Válogatás az üzbég irodalomból (3)

SZÁRVÁR AZIMOV
Barátomról

Életem során sokféle emberrel találkoztam — tapintatossal és barátságossal, gorombával és lelketlennel. Ő más volt, mint a többiek. Szelíd lelkű és erős akaratú. Úgy éreztem, attól lett ilyen, hogy hosszú évek óta, szinte már az anyatejjel szívta magába a belorusz erdők nemes és szelíd szépségeinek, a fehér nyírfáknak tavaszi levét.
A neve — Sztanyiszlav — méltóságteljes volt. Barátai csak Sztasznak vagy gúnynevén Makacsnak hívták, de ezt a gúnynevet mindig melegen, szívélyesen, tréfásan mondták. Sztasz tagbaszakadt, jókötésű, negyvenéves férfi. Barátságos és közlékeny, néha hallgatag, komor, el-elgondolkodó. Arany kezéről volt híres: bármihez nyúlt, minden sikerült neki. Főként az építkezéshez értett.
Barátságunk még a fronton szövődött, amikor együtt vettünk részt 1944. július harmadikán a Minszk felszabadításáért folyó harcban. Sztasz akkor még egészen kölyök volt, kamasz gyerek. Attól a naptól kezdve vállvetve harcoltunk egészen Berlinig.
Szerencsésen, épen és sértetlenül vészeltünk át minden harci viszontagságot, de miután elbúcsúztunk a Reichstagnál, elváltak útjaink: ő Minszkbe ment, én Taskentba.
De barátságunknak ezzel nem szakadt vége. Leveleztünk. Sztasz kétszer eljött látogatóba — igaz, mind a kétszer csak rövid időre.


Egy tavaszi vasárnap reggel, amikor egymagámban üldögéltem a kertben, váratlanul megjelent Sztasz arca, úgy ragyogott, akár a nap.
—  Jé, Makacs! Mi szél hozott erre? — kiáltottam föl örömömben.
—  Hiányoztál nekem. De nem akartalak levéllel háborgatni. Fogtam magam és eljöttem. 
Nevetgéltünk, tréfálkoztunk, bementünk a házba. Kiderült, hogy hozott egy üveg nyírfalevet.
—  Erdeinkben kitavaszodott! No, rajta, kóstold meg!
—  Hűha, micsoda ajándék! — dicsértem, és megnyaltam a szám szélét.


Akkori ideérkeztekor Sztasz hosszabb ideig maradt, mint régebben, csak rászokott, hogy későn járjon haza. Hol vidáman és izgatottan, hol pedig szomorúan és elmerengve jött meg.
A kis szobában, ahol elhelyeztük, könyvek jelentek meg, szerintem, egészen meglepőek: hol a nagy orosz balerináról, Anna Pavlováról, hol meg Galina Ulanováról szólók. Engem a táncosnők fényképei is megleptek, de ezek a balettról és balerinákról szóló könyvek még inkább. Nem tudtam fölfogni, mitől ébredt ez az érdeklődés Sztaszban. Amikor egyszer egy beszélgetés alkalmával megpróbáltam, jó messziről indulva, erre a tárgyra térni, Sztasz elmosolyodott, de nem mondott semmit. Hallgatott.


Ugyanazon a tavaszon volt a taskenti földrengés. A nagy és barátságos város súlyosan megrongálódott. Néhány napig nem is jártam haza, ügyeletes voltam az üzemben — megállás nélkül dolgoztunk —, mindenütt számítottak segítő kezünkre.
Mikor végül egy este hazamentem és Sztaszról érdeklődtem a feleségemtől, csak legyintett:
—  Az óta a reggel óta nem jött haza. Akkor veled együtt rohant el, és nem jött vissza.
—  Él-e még? — aggodalmaskodtam.


