2011. július 16., szombat

Baszmacsok ellensége

GEORGIJ HOLOPOV
Egy romantikus, lóháton


Erről a katonáról reggel óta csodálatos történeteket meséltek. Mindenütt akadtak, akik tulajdon szemükkel látták hőstetteit. Némelyek azt látták, ahogy a lóhátas katona a városi színháznál odarúgtat egy tüzelőálláshoz, és egyetlen gránáttal elnémítja az ellenséges géppuskát, mások azt, ahogy foglyul ejt egy csapat németet, ismét mások azt, ahogy a géppisztoly agyával főbe kólintja a fasisztákat...


De hogy miért harcol a katona lóháton — micsoda képtelenség! — senki se tudta megmagyarázni.


Én ezt a katonát délben az Opera környékén láttam. Szőrén ülte meg tüzes lovát — úgy lóbálta a lábát, mint egy falusi süvölvény, aki itatóra igyekszik —, és felemelt kezében géppisztolyt tartva nyargalt valahová.


De közelebbről csak néhány órával később, a Duna-csatorna körzetében sikerült látnom. A németek egy útkereszteződésnél kilőtték alóla a lovat, úgyhogy a katona négykézláb a legközelebbi kapualj felé mászott.


Egy cipőboltból, ahol a kerületben súlyos harcokat vívó lövészszázad harcálláspontja volt, kilépett egy nagy bajuszú kapitány, és odakiáltott a katonának:


-  Gyere csak ide, pajtás! Szaporán!


A katona megállt, majd tétován az üzlet felé fordult.


-  Gyere csak ide, gyere! - ismételte meg fenyegetően a kapitány.


A katona négykézláb bemászott a boltba. — Most fel is állhatsz! — mondta a kapitány, ahogy bement utána. — Itt nem fenyeget veszély. De a katona csak feltérdelni tudott. Ekkor a lábára fordította a figyelmét mindenki, aki a helyiségben tartózkodott. A katona lábán nem volt csizma, mind a kettő sötét gyapjúkapcával volt körülbugyolálva, amely alól hófehér kötések kandikáltak ki árulkodóan.


Ekkor ébredtek rá valamennyien, hogy miért harcolt a katona lóháton.


— Mikor és hol sebesültél meg? — kérdezte részvevőén a kapitány. Gyorsan a katona hóna alá nyúlt, és egy székre ültette.


A katona restelkedve lehajtotta fejét...


—  Egy hete, kapitány elvtárs, Wiener Neudorf-nál... Akna robbant alattam, leszakította a lábam fejének egy részét...
—  Egy szót sem értek! — mondta a kapitány. — Hát akkor hogy kerültél Bécsbe?


A katona még lejjebb hajtotta fejét... Majd a föld alá süllyedt szégyenletében. Fiatal legény volt. Széles járomcsontú arcát sűrű szeplő borította.


—  Megszöktem a kórházból, kapitány elvtárs, Badenből...
—  Micsoda hős! Ez igen!... — A nagy bajuszú kapitány megint szigorú lett. — Hát hogy mertél megszökni?
—  Nem tudom,  kapitány elvtárs...   Éjszaka négykézláb kimásztam a kórteremből az udvarra, belopakodtam az istállóba, felkapaszkodtam egy  ládára, a ládáról a lóra, és elindultam Bécsbe. Útközben a katonák egy zsákmányolt géppisztolyt ajándékoztak nekem, adtak gránátokat és egy zacskó töltényt...


— Csudabogár! — kacagott fel váratlanul a kapitány. — Hisz úgy ledurranthattak volna azzal a bolond lovaddal együtt, mint a pinty!... Hát ki háborúzik lóháton a technika századában? Ráadásul utcai harcokban!...


— Persze lelőhettek volna, kapitány elvtárs —  ismerte el a katona.  - De ez valahogy meg se fordult a fejemben.


— Úgy látom, romantikus vagy, pajtás... Nem akartál te gyermekkorodban Indiába szökni? — kérdezte váratlanul megint felkacagva a szigorú kapitány.


—  De akartam! — felelte a fejét felemelve, kacagását széles mosollyal viszonozva a katona. — Csak nem Indiába, hanem Üzbegisztánba, kapitány elvtárs. Harcolni a baszmacsok /ellenforradalmárok - szerk./ ellen! Igaz ugyan, hogy akkorra már mind elfogták és lepuffantották őket, így hát a határ helyett egy gyermekotthonba kerültem...


—  Bármennyire hős vagy is — mondta a kapitány, és megveregette a katona vállát — kénytelen vagyok ittfogni téged, aztán visszaküldeni Baden-ba. A legjobb esetben tíz napot sóznak a nyakadba...


A romantikus katonát nemsokára a kapitány autójába ültették, és Badenba szállították. De Bécs nem felejtette el. Híre-neve nőttön-nőtt, úgyhogy estére már fantasztikus történeteket meséltek róla, bár katonáink közt hősökben nem volt hiány az osztrák fővárosban.


Az élő valóság így változott át szemem láttára legendává — a lóhátas romantikusról.


MAKAI IMRE fordítása

Néhány szó Georgij Holopovról:


Sz. 1914, Semaha. Orosz író. Kora gyermekkorától keményen dolgozott. 1934-től jelennek meg írásai. Harcolt a Nagy Honvédő Háborúban. Mai témájú írásaiban az emberi kapcsolatok minőségét, tartósságát kutatja. Egy időben a Zvezda főszerkesztője. Magyarul ismert műve. Budapesti ballada (Visszaemlékezések, 1975, Olcsó Könyvtár)


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/5. sz., 131-133. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése