2011. július 31., vasárnap

Fintorgó ördögfiak

VIKTOR TYELPUGOV
Sötétkék ég


Sárga csokor / Dmitrij Zsilinszkij
A könyvelosztó központban unalmas volt az értekezlet. Hramov sötétkék ceruzával kis ördögöket rajzolt több mint egy órája, úgyhogy azok már megtöltötték a jegyzettömb nagyobb felét. Az ördögfiókák fintorokat vágtak, le s fel szaladgáltak a lapokon, bukfencet vetettek, elestek.
—  Úgy látom, maga valóságos művész! — hallott Hramov a háta mögül egy suttogó hangot; megfordult.
Egy világosszőke lány kíváncsian nézte a rajzait. Hramov arcról ismerte a lányt — néha találkoztak ilyen értekezleteken. Igaz, mindeddig egyetlen szót se váltottak, most pedig egyszeriben beszédbe elegyedtek.
—  Maga bizonyára nagyon vidám ember  — mondta a lány.
—  Miből gondolja?
—  Ezekből a mulatságos kis vadállatokból.
—  Nem találta el.
—  Nagyon sajnálom.
—  Miért?
—  Ma ilyen a hangulatom!
—  Milyen?
—  Körös-körül minden mosolyog és csilingel!
—  Csilingel?
—  De még hogy! Hallgassa csak!
Ebben a pillanatban az elnökségben éles hangon megcsendült az elnök csengője. Hramov elmosolyodott, de máris tovább foglalkozott az ördögfiókáival. Folytatták mesébe illő táncukat fürge ceruzája alatt. De kis pofájuk — a lány ezt nagyon jól látta — most szomorú volt.
— Rajzoljon nekem valamit emlékül.
—  Mit szeretne?
—  Ha lehet, égboltot.
—  Égboltot? — Hramov eltűnődött. — Miért éppen égboltot?  
—  Nézze, milyen sötétkék ma! Még csak tél vége van, de már a világ minden búzavirága ott kéklik benne.
Hramov figyelmesen ránézett a lányra.
—  Lám, a maga szeme aztán igazán sötétkék.
—  Kérem, rajzolja le.
—  A szemét?
—  Az e-eget! Az ilyen égtől meg lehet bolondulni.
Hramov engedelmesen kinyitotta a tömbjét egy tiszta lapnál. A lány a ceruza minden moccanását figyelte. Hramov a füle mellett érezte forró leheletét.
Amikor az utolsó szónok is befejezte beszédét, Hramov kitépte a tömbből a kék kacskaringóktól tarkálló lapot, és odanyújtotta a lánynak.
—  Csak aztán pszt: ne szidjon,  hogy holmi firkálmányt kap égbolt helyett, de különbet nem tudok.
A lány valamiért elpirult.
—  De nekem tetszik, becsületszavamra! Hisz ez nagyszerű! Köszönöm, hálásan köszönöm!
Abban a pillanatban a tömeg közt találták magukat, amely elkapta és a kijárat felé sodorta, majd elszakította egymástól őket, úgyhogy többet egy szót se válthattak.
 Hramov — immár otthon, este — arra gondolt, hogy talán nem volt valami barátságos. A lány a rajongásával egyszeriben rendkívül szépnek, nemesnek látszott, egy csöppet sem hasonlított a többiekhez, ő meg, vastag bőrű tohonya alak, még a nevét is elmulasztotta megkérdezni...
No nem baj, vigasztalta magát Hramov, majd találkozunk még, hisz korábban is találkoztunk.
Attól a naptól fogva Moszkva könyvtárosai közt nem volt szorgalmasabb résztvevője a könyvelosztóban   tartott   értekezleteknek, mint Hramov.
Mindannyiszor az elsők közt jelent meg, hogy pontosan azt a helyet foglalja el, ahol akkor ült.
De a szőke nem mutatkozott többé.
Észrevétlenül beköszöntött és tova is tűnt a tavasz. Aztán a nyár a szabadságaival. A nyár után — az ősz. Ősz derekán Hramov hosszú kiküldetésbe utazott. Csak újév táján tért haza. A télen volt még néhányszor a könyvelosztóban, de a lányt egyszer sem látta.
Amikor a moszkvai utcákon már újabb tavasz indult sétára, Hramov folyton a magas égre nézett és csodálkozott: valóban milyen kék és milyen végtelen...
Így telt el két esztendő. Megint tél vége volt. Hramov a központi könyvelosztó termében ült, amikor egyszer csak magán érezte valakinek a tekintetét. Hátrafordult és megrezzent. Ő volt. Haján keresztülvilágított a nap, tágra nyílt szemében a kék égnek egy kis darabja tükröződött.
—  Jó napot! — köszönt halkan Hramov.
—  Jó napot!  — viszonozta alig hallhatóan a lány.
—  Hát hol volt ilyen sokáig?
—  Ó-ó!... Hol mindenütt nem voltam én!!...
—  Itt mindenesetre nem volt.
—  És maga észrevette?
—  Hát hogyne! Természetesen.
—  A Távol-Keletre utaztam.
—  Hosszú időre?
—  Hosszúra. Nagyon hosszúra. Nem sokkal az után a nap után el kellett utaznom.
„Az után a nap után! — Hramov kis híján felkiáltott örömében. — Tehát ő is megjegyezte azt a napot!"
—  Az ég pedig ma is sötétkék. Nem figyelte? — Kinézett a már mindkettőjüknek ismerős ablakon.
—  Igen, talán. De mégsem olyan, mint akkor volt.
—  A felhők nem számítanak! — mondta határozottan Hramov. — Én a színéről beszélek. Nézze: sötétkék, sötétkék! Pontosan olyan, mint annak idején!
A lány ismét elmosolyodott. Hramov nem vette észre, hogy mosolyában van egy kis mélázás.
—  Nem egészen olyan. Azon a napon utánozhatatlanul különleges volt. Azóta se láttam olyan eget soha, sehol.
—  Biztosítom, hogy ma is pontosan olyan!
—  Nos, lehet, hogy magának van igaza. De én mégis azt hiszem, hogy akkor kékebb volt. Sokkal kékebb.
—  Erről van szó: azt hiszi! Ugyanúgy februárt írunk, ugyanaz az égbolt van felettünk. Csak figyelmesen szemügyre kell venni — ennyi az egész.
—  Tudja, milyen volt  akkor?  Megmondjam, vagy ne mondjam?
—  Mondja.
A lány felkattintotta táskájának zárját, elővett egy gondosan összehajtogatott papírlapot, és keskeny tenyerén óvatosan kisimította.
—  Ilyen volt az ég azon a napon! Ráismer?...


MAKAI IMRE fordítása




Néhány szó Viktor Tyelpugovról:


Sz. 1917, Moszkvában. Orosz író. Tanulmányait a Gorkij Irodalmi Főiskolán szerezte. Jobbára rövid elbeszéléseket, tárcákat ír, különböző szerkesztőségekben dolgozott. Kritikai munkássága is jelentős. Regénye: Üröm a hóban - egy repülős katona sorsáról szól.

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977 / 9. sz., 158-161. oldalak)

2011. július 30., szombat

Műhold haladt át fölöttük...

VASZILIJ AKSZJONOV
Hárman a Hattyú-tónál


Elállt a heves júliusi zápor. Az aszfalt gőzölgött.
Két nyugállományú alezredes üldögélt a buszmegállóban. Megáztak, mialatt az autóbuszhoz siettek, és a bokájukat verdeső, hosszú esőgallér megsötétedett.
Gondterhelten, de elmerülten beszélgettek, kezüket kidugták a gallér karnyílásán, s összekulcsolták a térdükön.
Mint említettem, az aszfalt gőzölgött. A fenyőfák közül vakítóan csillant elő a Hattyú-tó. A kedves olvasó, akihez ez az egyszerű történet szól, bizonyára rögtön megérti, milyen másképp hangzik a Hattyú-tó elnevezés, mint ez: Hattyúk tava.
Taxi érkezett, három férfi szállt ki belőle. Az idősebb hatvanhét évesnek látszott, a középső harmincnégy, a legfiatalabb pedig hat és fél éves volt.


I


Kis ideig ott toporogtunk a megállóban. Apa és az egyik alezredes üdvözölték egymást. A fiam elkiáltotta magát: „Tenger, tenger!" - és az úttesten át megiramodott a tó felé. Átfogtam apa vállát, és Kisbálna után indultunk. A túlsó oldalról visszanéztem az alezredesekre. Némán bámultak utánunk.
-  Nagyapuci! - harsogta a fiam. - Hogy hívják ezt a tengert?
-  Nem tenger ez, Ványa, hanem tó - magyarázta a nagypapa. - Hattyú-tó a neve. A régi helybeliek azt tartják - ezt már nekem mondta -, hogy gyógyhatású a vize. Nem tudom, igaz-e, de tavaly fürödtem benne, és az isiászom megszűnt, mintha sohase lett volna. A tenger - fordult ismét a gyerekhez - jóval nagyobb. A tenger végtelen.
-  Nem, nem, ez tenger — válaszolta Kisbálna halkan, s hunyorgott az erős napsütésben. Kihúzta magát, lábujjhegyre állt, orrcimpája remegett. Olyan volt, akár a jó vadászkutya.
Beszívta a kábító erdei illatokat, s ahogy rápillantottam, tudtam, hogy ezekre az illatokra egész életében emlékezni fog, ahogy én is megjegyeztem annak idején a Hattyú-tó levegőjét, gyerekkorom illatait.
-  Hurrá! - rikkantott Kisbálna, és bevette magát a parti bozótba.
-  Hol fürdünk? — kérdeztem apát.
-  Menjünk tovább - felelte. - A kis földnyelv mögött homokos a part.
—  Persze, emlékszem — bólintottam.
—  Már jártál itt? — lepődött meg.
—  Egy nyarat töltöttem a lenszövőgyár úttörőtáborában - mosolyogtam. - Tizennégy, nem, tizenhárom éves voltam akkor.
—  Nem is tudtam — mondta.
—  Persze — válaszoltam, és rásandítottam. Zavar felhője úszott át az arcán.
Elindultunk a fenyők alatt, a lehullott tűlevelek szőnyegén. A boróka és a luc között meg-meg-villant Kisbálna csíkos trikója. A nyírfák közt feltűntek az úttörőtábor kék pavilonjai, kifakult zászló lengedezett a magasban. Trombitaszó harsant, és megpillantottam a futballpályánkat. A hosszú évek alatt mit sem változott, csak a kapus helyénél mélyebb a gödör. Ebben a gödörben botlottam meg a Kék Tó csapatával vívott mérkőzés végén, összetörtem a könyökömet s az odarohanó ellenfél egyenesen a számba talált a cipőjével, de akkor felugrottam és noha vérben, izzadtságban fürödtem, mindent elfelejtettem a fájdalomtól és a megaláztatástól, a labdát bevágtam saját kapunk távolabbi sarkába, s amikor a nézők, akik között Lida is ott volt, elhűlve felszisszentek, majd pedig nevetésben törtek ki, megtorpantam, a fejemhez kaptam, úgy éreztem, kiszáll belőlem a lélek; hirtelen idegen, vad világot láttam magam körül, amelyben egyetlen tárgyat sem tudtam megnevezni...
Apa folytatta az elkezdett beszélgetést:
—   ... mert hát az ideológiai nézeteltéréseken kívül elkerülhetetlen a tisztán államközi konfliktus is e két erő között. Nem gondolod? — megmarkolta a vállamat, és a szemembe nézett.
Kisbálna kivágtatott az erdőből, vadul forgatva szemét. Támadásba lendült, tomahawkját a feje fölött lóbálta, és megragadta a jobb kezemet:
—  Apa, ott a tenger mellett egy szarvas járkál. A Nagy Rénszarvas az! Mibe fogadunk? És most vár engem!
Elmosolyodtam, eszembe jutott Lida, az úttörővezetőnk, meg a titokzatos alkonyat az esti sorakozó előtt. Lida sportolt, úszott vagy talán evezett. Izmos teste volt, erős melle, többnyire feszes, sárga trikó domborodott rajta. A klubban, filmvetítés előtt Lida a nagy tolongásban hozzám szorult az ajtóban, és kemény mellét lapockáim között éreztem. Összerezzentem, mintha megégettem volna magam. Lida előrefurakodott, aztán hátrafordult, és figyelmesen nézett rám. Egy csöppet elmosolyodott.
Fölsejlett előttem annak a távoli mosolynak a fénye...
Ünnepnapokon pici, ezüstös repülőgép jelent meg Lida jobb melle fölött. Egy gárdista-szalagos, tagbaszakadt tengerész, akit a flotta ünnepére hívtak meg, mélyen a repülőgép fölé hajolt. „Tetszik magának ez a repülőgép?" — kérdezte Lida megszeppenve. „Ó, dehogy — válaszolta a matróz. — A hely tetszik, ahová leszállt."
Magasan lobogott annak az első gyűlöletnek a lángja...
Apa a bal vállamat fogta, fiam a jobb kezembe csimpaszkodott. Mindketten csaknem egyforma arckifejezéssel meredtek rám.
—  Igen, igen apa — mondtam balra —, nagyon is igazad van. Különbözők a társadalmi rendszerek, a nézeteltérések elkerülhetetlenek. ..
—  Hát persze, Kisbálnám, ez a Nagy Rénszarvas személyesen — szóltam jobbra.
—  Itt kétségtelenül... félek, apuci... újabb feszültséggóc... gonosz majmok tüzet raknak a barlangban! — kiabált a fülembe apa és a fiam egyszerre.
—  Természetesen kialakulhat feszültséggóc, Ványa — mondtam a fiamnak, majd készségesen fordultam apához: — Nem bolond a Nagy Rénszarvas...
A gyerek egész testében reszketett. Mormogott az orra alatt valamit, azután hősi és támadó pózt vett föl:
—  Majd én megmutatom nekik! A Nagy Rénszarvas segítségére sietek! Apuci, utánam! 
Eliramodott megint. Először láttam Ványát így, hogy ennyire tűzbe jött. Minden, együtt volt: az áttetsző erdő boltozata, a vad folyó partja, indián kanoé, egy polc tele fantasztikus és kalandos könyvekkel, a hőstett vágya, harc az igazságosságért... A nyomába eredtem apa pedig utánam sietett. A gyerek eltűnt, így hát megálltunk.
—  Adj egy cigarettát — szólalt meg apa. Mindig rágyújtott, ha a világhelyzetet értékelte.
—  Persze, az ő álláspontjuk jogi és morális szempontból egyaránt elfogadhatatlan, de...
A tavalyi év. Mi történt velem tavaly? És volt-e egyáltalán ez az év? Hol a bizonyosság? Hol a fogódzó? Voltak délelőttök és esték, ebédek, reggelik és vacsorák, cigaretta, patika utca, ostornyél-lámpák... Igen, a munka, az én munkám. Valami nyoma azért maradt, nem veszett kárba az év. „Elmélkedések a tenzor-analízisről", az „Ikarus" féldombormű a Krímben, a kvartettem a dzsessz-fesztiválon, és valami még, no igen, az „Óda Felicához" mozaikpannó, a teleszkóp feltalálása. „Tanulmány a konyhasóról", összekapcsolásos űrrepülés.. . Igen, ez mind volt, az év nem veszett kárba, ezt nem vonhatja kétségbe senki.
Utazások is akadtak. No lám, ez jó lesz fogódzónak, erre fel lehet építeni a múlt esztendő vázát, mert hiszen mégiscsak megvolt ez az év, hogy az ördögbe ne lett volna, és nem veszett kárba. Megszakítjuk a napok fonalát, belenyúlunk a más életébe: repülőgépes életmód, az interkontinentális légiutak összefonódása...
Hol jártam tavaly? Januárban Kirgiziába repültem: emlékezetembe vésődött a besbarmak leves íze, egy öregúr, aki fekete selyemköpenyén sok-sok kitüntetést viselt, meg a kéklő Ala-Too... Nyáron a repülő a Saaremaa szigetre vitt: négy „a" betű, a-a-a-a, az egész sziget ilyen hűvös és elnyújtott, mint a nevében a négy „a"; belek módjára csavarodó kis vizek gyűrűznek az angolnák számára, mindenfelé angolpázsit zöldell, a borókafenyők mögül pásztorlánykák és márkinők huncut arcocskája tekint ránk; frivol pózokban láthatók márkinők és pásztorlánykák az ágy fölött és a borítékon is, amelyet Elmar Saarnak, a házigazdának Winnipegből küldött a húga. Messziről odahallatszott a labdarúgó-mérkőzés moraja.
Ősszel Japánba hajóztam. A Szuranami-öbölben viharba kerültünk, tengeri betegséget kaptam. Kedvenc Szindzukóm. Az a ruhásszekrény méretű, intim bár, amelynek tulajdonosa, Maida asszony tizenegy órára mindig spicces...
Egy szentimentális utazás késő ősszel a meghitt, álmos hálókocsiban Lengyelországon és Csehszlovákián át. Bécs, Linz, Salzburg, „a fagyos leheletű ügetőpálya Salzburgban" — humorizált a társam. Graz, Innsbruck, a hideg éjszakában zengő Európa-híd, Bregenz, s egy hatalmas bernáthegyi kutya, amint utat enged a behavazott ösvényen, de sokáig néz utánam töprengő tekintettel, az autópályák, a tisztára nyalt városi parkra emlékeztető Észak-Svájc, az atomközpont Genfben, az éjszakai München, a kapatos reggeli München, mókusok a kertben, a hófútta, néptelen vasárnapi Bajorország, a városok utcáin csak a NATO pilótái lődörögnek...
De ez korántsem minden. Ha kutatok az emlékezetemben, ezer meg ezer új részletet bányászhatok elő, ezer meg ezer új szót, sőt felidézhetem egyik napot a másik után, lesznek kudarcok is, de...
Majd később kutatok. Egyelőre csak a vázát állítjuk fel a múlt évnek. Tehát: a fix pontok az én tavalyi nagy munkáim. Ezüsthuzalként feszülnek közöttük az utazások. Az egész építményt az emlékezések színjátszó szappanbuborékával fedjük be. Az eredmény: tökéletes forma, akár mehet is a múzeumba. Ki állítja azt, hogy minden a Léthé vizébe merül? Nem kell ellankadni, egy kis akarat, csekély erőfeszítés, és máris felépíthetjük a színjátszó, szép, mértani alakzatot, a múlt év modelljét, amelynek belseje... amelynek belseje, természetesen, nőkkel van tele.
Nők! Hát erről van szó! Lám, ez az, ami sohasem merül a Léthé vizébe. Egyetlen női tekintet, egyetlen érintés, egyetlen vita sem. Tehát modellem belsejében megannyi szem és szemöldök, kulcscsontok íve, ajkak, frizurák vonala, brossok, csatok, derekak hajlata, egy óriási, lassan forgó könnycsepp rejtőzik. Gratulálhatok magamnak: az esztendőm meg van mentve...
Ó, milyen kár, hogy ez a nap is elmúlik, elmegy a fiam, elmegy apa, és eltűnik a kis traktor is a határban...
Végre kiértünk a homokos földnyelvre, itt nem volt senki, pedig a közvetlen közelben, az erdőben piknikek szétázott, felpuffadt maradványait láttuk, kiürült konzervdobozokat, üres cigarettaskatulyákat, és a természet lágy ölén elköltött hétköznapi lakomák egyéb végtermékeit.
—   ...mert tudod, szerintem ebben a körzetben csak látszólagos az egyensúly — jelentette ki apa. — Beszélhetünk-e nyugalomról, amikor felgyülemlett annyi...  — a szavakat keresve az ujjaival játszott —, amikor felgyülemlett annyi...
—  Kölcsönös fájdalom, baj és sértődés... — jött valahogy a nyelvemre.
—  Úgy van! — vágta rá örömmel. — Látod, néha mégis józanul tudod megítélni a helyzetet.
Elszégyelltem magam.
Levetkőztünk, bokszoltunk egy sort, aztán a vízhez léptünk. Zöld békalencse ringott rajta, s megmozdult, amint a lábujjainkhoz ért. Az édesvíz, talpunk alatt az izzó tűlevelek és a számtalan kiégett zsebrádió-elem megnyugtató szagot árasztottak.


Egész évben muzsikálnak 
Klarinéton és kürtön


— hallatszott a túlsó partról. Hűha! Magasra csapott a víz, bolhaként pattantak a labdák, nők sivítoztak; valamelyik kerület üdülőkörzete húzódott ott.
—  Ványa! — hívtam a gyereket jó hangosan.
Már rég fölfedeztem a bokrok közt Hiawatha figyelő szemét, kipirult arcát, pisze orrát. Úgy követett minket, akár a puha talpú medve, a Nagy Tavak Országának legfőbb bírája.
—  Hát, ahogy akarod — kiáltott oda neki apa. — Mi fürödni megyünk.
A gyerek kiviharzott a bozótból, és ruháit ledobva három riadt, apró békával együtt beugrott a vízbe.
Kisbálna, becenevét igazolva, rajongott ezért a közegért, mindig nehéz volt kicsalogatni a vízből, vissza a levegő közegébe. Most is féktelenül újra meg újra alábukott, a felszínen —  csöppek és buborékok között — hol a kerek feje, hol a gömbölyű popsija villant meg. Amikor azonban apa meg én visszafordultunk és már a parthoz közeledtünk, azt láttuk, hogy a gyerek, térdét karjával átfonva, a homokban ücsörög.
—  Mi történt Kisbálnával? — csodálkoztam. — Ma olyan furcsa, magától kijött a vízből... 
Apa, nagyokat fújtatva, tőlem jobbra úszott. Bal fülére rosszul hallott, és valószínűleg nem is tudta, hogy mondtam valamit.
—  Csak a vak nem látja, milyen hatalmas demográfiai robbanás fenyeget a közeljövőben —  szögezte le. — Ez igen fontos kérdés. Nem gondolod?
Partot értünk, és apa karon fogott, mintegy javasolva, hogy vitassuk meg ezt a problémát.
—  Apuci, nagyon komoly a dolog — dörmögte Ványa. — A Tengeri Szörny szövetséget kötött a gonosz majmokkal a Nagy Rénszarvas ellen. Mit tegyünk?
Zavartan torpantam meg.
Mi késztetett akkor arra, hogy elutazzam? Egy álom. Azt a lányt álmomban láttam viszont. Egy ház falának dőlve állt a délvidéki város napsütésben izzó, lejtős utcáján. Kék ruhát viselt, és még karcsúbb, hajlékonyabb volt, mint életben. Amint engem megpillantott (fölfelé tartottam), hirtelen ellépett a faltól, lassan szembe fordult velem, és csak hosszú, vékony kezét támasztotta a falnak. A csoda érzetével riadtam föl, mert már egy esztendeje alig gondoltam rá. Úgy rémlett, hogy meg leszek mentve, meggyőződéssel hittem, hogy vár rám, ő is a csoda bekövetkeztének érzetével ébredt most fel, megpillantva engem, amint megyek fölfelé a meredek utcán.
Reggel eszembe jutott, hogy érkezésemről nem értesítettem a tudományos akadémiát, sem a művészeti akadémiát, sem az írószövetséget, röviden szólva, szálloda nélkül maradok. Ezenkívül jóval később arra is ráeszméltem, hogy nem tudom a lány új címét, sem azt, hogy hol dolgozik, és dolgozik-e egyáltalán, nem ment-e férjhez, nem festette-e más színűre a haját, és különben sem ismerem, nem is emlékszem semmire, leszámítva az álombéli homályos, hajlékony mozgását. Szédültem. Riadót vert a szívem, forgott velem Leningrád (Pityer, ahogy régi becenevén magamban neveztem), mintha körhintában ülnék, keringtek a szobrok és mormogtak a kövek az Angol-rakparton...
—  Persze, a demográfiai robbanás — dünnyögtem —, persze, persze... A Nagy Rénszarvas legyőzi minden ellenségét, köztük a Tengeri Szörnyet is.
—  A medvék ellenük vannak — közölte Kisbálna.
—  Kik ellen? — hökkent meg apa.
—  A majmok ellen. Ők a Nagy Rénszarvas pártján vannak. Az indiánok is az ő pártján vannak meg a négerek is...
Kisbálna felugrott, és határozott léptekkel bevonult az erdőbe.
—  Ide hallgass, Tolja — nézett rám apa —, én komolyan beszélek ezekről a dolgokról. Sajnos, úgy látom, hogy te a beatnik gőgöddel...
—  Miért nevezel olyan makacsul beatniknek? — hördültem fel. — A szakállam miatt, igaz-e? Én nem vagyok beatnik.
—  Nekem úgy rémlik, hogy időnként beatnik jelleget öltesz, de ez nem illik hozzád — állapította meg, és látszott rajta, hogy roppant kínosan érzi magát. Arrább ment, letelepedett a homokba. — Megvallom, nekem is nehezemre esik, hogy leckéztesselek, Tolja. Komoly tudós vagy, ismert muzsikus, szobrász, adnak a véleményedre, összekapcsolásos űrrepülésed híressé tett, én pedig csupán egy nyugdíjas vagyok, amilyen ezer meg ezer akad, de...  — megremegett a hangja —, de muszáj ennyire kinyilvánítani, hogy semmibe veszed a véleményemet?
—  Apa — suttogtam.
Ó, micsoda átok! Tehát valami titokzatos kéz elvezetett reggel fél tízkor a cseljabinszki kemerovói párizsi Astoria-szállóba. A hallban szörnyen ordítoztak, az Inturiszt már terjes gőzzel dolgozott. A hangzavar kissé meghökkentett az utca után: mintha varjak lagzijába csöppentem volna be. Fesztelenül együgyű, de jóságos képet vágva könnyedén keresztülcsörtettem a külföldiek tömegén, mintha mondjuk gombgyáros lennék Hágából.
Egy ellenkező nemű, ifjú teremtmény állt a falnál, kék farmerban, váll-lapos blúzban. Kissé hasonlított az álombelimre.
„Fáradjon be az étterembe" — hívtam. Elmosolyodott, és megindult olyan járással... nos, mit is mondhatnék erről a fajta járásról.
Az étteremben sötét volt, csak a színpadot világították meg belülről, hat fiú állt ott gitárral. Mozdulatlanul álltak, úgy tűnt, furnérból vágták ki őket, céllövészethez. Nem messze néhány komoly férfiú ült háttal nekünk. Újfajta pincérek, soványak, akár az agarak, a konyhaajtó mellől nézték a termet. A portás, ez a dús szakállú idióta, akit még egyetemista koromból ismertem, buja karjait pocakján összefonva szintén bebámult a terembe, mintha várna valamire. Egy jó húsban levő férfi fölemelte a kezét, a gitárosok belevágtak a húrokba, és az én álombéli látomásom kiröppent a táncparkettra.
Valamilyen áttetsző leplet viselt, burnuszt vagy tunikát, telehintve színekben játszó kis csillagokkal ; ez az öltözék díszére vált volna bármelyik sztriptíz-táncosnőnek az Aszakusz-negyedben, ahol háromszáz yen a belépti díj, vagyis csupán mintegy húsz kopejka. A száma, ez a keleti táncokból, szirtakiból és hastáncból való elegy oly fonákul hatott délelőtt a félhomályos étteremben, hogy libabőrös lettem szégyenemben. Asztaltársnőm kacagott, igen sértő módon kacagott, s ebben a nevetésben az álmom megsértését láttam, csaknem egész életem megsértését, a kedves nyírfákét, a szerény prosperitásunkét, a „szerény, tartózkodó életstílusét", amelyet az országos állami szabvány hagyott jóvá, a „modern vonalakét", a „kulturált pihenését".
Kisbálna a rémülettől fehér, kikerekedett szemmel tért vissza, és közölte, hogy mindennek vége: amíg ő úszkált, a gonosz majmok fogságba ejtették és máglyán elégették a Nagy Rénszarvast.
—  Az nem lehet, Ványa — csóváltam a fejem, és megfogtam a gyerek vállát. — A Nagy Rénszarvas oly hatalmas, akkora az agancsa, olyan patái vannak... Rosszul láttad... él...
—  Saját szememmel láttam az elszenesedett csontokat — válaszolta remegve.
Megindultunk egy ösvényen az erdőbe, a sekély kis patakon két, félig elkorhadt hídon keltünk át. Jobbra, a mocsárban, az összefüggő bozót közt dühödten rángatózott valami, miközben mohón nyomkodott, nyeldesett egy kapálózó más valamit, ami még élt, reszketett, ámbár kicsiny volt, de élt, és tompán nyögött fájdalmában, mégis lenyelték...
El akartam vonni ettől Kisbálna figyelmét, színlelt lelkesedéssel mesélni kezdtem neki, de ekkor ő maga mutatott a fortyogó ingoványra, s elcsukló hangon hüppögte:
—  Ott vannak...
—  Nagy Rénszarvas! Nagy Rénszarvas! - kiáltottam el magam. - Hol vagy? Hahó!
Felszaladtunk a dombra. Onnan békés kép tárult elénk: kétablakos ház, fonott sövény, napraforgók, a házikó mellett nyugodtan legelészett a Nagy Rénszarvas. Méltóság sugárzott belőle, mozdulatai megfontoltak, lassúk voltak, a nap sugarai táncoltak szürke hátán...
—  Látod, Ványa, minden rendben — szólaltam meg. — Itt a Nagy Rénszarvas.
—  Hogy nem szégyelled magad, apuci! - hördült fel Kisbálna. - Méghogy ez lenne ő? Ez csak egy vacak tehén. Nahát ilyet!
Kezét kirántotta az enyémből, és visszaszaladt a tóhoz.


A helyiérdekű megállt. Minden utas kiszállt, jómagam is.
Hosszú, üres peronon álltam, amely a homokdombok határán szakadt meg. A néptelen peront fenyők szegélyezték. A szél cibálta a ballonomat, de annyira, hogy a sapkámat zsebre kellett vágnom. A vakító napfény szövetségest talált a szélben. A heves szél, a nap, a hajladozó fenyők, a homok teljes harmóniát alkottak. Hatalmas hullámok zúdultak egymást követve az óriási strandra, ahol elárvultán magaslott a tavaly óta erősen megkopott sárkánygyík, elefánt, piramis, és az Apolló űrrakéta harmadik fokozata.
Megindultam a peronon, és fenn, a vezetékek közt megpillantottam a szélben nyikorgó táblát, amelyen nagy sz betű hirdette: szakaszhatár.
A normális reggeli állapot: baljós humor. Persze, szakaszhatár. Jelkép. Érdemes volt ilyen messzire jönnöm, hogy lássam ezt a feliratot. Odacsempészhettél volna, drágám, valami választékosabbat, rafináltabbat, például a peron fölött keringő magányos juharlevelet, egy oroszlánfóka partra vetett tetemét, labda nélkül teniszező embereket, hiszen láttad Antonioni filmjét. Nem, egyenest az orrom alá kellett dugni ezt, együgyű ravaszsággal, esetlen testcsellel, amely álnokul kecsességre tart igényt: szakaszhatár, mozgasd meg hát az agyadat, igyekezz rájönni, mi mire való.
Apró fenyők kerültek az utamba, nemrégiben dugták ki fejüket a homokból. Egy dombhajlat eltakarta előlem a tengert. A homokdomb hatalmas gerincén fütyült a szél, a vakító térségben minden vonal kirajzolódott, és az elképzelhetetlen messzeségben lassan imbolygott egy vékony kis alak. Közeledett. Mezítláb volt, tett egy jellegzetes mozdulatot: a haját hátrasimította a homlokából. Miért nem jött ki elém a vonathoz?
Séta kettesben a kietlen tengerparton. Magányos juharlevél kering fölöttünk. A kis öblöt sűrűn benőtte a moszat. Jódos víz erős szaga áradt. A zöld kövek között egy oroszlánfóka teteme ringott. Oldalát kicsipkedték a sirályok, bordáit lekopasztották, a szél fényesre csiszolta a csontokat. A parti bokrok közt néhány fürdőző hangtalanul nevetve tollaslabdázik. A labdát nem látni. Nincsen.
Felejthetetlen mozdulat: karját a nyakam köré fonja. Nikotinnal elegyesen suttogja az arcomba:
—  Édesem...
A néptelen strandon a szerelem emlékműve — egy óriási üveg konyak, a sárkánygyík, az elefánt és az Apolló űrrakéta harmadik fokozata szomszédságában... Örökzöld növények vannak a talapzatánál. Félig üres konzervdobozok hevernek.
Az idő megváltozott. Gigantikus esőfelhők - akár a meg nem fejt kancák - vonultak végtelen csapatban fölöttünk. A szoba levegője nyirkossá vált. A szeretett nő egyfolytában rágta a cigarettát, dúdolt, akár egy hasbeszélő, és a pantallót makacsul pantinak nevezte, ami egyszerűen az idegeimre ment.
Ó, mennyire sajnálom, hogy elmegy a vonatom, elröppen az álmom, elmarad Leningrád, és eltűnik a temető az ablakon túl.
Reggel otthon a kádban, a fürdősó zöld buborékjaiba merülve a Blood kapitány odisszeája című könyvet olvastam. Kint a szobában megszólalt a telefon. Nemsokára résnyire kinyílt az ajtó, megjelent benne a telefonkagyló, s fátyolozott, baráti hang ütötte meg a fülemet:
—  De valahol van egy másféle élet és világ... — duruzsolta, s elhallgatott.
„De valahol van egy másféle élet és világ, de valahol van egy másféle élet és világ" — mormogtam, mialatt a kis dombról leszaladtam a tóhoz. A mocsár ártatlanul hallgatott. Széthúztam a bokrokat, a homokon ott láttam apát és a fiamat. Kacarásztak.
—  Apuka, ide hallgass! - harsogta a fiam. - Kiderült, hogy a Tengeri Szörny jóságos. Nagyapuci verset írt róla:

2011. július 29., péntek

Edvard Radzinszkij: Beszélgetések Szókratésszal (3)

Radzinszkij egyik történelmi sikerkönyve: Sztálin

A börtön


Athén. Reggel. Thraszübúlosz és Anütosz.


THRASZÜBÚLOSZ Rossz éjszakám volt, Anütosz. Biztosan megváltozott a szél iránya. Ilyen éjszakákon halnak bele régi sebeikbe a velem egyívásúak.
ANÜTOSZ Igen, rossz éjszaka volt, Thraszübúlosz. Ma éjjel Melétosz... az a bizonyos Melétosz... agyonszúrta magát.
THRASZÜBÚLOSZ   Agyonszúrta magát?
ANÜTOSZ Szerelmes volt Hárpia hetérába, de az Killikiosz színészt ajándékozta meg kegyeivel. Melétosz kétségbeesésében elrohant Killikioszhoz, és a szeme láttára szúrta agyon magát. (Gúnyosan.) Költő... Killikiosz tanúvallomást tett, és bizonyítékul felmutatta Hárpia levelét... Egy szó, mint száz, Athén polgárai meg fogják érteni a dolgot. Melétosz nem vált díszére a városnak, s az istenek gyorsan elszólították az árnyak birodalmába.
THRASZÜBÚLOSZ   Ami Melétoszt illeti, mindent értek.
ANÜTOSZ   Szókratész a börtönben töltötte az éjszakát. Az éjszaka nyugodtan telt el.
THRASZÜBÚLOSZ   Ami Melétoszt illeti, mindent értek.
ANÜTOSZ    Kötelességünk volt halálra ítélni Szókratészt.
THRASZÜBÚLOSZ Amikor a nagy Periklész haldoklott és a barátai dicsérték áldásos ténykedését, azt mondta: „Amiért dicsértek, azt sokan megtették. Csak azért az egyért dicsérjetek, hogy uralkodásom alatt egyetlen athénit sem végeztek ki!" Valamikor arról álmodtam, hogy egyszer én is elmondhatom ezt.
ANÜTOSZ (makacsul)    Szókratészt halálra kellett ítélni.
THRASZÜBÚLOSZ Döntöttem, Anütosz. Nem aludtam egész éjszaka, s mindent fontolóra vettem. Magam előtt láttam Szókratészt a háborúban. Cudar tél volt abban az esztendőben, s amikor kiléptünk sátrainkból, magunkra vettük minden ruhánkat, s a lábunkat nemezbe és birkabőrbe csavartuk. Ő meg egyszerű khitónban jelent meg, és mezítláb. A harcosok felzúdultak, mert azt hitték, kicsúfolja őket. Akkor az egyik hadvezér, hogy lecsillapítsa a kedélyeket, kis híján kivégeztette Szókratészt... Aztán visszajöttünk a háborúból, és Szókratész dicsőségét zengte mindenki. Arisztophanész pedig hálából kigúnyolta őt a komédiájában ... Aztán amikor Szókratész megöregedett, a zsarnokok ragadták magukhoz a hatalmat Athénban. És Kritiász, a főzsarnok, aki Szókratész tanítványa volt, egyszer magához rendelte és megfenyegette Szókratészt, hogy börtönbe záratja, mert nem hajlandó kiszolgálni a zsarnokokat. Mi pedig már egyenesen halálra ítéljük Szókratészt... Nem túlságosan sok ez egy öregembernek? Szókratész kivégzése elmarad.
ANÜTOSZ Én soha nem mondtam, hogy Szókratészt ki kell végezni. Én csak azt mondtam, hogy halálra kell ítélni... A nagy Thraszübúlosz még nem tudja, hogy tegnap, az ítélet kihirdetése után nyomban koszorút tétettem a szent követség hajójának tatjára, s a hajó most indul Delphoiba. Ez pedig azt jelenti, amint a bölcs Thraszübúlosz jól tudja, hogy egy csöpp vér nem hullhat Athénban, (Gúnyosan.) amíg a szent követség vissza nem tér Delphoiből. Ez pedig azt jelenti, hogy legalább egy hónap eltelik, míg sor kerülhet Szókratész kivégzésére... Ennyi idő alatt sok minden történhet. Én például tudom, hogy Szókratész egyik tanítványa, Apollodórosz, máris pénzt gyűjt a megszöktetésére...
THRASZÜBÚLOSZ A háborúnak van egy nagy előnye, Anütosz: ott minden világos. „Ó keserves tollas nyílvessző!..."


Athén. Börtön. A Börtönőr ennivalót hoz Szókratésznak.


BÖRTÖNŐR Nincsen szerencsénk. Amióta az eszemet tudom, nem fordult elő ilyesmi. Rendesen kihirdetik az ítéletet, és másnap már hozhatom a méregpoharat. Most meg egy egész hónapot ki kell húzni még! Kivált ilyen silány koszton! Úgy látom, öreg, nem lehet valami gazdag.
SZÓKRATÉSZ   Bizony, nem vagyok valami gazdag öreg.
BÖRTÖNŐR Enni akkor is muszáj. Nem fog sokba kerülni. Bár ami igaz, igaz, nagy a drágaság mostanában. Az öregapámtól hallottam, hogy régen Szicíliában egy bika két drachmába került, most meg egy választási bárányért elkérnek húsz drachmát. Azelőtt egy rabszolgának száz drachma volt az ára, most meg százötvenért vettem Pireuszba egy madárijesztő képűt, ráadásul még lusta is: úgy viszi a fáklyát, mintha szívességet tenne. És a tetejébe még dadog is.
SZÓKRATÉSZ   Talán egy új Aiszóposz?
BÖRTÖNŐR   Mit mond?
SZÓKRATÉSZ   Semmit, csak eszembe jutott egy régi történet egy rabszolgáról.
BÖRTÖNŐR Ja, hogy mért mondtam el ezt az egészet: beeresztek magához egy nemes urat. Mert ugye, mért ne ereszteném be? Tudom én, mennyire unatkozik itt maga, no meg az az úr is nagyon kér. Miért ne kedvezzünk az embereknek, habár ezt tiltja a szabály. De ugye, régen egy birka belekerült... most meg. .. Majd szőrmentében említse meg neki.


Belép Prodíkosz.


PRODÍKOSZ   Örülök, hogy láthatlak, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ    Én is örömmel látlak, Prodikosz. De ő még nálam is jobban örül. (A Börtönőr felé int.) Állítólag megdrágult az élet, főként a birkák élete. Egy birka ára... 
BÖRTÖNŐR   Negyven drachma.
SZÓKRATÉSZ   Ezért ha beszélgetni akarsz a bebörtönzött Szókratésszal, amíg életben van, segíts kioltani egy birka életét. 
PRODIKOSZ (pénzt ad a Börtönőrnek)    Ezért egy asszonyt is beengedsz.


A Börtönőr meghajol és kimegy.


Xanthippé az. Mindjárt itt lesz.
SZÓKRATESZ   Mi történt veled, Prodikosz? Temérdek erényed volt mindig, de a bőkezűség sosem tartozott közéjük. PRODÍKOSZ   Azért jöttem, hogy vallomást tegyek neked, Szókratész. 
SZÓKRATÉSZ   Mit akarsz megvallani, Prodikosz?
PRODÍKOSZ   Gyerekkorunk óta tartjuk veled a barátságot, bár én sokkal fiatalabb vagyok...
SZÓKRATÉSZ   Három évvel.
PRODÍKOSZ De sokkal fiatalabbnak látszom. Nem vallottuk be, de mindig versengtünk egymással... mint az egyívásúak közt szokás. Más-más úton indultunk: én neves szónok lettem, szónoklattant oktatok, te filozófus vagy. Mindig élvezettel figyeltelek, bár nem mindig helyeseltem és nem mindig fogadtam el a nézeteidet. De vannak emberek, akik rajonganak értük, hát legyen! Rövidre fogva a szót, a kapcsolataink normálisan alakultak. Nem így van? 
SZÓKRATÉSZ   Szerintem igen. 
PRODÍKOSZ   De halld csak, mi történt. A vádbeszédet, amit az öreg Lükón mondott el ellened...
SZÓKRATÉSZ   Igen? 
PRODÍKOSZ   Az öreg Lükón... 
SZÓKRATÉSZ   Ezt már mondtad... 
PRODÍKOSZ   Nézd, azt a beszédet... én írtam meg neki.


Szünet.


(Szókratész nyugalmán felbuzdulva.) Tudod... Lükón beállít hozzám, és... azt mondja: „Szókratészt úgyis elítélik, és nekem már nehezemre esik beszédet írni, öreg vagyok már. Te viszont, Prodikosz — azt mondja —, nagy szónok vagy. Én meg öreg..."
SZÓKRATÉSZ   Tehát csak az idős kora iránti tiszteletből segítettél neki?
PRODÍKOSZ (mint mindig, most sem akarja észrevenni a gúnyt) Meg aztán arra gondoltam, jobb, ha én írom meg Lükón beszédét, nem más... Hiszen én a barátod vagyok, és ugyebár ... én finomabban fejezem ki magamat, ékesszólóbban, hogy úgy mondjam... Gondolom, ezt észre is vetted?
SZÓKRATÉSZ Tüstént észrevettem. Mondtam is magamban: „Nagyszerű vádbeszédet intéz ellenem ez a Lükón, olyan finom, olyan ékesszóló." Igaz, a végén miért, miért sem, halálos ítéletet kért rám, de ez apróság.
PRODÍKOSZ Szókratész, tudod, hogy én hiszek az istenekben. Nem szeretek haragban lenni senkivel, kiváltképp halottakkal, és nem szeretném, ha úgy halnál meg, hogy előtte nem bocsátasz meg nekem... hogy valami rosszat forralsz ellenem... és a halálod után... meglátogatnál.
SZÓKRATESZ  Ez kegyetlenség tőled, Prodikosz! Meg akarsz fosztani attól a lehetőségtől, hogy élvezzem a társaságodat a halálom után? Szó sem lehet róla! Egy ilyen szónokét?!...
PRODIKOSZ    Szókratész!...
SZÓKRATÉSZ   Lemondani egy ilyen beszélgetőtársról? Semmi pénzért!...
PRODÍKOSZ Hagyd a tréfát. Tudod, milyen nehéz elaludni a mi korunkban. Szüntelen gyötörni fog a gondolat... Azt fogom hinni... Egyébként is rossz alvó vagyok! Szókratész, meg kell bocsátanod. Kérlek... Könyörgök...
SZÓKRATÉSZ Nézd, lehet, hogy megbocsátok, de csak egy feltétellel. Hatvanhét éves vagy. És ez alatt a hosszú idő alatt nem hallottam tőled egyetlen olyan gondolatot, amit ne tudna mindenki. Neves szónok vagy, sőt másokat is szónoklatra tanítasz, hát légy szíves, a jövő álmod megmentése érdekében tárj föl nekem egyetlen egy olyan igazságot, amit nem tud mindenki, és én azonnal megbocsátok neked.
PRODÍKOSZ (gúnyosan)   Akkor is, ha megbántalak vele?
SZÓKRATÉSZ   Akkor is.
PRODÍKOSZ Jól van, hiszek neked, te mindig ura voltál a szavadnak... Halld tehát: a barátodnak számítottam, Szókratész, de én mindig is gyűlöltelek!...
SZÓKRATÉSZ (megrovó hangon) De hát mi ebben az új, Prodikosz? Hát nem köztudott, hogy azok gyűlölnek bennünket a leginkább, akik barátainknak számítanak?... De ne keseredj el. Próbáld megmagyarázni, miért gyűlöltél. Ebből talán sikerül kihámoznunk valami újat, amit nem tud mindenki.
PRODÍKOSZ A bölcsességedet mindig ostobaságnak tartottam, ujjongtam, amikor Arisztophanész komédiát írt rólad és kigúnyolt. Sokat nevettem rajta.
SZÓKRATÉSZ Én is. Arisztophanész komédiája nagyon jól sikerült... Te fizetted meg őt, Prodikosz, hogy írja meg?
PRODÍKOSZ (nem válaszol a kérdésre) De mi lett a komédiából? A görögök, akár az asszonynép: bolondulnak a tiltott gyümölcsért. Mindenki rólad beszélt! Amikor erre rájöttem, elmentem Arisztophanészhoz és megkértem, hogy írjon még egy komédiát — rólam. De azt felelte, egy rókáról nem lehet két bőrt lehúzni. Azt mondta, ez a téma ki van merítve.
SZÓKRATÉSZ   Még ebben sem volt szerencséd.
PRODÍKOSZ   Semmiben. Én szép vagyok, te rút. Olyan rút, hogy a dajkák veled ijesztgetik a gyerekeket.
SZÓKRATÉSZ (megértőn)    Igen... Igen...
PRODÍKOSZ És az eredmény? Te olyan rút voltál, hogy magadra vontad mindenkinek a figyelmét. Én szép voltam, de nem annyira, hogy beszéljenek rólam. És megint csak téged emlegetett mindenki! Végre célhoz értem. Százötven minát kaptam havonta a szónoklatoktatásért. Apám örökségét százszorosára növeltem. Ennek meg kellett hoznia a dicsőséget! De nem hozta meg. Mert Prótagorasz valamivel többet keresett, márpedig a tömeget mindenben csak az első érdekli... Te lemondtál a pénzről, kijelentetted, egy filozófusnak szégyen volna a bölcsességéért pénzt elfogadni. És az emberek kíváncsiságát mindig felkelti, ha valaki más, mint ők. És megint csak rólad regélt mindenki... Te piszkos khitónban jártál, csúnya vagy, a tanítványaid alamizsnáján tengődtél, mégis téged dicsőített egész Görögország! Én szép voltam, okos, gazdag, mégsem ismernek! Kiadtam a műveimet. Csak a tanítványaim olvassák őket. Te még annyi fáradságot sem vettél, hogy lejegyezd a gondolataidat. És az eredmény? Kezdtek neked tulajdonítani minden bölcs mondást, ami valaha is elhangzott valakitől. Éjszakákon át virrasztottam, míg végre sikerült kiötlenem egy szép mondást. Súlyos pénzért a templom falára vésettem. Az eredmény? Nemrég azt hallom, hogy a mondásomat neked tulajdonítják. Hát igazság ez? 
SZÓKRATÉSZ   Semmi esetre sem.
PRODÍKOSZ   Most pedig árulj el nekem valamit, Szókratész. A beszélgetések az erényről, satöbbi, satöbbi, ez mind rendben van. De beszéljünk őszintén: ostobaságból éltél úgy, ahogy éltél, vagy szándékosan? 
SZÓKRATÉSZ   Azt kérdezed, szándékosan voltam-e szegény meg csúnya, szándékosan nem adtam ki a könyveimet?
PRODÍKOSZ   Igen.
SZÓKRATÉSZ   Elárulom neked. Kényszerítettek rá. 
PRODÍKOSZ   Hogyan?!
SZÓKRATÉSZ Nézd, te egyedül élsz. Te Prodíkosz vagy, és csak Prodíkosz. De mellettem mindig ott állt egy ismeretlen ember, aki folyton kioktatott és gyötört. Tudod, mihelyt kijelentettem valamit, aminek a helyessége teljesen nyilvánvaló volt, ő azon nyomban megcáfolta ... Valamikor én is azt tartottam a legfontosabbnak, hogy az ember legyen gazdag, örvendjen közmegbecsülésnek, könyveket adjon ki. De mihelyt ezt kimondtam, azonnal lehordott a sárga földig és ezer példán bizonyította, hogy bizonyos esetekben gazdagnak és megbecsültnek lenni, könyveket kiadni szégyen, gyalázat. És az volt a legborzasztóbb, hogy egy pillanatra sem tudtam tőle megszabadulni. Mindig mellettem volt, egy házban élt velem, sőt egy testben. Folyton gyötört, olyan kérdéseket tett föl, amelyekre te meg én jól tudjuk a választ, de ő nem. Hát ezért nem élhettem úgy, mint te. És ez az oka annak is, hogy én itt vagyok a börtönben, te pedig eljöttél hozzám... De hát nem ebben állapodtunk meg, Prodíkosz! Neked kellett volna olyat mondanod, amit én nem tudok... És fordítva történt.


Szünet.


PRODÍKOSZ Rendben van... Mondok valamit, Szókratész, neked is meg a szigorú barátodnak is. (Lassan.) Hány gyermeked van, Szókratész?
SZÓKRATÉSZ   Három fiam van.
PRODÍKOSZ Örülök, hogy valami újat mondhatok neked: egy fiad sincs, Szókratész. (Nevet.) Amíg téged a szigorú barátod gyötört... (Elhallgat.)


Nagyon hosszú szünet.


SZÓKRATÉSZ (fölemeli a fejét, elmosolyodik, tompán) Nézz végig rajtam és magadon. Az ágrólszakadt, öreg filozófus feleségének jobban tetszett a szép, gazdag, könnyelmű Prodíkosz. Mi ebben az új? És mikor volt másként? Mely korban, Prodíkosz? (Szinte kiabál.) Arra kértelek, hogy valami újat mondj! Nem bocsátok meg neked! Háborgatni foglak álmaidban!
PRODÍKOSZ (felpattan)    Rohadj el a föld alatt, te felszarvazott vénség! Pusztulj el! 


Prodíkosz elrohan. Szókratész a pamlagra fekszik. Bejön a Börtönőr.


BÖRTÖNŐR   Egy asszony akar bejönni... 
SZÓKRATÉSZ   Ne engedd be. 
BÖRTÖNŐR   Ahogy parancsolja.


Szókratész mozdulatlanul fekszik.


(Erőlteti a beszélgetést.) Igaz, amit beszélnek, hogy maga a legbölcsebb ember? 


Szókratész nem válaszol.


Csak azért kérdem, mert én nem hiszek a mendemondának. Rólam például azt híresztelik, hogy nincs nálam ostobább ember a világon. Ki hallott már olyat: a legbölcsebb a börtönben csücsül, és a legostobább vigyáz rá ? Bolond beszéd... De azért maga rendes ember, elárulok magának valamit. (Súgva.) Én egyáltalán nem vagyok ostoba, csak teszem magam. Mert ugye, az ostobától nincs mit várni, azt nem vonják felelősségre. Senki se fél tőle, mindenki nevet rajta, vagyis szeretik. Egész életemben ezt csináltam, és nem bántam meg. Írni, olvasni nem tudok, mégis állami szolgálatban állok és két obulust kapok. Vittem valamire! Az a fő, hogy az ember ne árulja el senkinek, hogy eszes. De a lelke mélyén akár bölcs is lehet, ahhoz senkinek semmi köze. Itt vagyok például én. Tudja, milyen okos vagyok én lélekben? Mikor egy elítéltnek elmeséltem, valósággal sírva fakadt. „Hej — azt mondja —, mért is nem találkoztam veled korábban! Másként fordult volna a sorsom..." És az egész vagyonát rám hagyta. Kár, hogy magának nincsen vagyona.


Beront Xanthippé.


XANTHIPPÉ (a Börtönőrhöz) Mit állsz itt, mint szamár a hegyen? Megkaptad a pénzt, tűnj el!


Szókratész intésére a Börtönőr elmegy.


Prodíkosz mindent elmondott... Micsoda gazember, Szókratész... Minden szava hazugság! A tieid a gyerekek! A tieid!
SZÓKRATÉSZ   Tudom, Xanthippé.
XANTHIPPÉ Bosszúból mondta. Azért hazudott, hogy azzal is... Szókratész! Akarod, hogy idejöjjön és beismerje?
SZÓKRATÉSZ   Értem. Mindent értek.
XANTHIPPÉ   Hiszel nekem?
SZÓKRATÉSZ   Hiszek, Xanthippé.
XANTHIPPÉ (megöleli, s hirtelen sírva fakad)    Igazán hiszel? Esküdj meg!
SZÓKRATÉSZ   Esküszöm.
XANTHIPPÉ Amikor feleségül vettél, nagyon fiatal voltam. Te meg öreg... Rengeteg barátod volt, és mindig beszélgettél valakivel... Én meg hallgattalak és nem értettem semmit... Nagyon fiatal voltam, te pedig...
SZÓKRATÉSZ   Hagyd ezt, Xanthippé!
XANTHIPPÉ Folyton avval voltál elfoglalva, hogy legyőzd magadat. Először a testedet győzted le, és megtanultál mezítláb járni a jégen. Aztán legyőzted a hiúságodat, és attól fogva piszkos khitónban jártál. Aztán legyőzted a testiségedet, és többé nem zavart a gondolkodásban ... Én pedig egyedül maradtam a hideg pamlagon! Pedig fiatal voltam, Szókratész! De te ügyet sem vetettél rám. Néha már úgy éreztem, meg se látsz. Azt hitted, szép vagyok, mert rám se néztél. Hát most nézz meg, Szókratész, ilyen egy szép asszony? Elment a józan eszed? Hol vagyok én szép?
SZÓKRATÉSZ   Szép vagy, Xanthippé!
XANTHIPPÉ Hallgass! Pokol volt melletted az életem, de te kitaláltad, hogy mindennek a házsártosságom az oka. Pedig sose voltam házsártos, melletted lettem az. És mindig tudtam, hogy nem vagyok szép, csak fiatal... És hogy a fiatalság hamar elrepül, és akkor nem marad semmim... És Prodíkosz szép volt és...
SZÓKRATÉSZ   Ne beszélj erről, Xanthippé.
XANTHIPPÉ Mindent elkövettem, hogy tudd meg, Szókratész. Féltékennyé akartalak tenni. De te, szokásodhoz híven, észre sem vettél. Tovább arattad a nagyszerű győzelmeket és egyre tökéletesebb lettél... Köszönöm, Szókratész, hogy ma olyan jó voltál... Hogy annyi éven át tűrted a gonosz természetemet... Köszönöm... De elátkozott élet volt ez, Szókratész! Hát nem nevetséges? Most vesznek el tőlem... Most, amikor megöregedtem, és maholnap vénasszony leszek... Amikor már kezdem érteni, miről beszélgetsz a tanítványaiddal, és amikor már elhatároztam, hogy hű feleséged leszek, vagy inkább hűséges anyád. Mert te olyan tehetetlen voltál mindig, hogy már rég a negyedik gyerekem vagy, törvénytelen negyedik gyerekem... És most vesznek el!


Bejön a Börtönőr.


BÖRTÖNŐR   Lejárt az idő. 
SZÓKRATÉSZ    Menj.
XANTHIPPÉ    Mondj nekem valamit, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ Mindig hűséges feleségem voltál, Xanthippé. Szültél nekem három fiút. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen feleséget adott nekem.


Xanthippé elrohan.


(A Börtönőrhöz.) Ne engedj be senkit... Rosszul érzem magam... Menj... Menj! 


A Börtönőr elmegy. Szókratész mozdulatlanul ül a pamlagon, a sötétben. 


Athén. Börtön. Szókratész betegsége után. Szókratész és az Első tanítvány.


ELSŐ TANÍTVÁNY Szókratész! Szókratész! (Megöleli.) Mióta nem láttalak! Amikor megtudtuk, hogy beteg vagy, tüstént ide rohantunk. Miért nem akartál beengedni?
SZÓKRATÉSZ  Azt gondoltam, hogy a beteg ember nem éppen kellemes, jobb magára hagyni.
ELSŐ TANÍTVÁNY    És most hogy érzed magad? Hiszen korábban sosem betegeskedtél.
SZÓKRATÉSZ Nem egyszerű betegség volt ez. Csodálatos betegség volt. Örülök, hogy eljöttél, és mindjárt elmondok mindent. De hol van Apollodórosz?
ELSŐ TANÍTVÁNY   Hamarosan itt lesz.
SZÓKRATÉSZ   És Platón meg a többiek?
ELSŐ TANÍTVÁNY   Apollodórosz majd mindent megmagyaráz.
SZÓKRATÉSZ (magába mélyedve) Eszméletlenül feküdtem és a mennyezetet bámultam. Árnyékok suhantak át rajta, azt képzeltem, hogy felhők, és hogy az égben fekszem. Nem ismertem meg a kezemet, azt hittem, egy darab fa. Aztán visszanyertem az eszméletemet, és egy reggel arra ébredtem, hogy verítékben fürdőm... Csuromvizesen feküdtem, erőtlenül, és valahogy mindjárt megértettem, hogy meggyógyultam, és olyan boldogság fogott el, hogy sírva fakadtam. Rájöttem, hogy egy egész nap van előttem... egy egész napi élet. Boldog voltam és nagy-nagy szeretet fogott el... Mindenki iránti szeretet.
ELSŐ TANÍTVÁNY (abbahagyja a jegyzetelést)    Milyen különös!
SZÓKRATÉSZ Élni!... Élni!... Percről percre egyre jobban éreztem, hogy visszatér belém az erő, s már járni is tudtam. Olyan boldogság volt járni! És ekkor értettem meg, milyen sok mindent nem tudtam eddig... Büszke voltam, megbecsült, egészséges. Gyermekeim voltak, otthonom, feleségem. Az egész szegénységem csak kitalálás volt, csak megjátszottam: hiszen bármikor sokat kereshettem volna, ha akarom. Úgy látszik, mindent el kellett veszítenem: az otthont, a gyerekeimet, a családomat, az egészségemet, védtelenül kellett szembenéznem a halállal, mint a megmérgezett vadnak, el kellett veszítenem az eszméletemet, hogy egy reggel felderüljön a kelő nappal együtt, erőtlenül, verítékben fürödve kellett feküdnöm, és semmi egyebet nem éreznem, csak a hálás örömet, hogy élek, élek... - minderre szükség volt, hogy végre megértsem... Értsd meg te is. Gyakran mondogattam, hogy a gonoszság a tudatlanság szülötte, s hogy az életben értelemmel mindent fel lehet deríteni. Ez nem így van. A börtönben megértettem, amit nem tudtam megérteni ott, a potidainai táborban. A szeretet... Mindenkit szeretni... Megérteni, hogy a másik is te vagy... És szeretni őt... Ha ez megvan benned, csak akkor segít az értelem felismerni az igazságot... És soha nem voltam olyan boldog, mint abban a pillanatban, amikor felfedeztem magamban ezt a szeretetet. Ezért szeretnék most annyira élni. És amit korábban hirdettem, nagy részét most tévesnek látom... Miért nézel így rám?
ELSŐ TANÍTVÁNY   Csakugyan élni akarsz?     ,
SZÓKRATÉSZ   Igen! Igen!
ELSŐ TANÍTVÁNY   Én pedig valahogy azt hittem, meg akarsz halni...
SZÓKRATÉSZ   Aki él, nem akarhat meghalni. Legfeljebb méltósággal fogadja a halált.


Belép a Második tanítvány.

2011. július 28., csütörtök

Edvard Radzinszkij: Beszélgetések Szókratésszal (2)

A per


Athén. Reggel. Szókratész házának kis udvara. Szókratész mozdulatlanul áll, egyik saruja a kezében, másik a lábán. Megjelenik az Első és a Második tanítvány.


MÁSODIK TANÍTVÁNY Szókratész! (Kiált.) Szókratész! Szókratész, ideje indulni! Szókratész!
ELSŐ TANÍTVÁNY   Minden hiába. Szókratész elmélkedik.
MÁSODIK TANÍTVÁNY   Sokáig tart nála?
ELSŐ TANÍTVÁNY Mikor hogy. Például a potidainai csata után egész éjjel gondolkozott álltóhelyében. Belemélyed a gondolataiba, akár a hullámokba, s a nagy csendben megszólal benne egy hang, és tanácsot ad neki, hogy mit tegyen. így magyarázta az epheszoszi Kharitosznak.
MÁSODIK TANÍTVÁNY (makacsul) Szókratész! Szókratész! (Sóhajt.) Menjünk előre, majd megvárjuk a törvényszék kerítésénél.
XANTHIPPÉ (a házból hallatszik a hangja) Szókratész! Indulnod kell a tárgyalásra! Szókratész, fölvetted már a sarudat? (Kijön. Dühösen.) Már megint megszállták a nagy gondolatok! ( Vizet tölt egy csészébe, és Szókratészra löttyinti.)
SZÓKRATÉSZ (magához tér, mintha mi sem történt volna) Azt mondod, Xanthippé, hogy már indulni kell a tárgyalásra?
XANTHIPPÉ (utánozza)    „Már!" Tudod, hány óra?


Szókratész gyorsan szedelőzködik.


Vedd föl a sarudat. Mit csinálsz? Ne arra a lábadra! Azon már van. Ó, istenek, miért vertetek meg így! (Kiabál.) Lamproklész, Szophroniszkosz, Meliszkenész, gyertek, kísérjétek el apátokat! Szegény gyerekek, reggel óta bömbölnek. (Kiabál.) Lamproklész, Szophroniszkosz, Meliszkenész! (Elmegy, majd visszajön.) Ezek az akasztófáravalók elszöktek a kikötőbe, biztosan a szent követség hajóját bámulják. Hányszor megtiltottam nekik! (Kiabál.) Héraklész! Héraklész! (Elmegy, majd visszajön.) Egy rabszolga van a háznál, az is naplopó. Ő is elment a gyerekekkel bámészkodni. (Fenyegető hangon.) Még mindig nincs a lábadon a sarud?
SZÓKRATÉSZ (gyorsan felveszi a saruját, ravaszkásan) Amikor haragszol, még szebb vagy, mint máskor, Xanthippé... Olyan szép vagy...
MELÉTOSZ (futva érkezik)    Bocsánat, tisztelt polgárok, ez az út vezet a piactérre?
XANTHIPPÉ (tettetett közönnyel, kacéran)    Nem a tárgyalásra igyekszik véletlenül?
MELÉTOSZ   De oda, szép leány.
XANTHIPPÉ (ismét kacéran) Ugyan, már hogy volnék én lány? Egészen zavarba hoz. (Jobban szemügyre veszi Melétoszt, s nyomban közömbös lesz.) Fiatalember, vigye magával ezt a jámbor öreget. Ő is a tárgyalásra megy. Fogja meg a kezét, és főként arra vigyázzon, hogy meg ne álljon gondolkozni és el ne veszítse a saruját. (Megcsókolja Szókratészt.) Óvatosan járj. Az útkereszteződéseknél nézz jól körül, mostanában nagyon sok a lovas. (Becézve.) Te szörnyeteg! (Súgva.) Aztán nehogy kérdéseket tégy föl a tárgyaláson! Az idegesíti az embereket. Magamról tudom. Segítsenek az istenek. (Térdre veti magát, karjait az égnek emeli.) Ó istenek, segítsétek Szókratészt!


Szókratész és Melétosz fut az utcán.


MELÉTOSZ Aztán figyeljen ám, nehogy eltévesszem az utat, mert még nem ismerem jól Athént.


Futnak.


Maga miért megy a tárgyalásra?
SZÓKRATÉSZ   Egész reggel ezen gondolkodtam... És maga, fiatalember? 
MELÉTOSZ   Vádbeszédet mondok Szókratész ellen. 
SZÓKRATÉSZ   Szókratész ellen? 
MELÉTOSZ   Ellene! 
SZÓKRATÉSZ   Mi rosszat tett magának? MELÉTOSZ   Semmit. Nem is ismerem. Csak gyerekkorom óta idegesít, hogy mindenki a legbölcsebbnek nevezi. SZÓKRATÉSZ   Értem, ez csakugyan idegesítő lehet.


Athén. Akropolisz, a Kimon-fal. A Delphoiba készülő szent követség Kórusa. A Karvezető idős, göndör szakálla, rövid, ősz hajú férfi. Az első Színész fiatal, majdhogynem gyermek. Miközben a Kórus a Karvezető irányításával néma mozgást végez, a Színész öltözni kezd: magas kothornoszt húz a lábára, hosszú kesztyűt a kezére, párnát köt a pocakjára, s föléje fehér khitónt ölt. Majd fejére teszi az álarcot, s cserép hangtölcsért illeszt a szájába, hogy ünnepélyesebb és csengőbb legyen a hangja.


SZÍNÉSZ (a hangját próbálgatja)    Ó-ó-ó... É-é-é. ..
KARVEZETŐ (a Kórushoz) Itt állunk a dombon. A tér fölött, ahol a legbölcsebb görögön ítélkeznek. Olyanok vagyunk most, mint az istenek, akik fentről nézték végig a trójaiak és az akhájok csatáját. A halál, a győzelem, a földbe harapó fogak: mindez látványosság. És a színészek iparkodnak, hogy eljátsszak jelenésüket.
SZÍNÉSZ   A vádlók elmondták vádbeszédüket, most Szókratészon a válaszadás sora.


Megjelenik Melétosz, Anütosz és a roskatag aggastyán Lükön. Lükón most fejezte be vádbeszéde felolvasását. Leül s nyomban elnyomja az álom. Előrejön Szókratész. A Kórus háttérbe húzódik, s az athéni nép szerepét tölti be. Jobbról bejönnek Szókratész tanítványai, köztük az Első és a Második tanítvány. A tömeg zúg: „Szókratész, válaszolj, Szókratész!" Szókratész hallgat.


MÁSODIK TANÍTVÁNY   Félek!


Az Első tanítvány nem válaszol. A tömeg zúg.


SZÓKRATÉSZ   Először kérdéseket szeretnék föltenni vádlóimnak.
ANÜTOSZ Kérdéseket majd a tanítványaidnak tégy föl. Itt most téged fognak kérdezni. Ez törvényszék, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ Tanítványai csak annak lehetnek, aki nagyon bölcs, Anütosz. Ilyen tulajdonságot pedig én nem fedeztem föl magamban. Ezért nekem nincsenek tanítványaim, csak beszélgetőtársaim. Athéni férfiak! Egész életem azzal telt el, hogy beszélgettem: kérdéseket tettem föl nektek, s mindig hajlandó voltam válaszolni bármely kérdésetekre. Engedjétek meg, hogy ma is következetes maradjak magamhoz.
TÖMEG (Szókratész alázatosságától megenyhülve)    Hadd kérdezzen!
SZÓKRATÉSZ   Köszönöm, polgártársak, (Melétoszhoz.) Te megvádoltál engem, pűthói Melétosz. De hadd kérdezem meg: régóta ismersz? 
MELÉTOSZ (gúnyosan)    Nagyon régóta, Szókratész. 
SZÓKRATÉSZ   Most azt hiszed, hogy alaposan felültettél bennünket, Melétosz. Pedig igazat mondtál. Nagyon régóta ismersz, amióta csak megszülettél. És ti is, valamennyien. 


A tömeg felmorajlik.


Mihelyt a világra jöttetek, ezt hallottátok: „Él Athénban egy ravasz ember, Szókratésznak hívják. Ez a Szókratész az égi jelenségeket meg a föld alatti dolgokat kutatja. Felkapaszkodik az égbe, oda, ahol a csillagok nagy rendet alkotnak. Ez a ravasz vénség játszva bebizonyítja az ifjaknak, hogy a fehér fekete, s nem kíméli a halhatatlan isteneket sem!" Ezt nem te mondtad rólam, Melétosz, nem is te, Anütosz, és te sem, öreg Lükón! Valamennyien mondtátok! A szóbeszéd tartotta így!


A tömeg felmorajlik.


Az emberek ellen lehet védekezni, de a szóbeszéd ellen nincs védelem. Annak száz szája van és mennydörgő hangja. Nem létezik, és mégis mindenhol ott van! Éppen ezért már rég tudom, hogy sorsom meg van pecsételve. Mindig vártam, hogy mikor jön el ez a nap, és készültem rá. És most itt van! És ezen a számomra borzalmas napon megfelelek a szóbeszédnek, athéni férfiak! Hazugság az egész! Szókratész nem emelt kezet az istenekre! Szókratész gondolatai nem akartak betolakodni Zeusz birodalmába, s nem kutatta a föld alatti dolgokat, bár én abban sem látok semmi rosszat.


A tömeg felmorajlik.


Csupán nem voltam hozzá elég bölcs, athéni férfiak! Egyetlen dolgot mertem vizsgálódásaim tárgyává tenni: az embert. Magamat, titeket, mindannyiunkat — halandókat. Próbáltam megérteni, milyen eszméket kell követnünk. Mi jó és mi rossz egy-egy esetben. Megértem hetven évet, de még most is fáradhatatlanul kutatom és csodálom az embert. Milyen sok váratlan dolgot lehet így megtudni, athéni férfiak! Valamely dologról azt hihetnénk, hogy jó. Mindenki megvan győződve róla, hogy jó. Aztán ha tüzetesebben megvizsgáljuk, kiderül, hogy rossz, kétségtelenül rossz.


A tömeg felmorajlik.


Az imént hallgattam például Lükón beszédét. Nagyszerű szónoklat volt! Milyen mesterien vádolt! És arra gondoltam, milyen szép is a szónoklás művészete... De aztán szokásomhoz híven kételkedni kezdtem. Valóban olyan szép-e a szónoklás művészete? Sőt művészet ez egyáltalán?


A tömeg dühösen felmorajlik.


Megértem felháborodástokat. Magam is fel vagyok háborodva. S hogy tüstént eloszlassuk ostoba kételyeimet, forduljunk a bölcs Lükónhoz. (Kiált.) Lükón! Lükón!... A bölcs öreg alszik.
PRODÍKOSZ (előlép) Szókratész, én szívesen elbeszélgetek veled Lükón helyett, a szónoki művészetről.
SZÓKRATÉSZ   Nagyszerű! Itt van Prodíkosz, gyermekkori barátom. Nagyszerű szónok és nyilván játszva meggyőz bennünket, hogy a szónoklás... 
PRODÍKOSZ (határozottan)    A szónoklás szép és nemes művészet!
SZÓKRATÉSZ   Bravó! Már érzem is, hogy oszladoznak a kételyeim. Mégis, miben áll a szépsége?
PRODÍKOSZ Például a hasznosságában, Szókratész, abban, hogy óriási hasznot hoz annak, aki birtokában van ennek a művészetnek.
SZÓKRATÉSZ   Például?
PRODÍKOSZ Például ha idehívok egy orvost... akár a legjobb orvost... a beszéd művészetének birtokában játszva bebizonyítom a népnek, hogy jobban értek a gyógyításhoz, mint ez a kiváló orvos. Elhiszed, hogy képes vagyok rá, Szókratész?
SZÓKRATÉSZ   Elhiszem.
PRODÍKOSZ Sőt mi több, a szónoki művészet segítségével el tudom érni, hogy polgártársaim engem válasszanak meg orvosnak e helyett a kiváló orvos helyett.
SZÓKRATÉSZ (döbbenten)    Téged, aki semmit sem értesz az orvosláshoz?
PRODÍKOSZ   Igen!
SZÓKRATÉSZ Hihetetlen! (Rövidszünet.) No de attól, hogy megválasztanak orvosnak, még nem leszel orvos valóban?
PRODÍKOSZ   Persze, hogy nem.
SZÓKRATÉSZ (naivul)    Akkor nem is tudsz meggyógyítani közülünk senkit?
PRODÍKOSZ   Persze hogy nem.
SZÓKRATÉSZ Mi derül ki ebből? Az, hogy a szónoki művészet segítségével egy ostoba be tudja bizonyítani a többi ostobának, hogy ő okos, holott nem az. (Dühösen.) De hisz ez aljasság, Prodíkosz! És lehet-e aljas a szép? Miért hallgatsz? Bátran, Prodíkosz, gyermekkori barátom!
PRODÍKOSZ   Nem hinném, Szókratész.


A tömeg felmorajlik.


SZÓKRATÉSZ   Így igaz. De még nem döntöttük el, művészet-e egyáltalán az ékesszólás. 
PRODÍKOSZ    Mi egyéb volna?
SZÓKRATÉSZ Szakma. Csupán szakma, amelyhez nem kell más, mint gerinctelenség és önhittség, meg az emberekkel való bánásmód veleszületett képessége.


A tömeg dühösen felmorajlik.


Ugyanolyan szakma ez, mint a szakácsmesterség. Gyakran megesik, athéni férfiak, hogy többre becsüljük egy szakács ártalmas kotyvalékát, mint az orvos művészetének kíméletlen igazságát. (Megenyhülve.) Lám, milyen messzire jutottunk, Prodíkosz, ebben a kellemes társalgásban! Sok ilyen beszélgetést folytattam életemben. Mert szerény bölcsességemhez mérten... (Elhallgat. Váratlanul büszke hangon folytatja.) Hazugság! Szókratész bölcs, athéni férfiak! Amikor megkérdezték a delphoi jósnőt, ki a legbölcsebb görög férfi, azt felelte: „Szókratész."
MÁSODIK TANÍTVÁNY   Miért ingerli őket?