A Bölény
A megnyitó napján fogadást adtak a Kongresszusi Palotában. Az első pohárköszöntők után a hosszú, terített asztalok mellett megindult a soknyelvű áradat. Poharastul jártak csoportról csoportra, ismerkedtek és bemutattak, ittak valaki egészségére, üdvözletet adtak át valakinek, kerestek valakit, rásandítottak a résztvevők hajtókáján csillogó névkártyákra. Rajtuk a kongresszus emblémája, az illető vezetékneve és az ország, ahonnan érkezett. Ez a látszatra kaotikus, értelmetlen kavargás, jobban mondva pezsgés az ilyesfajta nemzetközi csődületeknek csak hasznára válik. Ami a hivatalos részt – az előadásokat, a közleményeket – illeti, természetesen az is elengedhetetlen, bár a többség csak színlelte, hogy ért belőle valamit. Egyesek nem is akarták megérteni, ám mindnyájan vártak az alkalomra, amikor eldiskurálhatnak azzal, akit publikációiból már régóta ismernek, amikor kérdezhetnek, elmondhatnak, megmagyarázhatnak valamit. Itt történtek a legfontosabb események azok számára, akik életük legnagyobb részét egymástól távol, Európa, Amerika, Ázsia, sőt Ausztrália egyetemein, intézeteiben, laboratóriumaiban élték le.
Itt voltak a múlt kiválóságai – csak az idősebbek emlékeznek rájuk – egykor nagy feltűnést keltettek, iskolateremtőnek ígérkeztek; a remények szokás szerint nem váltak valóra, az ígéretekből igazán nem sok maradt, már az is istenes, ha csak valamicske: egyetlen mutáció, egyetlen kis cikk... Tudományáguk – a genetika – múltja a fiatalokat általában nem érdekelte. Számukra a mai korifeusok léteztek, az új reménységekkel, új ígéretekkel hívogató vezetők. Egyesek saját szűk területükön váltak híressé, de akadtak közismert kiválóságok, akik magából az öröklődésből, az evolúció mechanizmusából tudtak megragadni valamit. Voltak aztán olyan hírességek, élő klasszikusok, akikről még én is hallottam. Az asztalok, a csoportosulások között fiatalok cikáztak, akik előtt még minden ott állt - a zajos siker meg a keserű kudarcok is.
A fogadásnak azért is volt ilyen nagy sikere, mert az ismerkedésre, a beszélgetésre a kongresszus elején került sor, ki lehetett deríteni, ki kicsoda, ki hiányzik, ki nem jött el...
A kiabálás, pohárcsörgés, nevetés, üdvözlések közepette hirtelen történt valami – suttogás futott végig e teljesen kaotikus forgatagon. A szórakozottan mosolygó, szinte kimódoltan élénk arcokon kíváncsiság jelent meg. Néhányan megindultak a terem szemközti sarka felé. Egyesek mintegy véletlenül, mások határozottan és meglepődve.
A sarokban a Bölény ült egy fotelban. Hatalmas fejét előreszegte, apró szeme bizalmatlanul, szúrósan csillogott. Hozzáléptek, meghajoltak, kezet szorítottak vele. Ajkát biggyesztve fújtatott, hol helyeslőén, hol felháborodottan dörmögött. Sűrű, ősz sörénye összeborzolódott. Öreg volt persze, de az évek nem törték meg, súlyos és kemény volt, mint a pácolt tölgy.
Egy vékony, már nem fiatal asszony átölelte és összecsókolta. Az asszony az a bizonyos Charlotte Auerbach volt, akinek nagy érdeklődést keltő könyveit nemrégen adták ki oroszul, őt már ismerték látásból, de a Bölényt még nem. A többség éppen ezt követően lépett közelebb, hogy legalább messziről egy pillantást vessen a Bölényre. Charlotte Angliából érkezett. Hajdan a hitleri Németországból menekült oda, ahol a Bölény segített neki elhelyezkedni. Rég volt, 1933-ban, a Bölény talán már el is felejtette, de az asszony mindenre emlékezett. Örömkönnyek peregtek az arcán. Az örömön kívül a hosszú távollét bánata is megríkatta. Negyvenöt éve váltak el egymástól. Korszakok múltak el, a világ megváltozott, a Bölény azonban a régi maradt az asszony szemében, még mindig az Öreg, bár egyidősek voltak.
Egy amerikai Nobel-díjas lépett közelebb, esetlen, hosszú karú férfi. Megölelte a Bölényt, az orrát szívta. Csinálhatott, amit akart, a kezébe törülte az orrát, igazi nagy ember volt, mindent megengedhetett magának. Mögötte a görög Kanélisz következett, akit harmincöt éve a Bölény mentett meg Berlinben, úgy, hogy a háború végéig magánál tartotta. Az ókori Antosa Kanélisz – a Bölény így hívta – szűkszavú volt, minden nyelven értett, bár egyet se beszélt, hallgatni szeretett, minden nyelven hallgatott, de némaságából mindenki megérezte, micsoda remek ember.
Miután tapintatosan kivárta a sorát, Michael White, az ausztrál csillag, egy öntelt szépfiú lépett a Bölényhez, és azonnal kissé zavartan kezdett magyarázkodni, hogy ő az a fiatalember, aki a Bölényt meg Feodoszij Dobrzsanszkijt* kalauzolta Londonban, jobban mondva kalauzolta volna őket, de csak loholt utánuk, mert ők ketten egymással beszélgettek, őt elveszítették, azután észbe kaptak, és kiabálni kezdtek: „Hol van, fiatalember?" A Bölény helyeslőén hümmögött: „Fegyka Dobrzsanszkij..." Bármilyen különös, White-ra emlékezett, Londonra viszont alig-alig. White-ot egy holland követte, őt egy német csoport, majd egy fiatal azerbajdzsán professzor következett, akit moszkvai szerzőtársa mutatott be. Giuseppe Montalentivel a Bölény olaszul váltott szót. A kongresszus egyik érdekessége – hiszen minden kongresszusnak, szimpóziumnak, találkozónak meg kell, hogy legyen a maga „uralkodója" –, a svéd Gustafsson is utat tört magának a Bölényhez. A kongresszus másik dísze pedig – egy társaság elnöke, képviselő, főszerkesztő és egyéb tisztségek birtokosa –, egy dörzsölt nagyvilági fickó, aki jól adminisztrálja magát és mindig talpraesetten szellemes, most egyszerre elbátortalanodott, és egyre nyaggatta fiatal kolléganőjét, hogy mutassa be a Bölénynek.
