2019. január 27., vasárnap

A végtelenség szomja (Visszatérés 30)

Rimma Kazakova: Fiatalok



Fiatalok vagyunk. Stoppolt harisnya rajtunk.
Meg mennyi bűn. Jaj, mennyi zord szülő.
De kedvünket, mit függöny mögé rejtünk,
lobogtatja a tavasz-levegő.
Mennyi babát hagytunk a gyerekkorban!
És most, mint megálmodtuk valaha,
hívnak a fiúk sötét esti parkban
hintázni, eszpresszóba, moziba.
Ők megbocsájtják únt kartonruhánkat,
ők megbocsájtják viseltes cipőnk.
Fiatalok vagyunk. Fehérfogú, vidám had,
szemünkben csak mosoly van, semmi könny.
Meg esték illata: csupa orgona, menta,
kavics csikordul, zizzen a homok.
Fiatalok vagyunk. Szemünk szigorú, mint a
vitáink s gyakran bolyongunk gyalog.
Tavaszhitünk ne hagyja senki cserben,
ha közelít komoly felnőttkorunk,
ha felnőtt értelemmel fölszerelten
az ismeretlen útra indulunk.
Első nemünket, első igenünket
nem áruljuk el, bármi-bárki volt.
S nem húzhatja annyi pénz a zsebünket,
hogy többet érjen, mint a telihold.
Ránk munka vár: nem indulunk hiába -
az élet üllő, mi a kalapács.
Fiatal vagy. Tükörbe vagy folyóba
fiatal szemmel kell hogy beleláss.

Veress Miklós fordítása


Alekszandr Mezsirov: Viták



Akkor mi nem vitáztunk semmiről. -
Elosztottunk kétszersültet, szalonnát, 
a hó alól Szinyavino körül 
víz is került, olthatta bárki szomját.

Küszködtünk, hogy ne zúzzon szét a tél. 
Sikerült? Néhánynak tán. Vagy nekik sem…
A tűzhöz húzódtunk, s a szélinél 
megpörkölődtünk - elszunyván - nem egyszer.

S ha olykor nyújtózkodni egy kicsit 
arrább mozdultunk: sortűz vágta végig 
a tűlevél-avart, golyó sivít 
a fedezékben, s por kereng az égig.

A Szinyavinszki forrás ideje 
lejárt - csak használt patronok maradtak. 
Most folyton vitákkal vagyunk tele: 
problémáink a lelkűnkbe ragadtak.

Most téli éjszakákon hajnalig 
s hószikrázó, fényes napok során át 
erősködünk: vigyázz, mondd érveid, 
kölyök konokságával védd a vártád!

Vitatkozunk, s hevünk föl-föllobog; 
örök veszély tapad minden vitánkhoz. 
Minthogyha puskaport egyik marok 
másikba méreget - közel a lánghoz.

Csorba Győző fordítása

Junna Moric: Ködös hajnalon

Mihail Szvetlov emlékének



Várótermek voltak hálószobáim, 
asztalaim távíróoszlopok, 
mikor január fagyos éjszakáin 
fázott az is, kinek jutott vacok.
Fagyott kezem néha a trolibuszban 
engedett föl és sajgott tüzesen. 
Anyámtól én örökre elbúcsúztam, 
anyám, nővérem közt se volt helyem.

Betűikben ott tántorgott a szégyen 
fájdalmasan és értetlenkedem: 
hisz kémiából nem is olyan régen 
én lettem első a vetélkedőn!

Közben én, boldog verejtékben úszva 
bámultam minden harmadik napon 
az étkezőben a kenyérre, húsra, 
néha kompót is volt tányéromon,

lógott rajtam a blúz, a sál, a csapzott, 
esőben-hóban-egy viharkabát. 
Rég messze láttam úszni elszalasztott 
lehetőségek ingó csónakát.

Jártam, felgyűrt gallérral, értve lassan, 
hogy rosszul áll a dolgom, meglehet. 
A postán békén ülhettem magamban, 
ott írogattam hetyke verseket.

Nem mentem vacsorára este hétre, 
ha barátaim hívtak. Csöndesen 
ballagtam, arany lábnyomokba lépve, 
s nem írtam úgy, hogy sorsom jobb legyen.

Állomás padján bóbiskolva, láttam: 
valahol, túl a havas halmokon 
anyám, biztostűvel tűzött kabátban, 
megcsókolja büntetlen homlokom.

