Képek a természetből

TYIMOFEJ SZOKOLOV
Haramia testvérek

Földúton haladtam. A vasútállomástól vagy húsz kilométerre volt az a falu, ahová indultam, méghozzá állandóan mezőn - az immár kalászba szökkent rozs végtelen mezején. Sem egy fuvallatot, sem egy oda nem való zajt nem kapott el a fülem a kalászoknak azon az utánozhatatlan, mintegy szégyenlős susogásán kívül - amely a gabona érésének idején hallható - meg a pacsirta égi trilláin kívül.

Majdnem dél volt. Forróságot lehelt a róna. Láthatatlan, finom valami érintette meg ajkaimat és orcáimat, csalogatott egyre messzebb és messzebb - egyenest bele a mezők és a rétek bódulatába, amelyet csak az ismer, aki már belekóstolt.
A rozstáblában tört keskeny út valami, számomra ismeretlen célszerűséggel folyton kanyargott a zöld tölgy-, éger- és fűzcserjével borított kis dombok és horpadások között; helyenként kicsiny források nyirkosságot árasztottak... Madarak szálltak oda, hogy szomjukat oltsák. És olyan nyugalom, békesség és harmónia volt mindenütt, hogy örült az ember lelke.

Az égen egy felhőcske, egy füstgomoly, egy porszem sincs. A kékség még nem fakult meg, olyan verőfényes volt, mintha csakugyan selyemsátor borult volna a föld fölé, és éppen azért érlelődne minden, mert nagyon meleg van alatta... Tágas térség. Senkitől és semmitől nem korlátozott élet. Valóságos paradicsom.

Ám egyszer csak, nem tudni, honnan, előtűnt két héja; mifelénk nádisasnak hívják a héját. Előre repültek az út felett, szemügyre vették a környéket, aztán visszatértek, igyekeztek kiszemelni valami zsákmányt. Mindig meglepett e haramiák számításának pontossága, amikor az égből kődarabként lefelé zuhanva megragadtak a földön egy-egy apróvadat, és vitték, hogy szétmarcangolják. Ezek senkitől se félnek, pimaszul viselkednek, mint igazi légi kalózok. És mindannyiszor ágaskodott bennem a felháborodás: hát ugyan kinek kell az ilyen harmónia?!...

Ekkor, mintha a bosszantásomra tenné, egyikük rögtön zuhanórepülésbe ment át, lecsapott áldozatára, és elrepült vele egy horpadásba. Nekem pedig nem maradt hátra más, mint elképzelni azt a kicsi lényt, amely már se élő. se holt a belemártott karmok okozta fájdalomtól, a halálfélelemtől, amelyet ugyanúgy ismerünk mi, emberek is.

A másik haramia eszelősen kóválygott, bizonyára a testvérének sikere miatti irigységtől. No, most meglátott valamit az úton, ott lebegett a levegőben, megcélozta áldozatát, majd tőlem vagy ötven méterre lezuhant. Hallom — ez valami pottyanás volt. Odanézek — szerettem volna tudni, mit kapott el -, de a héja eltűnt.

Folytatom az utamat. És egyszer csak — istenem! Mi ez? Tőlem három lépésre hevert — elterülve. Felemeltem: meleg, petyhüdt, élettelen. Nem akartam hinni a szememnek. Az imént még büszkén repült az égen, szabad volt és kérlelhetetlen. Felpillantottam. Az ég tiszta - sehol semmi. Igen, ez ő. A feje lekókad, a szeme csukva — szelíd és ártatlan. Egy ujjammal megérintettem a csőrét — erős, hegyes. Ezzel a csőrrel tépett szét más állatokat. Most őbelőle szivárgott a vér, kemény karmába egy kis csomó száraz földet szorított. Elszámította magát...

Egy darabig a kezemben tartottam, és talán a szomorúságnak, talán a szánalomnak valamiféle vegyes érzésével azt gondoltam: nos, ez a büntetés. Azzal a fű közé dobtam.

MAKAI IMRE fordítása

Néhány szó Tyimofej Szokolovról:

SZOKOLOV, Tyimofej (Viszokoje, 1916): orosz író. Kazánfűtőként kezdett dolgozni. Részt vett a Nagy Honvédő Háborúban. 1951-ben jogi diplomát szerzett Moszkvában, majd jogtanácsos lett. 1968-ban publikált először. Magyarul tzöbb munkája is olvasható

Forrás: Szovjet Irodalom, 1984/6. sz. , 126-127. oldalak