Vaszilij Suksin emlékezete

SÜKÖSD MIHÁLY
Suksint idézve

Vaszilij Suksin

Tehát ötvenéves lenne. Ha öt éve, negyvenöt éves korában nem áll meg a szíve.


Ötvenévesnek lenni: az igazi prózaírónak az aranykor kezdete. A remekművek elkezdésének, netán a remekművek folytatásának az időszaka. Feltéve, hogy a prózaíró megéri az ötvenedik születésnapját.


Vaszilij Makarovics Suksin már nem írhatja meg az elképzelt remekműveit, nem véglegesítheti a vázlatban maradt, korszakosnak sejtett regényt Sztyenka Razinról. Be kell, hogy érje negyvenöt sűrű évének teljesítményével: kisregények, novellák, forgatókönyvek, filmrendezések, filmszereplések sorozatával.


Sosem találkoztam Suksinnal. Csak a mozivásznon láttam, a Vörös Csillag filmszínházban, 1975-ben, a Vörös kányafa díszbemutatóján. Zsúfolt nézőtér, hosszú, őszinte taps.


A filmet, mint tudjuk, Suksin írta, rendezte, a főszerepet is ő játszotta. Ülök a moziban, nézem azt, aki akkor már halott, nézem ezt a modellezhetően orosz férfiarcot, a férfiizmokat, a férfiráncokat a homlokon, a szemsarokban, és József Attila sorai jutnak az eszembe:


Ezer esztendő távlatából, 
hátán kis batyuval, 
kilábal a népségből a nép fia.


Nem tudom, milyen színész, milyen rendező volt általában Suksin. A Vörös kányafában lenyűgözően játszotta el önmagát. Pontosítsunk: önmaga egyik felét. Azt, aki a szegénysorsból, mély-életből küzdötte fel magát a hivatásos értelmiségi, a nemzetközileg ismert és elismert író státusába.


Hatalmas élményanyagot gyűjtött az írósága előtti életében. Ezek a szűzföldön dolgozó kolhozparasztok, ezek a járási fejtágítóra küldött dömperesek, ezek a hajdani bicskás vagányok: úgy hordozzák a múlt, a háború, a szegénység terheit, hogy közben az új világban élnek, esendő létezésükkel az új világot alakítják.


Suksinról nem elég annyit mondani, hogy belülről ismerte hőseit. Nem, ő egy volt velük, önmagát szerette, utálta és tárgyilagosan ábrázolta bennük. Legjobb írásaiban ezért tudott egyszerre anekdotikus és filozofikus lenni, teremtményeinek a bőre alá bújni és a prózaíróknál nélkülözhetetlen távolságot megtartani.


Nem tudom, száz év múlva milyen filmnek, mekkora filmnek tartják majd a Vörös kányafát. De úgy hiszem, a kisregény maradandó, ott a kitüntetett helye az orosz-szovjet próza sokarcúan egységes vonulatában...


Hány regényben olvastuk már, hány filmen láttuk már a gyönyörűséges, némaságukban is válaszoló orosz nyírfákat, a táj, a nép (egyik) jelképeként?


Suksin hozzáadott valamit, valami csak tőle telhetőt a nyírfaszimbólumhoz. Ha őrá gondolunk, a mély homlokráncokat, az elpárásodó szemeket látjuk, a rekedten dünnyögő torokhangot halljuk: „Ó, hát díszbe öltöztetek! Jaj, menyasszonykáim, de szépek lettetek. És csak hallgattok, csak álltok...".




SZERGEJ ZALIGIN
A vászoncsizmás hős


Aki az utóbbi időben írt vagy beszélt Vaszilij Suksin művészetéről, az nem kerülhette meg, hogy ámuldozva, sőt némi zavarral ne szóljon szinte hihetetlen sokoldalúságáról.


Ez bizonyára még sokáig így lesz, kivéve ha Suksinnak csak egy bizonyos munkáját vizsgáljuk. Ámbár ilyenkor sem mindig egyszerű a dolgunk, hiszen a filmes Suksin gyakran benne lakozik az író Suksinban: prózája képszerű, filmje pedig a szó legnemesebb értelmében irodalmi. Őt nem lehet „részeiben" érzékelni, ezért ha a könyveit olvassuk, mindjárt elképzeljük őket a filmvásznon is, ha meg filmen látjuk, eszünkbe jut a prózája.


A legkülönbözőbb képességeknek és adottságoknak ez az összefonódása nem csupán szerves egésszé, hanem nagyon is határozott, teljesen befejezett egésszé áll össze, amely ma is és holnap is újra meg újra örömmel és csodálkozással tölt el bennünket.


A természetnek ezt a bőkezű ajándékát, ezt a rendkívüli személyiséget mi személyiségnek látjuk, nem pedig képességnek és adottságok halmazának, azt látjuk, hogy ez a személyiség a legkevésbé gondolt önmagára, arra, hogy határokat húzzon magában: itt színész vagyok, itt író, itt rendező, itt meg filmíró. Suksinnak eszébe sem jutott ilyesmi, ennek még a lehetőségétől is irtózott, őrá az volt jellemző, hogy a legtermészetesebben és a legfesztelenebbül bánt a képességeivel, mintha ez csakis így volna rendjén, mintha ebben nem volna semmi csodálatos, semmi észrevenni való.


Mert a tehetségnek ez is sajátja, sőt ez maga a tehetség.


Suksin az orosz művészetnek azt a hagyományát képviselte, amelynek a jellemzője, hogy a művész nem szorul háttérbe; de nem is tartja magát fontosabbnak, mint azt a kérdést, amelyet a művében felvet, azt a tárgyat, amely számára a művészet tárgya lett. Ebben a hagyományban mindaz, amiről a művészet beszél — vagyis az egész élet a legkülönfélébb megnyilvánulásaival —, felette áll magának a művészetnek, ezért a hagyomány sohasem hivalkodott az eredményeivel, a hozzáértésével és a technikájával, hanem mint alárendelt eszközöket alkalmazta őket. Ezért ebben a hagyományban a művészetet sohasem fenyegette a mű-vészieskedés, mindig idegen volt számára a bűvészmutatvány, lett légyen az akármilyen mutatós.


Arról a képességről, hogy az író a legnehezebb művészi feladat előtt is megmaradjon természetesnek és egyszerűnek, hogy ne törődjön a „magatartásmóddal", hogy változatlanul önmaga maradjon, arról elsősorban Csehov tett tanúbizonyságot, aki teljesen elvetette a virtuozitást a művészetben, mert egyiket a másik ellentétének tartotta.
Hasonlóképpen Suksintól is teljesen idegen volt mindenféle öntetszelgés, önmutogatás, pedig ha valakinek, akkor neki lett volna miben tetszelegni. És ismét csak ez az önmagáról való megfeledkezés tette feledhetetlenné mások szemében.
Ez számára egyszerűen nem volt se kérdés, se választás. Mert ő azt a művészetet képviseli, amely nemcsak igaz, nemcsak az élet hiteles ábrázolása, hanem egyben maga az élet: reális, hétköznapi, hősi és így tovább.


Azt hihetnénk, hogy ennek az embernek rendelkeznie kellett az egyik személyből a másikba való átlényegülés legmagasabb rendű képességével, de csak azt hihetnénk, mert valójában ő csak azzal az utánozhatatlan képességgel bírt, hogy mindig önmaga tudott maradni. És e változatlanság belső kényszerével is tisztában volt.


Így aztán, ha megnézünk egy filmet, amelyben szerepel, nem a színészt látjuk a vásznon, hanem őt magát, Suksint, azt az embert, aki ő maga. És úgy érezzük, hogy a „színész", „szerep", „játék" fogalmak, amelyeket gyerekkorunktól fogva megszoktunk, s amelyek örök időkre megrögződtek a tudatunkban, most egyszerre megsemmisülnek, különös formasággá válnak, megint csak azért, mert ismét a változatlan Vaszilij Suksin áll előttünk, nemcsak smink, hanem úgy rémlik, szerepjátszás nélkül.


Mi tudjuk, hogy ő tartja kézben az egész filmet, hogy ő rendezte, ő játssza, bár ő erről tudomást sem vesz, nem tulajdonít neki semmilyen jelentőséget. Most nem gazdája és alkotója a filmnek, amelyet ő képzelt el és testesített meg elejétől végig, a legelső gondolattól a kész montázsig; mindez kívül marad érzékelésünk határán, és úgy érezzük, nem Suksin irányítja a saját maga fényképezését, hanem rejtett kamerával készítik a felvételt, hogy majd utána meglássa magát.


Meglássa és magamagát megítélje: emberi-e a cselekvése, a viselkedése? A rejtett kamera nem tárt-e fel benne valamilyen hamis viselkedést? Beleértve mindenféle színészies mozdulatot vagy az olyan filmes arckifejezést, amilyet a kis és nagy sztárok öltenek magukra a sok millió példányban terjesztett fényképeken? Mert ő nem szorul rá, hogy akár egyetlen filmkockán vagy könyvlapon bárki is helyettesítse, soha egyetlen pillanatra sem bízza rá magát senkire. Mint ahogy ő sem vesz át soha senkitől semmit, senkitől nem vár választ arra: hogy s mint tegyen, hogyan éljen.


Nekem úgy rémlik, hogy Suksin életének utolsó éveiben voltak olyan periódusok, amikor minden, ami a környezetét alkotta — emberek, tények, események, mondjuk a veszekedés a kórház portásával, vagy Sztyepan Razin életének és tetteinek a tanulmányozása — egyszóval minden a művészete tárgya lett.


Kivétel nincs. Már a gyerekei is, az édesanyja is, a szomszédai is játszottak a filmjében, és őt cseppet sem zavarta, inkább vonzotta, hogy nincs színészi képesítésük. így aztán már minden szomszéd, minden ember, aki meglátogatta a kórházban, minden utas a vonaton vagy a buszon az ő hőse lett.





Az más kérdés, hogy egy igazi művésznek szüksége van-e erre, neki mindenesetre szüksége volt rá. Számára ekkor már nincs jelentősége annak, hogy másképpen is lehet; az évek során végsőkig kifinomult érzékkel választotta ki azokat a tényeket és eseményeket, amelyek csakis a „saját" művészetének a tárgyai lehettek, és senki másé.


Egyet megállapíthatunk: annak a művésznek, aki olyan emberek, események és hatások között él, akik és amelyek mind helyet, méghozzá jogos helyet követelnek a művészetében, akik és amelyek őrajta keresztül törekednek a papírra, a forgatókönyvbe, a filmszalagra, állhatatosán követelődzve és háborogva — annak a művésznek nagyon nehéz a dolga.
Annál is inkább, mert ennek nincs és sohasem lesz vége, évről évre sokasodnak ezek a követelések. Tulajdonképpen ez már nem is egészen élet, hanem önmaga elfogyasztása e követelések kielégítéséért.


Gondoljunk például A vörös kányafa című elbeszélés és film Jegor Prokugyinjára. Jegor következetlen: hol meghatottan érzelmes és ilyenkor még a nyírfákat is sorban ölelgeti, hol meg goromba, semmirekellő, korhelykedő — néha a sárga földig leissza magát —, hol derék ember, hol meg haramia. Ez a következetlenség nagyon zavarba hozta egyik-másik kritikusunkat, és úgy fogták fel mint a jellem és az „életigazság" hiányát. A kritika csak késve vette észre, hogy ez ideig talán még senkinek sem sikerült ilyen jellemet alkotnia, egyetlen írónak, egyetlen rendezőnek és egyetlen színésznek sem, és Suksinnak is csak azért sikerült, mert ő Suksin, az a művész, aki belelát az emberekbe, töviről hegyire ismeri a sorsukat, életük viszontagságait, s mert ő író, rendező és színész egy személyben.


Nagyon-nagyon sok mindenre szüksége van egy művésznek ahhoz, hogy ilyen alakot létrehozzon, és Suksinnak megvolt hozzá mindene.


De ezzel az ügy még nincs elintézve.


Prokugyin következetlensége egyáltalán nem ilyen egyszerű, ösztönös és semmi által sem determinált, egyáltalán nem jelentéktelen, és nem a jellem hiányából ered.


Prokugyin következetesen következetlen, és ez már más valami. Ez már logika. De nem a mi logikánk, nem lehet és bizonyára nem is kell elfogadnunk és osztanunk, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nincs, hogy nem tud feltárulni előttünk, hogy nem tudjuk megérteni.


Természetesen nem olyan gyakran van lehetőségünk azt mondani: ilyen embert, ilyen típust és jellemet, ilyen logikát nem ismertem — nem tudtam, és talán soha életemben nem is sejtettem, hogy ilyen van, de ma, néhány röpke óra alatt, a művészet segítségével mindezt megértettem, megismertem. Nemcsak az eszemmel értettem meg, hanem a szívemmel is. És ez alighanem akkor történik velünk, abban a pillanatban, amikor Jegor a friss szántáson — nem gyorsan, de nem is ráérősen, hanem kimért léptekkel — elindul szembe a halállal.


Megy, pedig tudja, mi vár rá.


Megy, de először elküldi onnan a segítőjét, hogy ne legyen szemtanúja mindannak, ami nemsokára elkerülhetetlenül megtörténik, hogy azt az embert, akinek semmi köze sincs az ő sorsához, ne fenyegesse veszély, a szemtanúsággal járó kellemetlenség.


Emlékszünk rá, hogyan konganak Prokugyin vászoncsizmás léptei a deszkajárdán, amikor kikerül a börtönből, szabad lesz, talán túl hosszan is konganak, már-már fárasztóan, most pedig alig hallhatók, de Prokugyin ugyanolyan kimérten lépked a szántáson a szabadságból a halálba, és egyszerre bezárul a kor, és minden érthető lesz a számunkra.


Érthető és élesen tiszta, habár a mi szemszögünkből az értelmetlenség, mármint így menni a halál elé, így elküldeni az egyetlen szemtanút, és így elvágódni halálos sebbel.


De éppen most értjük meg, hogy ez az ember csakis így cselekedhetett — erről tanúskodott egész eddigi következetlensége.


Ha pedig megértünk valakit, akkor már együttérzünk vele, beleképzeljük magunkat a sorsába, mi is éljük ezt a sorsot. Annál is inkább, mert Prokugyin pontosan ezt várta tőlünk, ezt a megértést. Se szeretetet, se sajnálatot, se pártfogást, se segítséget, semmit el nem fogadna tőlünk, de a megértésünkre szüksége van. És megint csak a maga módján van rá szüksége — hiszen addig állandóan ellenáll ennek a megértésnek, következetlen egész viselkedésében, s mindezt ezért tette, hogy végül majd megértsük.


Talán azért halt meg, hogy kicsikarja a megértésünket.


A következetlenséget nevezhetjük, aminek akarjuk: átnevelődési folyamatnak, makacsságnak, furcsa hiúságnak, durvaságnak, butaságnak, pajkosságnak, de bármelyik meghatározás inkább jellemez minket, mint őt. Mind a mi megértésünkben és érzésünkben foglalható össze, és ez az érzés: emberi, humanista.


Mert ha az egyik ember együttérzést és megértést tanúsít a másik iránt, az az életben is meg a művészetben is humanizmus. Mert mi más lehetne?


És itt önkéntelenül arra gondolunk, hogy Prokugyin nemcsak önmagát érteti meg velünk, hanem az őt megalkotó művészt — Vaszilij Suksint is.


Igen, rendelkeznünk kellene mindazzal a meglepően sokoldalú adottsággal, amivel Suksin, hogy Pro-kugyint valamilyen feltétlen egésznek, egynek lássuk, ne pedig szétszórtnak, amorfnak.


Nem vagyunk tenyérjósok és jövendőmondók, ezért amikor olvastuk vagy filmen láttuk A vörös kányafát, nem sejtettünk semmit. És ez bizonyára így van jól, ez az élet tapintata, mert az élet rendszerint megóv bennünket az ilyenféle találgatásoktól, és magának a művésznek is ez a kérése — a határozott megsejtés őrajta nem változtatott volna semmit, akkor sem, ha benne, és még kevésbé, ha bennünk keletkezik. De most, amikor a művész már nincs közöttünk, sok minden a helyére kerül. Most már alighanem világos előttünk, miért tudott Suksin úgy átmenni a szántáson, ahogy átment.


Ahogy smink nélkül játszott, ugyanúgy smink nélkül írt is. És itt megint csak jelen volt a rejtett kamera, most azonban nem őrá irányult, hanem ő irányította másokra.


Az irodalom technológiai fogalmai — tárgy, cselekmény, bonyodalom, kulmináció — megint csak mintha nem léteztek volna az író Suksin számára, eltolódtak és az élet egységes fogalmával, sőt nem is a fogalmával, hanem magával az élettel helyettesítődtek.


Az élettel, amely jellemekben és helyzetekben, tulajdon erkölcsi elveiben fejeződik ki, amennyiben nélkülük a művészet nem művészet, az irodalom nem irodalom, sőt maga az élet sem élet.


Suksin az ellágyulásnak vagy hízelgésnek még a jelét se mutatta sem a hősei, sem önmaga előtt. Mi több, nagyon szigorú volt velük és önmagával szemben, ami elengedhetetlen, ha az író ismeri és érti az embereket, és nem tesz magának semmilyen kivételt, ha azt akarja, szenvedélyesen akarja, hogy ne csak nekik legyen jobb, hanem ők maguk is jobbak legyenek.


És a hősei sohasem haragudtak meg rá ezért. Másképp szólva, mindig megbízhatóak, meggyőzőek maradtak, és betöltve a regény-, dráma- vagy filmbeli hősök szerepét, megmaradtak eleven embereknek.


Ahogy Vaszilij Suksin utolsó művének utolsó sorában mondta, ő is meg a hősei is gyakran feltették maguknak a kérdést: „.. .mi történik velünk?"


Igen, Suksin hősei állandóan feltették ezt a kérdést, smink és paróka nélkül, vászoncsizmában.


De ez a csizma nem jelentett bizonyos rendi ismertetőjelet, és nem az úgynevezett „egyszerű" ember tartozéka volt.
Inkább azt a rejtélyes egyszerűséget jelképezte, amelybe a művész bele tudott sűríteni valami nagyon bonyolultat, és azt a nem mindennapi művészi jellemet, amelynek köze volt és köze lehetett a mindennapihoz, és amelynek a lényegét adta ez a csizma: a lábán is meg a szívében is viselte.


Ha statisztikailag nézzük, Suksin hőseinek döntő többsége mesterségénél, foglalkozásánál fogva visel vászoncsizmát, de ez egyáltalán nem jelent semmit. Hiszen értelmiségi hőseinek a lábára is ugyanazt a csizmát húzta — divatos félcipőkkel nem tudott mit kezdeni, azok csak akadályozzák a behatolást a jellem lényegébe és az eligazodást a feltett kérdésben; Suksin még Sztyepan Razinnak — a parasztnak és a vezérnek — is fenntartja ezt a csizmát, holott Razin korában ilyet még nem gyártottak.


Mindazt, amit a kritikusok „műelemzésnek" neveznek, Suksin alkotásain még ezután kell elvégezni. Ennek még nem jött el az ideje, talán éppen csak közeledik.


Egyelőre csak annak a szükségességét érezzük, hogy valami módon szóljunk a műveiről, hogy valamennyire is megértsük azt az okot, am'ely létrehozta az elbeszélések, kisregények, regények, forgatókönyvek, irodalomtörténeti jegyzetek, színdarabok, filmek, szerepek sokaságát — vagyis mindannak a jelenségnek az okát, amit Suksin művészetének nevezünk.

BÁRÁNY GYÖRGY fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/6. sz., 185-188. oldalak)