Árasztás előtt (6)

VALENTYIN RASZPUTYIN: 
Isten veled, Matyora

12.

Az első napon, amikor még csak frecsegni kezdett az égi manna a mezők és veteményesek megtermékenyítésére, Darja házába vendég toppant be – Andrej érkezett meg, Pavel kisebbik fia. Pavelnek mint apának meg kellett lenni leányok nélkül: négyszer szült Szonya, a felesége, és mind a négy fiú volt, csakhogy egyikük alig nyitotta ki a szemét, nem viselte el a világot, meghalt – három gyermek maradt. A legidősebb fiú nem orosz lányt vett feleségül, s elutazott a leány szülőföldjére, a Kaukázusba, körülnézni, és ott is ragadt, odatapasztotta a kellemes élet; a középső, akinek igen jól vágott az esze, Irkutszkban tanult geológiát és ebben az évben kellett végeznie. Andrej pedig tavaly ősszel jött haza katonáéktól. Járt Matyorán akkor is, de csak tíz napig volt itt. Elámult az áttelepülés miatti, egyre növekvő zűrzavaron, s elment a városba, beállt egy gyárba dolgozni. Most, amint kiderült, otthagyta a gyárat, máshová készülődött, és útközben tért be ide. Két napot a szovhozban töltött Szonyánál, aki a könyvelésben dolgozott és a telepen maradt, azután átjött Matyorára az apjához és nagyanyjához. Pavel apránként elérte, amit akart: irányította a szénakaszálást Matyorán, és most állandóan itt volt. A szovhozba éppoly ritkán ment át, mint amilyen ritkán korábban Matyorára jött.
Az eső jókor érkezett: lehetővé tette, hogy üldögéljenek, ráérősen beszélgessenek; nem merték önakaratukból szabadságolni magukat, hát megtette helyettük Isten. Andrej daliásnak látszott az apja mellett, olyan legénynek, akit még sem a betegségek, sem a munka nem viseltek meg, s akinek a katonaság szemmel láthatóan hasznára vált – görbe háttal, földre néző suta kamaszként ment el, és büszkén előrenéző sudár ifjúként jött vissza –, türelmetlenül járkált ki s be, amíg a nagyanyja ebédhez terített; hangosan toporgott a bakancsával a tornácon, nem is sarat, hanem csak nedves, ragadós port verve le róluk. Emlegette a falubelieket, kérdezte, ki hol van, ki hová költözik, s unalmában szelíden, gyengéden ugratta Darját:
– Mi az, nagymama, nemsokára te is evakuálsz?
–  Kuálok, kuálok – felelgetett sóhaj nélkül, nyugodtan, szófogadóan Darja.
–  Gondolom, nincs kedved elutazni innen.
–  Hát már hogy volna kedvem? A magunkéban mi, öregasszonyok ellettünk volna még egy kicsit, de meglásd, ha elvisznek bennünket, hát rögvest mind meghalunk.
–  Szeretném tudni, ki engedi meg, hogy meghaljatok?
–  Na, ehhez aztán parancsra nem fogunk várni. Majd valahogy mi magunk – gúnyolódott önmaga számára észrevétlenül Darja is. – Azt még nem találták ki, hogy evégett küldjenek. így aztán csak úgy vaktában halnak meg az emberek, mert nincs, aki beossza őket.
–  Ne haragudj, nagymama. Megbántottalak? Hisz csak úgy mondtam.
–  Ugyan miért haragudnék meg én terád?
–  És ki az, akire megharagszol?
–  Senkire. Önmagamra. Inkább te haragudhatnál, hogy én itt csalánnal melegítettem a helyedet, hogy te ott megülj. Úgy látszik, rosszul melegítettem, hogy te nem maradtál itt, elszaladtál innét.
Andrej nevetett.
–  Addig kell mindent megnézni, mindenhová elmenni nagymama, amíg fiatal az ember. Mi jó van abban, hogy itt éled le az életed, és az orrodat sem dugtad ki sehova. Nem szabad a sorsra hagyatkozni, magunknak kell intézni a dolgainkat.
–  Intézd, intézd... öröm nézni, hogy elintézted az utóbbi időben. Nem, fiam, az egész világot úgysem járod be. Még ha szárnyakon repülsz, akkor sem. Ne is reménykedj. Gondolod, ha már embernek születtél, te már mindenre képes vagy? Jaj, Andrej ezt ne képzeld. Az élet majd megtanít, egyszer majd megérted.
–  Ej, ej, nagymama, ebben nem értünk egyet. Belőled Matyóra beszél, az, hogy Matyorán túl sosem voltál. Az, hogy semmit sem láttál. Az ember annyi mindenre képes, hogy meg sem mondhatni, mi mindenre. Olyan erő van most az ember kezében, hogy amit akar, megteszi.
–  No igen, megteszi, megteszi – bólogatott Darja.
–  Hát akkor mit beszélsz.
–  Hát éppen ez az. Addig erőlködik, amíg felemeli a terhet... De ha eljön a halál, meg fog halni. Ne vitatkozz te énvelem, Andrjuska. Keveset láttam, de sokat éltem. S amit néztem, azt én sokáig néztem. Nem csak úgy futtából, mint te, Andrjuska. Amíg Matyora állt, nem volt nekem hová sietni. És megláttam az emberekben, mennyire kicsinyek. Akárhogy begyeskedtek, csak kicsinyek. Sajnálom őket. Te még nem sajnálod magad, mert fiatal vagy. Pezseg benned az erő, azt hiszed, mindent bírsz, erős vagy. Nem, fiam. Nem láttam én még olyan embert, akit nem kellett volna szánni, bármilyen okosak voltak is. Messziről úgy látszik: no ez semmitől sem fél. Lebirkózza az ördögöt is... olyan büszke... de ha közelebbről megnézed: olyan mint a többiek, semmivel sem különb. A magad emberbőréből akarsz kiugrani? Hát azt nem, Andrjuska. Abból ki nem ugorhatsz. Olyan még nem volt. Csak összetöröd-zúzod magad oktalanul. És nem csinálsz semmit. Amíg kakaskodol és ugrándozol, eljön a halál, és nem ereszt. Az emberek elfelejtették, hol a helyük a nap alatt. Ez az, amit mondani tudok neked. Mi sem vagyunk jobbak, mint az előttünk élők. Annyit kell a szekérre rakni, amennyit a ló elbír, különben nem megy az a szekér. Isten nem felejtette el, hogy hol a helyünk. Nem. Látja: büszke lett az ember. De mennyire büszke! Ám a büszkeség csak kárára válik. Az a felfuvalkodott, aki maga alatt vágta a gallyat, szintén sokat tartott magáról. S lepottyant, beverte az oldalát a földbe, nem az égbe. Sehová sem térhetsz ki a föld elől. Szó se róla, most nagy erő adatott nekünk. Ó, de nagy!.. Még innen, Matyoráról is látni. Különben hogyan győzött volna le bennünket ez az erő? Nagy az erő, de ti, amilyen kicsik voltatok, olyanok is maradtok.
Sokáig ültek az asztalnál; apa és fia megitták azt az üveg vodkát, amelyet Andrej hozott, de nem rúgtak be, éppen csak Andrej még fiatalabbnak, Pavel pedig még öregebbnek látszott. Darja nézte őket, ahogy vele szemben egymás mellett ültek, és azt gondolta: „Lám, itt van a fonál a bogokkal. Egyik bogtól a másikig, hinnéd, nagyon nagy az idő – de hová lett? Az én bogom már-már kibomlott, kisimítják, kiegyenesítik a szál végét, hogy ne is lássék... hogy a másik végére új bogot köthessenek. Hová, milyen irányba húzzák ezt a fonalat tovább? Mi lesz? És minek ez a kíváncsiság – megtudni: mi lesz?"
Erősödött, megsűrűsödött, odakint az eső, apró patakok folytak végig az ablaküvegen. Megsötétedett a föld, jégcsap alakú, nagy cseppek hullottak a tetőről; tajtékosan állt az ablakon túl az Angara. S erőteljesebb, kellemesebb lett a szamovárból áradó szag. Illatosabbnak érezték a teát, amelyből most már valamennyien ittak, és fontosabbnak, a helyzethez illőnek találták a családi beszélgetést.
–  Keveset kerestél vagy mi? – faggatózott Pável, hogy megtudja, miért hagyta ott Andrej a gyárat.
–  Amit kerestem, az egy embernek elég – vont vállat Andrej. Iparkodott egyenrangú félként beszélgetni az apjával, de mivel még nem szokta meg az egyenrangúságot, ki-ki zökkent a kerékvágásból, elveszítette a helyes hangnemet, s hol feljebb, hol lejjebb ereszkedett a hangja. – Egy embernek elég, nem erről van szó. Nem érdekes. Csakhogy világra szóló építkezés folyik. Ha az ember reggel bekapcsolja a rádiót, hát nincs olyan reggel, hogy ne arról beszélnének. Külön időjárásjelentést kapnak. Koncerteket rendeznek nekik. Gyár pedig... az sok van. Olyan minden városban akad.
–  A gyáraknak nem adnak időjárásjelentést?
–  Tudtam, hogy ezt fogod mondani – kapott rajta Andrej –, a gyárnak nem is kell, a városnak úgy is adnak. Nem erről van szó. A gyár nem fut el sehová. De azt az építkezést befejezik – rosszul esne. Kedvem van hozzá, hogy amíg fiatal vagyok, részt vegyek benne én is... hogy legyen, szóval hogy legyen később mire emlékezni.
Andrej fintorgott, nem elégítette ki a saját válasza: megrágta, s összegyűrte, nehogy nagy szavakat mondjon, mert tudta, hogy apja azt nem szereti. Pavel várakozóan hallgatott, és ettől a homályos, mintegy közéjük lopózó csendtől Andrej heveskedni kezdett.
–  Olyan időket élünk, mikor nem lehet egy helyben ülni – mondta bizonygatva vagy mentegetőzve. – Ti például egy helybeli akartatok maradni, mégis elindítanak, mozdulni kényszerítenek benneteket. Ilyen elven most az élet... ahogy mondják, mozgásban van minden. Azt akarom, hogy látszatja legyen a munkának. Hogy mindörökre fennmaradjon. És mi van a gyárban? Egy hétig sem lehet kimozdulni a területről... Vasat szállíthatsz egyik helyről a másikra, műhelyből műhelybe, sürögsz-forogsz, mint a hangya. Ezt akármelyik öregember meg bírná tenni. A gyár az időseknek, a családosoknak való, hogy legyen honnét nyugdíjba menniük. Én oda szeretnék menni, ahol fiatalok vannak, olyanok, mint én, ahol minden másképp van... új módon. Felépítik az erőművet, és az ezer évig állni fog.
–  Egy kicsit elkéstél vele – bólogatott elgondolkodva Pavel –, azt az erőművet már nélküled is felépíthették, ha az elárasztás a nyakunkon van már.
–  Á nem, annyi még ott a munka. Jut nekem is. A legérdekesebb most kezdődik. Darja figyelni kezdett:
–  Szóval várj csak... Oda akarsz te menni, ahol az Angarát felduzzasztják? – értette meg végre.
–  Oda, nagymama.
–  No de, hogy még könnyebben... – kezdte, de nem fejezte be, oly hirtelen érte, amit hallott, hogy zavarában nem is tudta, mit mondjon. Csak nézte Andrejt fürkésző, értetlen tekintettel.
–  Mi az, nagymama?
–  Hogy-hogy más helyet nem találtál?
–  Minek nekem más hely? Oda akarok én menni. Matyorát nagymama, mindenképp elárasztják. Akár itt vagyok, akár másutt. Ehhez nekem semmi közöm. Áramra van szükség, iramra – erős nyakát oldalt hajlítva, félrebillentette a fejét, s mint egy kisgyereknek, úgy magyarázta Darjának –, a mi Matyoránk is az áramhoz kell. Hasznot fog hajtani az embereknek.
–  Mert hogy eddig csak bajnak állt itt a szerencsétlen – mondta csöndesen önmagának kedvetlenül, hozzászólva a nélkülük rég eldöntött vitához Darja, és elcsendesedett, magába zárkózott, különösebb figyelem nélkül hallgatta, mit beszélnek. Inkább arra figyelt, hogyan változik beszéd közben az arcuk, és milyen nehezen vagy egyáltalán nem találnak megfelelő szót, és milyen hangot ütnek meg. Hanem amit megtudott, nem hagyta nyugodni, s megfeledkezve újra kezdte, mintha nem is kérdené, csak önmagának hajtogatná: – Egyszóval eszerint vizet fogsz te miránk ereszteni... nahát... nézzék, mi történik itt.
–  Miért én – nevetett Andrej. Ott nélkülem is készen áll minden az elárasztáshoz. Ne haragudj énrám ok nélkül, nagymama.
–  No akkor ne utazz oda.
–  Csakugyan – vette át az anyjától óvatosan a szót Pavel –, itt is maradhatnál. Szükségünk van sofőrökre. Új autót kapnál. Van itt annyi munka, mint nálatok az egész gyárban.
Ahogy kimondta, reménytelenül felnevetett, lefelé fordította a tekintetét: nem volt érdemes felajánlani. Úgy sem marad. S valóban, Andrej rövid hallgatás után, mintha megfontolta volna a dolgot, megrázta a fejét:
–  Nem. A városból eljöttem, és most hozzátok menjek?
Pavel felháborodhatott volna: miféle jogot szerzett, hogy miután itt született, növekedett, itt vált emberré, így beszéljen? De Pavel nem háborodott fel. Mintha épp azért kezdte volna ezt a beszélgetést, hogy meghallja, miféle választ tud adni a fia. Milyen lett az utóbbi, az otthonától távol töltött önálló életéveiben. Mi van a fejében, milyen gondolatok igazgatják. S bárhogy hangzott volna is Andrej válasza, azt nyugodtan meg kellett volna fontolni. S valóban: miért ne keressen értelmet a szavaiban, hiszen akárhogy is, Andrej felnőtt, s láthatóan nem is rossz ember, és ő lesz az, aki nemsokára az apja helyére áll ezen a földön – nem nem a földön, jobb úgy mondani, hogy a világon. A földet elhagyta, s úgy látszik, vissza se tér már oda többé. És ha Pavel mégis folytatta a beszédet, hát nem azért tette, hogy meggyőzze a fiát, hanem hogy hallja a válaszait.
–  Kár így beszélned. Nem olyan rossz itt nálunk. Az nem ilyen vén falu, mint ahol most ülünk. – Pavel az anyjára sandított, félt, hogy akaratlanul megsérti. Az új szovhoztelep iránt ő maga sem érzett szeretetet, de ami igaz, az igaz. – Olyan lesz, mint egy város, azzá fejlődik. Voltál ott, láttad.
–  Láttam. Nagyszerű, de mégsem érdekes.
–  Milyen érdekesség kell hát teneked?
