levittük a lépcsőn az utcára. Hol máshol forralhatnánk? Sehol. Ülünk ott, vigyázunk rá, a népek meg jönnek-mennek mellettünk, nevetnek. De Akszinya karakán, nem fél semmitől. Kínlódtunk a várakozással ott – kémény nélkül semmi huzat nem volt –, a tobozok meg olyanok voltak, mint a kő. No, de azért mégis kivártuk. Akkor meg vissza kellett vinni. A mi kovártélyunk a harmadik emeleten volt. Én üres kézzel is alig bírok felkapaszkodni a fulladásommal oda. Minden lépcsőfokon megállók. Borzasztó meredek az a lépcső. Akszinya meg a második emeleten lakik –, ha nem is sokkal, de alacsonyabban. Úgy van ott, hogy minden emeleten négy ajtó nyílik a lépcsőházra. Az övé balról a szélső, ha fölfelé megyünk. így aztán nem cipekedtünk fel énhozzám – majd kiugrott már a szívem –, őhozzá mentünk be a szamovárommal. Még egy öregasszony lakik ott vele. Az nagyon rossz bőrben van. Jártányi ereje sincs. No, hát hogy leültünk, megittuk az egészet – tudtuk, hogy úgysem melegítjük meg még egyszer. Hát csak rajta, rajta.
– Visszamégy, nem?
–  Jaj, nem tudom, Darja. Semmit sem tudok én már. Örülnék, ha nem kéne visszamenni, de hová legyek?
–  De hát csak nem vagy odakötve?
–  Nem vagyok odakötve, de hova legyek? Kinek kellek én? Ez már így van. És Jegor sírja is ott van. Hogy hagynám el? Hanem nyugodni nekünk, úgy hiszem, külön kell. Együtt kell meghalni ahhoz, hogy együtt fekhessünk. Megtudakoltam én ezt. A temető új, mindenkit sorba fektetnek, ahogy jön. Ó, de én már nem bírom sokáig – vége. Meglehet, Jegortól nem messze, ide kapok helyet. Nem tudom, kihúzom-e a telet?... Gondoltam, eljövök, megnézlek titeket, Matyorát is megnézem utoljára, és készülődni kezdek. A házunk, a Jegoré meg az enyém, leégett?
–  Hát tán nem láttad? Csak ma égett le. Amikor megjöttél, még égett. A mi egész területünk a mai napig megvolt. Egy csapásra égett le. Nem láttad?
–  Nem láttam semmit. Azt sem láttam, hogy jöttem ide, a hajón. Mintha álmodnám az egészet. Pedig úgy sürgetett valami, hogy utoljára nézzem meg Matyorát, úgy nógatott... De semmit nem láttam. Semmi sem kell. Egy falat kenyér le nem csúszik a torkomon. Nem. Gondoltam, eljövök, különben vége az életemnek. A Nyunyát, a cicámat elviszem. Ó – kapott észbe –, él még az én Nyunyám? Nem is kérdeztem. Darja, neked hagytam a Nyunyát.
–  Azt kérdezd, én élek-e? A Nyunyád...
–  De hát hol van a Nyunya? Mondtam neked, hogy törődj vele.
–  Az este még élt. Hogy most hol van, nem tudom. Emlékszem, hogy este kikergettem a házból, hogy benn ne égjen. Lehet, hogy visszamászott a szellőzőn, lehet, hogy kószál valamerre.
–  Holnap keresni kell. Szólongatni. Hova legyek nélküle?! Ó, hogy fogok én ezután élni? Mi lesz velem egyedül? – Nasztaszja kifújta az orrát, és hintázni kezdett a homályban. Darja váratlanul azt ajánlotta:
–  Hát vedd magadhoz Szimát meg a kisfiút. Ők se tudják, hogy éljenek, merre forduljanak. Vagy Bogodult. Te meg a Nyunyáról...
–  Fenét – tiltakozott Bogodul. – Város! – És felháborodva prüszkölt.
–  Úgy igen, jobb nem is lehetne, mintha Szima eljönne – örült meg Nasztaszja. – Együtt élnénk. Különben meg – Akszinya azt mondja –, úgyis lakótársat adnak. Minek az idegen, mi matyoraiak laknánk együtt, egy ajtó megett. Ennél jobb igazán nem is lehetne.
–  Nem tudom – habozott Szima. – Biztosan engedélyt kell szerezni. Esetleg nem adnak. Pedig jó lenne.
Nasztaszja felsóhajtott.
–  Én ehhez semmit sem értek. Akszinya néha segít nekem. Nélküle egészen elvesztem volna már. Az élet csakugyan nem könnyű. A város az város. A kenyeret venni kell, a krumplit venni kell, a hagymát is... A kenyér nem drága, az igaz. Akszinya egyszer elvitt a piacra engem. Megyünk, megyünk villamossal – nekem már a fejem beleszédült. No, megérkeztünk. De minek mentünk olyan messzire? Egy fazék krumpli három rubel, egy kis fej fokhagyma egy rubel. Hát mi ez? – gondolom. Hol lehet ennyi rubelt keríteni? Ez kész rablás. Én aztán üres kézzel is mentem vissza. Hanem azért jól körülnéztem. Azok a környékbeliek jól keresnek, Úristen, és hogy megszedik magukat! Hová tesznek annyit? Mire az őnekik? Ó, de minek beszélni! Amíg nekünk megvolt a borjú ára, éltünk. De most nem tudom, mi lesz. ígérnek Jegorért nyugdíjat. Nem tudom. A lakásért fizessek, a tüzelőért fizessek... Én már sokat nem eszem. Nem kell már. Semmi sem kell már. Van, hogy egy morzsányit is elfelejtek á számba venni, s nem is kívánom. Olyan lettem, mint a szentek. Csak az imádság tartja bennem a lelket.
Bogodul fészkelődve elhelyezkedett szélen az ajtónál, Nasztaszja erre elhallgatott. Sűrűn egymás után sóhajtozott Katyerina, nem hallatszott sem Szima, sem a kisfiú neszezése. Valami távoli, lenti, hideg fény kerengett a tyúkólban. Homályos fodrozással hullott a falakra és arcokra, behálózta az ablakkal szemközti ajtót, e fénytől megbűvölve zavarodottan és némán álomba merültek az öregasszonyok.


