ASZKAD MUHTAR
Tanulmányozom az életet
Emlékszem, amikor az én elsőm megjelent. Szinte megrészegültem. Nagyszerűnek találtam mindent, és az volt az érzésem, hogy én is tetszem mindenkinek, a lányok is csak engem néznek. Soha az életben nem énekeltem, most meg az utcán, észre sem vettem, egy táncdalt dudorásztam. Milyen csodálatos is vagy te, Élet! Mostantól minden létező jó, mi több, az egész világ, a hírnév, az elismerés, a jövő - minden az enyém! Ha kell, hegyeket mozgatok meg. Nincs nálam hatalmasabb, szebb és boldogabb ember a földön!
Tulajdonképpen érthető volt ez az állapot; a fiatalság, az első siker. Merő ostobaság. Ráadásul ebből a mámorból hamarosan kijózanított egy eset.
Igen, ez akkoriban történt, amikor orromat magasan hordva, a boldogságtól se nem láttam, se nem hallottam. Tavasz volt. A szerkesztőségbe tartottam, ahol dolgoztam, és egy éretlen, savanyú almát ropogtattam, amikor Hamdam-Karával összetalálkoztam.
Régi barátom. A bányában dolgozik. Egyszer az újság kiküldött Altintopkanba; ott ismerkedtünk meg.
Hamdamot nem véletlenül hívták „Karának", azaz „feketének". Valóban nagyon fekete képű volt, ráadásul himlőhelyes is. Első pillantásra úgy látszott, hogy a himlőhelyekben megült a bányapor; alaposan meg kellene mosakodnia! Pedig egyszerűen csak arról volt szó, hogy ilyen sötét bőrűnek született.
Nemcsak csúnya volt a barátom, ráadásul még nagyon bárdolatlan is. Ami a szívén, az a száján. Amit gondol, azt az embernek rögtön a szemébe vágja.
Hát ez az ember egyből lehűtötte a lelkesedésemet. Egy pillanat alatt lerántott az égből a földre, olyat mondott.
Üdvözöltük egymást, szó esett egyről-másról, aztán hirtelen kivágta:
- Olvastam. Nem jó ez a kis köteted...
A szavam is elakadt. Csak pislogtam, mint akit sárral löttyentettek szemen. Végül, mintegy azt mondva „Értesz is te ehhez?" — hirtelen sarkon fordultam, hogy faképnél hagyjam, de kezemnél fogva visszarántott.
Durva ember, és a durva keze — nem is kéz, hanem mancs — úgy összeszorította az enyémet, hogy a fájdalom miatt még a dühömről is elfeledkeztem és szórakozottan megkérdeztem:
— Mit mondasz? Hogyhogy „nem jó"? Miért?
Talán megsajnált, talán megbánta nyerseségét? Most már szelídebben felelt, de nem nézett rám:
— Hát úgy, hogy nem jó... nem tetszik... hogy lehet ezt megmagyarázni...
— Olvasol te egyáltalán könyveket? — lendültem át támadásba.
— Persze, hogy olvasok. Ezt pedig, amikor a nevedet megláttam, megvettem és még aznap este elolvastam. Újból felvidultam. Hiszen elolvasta! Egyetlen este, le se tette a kezéből! Kíváncsi vagyok, hogy mi kéne még ennek a fafejűnek? A szerkesztőmnek tetszettek a karcolataim, és jó kritikát kaptam!
— Akkor hát miért? — vetettem neki oda foghegyről a kérdést és kerültem a tekintetét.
— Na szóval... De ne sértődj meg. Túl sima minden, hurrá, hurrá, az egész világ egy virágoskert. Fennkölten szárnyaló szavak! A bányászok egyáltalán nem ilyenek, te nem ismered őket.
Zavarba estem.
— Miért, történetesen mit kellene ismernem?
— Hát legalább egy kicsit... a természetüket, a felfogásukat... jellemző tulajdonságaikat, szokásaikat... Te nem ismered őket, pedig pompás emberek.
