Majakovszkij-különszám (3)

MARGARITA ALIGER
Majakovszkij folytatódik
(Részletek)

A kalendárium lapjára ez a versszak volt rányomtatva:

Markolva zászlós-szuronyos
új fegyverünk,
Mi
a lövészkörökbe most
dallal megyünk.

Alatta a költő neve: V. Majakovszkij. Ennek a versnek sorait mondogatva, jobban esett ugrándozni az osztályban.
Egy nagyobb diák egy iskolai matinén bejelentette, hogy Majakovszkij versét fogja elszavalni.

Ki lépett ott ki jobbal? Balra!
Balra!
Balra!

- hajtogattam a saját lépéseim ütemére, amikor hazamentem a matinéról.

-  A mai költők közül egyedül Majakovszkijt becsülöm - mondta apám, vendégeivel beszélgetve.

Ez a név egyre makacsabbul követelt helyet életemben.
Negyedik osztályos koromban faliújságunk szerkesztőségének állandó tagja lettem, s ez a faliújság óriási, nagyszerű, mulatságos és színes valami volt... Minden egyes szám elkészítése tetemes időt és munkát igényelt, de micsoda boldogság volt sokszor éjfél utánig együtt lenni a felsőbb osztályosokkal és kedvenc tanárnőmmel, aki az orosz irodalmat tanította, s másolni, javítgatni, ragasztgatni, rajzolni, végül pedig életemben először közzétenni a saját versemet! És milyen érdekes beszélgetésekkel, tréfával, nevetéssel jártak együtt ezek a hosszú esték! Itt hallottam meg egyszer két hetedikes beszélgetését (az iskolánk hétosztályos volt, tehát ők már végzősök). Valamilyen Majakovszkij-versről vitatkoztak, s egész idő alatt ezt hajtogatták: „csudajó", nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy éppen ez a vers címe — gondolom, akkor jelent meg. Végül az egyikük azt mondta, nyilván, hogy befejezze a vitát:
—  Nem, nem, én akkor is sokkal többre tartom a Nadrágba bújt felhőt. Az a leggyönyörűbb!. .. - és egy lélegzetre elfújta: „Mama! Fia példásan beteg. Mama! Lángol a szíve, Nővéreimnek mondja meg, hogy nincs hova mennie." Az én szívem valahogy furcsán összerándult - alighanem először életemben -, és mintegy mélyen beszívta magába ezeket a sorokat és a furcsa szókapcsolatot, ezt a „nadrágba bújt felhő"-t. Azon a régi-régi estén, miközben tettem, amit kellett, egész idő alatt ezt mondogattam magamban: „Mama! Fia példásan beteg. Mama! Lángol a szíve...", és, a szívverésem szokatlanul, soha nem tapasztalt módon el-elakadt. Végül is bátorságot gyűjtöttem, és megkérdeztem a hetedikesektől, hol olvashatnám el ezt a költeményt, mire ők egy egész bibliográfiát zúdítottak rám, amiből én csak egyet jegyeztem meg: hogy a Nadrágba bújt felhő nemrég jelent meg az Ogonyok Regénytárban, mert ezt a sorozatot már ismertem.
Másnap, hazajőve az iskolából, kértem tíz kopeket, és elindultam, hogy megkeressem a Nadrágba bújt felhőt, miközben most is egyre azt suttogtam: „Mama! Fia példásan beteg. Mama! Lángol a szíve. Nővéreimnek mondja meg, hogy nincs hova mennie. .." Expedícióm nem járt sikerrel: hiába jártam keresztül-kasul a várost, sehol sem tudtam megvásárolni a Nadrágba bújt felhőt. Már nem emlékszem, mennyi idő múlva, hol és mikor sikerült elolvasnom, de azt egészen biztosan tudom, hogy attól a pillanattól fogva szívembe mindörökre bevésődtek Majakovszkij megdöbbentő, páratlan, lírai sorai, és maga a költő is azonnal és szilárdan bevonult az életembe.
Nem sokkal később személyesen is eljött városunkba, és föllépett a tőzsde helyiségében, de a jegy egy rubelba került, én pedig nem kaptam meg ezt az egy rubelt. Apám már nem élt, anyámnak pedig nem akadt égy fölösleges rubelja sem. És nem értette meg szegény, mennyivel bölcsebben cselekedett volna, ha néhány napig üres kenyéren tart, de odaadja azt az egy rubelt a belépőjegyre. Mind a mai napig érzem azt a megbántottságot, azt a keserűséget, azt a kétségbeesést. És máig sem tudom magamnak megbocsátani, hogy nem emeltem el azt az egy rubelt, hogy nem fordultam valamelyik tanáromhoz — ők megértettek és segítettek volna -, hogy nem követtem el valami őrültséget, csakhogy eljussak arra az estre.
—  Ráérsz még — mondták. — Hallhatod még eleget Majakovszkijt.
Mit mondhattam erre, hiszen még csak ötödikes voltam, s úgy tetszett, még minden előttem van. Ki tudhatta, hogy két év múlva bekopog a szomszédasszonyunk, és undorí-tóan közömbös, színtelen hangon közli:
—  A Majakovszkijod agyonlőtte magát.
—  Lehetetlen! Nem igaz! — kiáltom.
—  Benne van az újságban — mosolyog kajánul.
És mindennek vége: most már sohasem fogom hallani Majakovszkijt.

