Árasztás előtt (5)

VALENTYIN RASZPUTYIN:
 Isten veled, Matyora

10.

Katyerina Petruhája, amint ez várható is volt, a tűz másnapján eltűnt, és már egy hete nem adott életjelt magáról. S még csak egy darab kenyérhéjat sem hagyott hátra az anyjának. Katyerina most a Darja kenyerén élt. A kamrában bennégett a maradék liszt is. Mintha semmi sem lett volna a házban, és mégis, ahogy kezdett a tűz után visszaemlékezni – elégett ez is, az is... A legjobban a szamovár miatt bánkódott Katyerina: amikor átment Darjához, természetesen nem gondolt tűzvészre, és másnapig ott hagyta a szamovárt – aztán meg csak egy megolvadt rézlapot kotort ki a hamuból. Petruha a hangja veszett harmonikájáról nem feledkezett meg. Kivitte. A sokat szolgált szamovárt meg, amely itatta, etette, sorsára hagyta. A szamovár nélkül Katyerina egészen elárvult.
Még mindig nem veszítette el a reményt, hogy Petruha megkomolyodik, munkát vállal, és magához veszi őt. S a szamovár miatt is úgy sóhajtozott, hogy elképzelte: lesz otthonuk, de szamovár nélkül. Ma ilyet már nem gyártanak. Nincs honnét venni. Asztal a rajta trónoló szamovár nélkül nem asztal, csak amolyan... vályú, mint a jószágé, egyáltalán nem tetszetős. Ősidők óta három gazdát tiszteltek a házban – először is a családfőt, aztán a kemencét, s végül a szamovárt. Hozzájuk alkalmazkodtak, őket tisztelték, nélkülük, tudja mindenki, nem kezdődhet a nap, és az ő rendjük-módjuk szerint alakul minden. Most egy csapásra ház, szamovár és kemence nélkül maradt Katyerina; azazhogy a kemence nem égett le, repedten, tántorogva állt az üszkös halom közepén, mint egy emlékmű; az utcát fűtsék vele talán? Gazda a Katyerina házában az apja halála óta nem volt.
Darjának nem fért a fejébe, hogy felgyújthatja valaki a saját házát időnap előtt. Folyvást Petruháról faggatózott, feleletet követelt. Hogy lehetett erre képes? Katyerina elzárkózott, hallgatott, bűntudatosan elfordította a tekintetét, mintha őt szidnák, amikor pedig Darja határozottan nekiszegezte a kérdést, és valamit válaszolnia kellett, ezt hadarta:
–  Kelekótya, hát...
És nem volt ebben a két kurta szóban sem harag, sem megbántódás. Nem vette zokon, hogy fedél és kenyér nélkül hagyta a fia. Csak óvó, mindent megbocsátó magyarázat: ilyennek született, mit várhatnak tőle.
Ez az, ez az – bökdöste felhevültén Katyerinát az ujjával Darja. – Egész életedben ezt teszed. Egész életedben elnézted, végképp elkényeztetted. Most aztán úgy kell neked. Úgy kell neked, úgy kell neked. Felgyújtotta az eleven házat, képes téged is földbe temetni elevenen. De nem is földbe – kapott bosszúsan észbe. – A vízbe, a vízbe, hogy még temetni se kelljen. S te még magad fogod kérni, hogy nagyobb követ kössön a nyakadra... hogy fel ne vessen a víz.
–  Képes rá – sóhajtott Katyerina. – Kelekótya, hát.
–  Hát beszélj vele – csapta össze Darja a kezét. – Én komoly dolgokról beszélek, te meg mesélsz itt nekem... Na, jól megjártad te a Petruháddal – adott Isten, aki etessen.
Katyerina nem volt férjnél soha. Petruha apja egy matyorai parasztember volt, Aljosa Zvonnyikov, aki rég nem élt már, elesett a háborúban. Katyerina sokkal fiatalabb volt nála; amikor összekerültek, a férfinak már négy porontya szaladgált a lócákon, de úgy megfogta a Katyerina szívét, hogy nem ment senkihez, pedig fiatal éveiben lett volna nem is egy, aki megkéri. Aljosa Zvonnyikov is nagy bajkeverő volt, és Petruha épp eleget örökölt tőle. De Zvonnyikov szerette a munkát, és lehetett benne valami különleges, ha a hites felesége megbékült Katyerinával, és ha maga Katyerina bár semmiben nem reménykedhetett, ragyogott s félholt volt az örömtől, amikor éjnek évadján betért hozzá a más embere. Ha rá emlékezett, még most is megváltozott, mámoros lett az arca, mintha bort ivott volna. A szeme kitágult, s a tekintete visszameredt oda, a negyven évvel ezelőtti napokra és éjszakákra, s amit ott látott, mostanáig melegítette. S úgy beszélt Aljosáról, mintha az övé lett volna. S Matyorán joga is volt ehhez, mert Aljosa családja a háború után elköltözött a szigetről.
Aljosa és Katyerina kapcsolatát lehetetlen volt titkolni, és tudtak is róla a faluban mindent. Később, amikor Petruha megszületett, Aljosa végképp felhagyott a titkolózással. Nyíltan vállalta az új család gondját. Fényes nappal vitt Katyerinának fát és szénát, kiegyenesítette a megdőlt sövényt. így, két családdal élt, három vagy négy éven át, mígnem kitört a háború – s Matyóra hamar hozzászokott ehhez. Nem köszörülték rajta a nyelvüket az emberek. Aljosát különben sem lehetett megsérteni. Lepattant róla minden rosszmájú megjegyzés, mint falra hányt borsó. Ő maga képes volt megszégyeníteni, nevetségessé tenni bárkit, de vele nem sokan mertek kikezdeni. „Én már ilyen vagyok! – hencegett nemegyszer. – Lássuk, ki tesz túl rajtam." Tíz-tizenöt évvel a háború után is mondogatták a talpraesett, jó beszédű legényekről, férfiakról: „No, már megint itt egy Aljosa Zvonnyikov."
Ezt a könnyedséget, a jól pergő nyelvet örökölte törvénytelen apjától Petruha. De amíg Aljosa nyelve nem üresen járt, s a lábát se lógázta, tudta, hogy előbb a munka, csak aztán a többi, Petruhánál bizony fordítva sikerült. Rosszul dolgozott. Bármihez fogott, ímmel-ámmal tette. Haszon nem volt belőle. Ahol a kezére lett volna szükség, ott zsebre dugta, ahol az eszét kellett volna elővenni, csak lótott-futott. Tervezte így, tervezte úgy. A vége meg mindig egy lett: sehogy. A kolhoz elküldte traktorista tanfolyamra. Fél évig tanult, akkor, mint aki megérdemli, adtak neki egy óriás kerekű új Belaruszt, s Petruha ezekkel a kerekekkel a fél falu kerítéseit kidöntötte, a kutyák, a macskák menekültek előle. Odahaza meg egy-két hét alatt teljesen eltüntette a föld színéről a veteményest és a jószágudvart. Ha ivott egy kicsit, máris ugrott a traktor nyergébe, és röpültek a forgácsok, ahogy körözni kezdett.
Katyerina kirohant:
–  Mit művelsz, Petruha! Térj észre! Hol vagy? Mit csinálsz? Mit gondolsz, azért műveltük meg itt a földet, hogy te szétlapíts mindent?
Petruha legyintett.
–  Nem értesz te semmit. Öreg vagy. Így kell csinálni. Ez mára a parancs – s tovább, ebben a hangnemben. Katyerina meg töprengve távozott: ki tudja, lehet, hogy csakugyan így kell tanítani a traktort, hogy egyenesen menjen a mezőre, és ne ugráljon a barázdából.
Elvették Petruhától a traktort, hogy bajt ne okozzon. Visszatették a földre. De addigra már teljesen elkanászodott. Semmit sem akart csinálni: egyik helyről a másikra, egyik munkából a másikba dobták át. De haszon nem volt belőle semmi. Mindenhol igyekeztek mielőbb megszabadulni tőle. S nem is titkolták előle. Ő meg csak vihorászott, amikor hallotta, miket beszélnek róla. Még erőteljesebb, még nyíltabb szavakat mondogatott, mintha ez valami különös élvezetet szerzett volna neki. Semmivel nem lehetett Petruhát megfogni. És amikor a kolhozt beolvasztották a szovhozba, a halódó kolhoz elégedett lehetett: végre megszabadultak ettől a hátramozdítótól.
Negyven felé közeledik, de eszében sincs megkomolyodni. Mint egy gyerkőc: se családja (két ízben is, valami csoda folytán hozott egy-egy asszonyt a folyón túlról, de mindketten csak az első nyári hónapot várták meg, s mentek máris vissza oda, ahonnét jöttek), se munkára alkalmatos feje, se életre való esze nem volt. Fütyült ő mindenre. Csak a mai nap meglegyen. Hogy holnap mi lesz, nem érdekli. Rövidke, de duhaj gondolatai odáig nem nyúlnak. Először a szovhozba jelentkezett, aztán a városra gondolva visszavonta. Majd, váratlanul, mintha darázs csípte volna meg, a vadászszövetkezetről kezdett beszélni. Holott életében legfeljebb üres üvegekre lőtt. S akkor is mellé. A legutóbbi időkben pedig Északról és a nagy pénzekről kezdett álmodozni... Csakhogy Északra el is kell jutni. Türelem kell ahhoz. Abból meg nem volt Petruhának egy csepp sem. No, hát ítéljék meg, miféle érzés lehet egy ilyen ember anyjának lenni. Félt Katyerina: akinek a lelke érzi a bűnt, az felel érte – ezért hát a Petruha őrültségéért magára vállalta a felelősséget. Azt mondta:
–  De hát ha egyszer ilyen – mi legyen vele? Tegye bárd alá a fejét?
–  De milyen lesz, ha a legvégsőkig ráhagysz mindent? – mondta erre Darja. – Felgyújtotta a házat. Szóltál te erre egy szót is?
–  Magad mondtad: különben is felgyújtották volna.
–  De ne a saját kezével gyújtsa fel. Hogy nem száradt az le, amikor azt a gyufát fellobbantotta. Kő kell, hogy a szíve helyén legyen. Azzal született, azzal nőtt, ezért gyújtotta fel mindenki előtt. Na!
–  Hát talán véletlenül történt. ..
–  Ó, te isten madárkája, isten madárkája – jött tűzbe Darja –, hát persze, véletlenül. Utóvégre ő maga ácsolta, meg is gazdagodott, aranykeze van a te Petruhádnak. Még hogy szándékkal gyújtotta volna fel – mit ki nem gondolnak róla! Véletlenül! Véletlenül!
Katyerina elhallgatott.
–  De hogy lehetnek ilyen emberek? – próbálta megérteni aztán; nem először kísérletezett ezzel, s tudta már, hogy nem érti meg úgysem, de mégis kérdezte a kurta megkönnyebbülésben és önfelmentésben bízva, ha Darjával együtt sem tudnak kiigazodni. – Kiskora óta kelekótya. Te azt mondod, én kapattam el. De mivel? Semmiféle rosszra nevelés nem volt. Jó szóval bántam vele, meg mindenféleképp – de hát ha egyszer ilyennek született. Amikor kicsi volt, akkor se akart érteni semmit. A szemét forgatta, és mindegy volt, beszélnek-e hozzá vagy akár karóval verik a fejét. Te sokat vesződtél a gyerekekkel?
–  Mikor vesződtem volna? Látástól vakulásig robotoltam.
–  És mégis emberek. Egynek se ficamodott ki az esze. Az a kényeztetés... Hát én is, mikor kényeztettem volna? Igaz, nem járt elhanyagoltan. Iparkodtam. Nézd meg a Klavka gyerekeit... No, akkor már egy mostohával is jobb az élet... Édesanya volna ő, de mégsem az a saját gyerekeinek... Se szó, se beszéd – máris pofonokat meg nyakleveseket kapnak szegénykék... Pedig milyen remek gyerekek. Kedvesek, szót fogadnak... Honnan, merről nyerték ezt, amikor az anyjuk egyebet sem tud, mint szitkozódni? Csak nem ő nevelte beléjük?
–  Hát – hümmögött Darja, teljesen tagadva Klavka áldásos szerepét. Klavka Sztrigunováról volt szó.
–  Hát akkor meg? Az egyiket mindennap csépelik, mégis ember lesz, a másiknak semmi cséplés nem használ, csirkefogó volt és az is marad. Az egyikhez kedvesek, hasznára válik, a másiknak kárára van. Hogy lehet ez? Kiben mi van, az lesz belőle? És kezed-lábad törheted, minden könnyed elsírhatod érte, csak járja a maga útját. Semmi igazítás igazzá nem teszi? így van? Azt kérded, miért nem vonom kérdőre? Uramisten, erősködtem én, kérdeztem, de végül magamtól hagytam abba, látom, hogy hiábavaló. Minden haragom elfolyt... Csak szánom, amiért ilyen. Csak nem jut akasztófára a végén! Csinálja, ahogy akarja. Az ő életéről van szó.
–  De hát te se a sírból beszélsz. Neked is élned kell még valahogyan.
–  Á, mi lenne – legyintett Katyerina –, mi már most sem a magunk módján élünk. Sodor a sors... kit hová sodor, ott lesz a helye.
–  Hát sodor... Hogy sodor, az igaz – bólintott Darja.
–  Azután majd azok, a Klavka gyerekei felnőnek – tért vissza a beszélgetés tárgyához Katyerina –, s a tenyerükön hordják talán, amiért egy jó szót sem kaptak tőle. Azt mondják: amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten. Á... – húzta helytelenítő hangsúllyal –, sehogy sem egyezik. Kinek hogy van megírva. Sok minden megesik. Van olyan anya, aki egy tucat gyereket felnevel és öregségére rosszabbul él velük, mint idegenekkel. Az idegenek mégis szégyellnek csúfot űzni belőle. A sajátjai meg, mintha joguk volna mindenhez, odáig fajulnak... az utolsó zsiványt többre becsülik. Miért? Emlékszel az öreg Agrafénára?
–  Csak azt az öregséget meg ne érd – fakadt ki váratlan haraggal Darja. – Tudd, meddig tart az időd – és letompította, leeresztette a hangját, hiszen tudta, hogy embernek nem adatik meg ezt tudnia. – A bűnökért tán, vagy más ilyenért tart vissza az Úr tovább, mint kellene. Ó, szörnyű bűnökkel terhesnek kell lenni ahhoz, hogy úgy... Hogy is követhetne el annyit, olyanokat az ember? Az embernek addig kell élnie, amíg másnak is haszna van belőle. Ha nem veszik többé hasznodat, szállj le, megérkeztünk. Minek magadat, másokat gyötörni? Az élők... az élőknek élni kell, nem pedig a halált tartani a házukban, éjjeliedényt cipelni alóla. Csináltam, tudom. Egy szempillantás, és odajutok én is, egy szempillantás alatt jutottam egyik éjjeliedénytől a másikig, de azért emlékszem. Emlékszem az anyósomra, emlékszem, hogy néztem rá. És ahogy néztem – folytatta valami okból újra feldühödve – azt gondoltam: „Mikor veszi már el az Isten? Jobban megutáltuk, mint a csípős retket." Pedig ővele még jól éltünk. Alkalmazkodó volt. De én, én finnyás voltam. Emlékszem: mennyire viszolyogtam a vége felé, amikor oda kellett hozzá mennem. Tudtam én persze jól, hogy ő, a szerencsétlen, nem tehet semmiről, mégsem tudtam magammal semmit csinálni. Nem bírtam, és kész. Ha kikergettek volna, akkor sem. Azt gondoltam: és ha az én mamácskám feküdne így elnyúlva, neki is a halált kívánnám? Azt mondom magamnak, hogy nem, de hallom, hang szól messziről: neki is kívántam volna. Lehet, nem annyira, lehet, több türelmet adtam volna, de rossz percekben bizonyára kifakadtam volna. Ez nem is bennem van. Ez valahogy máshonnét jön. Nem, Katyerina, az öregséget nem szabad magunkra engedni. Senkinek sem szabad.
–  Hanem? Kössünk hurkot a nyakunkra, vagy mi? Darja nem felelt.
–  És temetnek minket, siratnak minket... nem azokért siratnak, akiket a koporsóba tettek, hanem azokért, akikre emlékeznek... amilyenek voltunk – mondta Darja –, és sajnálnak bennünket, mert magukat sajnálják. Látják, hogy megöregszenek, és semmivel sem lesznek különbek, mint mi. Nélkülünk még gyorsabban öregszenek. Magukban ők már régebben eltemettek minket. No hát, akkor kéne eltűnni, kilesni a pillanatot. De mi mind az életet hajkurásszuk. Minek hajkurászni – csak bajnak van. Ha fiatalabb vagy, amikor elföldelnek, jobbnak és szebbnek maradsz meg az emlékezetükben. Fájdalmasabb, maradandóbb lesz az emlék. Ha meg mint vén szipirtyót tesznek a koporsóba, hát rád nézni is rettenetes. Az ilyen rémpofa elzavar minden addigi emléket.
–  De hát tehetünk mi erről?! Mi a mi bűnünk?
–  Az, hogy a szokást, mint a féken tartott kutyát őrizzük magunkban. Hogy minket őrizzen, másokra ugasson. Ha megmondanák neked fiatal korodban, mi mindent fogsz eltűrni később – keresztet vetsz és nem hiszed el. Nincs már bennünk semmi eleven, minden kihullott vagy megcsontosodott, se fogunk, se hajunk, semmi – a fenébe is, és mégis azt hisszük, hogy kedvesebbet nem hordott hátán a föld. De minek? Az Úr azért adta neked az életet, hogy tedd a dolgod, hagyj gyerekeket magad után és – kell a földbe, hogy a föld kapjon egy kis pótlást. Az venné most már hasznodat. Te meg még mindig itt kelleted magadat, útjában vagy az embereknek. Engedd, hogy mások is tegyék, amit kell. Ne vedd el az idejüket. Hiszen nekik is alig van.
–  Hová sietnénk? – ellenkezett Katyerina. – Futtában éljünk, futtában haljunk meg? Hiszen még egyszer, még egyszer nem lesz alkalmunk élni.
–  Lehet, az meglehet, hogy már ma sem te élsz...
–  Hát ki? Beszélj, és ne csűrd-csavard. Ki él helyettem?
–  Lehet, hogy valaki más. Téged pedig becsaptak, hogy te vagy az. Mert hát – hogyhogy nem bírsz békességben élni a Petruháddal? Miért nem úgy élsz, ahogy kedved tartja, miért a mások utasításai szerint? Miért kínlódsz egész életedben? Nem, Katyerina, Isten bocsássa meg, de én magamról nem mondanám, hogy ez az én életem... Nagyon sok mindenben különbözünk ...
... Kettesben csakugyan könnyebb volt a ház körüli munka, meg a beszélgetések miatt is. A napok hosszúak voltak, a két öregasszonynak volt ideje ellátni mindent. Ebéd után pedig fáradtan ledőltek pihenni. De nem aludtak el, hanem fekve beszélgettek. S beszélgettek felkelés után, az esti teendőkre várva is, meg miután azokat is elvégezték – így telt az idő, ilyen észrevétlenül siklottak egyik oldalról a másikra a hosszú nyári napok. A beszélgetéseken ott volt Szima is, elmaradhatatlan Kolkájával, megjelent káromkodva és krákogva Bogodul, s igyekezett ő is közbeszúrni egy-két szót. Eljárt Tunguszka, aki félig süket volt, és a fogai közül szinte sosem vette ki a pipaszárat. így aztán többnyire ő is hallgatott; eljöttek beszélgetni és teázni mások is, akik még Matyorán maradtak... Visszaemlékeztek a régi időkre, csudálkoztak az újon, összevetették azt és ezt az életet meg a halált... Soha korábban ennyit nem beszélgettek.
S nem sok volt, amiről szó nem esett, és bármily régen éltek, nem sok volt belőle érthető.
De előttük a maradék napok mind téresebbek, tágasabbak lettek. Előttük már szél járt a pusztaságon.

11.

Ám mégis képes volt magasra csapni még az élet Matyorán – amikor a szénakaszálás kezdődött. Az új kaszálókon még nem lehetett szénát gyűjteni, hiszen még nem is léteztek ezek a kaszálók. Ezért elindultak – utoljára – a régiekre. A szovhoz kénytelen volt kolhozokra osztódni megint – ki hol lakott, oda utazott vissza a régi kaszálókhoz. Aligha akadt ember, aki ne örült volna ennek a szerencsés lehetőségnek, hogy még egy cseppet ott lehessen – lakhasson a szülőfalujában hiszen csaknem mindenkinek háza, marhája, veteményese, eltakarítatlan holmija volt ott. No meg a föld sem hallgatott. Hívta őket a halála előtt búcsút mondani. Kevesen maradtak – hacsak nem voltak vakok és süketek, hacsak nem süllyedtek el egy hivatalban vagy nem foglalta le őket valami szigorúan helyhez kötő ügy –, akik ne mentek volna haza; ragaszkodó az ember, akinek háza és hazája van, jaj nagyon ragaszkodó.
A fél falu hazatért, és Matyorán újra éledt – ha nem is a régi rend szerint folyó, de ahhoz mégis hasonló élet, amely mintha éppen azért is tért volna vissza, hogy megnézze, megjegyezze, milyen is ez. Megint nyerítettek a Béresről áthajtott lovak, az egymást szólító emberektől reggelenként lármás lett az utca. Kopogott, csörömpölt a kaszáló készség. Megkeresték a kovácsműhelyt, begyújtottak, hogy helyrehozzák a lóvontatású gépet, elővették a kézi kaszákat – és az ágyból kelt fel Makszim apó, hogy előkeresse a limlom közül a kalapácsot, hurkot erősített rá, hogy ki ne csússzék, ha visszapattan gyenge kezéből. Szükség volt rájuk, és lám – akár csak korábban – most kerültek kaszák. És kiderült, hogy él még Makszim apó. Vitték hozzá a gereblyé-ket, villákat, boronákat, s ő kijavította, megerősítette, megélesítette, s új fogakat tett, ahová kellett. S mintha jóságosabb, derűsebb lett volna munka közben az öreg, aki nemrég halódott, hadonászni, rendelkezni kezdett. Mosolygó élvezettel engedelmeskedtek neki az emberek – így kiabált velük több mint húsz éve, és ugyanúgy osztotta be Pavel munkára az embereket, mivel akkor brigádvezető volt és most is brigádvezető módjára viselkedett – mintha mi sem történt volna. És mint akkor, megvoltak a nagyobb gépek nélkül: a traktorok, az autók a túloldalon vannak. Ott nincs egy pillanat nyugtuk se, itt meg csak egy teherautó meg két magajáró kombájn maradt, amelyek sorukra vártak a dombon túl. Az autót – mintha csak büntetni akarnák, hogy itt maradt – amolyan „kifutóként" használták: hol hideg kvaszért szalajtották, hol meg egy asszonyért, aki a jószág miatt megkésett, hogy vigye a rétre. Komoly munkát nem adtak neki. Valamiféle bolondos szeszélyből előguríttatott a fészerből két ócska taligát. Reggelenként lovakat fogtak mind a kettőbe, s kihajtottak velük a kaszálóra, a teherautó meg árván vánszorgott mögöttük. Nem merte megelőzni őket. És sokkal rozzantabbnak, idejét múltabbnak hatott, mint a fogatok. No de ez már valóban csupán szeszély volt. Játék, amelybe azonban mindenki bekapcsolódott, méghozzá nagy kedvvel.
Később persze nem lesznek meg gépek nélkül. így vagy amúgy, de át kell hozni néhány traktort, hogy a szénát levontassa a vízhez. Ezért egyenesen a traktor vontatta „szánokra" készültek felhalmozni a szénát. De ezt majd később, később... Egyelőre megelégedtek, akárcsak annak előtte, lóvontatta kaszáló és gereblyéző alkalmatosságokkal, és söprűket kötöztek a boglyák számára.
És olyan örömmel, szenvedéllyel dolgoztak, amilyent már régen nem tapasztaltak. Úgy suhogtatták a kaszát, mint ha versengenének, ki ért jobban ahhoz a munkához, amilyet itt kell hagyniuk mindörökre ezzel a földdel együtt. Amikor elfáradtak, ledőltek a frissen vágott fűre, és mámorosán felbuzdulva a munkától és attól az érzéstől ingerelve, hogy mindez sosem ismétlődik meg, évődtek régi és új tréfákkal. Egymást hergelve mesélték, ami volt, s ami nem. S szemlátomást fiatalodtak a már nem valami fiatal asszonyok, tudva, hogy e nyár után, sőt e hónap után, amely csodamód egy évtizeddel repítette vissza őket a múltba, nyomban egy évtizedet fognak öregedni. Lármáztak, játszottak, pajkoskodtak, mint a gyerekek: alighogy megszáradt rajtuk a verejték, visítozva vetették magukat az Angarába, aki pedig nem akart magától ugrani, azt egész csoport fogta meg és húzta bele a vízbe úgy, ahogy volt; s a szégyen sem szégyen, ha magunk között vagyunk – Klavgyija Sztrigunova kezdeményezésére az asszonyok derékig levetkőztek, ki-hívóan szilaj arccal toppantak a férfiak elé – akik kevesebben voltak –, még hajkurászták is őket, hogy a vízbe lökjék. Majd újra munkához látva magukhoz tértek, és azt mondták: „Nahát, csupa eszement fehérnép jött vissza a Matyorára." De azért a következő pihenő alatt nagy élvezettel bolondoztak újra.
Kiballagtak a faluból a mezőre az öreg asszonyok, s az emberek munkája láttán könnyezni kezdtek. S jött a kérdés:
–  Mi kellett nektek? Micsoda kellett? Miért zúgolódtatok, amikor így élhettetek? Jaj, hogy nincs, aki elnáspángoljon benneteket!
És az emberek elgondolkozva helyeseltek:
–  Nincs, nincs.
Még Klavka Sztrigunova is elhallgatott. Nem kezdett vitatkozni.
Este mindig énekszóval tértek haza. S a férfiak, akik korábban fitymálták a józan éneket, szintén rázendítettek. A dalt meghallva kijött és felsorakozott az út mentén szinte mindenki, aki Ma-tyorában maradt: gyerekek, öregasszonyok, sőt még az idegenek is, ha voltak olyanok – az utóbbi időben megnőtt a forgalom. A motorcsónakok gyakrabban berregtek, s szelték át oda-vissza az Angarát. Nemcsak a szovhozból jöttek, hanem távoli tájakról, városokból is idezarándokoltak azok, akik valaha Matyorán laktak, s még nem felejtették el teljesen. Keserű volt, de mégis ünnep, amikor emberek, akik sok éve nem látták s már elvesztették, elfeledték egymást, összetalálkozva, egymásra találva összeölelkeztek a nyílt utcán. Kiabáltak és zokogtak végkimerülésig, a szó szoros értelmében – rogyásig. Anyák és apák, nagyanyák és nagyapák hozták magukkal gyerekeiket, hívtak soha itt nem járt embereket, megmutatni, hogy milyen a föld, amelyről elkerültek, s amelyet többé senki meg nem lelhet, senki meg nem láthat. Úgy tetszett, a fél világ tud Matyóra sorsáról. A felvégnél a kertek alatt színes sátrak jelentek meg a dombon, mindenféle nép kószált a szigeten. Ki a temetőben bóklászott, ki a parton ült, szomorkásán meredve a távolba, ki vörös bogyókat gyűjtött a tisztásokon, s első pillantásra nem volt könnyű megmondani, ki idevalósi, és ki idegen.
A szénakaszálók lassan, fáradtan és méltóságteljesen tértek haza. Elöl a fogatok a helyeslőén bólogató lovakkal, amelyek mintha asak meg-meghajoltak volna a falunak, ahogy beértek. A szekereken két-három ember. Mellettük néhány lovas, utánuk pedig énekszóval a többiek. Az ének hol ilyen, hol olyan, hol régi, hol új, de leginkább mégis régi, búcsúzó, sirató, amelyre – lám, most kiderül – emlékeztek az emberek, és mintha erre az alkalomra tartogatták volna magukban. Aki maga is énekelt, annak könnyebb volt hallgatni ezt az egyszerre zengett, reménytelen fohászt, amely olyannyira fájdalmas és keserves volt, hogy összeszorult az emberek szíve.
Július második fele volt, az idő derült, száraz, kaszáláshoz kívánni sem lehet jobbat. Az egyik réten kaszáltak, a másikon gereblyéztek, de volt olyan is, ahol egészen egymás mellett kattogtak a kafezálógépek és ugrálva zörömböltek a nagy, hajlított fogú, lóvonta kaparógépek. A fű olyan gyorsan száradt a napon és a szélben, hogy az asszonyok, akik délelőtt kézi kaszával vágták a füvet, azokban a nyirkos mélyedésekben, amelyekhez géppel hozzáférni nem lehetett, ebéd után gereblyét fogtak. A férfiak villával boglyákat raktak; nagy, loboncos csomók úsztak a hátuk mögött a levegőben, mint valami a saját lábukon mozgó, hátra vetett fejű eleven, önálló lények. Estére kimerítette őket a munka, a meleg, de leginkább a száradó széna erős, tapadós, sűrű illata. Ez az illat elért egészen a faluig, s a nép ott elégedetten szippantgatta, s közben áradoztak: ó micsoda jó szag, micsoda illat.. . Hol, milyen földön van ehhez hasonló?!
Most már aggodalmaskodni kezdtek: gyorsan, túlságosan gyorsan megy a munka. Ha így folytatódik, csakhamar el kell hagyniuk Matyorát, nem élhetnek ott még egy kicsit, ahogy jólesik. Legalább egy kis eső jönne, hogy elhúzódjon, hogy henyélhessenek egy kicsit, maradhassanak még. A férfiak már nekifogtak, hogy amolyan szánféléket eszkábáljanak, amelyeket majd a traktorok után kötnek, s csakugyan: már látszik a dolog vége, de hova sietnek? A széna miatt nem lehetett rendesen elbúcsúzni Matyorától. Meg kell hát nézni azt a helyet, ahol egész életükben éltek, ami az övék volt, amit elveszítenek. De ahogy reggel fölkeltek, a munka befogta, hajtotta őket, és nem volt emberi erő, hogy megfékezze. Ellenkezőleg. Bosszúsan bár, de csak mind jobban hajtották magukat. Nem olyan munka volt ez, hogy visszatarthatták volna; s a munkások sem voltak elkényeztetve még.
Esténként, mielőtt belezuhantak volna az ágyba, kimentek az utcára, összegyűltek – mulatságnak nem mulatság, nem is összejövetel, de együtt voltak, számon tartva, hogy sok ilyen este lehetséges még, s megfeledkeztek a fáradtságról. Matyóra ilyenkor önkívületben volt sorsa tudatában : kihunyóban volt az alkony, az Angarán túl vörösre izzította az arra néző ablakokat; még jobban kifeszült fölöttük a végtelen égbolt; gyengéden kotyogott a közeli part alatt a víz. Kihunyt a nap, s kihunyt vele köszönetet mondva az élet is körös-körül: a színek és a hangok egyetlen áldott, szendergő ríngásba olvadtak, amely hol erősebb volt, hol csillapult; s az emberi érzések is egyetlen, ehhez igazodó, remegő, semmit külön nem választó viszonzásba oldódtak. S úgy rémlett, közelebb húzódtak egymáshoz a házak, s ide-oda ringva a szélhez hasonló belső hangon szólnak; úgy rémlett, rég elveszett füstök illata száll valahonnét; úgy rémlett, közel került minden, egymás mögé sorakozott, ami csak volt a szigeten, akár kézzel csinálták, akár magától termett. Kikandikáltak egyik a másik mögül, s közös suttogással kérdeztek valamit. Mit? Érthetetlen volt és kivehetetlen, de hatalmába kerítette az embereket az érzés, hogy erre a nem hallható, nem érthető kérdésre válaszolni kell.
Keveset és halkan beszéltek – s csakugyan: mintha felelni iparkodtak volna valakinek valamit. Nem gondoltak az eddigi életre, s nem féltek a közeledőtől; csak ezt az ájult, álomteli, bűvös állapotot találták fontosnak, ezt akarták megőrizni. De megjelent Petruha mint Sátán a búcsúsok közt, hozta ócska harmonikáját, amelyet mindenki szerencsétlenségére kimenekített a tűzből. Elkezdte recsegni rajta, hogy „Hej Podgorna, hej Podgorna". Elrontotta a hangulatot – föl kellett állni, gondolni arra is, mi lesz másnap, s indulni az ágyba.
Petruha két heti távollét után jelent meg újra a szigeten. Rendkívül jókedvűen, új, de már alaposan összepiszkított, piros cérnával tűzött világos öltönyben s barna bőrhajtókás sapkában. S ebben a díszben csak még inkább hasonlított valami banditához. Darja, amikor először meglátta, felkiáltott:
–  Nono, hát ez a katicabogár meg honnét mászott elő?
–  Csiba te – haragudott meg Petruha (nem a „katicabogár" sértette, hanem az „előmászott") –, én nem mászok, én, ha tudni akarod, repülőgépen járok.
Ezt a „csiba te" kifejezést valahol a legutóbbi csavargása során szedte fel, és annyira megtetszett neki, hogy enélkül már beszélgetni sem tudott. Amikor megérkezett, akkor a leégett házért kapott nagy pénzből tizenöt rubelt adott át az anyjának, s amikor Katyerina szóvá tette, hogy kevés, Petruha így felelt:
–  Csiba te. És én miből éljek meg? Nekem utaznom kell. Állandó lakhelyet kell keresnem. Ki visz el pénz híján odáig? Neked meg mire kell itt a pénz?
De azután mégiscsak ellágyult, leszámolt még tíz agyongyürkéit egyrubeles bankót.
–  Sokat felváltottál? – kérdezte Katyerina az ezer kézen megfordult, fürge bankók láttán, amelyek mintha csakis a Petruha-félék kezét ismernék, s jó helyre sose kerültek volna.
–  Az az én dolgom. Én sem avatkozom a te magánéletedbe, te se zavard az enyémet. Ha berendezkedtem, érted jövök, együtt fogunk lakni. De addig – csiba!
Két napig búslakodott Petruha Matyorán, ahol nem volt üzlet, aztán átment az új telepre, s ott három napot ivott, aminek eredményeképpen könnyen piszkolódó öltönyének világos színe visszahúzódott a legeldugottabb ráncokba. A vörös cérna pedig teljesen eltűnt. Most újra visszajött Matyorára. Saját odú híján ott aludt, ahol lehetett. Néha még a Bogodul kolcsakista barakkjában is, ami a züllöttség és az otthontalanság legalsó fokának számított. De továbbra is pöffeszkedett. Azt füllentette, hogy törvényes szabadságon van, s hogy egy illető hamarosan motoros kishajóval jön majd érte s magával viszi, mert pótolhatatlanul fontos ember ő; rákötözött a nyomorult harmonikájára egy zsineget, hogy átvethesse a vállán, és saját kifejezésével élve éjt nappá téve „tarzankodott" vele. Egyszer még a kaszálóra is kikeveredett. Elhelyezkedett egy nyírfa alatt, és nyekergett-nyikorgott, mígnem a nekihevült, jókedvű és éles nyelvű kaszások úgy ráripakodtak, hogy a máskor éles nyelvű Petruha vissza se beszélt – meghátrált.
... A hosszú, kitartó szárazság után egy éjjel mégiscsak sikerült egy felhőboltozatnak kifeszülnie az ég alá, és megeredt az eső...

Harsányi Éva fordítása

(Folytatjuk)