— És te ismered őket?
— Persze, hogy ismerem.
— Ha így van, akkor írj te róluk!
— Miért ne? Egész jól sikerülne. Mindenesetre, nem úgy, mint neked — és elmosolyodott. Amikor Hamdam mosolyog, csúnyasága eltűnik. És e mosoly láttán nekem is szinte minden dühöm elpárolgott. Mélyen elgondolkodtam és hallgattam.
Szótlanul mentünk le a fasorig, majd leültünk egy padra. Egyre csak Hamdam szavai jártak az eszemben.
Bányászok... Vájárok... Pompás emberek. Milyenek is valójában, milyen a természetük, milyenek a tulajdonságaik? Lám, mi újságírók, írók... Ki merészelné közülünk a másiknak a szemébe mondani a keserű igazságot? A hibákról az emberek háta mögött sugdolózunk. És akkor jön ez a sötét képű bányász...
Hirtelen mindent megértettem. Hamdam ragyás arcába néztem. Nyilván az is a bányásztermészet egyik jellegzetessége, hogy nem tud hízelegni.
— Akkor mit tanácsolsz nekem? — kérdeztem, most már minden sértődöttség nélkül.
— Nem tudom — ő is elgondolkodott —, talán érdemes lenne az egészet átírni, nem? Fogj hozzá — mi majd segítünk neked!
— Nem, segítségre nincs szükségem... — a „köszönömre" még nem állt rá a szám —, majd magam jövök el ezeket a pompás embereket tanulmányozni.
— Kiszállni és tanulmányozni — az nem megy. Együtt kell élni, és lehetőleg együtt kell dolgozni velük.
— Legyek bányász? — széttártam a karomat. — Örömmel, de nem értek hozzá!
— Legyél! Majd mi betanítunk. Gyere el hozzám a brigádba, dolgozz ott egy-két hónapot, amennyi szükséges.
Magam sem tudom, hogy miért, de megörültem ajánlatának.
— Komolyan mondod? Felveszel a brigádba?
Valóban, miért ne dolgoznék ennek az erős és köztiszteletben álló embernek a keze alatt? Legalább megismerkedem annak rendje és módja szerint a bányamunkával, az emberekkel. Aztán megírhatom új, nagy regényemet.
Olyan szépen elképzeltem magamnak, hogy nem tudtam megülni a helyemen. Nézem, hát látom, hogy Hamdam a tenyerét tartja, én meg belecsapok. Megállapodtunk. Mivel az ügyet lezártuk, Hamdam indulni készült. De én visszatartottam — hirtelen kétségem támadt.
— Idefigyelj, nem lesz ez így jó! Ha a bányászok megtudják, hogy én írni akarok róluk... nem lesz olyan igazi a kapcsolatunk. Így nem lehet a valóságos életet tanulmányozni.
— Persze, nem is mondjuk meg nekik, hogy író vagy — helyeselt Hamdam.
— Akkor mit mondasz rólam a bemutatáskor?
— Á, az ott magától adódik! — búcsúzott el nagy sietve, és elment.
Két hónap alkotói szabadságot kértem a szerkesztőségben. Két nap múlva ott voltam a helyszínen. A személyzeti osztályon Hamdam mindent elrendezett. És eljött a munkába állás órája. A bánya előtti téren vagy húsz ember állt — a brigád.
— Elvtársak, bemutatom új brigádtagunkat. Tanítsátok be — mondta Hamdam, és előre tuszkolt.
A brigádtagok elcsöndesedtek, és tetőtől talpig alaposan szemügyre vettek.
— Kiféle, miféle? Hol dolgozott azelőtt? — hangzott fel aztán innen-onnan. Hamdam egy kis gondolkodás után azt felelte:
— Egy üzletben dolgozott. Enyhe ítéletet kapott. Most dolgozni akar, hogy bizonyítson...
Nesze neked! Kigondolt.nekem egy „legendát". Megszégyenített ezek előtt az emberek előtt!
Akár előre tervezte, akár csak hirtelen támadt ez az ötlete, rajtam nem sokat segít. Nem vár rám valami irigylésre méltó sors, ha belegondolok... Mintha egyből kicserélték volna ezeket a mosolygós fiúkat. Tekintetüket megvetően elfordították rólam, és mintha poloska lennék, elhúzódtak mellőlem. Egymás között azonban csípős megjegyzéseket tettek rám.
— Nyilván a saját zsebére dolgozott az üzletben.
— Ha jól tudom, a mi bányánk nem börtön, mi, brigádvezető?!
Nem tudtam, mitévő legyek. Mondjam meg nekik, hogy egy szó sem igaz az egészből? Akkor az egész tervem dugába dől. Elhatároztam, hogy elviselem. Lesütött szemmel lépkedtem, de a gúnyolódások nem csitultak.
— Már így is mester, mire kéne még megtanítani?
— De hisz nálunk dolgozni kell, nem pedig ujj-játékkal a súlyt kiegyenlítgetni — kibírja-e majd?
— Csak nehogy aztán a bányánkat is ellopja!
— Elég volt! — dörrentett rájuk végül Hamdam-Kara.
Mind elhallgattak. Úgy látszik, nagy tekintélye van a brigádvezetőnek. Rám azonban változatlanul nem nézett senki.
— Hogy hívják? — kérdezte egy tagbaszakadt, hatalmas, vörös legény.
— Juldasnak — felelte Hamdam.
Ennek hallatán a kérdező hegyeset köpött a betonkockára, a többiek meg nevettek.
— Én nem adom oda másnak a nevemet — jelentette ki megvetően a vörös. Tehát őt is Juldasnak hívják.
— Nem is kérte senki, hogy odaadd — mondta a brigádvezető —, de a tudásoddal ajándékozd meg a névrokonodat. Melléd osztom be. Tanítsd be, aztán majd megbeszéljük a többit.
Juldas félrevonult, morgott valamit, nagyon bosszús volt. A brigádvezető szava azonban itt szemlátomást parancs.
Egészében véve nem volt valami irigylésreméltó a helyzetem. Ezek mellett a vászon kezeslábast és nehéz csizmát viselő, sisakos vájár-daliák mellett nagyon kicsinek, töpörödöttnek és védtelennek néztem ki. Pocsékul éreztem magam. A legszívesebben a föld alá süllyedtem volna!
És a föld valóban megnyílt alattam. Az akna teteje kinyílt, és a sötét mélységből dübörögve emelkedett felszínre a lift. Valaki a lábam elé dobott egy sisakot és egy vászonzubbonyt. Gyorsan felvettem, és a többiekkel együtt beszálltam a liftbe. És ekkor elfogott a hideglelés.
A lift csörömpölt, körülöttem emberek; beszélgettek, nevetgéltek, de az elém táruló mélységből olyan nyirkos hideg csapott meg, hogy összeszorult a szívem. Legszívesebben segítségért kiáltottam volna.
Nagyon nehéz helyzetbe kerültem...
A lift simán ereszkedett lefelé. Megállt. Az ajtók kinyíltak. Juldas meglökött: „Szállj ki!"
Az előtérben piros lámpa ég. A lift tovább megy lefelé, mi pedig a munkahelyünkre indulunk.
Valahonnan csöpög a víz. „Ez a pneumatikus rakodógép, ez a bödön, ez a szivattyú!" — mutogatja Juldas. Hogy tudtam volna felfogni! Ebben az üregben egyelőre a közérzetemen kívül másra nem tudtam gondolni. Szinte lélegezni sem lehet! Mintha kevés lenne a levegő. Valószínűleg így is van...
De munkához kellett látni, és hamarosan megfeledkeztem a levegőhiányról.