–  Mondtam már... – Andrej egy kissé elfintorodott a viszolygástól, hogy megismételje, azt, ami nem sorakozott rendbe, hanem csak szédítette a fejét. S amiről épp ezért nehéz határozottan beszélni. – Ha majd családom lesz, lehet, hogy idejövök. De amíg fiatal vagyok és nőtlen, szeretnék oda kerülni.. . hogy is mondják. Az első vonalba. Hogy le ne késsek. Minden fiatal ott van.
–  Háború van, vagy mi? Első vonal?! – szúrta közbe Pavel.
–  Első, nem első, nem tudom, hogy kell mondani. így mondják. Ahol a legizgalmasabb. Ami a legfontosabb építkezés. Tudod, milyen messziről érkeznek emberek, csak hogy részük lehessen benne. Én meg itt vagyok közel – és elmenjek mellette? Valahogy kényelmetlen érzés: mintha bujkálnék. Később talán egész életemben sajnálnám. Szóval nagyon kell az az erőmű... annyit írnak róla. Annyian figyelik. Miért volnék én rosszabb másoknál?
–  Ha befejezik, elmúlik a figyelem. És akkor hogy lesz? Másik helyet keresel, amelyikre épp akkor figyelnek oda? Hát hisz megszokjatok, hogy szem előtt legyetek, elkapatnak, kevés az az egy nap az égen. Gondolod, sokáig tart az a nagy figyelem?
–  Majd kiderül. Érezte, hogy feleletnek ez kevés, gyorsabban és magabiztosabban kezdett beszélni, olyan szomorú, sőt szinte sértődött hanglejtéssel, amely eddig hiányzott a hangjából. – Hogyhogy nem értitek?... Ha nagymama nem érti, neki megbocsátható, ő már öreg. De hát te – itt Andrej nyelve bicsaklott egyet, nem tudta elszánni magát, hogy azt mondja: „apám", de nem akart visszatérni a régi, érzése szerint gyerekes „papához" – te miért nem érted? Magad is gépekkel dolgozol, tudod, hogy most más idők járnak. Manapság, mint mondják, nem lehet gyalog gazdálkodni. Úgy nem jutsz messzire. Legfeljebb Matyorán toporoghatsz. Sok haszna van ennek a Matyorának? És erőművet is építenek... Biztosan végiggondolták, hogy mit, s hogyan. Nem csak – ahogy esik, úgy puffan. Tehát most itt és most, nem tegnap vagy tegnapelőtt van erre nagy szükség. Vagyis ez a legfontosabb. No, hát én épp oda akarok menni, ahol a legfontosabb munka folyik. Ti valahogy csak magatokra gondoltok, és akkor is főleg emlékeztek. Sok emlék gyülemlett fel bennetek. De ott mindenkire egyszerre gondolnak. Sajnálom Matyorát, igen, én is sajnálom. Ez a mi szülőföldünk... De hát úgy látszik, másként nem lehet; úgysem maradna ilyen, amilyen most. Ilyen elavult. Mindenképpen át kellene rendezni, új életet kezdeni. Az emberek száz évnél aligha élnek többet. Újak születnek. Hogy nem értitek?
Pavel figyelmesen és csodálkozva nézett a fiára, mintha most tudatosodna benne igazán, hogy valóban felnőtt, eszes emberrel van dolga. Csakhogy ez az ember már nem az ő nemzedékének, hanem egy következőnek a tagja.
–  Miért nem értjük? – felelte elgondolkozva némi hallgatás után. – Egyet-mást mi is értünk. Nem arról beszélek én veled, kell-e az erőmű, vagy nem. Azt mondom, hogy valakinek itt is kell dolgoznia.
–  Hát hiszen dolgoztok is. A munka manapság mintha életkorok szerint oszlana meg. Ahol újat építenek, vagyis ahol a legnehezebb – ott a fiatalság. Ahol könnyebb, szokványosabb – ott mások vannak. Oda azért utaznak az emberek, hogy egy nagy munkát közösen végezzenek el. Számukra ez a legfontosabb, csakis ezért a munkáért élnek. Ti meg itt inkább mintha fordítva csinálnátok, mintha csak az élet kedvéért dolgoznátok. Azt mondod: figyelem. A figyelem azért van, mert az fontos, szükséges, nincs ebben semmi különös. Szerintem mindig így volt. Veled is így van... Ha valamit okvetlenül, mindenekelőtt kell megcsinálnod, te sem hagyod figyelmen kívül, akarva-akaratlanul arra fogsz gondolni, míg csak meg nem csináltad. És ott ez ott – hogy úgy mondjam – országos méretben folyik. Lehet, hogy attól az építkezéstől sok minden függ. Az építkezésre nagyon figyelnek, de az emberek egyszerűen csak dolgoznak, és kész. Nem a dicsőségért, hanem az ügyért... Hát meglehet, hogy jobban, mint másutt – de úgy is kell...
–  Hát ez a rossz, fiam. Hogy egyik helyen elvárjuk, hogy jobban dolgozzanak, a másik helyen meg ahogy esik, úgy puffan...
–  Persze hogy ez rossz – bólintott habozás nélkül apja előbbi szavain gondolkozva Andrej –, emlékezz vissza, mi volt például harminc vagy húsz évvel ezelőtt, és mi van most. Mi mindent felépítettek. Mi mindent kigondoltak. Valamikor biztosan azt hitték, hiábavaló a mi Matyoránkra eljönni. Minek? Enélkül tán nincs elég föld? De valaki eljött és itt maradt, mert kiderült, hogy Matyóra nélkül valóban kevés a föld. És a fia továbbment – nem maradtak itt mind. És a fiú fia még annál is tovább. Ez az élet törvénye, és nem lehet megállítani, mint ahogy a fiatalokat sem lehet megállítani. Azért fiatalok. Az idősebbek tehát ott maradnak a megszokott helyeken, még otthonosabbá teszik őket, a fiatalok meg nyilván úgy vannak megteremtve, hogy az új felé törekednek. Világos, hogy ők mennek elsőnek oda, ahol nehezebb.
–  És miből gondolod, hogy itt könnyebb?
Ekkor Darja – anélkül, hogy akármelyikükre ránézett volna, akármelyikükhöz intézte volna szavait – megszólalt.
–  A régiek azt mondták: az anya, aki az egyik gyerekét elkapatja, a másikat meg elnadrágolja – rossz anya.
–  Hát te miről beszélsz nagymama? – nevette el magát Andrej vidáman és örömmel, hogy a nagymama megzavarta és félbeszakította ezt a kissé torzsalkodó és valahogy nem is nyílt, szégyenkező beszélgetést; úgy hatott, mintha nőkről beszélnének.
–  Semmi – hárította el Darja összeszorítva keskeny ajkát.
–  Micsoda eső – mondta később az ablakon kinézve Andrej a csöndben, amelyről úgy érezte, hogy éppen neki kötelessége megtörni, hogy elmúljék a feszélyezettség és értetlenség.
Elkezdték hát nézni az esőt – hogy veri a földet, tócsákba gyűlve a kemény mélyedésekben, s hogy már nem csöppenként, hanem patakokban folyik a csűrtetőkről; meghallották sűrű, darabos bugyborékolását, amely kellemesen, teli békességgel visszhangzott a szívükben, és nyomban úgy érezték, hogy könnyebb, frissebb lett a levegő – az égi illatokkal és a kitárulkozó föld szagával telített esővízben megmosakodva beáradt már a házba is. És máris úgy vélték, hogy amint elüldögéltek beszélgetve az asztal körül, a beszélgetés csak elválasztotta egymástól őket, akik a legszorosabb szálakkal kötődnek össze, de ez a kurta szemlélődő hallgatás elég volt az újraegyesüléshez. Hanem Pavel, mihelyt felállt, megkérdezte a fiától azt, amit alighanem régen meg kellett volna már kérdeznie:
–  Mikor utazol?
–  Maradok még – vont vállat Andrej, jelezve, hogy még nem jutott szilárd elhatározásra –, hová sietnék?
–  Ha maradsz, akkor talán segítenél egy kicsit szénát kaszálni? – javasolta váratlanul az apja. Ebben a szempillantásban jutott eszébe, és kimondta, mielőtt még mérlegelte volna, mit felelhet erre a fia.
Andrej jókedvvel helyeselt.
–  Menjünk. Hát mit csinálnék itt? Persze hogy segítek.
–  Igaz is – örült meg, és döntött végül Pavel –, kettesben lekaszáljuk a tehénnek valót, mert ezen a télen még tartani fogjuk. Ha itt vagy, meddig tart az a munka! Mi meg pánikba estünk, nem tudtuk, mit tegyünk. Hisz magam vagyok, és a munkahelyemen is dolgoznom kell. Anyád a telepen van. A nagymama nem segítség.
–  Maholnap engem kaszál le a halál – bólintott Darja.
De ez a könnyeden odavetett megjegyzés a halálról beleakadt abba, amitől – bár alig tudott róla – az utóbbi időben szüntelenül szenvedett; felemelkedett, felegyenesedett és fojtott hangon így könyörgött:
–  És a sírok, Pavel! Hisz megígérted. Később mikor...? Egyúttal ezt is...
–  Igen – emlékezett vissza Pavel. – Igen, a koporsókat is át kell még szállítani, régen kéri már a nagymama.
Andrej meglepődött, várakozóan hallgatott, felhúzta a szemöldökét – komolyan beszélnek-e, de beleegyezett ebbe is.

13

Az eső hol csendesebb lett és zavaros permeteg gyanánt szinte lebegett a nyirkos levegőben, hol megint rákezdett, újult erővel korbácsolta a földet. Minden elázott, felpüffedt, súlyos lett, s már nem itta be a vizet – csordultig lett, a víz kiömlött, szétfolyt s csak szaporodott, szaporodott... Még a fűszálak között is víz állt. A gépjárművektől és szekerektől keményre döngölt utca patakhoz lett hasonló, amelynek két partján házak sorakoztak, s csupáncsak a házakhoz simulva lehetett járni. Ha viszont át akartak kelni a túloldalra, ahhoz már ki kellett eszelni, csinálni valami pallót. Néhány napon át szokatlanul csendes volt az idő. Fent a súlyos, puffadt ég még meg-megmoccant, mintha félretolná a feleslegessé vált, kiürült felhőket. Lent azonban szélnek nyoma sem volt, és a mozdulatlan levegőt csak az eső verte. A fák ágai lecsüngtek, s mintha hó volna, nagy, fehér cseppek hulltak le róluk; meghajolt a még kaszálatlan fű is, eltűnt a fűszálak dárdahegye, összefüggő, hajlott réteg lett belőle, amelyen hol erősebben, hol gyengébben neszezett az eső. Az első három nap után emelkedni kezdett az Angara is. Elcsendesült, elfojtódott vidám csörgede-zése a szigetfokon és a domb alatt. Szemét sodródott rajta, észrevehetően nőtt, tajtékzott a száguldó víz; a tajték kivetődött a partra a csöndes sekélybe s összegyűlve ravasz, furfangos körkörözéssel újra visszaügyeskedte magát a sodrásba, s valahová iparkodva, minduntalan meg akarta mutatni magát.
Az emberek, hogy a nyirkosságtól megmeneküljenek, befűtöttek a kemencébe; reggelenként úgy szállt a házak fölött a füst, mintha tél lett volna: ugyanolyan tömören és fontoskodva hatolt át a sűrű levegőn. Füstölt a Nasztaszja háza is, mert amikor Darja unokája megérkezett, Katye-rina átköltözött oda. Úgy tűnt fel, örült, hogy oka van odaköltözni, hogy száraz zugot teremthessen a Petruhájának, aki még mindig gond és dolog nélkül kóricált a faluban. Akár a pitypang pelyhe: amerre a szél fúj, arra száll. Amikor meghallotta, hogy Andrej az erőműhöz utazik, Petruha elment hozzá, és hosszasan faggatta a feltételekről: mennyit fizetnek, hogyan laknak, mennyi a „zsírja" – ami az ő nyelvén az előnyösséget jelentette.
–  Nekem lakás kell, nem emeletes ágy. – Mérlegelés közben pöffeszkedve, kótyagosan most is hozzátette, belefüllentett valamit. – Nekem anyám van, akinek szeretnék kellemes életet biztosítani. Eleget kínlódott. Természetesen a komszomolból már kiöregedett, te meg azt mondod, ott komszomol van... De azért nagyon is szükséges lehet. A régi, sötét életről – az „élet" szót erőteljesen, zengzetesen, élvezettel mondta ki Petruha – tudnék mesélni például. ..
Andrej semmi közelebbit nem tudott elmondani az építkezésről. Ő maga is csak újságokból és beszélgetés-töredékekből tudott róla. De Petruha egyszeriben vele együtt kezdett készülődni. Minden nap eljött, hogy beszélgessen arról, hogy s mint lesz. Máris tapasztalt és pótolhatatlan munkásnak képzelte magát, és a faluban elhíresztelte, hogy elhelyezkedett, s kicsi híja, hogy munkabért nem kap. Az emberek, mivel ismerték Petruhát, nem éppen gúny nélkül azt kérdezték:
–  Aztán majd ide küldik azt a fizetést?
–  Hova ide? Hát ha egyszer itt még posta sincs? – csodálkozott Petruha az emberek értetlenségén. – Ide küldenek, de én felvilágosítottam őket a helyzetről: tartsák vissza. Későbben, ha ez a rossz idő elmúlik, odautazom, és egyszerre felveszem.
–  A te béredből még az adókat sem vonják majd le, hisz nem dolgoztál, ugye?
–  Miért ne? – háborgott Petruha igazságérzete. – A gyermektelenségit magam küldöm a gyerekotthonba, ha már ezt kell. Azt mondod, nem dolgoztam. Na és ha nem? Azért is fizetnek, hogy más vállalathoz ne menjek. Maguknál akarnak tartani. És olyan a törvény, hogy én más helyre nem is mehetek. Ravasz ám a törvény. Az ám. Hű! Csínján kell vele bánni!
–  Micsoda kereplő! Micsoda kereplő! – kiáltozták ámuldozva az emberek egyenesen a Petruha szemébe, az meg boldog volt, hogy többet nem tudtak mondani, és hűvös önérzettel hozzáfűzte:
–  Ezt érteni kell.
Ezeken a munkára alkalmatlan napokon unalmukban, dologtalanságukban, de még inkább valami homályos, szorongató aggodalomtól űzve az emberek sűrűn összejártak, sokat beszéltek egymással. De a beszélgetések is aggodalmasak voltak. Tele a hallgatás ragadós, hosszú lékjeivel. Vagy az időjárás volt ilyen hatással, vagy elérkeztek annak a megértéséhez: nincs szénakaszálás a közös, szenvedélyes munkával, nincsenek dalok, nincsenek esti összejövetelek. És maga ez az élet, amit csaknem az egész kolhoz itt tölt a szülőfaluban – ajándék, vagy még inkább lopott idő a búcsúzás előtt; mindez önámítás, amelyre a szív könnyelműsége csábította őket. Az igazság pedig az, hogy akarják vagy sem, el kell költözni innen, be kell rendezni az életet ott, s nem fürkészni, nem kutatni, hogyan éltek itt. Ha már úgy éltek itt, hogy maguk sem tudták, mi az, minek tudni most, a távozás előtt, amikor csak egy üres helyet hagynak maguk után. Az igazság nem az, amit munka vagy éneklés közben éreztek, az nem a meghatottság könnyeiben van, amelyeket a lemenő nap és a kihűlő fény fakaszt, amikor zavar és szeretet támad az ember lelkében, s vágy, hogy még jobban szerethessen, úgy, ahogy csak nagy ritkán sikerül – az igazság az, hogy itt a betakarítás. Ezért vannak itt. De támadtak kételyek is: így van és mégsem egészen így. A szénát végül is összegyűjtik és elszállítják, a tehenek pedig tavaszra a legutolsó fűszálig megeszik az egész munka eredményét. De itt vannak ezek a dalok munka után, amikor mintha nem is ők, az emberek énekelnének, hanem egyesült lelkeik – olyan szentül és mélységesen hisznek a dalok egyszerű szavaiban s olyan áhítatos egységben szólnak a szavak; itt van ez az édes és nyugtalanító lenyűgözöttség, esténként a szépség és a közeledő éj iszonyata előtt, amikor az ember már nem is tudja, hol van, s mi is ő, amikor sandán felrémlik, hogy – alig billentve képzelt szárnyait – nesztelenül és simán suhan a föld fölött a megnyílt áldott út felé, s érzékenyen figyel mindarra, ami aluszik alatta; itt van ez a ki tudja, honnét fakadó, csendes, mély fajdalom, hogy e percig nem ismerte az ember önmagát, nem tudta, hogy nem csupán abból áll, amit magában hord, hanem abból a néha alig észrevehető valamiből is, ami körülötte van, és azt elveszteni néha rettenetesebb, mint a kezétől vagy a lábától megválni – ez az, ami hosszú ideig megmarad, s soha ki nem hunyó fényt és örömet kelt a lelkekben. Meglehet, hogy ez egyedül örökkévaló, s csak ezt lehet átadni, mint a lélek szentsége, embertől embernek, apától gyermeknek, gyermektől unokának, zavarba ejtve és óva, irányítva és megtisztítva őket; és ez vezet el végül is egyszer oda, aminek kedvéért az emberek nemzedékei éltek.
Így hát miért is ne fürösszék meg magukat abban az életben, amely hosszú-hosszú évek óta folyt Matyorán, miért ne nézzenek körül csodálkozó és szomorú szemmel: volt. Volt, de elmúlt. A halált borzasztónak érezzük, pedig éppen a halál ültet pazar bőséggel hasznos magvakat az élők leikébe, és a titok meg a rothadás magvából sarjad az élet és értelem magva.
Nézzétek és gondolkodjatok! Az ember nem egységes, olyan ő egy bőrben, mint az egyik partról a másikra egy csónakban evező földik, és az igazi ember alighanem csak a végső búcsú és szenvedés perceiben mutatkozik meg igazán – ez ő, őrá emlékezzetek.
De honnét az aggodalom? Mi kavarja úgy fel a lelkeket? Csak az elhúzódó rossz idő, a kényszerű semmittevés, amikor félbeszakadnak a munkák, vagy valami más is még? Próbáljon meg eligazodni az ember. Itt a föld, amelyről úgy hitték, hogy örökké létezni fog, és most kiderül: csak hitték. Nem lesz ez a föld. Fű szaga száll, erdő szaga száll, lomboké, tűlevélé, külön-külön minden bokor a maga illatát árasztja; faépületek szaga száll, a jószágé, a lakóházaké, a trágyahalomé az istálló mögül; uborkabokor szaga száll, rég elparázslott szén szaga száll a kovácsműhely felől – az eső mindenből kimosta és magába szívta a különböző fanyar szagokat. Mindennek szabad lélegzést adott. Miért, miért, hogy a most élők életében nem marad meg ebből semmi ezen a földön. Miért nem előbb történt, vagy később történik ez? Csak úgy? Jó ez így? Hogyan, miféle vigasszal csillapítsák a lelküket?
Reggel mintha oszlani kezdett volna a ború, a felhők üresen világlottak s megindultak; valahonnan másfajta, könnyű levegő áramlott, úgy tetszett, hogy mindjárt a felhők alá bukik a nap, s az emberek bizakodni kezdtek, összeszedelődzködtek, s mentek Pavelhez megkérdezni, hogy lesz-e munka. De amíg gyülekeztek s beszéltek, megint beborult, és esni kezdett. Hazamenni nem akaródzott. Leültek, és folytatták egyre ugyanazokat a beszélgetéseket. Darja vizet forralt a sza-movárban, de teát valahogyan senki sem kívánt. Úgy látszik, ott volt még az otthoni tea íze a szájukban. Csak Katyerina vett egy poharat a térdére. Az ajtó melletti lócán felhúzott s karjával átkulcsolt lábbal, a falnak dőlve Afanaszij Koskin vagy Kotkin ült – szóval cica vagy kandúr, – kinek mi tetszett, úgy nevezte. Petruha meg mindkét nevet együttesen kiáltotta, hogy csak úgy zengett tőle a falu: „Kot és Koskin hé, Kot és Koskin!" Afanaszij egész életében Koskin volt, tehát cica, de amikor kezdtek átköltözni a szovhozba, az egész család Kotkinra vagyis kandúrra változtatta a nevét: ha már új, minden legyen új, s ha már szép, legyen minden szép. Csúfolták Afanaszijt, ő meg válaszul jámborán nevetett, és elmagyarázta:
– Nekem mi az? Koskin vagy Miskin? Cica vagy egér – mindegy az. Több mint hatvan évig voltam Koskin, és senki ezért le nem köpött. A fiatalok ilyenek. A menyeim kezdték ezt. Különösen Galka. Nekik mindegy: nekik nem igazi nevük ez, olyan csak mint a kendő a fejükön, ma ezt veszem fel, holnap azt. Nyaggattak, nyaggattak... és a végén leitattak... Én meg elgondolkoztam: „Koskin – ez olyan, mintha az asszony lenne fölül, de ha Kotkin, akkor az ember kerekedik fölébe." Hát ezzel hergeltek. Elgondolkodtam, és azt mondtam: ha adtok még egy fél litert, rendben van. Olyant se láttam még, ahogy azok akkor rohantak, és előteremtették.
–  Szóval egy fél literért adtad el a nevedet?
–  Hát ugye csak így van. Galka utazott fel a kerületbe átíratni a papírokat. De a magamét én igazítottam át. Magam írtam át az s-t t-re. Evvel el is van intézve. Hanem amikor aláírom a nevem, szándékosan csak addig a betűig írom, onnan meg egy szép hurkot. Én Koskin voltam és Koskin is vagyok. Azok meg csináljanak, amit akarnak.