A fiatalok távolabb szorongtak, kíváncsian nézegették a Bölényt, no meg ezt a programon kívüli ceremóniát – a felvonuló kiválóságokat, akik a Bölény elé járultak, hogy kifejezzék tiszteletüket. Ő maga természetesen fogadta ezt a spontán díszszemlét. Láthatóan tetszett neki a marsall vagy a pátriárka szerepe, kegyesen bólogatott, végighallgatta az embereket, akik kétségkívül minden tudományok legjobbikát, legszebbikét, legbecsületesebbikét művelték – a Természetet tanulmányozták, azt, 'hogyan és mi terem a földön, mindent, ami jár, röpül, mászik, azt, hogy miért élnek és szaporodnak az élőlények, miért fejlődnek, változnak, vagy miért őrzik formájukat, miért nem változnak. Ezek az emberek nemzedékről nemzedékre azt a titkos határvonalat kutatják, ami elválasztja az élőt az élettelentől. Tetten érték a minden légyben, minden féregben ott lakozó lelket, bár e tudománytalan elnevezés helyett hosszú, nehezen kimondható terminusokkal éltek; azok pedig, akik a titkok legmélyére hatoltak, önkéntelenül is visszahőköltek a legjelentéktelenebb organizmusok csodálatos tökéletessége láttán. Még a legegyszerűbb struktúrában, a sejtben is tetten érni azt a megfoghatatlanul bonyolult mechanizmust, ami az életet jelenti. Az ezzel az „ingatag" anyaggal való foglalkozás óhatatlanul összetartotta ezt a soknyelvű, különböző korú, sokarcú közönséget.
Ahogy az lenni szokott, a Bölény mellett nyomban forgolódni kezdett egy ügybuzgó professzor, bő termést takarított be névjegyekből, kézfogásokból, mondott is néhány – meglehet, okos – mondatot, de hiába, mert senki sem figyelt rá.
A be nem avatottak pusmogtak, azon igyekeztek, hogy semmit ne mulasszanak el. Érezték, hogy történelmi események tanúi. A Bölényről legendák keringtek, sok legenda, egyik hihetetlenebb, mint a másik. Szájhagyomány útján terjedtek. Nem hitték el őket: csodálkoztak rajtuk. Furcsa lett volna, ha az efféle mendemondák igaznak bizonyulnak. Élete bizonyos eseményeit próbálták magyarázni velük. Anekdoták keringtek róla, fantasztikus ugratásokat és tetteket tulajdonítottak neki. Voltak aztán egyszerűen mesébe illő, érdekes, rá nézve nem mindig hízelgő, néha egyenesen rosszindulatú történetek is. Többnyire azonban hősiességét, ravaszságát illusztrálták, amelynek egyáltalán nem volt köze a tudományhoz.
Most, hogy szemtől szembe látták, önkéntelenül is a képzeletükben élő alakkal hasonlították össze. És bármilyen különös, minden egybevágott. Zömök alkatáról, hatalmas tenyeréről látni való volt, milyen elképesztően erős lehetett. Arcát a viharos, fordulatokban bővelkedő élet ráncokkal barázdálta. Az elkeseredett elhatározások nyomai nem csúfították vonásait. Másképpen is viselkedett, mint a többiek – fesztelenebbül, felszabadultabban. Érződött, hogy nincs miért feszengenie. Saját magát adta. Akár a gyerekek. Egyszerre volt kifinomult és faragatlan. Mindkét tulajdonság megfelelt az arisztokrata őseiről és a bűnözőkkel folytatott csetepatéiról költött legendáknak.
Kedvenc diákja, Vologya Ivanov lakásán láttam egy képet. Ez volt az egyetlen tárgy, amit a fiatalember a Bölény halála után magához vett emlékül. Bármit választhatott volna, és ő ezt a képet kérte. A címe: „Három bölény". A Bölény látható rajta, ül, keze egy bölényfigurán nyugszik, háta mögött a falon Niels Bohr fényképe függ. Közismert felvétel, de a két bölény szomszédságában Niels Bohr is „bölényszerűvé" válik; ezt mutatja a bikákra jellemző konokság, a súlyos állkapocs, a feszült figyelem meg az európai és amerikai bölények – e „majdnem teljesen kipusztult faj" – szilajsága. Sok a rokon vonás kettejükben – a Bölényben és Niels Bohrban -, nemhiába kerültek olyan kezel egymáshoz, amikor a Bölény Niels Bohr iskolájának tagja lett.
A Bölény keze alatt nyugvó figura mintha majd tonnányi, négylábú, hajlott hátú, bozontos marjú, görbe orrú, hatalmas élőlénnyé nőné ki magát. Az ilyenek még a vadrezervátumban se engedik az embert harminc méternél közelebb magukhoz.
A Bölény itt még ereje teljében látható. Hatvanévesen örökítette meg a művész. Ámbár lehet, hogy hatvanöt vagy hetvenéves volt. Az utolsó években semmit se változott. Az újabb ráncok nem öregítették. Soha nem találkoztam hozzá hasonló emberrel. Azok közé tartozott, akiket azonnal megjegyzünk, akiket soha nem tévesztünk össze másokkal. Láttam fiatalkorában készült csoportképeken és portrékon -arca természetesen sima, göndör fekete haja is dús, és minden csoportban azonnal fel lehet ismerni. Még egy 1918-ban készült, gyenge minőségű filmhíradó kockáin is feltűnik a vöröskatonák között. Általános katonai kiképzés Moszkvában, 1918. május 28-án. Vörös tér. A Történelmi Múzeumnál laza alakzatban vöröskatonák állnak. Fölöttük bársony lobogókon „Éljen a munkás-paraszt szövetség!" meg hasonló, rosszul kivehető feliratok. Vöröskatonák gimnasztyorkában, lábszártekerccsel, lakkellenzős sapkában. Egy nagy bajszú ember mellett, nekünk oldalt áll a Bölény. Cingár, ismerősen hajlott hátú, eltéveszthetetlen. A képet a Szovjetszkij Film című lap közölte 1967-ben, és azonnal csengeni kezdtek a telefonok: „Látta? Maga az! Azonnal felismertük!"
Az örmény művész pirossal festette meg a portréját. Nem tudom, mit akart mondani a piros színnel, de a portré sikerült. Az ecset sokkal jobban kifejezte ennek a jellemnek az izzását, a „bölénységét", mint ahogy azt én szavakkal megfogalmazom.
...Távcsövön figyeltem, ahogy előtört a sűrűből. Egy loncsos hústömeg, amely nem tud alkalmazkodni a vadaskert méreteihez. Szűk neki ez a fukarul mért erdőség, nincs hova rejtenie roppant testét, nincs mire használnia hatalmas erejét. Rövid szarvát harciasán előreszegve szinte nesztelenül halad, nedves orrlikai meg-megrándulnak. Ormótlan, túlságosan súlyos, túlságosan nagy az őzek, a kőszáli kecskék és a vadaspark más lakói mellett. Az ősi múlt árad belőle...
Eszembe jutott a kórterem, ahol zsúfoltan, két sorban álltak az ágyak. A Bölényen kívül még vagy tízen feküdtek benne. Azonnal megtaláltam, mert mindenki őt figyelte. Mások beszéltek, csak időnként harsant fel az ő öblös, erős, bömbölő hangja. Ő volt a központ. Mohón vártak tőle valamit, és minél többet kaptak, annál inkább vártak.
Az ágyán ültem, lábtól. Az orvosságok, a karbolsav, az alkohol nehéz szaga, a fiolák csengő hangja, az ágynyikorgás, a betegek jajgatása kórházi mindennappá állt össze, ami sehogy sem fért össze a Bölénnyel. Félig ült, félig feküdt a párnákon. Szétnyílt kórházi ingéből kilátszott széles, bozontos mellkasa. Izmos, könyékig csupasz karja hibátlan formájú. Bőre sima volt, fehér, hihetetlenül finom. Harciasan előrebiggyesztett alsó ajka arcának durvaságot, de egyben arisztokratizmust is kölcsönzött. E kettő – a paraszti és a kifinomult – összefonódott benne. A vadállati és az előkelő. Agyonmosott darócingében - a többiek ugyanilyet viseltek – őt is ugyanúgy rázta a köhögés, őrá is ugyanazok a kezelések, injekciók, vizsgálatok vártak, mint a többiekre, ebben a környezetben nem számított se cím, se rang, se fizetés, semmi, amit egy ember elérhet, semmi abból, amit ott, a kórterem ajtaján túl valamire is becsülnek. Arra gondoltam: talán azért tulajdonítunk neki oly sok mindent, mert tudjuk, ki ő? Itt, ebben a kórteremben bebizonyosodott, hogy a betegek, akiknek fogalmuk sincs róla, ki az a Bölény, honnan jött, miről nevezetes, még ők is elismerték fölényét.
Éppen a legfrissebb híreket meséltem neki, amikor a téli napsugár egyszer csak megvilágította benőtt nyakát, ráncos szemhéját, ősz sörényét. A szokatlan perspektíva, a felvillanó fény hatására megláttam a titkot: nem a korát, nem az öregségét, hanem az ősiségét. Egy más korból jött archaikus teremtmény, csodával határos módon maradt meg napjainkig. Abból a korból származott, amikor a bölénycsordák még a Kaukázus meg a Harz-hegység határán kóboroltak. Mint például egy rég kihalt faj, a ma élő bojtosúszós vérteshalakhoz hasonló ritkaság, a celekantus, amelyről elkönyvelték, hogy hétszázmillió éve kipusztult.
Az örmény festő öntudatlan megörökítette ezt az özönvíz előttiséget. A művészek sokszor próféták is. Amikor Leonyid Paszternak rajzalbumát lapozgattam, szemem megakadt a két fiáról – Alekszandrról és Boriszról – készült portrékon: két rokonszenves kisfiú, akiket apjuk szeretettel rajzolt le, és milyen tisztán látszik, hogy Borisz arca más, már hordozza a zseni lángjegyét.
A kórházban, ahová véletlenül került, a közös kórteremben, kiváltságaitól megfosztottan még fenségesebben és még tragikusabban festett. Antik hős, száműzött római császár, a rongyos Lear király – efféle zagyvaságok motoszkáltak az agyamban.
Meg még Avvakum protopópa, akit a Bölény rendkívül nagyra értékelt, és a nagyobb tekintély kedvéért saját bölcs mondásait is neki tulajdonította.
– Vegyük újra az elsőt, ahogy Avvakum protopópa mondotta volt, és lássuk ötödszörre is, miért olyan fontos ez, és akkor kiderül, hogy ötödszörre már közel sem
olyan fontos.
A lapos párnák, a kozmás kása, hörgő mellkasa nem volt fontos, az volt a fontos, hogy éppen most olvasta az Élet az élet után című angol kötetben azoknak az elbeszéléseit, akik onnan tértek vissza, reanimáció útján, azokét, akik a túlparton voltak, és átpillantottak a lét küszöbén túlra. Az ő értelme, tudása tehetetlenül megrekedt a vakfal előtt, amelybe az élet vége ütközött. Mi van ott? Van-e ott egyáltalán valami, vagy nincs? Hová tűnik a lélek, a tudat, az „én"?
... A fénysugár kihunyt, a látomás eltűnt, újra a hörgő, erőlködő beteget láttam, aki nem tudott beteg lenni, mert ritkán, de annál komolyabban támadta meg a kór. Talán először nyugtalanított az, hogy ő is halandó, hogy ő sem lesz örökké közöttünk. Mind ez ideig halhatatlannak hittük, mint a Névát, az Uralt, mint a római konzulok Ermitázsban kiállított szobrait... A lánc megszakadt, a másik vége beleveszett a nekünk ismeretlen húszas, harmincas évekbe, a polgárháborúba, Lebegyev és Tyimir-jazev korának moszkvai egyetemébe, és átnyúlt még régebbre, a tizenkilencedik, sőt a tizennyolcadik századba, Katalin korába. A Bölény élő, érzékelhető szeme volt ennek az időláncnak, amelyről már-már azt hittük, hogy örökre elszakadt, de lám, mégis rábukkantunk egy élő tagjára.
Akkor határoztam el, hogy leírom, amit mond, megőrzőm, kazettába, kéziratba rejtem legalább egy töredékét annak, amit eddig elszalasztottunk a tábortűz, a terített asztal melletti diskurzusban, értetlenkedő faggatózásainkban. E naptól kezdve mindent lejegyeztem.
Második fejezet
A Kazanyi pályaudvar peronján elég sokan összegyűltek 1956 egy fagyos napján. Többnyire ismerősök, amennyiben mindnyájan törzsökös moszkvaiak voltak, akiket összekötött az egyetem, a tanszékek, az otthon, a közös barátok. A Bölény fogadására nemcsak biológusok jöttek el, voltak itt fizikusok, irodalmárok, tengerészek is, elsősorban vele egykorú barátai. Ki tudja, miért, családostul jelentek meg, gyermekeikkel, akiknek meg akarták mutatni őt, azt az embert, akiről annyit meséltek. Mindnyájan érezték, hogy ünnepélyes, sőt egyenesen történelmi pillanat ez.
A Bölény először térhetett vissza Moszkvába. Harminc éve volt távol, hiszen 1925-ben kelt útra Moszkvából. A Belorusz pályaudvarról indult Németországba, most pedig a Kazanyi pályaudvarra érkezett az Ural felől, a Föld túlsó feléről.
Különleges, viharos év volt 1956, a megvilágosodásé, a társadalmi tudat ébredéséé, a lendületé, a remények, a viták, az idült félelmektől való megszabadulás éve. A félelmek mélyen befészkelték magukat az emberekbe, úgyhogy a Bölényt várni a pályaudvaron egyfajta közéleti bátorságot kívánt. Mindenki izgatott, nyugtalan volt. Nem tudták elképzelni, kit fognak látni, milyen lett, megismerik-e majd? Abban az évben sokan tértek vissza, ez a visszatérés azonban különleges volt. A Bölény nem visszatért, hanem meglátogatta őket, mintegy leereszkedett hozzájuk az Ural hegyei közül.
Izzadt, boldog utasok ugráltak le a vagonokból, bőröndjeikkel, batyuikkal foglalatoskodtak, végül megjelent a Bölény is feleségével. A Bölény régi divatú, hódprém sálgalléros bundában volt; felesége, ez a szépséges, igazi moszkvai asszony, akit a Bölény Lelkának szólított, fél fejjel férje fölé magasodott, és ráadásul magas szőrkucsmában pompázott. Azonnal felismerték őket. A gyerekek, akik soha nem találkoztak velük, tévedhetetlenül rájuk ismertek irigylésre méltó, de el nem sajátítható viselkedésükről. Akkor, 1956-ban ez kiváltképpen szembetűnt. Az emberek zárkózottak, feszélyezettek voltak, különösen nyilvános helyen. Minden kornak megvannak a maga gesztusai: jellemző, ahogy az emberek járnak, köszönnek, belekarolnak valakibe, ahogy a teát isszák, ahogy beszédet mondanak. Az ötvenes években másként viselkedtek, mint a harmincas vagy a húszas években. Mindenkire mély hatást gyakorolt például, hogy a Bölény kezet csókolt az üdvözlésére siető asszonyoknak. Akkoriban ez nem volt szokás. A várakozók összehúzták magukat öblös hangja, óvatlan mondatai hallatán. A frissen érkezettek viselkedése nem illett a korhoz, mégis homályosan ismerős volt, mintha a családi legendák ősei léptek volna elő. Valami régimódi, valami idejét múlt, valami, ami már elveszett. A várakozók közül a legtöbben vagy Lelkával, vagy vele jártak egy gimnáziumba, illetve egyetemre. Ők is felismerték azt, ami csak kettejükben közös, a fiatalságot, ami csak bennük őrződött meg, Lelkában és Koljusában (diáktársai így hívták a Bölényt).
Ezekben a napokban és hetekben kis házi ünnepségek váltakoztak előadásokkal, beszámolókkal, megbeszélésekkel, végtelenbe nyúló vitákkal, meséiésekkel, kérdezősködéssel. Kapica, Ljapunov, Landau, Tamm, Dubinyin, Szukacsov, akadémikusok, diákok, ismerősök, rokonok – mindenki kíváncsi volt, és azok, akik egyszer már jártak nála, igyekeztek újra eljutni hozzá. Egyre nőtt a rajongók hada, vonzotta őket a... Mi is? Erre korántsem tudtak azonnal válaszolni.
Egyelőre viszont... A fekete szakállas Ljapunov, aki híres matematikuscsaládból származott, és maga is tehetséges matematikus, lelkesen magasztalta a Novoszibirszk közelében felépítendő Tudományvárost. Iskolát létesítenek majd olyan tehetséges gyerekek, a jövő matematikusai számára, akiket Szibéria-szerte fognak fölkutatni. A matematikának, a tudományok tudományának az égisze alatt fogják felkarolni és fejleszteni a többi tudományágat. Ljapunov humán tudósokat is meghívott, s az egzakt tudományok égisze alatt helyet ígért nekik. Általános műveltségük fejlesztéséhez a matematikusoknak is szükségük van némi humán ismeretre. A matematikusok patronálják a zenét, a festészetet. Vetélkedni kezdtek a fizikusokkal, akik fontosabbnak tartották magukat. Az atombomba kifejlesztését követően tiszteletet keltettek és nagy reményekre jogosítottak: talán képesek lesznek arra, hogy energiabőséget hozzanak létre, az olcsó energiával átalakítsák a természetet, könnyítsenek az életen, a munkafeltételeken, hogy megoldjanak minden problémát. A fizikusoktól is egyre újabb szédületes fölfedezéseket vártak. És ehhez jött még a kibernetika. Mindenki bújta Wiener könyveit, úgy vélték, már-már megvalósulnak a fantasztikus utópiák – a mesterséges értelem, a robotok, a tanítható automaták... Felépült Dubnában a fizikusváros, Obnyinszkban az atomerőmű, a szibériai Tudományvárosban a kutatóintézetek. Soha annyian nem versengtek, hogy bejussanak a fizika szakra. Fizikusokról szóltak a filmek, még a színpadról is ezt lehetett hallani: „Einstein", „proton", „kvantumok", „láncreakció"... A fizikusok voltak a kor hősei. A kockás inges, kócos, szakkifejezésekkel fölényesen dobálózó fiatalemberek, akiket díjakkal, kitüntetésekkel, magas fizetéssel jutalmaztak, mindenről kategorikusan és sommásan ítélkeztek. A humán tudósok reszkettek tőlük. Szégyelltek tudatlanságukat. A filológiát, a történelmet, a nyelvészetet, a művészetet, a művészettörténetet, a filozófiát ásatag, másodrendű tudománynak kiáltották ki. A jövő a kutatóké és a teoretikusoké lett. Ők, a fizikusok, a beavatottak, a titokzatosak, akik valamiféle „dobozokkal" vannak kapcsolatban, a szokások változását, a kegyvesztett tudósok oltalmazását ígérték. A társadalmi élet, a gazdaság, a jog – minden alá lesz rendelve az optimális törvényszerűségeknek...
A hírlapírók, a szónokok készségesen visszhangozták cáfolhatatlan jóslataikat.
Minden városban és faluban, az egész országban a fizikusokról és a lírikusokról folyt a vita. Egyesek csak piszkálódtak, mások halálos komolyan, őszintén bizonygatták, hogy a művészet csak szórakozásra való, üres időpocsékolás, ha nem szolgál információkkal. A lírikusok zavartan visszakoztak, fejet hajtva az új erő előtt.
Reformatszkijéknál, Ljapunovéknál meg a többi barátnál csak azt lehetett hallani, hová utazunk, melyik tudományos központba, hogy ott tudományt teremtsünk, miféle új szabályok szerint fogunk élni ott, milyen elveket vallunk... Tüneményes kor volt ez!
Ígérték, hogy a biológiát is átformálják, átdolgozzák, át... A fiatal matematikusok, fizikusok, kémikusok nekigyürkőztek, hogy megoldják a biológia özönvíz előtti problémáit. Ha a bogarak, füvek vizsgálatában elektronikát alkalmazunk, akkor mindent meg lehet majd mérni, mindent modellezni lehet. A műszerek szélesre tárják majd a kaput a matematikusok előtt. Végül is a biológiátok meg a biokémiátok, az egész mindenség – tiszta fizika és matematika, az anyag mozgásának különböző formái. Kapcsolatokat létesítünk közöttük, és megismerjük magának az életnek a lényegét, akkor pedig minden szinten irányítani lehet majd az organizmusokat, a természeten belüli folyamatokat. Elég legyen már a sok évszázados görnyedésből a mikroszkóp felett, ne számolgassátok tovább a bogarak lábait!
Szövetségesüknek tartották a Bölényt, de ő csak nevetett rajtuk. A fizikusok által keltett csinnadratta hidegen hagyta.
– Minden készüléken, minden műszeren először a „stop" gombot keresem meg! Furcsa volt ezt hallani. De cáfolni se lehetett. Ki ítélkezhetne a biofizikáról, ha nem ő, e tudományág egyik megalapítója, felfedezője?
A fizikusokat pedig az bátortalanította el, hogy bálványaik, Niels Bohr, Heisenberg, Schrödinger a kollégái voltak, együtt dolgozott, kapcsolatban állt velük. Maga Kapica is meghívta, hogy tartson előadást a következő kapicsnyikon – a legjobb fizikusok híres találkozóján. A kapicsnyikon előadni igazi „halálugrásnak" számított. Igényes, vérszomjas közönség gyűlt össze. Szétmarcangolhattak, ízekre szedhettek akárkit, sárba tiporhattak mindenféle regáliát. Villámgyorsan felfogtak mindent, vágott az eszük, mint a borotva.
Ő semmi ilyesmitől nem tartott. Ugyan honnan merítette ezt a nagy bátorságot? Arról, hogy honnan merítette, szívesen mesélt. Sok-sok történetet tudott őseiről. Voltak közöttük tréfásak, tragikusak, pikánsak, megindítóak.
Hogy tudott mesélni, milyen áradóan nevetett, hogy kacsingatott, kurjongatott közben! Sem a magnetofonfelvételek, sem a lejegyzett interjúk nem adják ezt vissza.
A Bölény abban különbözött a jeles elbeszélőktől, hogy ő nem egyszerűen egy kedves mesét mondott el, hanem valami oka volt rá, hogy elmondja, valamit
megmagyarázott vele. Mi azonban csak később jöttünk rá erre.
Harmadik fejezet
Gyermekkora tele volt nemcsak tizenkilencedik, de tizennyolcadik századi ősökkel is.
-... Apám után Tyimofejev-Reszovszkij a vezetéknevem. Anyám született Vszevolozsszkaja. Ősrégi orosz család az övéké. A csúcsra soha nem kerülhettek, hol elszegényedtek, hol meggazdagodtak. Birtokaikat azonban soha nem vesztették el, úgyhogy soha nem jutottak koldusbotra. Rettegett Iván egyik menyasszonya Vszevolozsszkaja volt. Nagy Péter megkedvelte az egyik ifjú Vszevolozsszkijt, és más maturandusokkal együtt külföldre küldte tanulni. Hazatérvén a hon javára kezdett munkálkodni. Háza volt Szent-Pétervárott, jól mentek a dolgai. Biron idejében azonban, amikor rájárt a rúd Péter kegyenceire, figyelmeztették, hogy letartóztatás vár rá, úgyhogy egy lovasszekéren családostul kereket oldott. A Volga alsó vidékén elterülő kietlen birtokain talált menedéket, valahol a kirgiz hordák határában. Mivel jó földesúr volt, a Biron által lefoglalt birtokairól titokban kezdtek visszaszivárogni a jobbágyok. Ez a Vszevolozsszkij majdhogynem olyan volt, mint egy önálló fejedelem. De nem tunyult el, mondhatni, kulcsfontosságú feladatot tűzött maga elé: biztonságossá akarta tenni a Buharába, Hivába, Közép-Ázsiába, majd Perzsiába vezető karaván-utakat. Az orosz kereskedőket a hivaiak, a kokandiak, mindenféle tengő-lengő nomád népség fosztogatta. Harcba szállt, ahogy ő mondta, az ázsiaiakkal. Sok kozák verődött össze nála. Teljes volt a kényelem. Ameddig a szem ellát, sehol senki, aki parancsolna, senkinek nem szúrnak szemet, sehol egy mundér...
Kis nevetés, együttérző sóhaj, büszke hümmögés, mintha nem is a tizennyolcadik századról, hanem családi ügyeiről, egy közeli bácsikájáról mesélne. Ükükükapák sorjáztak mögötte, nem ám valamiféle mohos ősök, hanem eleven emberek. Áthatolhatatlan, messzi múlt és szenvedélyes érzelmek, micsoda bámulatba ejtő ellentét!
– ... Az igazi rabló gyilkosság nélkül is boldogul. Tökéletesen elegendő számára, ha félnek tőle. Kedvére való volt a rokonnak a többiek számára is kellemes munka: amikor megtudta, hogy valahol a Volga mellett németet tettek meg kormányzónak, parancsnoknak vagy más efféle vezetőnek, kozákjaival megrohanta azt a bizonyos várost, a németet nyilvánosan megkorbácsolta, és szégyenszemre szélnek eresztette, hadd panaszkodjon a Bironjának, maga pedig elporzott valamelyik isten háta mögötti birtoka felé. így ápolta tovább meggyőződését, kihasználva, hogy a vidám Erzsébet és anyuskája, Katalin rá se hederítettek. Elmúlt nyolcvanéves, amikor vállán kicsi, de súlyos sebet ejtettek. Mindazonáltal hazáig vágtatott, kozákjai kétoldalról támogatták. Parancsba adta, hogy a közeli kies helyre temessék. Ott folyik a Nagy és a Kis Uzeny, a két folyó egyszerűen eltűnik a homokban, nem torkollnak sehova. A Kis Uzeny mellett állt a kúria is. A folyóparti meredélyen temették el.
Volt egy másik ükapám is, igen jószándékú férfiú, aki kalózkodásra adta a fejét. Egyébként őt is Nagy Péter küldte külföldre, hogy a geodéziát kitanulja. Amikor hazatért, utazó lett, egész életében az ohotszki és a kamcsatkai földeket járta. Az érdekelte, hogyan alakulnak ki a folyók, a tavak meg az egyéb természeti képződmények. Hetvenöt évesen mint brigadéros vonult nyugalomba, majd letelepedett a kalugai kormányzóságban levő kis birtokán. Csodálatos idegennyelvű könyvtárat gyűjtött össze Európa földrajzáról, ásványairól; leginkább a Golf-áramlás foglalkoztatta. A Golf-áramlással foglalkozó külföldi adatokat tanulmányozta - az izgatta, hová tűnik a vize. Számolt, egyre csak számolt, és arra az eredményre jutott, hogy a Golf-áramlás ismert ágaiból nem adódik össze az egész vízmennyiség, kell lennie még egy leágazásnak Grúmanttól – a mai Spitzbergáktól – és a Ferenc József-földtől keletre. Ha szigetek vannak ott, azoknak zöldellő, meleg szigeteknek kell lenniük, enyhe téllel és ragyogó nyárral. És addig ábrándozott, addig fantáziáit, amíg elhatározta: expedíciót indít. Eladta minden ingóságát, elzálogosította birtokát, összecsődítette vagy félszáz bátor kozákját, és Arhangelszkba utazott. Ott felszerelt három kis halászvitorlást, hogy elhajózzanak az Északi-sarkhoz, fölfedezni a meleg vizeket...