A munkánk abból állt, hogy. lebontottuk az ideiglenes dúcolást és az állandóhoz betont készítettünk. Ezalkalommal azonban már a műszak elején probléma adódott: rés támadt a zsaluzaton, és a beton szivárogni kezdett.
Fentről négypercenként betonnal teli bödönök érkeznek. Ezeket fogadni kell és közben a zsaluzást is kijavítani. Hogy csináljuk?
Juldas vastag nyakán patakokban folyt a veríték. Az volt az érzésem, hogy engem okol a történtekért...
Benéztünk a megrepedt zsaluzás belsejébe: sötét, nedves gödör.
— Mássz be oda! — kiáltott rám hirtelen Juldas.
Zavarba estem; vajon tényleg le lehet mászni ebbe az ördögkútba? És mi lesz, ha a fejemre zúdul egy bődön beton?
Már azt hittem, hogy Juldas tréfát űz velem. De nem!... Haragosan nézett és újra rám kiáltott:
— Mássz be már, ha mondom!
Még mindig nem akartam elhinni, hogy akárki is begyömöszölheti magát abba a hasadékba.
— Megijedtél? De lopni, azt bezzeg nem féltél?! Mássz be!
Még a pokol fenekére kerülni is jobb, mint ilyeneket hallgatni! Hiszen nekem is van emberi méltóságom. Lesz, ami lesz — bemásztam!
Ahogy a folyékony betonra ráléptem, beleragadt a csizmám. A hátamra csörgött a víz. Szűk a hely — mozdulni sem lehet. Helyére kellett tennem a zsalu elgörbült vasrúdját. Annyira igyekeztem, hogy beszakadt a körmöm. A tenyeremen valami meleg csordult végig. Vér?! Nem láttam — feneketlen sötétség vett körül.
Még semmit sem csináltam, amikor felülről megjelent a bödön. Rögtön rámzúdul az egész...
Az egyik csizmám a betonban rekedt. Az átnedvesedett kezeslábas lefelé húzott. Fentről Juldas valamit kiáltott. Figyelmeztetett? Bátorított? Nem tudom — az erőm elhagyott. Netán ez a vég? Teli torokból üvölteni szerettem volna: „Hé, te tökfej! Én író vagyok! Nem vagyok tolvaj! Mit csinálsz? Segíts!"
De mi értelme ? Úgysem hallja meg a kiáltásomat. És aztán... Ez már becsületbeli ügy! Kibírom ! Nem adom ki magam!
Összeszorított foggal dolgoztam, féltem felnézni. Kinyílik a bödön — és kész; élve eltemet.
A bödön azonban nem nyílt ki.
Sajgó kezemmel elkotortam a betont, és visszaerősítettem a helyére az elgörbült rudat. Felnéztem — a fejem fölött függő bödönről egy lánc lógott le. Megértettem, hogy fel akarnak húzni. A láncra felfüggeszkedve, se elevenen, se holtan, végül is kikerültem a gödörből.
Juldas, minden erejét összegyűjtve, két kézzel szorította össze az aljánál fogva az automatikusan működő bödön befogópofáját, hogy ki ne nyíljon. Izmai megfeszültek, a nyakán kék erek dagadtak ki, az arca eltorzult...
Alighogy kimásztam, eleresztette a befogópofát, és a beton dübörögve zúdult le a mélybe. Ez a fenegyerek öt percig tartott miattam másfél tonna súlyú betont.
Hogy szerettem ebben a percben! Ő azonban nem hagyott elérzékenyülni. Ahogy meglátta elgyötört képemet, rögtön megjegyezte:
— Na, hogy ízlik? Bizony ez neked nem üzlet. Miért gyűlöl annyira engem?
Arra gondolok, hogy azokat, akiket lopáson érnek, az ördög vinné el őket, nem lecsukni, hanem ilyen kezekbe kellene adni!
A gúnyos megjegyzések, célzások munka után sem ritkultak a szálláson. Inkább elviseltem volna minden fizikai kínszenvedést ott, a bányában, de ilyeneket végighallgatni nem volt erőm!