Tizennyolc éves arcú, szép, mosolygó 
álom suhant... Látom, ocsúdva még... 
Fejemhez tűzve cédula: „Csavargó! 
Holnap ebédre várnak Szvetlovék!"

Rab Zsuzsa fordítása

2019. január 23., szerda

A végtelenség szomja (Visszatérés 29)

Jevgenyij Jevtusenko: 
Elmennek az anyák 



Anyánk elhagy bennünket.
       Csöndbe koppan 
lassú lépte,
     megy-megy Iábujjhegyen, 
mi meg nyugodtan alszunk,
        jóllakottan
s nem rezzenünk e furcsa neszre sem. 
Elmennek az anyák.
        De nem hirtelen mennek, 
csak mi érezzük olyan hirtelennek. 
Furcsán, mint nagy teher alatt, előre dőlnek, 
apró léptekkel, lépcsőfokain az időnek 
így tipegnek.
        Egy éven, észbekapva, 
megjelöljük, mikor lesz születésük napja. 
Késő. Ez már nem mentheti meg 
sem a mi nyugalmunkat, sem az ő lelküket. 
Már messze járnak.
      Nem térhetnek vissza. 
Álomból ocsúdva
    egy köd-alak felé
kapkodunk s markunk levegőt szorít csak, 
üvegfal áll tiltón kezünk elé. 
Elkéstünk.
     Már ütött a szörnyű óra,
titkos könnyekre néma vád felel... 
Nézzük:
az anyák szigorú sorokban 
mennek, mennek. Elhagynak minket. El.

Képes Géza fordítása


Szilva Kaputikjan: Elkésett szavak



Nagyanyó, nagyanyó!
Te vagy a görcsös-inas, tapasztalt, gyengéd
   kéz a világban, 
a kéz, amely elvesz minket még-ügyetlen
   anyánktól
s biztos fogással az első 
fürdővízbe merít, 
míg édesanyánk boldog-riadalmas pillantása
kiséri.


Még zúgó fülünkben
az első ének vagy, anyanyelvünk
édes szava, a „kincsem", a „csíjja-csicsíjja",
az ének, amely mint pólya kötője,
úgy fűzi össze az anyja testéből kiszakadt
   porontyot
a földdel, a múlttal és a hazával... 
Te vagy a szem: bölcsőnk felett a biztos 
boltozat, és a vigyázó fül, sírásunk őre-tudója, 
első tétova léptünk támasza és 
kikötője.
Te vagy a szoknyaszegélybe rejtett alma
   (a kisunokának), 
a két marokkal adott gyümölcs, 
hüppögő sírásunk vigasza-réve, 
hova nyaklevestől égő buksi fejünk furakszik. 
hova porral elegy könnyünk esőz, 
telipöttyözve a kékpöttyös kötény elejét.

Menyek érdes szava horzsolt lélek,
fájdalmat mélyre legyűrő
bocsánat és szeretet,
tüzet vízzel elegyítő,
békességszerző, te
cívódás parazsában
tisztára mosott edények halma,
elfojtott sóhaj,
növekvő, feszülő testünk súlya alatt
a föld felé naponta mélyebben hajoló,
észre sosem vett görnyedt hát,
és egyre fénytelenebb szem…

Nagyanyó, nagyanyó!
Te életedben nemértett,
te láda zugában sárguló szentkönyv,
elolvasatlan,
te, már rég földbezárt,
te, aki majd csak nagyanyó-nagyapókorú
unokáidban támadsz fel újra talán, halaványan,
te, kötelesség hangja,
édes napok keserű emlegetése,
csöndes sóhaja szánakozó szavunknak:
miért nem akkor ?

Rab Zsuzsa fordítása


Szemjon Kirszanov: Eső



Zajdult a kert, gombakeltő eső ömölt, 
édenien üde-tiszta megint a föld.

Ősz felhőkből kikandikál a napsugár:
nő a fenyő? dong a poszméh? gyík mit csinál?

Gombakeltő kristály eső, csordulj, itasd 
a bokrokat, virágokat, ontsd a vigaszt.

Minden cseppen, mint nagyító üvegen át, 
hass a mélybe, nézz a létbe, hű napvilág!

Nézz bele az én mély-sötét szívembe is, 
bontsd a homályt, űzd, ami fájt, taníts, deríts!

... Fut a felhő, erdőben dörg már a vihar, 
bámul házam csupa-könny ablakaival.

Illyés Gyula fordítása