Vera Noszareva, Darja alvégről való szomszédja néhányszor már fel akart állni, hogy hazamenjen, sőt nem is haza, hanem a parcellájára – mert Vera, amíg lehetett, kiszaladgált magának kaszálni, lassacskán sarlózta a füvet –, de nem akaródzott itthagyni a meleget és az embereket. Ráadásul az eső is újra rákezdte. ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Klavka Sztrigunova tűkön ült a dikón, folyvást az esőt kémlelte, ha eláll, elfutott volna nyomban. Unalmában Andrejjel kezdett ki. Faggatta a városi férfiakról, hogy milyen nőket szeretnek manapság: telteket vagy soványakat? Andrej zavartan vonogatta a vállát. Déltájban sötétedni kezdett, az eső tébolyultan verte a földet, a derűs beszélgetés lassan elcsöndesedett, majd kisvártatva visszatért megint ugyanoda – Matyorához és a matyoraiak sorsához. Darja, szokása szerint határozottan és reménytelenül, legyintett.
–  Á, mama nem sajnálnak semmit.
–  Van, amit sajnálnak azért bizony, hogyis ne sajnálnák – kezdte Afanaszij, és elhallgatott, mert nem volt mit mondania.
–  Ó, vén fecsegők, hogy nem féltek az istentől – kapaszkodott a szavaikba váratlanul Klavka, s elfordult Andrejtől, mintha megégették volna. Kitalálták, mit kell siratni. És siratják, siratják. De hát már a rothadástól bűzlik az egész Matyorátok. Már lélegzetet sem lehet venni. Mi örömötök van belőle? Körülöttünk mindenütt az új élet. Ti meg akár a ganajtúró-bogarak, a régibe kapaszkodtok, folyvást abban akartok nyalánkságot lelni. Csak ámítjátok magatokat. Rég bele kellett volna kaparni már ezt a ti Matyorátokat a vízbe, hadd vigye az Angara.
Fojtott, töprengő hangon Afanaszij válaszolt először, és nem is Klavkának, hanem a maga kételyeinek:
–  Akár régi, akár új módon, kenyér nélkül nem lehet élni sehogy sem.
–  Miért? Tán nincs kenyerünk? Hiszen már a disznókat is kenyérrel etetjük.
–  Egyelőre...
–  De felvágták a nyelved, Klavka! De felvágták! – szólt közbe észbe kapva Darja. – Hogy kerültél te ide? Azelőtt a mi Matyoránkon nem voltak ilyenek.
–  Azelőtt nem voltak, most vannak.
–  Hát azt látom, hogy vannak. Nem vagyok vak. Hogyhogy a Katyerina Petruhájával nem jöttetek még össze? Katyerina, te ne figyelj, nem neked mondom. Hogyhogy külön éltek? Ő ugyanilyen. Zsák meg a foltja.
–  Úgy kell nekem, mint egy púp a hátamra! – Klavkát mintha darázs csípte volna meg.
–  Hát te is nagyon kellesz neki – sértődött meg Katyerina is.
–  Mit sajnáltok, mit sajnáltok? – lendült támadásba Darja. Egyedül ült az asztalnál, mintha elnökölne, és beszéd közben a sértettségtől és az izgalomtól előre rándult a feje, mintha csipeget-ne valamit, a kifakult kék kendő meg a homlokára csúszott. – A ti lábatok már régen várja, hogy hová ugorjon. Matyóra olyan tinektek, mint másnak a kolera. Nem gyökereztetek meg itt, és nem gyökereztek meg sehol. Nem lesz hely, amit megszánnátok. Ilyenek vagytok... Mint az ocsú...
Klavka, miután felrázta az öregeket, könnyedén mosolyogva vitázott:
–  Darja néni, ti vagytok olyanok. Fél lábatok a sírban, és még válogattok... Az a jó, ami van... Pedig az élet megy tovább. Miért nem láttok semmit? Nekem már hányingerem van ettől a ti imádott Matyorátoktól. Nekem megfelel a telep a túlsó parton. Andrejnek pedig, aki fiatalabb nálam, a telep is kevés. Neki a város kell. így van, vagy nem, Andrejka? Mondd, sajnálod te ezt a falut?
Andrej habozott.
–  Beszélj, beszélj, ne húzódozz – erősködött Klavka.
–  Sajnálom – mondta Andrej.
–  És miért sajnálod?
–  Tizennyolc évig laktam itt. Itt születtem. Megmaradhatna.
–  Micsoda gyerek! Minek neked a gyerekkorod, ha már úgy kinőttél belőle? Mert megnőttél. Nézd meg, milyen magasra került a fejed. És Matyorából is kinőttél. Próbálna valaki itt-tartóztatni. Hogyisne! Ezt csak azért mondod, mert félsz a nagyanyádtól. A nagyanyádat sajnálod te, nem Matyorát.
–  Miért?...
–  Azért. Engem nem csapsz be. A nagymamád meg saját magát sajnálja. Ő már nem lesz fiatalabb, ezért haragszik, és fél attól, aminek élet szaga van. Ne vedd zokon, Darja néni. Őszintén beszélek... Te se szoktad véka alá rejteni az igazságot.
De Darjának esze ágában sem volt megsértődni.
–  Gondoltam én már erre lányom – vallotta be egy csöppet rábólintva, mintegy megerősítve, hogy igen, gondolt, és teát töltött magának. – Előfordul, hogy gondolkodhatnékom támad, sorra veszek mindent. No, gondolom, jó, én ilyen vagyok... De ti milyenek vagytok? Ti miért csináljátok ezt? Hát talán csak mienk ez a föld? Ez a föld mindenkié, aki előttünk itt élt, és aki még utánunk jönni fog. Mi csak egészen kis részben vagyunk most rajta. Hát akkor miért teszel úgy, ahogy avval a lóval, amelyik hét testvérnek szántott... Te mint az egyik testvér, fogod a gyeplőszárat, és húsz rubelért eladod a cigánynak. Nem a tied. Nekünk is csak használatra adták Matyorát. Hogy hasznát vegyük, és tápláljon bennünket. És ti mit műveltek vele? Az idősebbek bízták rátok, hogy éljetek rajta, s adjátok tovább a fiatalabbaknak. Ők fogják számon kérni. Ne az öregektől féljetek – a fiatalabbak kérdik majd számon. Mire szültök ti gyerekeket? Ha ti így viselkedtek, őtőlük mit vártok? Mi ugyan élünk – de hát kik vagyunk mi?
–  Az ember a teremtés koronája – súgta Andrej.
–  Az ám, korona. Korona, míg le nem esik.
Elhallgattak. A zápor elállt, s az utolsó nagy cseppekkel együtt, amelyeket mintha kirázták volna valamiből, nyirkosságot árasztó, aprószemű eső hullt. A sötétség, amely addig oly sűrű volt, mint az éjszaka – mintha tetőt húztak volna Matyora fölé –, felszívódott. Szürke és vizes volt minden, és ugyanolyan szürke és vizes volt az ég is, amelyből vizenyős magasságon kívül semmit sem lehetett látni. És szürke homály volt a házban is, ahol egy pillanatra szinte kővé dermedten, szótlanul ültek.
–  Ec, pec, nem mehetsz – szakította meg mondókával a csöndet Afanaszij, és felállt. – Tölts nekem teát, Darja. A mai munkánk már elázott, hát teázzunk.
Megjött Tanguszka. Ahol emberek gyűltek össze, oda okvetlenül beállított ő is, szótlanul letelepedett, szótlanul előhúzta ruhája kebléből a pipáját, és cuppogva szopogatni kezdte. S ha békén hagyják, lehet, hogy egész nap nem szól egyetlen szót sem, sőt talán azt sem hallja, amit körülötte beszélnek. Valamilyen állandó, mély álmos révületben él.
Nem volt matyorai, de már nem volt idegen sem, mert a második nyarat töltötte itt. Tunguszka időnként egyébként megmozdult, s beszédbe kezdve azt próbálta a többiek tudomására hozni, nem is annyira szavakkal, mint inkább gesztusokkal, hogy ez az ő földje, hogy a réges-régi időben tunguzok jártak ide, s ez bizonyára így is volt. Most más okból vándorolt ide ez az öregasszony. A szovhozban prémállatrészleget készültek létrehozni, de eddig még csak vezetőt találtak hozzá – a Tunguszka lányát, egy már nem egészen fiatal, egyedülálló nőt. Az elmúlt tavaszon, amikor megérkeztek, az új telepen még folyt az építkezés, kevés volt a lakás, és Tunguszka lánya valakinek a tanácsára elhozta az anyját Matyorára, ahol ekkor már akadtak kiürült házak, így rekedt itt a Tunguszka. Ült naphosszat a vízparton, és nézett valamerre folyás irányába, észak felé. A kis veteményeskerttel szinte egyáltalán nem törődött, csak két kis ágyast készített, de azt is teljesen elhanyagolta – vagy nem tudta, vagy nem akarta gondozni, nem szokott hozzá. Miből tengődött – senki nem tudta: a lánya csak ritkán jött át hozzá a telepről. Az emberek között, ha odahívták, odaült az asztalhoz teázni, de senki sem emlékezett rá, hogy akár csak egyetlen kenyérhéjat is elvett volna. Mindennek ellenére élt, nem pusztult el, s valahogy megérezte, hol gyűlnek össze az emberek, és ő is elment oda. Ma még késett is. Általában korábban érkezett.
Tunguszka az elülső sorokba ment, és elhelyezkedett Katyerina lábánál a padlón. Megszokták azt is, hogy a földön ül, s emeljék bár erőszakkal a székre, nem áll fel. A matyorai öregekkel szintén megesett, hogy a padlóra telepedtek dohányozni; hát innét ered ez a szokás – az ősrégi tunguz vérből.
–  Megjöttél? – szakította meg a teázást Afanaszij. Tunguszka bólintott.
–  Lám, valamiért csak él ez az asszonyi ember – jegyezte meg filozofikusán Afanaszij. – Mert él.
–  Jó ember ő, hadd éljen – mosolygott Vera Noszareva.
–  Hát persze. A szovhozba eljössz? – kiáltotta Afanaszij Tunguszkának, mintha süket lenne.
Tunguszka, megzavarva a készülő révületben, újra bólintott, de ezúttal már pipával a szájában.
–  Nézzék csak, oda készül. Már pedig neki igazán nem lesz ínyére ez a hely.
–  De meg vagytok akadva avval a szovhozzal – kezdte újra ingerülten Klavka. – Szálka a szemetekben. De ha holnap elküldenének a szovhozból, akkor bezzeg más nótát fújnátok. Micsoda szeszélyes népség: amit elvesznek, azt fájlalja, pedig magának sem kell már. Ha százszor jobbat adnak, akkor akadékoskodnak: ez se jó, az se jó. Mások bezzeg örülnének. Miért nem jó ott? Darja néniről nem beszélek – legyintett Darja felé. – Őtőle nincs mit számon kérni. De nektek mi kell még?
Vera Noszareva – akit nagyon zavart, hogy nem lehet dolgozni, és akit a beszélgetés kizökkentett a kerékvágásból – szokatlanul békésen, fáradtan nagyot sóhajtott:
–  Csak azt engednék meg, hogy tehenet tartsunk... Meg kaszálni engednének... Mert így mi lesz?... Másfajta élet, szokatlan. De tán megszokjuk. Azt mondják, ott tízosztályos iskola lesz. Itt a négyosztályos is kész kínlódás a gyerekeknek. Hová küldeném most Irat? De ott helyben lesz, velem. Nem kell a háztól elszakítani. – Vera lopva, bűntudatosan Darjára sandított, s kimondta a bizonyára többször is elképzelt ábrándot: – Ha ide, a Matyorára építenék azt a telepet minekünk...
–  Nézzék csak, mit akar! Nem, én ezzel nem értek egyet! – kiáltotta Klavka. – Megint az Angara közepén, megint az isten háta mögött? Se elmenni, se elutazni nem lehet sehová. Mint a börtön.
–  Megszokjuk! – Valahonnét messziről, a mélyből kerültek felszínre Afanaszij átgondoltan határozott szavai. – Persze hogy megszokjuk. Egy-két év múlva... Klavkának egyben-másban azért igaza van... Ha egy-két év múlva el kellene költözni arról a telepről, sajnálni fogjuk azt is. Munkánk lesz benne, úgyhogy.. . Minket a földhöz elsősorban a munkánk köt. Neked, Klavka, nem fáj elköltözni innen, de hát téged nem is kötött nagyon ide semmi. Ne ugrálj, ne ugrálj – csillapította –, mi aztán tudjuk. Amíg anyád élt, ő nevelte a gyerekeket, te meg azalatt az üzleteket, meg a művelődési házakat jártad...
–  Nekem oklevelem van.
–  Nem az okleveledről beszélek, hanem a földről. Ott pedig – huú – nagyon sok munka kell, hogy megbirkózzunk a földdel. Mibe kapaszkodjunk?... Csak megtalálnám azt a bizottságot, amelyik a helyet kiválasztotta. Hát az orrát, az orrát bele... az anyjuk mindenit...
–  Hátha szándékosan küldtek téged oda, hogy több munkát ölj bele, és jobban megszokd. ..
–  Lehet, hogy így van. Lesz, ami lesz. Majd csak kievickélünk. Ügyeskedünk, és bele is törődünk. Hol engedünk egy kicsit, hol meg visszavesszük a magunkét. Csak legyen erő, és ne zavarja senki a parasztot, az kimászik akármilyen csávából. Vagy nem jól mondom, Pavel? Miért hallgatsz?
Pavel hallgatagon cigarettázott, s mivel nem értette, s gyűlölte önmagát, egyre zavartabb lett: ha az anyja beszélt ővele – egyetértett. Most, hogy Afanaszij beszélt – egyetértett vele is, nem talált ellenvetni valót. „Mi ez? – kérdezte önmagától. – Hát a saját fejem hol van? Van-e egyáltalán? Vagy csak homok van a fejemben, ami válogatás nélkül magába szív mindent, amit mondanak? És hol az igazság? Miért húzták így széltében-hosszában, hogy se az eleje, se a vége nem látszik? Hisz csak kell lenni egyetlen, gyökeres igazságnak. Miért nem tudom megtalálni?" De érezte, régóta érezte már, hogy titokban helyesli mindezt, s ha mégsem alakult ki benne szilárd meggyőződés, amely félresöpört volna minden tépelődést, annak csak az volt az oka, hogy zavarta a fájdalom, hogy búcsút kell mondania Matyorának, no meg a költözés keserű zűrzavara is előtte volt még. Érezte, hogy ez a mai igazság, amely elől nem lehet elbújni sehová, ez van benne Klavka szavaiban is, habár nem Klavkának, hanem komolyabb embereknek kellett volna elmondania ezt, és ez az igazság volt benne Andrej latolgatásában is, amikor találkoztak és együtt ültek az asztalnál. És úgy látszik, a fiatalok jobban megértik. Akarva-akaratlan egyet kell érteni Andrejjel, hogy gyalogszerrel, különösen az öreg Matyorán, nem érheti utol a mai életet.
–  Majd megszokjuk – bólintott Pavel.
–  Mit gondolsz, tudunk-e gabonát kicsikarni abból a földből vagy sem? – kérdezte Afanaszij.