Ezerkilencszázharminc volt gyermekkorom, vagy mondhatjuk úgy, serdülőkorom utolsó éve. Ezután következett az ifjúság, azok az évek, amikor az ember életében hallatlan gyorsasággal rengeteg esemény történik. Ellenőrizzék csak állításomat, kedves idősek és középkorúak! Idézzék föl magukban mindazt, ami, mondjuk, tizenöt és húszéves koruk között történt önökkel, majd pedig azt, ami a legutóbbi öt-tíz év alatt. Hiszen ma már az is, ami több mint negyedszázaddal ezelőtt történt, mintha csak tegnap lett volna. Például az, hogy véget ért a háború.
Majakovszkij halála után két évvel már Moszkvában voltam, már nem mulasztottam el egyetlen érdekes irodalmi estet vagy vitát sem, már semmi sem tarthatott vissza attól, hogy ott legyek minden Majakovszkij-emlékesten. Sőt egyszer még az anyját is láthattam — reszkető fejű kis öregasszonyt —, és a nővéreit, Ljudát és Olját... Ljudát később különösen sokszor láttam, ahogy múltak az évek, mind gyakrabban. Egyszer pedig messziről megpillantottam egy ismeretlen, mégis furcsamód oly ismerős, simára fésült vörös hajú, csillogó nagy szemű asszonyt. Ő volt Lili Brik, az, akinek arca az Erről című vers első kiadásának borítólapjáról nézett rám...

Én 1933-ban jelentem meg először nyomtatásban, 1934-től a Gorkij Irodalmi Főiskolán tanultam, s azoknak az éveknek az irodalmi eseményei voltak életem legfontosabb eseményei, melyeket még fiatal emlékezetem tisztán és tartósan megőrzött. Aztán egyszer csak körülnéz az ember, és azt látja, hogy egyike ama keveseknek, akik még részt vettek vagy legalább szemtanúi voltak olyan eseményeknek és tényeknek, amelyek manapság szinte történelmi érdekességgel bírnak.

Szerintem csak akkor érdemes az emlékeket fölidézni, ha meghatározott célok nevében tesszük, elsősorban pedig azért, hogy rekonstruáljuk a dolgok valódi állapotát, az események valóságos, reális képét. Majakovszkij sohasem volt „üldözött" költő e szó közvetlen értelmében. Ő mindig harcos volt, aki ügyesen és határozottan visszavert minden támadást, mégpedig nem kevesebb erővel. Mert kegyetlen támadások érték jobbról is, balról is. Itt volt egyrészt a LEF vagy blöff Vjacseszlav Polonszkijtól, vagy Georgij Sengeli pamfletje, a Majakovszkij teljes életnagyságban. Másfelől pedig a rappisták véget nem érő szidalmai. S mindez hosszú éveken át, lényegében szünet nélkül. Mindazonáltal, ismétlem, Majakovszkij sohasem volt „üldözött", sohasem volt „elfeledett" vagy „el nem ismert", és a harmincas évek elején változatlanul óriási szerepet játszott a moszkvai irodalmi életben. Elég gyakran rendeztek róla emlékesteket, és ezeknek mindig nagy közönségük volt. Verseit állandóan szavalták, elsősorban Vlagyimir Jahontov, aki kiválóan, csodálatosan adta elő őket, mélyen ráérzett és értette Majakovszkijt.

Moszkvában a költő halála után egy úgynevezett Majakovszkij-brigád alakult, amelynek az volt a feladata, hogy minél szélesebb körben népszerűsítse Majakovszkijt. Ebben a brigádban igen kiváló személyiségek vettek részt, például Mejerhold, Aszejev, Kirszanov, Brik, Jahontov, az irodalomtörténész Duvakin. A brigád aktív tagja volt Bezimenszkij. De a gyakorlati munka fő részét egy csoport lelkes fiatal végezte, akik kezdettől fogva rajongtak Majakovszkijért. Szavalóversenyeket rendeztek, ők maguk is szavalták a költő verseit, megszólaltatták a környezetét, egyáltalában nagyon energikusan és lelkesen tevékenykedtek. De az olvasók és a tisztelők szeretete és a költő emlékét fenntartani hivatott kiadói tervek és tettek közt olykor nyilvánvaló szakadék tátong. Így volt ebben az esetben is. Mi Moszkvában még csak hozzájuthattunk Majakovszkij könyveihez, de a könyvesboltok pultjairól hiányoztak. Még eljuthattunk a Majakovszkij-emlékestekre, nekünk itt volt Vlagyimir Jahontov és a Majakovszkij-brigád, de hogy mennyire terjedt túl a tevékenységük Moszkván, eljutott-e a hatalmas ország különböző vidékeire? Ezen nem gondolkodtunk el. Pedig nem ártott volna elgondolkodni.

Sajnos, a harmincas évek közepére Majakovszkij könyvei gyakorlatilag eltűntek a könyvkereskedelemből. Több, mint öt év telt el a halála óta, de az életmű-sorozatnak, amelyet még életében indítottak el, csak a fele jelent meg, s az is mindössze tízezer példányban. A sajtó régen beharangozott egy testes egykötetes válogatást, amelyet már régen össze is állítottak, de a munka nem haladt előre. Még a gyermekeknek szóló verseit sem adták ki újra.
Határozat volt arról, hogy Majakovszkij-emlékszobát kell létesíteni a Kommunista Akadémia épületében, itt kellett volna őrizni irodalmi hagyatékát is. Ám hiába volt a határozat, nem hajtották végre, és a dokumentumok és kéziratok különböző helyeken voltak: részint a Moszkvai Irodalmi Múzeumban, ahol senki sem foglalkozott velük speciálisan, részint pedig különféle barátok és ismerősök birtokában, elsősorban Lili Briknél.
A Proletár kerületi tanács rekonstruálni akarta Majakovszkij utolsó lakását, s mellette megnyitni a kerületi könyvtárat, amely az ő nevét viselte volna, de a Moszkvai Szovjet megtagadta azt a csekély összeget, amely e szerény feladat megoldásához kellett volna.
Ugyanígy nem valósult meg az a határozat sem, amelyet pedig nyomban a költő halála után hoztak: hogy a moszkvai Győzelem terét, illetve a leningrádi Nagyezsgyin utcát Majakovszkijról nevezzék el.
Ebbe a helyzetbe nem lehetett belenyugodni, és az említett tényeket Lili Brik egytől-egyig kifejtette a szovjet kormányhoz intézett levelében.
„Majakovszkij volt és marad szovjet korunk legjobb, legtehetségesebb költője. Az emlékével és műveivel szemben tanúsított közöny: bűn." Ezeket a sorokat Sztálin írta le, amikor tudomására jutott a Majakovszkij műveinek kiadása és emlékének megörökítése körüli huzavona. Sztálin nyilatkozatát óriási kampány, intézkedések özöne, a konkrét tettek egész sora követte.

A Pravdában egész oldalas irodalmi rovat. Cikk: „Majakovszkij volt és marad szovjet korunk legjobb, legtehetségesebb költője." (Emlékszem, hogy amikor ez az idézet először jelent meg, sajtóhiba csúszott a szövegbe: „legtehetségesebb" helyett „tehetséges" állt. A sajtóhibát néhány nappal később vezércikkben korrigálták.) Meg kell mondani, hogy magában ebben a megfogalmazásban tulajdonképpen nem volt semmi új, semmi váratlan: egyáltalán nem Sztálin volt az első, aki ilyen nagyra becsülte Majakovszkijt. Voltak, akik ennél sokkal messzebb is elmentek a dicséretben. 
...Mindazok számára, akik igazán és mindig szerették Majakovszkijt, Sztálin értékelése csak megerősítette azt, amit ők régen tudtak. Amivel mi mindig is tisztában voltunk. Mégis hamis és képmutató dolog volna utólag kisebbíteni e magas támogatás akkori jelentőségét és értelmét. Igen, mindazok számára, akik mindig is szerették Majakovszkijt, diadalünnepet jelentett. Amellett eléggé megfellebbezhetetlenül és utasításszerűen hangzott, különösen azok számára, akik, teszem azt, évek óta húzták-halogatták Majakovszkij összegyűjtött műveinek kiadását, akik tízezerben állapították meg a példányszámot, ami abszurd és nevetséges szám az ország méreteihez képest, vagy akik képtelenek voltak „előteremteni" a Majakovszkij otthonának helyreállításához szükséges összeget. Nem szólva arról, hogy ezeket a szavakat: „Az emlékével és műveivel szemben tanúsított közöny: bűn", az akkori időkben nemcsak képletesen lehetett értelmezni. Egyszóval, azok körében, akik aktívan elutasították Majakovszkijt vagy a jobbik esetben közömbösséget tanúsítottak iránta, a történtek kínos megdöbbenést keltettek. Ennek ellenére változatlanul ugyanaz volt a véleményük Majakovszkij költészetéről, mint azelőtt, és egyáltalán nem buzgott bennük az igyekezet, hogy elősegítsék dicsőségét és hogy nevét érdemeinek megfelelően emlegessék. Kaptak egy feladatot, és a feladatot teljesíteni kellett. De hogyan, ha egyszer nem szeretik Majakovszkijt? Nem könnyű dolog, jó sok fejtörésbe kerül, de, mint tudjuk, nincs olyan feladat, amit ne lehetne megoldani... Ők is megtalálták a megoldást, és serényen dologhoz láttak. Nekigyürkőztek, hogy „meghonosítsák Majakovszkijt, körülbelül úgy, ahogy Katalin alatt a krumplit honosították meg" — így definiálja cselekedeteiket évekkel később egy másik költő, Paszternak, egészen más hangú és stílusú, de ugyanolyan nagy kaliberű, ugyanolyan nagyságrendű. Az a költő, aki már akkor ezt mondta: „Kevesen vagyunk. Talán ha hárman — donyeciak, tüzesek, pokoliak." Az a költő, akit oly súlyosan érintett az április tizennegyedikei lövés, és aki e csodálatos verssorokba öntötte fájdalmát:

Te aludtál, békésen álmodozva, 
A pletyka ágyán lelve pihenőt -
Ahogy huszonkétéves szép korodban 
Jóelőre versben jövendölöd.

Aludtál, arcod a párnába fúrva, 
Aludtál - de közben lábad dübög, 
Ahogy mindig újra közibük rontva, 
A hagyományok rendjét fellököd.

Megtalálták a megoldást, és nekigyürkőztek, hogy leöntsék a költőt azzal a fénylő „kresztomátia-mázzal", amely mindig mélységesen idegen és ellentétes volt a forradalom költőjével.
A napilapok és folyóiratok Majakovszkijról szóló, Majakovszkijjal kapcsolatos, Majakovszkij ürügyén előadott írások címeitől tarkállottak. Moszkvát teleragasztották plakátokkal, amelyek Majakovszkij emlékének szentelt különféle esteket hirdettek, de míg azelőtt rendre elmentem minden ilyen estre, ez most már fizikailag is lehetetlen lett volna. Minden hangszóróból Majakovszkij versei harsogtak, minden vezércikkben őt idézték, akár odaillett, akár nem, minden ünnepségen és ünnepi hangversenyen őt szavalták. Szavalóversenyeket rendeztek, eldöntendő, ki tudja legjobban előadni Majakovszkij műveit, és a számomra oly kedves Vlagyimir Jahontov mellett, aki mindig is szavalta Majakovszkijt, most minden előadóművész műsorán szerepelt, még ha teljesen távol állt is az illető egyéniségétől.
Ma is emlékszem rá, amint egy ünnepi műsorban egyik neves színművészünk a Teli torokbólt szavalta, és amikor odaért, hogy „Semmi vágyam sincsen, / őszintén kimondom, / csak, hogy legyen mindig / frissen mosott ingem.. ."elszántan cibálta keményített ingmellét... Valahogy kínosan éreztem magam, és elkeseredetten távoztam, abban a biztos tudatban, hogy Majakovszkijnak aligha tetszett volna ez az előadás.

Ugyanakkor történtek valamennyiünket megörvendeztető, értelmes lépések is: megnyílt a Gendrikov utcai Majakovszkij-múzeum. Először nem egyedül mentem oda, hanem Szervezetten, fiatal komszomolista írókkal; én voltam akkor az írói Komszomol-szervezet titkára, és a Majakovszkij-múzeum meglátogatása szerepelt a munkatervünkben. De amint átléptem a küszöböt, elfeledkeztem minden tervről, annyira megkapott az embersége és „múzeumellenessége" ennek a kedves és oly egyszerű, világos és szerény, munkaszeretetet és intellektualitást tükröző helynek. Nem volt benne semmi „burzsuj", döbbenetesen tükrözte korának bélyegét, a köznapi lét szükségleteiről való teljes lemondást, ami oly jellemző volt hazánk fiatalságára. Majakovszkij otthona megőrizte a vendégszeretet és szívélyesség atmoszféráját, érezni lehetett, milyen kellemesen elengedhette itt magát az ember baráti körben, a munkanap után: beszélgetett, vitatkozott, itta az erősre főzött teát — oly bájosán és étvágygerjesztőén kellették magukat a polc kampóin függő, egyszerű, élénk mintás teáscsészék. Emlékszem, azzal a csodálatos érzéssel távoztam a múzeumból, hogy most megismerkedtem a „hétköznapi" Majakovszkijjal is, aki ezáltal sokkal közelebb került hozzám, és még jobban értettem. Azóta sokszor voltam a Gendrikov utcában, és ez mindig örömmel töltött el, akár egy könyvtári rendezvényen vettem részt, akár fölszólaltam egy költő-találkozón, vagy csak beszaladtam egy könyvért, vagy hogy belelapozzak a folyóiratokba, újságokba... Minden alkalommal benéztem a kedves, barátságos ebédlőbe és Majakovszkij parányi, világos dolgozószobájába, s mintha csak őt, az élő költőt üdvözöltem volna...
Akkoriban hallottuk először Nyikolaj Aszejev Majakovszkij elkezdődik című versét. Aszejev gyakran és szívesen olvasott föl egy-egy részletet a poémából, közölgetett is belőle, és ez nagyon érdekes volt - mintha kimondatlanul is azokkal vitatkozott volna, akik oly lélektelenül próbálták „meghonosítani" Majakovszkijt. Egyébként is egész idő alatt folyt a vita különböző formákban. Azok, akiknek Majakovszkij igazán kedves volt, márpedig ők nagyon sokan voltak, minden úton-módon igyekeztek az igazi költőre emlékeztetni, fölmutatni valódi arcát. Hiszen maga Majakovszkij berzenkedett legjobban, és kétségbeesetten ellenállt, ha megpróbálták elrendelt korlátok közé szorítani. Úgy tetszett, az igazi Majakovszkij küzd a mesterségesen alkotott Majakovszkij ellen, és ez komoly, elszánt küzdelem volt. Az igazi Majakovszkij, a forradalom természetes és organikus költője nem bírt, nem kívánt belenyugodni abba, hogy olyan irodalmi jelenségek próbáljanak az ő nevével és leleményeivel takarózni, amelyek mélységesen idegenek voltak neki, hogy a kínban szült formába, a szaggatott, lépcsőzetes sorok mezébe, ami őneki olyan természetes és szükséges volt, mint a lélegzetvétel, számára teljesen idegen, harsogó frázisokat és recsegő dicshimnuszokat, üres semmitmondást öltöztessenek. Nem azért keresett és talált, nem azért szentelte egész valóját a költészetnek és az embereknek, akikhez szólt, hogy egyes túlbuzgó kritikusok úgy lobogtassák az ő nevét, munkáját, értékes leleményeit, mint valami buzogányt, elnémítván vele más tehetségeket, akik szintén kerestek, gondolkodtak és kínlódtak, és akik képtelenek, egyszerűen képtelenek voltak őt utánozni, akik a maguk módján akarták kifejezni magukat és azt, ami az övék, mint ahogy annak idején ő törekedett erre és el is érte célját, mindennek ellenére.

1940 áprilisában múlt tíz éve, hogy a költő meghalt, és az év elejétől fogva óriási helyet foglalt el az ország életében az évfordulóra való készülődés. Lapozgatom a Lityeraturnaja Gazeta bekötött példányait - januártól kezdve minden számban közölt Majakovszkijra vonatkozó anyagokat, emlékestekről, neki szentelt tudományos ülésekről, vitákról, műveinek újabb kiadásairól tudósított.
Mint minden évforduló alkalmával, jelen esetben pedig különösen, „ömlesztve" kaptuk a Majakovszkijról szóló anyagokat. De ahogy lapozgatom az akkori újságokat, még ma is végtelenül sok érdekeset találok a közlemények között. Tulajdonképpen minden érdekes, néha e szó különböző értelmében az, de némelyik mai szemmel is mélyreható, komoly és jelentős, és semmit sem vesztett aktualitásából és értékéből.

...A Majakovszkijról szóló cikkek és anyagok publikálása korántsem fejeződött be az április 14-i számmal. A Lityeraturnaja Gazeta még sokáig közölt beszámolókat a jubileumi estekről, amelyek országszerte zajlottak, továbbá külföldi visszhangokat és tudósításokat a Majakovszkij emlékének szentelt tudományos ülésekről, melyekre nemcsak Moszkvában és Leningrádban, hanem Szovjetunió-szerte számos más egyetemi városban is sor került. És továbbra is megjelentek cikkek kritikusok, tudósok, akadémikusok tollából vagy egyszerűen írói töprengések. Az évforduló elmúlt, az újságban új rovatok és főcímek tűntek föl, de a Majakovszkijról folytatott beszélgetés nem ért véget, Majakovszkij neve újra meg újra elhangzott, elég hangosan és izgatottan, és tovább folyt az igazi Majakovszkij harca a megkonstruált, sőt olykor mesterséges Majakovszkij ellen.

Most, hogy a Lityeraturnaja Gazeta bekötött évfolyamát lapozgatom, szemembe tűnik az 1940. május 30-i számban, a „Beszélgessünk a líráról" címet viselő rovatban Jaroszlav Szmeljakov cikke: A valóban nagy költészetért. S mindjárt a következő számban, ugyanebben a rovatban az én cikkem, amelynek ez a címe: Teli torokból- a magunk hangján, és amelyben mindjárt az első sorokban vitába szállok Szmeljakovval. Igen, igen, rekonstruálom emlékezetemben, így igaz, vita volt, sőt még valamilyen konfliktus is, ami miatt majdnem összevesztem ifjúságom egyik legbensőbb barátjával...
Emlékszem, nagyon jól emlékszem: ő akkor volt életében először délen, a Krímben, ahonnan boldogan, lesülve, a tengerbe szerelmesen tért vissza. Sok új verset hozott magával, érzése szerint teljesen újakat, egészen másokat, mint amit addig írt. Éjszakai vihar, Ajakai úton, A Krím színei — ezekre emlékszem. Áradt belőlük az utánozhatatlan szmeljakovi egyéniség, mégis valami tőle szokatlan, új hangvétel, új életérzés jellemezte őket. Ő úgy vélte, hogy erre az újra Majakovszkij inspirálta, akire azon a tavaszon valahogy különösen ráérzett, újszerűén olvasta és hallotta és új módon fedezte föl önmaga, a munkája számára. Harsányan ünnepelte ezt a tavaszt, saját új érzéseit, új találkozását Majakovszkijjal, és ő, aki addig oly egyéni és megismételhetetlen volt és senki másra nem hasonlított, egyszerre nagyon határozottan hirdetni kezdte, hogy teljesen alárendeli magát Majakovszkijnak, korunk legkiválóbb lírikusának, akinél nagyobb nincs és soha nem is lesz a szovjet költészetben. Erélyesen fölszólított minden szovjet költőt, az egész szovjet költészetet, hogy tanuljon Majakovszkijtól, ne féljen attól, hogy Majakovszkij megfojtja a maga nagyságával, hogy elnyomja egyéniségét.
„Azért nem merünk Majakovszkijtól tanulni - írta Szmeljakov -, mert ő, mint az oroszlán, maga alá gyűr, eltapos a maga zsenijének, a maga egyedülvalóságának súlyával, mi pedig legjobban attól félünk, hogy elveszítjük saját arculatunkat, a magunk mégoly jelentéktelen, de mégis saját vonáskáit, fogáskáit, manírkáit. Pedig nincs más út a jövő felé, pedig le kell szállni valamikor a megszokott tyúklétráról, ki kell röpülni ezekből az ízléssel bebútorozott ketrecekből. Próbáljuk bátran meghozni ezt az áldozatot, elvtársak, hiszen nem gorkiji Kígyók vagyunk, hanem gorkiji Sólymok, mi aztán tudjuk, hogy a repülés csodálatos öröm, a legigazibb emberi boldogság. Remélhetőleg nem fog eltaposni, és ha odaállunk mellé, sőt mi több, meghaladjuk őt, olyan lehetőségek nyílnak meg előttünk, hogy ha csak rágondolok, eláll a lélegzetem."
Ebben a lelkes hangnemben íródott az egész cikk, de nekem valami sehogy se tetszett benne, valamit mélységesen tévesnek éreztem, és vitába szálltam, tiltakoztam az ellen, hogy „attól félünk, hogy elveszítjük saját arculatunkat", meg hogy „nincs más kiút"; úgy vettem észre, hogy Szmeljakov határtalan lelkesedésében egyszerűen utánozni kezdi Majakovszkijt, ami szerintem lehetetlen és a leghelytelenebb formája a Majakovszkijtól való tanulásnak. Ma is az a meggyőződésem, hogy minden igazi költő (költő, nem pedig versfaragó) a maga életét éli, a maga törvényei szerint, melyeket maga állított föl és választott ki élete folyamán, a maga módján fogadja be és dolgozza föl mindazt, ami őelőtte nagy volt és amit maga körül lát — így Majakovszkijt is —, és magától, a maga eszközeivel fogja megtalálni, mit és hogyan kell megtanulni Majakovszkijtól.
S mint annak idején, ma sem értek egyet Szmeljakovnak ezzel az állításával: „Tíz év telt el Vlagyimir Majakovszkij halála óta, de mi, szovjet költők, a mozgás látszatát megőrizve, egyhelyben toporgunk. Gondoljunk vissza: mi gyökeresen újat alkottunk ez alatt a tíz év alatt? Természetesen születtek jó, sőt kitűnő versek is ebben az évtizedben. De még legjobb költőink közül is melyiknek a pillantása hatolt tovább Majakovszkijénál? Továbblépett-e egyetlen lépéssel is, mint ő? Nem és nem..." Ez szerintem elsietett, naiv, amellett a költészetre nem is alkalmazható megállapítás, amely egészen más kiterjedésű, nem lineáris kategória, és nem mérhető lépésekkel. Minden igazi költőnek saját útja van, és egészen más mértékkel kell mérni Tvardovszkijét, mint Paszternakét, Zabolockijét, mint Szmeljakovét. Végtelenül szeretem a nagyszerű szovjet költészetet, számomra mérhetetlenül drága lenne Majakovszkij állandó jelenléte és óriási helye, és nem oltható ki nevének fénye, nem némítható el a hangja, de csak sokszorosan felerősíti és növeli a szovjet költészetet, nem pedig korlátozza. És a költészet sohasem állt meg és nem „toporgott egyhelyben", csak más-más időben más és más jellegű a mozgása, mások a lépései, a járása, a mozgásának ritmusa. Csak egy valami nem változott soha: e mozgás szándéka és iránya. Érdekesnek találtam visszatérni fiatalkori vitánkra, és örömmel fedeztem föl, hogy ma is elevenen hat azzal, hogy hevesen és elkötelezetten vall életünk legfőbb ügyéről: a szovjet költészet jövőjéről... 

A legérettebb és legbölcsebb költői mű, amely a háború előtt megjelent, szerintem Nyikolaj Aszejev Majakovszkij elkezdődik című poémája. Minden, az ismert történelmi körülmények által indokolt fönntartás és elhallgatás ellenére úgy látom, hogy aktív, cselekvő erőnek szánták, és úgy is hatott az igazi Majakovszkijért folyó harcban. Azután elkezdődött a háború — az áthághatatlan határvonal minden ember emlékezetében és tudatában, aki átélte. De Majakovszkij ebben is velünk volt: az a tíz év, amely halálát a fasiszta ágyúk első sortüzeitől elválasztotta, nem gyöngítette hatalmas hangját, magasztos hazafiságának erejét és tartalmát. S minden erőszakoltság nélkül mondhatta volna az általunk átélt háború négy évéről: „Az országgal s a haícosokkal történt, vagy csak az én szívemben volt?" És velünk együtt ünnepelte az oly hosszú küzdelemben oly nehezen kivívott győzelmet. S mindaz, ami a győzelem után következett, úgy rémlik, csak tegnap, csak a közelmúltban történt. És mindjárt nyilvánvalóvá válik, hogy Majakovszkij lényegében egész idő alatt velünk, mellettünk volt.