Harmadik személyben beszéltek rólam, mintha nem is lennék jelen.
— Hogy vált be az a boltos? Még nem szokott hozzá, hogy a vasat is a maga számlájára mérje? — kérdezték Juldastól. De ez a semmirekellő — hiszen jól tudja, hogy becsületesen dolgoztam és minden kínszenvedést elviseltem! — ahelyett, hogy beléjük fojtotta volna a szót, hahotázni kezdett:
— Kérdezd csak meg tőle, hogy mennyit zsebelt be?
Kuncogva hallgatta ezeket a beszélgetéseket a brigádvezető, Hamdam is. Legalább egyszer kiállhatna mellettem!
Sikerült odasúgnom neki:
— Hát te tudatosan viselkedsz így? Azt akarod, hogy kicsináljanak? Találj ki valamit! Suttogva felelt:
— Most már nem lehet meghátrálni. Tanulmányozd az életet!
... De hiszen ezek a csirkefogók nem is vesznek emberszámba! Amikor már belefáradtak a gúnyolódásba, filozófiai fejtegetésekbe bocsátkoztak. És ugyancsak oly módon, mintha nem is lennék a szobában.
Dzsabbar végigvetette magát az ágyán, és kijelentette:
— Ezzel az egész „javító-nevelő munkával" egyáltalán nem értek egyet.
— Ne mondd! — replikázott Hamdam, aki már tudta, hogy vitára kerül sor.
— Szerintem a munka kiválóan nevelt, magas erkölcsi szinten álló emberek nemes tevékenysége. És semmi sem indokolja, hogy mindenféle élősdit beengedve magunk közé beszennyezzük sorainkat!
Na nézd csak, micsoda szövege van! Nagy kedvem lett volna megkérdezni: „Talán magadat is az ilyen kiválóan nevelt emberek közé sorolod?" De nem szóltam. Hogy szólhatnék bele a munkáról való vitába én, a harácsoló és fosztogató! Már az is tiszta haszon, hogy, úgy látszik, legalábbis egy időre, megfeledkeztek rólam.
Meghúztam magam a fekhelyemen és hallgattam őket.
— Szerinted előbb büntetéssel kell nevelni és csak azután szabad munkába állítani? — mor-gott az én ormótlan névrokonom. — Munka nélkül senki sem válik emberré! A munka tette emberré a majmot.
— Engelst kell olvasni, fi-lo-zófus!
... Mindig így beszél, nyersen és élesen. Dzsabbart azonban, ha a beszélgetés filozófiai síkra terelődik, szemlátomást nem lehet lehengerelni. Hosszú fejtegetésekbe bocsátkozott arról, hogy a munkára csak a tiszta lelkű és nemes emberek méltók. Nos, én olyan állapotban voltam most a műszak után, hogy ezeket a mélyenszántó gondolatokat sehogyan sem tudtam felfogni. Feküdtem és szundikáltam.
A beszélgetés ismét a személyemre terelődött.
— Bízni kell az emberben — mondta Hamdam.
Már rájött, hogy meggondolatlanul járt el és megpróbált a helyzetemen könnyíteni, enyhíteni a társalgás hangnemét. Nem ment semmire.
— A bizalom nem játékszer. A bizalmat ki kell érdemelni — mondta Dzsabbar. És valaki még hozzáfűzte:
— Az emberben meg lehet bízni, de a majomban...
Nagyon megijedtem, csak nem ragad rám ettől az estétől kezdve a „Majom" gúnynév? Ez nagyon jól jönne Juldasnak, aki úgyis szégyenli, hogy névrokonok vagyunk... De nem, idáig nem fajult a dolog.
A szálló szobájában négyen voltunk: Hamdam, Juldas, Dzsabbar és én.
— Dzsabbar, amíg még világos van, mássz fel az ajtó előtt álló oszlopra, be kell csavarni egy körtét — utasította a brigádvezető.