22


Alkonyodott, mire Pavel elért a telepre. Az ügyeletes teherautó, amely egész nyáron át ingázott a part és a telep között, már nem dolgozott, s Pavel, miután leláncolta a csónakot, és elbeszélgetett az őrrel – egy podvolocsnajai emberrel, akit hatalmas ereje miatt valaha Vorotyilának, vasgyúrónak neveztek el, ám mostanra aszott és elgyengült öregember lett –, indult volna, hogy gyalog tegye meg a hegyre felvezető tíz versztányi utat, de váratlan szerencse érte: valahol a második verszta táján utolérte motorbiciklijén egy bukósisakos, szigorú, hegyes és ráncos arcú férfi. Kérés nélkül magától megállt, és fölvette Pavelt. Hogy hová megy, nem kellett kérdeni: az út a kanyartól csak a telepre vitt. Se távolabb, se közelebb nem volt dolga senkinek. Ilyen könnyű és sikeres alkalmi fuvarral Pavel tíz perc alatt hazajutott. A motoros a telep szélén levő garázsnál lefékezett, néma biccentéssel felelt a köszönömre, és balra fordult az utcán. Pavel egyenesen ment, az ő utcája felfelé húzódott az erdő mellett.
A nap lenyugodott, és a hűlő, sűrűsödő fényben, amely élesen kirajzolt minden egyes tárgyat, a telep leginkább méhesre emlékeztetett. Egyenes, egyforma sorokban álltak az egyforma házak. Ugyancsak egyforma alacsony, de ajtó nélküli kerítésekkel elválasztva, két irányban ereszkedve – bal felé és az Angarához. Tulajdonképp a telep bal felől maradt; az az utca, melyen Pavel fölfelé kapaszkodott, a legszélső volt. Odalent az egész jobb oldalt ipari építmények foglalták el, garázs, műhelyek, benzinkút, a kazánház és még arrébb a fürdő. Úgy is hívják: Rabocsaja – Munkás utca. Ez a mindig zajos, motorzúgással teli, benzin-, szén- és vasszagú utca most meglepően csendes és üres volt. Csak Pavel lépkedett azon az oldalon, ahol a lakóépületek voltak, mert az kevésbé volt kihalt és sivár. Az élet a kerítéseken túl folyt, ott beszélgettek, csörömpöltek, és amikor Pavel elment mellettük, láncaikat zörgették és ugattak a kutyák. (Voroncov parancsolta meg, hogy kössenek meg minden kutyát, s meg is kötötték őket, miután Ványa Szuszlov rendőr, egy vidám fiatalember, nemrég még határőr, csaknem a fél falu kutyáját lelőtte.) Ott túl a kerítéseken élet és rend alakult ki. Talán még madármeggybokrokat és nyírfákat is ültettek. Itt, az utcán – mint kivétel nélkül valamennyi utcán – csupasz és üres volt a föld; sehol egy virágágyás, sehol egy fa. Vagy nem jutottak még hozzá, vagy úgy vélték, nem kell, minek, hisz körös-körül erdő van. Valahol az alsó utcákon megállás nélkül zakatoltak a motorkerékpárok – nyilván a kölykök járatják őket, akik most tanulnak vezetni. Hogy elszaporodtak ezek a motorbiciklik! Minden udvarban van. Bratszkba, sőt még Irkutszkba is elmennek, hogy ilyeneket vásároljanak, mégpedig valami nem normális sietséggel, mintha félő volna, hogy többé már nem gyártanak ilyet, és ezek az utolsók. Vagy mintha kivagyiságból tennék: mi sem vagyunk akárkik, nekünk is van mit aprítani a tejbe, mi is tudunk szerezni ezt, azt. Pavel nem értette ezt a kapkodást. Ugyanakkor elgondolta, hogy tavaszra neki is be kellene szereznie egy motorkerékpárt. Matyorán erre nem volt szükség. Ott minden kéznél volt. De itt, ha holnap műszakba indul – több mint egy óra járás gyalogszerrel; nyáron a vízhez menni, halat fogni, vagy az erdőbe, gombászni, bogyókat szedni – mikor mi adódik – nagyon körülményes: akármerre fordul, gyalog nem jut oda. Ez nem Matyora.
Ami igaz, az igaz – ez nem Matyora. Lám, nincs is már Matyora. Isten nyugosztalja, mondaná keresztet vetve az anyja. Lám, nincs többé Matyora falu, s hamarosan nem lesz Matyora sziget sem. Mód lesz rá, talán még az idén, hogy csónakon odamenjen, és körbeevezgetve találgassa: itt volt-e vagy ott. .. S meglepő, hogy Pavel oly könnyen és világosan képzelte el ezt, mint olyasvalamit, amit nemegyszer átéltünk már. A csónakot a hatalmassá növekedett vízen, önmagát is a csónakban, amint iparkodik, hogy a távoli partok vonala alapján meghatározza Matyora hajdani helyét, és fürkészőn figyeli a víz sötét, dermedt tömegét, hogy nem érkezik-e az álmos mélyből valamely jel, nem villan-e valahol fény. Nem. Nincs semmi jel, sem fény. Harántirányban a vízen, ha egyik partról a másikig megyünk, még mondhatjuk: itt – mert valahol egy helyen átszeli az ember. De sodrásirányban – nem, úgy még megközelítően sem lehet kitalálni, hol, melyik vonalban feküdt, hol süllyedt el... Vége, nyomtalanul eltűnt. De meglepő, érthetetlen volt az is, hogy Pavel nem érzett most semmit, csak megkönnyebbítő, feloldozó fájdalmat: mintha gennyesedéit volna egy seb, és most kifakadt volna. Ennek mindenképp meg kellett történnie, és meg is történt, s az elkerülhetetlent várva jobban kifáradtak és elgyötrődtek, mint magától a veszteségtől. Elég volt, elég... Semmi ereje nem maradt már. Most már nem kell Matyóra miatt gyötrődni, összehasonlítgatni egyiket a másikkal. Jár ide-oda, fölzaklatni, vég nélkül megfeszíteni a lelkét. Most még ha terhére van is ez az élet itt ezen a telepen, be kell rendezkednie tartósan, belekapaszkodni valamennyi megmentett gyökerével.
