Az örök Jeszenyin

ALEKSZANDR VORONSZKIJ
Emlékeim Jeszenyinről

Marienhof és Jeszenyin - költő barátok

1923 őszén egy vékony, arányos testalkatú, az átlagosnál kissé magasabb, huszonhat-huszonhét év körüli fiatalember lépett be a Krasznaja Nov szerkesztőségi szobájába. Élénkszürke, finom angol szövetből készült öltönyt viselt, amely nagyszerűen állt neki. Még karjára vetett felöltőjének bélése is csillogott. Amikor belépett, ráérősen körülnézelődött, elefántcsont-faragású sétapálcáját a sarokba állította, s miközben lehúzta a kesztyűjét, halk, visszafogott hangon így szólt:
— Szergej Jeszenyin vagyok. Eljöttem, hogy bemutatkozzam.

A gazdasági és kulturális fejlődés hatását előrelépést akkoriban még alig-alig lehetett érzékelni. Az emberek nemigen adhattak a külsejükre, nemigen tudtak ruházkodni. A művészek és a költők meg éppenséggel szűkösen éltek, mint ahogyan jó néhányan élnek ma is közülük, ezért Jeszenyin egész megjelenése furcsa és szokatlan hatást tett rám. Külseje már akkor megragadt emlékezetemben: szabályos, enyhén ovális, kellemes és megnyerő arcát nyugodt, de határozott kék szempár egészítette ki, a haja pedig akaratlanul is az érett rozstáblák színére emlékeztetett. De amint később észrevettem, a haja be volt bodorítva, az arcán vastag rétegben állt a festék, a szemhéja fel volt duzzadva, égszínkék szeme zavaros, szeme alja pedig bizonytalan árnyalatú volt. Az első benyomásom azonnal megváltozott; a városi léhűtő piperkőc külseje mögül Közép-Oroszország tipikus, tűnődő, melankóliára és szomorúságra hajlamos, jól ismert figurája tűnt elő. De ami a legszembetűnőbb volt; a külseje olyannyira kiáltó ellentéte volt a lényének, mintha csak valaki valami érthetetlen oknál fogva erővel társította volna őket. És Jeszenyin — nemcsak a külsejét, hanem egész lényét tekintve is — mindörökre ilyennek maradt meg az emlékezetemben.

Elmondta, hogy nemrégiben tért vissza külföldről. Megfordult Berlinben, járt Párizsban, és áthajózott az óceánon is. Amikor azonban arról kezdtem faggatni, hogy mit látott, mit hozott magával, hamarosan meggyőződhettem róla, hogy vagy nem akarja, vagy nem tudja megosztani velem az élményeit, vagy pedig egyszerűen nincs miről beszámolnia. Kérdéseimre tőmondatokban, s szemmel láthatóan kelletlenül válaszolt. A külföld nem nyerte meg a tetszését; Párizsban az egyik étteremben orosz fehérgárdisták kötöttek bele, még a cilinderét és a kesztyűjét is elhagyta; útját Berlinben és Amerikában is botrányok kísérték. Unalmában csak ivott, írni alig írt valamit; nem volt hozzá kedve. Külföldi élményeiről azután is hasztalan próbáltam megtudni tőle valamit, amikor már gyakrabban találkoztam vele. Annál többet, mint amennyit megismerkedésünk első napján elmondott, később sem sikerült kihúznom belőle. Az Izvesztyijában megjelent, e témáról írott tárcája is vérszegény és erőltetett volt. Úgy vélem, hogy mindez a költő zárkózottságának tudható be.

Akkor a mosolyát is megfigyeltem; valami szelíd, szórakozott, kissé bizonytalan és réveteg mosollyal állandóan mosolygott.

Jeszenyin megfontoltnak, engedékenynek, udvariasnak, nyugodtnak és feltűnően csendes természetűnek tűnt. Csak keveset beszélt, többnyire hallgatott, s egyetértőén bólogatott. Nem fedeztem fel benne semmiféle pózt, egyéniségében azonban mégis volt valami lefegyverző báj, valami szelíd és megnyerő, megértő és határozott, engedékeny és kemény vonás. (...)

Még az első találkozásunkból maradt bennem valami csodálkozás. A költő részeg kicsapongásairól és botrányairól már akkor elég sokat lehetett hallani. Érthetetlen és felfoghatatlan volt számomra, hogy ez a megnyerő és szerény, majdhogynem félszeg fiatalember hogyan képes nemhogy rendbontásra vagy botrányokozásra vetemedni, hanem egyáltalán bármiféle gorombaságot is mondani.

Egy fagyos téli éjszakán azt hiszem, a Tervszkaján, a Pegazus Istállója előtt találkoztam vele, amikor éppen egy szánból kászálódott ki. Cilindert és Puskin-köpenyt viselt, amely majdnem a földig ért. A köpeny szétterült, s Jeszenyin alaposan belegabalyodott. (...) A szokatlan öltözéktől meghökkenve ezt kérdeztem tőle:

— Mire való ez a maskara, Szergej Alekszandrovics?
Jeszenyin szórakozottan elmosolyodott, majd egyenesen és naivan így válaszolt:
— Mert hasonlítani szeretnék Puskinra, a világ legnagyobb költőjére — mondta, miközben kifizette a kocsist. - Meg mert nagyon unatkozom - tette hozzá.

Olyannak tűnt a szememben, mint egy szeszélyes és sértődékeny kisgyerek.

A kedvenc prózaírója Gogol volt. Őt mindenkinél nagyobbra tartotta, még Tolsztojnál is, akiről csak visszafogottan nyilatkozott. Amikor egyszer meglátta nálam a Holt lelkeket, a következővel állt elő:
— Ha akarja, elmondom magának azt a részletet, amelyik a legkedvesebb a számomra. — S pontosan idézte az első rész hatodik fejezetének elejét.

Közreadok belőle két részletet:

„Valamikor nagyon régen, soha vissza nem térő ifjúságom idején, gyermekkorom visszahozhatatlanul elsuhant éveiben nagy szórakozás volt számomra, ha elsőízben jártam ismeretlen helyeken; mindegy volt nekem, hova kerültem: aprócska faluba, szegényes kerületi városkába, telepre — a gyermeki szem mindenütt sok érdekeset fedezett fel. Minden szerkezet, épület, bármi, aminek valamely észrevehetően jellegzetes tulajdonsága volt, megragadta a figyelmemet...

...Most egykedvűen hajtatok az ismeretlen falvakba, egykedvűen nézem, milyen sivár képet nyújtanak, lehűlt tekintetem már nem talál bennük sem menedéket, sem szórakozást s ami valamikor érdeklődést ébresztett volna bennem, megnevettetett volna, arcomat élénkké, beszédemet vidámmá tette volna — az most mind hatástalanul siklik el fölöttem s mozdulatlan ajakkal, közömbösen hallgatok. Ó, én ifjúságom! Ó, én fogékony frisseségem!"

Gogol fenti sorai, azt hiszem, találó mottóul szolgálhatnak Jeszenyin egész életművéhez.
Gogolon kívül felettébb nagyra értékelte Klujevet — a tanítványának is tartotta magát. A fiatal prózaírók közül — emlékezetem szerint — Vszevolod Ivanov munkáit becsülte; leginkább A kisgyermek és a Színes szelek nyerte meg tetszését.

Jeszenyin ironikus hangnemben szokta emlegetni Zinaida Gippiuszt és Merez-kovszkijt. Költői indulásának első éveiben gyakorta látogatta irodalmi estjeiket.
— Az egyik ilyen esten egyszer nemezcsizmában jelentem meg. Odajött hozzám Gippiusz, és ezt mondta:
— Úgy látom, új lábszárvédője van.
— Nem, ez közönséges falusi halinacsizma — feleltem neki, mert hisz ő is tudta, hogy mi van a lábamon...

Jeszenyin életének utolsó éveiben rosszallóan és ellenségesen fogadta a verselési technika formai újításait:
— Ismerjük már az efféle dolgokat! Ök azonban azt hiszik, hogy mi nem tudunk bánni ezekkel a fogásokkal, nem igazodunk el bennük. Pedig jól értjük őket, nem kevésbé, mint ők, mert annak idején alaposan megtanultuk. Minél egyszerűbben írni -, ez az igazán nehéz.