A „Filozófus"-nak nem akaródzott a kényelmes karosszékből felállni.
— Itt van Juldas, menjen inkább ő!
Én? Én még felállni sem tudok, nemhogy...
— Elég volt a vitából! Tuljagan kérte... — mondta Hamdam.
Abban a szempillantásban mind a ketten felugrottak, Dzsabbar is, meg az én névrokonom. A szomszédban lakó szerelőtől szereztek vas „körmöket" és elindultak. Hamarosan kigyulladt a kis lámpa az ajtó felett...
Csodák csodája! Úgy látszik, ez a Tuljagan még nagyobb főnök, mint a brigádvezető... Művezető vagy üzemvezető netán?!
Másnap, amikor a műszakból visszaértünk, bejött a szobába egy sápadt legényke, sovány volt, mint egy kutyakölyök, kamaszosan szögletes lapockája kiállt — csak a válla volt a korához képest nagyon széles.
Mindannyian odarohantak hozzá, sovány testét körülbástyázták daliás termetükkel...
Ez lenne Tuljagan?
— Ötös! — mondta valamennyiüknek egyszerre válaszolva. Aztán hozzáfűzte: — Az utolsó még hátravan... A legnehezebb...
Hangjából kiérződött a nagy fáradtság, a teljes kimerültség. A vájárok mégis végtelenül örültek. Szinte mindegyiküknek egy kő gördült le a szívéről. Arcukról azonban a nyugtalanság árnyékát olvastam le...
Hogy miért, az hamarosan kiderült.
Tuljagan, miközben a brigádban dolgozott, elhatározta, hogy beiratkozik a műszaki egyetemre. Készülni kezdett a felvételi vizsgákra. Láttam, hogy ennek az „ezred fiának" az egész brigád tiszta szívből szurkol; bár sikerülne neki... De az történt, hogy amikor már a második vizsgán is túl volt, meghalt az apja.. . A sokgyermekes család feje, akinek végakarata az volt, hogy elsőszülötte felsőfokú képzettséget szerezzen. A gyász és a bánat napjaiban azonban Tuljagan szinte egyáltalán nem tudott készülni. Mégis újra ötösre vizsgázott. Maradt az utolsó...
Miután mindezt megtudtam, én is őszintén együttéreztem Tuljagannal.
Ezen az éjszakán a fiú éjjeliszekrényén végig égett á lámpa. Bár a fáradtságtól minden csontom fájt, aludni nem tudtam. Egész éjjel láttam a fiú sápadt, könyv fölé hajló, dermedt arcát. Talán az apja miatt bánkódik, talán sír? Nem. Tuljagan nem sírt.
A lámpa nem hunyt ki hajnalig. És erről nem csak én tudtam. .. Reggel Juldas félrehívott:
— Én ma nem megyek műszakba! De te vigyázz a helyemen! — és öklét az állam alá tartotta.
— Jól van, jól van — mordultam rá.
Aztán hallottam, hogy hogyan kéredzkedett el a brigádvezetőtől.
— Bemegyek a városba! Majd én megmagyarázom ezeknek a vizsgáztatóknak — mondta súlyos öklével fenyegetődzve. — Mert nem tudják, hogy a fiúnak milyen bánata van. Agyongyötrik...
— Hiszen nem mondta meg nekik...
— Azt hiszed, hogy Tuljagan megmondja? Nem az a fajta, aki könyörületet kér.
— De ne tudjon róla, hogy te bementél — szólt utána a brigádvezető.
Három nap múlva Tuljagan letette az utolsó vizsgát, ugyancsak ötösre. És akkor ezek a durva, faragatlan emberek ujjongásban törtek ki. Tuljagan azonban elképesztő meglepetéssel szolgált. Miközben a könyveit és füzeteit rámolta, váratlanul kijelentette:
— A levelezőre iratkoztam be! Mindannyian leültek.
— Mi jutott az eszedbe! Micsoda ostobaság!