–  Okvetlenül ki kell csikarni. A tudomány majd segít. Ha pedig nem, hát majd disznót hizlalunk, vagy tyúkot nevelünk. Most mindenütt ez van. Ez a... szakosodás.
–  Szóval én a kombájnomon tyúkokat fogok tojózni? Az asszonyok felélénkültek:
–  Megcsinálják az alkalmatosságot hozzá és kész. Mi rossz van abban?
–  Eleget nyelted a port. Nézd, egészen fekete vagy.
–  Majd repül a toll, az megtisztítja.
Darja elmaradt a beszélgetéstől, senkit sem hallgatott, senkire sem figyelt. Elmélyülten szürcsölte a teát a két kézzel felemelt csészealjból, és szokása szerint aprókat bólintott.
–  Nos, asszonyok – vette át az irányítást Afanaszij –, a gyűlést bezárjuk. Eleget ültünk. Darja már kiissza az egész szamovárt. Milyen határozatot fogadunk el? Költözünk, vagy mi?
–  Rég elfogadták azt már minélkülünk!
–  Költözünk. Ott a nagy földön minekünk is nagyobb figyelem jut.
–  Csak a poloskákat meg a csótányokat jól kirázzátok.
–  Hát te, Tunguszka, kiköltözöl?
Tunguszka kivette a pipát a szájából, megnyalta az ajkát, a hang felé fordította ki tudja merre kószáló pillantását és bólintott.
–  Te is készülődj, Darja. Nélküled nem indulunk. De Darja nem válaszolt.
–  Nézzétek csak. Mintha csillapodna az eső – mondta most észbe kapva Vera Noszareva. – De nagyon elüldögéltünk itt... De aki szalmát csépel, annak csak szalmája lesz. Már itt sem vagyok. Kiálts, Pavel, ha kell valami. De ma már nem kell. Ma már itt sem vagyok.
Még mindig esett az eső... De már látszott a vége, hosszabbak lettek a szünetek, két eső között fújni kezdett a felszél, és vonszolta szakadozottan s végül lerántotta az égről a rátapadt nyirkot, s elfújta észak felé. Csak a tovaúszó felhők szórták még le a maradék vizet. Elcsendesül és újra rákezdi a napfénytelen, sokszöggel metszett gyenge derengés, majd elhomályosul megint. Cseperészni kezd újra – mintha megfontolt rosszindulatból és kajánságból tenné: ne reménykedhessenek az emberek, hogy valaha is végleg kiderül. S az emberek, mivel sehogysem tudtak beletörődni, átkozták az eget és önmagukat is – hogy ilyen ég alatt élnek.
Egy ilyen határozatlan, bizonytalan napon – se eső, se napsütés, se munka, se pihenés – megérkezett Voroncov és vele a víz alá kerülő földterületek megtisztításáért felelős kerületi megbízott. Az embereket a felerészben kitört ablakú, sáros, nedves hajdani kolhozirodába hívták össze. Nem voltak padok, az emberek álltak; nem volt asztal sem, amelynél a kerületből érkezettek elhelyezkedhettek volna, így azután kicsiny, alig háromlépésnyi távolságot tartva maguk és az egybegyűltek között, megálltak a bejárattal szemközt a falnál. Elsőnek Voroncov beszélt arról, hogy élen kell járniuk a széna begyűjtésében, és az emberek anélkül, hogy félbeszakították volna, úgy néztek rá, mintha a holdról pottyant volna közéjük: miket beszél? Hisz odakint esik! S csakugyan, megint megeredt, dobolt az eső a tetőn, de a sátorlapba burkolózó Voroncov nem látott, nem hallott, csak mondta a magáét. A kerületi megbízott, név szerint Peszennij, vagyis Dalolós, egyszerű embernek látszott, napégette volt és erős járomcsontú, mint a helybeliek mind. Szeme pedig kék. Bizonyára csakugyan jól énekelt, ha már egyszer ilyen nevet viselt. Nos, ez az illetékes, miután Voroncov megnevezte, messziről kezdte, de idejében észrevette, hogy topognak és bújnak egymáshoz az emberek a hideg és a huzat elől, így hát félbeszakította önmagát. Rövid szünet után megmondta, voltaképpen miért jött: szeptember közepéig minden építménytől és növénytől meg kell tisztítani Matyorát. Huszadikán idejön az állami bizottság, hogy átvegye a víztározó medrét.
–  De hát így még a krumplit se lesz időnk felásni. A gabonát nem tudjuk betakarítani. .. Hát még ha így bolondozik az idő... – vetette ellene valaki félénken.
Peszennij széttárta a karját, Voroncov válaszolt:
–  A háztáji krumplival tegyenek, amit akarnak, akár a földben is maradhat; de a szovhoz termését kötelesek vagyunk begyűjteni. És be is gyűjtjük. Végső esetben a városból is érkezik segítség.
A nyomasztó időtől elgyötört emberek szülőfalujuk pusztulásának határidejét is valahogy nyugodtan és egyszerűen fogadták. Hihetetlen volt, hogy most, amikor körös-körül mindent tíz araszra átitatott a víz, valaha is meggyulladhat akármi. És szeptember közepe most éppoly távolinak látszott, mint december közepe. Csak azt jegyezték meg, hogy az idén még hamarabb kell hozzáfogni a krumplihoz. S szétterültek a gondolatok. Felássák, az rendben van. De hogy szállítják el, hogyan tárolják? Honnét szereznek annyi zsákot? Hetven-nyolcvan zsákkal szedtek ki a földből tavaly, s ezen a nyáron sem ültettek kevesebbet, mint máskor. Itt nagyon egyszerű. Ha szükséges, egyetlen zsákkal is lehet térülni-fordulni a krumplival – közel a veteményeskert –, de oda alighanem egyszerre kell átszállítani az egész termést. No, ez a bökkenő: hogyan lehet ezt? Mit csináljanak?
Emlékezetes pillanata volt a gyűlésnek az is, amikor Voroncov – rájuk parancsolva, hogy ne várjanak az utolsó napig s fokozatosan égessenek föl mindent, amire nincs nagy szükségük – példaképül állította a matyoraiak elé Petruhát, aki elsőnek tisztította meg a maga területét. Petruhát még életében nem dicsérte senki, úgyhogy most hősi pózban pillogott körbe-körbe, a gyűlés befejeztével pedig odament Voroncovhoz és Peszennijhez csevegni. Hogy miről beszéltek, azt nem hallotta senki, de látták, amint Voroncov Petruhára mutogatva hosszan és sokáig magyarázott valamit Peszennijnek, az pedig jegyzettömböt vett elő a zsebéből, és máris szaladt a ceruzája a papíron. S csak odahaza, mikor már felmelegedtek, akkor hatolt el az emberek tudatáig: szeptember közepe. Másfél hónap maradt. Mindössze másfél hónap – észre sem veszed, és eltelt. S szokatlan és félelmetes volt elképzelni, hogy azután majd Matyóra falu nélkül telnek a napok. Megkezdődnek, mint mindig, elterülnek a sziget fölött, de az üres lesz már és csupasz. Onnan már nem fordul ember pillantása az ég felé: hol van, korán vagy későn kel a szép napocska. Szállnak majd, szállnak Matyora felett az őszi napok. Le-lenéznek: mi történt, miért nem kígyózik a magasba füst a szigetről? Miért nem hallatszanak hangok? Egyszer aztán valamely napnak abban az órájában, amely erre kijelöltetett, nem találja már öröktől való helyén a szigetet sem.
S fennakadás nélkül haladnak el mellette a napok, mellette, mindig mellette.

Harsányi Éva fordítása

(Folytatjuk)