Pavel balra fordult, s az egyik utca felé sandítva, arra közeledett volna hazáig – megint fölfelé indult. Valamelyik udvarból füst szaga szállt, és Pavel, aki éppen most érkezett onnét, ahol több mint egy hónapja füstölgött a föld s lélegzetet venni sem engedett, akaratlanul megállt, és magába szíva a kellemes, mintegy minden régit tartalmazó szagot, amelyről azt hitte, el kellett vesznie a költözéssel, de nem veszett el. Mert csakugyan: kemencét, fürdőházat itt nem fűtenek. Szúnyogűző füstöt nem gerjesztenek ők, de az egyszerű füstöcskét a maga egyszerű, piciny parcelláján még senki nem szüntette meg; Pavel gondolkodni kezdett, gyújtott-e ő az egész nyáron tüzet valami okból az udvarán. És kitűnt, hogy nem. A kupacba gereblyézett szemét ott rothad a sarokban. Már a fű is keresztülnőtt rajta. Még tavasszal el akarta égetni, de elképzelte, hogy esetleg összefutnak az emberek: mi ég? Csak nem ütött ki tűz? Miért éget maga, amikor senki sem éget? S köpött rá, nem égette el, pedig valószínűleg senki sem szaladt volna oda. Senki nem mondott volna semmit. Nem szokták ezt még meg: mintha idegen helyen volnának. Körbesandítva tesznek-vesznek. Mindéhez utasítást várnak. S gondolatban újra visszatérve aznapi matyorai útjához, Pavel szégyenkezve emlékezett vissza, hogyan állt üszőkké omló háza előtt, s egyre erőlködött, erőlködött, kutatott magában valami elkeseredett érzést – hiszen nem egy fatönk ég, hanem a szülőháza, de semmit sem sikerült találnia azon a keserű és suta csodálkozáson kívül, hogy itt élt ő. Lám, mennyire elsivárodott a lelke! S mintha éppenséggel mentegetni kívánná magát, elgondolta, hogy neki különben is sűrűn kell emlékeztetnie magát arra, hogy él, s tuszkolnia kell önmagát az élethez: a háború után hosszú évekig nem tért magához, és úgy érezte, ez másoknak sem igen sikerült. Mindent megtesznek, amit kell: gyermekeket is nemzenek, a munkájukat is elvégzik, a napot is látják, örülnek is, dühöngenek is, ahogy erejükből futja, de mindezt mintha a haláluk után csinálnák, vagy ellenkezőleg: immár másodszor, de csak erőlködve, megszokásból, béketűrő megadással. Pavel önmagáról jól tudta, hogy gyakran kerül sötét szakaszokba, elveszti, valahogy szabadjára engedi önmagát, s megesik, hogy hosszú időre; s hogy hol volt, hová repült, mit művelt, arra utóbb nem emlékszik. Azután észbe kap, összeszedi az eszét, szilárdabban lép, mindent megtesz, hogy erősebben kösse magát – jelzésekkel, rovásokkal, s így megy egy-két hétig, néha még tovább is, és megint a szakadék, megint elvonzza valami tébolyodon messzi idegenség, mint egy holdkórost. Olyan állapotba kerül, hogy mozogni ugyan mozog, de fejetlenül. Csak gépiesen.
Gyerekhangok harsantak fel egyszerre, s Pavel kitalálta, hogy az iskolában vége a tanításnak. Onnan is jól látta az iskola homlokzatát, a szépen alumíniumfestékkel befestett esőcsatornával. Vonzotta a tekintetet, s Pavel felsóhajtott. Nézte és sajnálta, hogy a fiai felnőttek már, és nem fognak itt tanulni. Még a mostani időkhöz mérve is tetszetős iskolát építettek. Derűset. Két emeletével kimagaslik a környezetéből. Nagy ablakai vannak. Ha a telep csakugyan egyenletesen felállított kaptárok sorára hasonlít, akkor csakis a nem lakóépületek tarkították, oldották fel a szép, de egy kissé sivár egyhangúságot – az iskola, az üzlet, az óvoda, az étkezde, sőt a fürdőház is. Hanem csakugyan: milyen jó volna, ha nem is valamelyik fia, de legalább valamelyik unokája ebbe az iskolába járna, és őt behívnák szülői értekezletre, hogy felelősségre vonják a gyerek ketteséért meg csínyjeiért! De nem, ebből aligha lesz valami. Hát ez az, amiért a torkát szorongatja a bánat, ha az iskolára néz, mint most is, és hallja a gyerekhangokat. Tehát elmúlt az élet – és ha még nem jött is el a halála ideje, az élet mégis elmúlt. És ahogy erre gondolt, megint az anyja jutott az eszébe. Az, hogy valahogy ide kell hozni, és megint nem tudta elhinni, hogy anyja valaha is erre a telepre jön. Valami nem hagyta, nem engedte elhinni – tegyen bármit! Képtelen volt elképzelni: nyomban hályog ereszkedett a szemére.
Itt a hegyen mintha világosabb lett volna, és a palával borított magas háztetők élénk, mégis nyugodt hullámokban húzódtak utcáról utcára. Változatlanul zúgtak a motorkerékpárok és felverték a port; a szántóföldekről idehallatszott egy traktor erőlködő zúgása, az iskolások az utcákon szétáradva még mindig lármáztak, és öblös gyomorhangon, szenvedve, keserűen bőgött fel többször is egymás után valahol egy udvarban egy tehén. Messze-messze az öblön túl, ahol az Angara folyt, kéklett a túlpart, s meredeken, csaknem függőlegesen emelkedett föléje a lehűlt, tiszta ég, a láthatár mögé tűzött egyetlenegy könnyű, halvány színű felhőtollal. Itt a feje fölött is kihűlt már az ég, és az alkonyban ugyanoda, az Angara fölé hajolt. Nem úgy volt ez, mint Matyorán, ahol naplemente után nyomban hűvös lett. Itt száraz meleg volt a napközben átmelegedett földtől és épületektől, amelyek festék- és benzinszagot árasztottak.
Pavel befordult a maga utcájába, amely csak egy sor házból állt – a túloldalt erdő –, elment a kiskapuig, s megállt figyelni, a bokrok közt ágakat tördelve, csámborgó tehenek közt nincs-e ott Majka. Nem volt ott – Pavel benézett a kerítés résén, és meglátta a tehenet az udvarban.
Milyen okos állat! Még itt is, ahol csordás és legelő híján az erdőben csatangolva elvadult a jószág, a Majka mindennap magától hazajött. És ezt az okos, engedelmes jószágot nemsokára el kell pusztítani. Pavel arra gondolt, hogy ehhez el kell majd hívni valakit, mert ő akkor se vállalkozik rá, ha megölik. Sőt el is szökik majd otthonról, s addig csavarog, míg nem végeznek. Nem bírta nézni, ha kiheréltek egy malacot, vagy levágták egy kakas fejét. S Szonya, aki igen határozott volt az ilyesmiben, csak erőtlen megvetéssel legyintett, amikor Pavel szökni próbált. Végigharcolta a háborút, szemtől szembe látott mindenféle halált, mind a mai napig háborúzik álmában, s búcsúzik az elesettektől, de e tekintetben semmit sem tudott tenni önmagával. Ilyennek született.
Valahogy nem akarózott hazamenni. Nem akarózott, és kész. Csöndesen és bágyadtan áramlott az este, gyengéden körülfolyta az arcát, és a sötétség még mindig nem szállt le. Úgy rémlett, a nagy település minden zaja, hangja eltávolodott – mintha óvatosan elsodorta volna őket a hatalmas időnek ugyanazon árama. Szemben egy nyárfáról vörös levél repült lefelé, de megállt a levegőben. Nézte, hová forduljon. De a mozgás elkapta, kivitte az útra, s egy csöppet még húzta a földön. Pavel gondolatok nélkül, mintegy révületben rábólintott valamire: így kell lennie. De hogy minek kell így lennie, mibe kapaszkodott a távoli, messzi nyugtalanság már megint – azt próbálja kibogozni valaki. Bizonyára mégiscsak a sarkára kellett volna állni, és még ma áthozni az anyját. Különösebb izgalom nélkül jött el Matyoráról, amikor úgy döntött, hogy holnapután valóban elkéri a motoroshajót, és elszállít a szigetről egyszerre mindenkit, hogy ne kelljen szétválasztani őket ebben az átköltözésben. De most hirtelen rosszul kezdte érezni magát. És nem is „hirtelen" – valami állandóan sajgott és motoszkált benne, amióta csak otthagyta őket. De azt hitte, hogy valami más sajog. De hogy erősködhetett volna tovább? Az anyjával nem lehet sokra menni, ha valamit nem akar. És az öregasszonyokat persze nem hagyja ott. De ha teljesen egyedül volna, az öregasszonyok nélkül, valószínűleg akkor sem indulna el nyomban azután, hogy eltüntették a házát. Mert még meg kell nyugodnia egy kicsit a szülőföldjén, a ház helyénél.
S Pavel már megint nem hitte, hogy az anyja valaha is belép ezen az utcaajtón.
Állt még egy darabig. Kínlódott vigasz nélkül, aztán bement a házba. Ideje volt lefeküdni. Holnap korán kell munkába indulnia. Szonya várta őt. Lent ült a konyhában. Kötött. A padlón egy nagy fazékból vörös, zöld és fekete fonalak húzódtak feléje. A kötés szenvedélye itt fogta el a telepen, amikor az üzletbe valami ritka, talán rigai, talán párizsi fonal érkezett. És az irodai nők kivétel nélkül – megint csak nehogy egyikük is elmaradjon a többiektől – halomszám vásárolták. Matyorán Szonya a saját birkáiról egyetlen szál gyapjút le nem vágott. Az ujjnyi vastag harisnyákat és kesztyűket Darja kötötte, és azokat nem lehetett elnyűni. Akár vizet is önthetett beléjük az ember. Nem csepegett. Nem úgy, mint a Szonya divatos munkája, amely csupa lyuk volt, akár a csipke.
Szonya felállt, hogy vacsorát adjon Pavelnek, és így szólt:
–  A földink már kétszer is itt járt az este. Téged keresett.
–  Kicsoda?
–  Petruha. Azt kérdezte, hol van az anyám?
–  Jókor jut eszébe.
–  Én is megkérdeztem, nem túl korán jutott eszedbe édesanyád, fiacskám? Meg kéne várnod, amíg elárasztják, azután kérdezni. Már azt se lehet tudni, józan-e vagy részeg, egyformán locsog-fecseg.
Pavel nem kezdte kérdezni, mit fecsegett Petruha. Nem érdekelte. De találkoznia kellett vele. Segítsen holnapután áthozni az öregasszonyokat. Meg aztán elvihetné az anyját is, aki hirtelen eszébe jutott, csak hát hová? Miféle palotába vagy mesebeli országba? De hát ez már nem a Pavel gondja. Neki – így érezte, és ezt látta maga előtt – épp elég gond lesz elhelyezni Szimat a kisfiúval és Bogodult. Na meg visszakísérni Nasztaszját. Lesz még vesződsége, lesz... De végül is nem ez a borzasztó, ezzel még elbír valahogy. Leginkább az ijesztette, az nem engedte a gondolatának, hogy hozzáférkőzzön, és megfejtse, azt nem sejthette – legalább egy kicsit – előre: mi lesz az anyjával? Az egy nap halasztás semmit nem ad. Körül sem nézhet, máris itt a holnapután, s el kell menni érte, ide kell hozni.
Alighogy megvacsorázott, és még föl sem ment a szobába, amikor csizmakopogás hallatszott a verandán, és ebből a zajos, szándékoltan figyelmeztető topogásból kitalálta: ez Petruha. Farkast emlegetnek... De Petruha nem egyedül jött, vele volt – ezt aztán már igazán nem lehetett várni – Voroncov. Előbb jött be, mintsem köszönt volna, s nekiállt fürkészni kerek, pirospozs-gás arcából kidülledő kerek szemével a konyha sarkait.
–  Pavel Mironovics – kérdezte gyors, követelő hangon –, hol az anyja?
–  Matyorán. – Pavel már kezdte sejteni, hová akar kilyukadni Voroncov.
–  Hogyhogy Matyorán? Hiszen te ott voltál ma. Miért van Matyorán?
–  Én odamentem, de ő nem jött el.
–  Tréfálkozni fogunk, vagy mi lesz? – robbant ki megdöbbenve Voroncov. – Hogyhogy nem jött? Mit jelent az, hogy nem jött? – Még mindig kétkedve ide-oda nézett, s még a lépcsőhöz is odaugrott, hogy felpillantson.
–  Nincs, nincs – állította meg Pavel, mert különben még felment volna. – Miért csapnálak be? Nincs. Azt mondta, megszokta, ott maradt.
–  És az én anyám? – kiáltott fel Petruha. Látszott, hogy most aztán a szíve szakad meg az anyjáért – Ő is ott van?
–  Hát ha te el nem hoztad, akkor ott.
–  Mikor – üvöltött fel Petruha –, mikor hozom el? Még csak mama jöttem vissza a feladatról. Én feladatot hajtottam végre! Itt van Borisz Andrejics, ő megmondja – mutatott Voroncov-ra, s pontosan az orra alá bökött fekete ronggyal átkötött piszkos kezével. És Pavel ebből a kevés hadonászásból, az égő tekintetből és a végletekig kifacsart hangból mindjárt tudta, hogy Petruha részeg.
Voroncov összerezzent.
–  Feladat! – fortyant föl. – Feladat! Miért van az anyád tilos helyen, te szerencsétlen iszákos? A te feladatod az, hogy itt legyen. Akárhol lehet, de ott nem. És te mit művelsz? Rendelet van rá. Az mindenkire vonatkozik! Megérted, vagy nem érted?
Ami a „megértést" illeti, Pavel tudta, hogy ez a prédikáció és kiabálás inkább neki szól, mint Petruhának. Petruha úgy döntött, hogy megsértődik.
–  Lehet, hogy iszákos vagyok – sandított körül, mintegy felszólítva őket, hogy érezzék át e vallomás felelősségteljes voltát – de hogy szerencsétlen volnék, Voroncov elvtárs, Borisz Andrejics, én ezt az elnevezést önmagámra nézvést sehogy sem fogadhatom el. Nincs hozzá jogom! Igen! – Szeszélyesen fölkapta a fejét és mozdulatlanná dermedt: áthatotta szavainak ereje. – De iszákos... na és ha iszákos – Petruha rövid szünetet tartott. – Mit csinálnának az ilyen iszákosok nélkül?
–  Hol laknak ott? – kérdezte gyorsan és idegesen Paveltől Voroncov. Petruhára ügyet sem vetett.
–  A barakkban.
–  A barakkban? A barakk áll? Áll a barakk?
– Áll.
–  De hát ez... ez... – Voroncov összeborzongott, és az ablakhoz rohant – de hogy mit akart ott meglátni, azt nem lehetett tudni. – És te – vette magát Pavelre az ablaktól elfordulva. – Te, Pavel Mironovics, hová tetted a szemed? Hogy tűrhetted ezt? Hisz te kommunista vagy, nem úgy, mint ez – biccentett megvetően Petruha felé. – És az anyádat, egy százéves öregasz-szonyt nem vagy képes rendre bírni?! Áll a barakk! – nyögött fel Voroncov. – Engem pedig holnap vár az állami bizottság. Reggel beállít. És én – a barakkot fogom nekik mutogatni? Az önkényesen ott maradt embereket? Állami bizottság! Érted mit jelent ez, Pavel Mironovics? Odamentél és visszajöttél. Teázol. És ezzel kész... És kit vonnak holnap kérdőre? – Voroncov a saját kérdésénél: „Kit vonnak holnap kérdőre"; kihúzta magát, és határozottan azt parancsolta : – Szedelőzködj, elég volt a tréfából! Meg kell érteni a helyzetet. Reggelre ott ne legyen se barakk, se ember. És ne hidd, hogy meglóghatsz – figyelmeztette Petruhát. – Jössz velünk. Feladatot teljesíteni. Velem. Te is szedelőzködj, Pavel Mironovics. Elég volt. Ez állami ügy. Az ördög tudja, mi folyik itt!
Pavelnek nem volt kedve utazni. Küszöbön az éjszaka, reggel műszakba kell mennie, tehát alvásra egyáltalán nem jut idő. De még kevésbé akarózott megbolygatni most az öregasszonyokat. Kizavarni őket a fészkükből, és a szemük láttára felgyújtani azt, ami Matyorából maradt – a barakkot, utolsó menedékhelyüket. De semmit sem tehetett, menni kellett. Elképzelte, hogy sürgölődik Voroncov a sötétségben, hogy kiabál majd az öregasszonyokkal, hogy noszogatja és tereli a hajóra őket, s hogy fenyegetőzik és átkoz el velük együtt mindent a világon anélkül, hogy megválogatná a kifejezéseit. Elképzelte az anyját, azt, hogy fogja rendreutasítani ezt a hatalmasságot, és milyen faggató fájdalommal néz majd őrá, a fiára, Pavelre... Elképzelte a félelemtől fejveszetten remegő Nasztaszját, rémülettől bólogató fejét... a síró kisfiút. .. A kakaskodó és kötözködő Bogodult, akin bizony rajta kell tartani a szemét, nehogy, isten őrizz, rávesse magát Voroncovra... Pavel mindezt elképzelte, és azt ajánlotta Voroncovnak:
–  Te nem maradhatnál itt? Elintézzük majd valahogy magunk.
–  Nem! – csattant fel Voroncov. – Nem, Pavel Mironovics! Többé nem bízhatok meg bennetek. Elég volt. Elveszítettétek a bizalmamat. Nekem holnap jelentést kell tennem, biztosnak kell lennem benne, hogy a terület tiszta. Ha rátok bízom, megint elmulasztotok valamit. Meg kell érteni a feladatot. Én felelek érte.
Utasította Petruhát, hogy költse fel a hajóst. Adott egy félórát a készülődésre meg az útra a garázsig, ahol majd találkoznak s nyomban indulnak, és elrohant.
–  Na és – mondta Szonya. – Igaza van. Minek tegye kés alá a nyakát? Ő a felelős.
–  Hát feleljen – mérgelődött Petruha. – Feleljen. Senki meg nem akadályozza. De tisztelje az embert. Nem vagyok én út menti fatuskó, hogy rám telepedjen és elnevezzen mindennek. Bennem is van büszkeség. Kiabált. Láttunk mi már ilyen harcias fickókat. Ez a hatóság!...
Hanem amíg készülődtek, amíg Petruha a kishajó vezetőjét kereste, a komor, idős Galkint – aki sofőrből lett hajóssá, és hajósnak is nevezték –, és azután Petruha még valami okból valahová elfutott, egyszóval amíg mindez történt, nem fél óra telt el, hanem egy egész. Sötét lett már, csillagos volt az ég, amikor elindultak a kis autóbuszon, amely reggelenként a távoli határrészekre szállítja a munkásokat. Pavel ült a volánhoz. Az út jó volt, így hát hamar legurultak a hegyről. Sietve szembe futott és sietve elmaradt, utat engedve kettévált az erdő. Valami csoda folytán behatoltak a fénybe és cikáztak benne az éjszaka szárnyas parányai. Egyenletes, összefolyó, lágy hangon zizegett a kerekek alatt a kavics. Pavel háta mögött hallgattak. Petruha próbált volna beszélgetést kezdeni, célzásokat tett Voroncovnak a túlórákra, de Voroncov még azt is méltatlannak érezte magához, hogy félbeszakítsa, úgyhogy Petruha elhallgatott. Pavel a visszapillantó tükörben látta, hogy szenved és fintorog. Az öreg Galkin szundikált. Voroncov egyenesen ült előttük, úgy tetszett, nem is imbolyog, amikor zöttyen a busz. Merően és haragosan figyelte a szélvédőt.
Félúton voltak, amikor Pavel a kanyarban megérezte, hogy nyirkosság csap be az ablakon. S valahogy, lassabban, lustábban futott szembe az erdő, tompábban zizegett a kerékgumi. Amikor a folyótól másfél kilométernyire nyílt terepre értek, először ritkás, azután mind sűrűbb és sűrűbb, egyre nagyobb, szürke foszlányok – amolyan mosogatórongyok – úsztak a busz felé, mintha őket is a fény vonzaná. Pavel nem fogta fel rögtön, hogy ez köd. Az öreg Galkin megrándult Pavel háta mögött, és bizonytalanul, aggodalmas hangon azt kérdezte:
–  Köd?
–  Köd – erősítgette meg örömmel Petruha. – Esetleg... – Nem tudta elhatározni magát, hogy világosan kimondja óhaját, csak rántott egyet a fején, hátravetette – minek ködben keresgélni?
Voroncov ezúttal sem tartotta szükségesnek, hogy válaszoljon.
Pavel nem fordult meg – az autóbusz orral ért a vízhez –, és ő szállt ki elsőnek. A motoroshajó a csónaksortól jobbra állt. Nem lehetett látni, de a köd még a levegőben függött, s a víz pászmái a sötétséghez képest elég jól látszottak. Sűrű, siket csend. Nem csobogott a víz, nem hallatszott a szokásos zúgás az Angara nem messzire eső felső kanyarulata, a sekély vizű folyamszakasz felől. Nem csobbant véletlen magányos cuppanással egyetlen álmos hal sem. Nem fakadt, nem keletkezett sehol a hosszú, egyenletes, más időkben a fül számára is hallható süvítő áramlás. Hallgatott a föld körös-körül, mintha minden halott, áthatolhatatlan anyaggal volna telítve. Nem hallották a lépteiket, amikor felmentek a kishajóra. Galkin beindította a motort. De az sem bődült, mint máskor, betyáros füttyel megsüketítve a környéket, s repesztve a dobhártyákat, hanem nyomottan és óvatosan indult meg, mintha kímélné magát, és a zaja alig hatolt harminc lépésnél távolabbra. Utolsónak Petruha ugrott fel a hajóra, és boldog mosollyal hencegett Pavel-nek:
–  Bezártam Vorotyilát. Meg sem moccant. Alszik, mint akit fejbe vertek.
–  Most is hülyéskedsz – fintorodott el Pavel.
–  Hagyd csak. Ha őr, hát őrködjön, és ne aludjon, mint a mormota. Ha felébred és ki akar menni – fityiszt. Kénytelen lesz az ablakon kimászni. Kimászik, a motoroshajó meg sehol. Táncolhat Vorotyila.
Petruha fölnevetett, de látva, hogy a csínyje nem nyerte el Pavel tetszését, arrébb ment, be a kabinba, amelyet paraszt módra bódénak neveztek.
Hátráltak egy kicsit, majd a vízen fordultak egyet. A part nyomban eltűnt, s a köd összesűrűsödött, közelebb hatolt, szemerkélt, és még csak nem is nedvesen, hanem porszemnyi, nyálkás, szürke veríték gyanánt vonta be őket. Pavel érezte, hogy telik meg és súlyosbodik az undorító nedvességtől az arca és a ruhája. De nem volt kedve fölállni és bemenni a bódéba. A mögött telepedett le egy üléssé alakított fatönkre, a hideg és az izgalom miatt különös élvezettel gyújtott rá, és mohón szívta magába a füstöt. De az izgalom nem szívódott fel. Ellenkezőleg, nőttön nőtt, és mind lázasabbá fokozódott. Nemsokára megérkeznek és – mi lesz? Lehetetlenség volt elgondolni, elképzelni is, hogy mi lesz. Ettől a kérdéstől megdermedt, és tagadóra fordult benne minden. S legszívesebben a vízbe ugrott volna, annyira nem akarózott ez az utazás. Mindennél jobban sajnálta, hogy csatlakozott ehhez a váratlan éjszakai különítményhez. Már elfelejtette, hogy nem volt más választása. Hát hogy is, tulajdonképpen hogy is egyezhetett bele? És hogy is tagadhatta volna meg, ha egyszer az anyja van ott, akinek a költöztetését nem bízhatja másra: az anyja ezt sohasem bocsátana meg neki.
Matyóra vagy két versztányira feküdt ferdén lefelé attól a helytől, ahonnan elindultak. Galkin azonnal az Angara közepe felé tartott, és most vakon tapogatózva vezette a hajót: alig öt perccel azután, hogy elindultak, olyan áthatolhatatlan ködbe kerültek, hogy két méterre se láttak maguk előtt semmit. Pavel utólag azt gondolta, hogy valószínűleg jobb lett volna, ha először legalább valamelyest lefelé haladnak, s csak aztán fordulnak keresztbe, hogy el ne tévesszék az irányt, s bizonyosan nekiütközzenek Matyorának; akkor megkerülnék a partja mentén, és nyugodtan kikötnének, ahol kell. De most már késő volt erről beszélni. Előbb kellett volna meggondolni. Sebaj ! Galkin itt hajózott egész nyáron. Az út ismerős. Odatalál bizonnyal emlékezetből, az ösztönei alapján is. Óvatosan, kis fordulatszámmal vezette a hajót. Pavel hallotta, hogy sürgeti Voroncov : adjon több gázt, de Galkin nem hajlott a szavára, tehát a sebesség maradt: teljes gyorsasággal, isten ne adja, még fölfutnak egy zátonyra, s aztán nézhetnek! A hajóért a vezetője felel.
A motor alig hallhatóan zúgott, valahol messze-messze belül, sőt úgy rémlett, hogy a víz alatt. Viszont jól hallatszott a szétszakadó köd és a szétszakadó víz szisszenése, és a lágy és monoton zaj elszenderítette a nyugtalanul meghúzódó Pavelt,
Ijedten fölrezzent, amikor a fordulóban a hajó megrándult és megingott; fölrezzent, fölállt, hogy megnézze a partot, amely felé Galkin halad. De bármennyire erőltette a szemét, semmiféle partot sem látott. Összefüggő falat alkotott a köd, és úgy rémlett, hogy a hajó egy helyben áll, képtelen túljutni rajta, újra és újra lecsúszik erről a függőleges falról; Pavel nem emlékezett rá, hogy valaha is került volna ekkora ködbe. Olyan sűrű és tömör volt, hogy csak nehezen, mint valami mély és sötét kútból sejlett fel a víz homályos derengése. A szem beleütközött az összefüggő anyagba, és akaratlanul hunyorogni kezdett, sőt becsukódott a közelségétől. Az eltelt idő szerint már meg kellett volna érkezniük. De nem úgy festett a dolog, hogy mindjárt kikötnek; Pavel bement a kabinba, és abból, hogy milyen fürkésző nyugtalansággal nyújtogatta a nyakát Galkin és kémlelte a sötétséget – remélve, hogy meglát valamit –, rádöbbent, hogy eltévedtek. Ez persze várható volt. Világos dolog, hogy ésszel élő emberek nem indulnának ilyen nyaktörő útra. És ő, Pavel, szintén úgy viselkedett, mint egy gyerek: odament, ahová vezették, meg sem próbált ellenkezni. Most már mit tegyenek, most már kerenghetnek, míg bele nem ütköznek valamelyik partba. Valószínű, hogy mégis Matyóra fölött haladtak át, azután észrevétlenül elkanyarodtak, és lefelé sodródtak. Valószínűleg ez történt. Ha pedig így van, akkor jobbra kell fordulni, és meg kell próbálni a másik, a „mi" Angaránk oldaláról elkapni Matyorát. Pavel bizonytalanul, a tanácsot csak jelezve, jobb felé biccentett Galkinnak. Az pedig megörülve, hogy nem egyedül kell felelnie a kormányért, gondolkodás nélkül arra fordult.
–  Valahogy sokáig tart – érezte meg a bajt, s riadt meg a Galkintól balra álló Voroncov. – Hol vagyunk? Miért tart ilyen soká? Csak nem veszítettük el a szigetet? Mi?
–  Megtaláljuk – felelte meggyőződés nélkül Galkin.
A hangokra fölrezzent a sarokban alvó Petruha. Megborzongott a hidegtől: akárcsak nappal, most is egy szál kívül hordott ingben volt, s kilesett az ajtón.
–  Ohó, micsoda köd! – lepődött meg; becsapta az ajtót, s hogy fölmelegedjék, mind a két kezével a mellét kezdte dörgölni. – Késsel lehetne vágni. Elkeveredtünk, mi? Elkeveredtünk, elkeveredtünk ... Mondtam én... – Nem mondott Petruha semmi értelmeset, nem figyelmeztetett senkit semmire, de hogy szalaszthatta volna el az alkalmat, hogy ne célozzon valami tőle származó, bár még előtte is ismeretlen igazságra. Hát persze, hogy nem szalasztottá el. – Ilyen ködben legföljebb a halak nem tévednek el. Ez már döfi...
Mentek még vagy tizenöt percet – kétszer annyit, mint amennyi ahhoz szükséges, hogy a „mi" Angaránk felől a Matyorába vagy a Béresbe ütközzenek – és sehol semmi: sem part, sem valami világító jel. Csak a nyálkás, végtelen, mind sűrűbb, már-már kocsonyás ködmassza. Galkin Pavel felé fordította az arcát, így kérdezte, mit tegyen, hová forduljon, Pavel pedig válaszul megvonta a vállát: nem tudom.
–  Kapcsold ki – döntött végül.
Galkin felállt, és kikapcsolta a motort. Pavel kiment a fedélzetre, hallgatta, hogyan csendesedik a köd és a víz surrogása – maga a víz most már egyáltalán nem látszott. Fogta a fatönköt, amelyen előzőleg üldögélt, és behajította a vízbe. Tompán és nyálkásan csobbant, vagyis odalent mégiscsak víz volt. Voroncov nem bírta tovább.
–  Sokáig fogunk itt veszkődni? Mi az – értitek vagy nem értitek? Nyakunkon a reggel, el kell végeznünk a dolgunkat.
–  Ne kiabálj – szakította félbe Galkin. – Ez itt nem gyűlés.
. S bármilyen különös, Voroncov csakugyan elhallgatott. Fékezte magát, mert rájött, hogy pa-rancsolgatással itt nem megy semmire. De a „ne kiabálj", amelyet zokon vett – mert nem szokta meg, hogy így beszéljenek vele –, új döntésre ösztökélte, és követelőén Petruhához fordult:
–  Kiabálj!
–  Mit kiabáljak?
–  Amit akarsz. Akár azt, hogy segítség. Csak vannak itt valahol eleven emberek, vagy mi. Hátha meghallják. Vagy mind összebeszéltetek? Nos?!
Petruha nem azonnal, nem nyomban, hogy megmutassa: ő csak megfontolás alapján ért egyet Voroncowal, a kishajó elejére indult, és kieresztette a hangját:
–  A-nyám! Dar-ja né-ni! Hol vagytok? Hé!
Egyetlen hang sem érkezett válaszul. Nevetséges is volt a gondolat, hogy valaki válaszol: a köd ott, helyben beitta, elfojtotta, ingoványába nyelte a hangot.
Megint elindították a motort, s úgy érezték, most végre pontosan eltalálták a part irányát. De nem. így hát egy második, aztán egy harmadik irányba fordultak, de sehová sem tudtak megérkezni. Minden belesüllyedt a köd áthatolhatatlan sötétjébe.
–  Így kell nekünk – fordult utolsó, részvétlen haraggal Voroncovhoz Pavel. – Mi az ördögnek kezdtünk éjszaka hajókázni? Miért nem várhattunk reggelig?
–  Ha tegnap elhoztad volna őket, nem indultunk volna el – mentegetőzött Voroncov. Pavel beletörődött: legyen, aminek lennie kell – és már nem adott tanácsokat Galkinnak, se hogy jobbra tartson, se hogy balra. Hagyta, hadd vezesse a hajót valahová, valami ürességbe, a maga szakállára.
Elcsendesedett, megbékélt Voroncov is. Lehajtott fejjel ült. Értelmetlenül nézett maga elé vörös, gyulladt szemével. De arról azért nem feledkezett meg, hogy időről időre megbökje a mellette szunyókáló Petruhát. Petruha megrázta magát, kiment a fedélzetre, és tompán és önnön hangját is alig hallva reménytelenül kiabálta egyre ugyanazt:
–  Anya! Darja néni! Hé, Matyora!
Azután visszatért, testvériesen Voroncovhoz dűlt, és megint elszundított.
A kétségbeesett Galkin végül is kikapcsolta a motort. Teljes csönd lett. Csak víz és köd volt körülöttük, semmi más, csak víz és köd.
Nyugtalanul, vigasztalanul felsírt álmában a kisfiú, és az öregasszonyok felébredtek, mocorogni kezdtek, kiegyenesedtek, sóhajtoztak. Végül is nem feküdtek le, mindannyian ülve szunyó-káltak ott, ahol a vacsora utáni beszélgetés során elhelyezkedtek. Szima suttogva nyugtatgatta a kisfiút, úgyhogy az fokozatosan elhallgatott, csak időről időre hallatszott gyenge, visszafojtott szipogása. Bogodul tyúkólja nem egyszerűen sötét volt, hanem vaksötét, akár a tömlőében. Ködös, nyirkos, mintegy víz alatti, kocsonyás fény terjengett az ablakon túl, amelyben lomhán és formátlanul mozgott valami – mintha gyenge, sűrű áramlás sodorná valahová.
–  Mi az? Csak nincs már éjszaka? – kérdezte felébredve Katyerina.
–  Hát nappal sincs – felelte Darja. – Nappal minekünk egyébként úgy sem lesz már.
–  Hol vagyunk? Élünk mi vagy nem?
–  Hát nemigen élünk...
–  De azért együtt vagyunk. így van jó. Mi kell még?
–  Csak a kisfiút kellene kitenni innét. A kisfiúnak élnie kell.
Szima ijedt és határozott hangja:
–  Nem. Nem adom én Kolját. Koljánya meg én együtt maradunk.
–  Ha együtt, hát együtt. Csakugyan, hová is menne nélkülünk?
–  Te nem feküdtél le, Darja?
–  Én itt ülök melletted. Nem látod tán? Hiszen melletted ülök.
–  Most már látom. Repültem valahová, nem voltam itt. Semmire sem emlékezem.
–  Ahová repültél, ott vannak emberek, vagy nincsenek?
–  Nem láttam. Sötétben repültem. Fényt nem láttam.
–  És te ki vagy? Ki van ezen az oldalamon?
– Én Nasztaszja vagyok.
–  A matyorai?
–  A matyorai. Te pedig Darja?
–  Darja.
–  Te laktál mellettem?
–  Ühüm.
–  Hát én téged, te lány, megismertelek.
–  Én meg tégedet még előbb megismertelek.
–  Mi ez? Mit fecsegtek? Megháborodtatok, vagy mi? Egyszerre felelték:
–  Megháborodtunk.
És elhallgattak – vagy megszégyenültek, vagy zavarba estek saját értelmetlen szavaiktól. A szorongató, súlyos csendet Bogodul rekedt, csikorgó hortyogása fűrészelgette. Ehhez igazodva, önmagukat nyugtatva imbolyogtak egy ütemre előre-hátra az öregasszonyok.
–  Mit látni odakint? Nézzetek ki az ablakon.
–  Nem, én félek. Nézz ki te. Én félek.
Az ablakhoz tapadtak, és meglátták, hogy a tompa derengésben, mint az erős fönti mozgásnál nagy, loboncos, felhőhöz hasonló alakzatok vonulnak. A törött üvegen nedvesség fröccsent be. Bogodul fölébredt, lemászott a priccséről, és odament az ablakhoz. Sürgették:
–  Mi van ott? Hol vagyunk? Beszélj, mit hallgatsz?
–  Nem látni. Kurva! – felelte Bogodul. – Köd van.
Az öregasszonyok egymásba akadó kézzel keresztet vetettek, s megint, még elveszettebben:
–  Te vagy az, Darja?
–  Én hát. De Nasztaszja hol van? Nasztaszja!
–  Itt vagyok, itt.
Bogodul odacsattogott az ajtóhoz és kitárta. A nyitott ajtóból, mint a nyílt pusztaságból köd áramlott be, és szomorú üvöltés hallatszott a közelből. A Gazda búcsúhangja volt az. De máris elmosódott, még erősebben csapódott be a köd az ablakon. Hallhatóbban fütyült a szél, s valahonnét, mintha a föld alól jönne, meghallották egy motor alig kivehető gyenge hangját.

Harsányi Éva fordítása