Tuljagan is leült és lehorgasztotta a fejét. Szemlátomást rosszul esett neki társai szájából az „ostobaság" minősítés... De azok csak tovább hangoskodtak:
— Hiszen valamennyi vizsgát ötösre tetted le!
— Mennyi kínlódás, mennyi álmatlan éjszaka árán! Az egyetem miatt úgy lefogyott ez a szerencsétlen, hogy csupa csont és bőr!
Tuljagan nem számított ilyen heves kitörésre. Félig sírva magyarázkodni kezdett:
— De hiszen én beiratkoztam az egyetemre! Mi a baj?
— Tudod te, hogy mi a veréb? — kérdezte meg tőle hirtelen otromba névrokonom. — A veréb is rigó. Csak levelezőn végezte a konzervatóriumot.
Olyan nevetés tört ki, hogy az ablaküvegek is csörömpölni kezdtek. Tuljagan együtt nevetett a többiekkel.
Most először nevetett két hét óta. És hirtelen elhallgatott. Szeme bepárásodott. Halkan kérdezte:
— És mihez kezdenék, ha hátat fordítanék... a szakmámnak?
Tuljagan robbantó voit. Nemrég kapta meg az első osztályú besorolást. De, amikor a szakmát említette, magában mást gondolt: „Mihez kezdenék, ha hátat fordítanék nektek?"
Ezt nem mondta ki hangosan. A vájárok között nem szokás az érzelgősség. De szavak nélkül is megértették mindannyian, és teljesen igazat adtak neki.
Én pedig a következő könyvemre gondoltam. Nehéz feladat áll előttem! Ezeknek a látszólag durva embereknek az életében sok olyan vonás van, ami lelki finomságra és jóságra vall. Erről azonban nem szabad édeskés, keresett szavakkal szólni. Akkor viszont hogyan kell? És rátalálok-e majd egyáltalán azokra a szavakra? Ha dühről vagy szeretetről van szó, nem ismernek határt és mértéket. És megirigyeltem Tuljagant, akire mindannyian mosolyogva néztek. Vajon mikor jön el ez a nap, amikor majd rám is így néznek?
Amikor semmibe se vettek, belülről égetett a szégyen és kiabálni szerettem volna: „Hé, emberek, de hiszen én nem loptam el semmit!" Mégis türtőztettem magam: képzeletemben már kirajzolódtak a figurák és maga a történet. Nem szabad elrontani a dolgot, tűrni kell!
Nappal nehéz volt: a föld alatti nedvesség, a sötétség, az ismeretlen munka. Éjszakánként pedig a gondolataimmal küszködtem. És nem csak készülő könyvemmel kapcsolatban. Magamon gondolkodtam, életemen...
Nos, a szakmát egy kicsit megtanultam. És már közeledik az a nap, amikor a fiúk megtudják, hogy nem az vagyok, akinek hittek, hogy én nem „az édes élet"-ből csöppentem közéjük. Menynyire örülnek majd! Élénken magam elé képzeltem az egész jelenetet.
És, lehet, hogy majd nekem is nehezemre esik elválnom tőlük, akárcsak Tuljagannak...
Az a nap azonban még messze van.
Újra munkába indulunk. A nehéz csizmák sarkai keményen csattognak a járdán. A vájárok között megyek. Már nem tesznek rám annyi gúnyos megjegyzést és célzást, mint azelőtt, de a szóbeszéd még nem ült el. Én azonban már valamit megtudtam, valamit megértettem. Még nem találom a szavakat, de már érzem.
Lehet, hogy éppen azt, amiről Hamdam-Kara beszélt.
G. LÁNYI MÁRTA fordítása
Néhány szó Aszkad Muhtarról:
Sz. 1920, Ferganában. Böolcsészkaron végzett a Középázsiai Tudományegyetemen. Üzbegisztán népi írója. A Szovjet Írószövetség vezetőségi tagja volt. Állami díjas.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/3. sz., 64-70. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése