Fiatalok vagyunk. Stoppolt harisnya rajtunk.
Meg mennyi bűn. Jaj, mennyi zord szülő.
De kedvünket, mit függöny mögé rejtünk,
lobogtatja a tavasz-levegő.
Mennyi babát hagytunk a gyerekkorban!
És most, mint megálmodtuk valaha,
hívnak a fiúk sötét esti parkban
hintázni, eszpresszóba, moziba.
Ők megbocsájtják únt kartonruhánkat,
ők megbocsájtják viseltes cipőnk.
Fiatalok vagyunk. Fehérfogú, vidám had,
szemünkben csak mosoly van, semmi könny.
Meg esték illata: csupa orgona, menta,
kavics csikordul, zizzen a homok.
Fiatalok vagyunk. Szemünk szigorú, mint a
vitáink s gyakran bolyongunk gyalog.
Tavaszhitünk ne hagyja senki cserben,
ha közelít komoly felnőttkorunk,
ha felnőtt értelemmel fölszerelten
az ismeretlen útra indulunk.
Első nemünket, első igenünket
nem áruljuk el, bármi-bárki volt.
S nem húzhatja annyi pénz a zsebünket,
hogy többet érjen, mint a telihold.
Ránk munka vár: nem indulunk hiába -
az élet üllő, mi a kalapács.
Fiatal vagy. Tükörbe vagy folyóba
fiatal szemmel kell hogy beleláss.
Veress Miklós fordítása
Alekszandr Mezsirov: Viták
Akkor mi nem vitáztunk semmiről. -
Elosztottunk kétszersültet, szalonnát,
a hó alól Szinyavino körül
víz is került, olthatta bárki szomját.
Küszködtünk, hogy ne zúzzon szét a tél.
Sikerült? Néhánynak tán. Vagy nekik sem…
A tűzhöz húzódtunk, s a szélinél
megpörkölődtünk - elszunyván - nem egyszer.
S ha olykor nyújtózkodni egy kicsit
arrább mozdultunk: sortűz vágta végig
a tűlevél-avart, golyó sivít
a fedezékben, s por kereng az égig.
A Szinyavinszki forrás ideje
lejárt - csak használt patronok maradtak.
Most folyton vitákkal vagyunk tele:
problémáink a lelkűnkbe ragadtak.
Most téli éjszakákon hajnalig
s hószikrázó, fényes napok során át
erősködünk: vigyázz, mondd érveid,
kölyök konokságával védd a vártád!
Vitatkozunk, s hevünk föl-föllobog;
örök veszély tapad minden vitánkhoz.
Minthogyha puskaport egyik marok
másikba méreget - közel a lánghoz.
Csorba Győző fordítása
Junna Moric: Ködös hajnalon
Mihail Szvetlov emlékének
Várótermek voltak hálószobáim,
asztalaim távíróoszlopok,
mikor január fagyos éjszakáin
fázott az is, kinek jutott vacok.
Fagyott kezem néha a trolibuszban
engedett föl és sajgott tüzesen.
Anyámtól én örökre elbúcsúztam,
anyám, nővérem közt se volt helyem.
Betűikben ott tántorgott a szégyen
fájdalmasan és értetlenkedem:
hisz kémiából nem is olyan régen
én lettem első a vetélkedőn!
Közben én, boldog verejtékben úszva
bámultam minden harmadik napon
az étkezőben a kenyérre, húsra,
néha kompót is volt tányéromon,
lógott rajtam a blúz, a sál, a csapzott,
esőben-hóban-egy viharkabát.
Rég messze láttam úszni elszalasztott
lehetőségek ingó csónakát.
Jártam, felgyűrt gallérral, értve lassan,
hogy rosszul áll a dolgom, meglehet.
A postán békén ülhettem magamban,
ott írogattam hetyke verseket.
Nem mentem vacsorára este hétre,
ha barátaim hívtak. Csöndesen
ballagtam, arany lábnyomokba lépve,
s nem írtam úgy, hogy sorsom jobb legyen.
Állomás padján bóbiskolva, láttam:
valahol, túl a havas halmokon
anyám, biztostűvel tűzött kabátban,
megcsókolja büntetlen homlokom.
Tizennyolc éves arcú, szép, mosolygó
álom suhant... Látom, ocsúdva még...
Fejemhez tűzve cédula: „Csavargó!
Holnap ebédre várnak Szvetlovék!"
Rab Zsuzsa fordítása