De Sztasz visszajött. Nyomott hangulatban, beesett szemmel. Lesoványodott, összeaszalódott az arca. Szobájába menet hanyagul biccentett a fejével, valamit mondott röviden és alig érthetően, becsukta maga mögött az ajtót, és csönd lett a szobájában. Szó nélkül összenéztünk a feleségemmel, aztán nyugtalanul és várakozva kezdtük figyelni a jól bezárt ajtót. Eszembe jutott, hogy már régebben, a fronton is nagyon érzékeny volt, gyakran el-eltöprengett valamin, míg a többiek pihentek és vidáman tréfálkoztak.
—  Ez a nagy szerencsétlenség nyomasztja, ami romba döntötte a városunkat — mondtam a feleségemnek. — De így, magában, valami egészen személyes, számára igen súlyos veszteség miatt szenvedhet.
Amikor sikerült rábeszélnem, hogy reggelizzen, és Sztasz kijött hozzánk a teraszra, elszorult a szívem: világos szeme elhomályosult, nehezen, szaggatottan lélegzett. Óvatosan megkérdeztem:
—  Sztasz, nem vagy te beteg?
Fejét lehorgasztotta, elgondolkozva csavargatta fáradt ujjaira a terítő csücskét és tompa hangon morogta:
—  Nem.
—  De én úgy látom, mintha beteg lennél. Mi bajod? Hm? 
Akkor fölszegte a fejét, a szemembe nézett, és azt kérdezte:
—  Mester... a fronton megálltam a helyem?
—  Meghiszem azt! Hála és becsület illeti az ilyen frontharcost. De mi van? Miért kérdezed?
—  Elhatároztam, hogy itt maradok. Taskentban. Ha nincs ellene kifogásod, szeretnék elszegődni hozzád tanulni. Fölfogadsz?
—  Hm... Hogy határoztad el magad, Sztasz?
—  Most Taskentban rengeteg építő kézre van szükség.
—  Építőre? Hisz magad is remek építész vagy! Inkább neked kéne engem tanítanod. De ha versenyre akarsz kihívni, szólj — állok elébe! Bár úgy hiszem, nem fogom mindjárt átadni a helyem! Versenyezzünk!
—  Kezet rá, Mester!
—  Kezet rá, Makacs!


Nagy hévvel, lendületesen fogtunk munkához. Lankadatlanul dolgoztunk. Igaz, nem csak mi dolgoztunk így. Rövid idő alatt jó néhány épületet sikerült fölépítenünk. Jó néhány épületet sikerült helyreállítanunk. A négyszázezer hajléktalanul maradt ember közül sokan költöztek be az új házakba, kaptak a fejük fölé födelet és otthont.


S bár az elemi csapásokkal szemben tehetetlenek vagyunk, az emberi munka csodákra képes. A hallgatag, szívós Sztasz, szakmájának kiváló mestere hamarosan híres és megbecsült ember lett Taskent minden építője előtt. A munkaszerető belorusz hírneve napról napra nőtt.


—  Csodát művelsz! — mondtam neki. — Mindenkit megelőztél. Hogy sikerült ezt elérned? 
Ekkor már sajnáltam is, hogy kérdéseimmel zaklatom, csak szomorú, bánatos tekintettel válaszolt szavaimra. Elszorult a szívem: mindenütt tisztelettel és megbecsüléssel fogadják, ő pedig fejét lehorgasztja, révetegen jár-kel az emberek között, nem tud örülni semminek. Vajon mi lehet az oka? Miért ilyen?
Töröm a fejem, de sehogy sem találom a nyitját, hogy beleláthassak a lelkébe, hogy eligazodjam rajta és megértsem. Amikor beköszöntöttek a csendes, őszi napok, a bőséges termés és a hűvös, tiszta reggelek időszaka, hívtam, hogy járjunk egyet a város környékén, és ő szívesen, sőt valahogy túl hamar elfogadta a meghívásomat.


Kora reggel, miután megittunk egy-egy csésze sűrű tejszínt, elindultunk Durmeny felé.
A kertekben a fák roskadoztak az érett gyümölcs súlya alatt. Úgy látszott, csak meg kell érinteni őket, és máris folyik belőlük a finom, aranyszínű nedű. A természet tiszta aranyba öltözött, amitől káprázott a szemünk és a szívünk táját meleg járta át.
A feleségem jócskán ellátott bennünket mindenféle finom falattal. A Kara-szu partján olyan piláfot főzött, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána!
Egy kis kupica után gyorsan elpusztítottuk az ételt, aztán zamatos, erős teát ittunk, ami tudvalevőleg nemcsak a szomjat csillapítja, hanem erőt is ad a kimerült embernek.


Ekkor megszólalt Sztasz. Úgy láttam, még föl is derült egy kicsit.
—  Mester, te biztosan emlékszel, hogy hívják ott azt a fát. Olyan, mintha lángolna. Látod?
—  Csak most ilyen tűzpiros. Kora tavasszal nagy, bordó virágok borítják. Ezt a bokrot népünk nagyon szereti, és vadbirsnek nevezi. De miért kérdezed?
—  Jártál a háború éveiben nálunk a belovezsszkojei rengetegben. Emlékszel rá?
—  Hogyne! Hogy felejthetnék el ilyen gyönyörűséget?
—  Ott, a tűlevelű erdő tisztásain is akad ilyen cserjés...
—  Mi van, Makacs, vágyakozol a szülőföldedre?
—  Hát nevezhetjük azt egyáltalán embernek, aki a távolban nem érez honvágyat? Hm, Mester? De ennek a fának vad szépsége egy számomra kedves lány gyengédségére, hajára emlékeztet. Egy nékem végtelenül kedves emberre. Érted, Mester?
—  Ki az, Makacs?
—  Gulnaz.
—  Üzbég név. Elég már! Meddig akarsz titkolózni ? Ha valóban a barátod vagyok... Hisz látom, hogy gyötör a bánat, de tudni semmit sem tudok. Meséld el, neked is könnyebb lesz. Megkönnyebbül a lelked.
—  Nincs titkom előtted, Mester. De ő valóban olyan drága, mint a szemem fénye. Hosszú ez a história.
—  Hadd legyen hosszú! Nem kell sietnünk sehová! Van időnk bőven. Nézd csak, milyen nyugodtan hömpölyög a folyó. Hová sietnénk! Ülj le és mesélj!
—  Miért is ne? Nincs nálad, Mester, szívbélibb barátom senki.
Az őszi folyó némán, lassan hömpölygött, és sima tükrére tekintve, Sztasz mesélni kezdett:



—  Mielőtt Minszkben találkoztunk, a partizánok között éltem. Hisz emlékszel: még Minszk alatt is jóformán kölyök, de amikor a partizánokhoz kerültem, még egészen kisfiú voltam. Anyámat és apámat még a háború legelején elvesztettem, a falunkat felperzselték. Nem volt belőlem különösebb hasznuk a partizánoknak, de mindent megtettem, ami erőmből telt. Hát így éltem és nőttem fel. Az osztagparancsnok, Filarovics földkunyhójában laktam, a szomszédos kunyhóban pedig az orvos, egy üzbég fiatalasszony lakott még egészen kicsike lányával. A háború váratlanul ott érte őket, amikor Minszkben vendégeskedtek, már nem tudtak hazajutni, elmentek hát a partizánokhoz.
Egyszer a németek felfedezték a táborunkat és bombázni kezdték. Vissza kellett vonulnunk, más kiút nem volt. A sebesülteket, az orvost és természetesen a kislányát is a legközelebbi faluban, parasztházaknál bújtattuk el, mi pedig távolabbi erdőkbe vonultunk.
Úgy egy hét múltán visszaküldték a faluba, hogy hírt szerezzek a mieinkről, felderítsem, mi a helyzet.
Két nap múlva, este, már szürkületkor értem ki az erdőből arra a tisztásra, ahol a falu volt, de a házak helyén csak hamuhalmokat és elfeketedett kemencéket találtam. Rettegés fogott el, és majdnem fölüvöltöttem az iszonyattól, hogy egyedül állok itt, ahol nemrég még zajlott az élet.


Egyszer csak, mintha a szél zúgásán keresztül gyenge gyerekhangot hallanék. Lehet, hogy képzelődöm, gondoltam...
Még álldogáltam, hallgatóztam: nem csak a fülem cseng-e? Sehogy nem tudom fölfogni, honnan jöhet élő ember hangja — hisz körös-körül minden elpusztult, csak hamu maradt.
Talán valami csapda? — gondoltam. Csak tőrbe akar csalni valaki ezzel a hanggal? Azokban az esztendőkben, magad is tudod, minden megtörténhetett.
Már el akartam indulni visszafelé, ugyanolyan halkan, ahogy jöttem. De ekkor újra meghallottam a gyereksírást. Gyengécske, halk, de tisztán kivehető sírást.
Erre zajtalanul arrafelé lopóztam, ahonnan a hangot hallottam.


Sztasz váratlanul félbehagyta a mesélést, és hosszan bámulta az álmos folyót.