Ötvenhárom legelején viharos vita folyt azokról a könyvekről, amelyek Majakovszkij alkotóművészetével foglalkoztak; megint igazi csata dúlt Majakovszkijért, mert ezek a könyvek igencsak különbözőek voltak. A háborút követő években befejeződött a még annak előtte elkezdett életmű-sorozat kiadása. A példányszám: húszezer. De megjelent az összegyűjtött művek újabb sorozata, végre mintegy kétszázezer példányban. És mégis nehéz, sőt lehetetlen ma már hozzájutni. Sikerrel újították föl a moszkvai színházak a Gőzfürdőt és a Poloskát; hősük, a nyárspolgár, aki ellen irányulnak, sajnos még korántsem tűnt el életünkből, csak némileg átalakult.

1958-ban végre fölállították a költő szobrát a róla elnevezett téren. Már hozzászoktunk, de akkor, az ötvenes évek végén erőteljesen beléhasított a tér látképébe, és egy időre sajátos költészeti klubbá vált: a szobor körül mindig élénk jövés-menés volt, fiatal költők szavalták el itt a maguk és Majakovszkij verseit, s évente egyszer, a Költészet Napján itt, Majakovszkij szobránál zajlott le a költők és az olvasók egyik találkozója. A hely szelleme kötelez.
Mindmáig gyakran érzek heves vágyat egy-egy elhúzódó irodalmi összejövetelen, hogy fölálljak és így szóljak: „Hallgassatok ide! Hisz, ha csillagokat gyújtanak — ez azt jelenti — valakinek fontos?"  Csodálatos szavak! Mint ahogy vitathatatlanul modernnek éreztem azt a színjátékot a Taganka Színházban, amelynek ezt a címet adták: Hallgassatok ide! Bonyolult és komoly elbeszélés volt Majakovszkij életéről és mai jelenlétéről életünkben.
Most új Majakovszkij-múzeumot rendeznek be a Lubjanszkij közben, abban a házban, ahol a költő dolgozott és ahol végzett magával. Az egész ház a múzeumé lesz: jelenleg átépítik, hogy megfelelhessen rendeltetésének...

A költő sorsa — gyakran használjuk ezt a szókapcsolatot — fölöttébb viszonylagos érték. És ki tudja, milyen sorsot tarthatunk szerencsésebbnek? Az egyiket sokáig nem ismerik el, mindenféle kritikai „üldözésnek" teszik ki, azután idővel egyszer csak általános elismerésben és szeretetben részesül. De előfordul fordítva is: van, akinek életében vitathatatlan hírnév és dicsőség jut, de amikor eltávozik az árnyékvilágból, mintha nem is élt volna soha... Melyik sors az irigylésre méltóbb? Melyiket kívánjuk magunknak? Nyilván a magunkét, azt, ami nekünk rendeltetett. (...)

1973-1978

SZABÓ MÁRIA fordítása

Néhány szó Margarita Aligerről

(Sz. 1915-1992) - orosz költőnő, fordító, könyvtáros, újságíró. Odesszai zsidó családból származott. Iskoláit Moszkvában végezte, majd egy vegyiüzemben dolgozott. 1932-ben hivatásos  könyvtáros lesz. Első versei 1933-ban jelennek meg, egy évvel később felveszik a Makszim Gorkij Irodalmi Főiskolába. A Komszomolszkaja Pravda munkatársa, első kötete 1938-ban lát napvilágot. A háborúban publicisztikákat ír. Híressé válik Zoja Koszmogyemjanszkajáról szóló kötetével. Az egyik legismertebb háborúellenes orosz költő. Az ötvenes-hatvanas években liberális elveket vall. Tragikus körülmények között, balesetet szenvedve hal meg. Majakovszkijról szóló írását  Tropinka vo rzsi c. kötetéből fordítottuk. Szovjetszkij Piszatyel, Moszkva, 1980 

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/6. szám, 114-123. oldalak)