Ő ezt az „egyszerű" mesterséget igen magas színvonalon művelte. Jeszenyin költői nyelve első pillantásra dísztelennek, sőt mi több, szegényesnek látszódhat. De figyeljük csak meg, hogyan énekli meg verseiben a zelnicemeggyet, a kertet, a nyírfát. Költeményeiben ezek mindig az emberrel vannak kapcsolatban, hozzá tartoznak, de mindig másképp jelentkeznek. Még az elcsépelt, sablonos és banális dolgok is újjászületnek érzéseitől, megkapó őszinteségétől.

1925 kora tavaszán Bakuban találkoztunk. Jeszenyin akkor Perzsiába készült; látni akarta Siraz kertjét, és ugyanazt a levegőt akarta szívni, amit Szadi szívott. Most egyáltalán nem úgy volt öltözve, mint Moszkvában; amikor Baku felé tartott, a vonaton ellopták a ruháját, s csak egy elnyűtt, másoktól levetett kabátot viselt. Ormótlan, piszkos cipője is másvalakinek a lábáról kerülhetett le. Már nem púderezte magát, és a haja sem volt bebodorítva. Éppen elég aggódó és féltő barátja volt. Csaginnál lakott, aki a gyógyulására felügyelt, de Jeszenyin azokban a napokban magányosnak tűnt; számkivetett és hívatlan vendégnek, aki ki tudja, honnét került ide az olajnak, a koromnak és a pornak ebbe a városába, mintha teljesen mindegy lett volna számára, hol talál egy zugot magának, ahol meghúzhatja magát.

A rakparton váltunk el egymástól. Az ég ólmosan szürke volt, a tenger felől éles, hideg szél fújt, és maró port kavart a város fölött. Mint századok ősi őre magasodott fejünk fölé a Leány-bástya. Tajtékzott a tenger, elővillantotta fehér szikláit, s a hullámverés tompa morajlása üres és vigasztalan volt. Jeszenyin csak állt, révetegen mosolygott, és a sapkáját gyűrögette. A kabátja kigombolódott, esetlenül lógott rajta, a szeme gyulladt volt. Meghűlt, köhögött, csak suttogni tudott, és a nyakát áliandóan-egy fekete sállal tekerte be. Egész lénye számkivetettnek, egyáltalán ide nem illőnek hatott. Hirtelen villant belém a felismerés, hogy már nem fog sokáig élni; kialszik benne a láng. (...)

Jeszenyin okos volt, és előrelátó. A politikai harc vagy a művészeti élet kérdéseiben korántsem volt olyan naiv, mint ahogyan azt egy avatatlan kívülálló hihette volna. Helyesen tájékozódott, meg tudta ragadni a lényeget, képes volt általánosítani, jól következtetett. Éles eszének köszönhetően jóval távolabbra látott költőtársainál. Minden tettét gondosan mérlegelte, és jó előre kiszámította. Könnyedén elért sikereit és elismerését nemcsak nagyszerű tehetségének, hanem eszének is köszönhette.

Az orosz muzsikról nemegyszer furfangos célzásokkal beszélt: „Nem addig ám, kommunista elvtársak! Meg kell még ismernetek a parasztot! Úgy bizony, még korántsem vergődtetek zöld ágra vele." Amikor visszatért a szülőfalujából, panaszkodott, hogy a város kiszipolyozza a falut. Néhány pár csizma, néhány vég szövet meg az adó elviszi az egész termést. Meg a helyi hatóságok is basáskodnak a parasztok fölött. El akart menni Kalinyinhoz, hogy orvosolja a bajokat. De az összbenyomásom mégis más volt: ez után az utazás után Jeszenyin jó darabig hallgataggá vált, mintha csak elveszített volna valamit szülőföldjén.

- Minden megváltozott, már semmi sem a régi. Minden olyan különös.
Ezekről az élményeiről azonban maga a költő számolt be a verseiben.

Élete utolsó két esztendejében Jeszenyin egyre falura akart költözni, és a falusiak életét akarta élni. Tudta, hogy beteg, s látszott rajta, komolyan aggasztja betegsége. Csöndes, nyugodt hétköznapokra, nyílt emberi kapcsolatokra, egyszerű dolgokra, mindennapi elfoglaltságra, kertre, hársfákra, egy olyan menedékre vágyott, ahol elbeszélgethet a termésről, a kaszálásról, ahol csendesek és jótékonyak az esték. Vagy szeretett volna elutazni valahová, mondjuk Leningrádba, hogy egészen új életet kezdjen, rendszeresen dolgozzon, novellákat és regényeket írjon, otthon üljön, és néhanapján meglátogassa a barátait. Tervei között szerepelt egy mindössze nyolc-tíz lapnyi elbeszélés megírása, amely elhagyott, otthontalan utcagyerekekről szólt volna. Egyszer megmutatott egy részt készülő munkájából, igaz, csak két-három oldalt, de aztán bevallotta magának, hogy „sehogy sem áll össze, sehogy sem akar sikerülni".

Nyikityin egy személyes beszélgetés során ezt mondta Jeszenyinről: „Szerjozsa az utolsó időkben hunyorgó szemmel élt... hunyorogva korhelykedett, és hunyorogva csinálta a botrányait." Pontos és találó meghatározás. Jeszenyin valóban gyakran hunyorgott, főleg, ha ivott egy kicsit.

Ülök én is, fejemet lehajtva, 
bor ködébe áztatva szemem, 
hogy ne nézzen rám a végzet arca, 
hogy egy percre más gondom legyen.
(Újra isznak. Fodor András fordítása)

Ez a „más" a költő benső és személyes ügye volt, mert körülötte minden bonyolultnak, kuszának és távolinak tetszett. Tudta, hogy nincs visszaút. Amikor rávették, hogy komolyan gyógyíttassa magát, megszokott mosolyával közölte, hogy előbb össze kell állítania a kiadó számára összes verseit, s csak azután ér rá az egészségével foglalkozni. Aztán kiderült, hogy semmiféle komoly munkát sem végzett, a kifogásaiban pedig maga sem hitt.

Utolsó leningrádi útja előtt telefonon megkérdeztem tőle, miért megy oda. Értelmes választ azonban nem tudott adni. (...) Az öngyilkosság kérdéséről sohasem folytatott velem eszmecserét. Tisztában voltam vele, hogy már nem fog sokáig élni, de sohasem tételeztem volna fel róla, hogy kezet emelhet magára, ugyanis nagyon szerette az életet. Még egyszer hangsúlyozom, hogy Jeszenyin rendkívül zárkózott volt. (...)

A kritikusok kevés kivétellel vagy nem tudják, vagy még nem tanulták meg, hogy szintézist teremtve rajzolják meg az író, a költő és a művész portréját. Ehelyett alkotóelemeire bontva próbálják meg elemezni azt, ami egyszeri, egész és megismételhetetlen. Ebben az értelemben Jeszenyin alakja is megkettőződik. Két Jeszenyin létezett. Költészetének lehetnek különféle megnyilvánulásai, bonyolult és ellentmondásos vonásai — ezekről meglehetősen sokat írtak és beszéltek —, de végül is egyetlen ember volt, a költő, egy adott személyiség, aki alkotói munkásságának különböző tulajdonságait, korszakait egyesítette magában. S ha ezt az élő Jeszenyint tekintjük, érthetőbbé válik hatása, műveinek sajátos hangulata, az, amit olvasott, amit elsajátított, ami felkavarta. Miben rejlik hát sikereinek titka, költészetének varázsa? Talán a jeszenyini egyszerűségben, a dallamosságban, őszinteségben, líraiságban vagy verseinek népies hangvételében, netán tehetségének erejében? Igen, ebben is, de nem csak ebben. Hát akkor még miben? Jeszenyin versei önéletrajzi ihletésűek. Teljességgel tükröződik bennük a költő élő emberi személyisége. Hasonlítsuk ezt össze a köznapok Jeszenyinjével, s a kettő egybevág. Megérezzük alaphangulatát, s érthetővé válik számunkra, miben rejlik költészetének ereje. Jeszenyin verseiben szeretettel közelített mindenhez, amiben „a lélek testet ölt" - a föld csodáihoz, amiket hajlamosak vagyunk nem észrevenni, ami elvész a hétköznapok forgatagában, a város tolongásában és nyüzsgésében, ami hiányzik a kő és az aszfalt világából. Nem véletlenül írt olyan megindítóan az állatokról, és nem véletlen, hogy olyan jól értett a nyelvükön: „az állatoknak igaz jó barátja" volt. S az sem elírás, hogy verseiről ezt írta: „állat-lelket gyógyít minden versem". Modern korunkban óriási hatása van a városnak. Nem baj, ha a nagyvárosok forgataga és zaja felkavarja a falvak mozdulatlanságát és tespedtségét, de van ebben valami torz, egysíkú és komor, fenyegető és baljós is. És ahogy az már lenni szokott, mi, a városnak és ennek a századnak a fiai, mint a madarak, időről időre annyira szeretnénk elhagyni ezeket a „zegzugos utcákat", hogy ne halljuk a villamos csörömpölését, hogy minél messzebbre menjünk innét, erdőink mélyére, mezőink és rétjeink csendjébe. Jeszenyin költészetében az erdők, a rétek, a ligetek a maguk vad és egyszerű voltukban, csábító erejükkel jelennek meg, s mi megértjük a költő bánatát. Mertminden elismerésünk a vasnak, az acélnak, a gőznek és a villamos energiának, de sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez nem lehet a cél, ugyanis nem az ember van a dolgokért, hanem a dolgok vannak az emberért. Az élet örömeit, fennkölt pillanatait bizonyos alapvető és meghatározó tényezőknek kell biztosítaniuk. Ezek minden korban átalakulnak, és mássá lesznek. De jaj azoknak, akik áthágják jogaikat és törvényeiket, hiszen az acél, a beton vagy az alma fénye őértük van, a kiteljesedésükért, a boldogságukért. Értük folyik a harc, értük épül a szocializmus. A teljes nagyságában megmutatkozó emberi személyiség - ez az élet nagyszerű pillanata, kiteljesedése, a béklyók levetése. Jeszenyin a maga látókörével — amelyet fiatalkorában alapvetően a falu szűk, éppen ezért meghittebb közege határozott meg - és a maga kifinomult líraiságával a megváltozott körülmények között törvényszerűen vágyódott az őszinte és harmonikus emberi kapcsolatok után. Sokat kellett fáradoznia, munkálkodnia, amíg teljesen nyilvánvalóvá nem vált: íme, ez kell napjaink emberének. Cserébe viszont ösztönei és múltja alapján ugyanazt követelte meg tőlük. Törődött kortársaival, de szüksége volt rá, hogy azok is törődjenek vele. A modern város azonban — amelyben Jeszenyin is élt — ezt nem adta, és nem is adhatta meg neki. És ő beleroppant ebbe. Verseiben, poémáiban, sorsában, majd halálában, költői és emberi alakjában egyszerre van jelen valami finom és törékeny, gyengéd és megható, riasztó és kedves vonás, mint ahogy vörös sörényű csikójában is van valami figyelmeztetés a maga egyoldalúságában fenyegető és baljós modern városi civilizáció ellen. Ezért kerül közel hozzá oly sok olvasója, akitől egyébként idegen a költő „kocsmás" és „huligán" hangulata. Ezért drága számunkra, s ezért őrizzük meg örökre emlékezetünkben.

Minden ember halálát sajátosan éli át környezete. Jeszenyin eltávozása fennkölt érzéseket ébresztett, amelyek eltöltötték az anyát, a testvért, és amelyekről ez van írva: „Kiáltozás hallik Rámában, / keserves sírás és jajgatás; / Ráchel siratja fiait / s nem akar vigasztalódni, / mert nincsenek többé". [Máté evangéliuma 2. 18.]

A gyászolók az „oroszországi Rámában" mint szeretett, kedves gyermeküket kísérték utolsó útjára.

GASPARICS GYULA fordítása

VORONSZKIJ, Alekszandr Konsztantyinovics (1884, Dobrinka, Tambori kormányzóság -1943?): orosz kritikus, publicista, író. Önéletrajzi műve magyarul: Az élet és a halál vize (1974). Itt közölt írását a Lityeraturnoje Obozrenyije 1984. 10. számából fordítottuk.

Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/11. sz., 36-41. oldal