—  Hamarosan megláttam a legyilkoltak tetemeit — folytatta tompa hangon. — Megismertem őket, a mieink voltak, akiket az orvossal együtt ott hagytunk. Láttam az orvosnőt is. Mindenkit megöltek a németek. Csak a csöppnyi kislány sírdogált magában vékonyka hangon édesanyja holtteste mellett. Lehajoltam, kézen fogtam, de abban a pillanatban már hallottam is a kiáltást: „Halt! Halt!"
A kislányt erősen magamhoz szorítva az erdő felé rohantam. Lövések dördültek utánam, de a sötétben nem láttak, találomra lőttek. Már az erdőben voltunk, amikor kutyaugatást hallottam — kutyákat uszítottak rám. Veszélyes helyzet: a kislánnyal a karomon nem tudtam futni a széldöntötte fákon, a bozóton keresztül. A kislány pedig csak sírt tovább. Tenyeremmel befogtam a száját, még erősebben magamhoz szorítottam, és végül bevettem magam az éjszakai erdő vaksötét sűrűjébe.
Itt biztonságban éreztem magam, mert emlékeztem minden mélyedésre, minden ösvényre, és sötétséghez szokott szememmel hamarosan meg tudtam különböztetni az ismerős helyeket.
Hajnalban holtfáradtan, a lábamon alig állva elvergődtem a partizánok szállásáig.
A kislány az átélt megpróbáltatásoktól elgyötörten aludt.
Filarovics, miután leült a gyerek mellé, szomorúan idézte fel, milyen nagyszerű elvtárs volt az az üzbég asszony, aki most már mindörökre itt nyugszik majd a belorusz erdő lombsátra alatt.


„Nos... ő az örökségünk a doktornőtől — mondta Filarovics. — De most mi legyen vele: olyan gyenge, törékeny teremtés. .. Hogy tudnánk itt vigyázni rá? Ha jön a repülőgép, elküldjük a Nagy Földre. De addig... rád bízom. Értetted? Vigyázz rá. Gulnaznak hívják. Megjegyzed?"
Még soha életemben nem kellett gyereket dajkálnom. Szüleimnek egyetlen gyereke voltam. De itt a partizánok még csúfolkodtak is velem. „Hé, mamuska, mi van a tejjel? Odakozmált?..."


Az ijedtség és a megpróbáltatás nem múlt el nyomtalanul: Gulnaz megbetegedett. Tűzforró volt. Lázálmában hánykolódott, kiabált, anyját hívta. Magam is kínlódtam, nem tudtam, mit csináljak vele, miben segíthetek rajta. Aztán betegsége elmúlt, láza lement, és egyik reggel egészségesen, vidáman ébredt. Kora megkövetelte a magáét, rövidesen már csintalankodott, fecserészett, játékokat talált ki magának, és folyton a nyomomban szaladgált, fekete szeme mélyén pajkos csillagok vibráltak, szikráztak. Néha órákig a madarakat figyelte, amelyek zajos csapatokban röpültek egyik fáról a másikra, vagy könnyeden lebegtek a felhőtlen, magas égen.
Úgy hozzászoktam, annyira hozzánőttem ehhez a kislányhoz, hogy még az elválás gondolatától is féltem. De az idő múlt. Megjött a repülőgép, a kislány megölelt búcsúzóul, arcunkat egymáshoz szorítottuk, mintha testvérek volnánk. Nekem sem élt egyetlen rokonom sem. „Aztán vigyázz, ne feledkezz el rólam!" — mondta. Megnyugtattam. „Ugyan, dehogy!"
Szégyelltem sírni a partizánok előtt, de nem tudtam visszatartani könnyeimet. Hamarosan elkezdődtek a Minszkért folyó elkeseredett küzdelmek, ahol a sors összehozott veled, Mester...


—  Igen — erősítettem meg. — Mi mindent átvészeltünk akkor! Jó, hogy mindez már a múlté. No, és aztán mi történt?...


—  Aztán?... — Sztasz egy pillanatra elmerengett. — Kiderült, hogy a sors néha csodákat művel, vagy rossz tréfákat űz. Amikor eljöttem hozzád vendégségbe Taskentba, egyszer elmentem színházba. Nem tetszett a balett első felvonása. Már ott akartam hagyni az előadást, amikor a színen egy karcsú, gazellához hasonló fiatal táncosnő tűnt föl. És nemcsak engem bűvölt el. Az egész nézőtér elnémult. Mindenkit felkavart az igazi szépség, mindenki azonnal fölfogta.
Nekem valahogy ismerősnek látszott, mintha már láttam volna valaha, beszéltem volna vele... Eszembe jutott a doktornő, aki a partizánok erdejében halt hősi halált. Megvan hát, kire hasonlít ez a táncosnő. „No és — gondoltam magamban —, hisz üzbég mind a kettő, ugyanazon nép lányai."
Magamban ezt mondtam, és belenéztem a műsorfüzetbe. Hirtelen megláttam a nevét: Gulnaz. Megszédültem. Kavarogtak a gondolataim: „Felnőtt?... Ugyanaz a kislány? De hogy történhet ilyesmi? Nem lehet igaz!"
Ezekkel a kétségekkel jöttem el a színházból.
Megtudtam, mikor lesz a következő előadás. Újra jegyet vettem rá. De most — az első sorba. Gulnaz még szebben táncolt. Az volt az érzésem, hogy mostanáig nem láttam igazi táncot, hogy csak most fogtam föl a balett teljes szépségét.
Most már nem volt kétségem afelől: két ennyire hasonló, azonos nevű lány nem létezhet. Az előadás után a művészbejáróhoz mentem.
Amikor megjelent, olyan magabiztosan mentem elé, hogy megállt és rám nézett. Bizonyára észrevett az arcomon valami múltba merült ismerős vonást, alaposan szemügyre vett, talán mosolyt vett észre arcomon, vagy felindult tekintetemet, de először, mintha még töprengene, bizonytalanul kérdezte:
—  Sztasz?


Hát ez valójában majdnem csoda. De a nagy háború után, amikor annyi emberélet és út fonódott össze, majd szakadt el újra, nem volt ez csoda, csak egyike volt az ezer meg ezer hasonló találkozásnak.
—  Ez csoda — mondta Gulnaz.
Ha ő mondta, nem kételkedtem benne, hogy valóban az! Hol mondtunk valamit, hol hallgattunk, közben figyelmesen néztük egymást az éjszakai homályban, így értünk el a házukig.
Mindez akkor történt, amikor legutóbb itt jártam.


Akkor elhatároztuk, hogy elmegyünk együtt Belorussziába. Voltunk édesanyja sírjánál, abban az erdőben, ahol egykor rejtőzködtünk. Aztán ő visszatért Taskentba, én pedig ott maradtam. Mintha ugyanaz a búcsúzás ismétlődött volna meg húsz évvel később, mint az első.
Aztán beláttam, hogy az életem Gulnaz nélkül most már teljesen értelmetlen. Hatvanhat tavaszán eljöttem hát újra Taskentba.
Találkozásunk csodaszép ünnep volt, fölöttünk a szivárvány minden színében és árnyalatában tündökölt a kora tavaszi égbolt. És úgy tündökölt Gulnaz is, akár a szivárvány. Úgy éreztem, még egyszer olyan szép lett. Vidám és boldog volt.
Sokat mesélt álmairól, a világ nagy táncosnőiről, a csodálatos balettról, aminek minden munkáját, egészéletét szentelte. Azokban a napokban még a járása is különös volt: könnyedén szárnyalt, szinte alig érte lába a földet.
Április huszonötödikén ünnepeltük a születésnapját. Hangosan szőttük álmainkat. Közös jövőnkről ábrándoztunk. Már egészen közelinek láttuk. A legközelebbi napokban, a közeli órákban, a legközelebbi pillanatokban vártuk.
Már késő volt. Mindenki készülődött hazafelé. Nem szívesen, de elbúcsúztam én is. Milyen gyöngéden vett búcsút tőlem, mennyi minden volt abban, amikor azt mondta: - A holnapi viszontlátásra!...


Amikor hazaértem, maga már mélyen aludt. Csöndesen bementem a szobámba. De nem tudtam elaludni. Hirtelen az égboltot vakító, kékes-narancsvörös színbe borította egy villanás. A  föld felmorajlott. Valami alulról meglökte a házunkat, megingott, megremegett.


...Gulnazt én találtam meg... Ott... ahol lefeküdt aludni. A leszakadt mennyezet gerendái ölték meg...


Nem mesélt tovább. Némán a távolba nézett, az álmos folyóra, és látszott, nem is érzi, hogy arcán lassan peregnek könnyei.


Most értettem meg szíve titkát. Most világosodott meg előttem, hogy nemcsak bánatát fojtotta el, próbálta szakadatlan munkába temetni, hanem Gulnaz emlékébe, Gulnaz dicsőségére építette romjaiból városát. Ez a szerelem adott mindig újabb és újabb erőt neki. Ilyen ember a barátom — finom, gyengéd, szilárd és bátor.

KAPCSOS ANNA fordítása

Néhány szó Szárvár Azimovról


Sz. 1923 (Dzsizak), üzbég próza- és drámaíró, kritikus, közéleti személyiség. Az üzbég írószövetség titkára volt. A taskenti tanárképzőn, majd a Közép-Ázsiai Egyetem bölcsészeti karán tanult. Először kritikákkal jelentkezett (1948-ban). Számos regényt, kisregényt, filmforgatókönyvet írt.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/3. sz., 86-91. oldalak)