Először találkoztam emberrel, aki ennyire ismeri az őseit. Manapság ritka, ha valaki a nagyapján túl is fel tud idézni valakit. De nem is nagyon izgatja az embereket a múlt. Ugyan kik azok az ősök? Mi hasznunk belőlük? Megtagadjuk a régi világot... Megtagadtuk egyúttal a felmenőinket is. Hogy kik voltak? Elnyomók vagy elnyomottak, tudatlanok, megfélemlítettek. Mi vagyunk a kezdete mindennek. Mi mindent újra kezdtünk. És megint újra és újra. Hogy valaki a nemesi származását ne titkolja el, az akkoriban szinte elképzelhetetlen volt. A Bölény, bár kigúnyolta őket, de büszkén mesélt a botrányhősökről.
– ...Lassan hajóztak a sarki jégmezők szélénél. Ükapám mérte a hőmérsékletet, a sebességet meg minden mást, és látszott, hogy rájött: tévedett, a Golf-áramlásnak nincs ismeretlen ága, meleg zöld szigeteket nem fog találni errefelé. Eljutottak Grú-mantig, ott viharba kerültek, ami az Atlanti-óceán északi szélére sodorta, majd Normandia partjaira vetette őket. Néhányan vízbe fúltak, a többiek kievickéltek a francia sziklákig, és elindultak Párizsba. Ahelyett, hogy a párizsi orosz követtől azt kérné, segítse őket haza, ükapám új vállalkozásba fog. Üres kézzel hazatérni semmi kedve. A francia kereskedők akkoriban Algírt, Marokkót ostromolják, ükapámat pedig mindig is érdekelte Észak-Afrika, így hát a kereskedőknek azt javasolta, vegyenek részt expedíciójában. Meg is állapodtak. Elindultak Marokkóba. Marokkói katonák megtámadták, foglyul ejtették, és az egyiptomi Alexandria piacán rabszolgának árulták őket. Ükapám barátságot kötött a vele egy hiten lévő görögökkel, és azok kit kiváltottak a rabszolgaságból, kit megszöktettek. Az öreget olcsón vették – ősz volt és sovány. Görögöknél laktak. Egyszer aztán megláttak egy török fregattot. Csak az őrök voltak rajta. Egy sötét éjszakán a görögökkel együtt odaeveztek, elfoglalták a hajót, az őröket a tengerbe vetették (olyan az egész, mint Stevenson könyveiben), vitorlát bontottak, és odébbálltak a török hajóval. Tudták, hogy Oroszország még mindig hadiállapotban van a török Portával, és kalózkodni kezdtek. Az akkori rendnek megfelelően a hadicselekményben részt vevő hajó a zsákmányolt javakból bizonyos százalékot kapott. Mivel a hajó gyors volt, eredményesen kalózkodtak, osztozván a görögökkel. A tenger meleg, megint csak azt tesznek, amit akarnak. A kozákoknak tetszett ez a foglalatosság, míg csak a török flotta útjába nem kerültek, és fogságba nem estek. Most azonban nem rabszolgaként, hanem mint hadifoglyok. Egy Konstantinápoly környéki táborba zárták őket...
A történet úgy folytatódott, hogy megint a görögök segítettek, szökést szökés után szerveztek, majd a szökevényeket átszállították Kisázsiába, amíg csak össze nem verődött az egész kompánia, és megint hosszú ideig kalózkodtak az anatóliai partvidéken... Kis változásokkal többször hallottam már a történetet, új részletekkel tarkítva, olyanokkal, amelyek akkor jutnak eszünkbe, ha többször haladunk el ugyanamellett az állomás mellett. Nyomtatásban nem lehet megtalálni, egy történész valahol talán felkutathatná, de a Bölény kívülről fújta: a családon belül nemzedékről nemzedékre öröklődő legendák egyike volt. Sok hasonló legendát ismert. Meséjük középpontjában az a sajátságos jellem állt, aki a történelem sűrűjében cselekszik, mint Annibal de Coconnas a Margót királynéból. Azelőtt azt hittem, hogy a mi orosz történelmünk túl komor és keserű, ezért nincsen elég olyan hősünk, mint A három testőr, A kincses sziget, a Blood kapitány viszontagságai szereplői. De nem erről van szó, a történelemnek semmi köze az egészhez. A Bölény bebizonyította, hogy a mi történelmünk is bővelkedik vidámságban és füllentők, kalózok, álmodozók vakmerő kalandjaiban, csínytevéseiben, szerelmeiben meg olyan anekdotákban, amelyek díszére válhatnak bármelyik pikareszknek.
– ...Új sorhajó és fregatt török lobogó alatt. A legénység a parton mulatott. Éjszaka a már ismert módon elnémították az őröket, és kihajóztak észak felé. Patyomkin herceg ott a folyók alsó folyásánál állította fel a Tauriszi Flottát. Egy szép napon látják, hogy két török hadihajó közeledik partjaink felé. Csakhogy orosz zászlók alatt hajóztak ám! Riadalom támadt. Úgy döntöttek, hogy ez csak hadicsel, furfang lehet, de lám, a jövevények érthetően, oroszul magyarázták meg, hogy a hajókon nem mohamedánok vannak, hanem igazhitű oroszok. Hatalmas ünnepséget csaptak, folyt a bor. Katalinhoz hírnököt menesztettek. A cárnő intézkedett, hogy a külföldről szerencsésen hazatért brigadérostól vegyék el a török hajókat, és sorolják be őket az orosz flottába. A brigadérost léptessék elő altábornaggyá, az udvari rangja pedig legyen főhadsegéd. Csekély pénzt meghagytak neki, kárpótlásul, az expedíció költségeinek megtérítésére, egy kis birtok vásárlására, a jobbágyai megjutalmazására...
Kiderül, hogy e hőskölteménybe illő eseményeket dokumentumok és okmányok is alátámasztják. A családi levéltárban fennmaradt ez-az a hajószerzésről. Ezeket a Rumjancev Könyvtárnak adományozták, de odaszállítani már nem tudták, mert kitört a háború.
– ...Nem olyan könnyű az állam javára adakozni. Huszonkettőben végül megengedték a kalugai hatóságok, hogy elszállítsuk a levéltárat, de akkorra a szovhozigazgató, miután mindent ellopott, amit csak tudott, már eltüntette a nyomokat. Felgyújtották a házat, a bútorokat, a levéltárat, amit a Rumjancev Könyvtár már elfogadott, és ami szállításra készen várakozott. A kacatokat fene bánja, én a levéltárat sajnálom. Nekem is közbe kellett volna lépnem, de én a frontot jártam, amikor pedig hazatértem, szaladtam az állattani múzeumba a pontyaimhoz meg a botos kölöntéimhez.
A levéltár a lángok martaléka lett, csak az emlékezet bizonyult tartósnak – kötelességének is tartotta ezt, hiszen ismerni és becsülni kell a családfát. Másként nem lehet. Akár büszke volt az őseire, akár szégyenkezett, mégiscsak ők jelentették a múltját, a gyökereit, ereiben az ő vérük folyt, az ő leszármazottuk volt.
Apai és anyai ágon is jellemző volt a kései házasság. A Bölény apja, Vlagyimir Tyimofejev 1850-ben született, anyja 1866-ban; 1895-ben házasodtak össze, vagyis amikor apja negyvenöt, anyja huszonkilenc éves volt. Ő, Nyikolaj, vagyis Koljusa
1899-ben született, tehát még a tizenkilencedik században. Két nagyanyja pedig még I. Sándor uralkodása alatt. Egyikük már a lenini korszakban halt meg – micsoda életút! A nagyapja birtokán három öreg lakott: a szakács, a kertész meg a harangozó. Még a nagyapja nyugdíjazta őket, három kis házat építettek maguknak, és ott éldegéltek. 1912-ben mindhármukat Moszkvába vitték, a honvédő háború centenáriumi ünnepségére, bronz emlékéremmel tüntették ki őket, rajta a felirat: „Nem magunkért, hazánk dicsőségéért!"
– ...Mivel én voltam a legidősebb, elsőként csapódtam hozzájuk; nagyon szerettek, ebéd után szaladtam hozzájuk teázni. A teát Nágyka, anyám egykori dajkája főzte, aki hozzájuk képest kislány volt, alig nyolcvanéves, ő is nyugalomba vonult már. Én csak ültem, és fülemet hegyezve hallgattam, mit mesélnek, kezdve egészen a napóleoni időktől. Ők mindezt át is élték, az egész tizenkilencedik századot, úgyhogy az egész maga volt a jelen számomra. Én a történelmet emberektől ismertem meg, nem könyvekből...
A gimnáziumban világosan érzékelte a különbséget a maga és iskolatársai történelemfelfogása között. Azoknak mind a honvédő háború, mind a szevasztopoli harcok egyformán régi dolgok, ő viszont tudta, hogy Szevasztopol védelménél a szakács már korosodó ember volt, hadtápos az egész Oroszországból összegyűlt népfelkelők között..
Most már bevallhatom: az emlékéremre vésett feliratot alkalomadtán ellenőriztem az Ermitázs numizmatikai osztályán. A szakemberek először az állították, hogy tévedtem: ilyen felirattal ellátott emlékérmekkel - ezüst- és bronzérmekkel - rögtön a győzelem után tüntették ki az 1812-es háború résztvevőit. A centenáriumon, 1912-ben másfajta felirattal verték az érmeket. Elkedvetlenedtem: egy-két tévedés, és a Bölény történetei mendemondává válnak, a gyanú árnyéka sok mindenre rávetülhet. Azért ellenőriztem, hogy bizonyosságot szerezzek. Biztos akartam lenni a dolgomban. Visszamentem^ hát az Ermitázsba, és azt kértem, hogy ellenőrizzék újra. Újabb szakkönyveket szereztek, és kiderítették, hogy a honvédő háborúban részt vett veteránoknak, vagyis azoknak, akik betöltötték a századik életévüket, hasonmás érdemérmeket osztottak, külön készítették őket a korabeli sablon alapján, ami épségben megmaradt a pénzverdében, „Nem magunkért, hazánk dicsőségéért!" felirattal. A Bölény elbeszélése tehát igaz vott. Elképesztő memóriáján kívül tudósi lelkiismeretességére is hagyatkozni lehetett.
Ősei közt „tengerészágon" találjuk Szenyavin admirálist, aki kieszelte a nyomdokvonal-oszlopot; Colovnyik admirálist, aki a világ körül hajózott, és a japánok fogságába került; Nyevelszkoj admirálist, aki törvénytelenül az Orosz Birodalomhoz csatolta a Távol-Keletet, amiért is Nesselrode lefokozta.
– ...Majdnem lefokozta! Majdnem! Ennek a Kisselvrodénak – így hívtuk őt otthon – nem sikerült. A következőképpen történt.
Micsoda szerencse, hogy mindennek legalább egy részét meghallgattam, lejegyeztem... Egykor az én apám is mesélni szeretett voina a nagyapjáról, az én dédapámról, meg egy csodabogár bácsikájáról, de én nem értem rá. Sosem értem rá, ha a régi időkről volt szó, amikor én még nem éltem, így hát semmit sem tudtam meg az őseimről, most meg már nincs kitől kérdeznem. Mögöttem, a gyermekkorom, apám fivérei és anyám fiatalkori lengyel képei mögül homályba vesző, névtelen alakok bukkannak fel, utánuk pedig a nagy semmi, puszta földek és rideg falvak.
A. FODOR ÁGNES fordítása
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése