Isten veled, Matyora
14
Andrej nagy ráértében szintén elment a gyűlésre, az ajtófélfának támaszkodva ő is végigállta, de távolabb a többiektől, jelezve, hogy ő nem idevalósi ember; de azért meghallgatta, mit mondanak az illetékesek. S otthon részletesen elmondta Darjának mindazt, amiről szó esett. Darja leült a padra a fal mellett, két kezét lecsüngetve hallgatott, majd mintha végiggondolt, s önmagában elhatározott volna valamit, csak ennyit mondott:
– Hát így!
Andrejt meglepte a nagyanyja hangja, amelynek ezzel a lejtéssel sikerült felemelkednie valami megigazult ünnepélyességig: mintha senki sem hinné és nem tudna semmit, csak ő, Darja hinne és tudna mindent, és az igazság vele lenne. De volt ebben a hangban valami figyelmeztetés is : nos, majd meglátjuk, mi lesz. Mert hogy lesz valami, az biztos. Az elől elbújni sehová nem lehet. De hogy lesz? Nem úszik-e el a Matyora láttán az egész többi föld is? De aztán csöndesebben, megadóbban tette hozzá Darja:
– Hát így kellene ezt az emberekkel is. Jó lenne, ha megmondanák, mikor kell meghalni, akkor tudná, felkészülne... nem kapkodna összevissza...
– Ugyan, nagymama, minek azt tudni?!
Darja nem válaszolt, talán nem értett egyet azzal, hogy semmit sem érne az a tudás, és korholta magát, de nem akarta beismerni. Andrej viszont tűzbe jött, s megeresztette a képzeletét:
– Különben hát mulatságos lenne. Az ember él, egészséges, és az igazolványában a születési éve mellett ott a halálozási éve is. – Erőltetetten felkacagott, mintha nem is ő nevetett volna. – Odaadja az ember az igazolványt, és nem a nevét nézik, hanem hogy mennyi van még hátra az életéből. Ez a legérdekesebb. Akinek kevés, álljon odébb, nem munkára való. Akinek sok, az jöhet. És ha példának okáért nősülni akar az ember, azt mondja a nőnek: mutasd csak galambocskám, milyen hosszú életű vagy. Nem, nagymama – Andrej elfintorodott, és megfontoltan tiltakozott. – Nem kell. Maradjon csak így, ahogy van.
Megjött Pavel, és Darja felállt, hogy terítsen, de Pavel azt mondta, előbb kimegy a rétre, megnézi a boglyákat. Estefelé jobban és erőteljesebben kiderült az ég, mint az addigi, kurta ígéretek során: fölemelkedett, úgyhogy a felhők, mint hegyek függtek benne; a szélük kifehéredett. Hideg szél fújt, az időváltozás első jele. Időnként előcsúszott a nap is – hol a folyón túlra siklott át egy fénycsík, hol a falun hullámzott végig, s kibukkant végre a legelőn, tovafutott a szántón, a réten, s lesiklott valahová. Megszólaltak az utóbbi napokban elcsendesedett kakasok – érzik ők is, mi mit jelent, hogy itt a változás; most hallhatóbbak és tisztábbak a hangok. Versztányira harsognak, de mintha a füled mellett kukorékolnának. És Pável elhitte: kész, vége a rossz időnek, s mert elhitte, úgy döntött, utánanéz, mit művelt az eső: nem feketedett-e meg az összegereblyézett széna, nem fülledtek-e be a boglyák. Tudni akarta, honnét kezdje újra a munkát.
Amikor Pavel esőköpeny helyett lélekmelegítőt vett fel, és elment, Andrej zavartan, de önnön gondolataitól serkentve visszaemlékezett a beszélgetésre, amelyet érkezése napján folytattak:
– Nagymama, te azt mondtad, hogy sajnálod az embert. Hogy mindenkit sajnálsz. Emlékszel, mit mondtál?
– Emlékszem, hogyne emlékeznék.
– És miért sajnálsz mindenkit?
*
Darja takarított; nem találta a merítőcsuprot, kerengett a házban, fürkészve azt kereste, így hát nem méltatta komoly feleletre a kérdést.
– Hát azért sajnálom, mert sajnálni való. Hát hogyne szánnám a boldogtalant. Nem idegen. Igaz?
– De miért sajnálod, azt kérdezem. Gyenge, erőtlen, vagy mi?
– De meg vagy akadva vele. Lehet, hogy csak úgy mondtam, oszt kész.
– Nem csak úgy mondtad.
Darja megtalálta a csuport, kiment a pitvarba, vizet mert a dézsából, és visszament a kisszobába. Aztán mivel nem tudott kibújni a beszélgetés alól, onnan szólt ki, de közben egyre sürgött-forgott, és végezte a halaszthatatlan munkát.
– Hát miért? Nem kicsi? Tán nem? – kérdezte fokozatosan belemelegedve a beszélgetésbe, közelebb férkőzve ahhoz, amit elmondhatott. – Nem gyarapodott, nem ám. Amilyen volt, olyan maradt. Volt két keze, lába, több nem nőtt. Az életet meg felzubogtatta... nézni is szörnyű, mit főzött magának. De hát maga csinálta, senki sem noszogatta. Azt gondolja, ő lett a gazda, pedig már régen nem ő az. Régen kiengedte a gyeplőt a kezéből. Az élet kerekedett felül, az élet követeli a magáét, amit akar, az lesz, s hajtja, hajszolja az embert, csak győzze a munkát. Az ember visszafogná, lefékezné, szeretne körülnézni, hogy mi maradt, s mit fújt el máris a szél.. . De nem, annál ő gyengébb legény, csak iparkodni, iparkodni, de hát így beleszakad, sokáig nem bírja. Beleszakadt máris – minek is beszélni!
– Szeretném tudni, mi az, hogy beleszakadt? Hát talán nincsenek gépek? Minden gépekkel megy. Ha tudnád, nagymama, micsoda gépeket szerkesztettek már! El sem tudod képzelni, mire képesek. Most már nem maradt olyan termelési ág, ahol magunknak kell erőlködni. Mibe szakadna hát bele az ember? Nem jól beszélsz, nagymama. Te a régi emberről beszélsz, aki száz évvel ezelőtt élt.
Darja méltatlankodva elfordult vasfazekaitól, és kihúzta magát:
– Tudom én, miről beszélek. Száz éve... Száz év előtt nyugalomban éltek, úgy ám. Én terólad beszélek meg azokról, akik most vannak. Sérvet nem kaptok – az már igaz. A testeteket kímélitek. De hogy a lelketeket elpazaroljátok, arra nem gondoltok. Hallottad legalább, hogy az embernek lelke is van?
Andrej elmosolyodott.
– Igen, beszélik, van ilyen.
– Ne csúfolódj, van! Csakhogy ti azt vertétek a tulajdon fejetekbe, hogy ha valami a szemnek láthatatlan, a kéznek foghatatlan, akkor nincs is. Akiben lélek van, abban az Isten is benne van, fiú. Ha nem akarod, ne hidd. Hitetlenkedj. De ő tebenned van mégis. Nem az égben. Ennél is többet mondok: ő tartja benned az embert. Hogy embernek szüless és ember maradj. Hogy a jó ott legyen tebenned. Aki meg a lelkét kiirtotta, az olyan nem ember. Nem. Az olyan mindenre képes, az nem néz se Istent, se embert. Lélek nélkül persze könnyebb. A lélek batyuja nélkül vágtatok neki: azt csinálom, amit akarok. Semmi tibennetek föl nem jajdul, meg nem sajdul. Számon úgysem kérik. Azt mondod, gépek. Hogy a gépek dolgoznak rátok. Dehogyis. Már régóta nem azok dolgoznak rátok, hanem ti őrájuk – azt hiszed, talán nem látom?! És milyen sok minden kell nekik! Ezek nem lovak, hogy egy kis zabot odavetsz, aztán kiereszted a legelőre, és kész. Ezek az utolsó csepp erőt is kiveszik belőletek. De teljesen tönkreteszik a földet is. Ebben nagy mesterek. Lám, mennyit futkosnak és mennyit összekaparnak. Amit megcsudálnak, az már kell is. A gépek után vágyódtak. Azok előrerohannak tőletek, ti meg utánuk. Akár eléritek, akár nem, újabb gépeket csináltok. Ezek az újak csak még szilajabbak. Nektek meg még annál is cefetebbül kell iparkodni, hogy le ne maradjatok. Már nem értek rá önmagatokkal, az emberrel törődni ... Önmagatokat teljesen el is veszítitek útközben. Úgy ám! Elhagyjátok saját magatokat, hogy gyorsabban rohanhassatok, mert semmi egyéb nem kell. A régi időkben sem ültek ölbe tett kézzel az emberek. De nyugalomban végezték a dolgukat, nem pedig így. Most mindent futtában csinálnak. Se munkára, sem evésre nem jut idő. Semmire se. Ó, hogy mi mindent csinálnak futtában ezen a világon! Még a kisgyermekeket is futtában szülik. Az meg, az a kicsi gyermek, jóformán még meg sem született, még a lábára sem állt, máris kifulladt. Hát akkor mire lesz jó az a gyermek?
Darja egy pillanatra félbeszakította –, a tehénnek reggelre megfőzött krumplit kitette a padlóra a vödör mellé, azután folytatta:
– Rá-ránézek apádra. Hát talán kihúzza az én koromig? Itt van például Matyora. Itt még csöndesebb valamivel; de voltam én városon, megnéztem, hű, mennyi nép nyüzsög ott! Mint a hangyák vagy a muslincák! Ide-oda. Előre-hátra! Moccanni sem lehet. Lökdösik, igyekeznek megelőzni egymást... Isten őrizz attól! Az ember nézi, és elgondolja: honnét lesz majd föld, hogy aztán ennyi embert eltemessenek? Semennyi föld sem elég. S te is olyanféle vagy. Elvágtattál az egyik irányba, körülnéztél vagy sem, máris másfelé szaladsz. Csak hogy – meg ne állj egy helyben. Attól isten ments! Jaj, lárma kell neked – minél több, annál jobb.
– Ugyan, miket beszélsz, nagymama?! Vágtatva, szaladva élünk és kész.. . Ki hogy tud, úgy él. – Andrej a kamra ajtajánál állt, s meglepődve Darja szavaitól, figyelmesen és gúnyosan nézett rá.
– Éltek. Éljetek, ahogy akartok, ha már úgy látjátok jónak. Én nem parancsolok nektek. Mi már eleget szenvedtünk a magunk életében. Csakhogy te is, Andrjusa, te is visszaemlékezel majd énrám, ha kifogy belőled az erő. Majd akkor megkérded: hová siettem, mit sikerült tennem? Hát csak annyit, hogy a sürgés-forgás nagyobb lett körülöttem. Éltek... De micsoda dézsmákat követel ez a ti életetek: Matyora kell neki. Arra szottyant kedve. És talán egyes-egyedül Matyora? Ha azt bekapja, csak prüszköl, morog egyet-kettőt, és még annál is többet követel. Megint adni kell neki. Mi mást tehetnétek? Adni fogtok. Különben befellegzett nektek. Eleresztettétek a gyeplőjét, most már meg nem állítjátok. Magatokra vessetek.
– Nem ezt kérdem én tőled, nagymama. Hanem hogy mért sajnálod te az embert?
– Hát miről beszélek én neked? – szakította félbe magát sértődötten, és felsóhajtott: észbe kapott, hogy csakugyan nem arról beszél, amiről kellene. Jobb lenne semmiről sem beszélni. Mi értelme? Lám, bejelentették, mikor söprik el, mikor változtatják hamuvá Matyorát. Ő, Darja meg ahelyett, hogy felemelné és felmagasztosítaná addig az óráig a lelkét, nekifog olyasmiről beszélni, amiről nem is lehet. Üres szalmát csépel. Ó, mennyi idő telik ilyesfajta foglalatossággal! Szerencsétlennek tartják a némákat, mivelhogy nem képesek beszélni, de vajon csakugyan olyan szerencsétlenek, hosszú félbeszakítatlan gondolataik közepette? Hanem Andrej várt, valamiért szüksége volt a válaszra, és Darja újra felsóhajtva keresgélte, mivel is kezdje, majd teljes beletörődést sejtető, zavart, bizonytalan hangon azt mondta:
– Hát sajnálom... hisz ránézni is rossz.
Ahogy a kavarófával kevergette a moslékot, hangját a munka közben hol lehalkítva, mintegy összeszorítva, hol felszabadultan felemelve, szinte meglobogtatva, egyik gondolatról a másikra átugorva, még egyszer magyarázatba fogott.
– Elképesztően zavaros fejű az a te embered. Ha másokat megzavar, az még hagyján, azt majd számon kérik rajta. De hát önmagát is olyannyira elkeverte, hogy nem látja, merre van jobbra és merre van balra. Mintha szándékosan tenné, fonákul csinál mindent. Azt teszi, amit nem akar. Ezt nem csak én látom, nem csak nekem adatott erre szem, ha jobban megnézed, ezt látod te is. Nézd csak meg, nézd meg jól. Nevetni semmi kedve, meglehet, éppen sírnia kellene, ő mégis nevet, nevet. És beszél... Ravaszkodik minden szavában. Nem azt mondja, amit akarna mondani. S ami a nyelvén szóra kéredzkedik, azt nem mondja, arról hallgat. Errefelé kellene mennie, ő meg arra fordul. Később észbe kap – elszégyelli magát, megharagszik önmagára, s ha már önmagára, egyúttal az egész világra. És csak még cefetebbül összezagyvál, még cudarabbul összekutyul mindent. Hogy valaki ennyire képtelen legyen tartani magát, így csússzon lefelé a lejtőn! Élsz, mintha minden rendben volna, mintha lehetne nyugodtan élni, és nem gondolni arra, milyen emlék marad utánad... Pedig az emlékezet mindent megtart, egy morzsát el nem ejt. Járhatsz azután mindennap a sírhoz virágot ültetni, mégis tüske szúródik a kezedbe. Hej! – Darja megint felsóhajtott, és Andrejben váratlanul – ami azelőtt soha meg sem fordult a fejében, bizalmatlanság ébredt e sóhajjal szemben: magától született-e, hogy megkönnyítse a felgyülemlett terhet, vagy a nagymama tudta, mikor kell ügyesen a szavaihoz igazítani. De nem szakította félbe a nagyanyját, úgyhogy az folytatta:
– Azt hiszed, a Katyerina Petruhája nem unta még meg, hogy bolondnak tegye magát? Hisz nem buta legény. Nem. Tudja ő ezt magáról, hogy csak alakoskodik és nem él igazán. De már nem fordul vissza. Komiszságból nem akar. Kijelölte a maga útját, és végigmegy rajta, végig, bizony. De mit számít Petruha?! Petruhától nem lehet számon kérni semmit. De nézd a komoly embereket, akik látszatra ésszel élnek. Pedig azok is csak teszik magukat. Az sem a maga képében lép az emberek elé, valami mást formáz magából. Miért? Ő talán más, jobb, mint te? Miért van úgy, hogy akármilyen az ember, mindig másnak mutatja magát? Tatyjana komaasszonynak volt egy menye. Az Iván felesége, Gutyka. Harcias fehércseléd volt, bandzsa létére is szerette riszálni magát, villogtatta a szemét, kellett vagy se. No hát ez a Gutyka kalapácsot dugott el az árnyékszék mögött. Ha valaki meglátja, hogy ő oda tart, fogta a kalapácsot, és elkezdett kopácsolni, mintha csak azért ment volna oda, hogy egy deszkát megigazítson. S ha megkérdeznék: ugyan ki nem jár oda?! Mi a rossebnek szégyenkezik?! De hát ilyenek vagyunk mind. Verjük az odaszegezett deszkát. Megalkották az embert, eleresztették, hogy éljen, és látod, másmilyen akar lenni. Eltévelyedett, jaj, eltévelyedett, végképp lejáratta magát.
– Te is, nagymama?
– Hogy én? Én is azon kapom magam, hogy nem azt teszem, amit kéne. De hisz manapság semmit sem érdemes úgy csinálni, ahogy kell – nem; a láb amúgy sem arra megy, amerre kéne, a kéz nem azt fogja meg, amit kéne. Mintha a sátán incselkedne vele. Ha az a ludas, akkor sok gazságot tudott művelni, míg a népek azon vívódtak, van-e Isten, vagy nincs. Bocsáss meg, irgalmas Isten, bocsáss meg nekem, bűnösnek! – Andrejt megkerülve keresztet vetett az ajtó felé.
– Mert mi vagyok én?! Nem az a dolgom, hogy megítéljem az embereket. De hát a szemem lát még, és a fülem hall. Mondok én neked valamit, Andrjusa. Ezt jegyezd meg: azt gondolod, az emberek nem tudják, hogy Matyorát nem kellene elárasztani? Jól tudják ők. És mégis elárasztják.
– Nyilván azért, mert másképp nem lehet. Elkerülhetetlen.
Darja fölegyenesedett a kemence mellett, amelybe fát készült rakni másnapra, és Andrej felé fordult:
– Hát ha másképp nem lehet, akkor fogjátok, és kanyarítsátok ki innen Matyorát, ha ti mindent tudtok, ha ti mindenféle gépeket csináltok. Vágjátok ki és vigyétek oda, ahol a föld van, tegyétek le, ide nem messzire. Az Isten, amikor a földet osztogatta, senkinek egy ölnyit sem adott fölösen. Tinéktek pedig fölösleges lett. Vigyétek el, legyen másutt. Nektek is hasznot hajt, és az unokáitokat is szolgáim fogja. Ők is megköszönik majd nektek.
– Nincsenek ilyen gépek, nagymama. Ilyeneket még nem gondoltak ki.
– Hát ha gondolkodtak volna, kigondolhatták volna.
Vagy megijedt, vagy elszégyellte a szavait, engesztelőén és fáradtan folytatta, miközben falapáttal tűzifát rakott a kemencébe:
– Azt kérded, miért sajnálom az embert? Hát hogyne sajnálnám? Ha a gőgjét nem nézed, gyereknek születik, és egész életében kisgyerek is marad. Rakoncátlankodik, pajkoskodik – mint a kicsi gyerek, és sír – mint a kicsi gyerek. Én mindig meglátom, ki az, aki titokban, magában sír. Nem tud uralkodni magán. És mi minden fog össze ellene. Nézni is borzalmas. Na, hát vergődik, vergődik... A hiábavalóságtól még annál is jobban vergődik. Ahol lépésben lehetne haladni, ott fut. És akkor még ott a halál... Hogy fél tőle a szerencsétlen. Hát ha másért nem, már csak ezért is sajnálni kell. Semmi a világon nem fél annyira a haláltól, mint ő. Rosszabb a legutolsó nyúlnál. S félelmében mit meg nem tesz...
A sarokba állította a lapátot, és- megfordult. Andrej háta mögött a pitvarban, ahol az ablak az Angarára nézett, ott állt a nap. Darja arca felderült:
– Úristen – suttogta bűntudatosan. – Én meg a halálról beszélek... Biztosan azért, mert vénségemre elment az eszem. Biztosan azért.
Ez már igazi, habár sápadt, fáradt nap volt, és a felhőket csak nagy erőfeszítéssel törte át. Közvetlenül napnyugta előtt jelent meg a keskeny, tiszta sávon: bejelentette megszabadulását, és zengett, tündökölt: ígérte, hogy csupán éjszakára tűnik el, reggel megjelenik, és munkához lát.
Mámorosan kukorékoltak a kakasok; bőgött a tehén, valahol diadalmasan kongott egy vasdarab.
15
És a nap nem okozott csalódást. Másnap újjászületve virradt: voltak még felhők az égen, aszottak és kimerültek, mintha már önmaguknak is terhére lettek volna, de a hajnali, a keleti oldal tiszta volt, akadálytalanul gördült föl a nap. S mialatt mind feljebb emelkedett, a vékonyodó, áttetsző felhők mind messzebb és messzebb távolodtak tőle, s végül, akár a jégtáblák, teljesen elolvadtak. Délben már egészen szabaddá vált az ég, feltündökölt, s boldog türelmetlenséggel mintegy lejjebb ereszkedett, körözött a föld felett, s egymás után eregette pazar, tiszta hullámokban a színeket. Madarak vetették bele magukat, játszottak, vitették magukat széttárt szárnnyal, mély alábukásaik alatt csak úgy harsogtak a boldogságtól, hogy repülniük adatott. A nedves föld tejfehér párát eregetett, ami nyomban elégett a napsütésben; poshadni készültek a tócsák, amelyekbe nagy figyelemmel pillogtak bele a tyúkok, mintha végre rászánták volna magukat, hogy megtanulnak úszni. Malacok kódorogtak bennük, de mert nem volt elég meleg, nem hemperegtek meg a vízben, csak latolgatták, hol esik majd később kényelmesebb fekvés. Sötétre sűrűsödött a füvek és fák zöldje, és az egyhetes esőzés sem sárgította meg a lombokat sehol – hosszú lesz tehát a nyár. Az esőben élesen különböző, jól felismerhető illatok most egyetlen, erőteljes párolgássá egyesültek, amelyben, akár a folyóban, nem tudható, melyik csepp víz melyik patakból ered.
Ebéd után, alighogy felszikkadt egy kicsit a föld, Pavel vezetésével az emberek elindultak szétdobálni a boglyákat, szárítani az átázott szénát. Csinált munkát az eső. De a legrosszabb az volt, hogy elmosta a lelkesedést és a lendületet, amellyel korábban folyt a munka. Ugyanazt a munkát még egyszer elvégezni, megismételni nyilván sosem valami kellemes. De az emberek most azt is érezték, hogy amikor utolérik magukat, majd pedig továbbhaladnak – akkor is csak a munka, nem pedig a jó érzés kedvéért fognak dolgozni. Pedig hát eredetileg éppen hogy jó érzés volt. Most meg szerettek volna mihamarabb végezni: összerakni a boglyákat, és gyerünk haza. Elég volt ebből a se ide, se oda életből: az egyik lábuk itt, a másik ott. Ideje szilárd partot érniük. Most, hogy sütött a nap, szeptember közepe egyszerre közelinek tűnt fel. Küszöbönállónak. Pedig mennyi különféle gond van még, mennyi teendő a költözködés kapcsán – honnan vegyenek erőt és időt? A tehén például ott jár a legelőn, nem érzi a bajt. Mi legyen vele? És akik korábban kaszálni készültek, most gondolkozóba estek: mikor? Nem jobb lenne a tehenet letaglózni, és elvetni a gondját?
– Kijöhettünk volna egy kicsit az esőben is kaszálgatni – korholta önmagát és a férfiakat Darja elégedetlenül sóhajtozva és mérgelődve, hogy lám, ők is csak utólag okosak.
– Jöhettünk volna – felelte a tekintetét idegesen elfordítva Pavel –, csakhogy nem jelentette be, mikor óhajt majd elállni. Esetleg el is rothadt volna a széna.
Csak Andrej nem kesergett.
– Kaszálunk eleget, nagymama, mit zsörtölődöl? Ha megjavul az idő, kaszálunk bőven. Én akár holnap hozzákezdhetek. Harminc boglyát is rakunk egy hét alatt. Elég lesz a tehénnek harminc boglya?
– Ha a krumpli megterem, hát hogyne lenne elég.
– Megterem – hogyne teremne meg?! Ettől a magabiztosságtól Pavel is jobb kedvre derült.
– Talán beszélek valakivel, hogy segítsen. Három pár kéz mégiscsak gyorsabb. A kolhozban most még sokáig nem lesz munka – megszokásból még mindig kolhozt mondott szovhoz helyett.
– És ha egyenesbe jöttök, akkor a sírokat, Pavel, a sírokat. – Darja ezt nem felejtette el. – Amíg a koporsókat át nem viszitek, nem engedlek el benneteket Matyoráról. Vagy ha nem, én se megyek sehová.
Andrej meglepetten és hitetlenül nézett apjáról a nagyanyjára és a nagyanyjáról az apjára. Valóban igaz, amit beszélnek: hogy fel kell ásni a sírokat? Kiásni, ami a halottakból maradt, akiket olyan régen temettek el, amikor ő még a világon sem volt? Minek? Ez az előttük álló munka ijesztette is, hátborzongató volt, amolyan nemszeretem dolog, de csábító is, izgatóan érdekes is. Érdekes, mivé változik az ember, miután harminc, negyven, ötven évet feküdt a földben, mégpedig nem valami idegen, hanem a te famíliádból, nemzetségedből való ember. A nagyapád vagy a dédapád? Aligha lesz az egész előtte álló életben még egy ilyen alkalom. Ez különös eset, különös kaland, amely aligha ismétlődik meg még egyszer.
De hát közismert, hogy ember tervez...
Másnap mint derült égből villámcsapás: Pavelt sürgősen, küldönccel behívták a telepre. Egy szerelőmunkása részegen vagy figyelmetlenségből vagy szélességből bedugta karját a gépbe, és egész életére nyomorék lett.
Pavel csak egy pillanatra szaladt haza a rétről, ahová a kocsit utánaküldték, épp csak átöltözött, és teát sem hörpintve, minden csomagolás nélkül rohant a partra. Darja utánakiáltott:
– Mikorra várjunk vissza?
– Nem tudom – legyintett futtában Pavel.
Andrej azon a napon kaszált. Pinyiginék kaszálója már vagy tizenöt éve mindig ugyanazon a helyen volt, a rétek és a zsombékos mögött, a távoli jobb parton, s Andrej, aki jól ismerte még az odavezető utat, reggel egyedül vágott neki. Vitt elemózsiát is, bográcsot is, arra az esetre, ha lusta lesz hazajönni ebédre. No meg kaszakövet, két kaszát vitt. Estefelé odavárta az apját is. De az apja nem jött, s arról, mi történt, Andrej csak akkor szerzett tudomást, amikor sötétedéskor hazament. Miután végighallgatta a nagyanyját, annyi meggyőződéssel mondta, hogy Darja is elhitte:
– Reggel itt lesz.
De Pavel másnap sem jött vissza, Darja várt, várakozott, amikor pedig a nap nyugovóra hajolt, nem bírta tovább, futva elindult Andrejhez a kaszálóra. Az eső után állt a víz a zsombékosban. Ha kikerüli, jóval meghosszabbítja az útját, ezért aztán Darja bolondjában nekivágott egyenest a hideg, tapadós ingoványnak, és térdig süppedt bele. Mire kivergődött, vizes és sáros lett, akár egy boszorka, s mégis kénytelen volt kerülő utat tenni. Egészen kimerült, mire eljutott a céljához, de Andrej nem volt ott. A földbe szúrt kasza ott meredezett a roskadozó, öreg kunyhó mellett, amelyet még az első évben befedtek kéreggel, mindjárt azután, hogy megkapták ezt a parcellát. De a legutóbbi időkig szolgált, és jól szolgált a váratlan esők, no meg a pihenés perceiben. A másik, amelyet egy ágra akasztottak, annak a három nyírfának egyikén függött, amelyek alatt a kunyhó megbújt. Mivel árnyékban állt, Darja arrébb ment, leült a napsütésben a lekaszált fűre. A lába sehogy sem akart átmelegedni. Lehúzta a cipőjét, mindkét kezével dörzsölgette a lába fejét, és körülnézett.
Andrej nem annyira kaszált, mint inkább összezavarta a dolgot. Látszik, hogy elszokott a paraszti munkától. Elfelejtette azt is, amit tudott. Magasra emelkedtek a rendek, de keresztül döfött rajtuk az épen maradt, erős fű. A kaszálás vonalai meg egyenetlenek voltak.
Darja, ahogy jobban megnézte a szénát, észrevette, hogy a rendek megfonnyadtak és megszikkadtak már. Vagyis Andrej ma egyáltalán nem kaszált, legfeljebb egy-két kurta rendet. S keserű, kellemetlen érzés szorította Darja szívét: nem, semmi sem lesz az ábrándokból. Semmi sem lesz, kár is remélni. Minden hiába.
Kiáltva szólongatta Andrejt, újra meg újra, míg csak választ nem kapott. Andrej a parton – a folyás ellenében – vagy fél versztányira volt tőle. Ott kászálódott elő a füzesből. A kezében bogrács volt, és abban valami élénken piroslott. Darja kitalálta: Andrej sóskaborbolyát szedett. Úristen, hiszen ez még egészen gyermek! Ha nem vigyáznak rá – eltűnik a bokrokban, megy csemegézni... Hogy él vajon egyedül?
De hát Darja most éppen azért jött ide, hogy abbahagyassa vele a munkát. Elgyötörte ez a nap, és amikor megtudta, hogy csónakot küldenek a telepre élelmiszerért, elhatározta: elküldi velük Andrejt is, nézzen utána, mi van az apjával. Ördög vigye a kaszálást: ha Pavel visszajön, majd kaszálnak még eleget, ha meg nem jön, Andrej úgysem boldogul egyedül. De már alig kételkedett abban, hogy be is fejeződött az idei szénakaszálás. Mit az idei? – az ő számára soha többé nem lesz már semmilyen. Egyfajta munka az ő életében örökre lezárul. Valóban csak egy? Nem hallgatott Andrejra, aki a bokrok közé akarta rejteni a kaszákat abban a reményben, hogy újra eljönnek és folytatják a szénakaszálást. Határozott mozdulattal a vállára vette az egyik kaszát, a másikat Andrej kezébe nyomta, s miközben hazafelé lépdelt, arra gondolt, hogy időt kellene szakítani, és eljönni ide búcsúzkodni. Drága Matyóra egész földje, de ez a legeslegdrágább. Mennyi munkát ölt bele, mennyi verítéket hullatott rá. De mennyi mindent takarítottak is be! És mennyi örömben volt része!
Andrej elment a csónakkal, és eltűnt. Darja, hogy agyonüsse a várakozásra szánt időt, a veteményeskertben szöszmötölt. Az esők után megsűrűsödött a fű, szétmosódott a krumpli, s a gumók vékony csírákkal törtek fölfelé bolondjában. Újra össze kellett gereblyézni az egészet.
Az egyhetes eső, azután meg a jó meleg, pazar uborkákat nevelt – naponta akár kétszer is lehetett szedni belőle. Darja szedett is és sajnálta, hogy nincs, aki megegye. Visszaemlékezett arra az időre, amikor a saját gyerekei és unokái lesben álltak csaknem minden egyes uborkánál, s még az ágyason kijelölték, ez a tiéd, ez az enyém... Úgy rémlik, hogy régen volt? Tegnap volt. Amikor Andrej a beszélgetés során faggatni kezdte, ő azt mondta, egyszerűen semmi az emberi élet. S valóban: körülnézni sem érünk rá, máris eltelt. Csak három napra lehet számítani: a tegnapra, a mára, és, mondjuk, egy picikét a holnapra.
Most, hogy már volt mit szemelgetni, tyúkok jelentek meg a veteményesben, le-leszálltak az ég madarai is, és Darja elhatározta, hogy madárijesztőt állít. Két keresztbe kötözött rúdra ráhúzta ócska, lyukas köpenyét; s mivel nem talált megfelelő sapkát, piszkos rongyot kötött a tetejébe, majd arrébb ment. Mivel a vetemények bokraitól nem látta a földbe szúrt botot, hirtelen megdöbbent : de hiszen ez ő maga. Ő bizony, ő... Ha megállna így az ágyások között széttárt karral, nem menne oda egyetlen tyúk sem. Nem repülne rá egy égi madár sem. És ő még keresgélt, kérdezte önmagától: kihez lett hasonló... Irgalmas Isten! Vagy így kell ennek lenni?
Andrej csak negyednap tért vissza. Elmondotta, hogy apját egyik bizottságból a másikba ráncigálják, egyhamar nem lesz vége ennek az ügynek... Úgy határoztak, hogy nem kaszálnak. De Darja már nem a szénára gondolt, mert megrémült:
– De hát őneki mi köze ahhoz? Ott sem volt. Itt volt. Mért ráncigálják?
– Ő a munkavédelmi felelős.
– És mi lesz most vele ezért a munkavédelemért?
Élete során Darja régen meggyőződött már arról, hogy az emberi felelősségrevonás gyakorta nem válogatós: akire ujjal rámutatnak, azt veszi célba, azt ítéli el, s az emberi bűn nemegyszer vakon tapad valakire.
– Semmi sem lesz – mondta szokása szerint meggyőződéssel Andrej. – Ráncigálják, játszanak az idegeivel, aztán legfeljebb kap egy kis dorgálást – okulásul a jövőre. És kész.
– Ezt ő mondta neked?
– Ő. De én magamtól is tudom. Ezt mindenki tudja. Már készült, hogy elutazik, de valamiért mentegetőzni is kezdett Darja előtt; magyarázkodott, hogy tovább nem maradhat, mert hamarosan áradni kezdenek a frissen leszerelt katonák a hadseregből, és akkor nem lesz könnyű munkát találni. De Darja nem is tartóztatta, nem hozta eszébe sem a szénát, sem a sírokat – minden úgy történt, ahogy sejtette. Ezen az estén beállított Bogodul, és sokáig üldögélt ott; csikorgatta a fogait Andrejre, aki nem maradt adósa, és kötekedő, barátságtalan pillantásokkal sandított rá. Hallgatagon itták hármasban a teát, de Andrej csakhamar felugrott az asztal mellől, és fütyörészve, dúdolva nekiállt csomagolni, egyáltalán nem titkolva, hogy örül az elutazásnak.
Régebben Darja nem tűrte volna a fütyörészést: „Kit fütyülsz kifelé, kit fütyülsz ki a házból, te ilyen-olyan?!"
Most mindegy volt neki. Mindenkit kifütyülnek. Senki sem maradhat benn. Bogodul köhintett, krákogott, háborgott, amiért Darja némán tűr, de Darja úgy tett, mintha nem hallaná, nem értené ezeket a jeleket sem.
Később, amikor a haragos, elégedetlen Bogodul elment, Andrej felháborodva azt kérdezte:
– Minek engeded be, nagymama? Miért nem kergeted el magadtól ezt a vadállatot? Ez nem ember. Ez vadállat.
– Már miért ne volna ember? – kérdezte Darja, valamiféle erejét meghaladó lelki gyengeséget legyűrve, fáradtan, gyászosan. Ember ő is.
– Hogy volna ember? Legalább egyszer nézd meg figyelmesen az ábrázatát. Elfog a félsz. Beszélni sem tud embermódra, csak morog meg dörmög, mint az állat.
– Hát pedig én megértem minden különösebb beszéd nélkül is. És ő is ért engem. Hisz én most keresem, ki illik hozzám jobban. Úgy ám. Én jobb vagyok tán? Vagy mi? Nem marad senki már, aki engem megértene.
Reggel, elutazáskor, Darja zokon vette, hogy Andrej a házban kezdett búcsúzni tőle, mert nem akarta, hogy elkísérje a csónakig. Darja azért mégis elkísérte. De erősebben, fájdalmasabban érte ennél a sérelemnél egy másik, amit megnevezni sem lehet, mert nincs rá alkalmatos szó. Csak gyötrődni lehet tőle, mint a bánattól vagy a kórtól, amikor nem világos, hol és mi fáj. Darja jól emlékezett: tegnap óta, amikor hazajött, máig, amikor végleg elutazik, Andrej nem ment az udvaron túl sehova. Nem ment végig Matyorán, nem bánkódott titokban, hogy többé sohasem látja, nem mozdult meg a lelke... Pedig hát lenne mihez emelni a lelkét ezen a földön, melyen született, nevelkedett, lenne mihez... Ő meg fogta a bőröndjét, lement a legrövidebb úton, s begyújtotta a csónakmotort.
Isten veled is, Andrej, isten veled. Ne adja az isten, hogy könnyűnek erezd az életed.
Minden magyarázat nélkül hamarosan megint eltűnt Petruha, és Katyerina visszaköltözött Darjához.
Augusztus volt már, gyümölcsadó hónap. Minden érlelődött a veteményesekben, a mezőkön és az erdőkben, érettebb lett – miután menyecske módjára kiszórakozta magát és megasszonyosodott – az Angara, amelyben Szent Iván napja után, akárcsak esküvőt követően, tilos fürdeni, mivel „a szarvas a vízbe vizelt"; kifakult az ég, súlyos, fényes, lágy napok következtek. Az időjárás többé már nem szeszélyeskedett, de érződött, érződött az idő: az éjszakák hűvösek lettek; tündökölve, sziporkázva égtek a csillagok, s gyakorta lezuhantak; zuhanás közben elégtek, búcsúzóul fénycsíkot húztak át az égen. Azok láttára valami majd megszakadt a lélekben, az izgalomtól – összeszorította és árvasággal telítette; reggelenként, különösen a zengő éjszakák után, zavaros, szürke ködök úsztak elő, de egyelőre inkább csak a folyópart mentén maradtak, nem borították be az egész Angarát; a napok pedig, amelyek észrevehetően megrövidültek, sem veszítettek erejükből és hatalmukból. Úgy rémlett: a végsőkig telítettek és feszesek: többet szedtek magukba, mint amennyit elvihetnek.
S valóban, mintha összetorlódtak volna; két vagy három alkalommal – és mindig estefelé – valahol messze, az égen is túl mérgesen fenyegetőzött valami dörgés, de csak fenyegetőzött, esőig, égiháborúig nem fajult a dolog.
A szénakaszálók befejezték a munkát: nyolc nagy kazal állt a réten. Az egész faluból csak két család mert a maga számára kaszálni: Koskinék vagyis Kotkinék, akiknek népes családja játszva lekaszálta a tehénnek valót és Vera Noszereva, Darja szomszédasszonya. No ez aztán csudálatosán merész nőszemély: esőben, sötétben suhogtatta a kaszát, egy szál maga. Minden segítség nélkül. És összekaszálgatta a tehénnek valót. Csaknem egyedül – hiszen mi segítség várható egy tizenkét éves kislánytól – összegereblyézte, boglyákba rakta; de aztán a közös munka végeztével, a Vera kitartása iránti tiszteletből és csodálatból, az egész falu segített tető alá vinni. S habár Vera a széna behordása után megvendégelte őket, világos volt, hogy nem ezért esett neki az egész kolhoz Vera szénájának, hanem a személye kedvéért. Őérette, aki úgy döntött, hogy minden és mindenki ellenére is kitart a tehene, a joga mellett, hogy ne vásárolt, hanem maga fejte tejet adhasson a gyerekeinek. Darja ha ránézett, szemrehányással gondolt önmagára: hogy talán neki is újra meg kellett volna próbálnia kaszát fogni. Aztán majdcsak lett volna valahogy... Akkor talán Andrej is marad még, s nincs ez a súrlódás Pavellel. Azért történt így, mert talán túlságosan sokáig morfondíroztak, várták a jó szerencsét. Pedig hát miért? Miért is ne lehetne esőben kaszálni? Kutya baja se lesz attól a zöld fűnek. Jókor jut eszébe. Eh! Mi értelme, hogy több mint nyolcvan évet élt, és ez is csak most jut eszébe!
Mindenütt újkrumplit ástak, és megsütötték tinórugombával, amelyből rengeteg bújt ki a földből. Annyit ettek, mintha jól akarnának lakni a még előttük álló félbeszakított esztendőkre is. Ahol csak egy fenyőfa is állott, okvetlenül telis-tele volt a töve tinórugombával. Megjelent a keserűgomba is a nyír- és nyárfáknál is, csakhogy ez méltósággal és válogatósán, minden sietség és tolongás nélkül. Egyszóval az utolsó nyár mintha csak tudná, hogy ő az utolsó, bőséges bogyó- és gombatermést adott. A sóskaborbolya után megérett a part mentén a fekete ribizli is. Darja naponta egyszer elment oda, s pillanatok alatt összeszedett egy nagy vödörre valót. Alig bírta elcipelni a temetőig. Otthagyta az övéi sírjánál a bokrok között. Estefelé csak Katyerinával együtt tudták hazavinni. Az asszonyok és gyerekek sűrűn jártak át a Béresre: ott hamvas áfonya termett, mégpedig bőségesen. Az utóbbi években gyűjteni kezdték a hollóáfonyát, a loncot is, mivel híre járt, hogy jót tesz magas vérnyomás ellen. De az öregek, mivel fogalmuk sem volt arról, hogy eszik-e vagy isszák azt a vérnyomást, továbbra sem ették a kesernyés, vad bogyót, amely valóban mintha csakis a hollók kedvéért tenyészne, és amely az irtásföldeket meg a szemétdombokat kedvelte. Már az sem szólt a hollóáfonya javára, hogy odatekerődzött a hamvas áfonya alá, és nem volt saját, tiszta megjelenése. S a neve is fura, valahogy tisztátalan és gyanús. Azelőtt Matyorán ilyesmi nem volt. Más dolog a ribizli, a madármeggy vagy a vörösáfonya – ezeket igazán nem lehet alantas származással gyanúsítani. Igaz, vörösáfonya mindkét szigeten kevés volt, éppen csak amennyit a szájukba hajigálhattak. El kellett evezni érte a folyón túlra a régi erdőtüzek helyére. De a vörösáfonyának még nem is jött el az ideje. Pedig hát az minden erdei gyümölcs közül a legfinomabb. Azt aztán nem nevezné el soha senki sem hollóról, sem medvéről.
Darja Szonyát várta, a menyét, gondolta, eljön Szonya, szaladgál itt egy darabig, gyűjt mindenfélét, amit azután ő, Darja eltenne télire. De hiába, Szonya feléje se nézett, úgy látszik, nagyon megtetszett neki az az új hely. De hát csak nem dolgozik örökké... No, éljenek, ahogy akarnak. Csak a következő héten érkezett meg a brigádvezetőségtől s az „ügyétől" egyaránt megszabadult Pavel. Teát és cukrot hozott az öregasszonyoknak, s azt mondta, ezentúl traktoron fog dolgozni. Megrakodott mindenféle zöldséggel, s anélkül, hogy egy teljes napot eltöltött volna, megint elzakatolt a motorcsónakján. Darja kiment a falu határába, a szigetfokra, és sokáig nézte a fia előregörnyedő, mozdulatlan alakját, amely mintha valami külső nyüzsgéstől szakadt volna el; nehéz szívvel, fáradtan, azt gondolta: nem, nem a maga gazdája Pavel. És nem is Szonya irányítja. Azt nem engedné – egyszerűen elkapta valamennyiüket a lendület és sodródnak, sodródnak, szét sem nézhetnek... Kevesen lépnek kedvük szerint. Menjen el talán az erdőgazdaságba Ivánhoz a második fiához? És ott mi van? Ha nem is messzi vidék, de idegen. Idegenek az emberek, idegenek a dolgok, s ki tudja, nem idegen-e a fia is? Utazzon oda először egy kis időre körülnézni? Nem. Előbb el kell búcsúztatni Matyorát. El kell búcsúztatni Matyorát, és jobb az övéihez menni – oda, ahol azok tízszer többen vannak, mint itt. Felületesen, gyorsan sikló emlékezéssel sorolni kezdte akaratlanul azokat, akik ott vannak, és hirtelen eszébe jutott az öregje, Miron. Eszébe jutott, és megdermedt a szégyentől: kezdi elfeledni. Ritkán, nagyon ritkán jut eszébe. Úristen, milyen könnyen megválik az ember az övéitől. Milyen gyorsan elfelejti azt, aki nem a gyermeke: feleség a férjet, férj a feleséget; nővér a fivért, fivér a nővért. Amikor temeti, tépi a haját bánatában, alig áll a lábán, aztán eltelik egy fél év, egy esztendő, és az, akivel húsz-harminc évet éltek együtt, akivel gyerekeket hívtak életre, akivel naponta becézték egymást – mintha soha nem is lett volna. Mi ez? Úgy adatott, hogy végképp megkeményedtek az emberek? S az önmagánál korábban sírba tett gyerekei miatt is csak azért szenved, mert bűnösnek érzi magát: mert köteles lett volna megvédelmezni őket, de nem sikerült. És a többiek is mind – akár véletlenül találkozott velük, akár nem – akikkel együtt volt, beszélt, rokonságosdit játszott, és elváltak – ment mind a maga útján, még akkor is, ha egy apától-anyától születtek. Hát igen. Vad az ember. Vad. így még az állat sem viselkedik. Ha a kan farkas elveszíti a párját, nem hajlandó tovább élni...
Egyetlen mentséget talált, s azt is úgy kellett megkeresni. Mironnak, az öregének, nem volt saját sírhantja, amely mellett el lehetett volna üldögélni, elengedni a lelkét, bánkódni, sírni, felidézni, mi volt, és elképzelni mi lehetett volna még. Miron egy ősszel elment a tajgába, a „mi Angaránkon" túlra, és eltűnt. Elment, és nem jött vissza, mintha a föld nyelte volna el. És egyetlen lélek meg nem mondta, mi történt vele. Amikor másodszor is eltelt az az idő, amennyire élelmet vitt magával, Darja alaposan megijedt, ide-oda szaladt a faluban, és elérte, hogy a férfiak össze-szedelőzködtek megkeresni. Tudták, merre járt vadászni, de semmi nyomot nem találtak. Vele együtt veszett oda két kutya – próbálja meg kitalálni az ember, miféle halál vitte el őket. Pedig nem is volt még öreg. Ezt Darja a mostani éveihez képest képzelve gondolja, akkoriban alig múlt ötven, vagyis a legjobb férfikorban volt. Körülbelül annyi idős, mint most Pavel. De Pavellel össze sem lehet hasonlítani: Miron jóval erősebb volt, élénkebb, keményebb jellem. Vagy ezt csak most érzi így? Bizony, sok minden másképpen volt valójában, mint ahogyan ma látja, sok mindent megkoptatott az idő és a megbízhatatlan, fáradt emlékezet. Lám, eszébe idéződött Miron, de valahogy nyugodtan, egyszerűen anélkül, hogy a szívét érintené. Kihűlt, kihűlt a szíve, és csak a közeli, a mai nap fájdalmát érzi – a Matyoráét. Elképzelhető, hogy az emberek, akik megmaradnak, Matyorát is éppúgy elfelejtik majd, mint a tavalyi havat. Ha egyszer a hozzátartozóikat is ilyen könnyen elfelejtik...
„Bocsáss meg nekünk, istenem, amiért gyengék vagyunk, rossz emlékezetűek és gyarló a lelkünk – gondolta Darja. – A kőtől nem kérik számon, hogy kő, az embertől számon kérik, hogy ember. Vagy belefáradtál a számonkérésbe? Miért nem hatolnak el a kérdéseid hozzánk? Bocsásd meg, Uram, hogy én kérdezlek. Rossz nekem. Elmennem pedig nem engedsz. Én már nem a földön járok, de az égben sem, hanem mint akit ég és föld közé akasztottak: mindent látok, de hogy mi mire való, nem tudom. Megítélem az embereket, de ki adott ehhez jogot nekem? Úgy látszik, eltávolodtam tőlük, ideje volna, hogy elvigyél. Ideje... ideje... küldj értem, Uram, könyörgök. Mindenkinek idegen vagyok én itt. Vigyél ahhoz a rokonsághoz... ahhoz, amelyik közelebb van hozzám."
Verőfényben folyt az Angara... Gyenge felszél enyhe neszezése közben folyt az idő. Darja háta mögött ott volt a Matyora, amelyet körülmosott mindkét áramlás; magasan a feje fölé emelkedett az égbolt. Bizonyára szép a föld alatta, ha ilyen hátborzongatóan szép az ég. Megállítják az Angarát, de az idő meg nem áll, és az, amit egyetlen mozgásnak éreztek, részekre válik. Víz alá kerül Matyora, de ugyanígy fog ragyogni az ég, így ünnepli a derűs napot és a derűs éjszakát. „Mi köze az égnek Matyorához – igazította ki önmagát Darja –, ez emberi dolog. Matyora emberek kezében van, ők rendelkeznek vele." De Darja mintegy kívülről ráözönlő, őt szinte körülmosó akaratlan, gyors elmélkedéseiben meg-megszakadt valami, és úgy hiányzott az összefüggés, hogy teljesen megértsen valamit. S vergődött, vergődött a megszakadt kurta és konok gondolat: folyik az Angara és folyik az idő...
S jó lett volna vitatkozni valakivel, bizonygatni a magáét, még ha tudja is, hogy az igazság nem az ő oldalán áll.
Este, elalváshoz készülődve azt kérdezte Katyerinától: – Veled nem fordult még elő, hogy ha nincs is ott senki, mégis, mintha szólna hozzád valaki?
– Ki szólna? – rémült meg Katyerina.
– Nem tudom. Ma azon kaptam magam, hogy hangosan beszélgetek. Mintha lett volna mellettem valaki. Kérdezett, én meg beszélgettem vele.
– Egek ura. És mit kérdezett?
– Zavaros ez és nehéz. Nem is tudom megmondani, mit. Úgy látszik, megbolondulok. Csak akkor már minél hamarább...
16.
Ezek voltak az utolsó, ha nem is nyugodt, de mégiscsak békés, otthonias napok. Aztán egy, talán harminc emberből álló horda érkezett a városból, három fiatal, de már jócskán tapasztalt nőszemély kivételével csupa férfi, azok is fiatalok és fenemód szilajok. A legelső napon, hogy a kezükbe került Matyóra, s megérezték a szabadságot, egytől egyig mind berúgtak, összeverekedtek egymással, úgyhogy másnap kettőt orvoshoz kellett küldeni. De másnap is zajongtak, vitatkoztak, kinek van igaza, kinek nincs. Elküldték egy csónakot a boltba pótlásért, ami estére meg is érkezett. De most már könnyebb féle; nem volt verekedés. Matyorának elég volt egyetlen nap, hogy halálra rémüljön; alig akadt valaki, aki különös ok nélkül kidugta volna az orrát a kerítésen túlra. Az irodaházat pedig, amelybe a horda települt, igyekeztek versztányira elkerülni. S amikor két legény bekopogott Darjához, az öregasszony kész lett volna térdre hullani előttük: szánjatok meg, ne pusztítsatok el egy keresztény lelket. De a fiúk csak hagymát kértek, még pénzt is nyomtak a kezébe, és elmentek. Csak Bogodul ment oda szándékosan az irodaépülethez, s merően és elégedetlenül nézte a jövevényeket, mert ő nem félt sem istentől, sem embertől. Azok meg, bár csúfolták és ugratták, azért nyilván tartottak is tőle egy kicsit: nem ember, hanem szörny, ki tudja, mit vesz a fejébe az ilyen. A torzonborz, mezítlábas, piros szemű, majomkarú, ijesztően szúrós tekintetű Bogodul akaratlanul is tiszteletet ébresztett, hát még miután valamelyik falubeli megsúgta a frissen érkezetteknek, hogy gyilkosság bűne terheli, az is lehet, hogy nem eggyé, csúfolni is kevésbé csúfolták. Hanem a régi mellé új nevet adtak neki: Himalájai Ember. Erre ő, amint az egy havasokból leereszkedett vademberhez illik is, vicsorgott és szitkozódott. Rosszul vagy jól, de a jövevények mégiscsak sürögtek-forogtak, tettek-vettek, és lassanként betakarították a gabonát. Jól nem dolgozhattak, nem a magukét gyűjtötték, nem ők fognak szenvedni miatta. Oly mindegy, úgysem maradnak kenyér nélkül. Oly mindegy, ez a föld úgyis utolszor terem. Megeshetett volna, hogy most sem terem. Oly mindegy... Volt, aki elutazott, de jött a helyébe más; a csónak majd mindennap elrohant a telep vagy a bolt felé. Pedig az idén sokkal kevesebbet vetettek az előző kolhozéveknél. A saját erejükkel is elboldogulhattak volna, de valami okból kiadták bérbe ezeknek... Az idevalósiak pedig, miután befejezték -a szénakaszálást, megint átkeltek a telepre krumpliszedésig, a végérvényes költözésig, s megint csak az öregasszonyok maradtak a faluban őröknek. Mielőtt kiléptek volna az utcára, kilestek a kerítés résein, nyugodalmas-e minden. Az utcán pedig lopakodva jártak, otthon csöndesen ültek, éjszakára bezártak minden reteszt.
Az idő pedig telt. Egymás után peregtek nappalok, éjszakák, és minden nappal még elháríthatatlanabbul, még közelebb férkőzött az ősz. Lomhák és hidegek voltak a reggeli fagyok, későn száradt fel a harmat és a köd: akkorra már magasra emelkedett a nap. Durva, harsány hangok hallatszottak az iroda felől, ahol egyszer veszekedtek, máskor meg nevettek. Sokáig brummogott a beindított motor, míg végre beszálltak és elmentek. Ezután az iroda mögött főzéshez láttak a nők, akiket kívülálló csak nehezen tudott megkülönböztetni egymástól. Mindhárman fürgék, nagyhangúak, mindhárman férfinadrágot viselnek, és mindhárman, akár az édestestvérek, alacsonyak és húsosak. De az egyikről azt beszélték, hogy az ittlevők közül valakinek a felesége, a másik kettő, akiknek nem volt férjük, nehéz sorsot viselt. Ebédtájt előbújt az ajtón valami fickó, aki lemaradt a munkásoktól, vagy mert másnapos volt, vagy mert beteg, vakarózott, ásított, hunyorgott a napra, szükségre ment,.s eltöprengett, mi legyen most már, aludjon-e tovább, vagy csináljon valamit? Ekkor az asszonyok meglesték, s befogták fát vágni, vizet hozni a hordóból, segédkezni a konyhán. Attól fogva nyüzsgés hallatszott onnét, egy-egy szelíd kis pofon és nevetés.
Nappal égetett, rezgett a felforrósodott levegő, s megkeseredett az érett, száraz illattól, amely a fűből, gabonából s mindabból áradt, amit a betakarítás hozott. A szántóföldekről idehallatszott a kombájnok zümmögése. Olyan kellemes volt, mintha nem is gépekből jönne. Az egyiken idevaló, matyorai fiú dolgozott, a Koskinék családjából, a másikon egy jövevény. A rakodás szempontjából alkalmas jobb parthoz a Pinyiginék kaszálója mellett kikötöttek egy uszályt, amely még egy autót és egy traktort hozott a szigetre, s amelybe a magot szórták a kombájnokról. A szovhoz a nyár végére szerzett egy kis motoros hajót, az húzta ide az uszályt, azon hozták most az élelmet és egyáltalán – azzal közlekedtek Matyóra és a telep között. Az asszonyok az idegenektől való féltükben a kishajót kihasználva kezdték elszállítani a szigetről a kisállatokat: tyúkot, malacot, birkát. Mert hát így van ez: ha egy példát mutat, a többi is követi... Kodácsolás és sivalkodás hallatszott mindennap. A tehenek egyelőre legelésztek. A tehenek és a széna számára egy nagy, magas, kétfödémes, cölöpös tehertutajt ácsoltak a férfiak.
Látni lehet, látni a véget... S a kijelölt határnap el nem késik, s az emberek sem ijednek meg – lám, hányan jöttek, hány dolgos kezet küldtek ide.
A Béresen, ahol nem voltak szántók, csak erdők és legelők, egy másik brigád szállt partra – az erdőgazdaságból. Utasításba adták, hogy minden marhát egy nap alatt hajtsanak onnét Matyorára – még jó, hogy alacsony volt a gázlóban a víz. És fellángolt a Béres. Fellobbantak az öreg karámok, aztán az erdők is tüzet fogtak. Alulról fújt a szél, s a Béresről az egész füstöt Matyorára hajtotta. Órákig sem lehetett látni az eget. A nap ha elő-előbukkant, sápadt korongnak látszott. A tehenek csordába verődtek, s bőgtek. A szovhoz tehenei, amelyek ezelőtt a kolhozéi voltak, csúnya bőgéssel rohangáltak a szigeten. Csoportokba verődtek, topogtak, s a szájukról folyt a hab; a lovak, amelyekből jóval kevesebb maradt, sokkal nyugodtabban viselkedtek, de azok is féltek a földtől, és a víz felé húzódtak. A matyoraiak felháborodtak:
– Mit művelnek, mit művelnek? Miért nem tudtak várni még egy keveset? így azután könnyen leéghet Matyora is. Ilyen szárazságban... Itt a gabona, a termés... Ide egyetlen szikra is elég.
Az idegenek pedig – hisz mások nem tehették – válaszul felgyújtották a malmot – vagy valakinek titkos utasítására, hogy lassanként eltüntessenek mindent, vagy anélkül, merő garázdaságból: ha úgyis el kell égnie, hát akkor égjen is, legalább megnézzük. Mit nekünk az idegen füstöt nyelni – elérjük, amit akarunk, tűzzel, ropogással! És elérték. Darja, amikor este kiment az utcára, felkiáltott: meglátta az eget borító tűzfényt, mégpedig nem is a lenti, a Béres felőli, hanem a fenti, a bal oldalon. A malmon kívül nem volt ott semmi, ami éghetett volna. Gyorsan visszament a házba, és felrázta Katyerinát, aki már lefeküdt.
– Gyere, búcsúzzunk el tőle. Csupa idegen lesz ott, meglásd. Milyen lehet neki őközöttük – senki egy jó szót se szól búcsúzóul. Menjünk, Katyerina.
– Hová, mi az? – ijedt meg Katyerina; mindentől féltek ők az utóbbi időben, minden koppanástól megdermedtek, minden váratlan szótól összerezzentek – hátha bajt hoz, hátha rosszat rejt.
– A malmot gyújtották fel. Zavarta őket. Mennyi gabonát megőrölt nekünk szegény! Öltözz, legalább mi mutassuk meg neki magunkat. Legalább minket lásson utoljára.
Az égő malom előtt valóban csupa jövevény nyüzsgött. Mit tesz az emésztő tűz az emberekkel, miért hat rájuk ilyen félelmesen? Ezek mintha megtébolyodtak volna: ugráltak, kiáltoztak, a forróság felé szaladtak – aki közelebbre fut, tovább bírja, az a hős, ha pedig már nem állja, le-huppan a megpörkölődött, barna földre, és rikkantva visszahengergőzik. Sikongtak a nők – kettő volt ott –, amikor ijesztésül a tűz felé lökték őket, ököllel fenyegették a férfiakat, a hátukat csépelték, s elégedettek, vidámak és boldogok voltak. Egy, még nagyon fiatal és ostoba fickó felmászott egy nyírfára, és a lábát hintázva, a tűztől meghibbanva, csasztuskákat kiabált. Egy kiskutya, amely a körülötte folyó hajcihőtől szintén megbolondult, lentről úgy ugatta, mint valami vadállatot. Az emberek ujjal mutogattak a legényre is, a kutyára is, és dűltek a nevetéstől. A kutya értette, hogy tetszik, amit csinál, csak még inkább iparkodott. Mulatság, mulatság... Rángva pöndörödtek össze a nyírfalevelek, a forróság felőli oldalon lecsüggedtek a súlyos galy-lyak, a tündöklő tűzfényben színtelennek, áttetszőnek látszott a fa. Áttetszőnek, anyagtalannak látszottak az emberi arcok is.
Hátborzongató, belülről jövő zúgással égett a tűz; a magasra nyúló lángnyelv hegyét lehajlította vagy leszakította a szél; messzire szálltak a pernyefoszlányok. Darja és Katyerina félrehúzódva álltak, szemben az oldalfallal. Bokrok mögé bújtak az idegenek elől, hogy azok ne lássák őket, csak a malom. Az épület már egészen beleveszett a tűzbe. Úgy rémlett, játszik vele a láng, hol fölemeli, hol meg leereszti; s már-már úgy érezték, hogy ez a hatalmas, veszett tűzcsomó képes elszakadni a földtől, s fölemelkedve szállni, szállni az Angara fölött, ijesztgetve a népeket, s ünnepelve önnön viharos, démoni örömét.
Az öregasszonyok nem hallották, mikor ment oda hozzájuk egy ismeretlen jövevény, egy már nem egészen fiatal férfi, nyitott, kockás ingben. Hogy is hallhatták volna meg ebben a recsegésben és ropogásban.
Álldogált mellettük az ember, azután részvevő hangon azt kérdezte.
– Jó malom volt?
– Jó – felelte minden ijedtség nélkül Darja.
– Értem – bólintott az ember. – Kiszolgált, úgy látszik. – És elnyújtott hangon hozzátette: – Mehet!
Ez a „mehet" nem ment ki Darja fejéből. Ez lett a legfőbb, a mindent megmagyarázó, a körülötte végbemenő eseményekre állandóan alkalmazható jelszó. Ha malac sivított a zsákban, miközben valaki a hátán cipelte a motoros hajóra – Darja utána nézett: mehet! Ha a szovhoz marháit hajtották az Angarához, hogy átvigyék őket arra a távoli partra, ahol az új telep van – de nem a telepre, hanem a folyó menti legelőkre – Darja elkísérte őket, nézte, hogy vonszolják föl a vonakodó teheneket és borjakat a nagy, póznakerítésű, se nem tutaj, se nem komp alkotmányra, hogy kötözik őket ácskapcsokhoz, s hogy indulnak el a földtől. Mehetnek! Keserű, fekete füst szállt a Béresről. Behatolt a házakba. Köhögésre ingerelte az embert. És Darja azt gondolta : mehet a Béres, mehet... Klavka Sztrigunova odaadta a bikaborjúját a szovhoznak, hogy legyen hús a városiak számára – mehet a szerencsétlen... Vitték a partra a szénát – mehet! Mind kevesebb és kevesebb maradt a megszokottból, a sajátjukból, minden sietett elmenni, eltakarodni minél messzebb a veszélyes szigettől. S a falu ott állt elhagyottan, lecsupaszítva, süketen, szintén készen a távozásra; az idegen emberek hangja kongott, mint a hordóban. Az idevalósiaké meg szétfoszlott, elveszett. S most már nagy hézagok voltak, messze látott a szem: üresedett Matyóra, szabadon járt a tekintet.
Klavka Sztrigunova, miután a leolt bika segítségével összejött az idegenekkel, rábeszélte őket, hogy az ő házát is gyújtsák fel – nem győzte kivárni, míg megkapja a pénzt. Azok persze a maguk gyönyörűségére minden teketória nélkül felgyújtották; még jó, hogy a szomszédos épületekre nem engedték a tüzet. De most a falu közepén is ott tátongott egy füstölgő, fekete gödör, és a tekintet nem talált támasztékot, lezuhant, megszakadt, mintha kútba nézne, úgy látta a messzi angarai térséget. Kettészakadt Matyora. Kettéesett...
Azon az estén amikor „elment" a malom, Darja és Katyerina a tűzvész helyétől a sötétben hazafelé tartva, a tornácon beleütközött Szimába meg a kisfiúba. Ott ültek a zárt ajtó előtt: Kolka szipogott, Szima pedig megnyugtató szavakat mormogott neki. Az öregasszonyok közeledtére sietve felállt, és arcát simogatva – mint mindig, ha idegeskedett – könyörögni kezdett.
– Fogadjatok be magatokhoz mára... Félünk. Ő sem alszik, sír, és én sem bírom. Olyan rémes... olyan rémes...
Lefektették őket az ágyra, s az az ágy nem is maradt többé üres: nappalra Szima még hazament, elmotoszkált a házban és a kertben, de éjszakára visszatért Darjához. A félelemtől, amely egyszer hatalmába kerítette, többé már képtelen volt szabadulni. De nem csak Szima félt: Bogodul, észrevéve, hogy Darjánál a pitvarban egy ócska vadászpuska függ a bunda alatt, megörült.
– Add nekem – kérte. – Kurva. Megölöm!
– Kit ölsz meg?! – kérdezte riadtan Darja. – Hogy adhatnám neked? Még csakugyan agyonlősz valakit. Mért mondod ezt? Kire haragszol?
– Fenyegetnek. Kurva! Fel akarják gyújtani a barakkot. Én azokat... – és akkorát pattintott az ajkával, mintha lőtt volna egyet.
– De ezzel nem lehet ám lőni. Nem emlékszem, hogy valaki is elvitte volna. Az öregem se, mikor még élt...
De Bogodul leakasztotta a puskát és elvitte – tán csak hogy megijesszen valakit, mert töltényt, patront nem kért. Patronnal együtt Darja nem is adta volna: mert amilyen féleszű, ha feldühödik, lepuffant valakit. Azért Bogodul. Most már csak ez hiányzott volna. Bogodulon nem lehet számon kérni semmit. Darján sem követelhetnének vajmi sokat – tehát biztos, hogy megint Pavelt vennék elő. Őt hurcolnák meg.
így történt, hogy most már nem ketten, hanem hálócimborákkal: Szimával és a kisfiúval együtt négyen éltek, mint valami mesebeli házban... Krumpli és minden egyéb zöldség volt bőséggel. Liszt maradt még a régi kolhoz-tartalékból. Teát és sót Pavel hozott vagy küldött valakivel. – Pavel most traktoron dolgozott, erdőt irtott szántóföldnek, úgyhogy könnyen nem tudott szabadulni. A tej a sajátjuk; Darja örült, hogy végre van, aki megigya, s töltött Kolkának reggel is, este is, és ráparancsolt, hogy nézzen be napközben. Darja a kemencén aludt, Katyerina, akárcsak korábban, a dikóra ágyazott magának, Szimának és Kolkának pedig átengedték az ágyat. Andrej elutazása után Bogodul gyakrabban jött – ő éppen fordítva, egy keveset csavargott nappal, de éjszakára hazatért. Félt, hogy felgyújtják a barakkot. Hogy megmutassa a puskát, néhányszor elsétált vele az iroda előtt, és hangosan krákogott és köhögött, hogy magára vonja a figyelmet. A jövevények kinéztek a tornácra, és azt kiabálták:
– Hé te, te partizán!
– Te himalájai!
– Török!
– Kivel akarsz hadakozni? Mi? És milyen fajtájú az a te ágyúd?
– Kérdezd meg inkább, hogy ő maga milyen fajta! Nem szolgált-e Nagy Péter alatt?
– Hát Rettegett Ivánra nem gondolsz?
– De hiszen azzal lőni se lehet.
Bogodul csak ezt várta.
– Gyere ki – mutatott oldalt, és levette a hátáról a puskát –, gyere ki, kurva!
De senki sem akadt, aki önmagán óhajtotta volna kipróbálni, lő-e az a puska; Bogodul diadalmasan felordított, a vállára lendítette a fegyvert, s többé meg sem fordulva, fütty és nevetés közepette eltávozott.
17
Darjánál pedig esténként sokáig nem aludtak, hanem hosszan beszélgettek. Szürkületkor feküdtek le anélkül, hogy tüzet raktak volna, s először arról beszéltek, amivel lefeküdtek, az elhúzódó teázás és a csöppet sem sürgető, utolsó háziteendők után. Öreg csontjaikra panaszkodtak, amint az szokás, fészkelődtek, köhécseltek, igyekeztek kényelmesebben elhelyezkedni, hogy testük kedvében járjanak; röviden, mintegy rovást hagyva, megerősítve, hogy voltak benne, hogy ismerték – felidézték az éppen elmúlt napot. De mind jobban és jobban fakult és tünedezett odakint a fény, elhaltak a zajok, visszahúzódtak az apró gondok, és a beszélgetés megnyugodott, szabadon folyt, töprengőbb, szomorúbb, nyíltabb lett. Az öregasszonyok már nem látták, csupán hallották egymást; édesdeden szuszogott Szima mellett a kisfiú, jegesen derengtek az ablakok; hatalmasnak, kerek e világon egyedül valónak látszott a ház, amelyben még mindig ott terjengett a szamovár alatt üszkösödő faszén gyenge, de ingerlő, savanykás szaga, s a szavak, mintha maguktól, minden erőlködés nélkül fakadtak volna. Engedelmes és könnyű volt az emlékezet is. Miről beszéltek? Hát miről lehet beszélni? Amerre a beszélgetés fordult, azt fürkészték, de Matyorától és önmaguktól csak ritkán fordultak el. így aztán egyazon dologról szóltak különböző módokon.
Ezúttal Petruhának kellett csuklania: vele kezdték. Klavka Sztrigunova, amikor a kerületbe utazott, hogy megkapja a pénz a házáért, találkozott vele Podvolocsnajában, a kikötőben. Elmondta, hogy Petruha dolgot talált ott: az elhagyott házak felgyújtásával foglalkozott. Az oda-valósiakat nem viszi erre rá a lelkük – ezt el lehet hinni –, Petruhának viszont ismerős művelet, s könnyedén megbirkózik vele. Klavka azt állította, hogy Petruha pénzt kap minden felgyújtott épület után, s úgy látszik, nem keveset, mert nem panaszkodik. Állítólag így hencegett Klavkának: „Ettem, ittam, teli vagyok dohánnyal." És csakugyan: bár azt nem lehet tudni, hogy evett-e, de az bizonyos, hogy ivott, és éppen egy újabb üvegért szaladt ki a hajóhoz. Megvendégelte volna Klavkát is, hívta, de ő állítólag nem fogadta el, mivel azt az embert, akivel Petruha együtt volt, nem látta megbízhatónak, és hát éppen sok pénz volt nála.
Katyerina, aki beletörődött, hogy a maga házát elveszítette, képtelen volt Petruhának megbocsátani, hogy idegenekét felgyújtja. A Klavkával folytatott beszélgetés után egész nap jajveszékelt, teli szégyennel és félelemmel:
– Ó micsoda gyalázat! Mekkora a szégyen! Most aztán igazán végképp elvesztette a fejét. Hogy akar ezek után az emberek szemébe nézni? Hogy akar járni a földön? Jaj, Jaj, jaj!
Nappal Darja, akit szintén felháborított Petruha, még tódította is.
– Megtalálta hát a neki való munkát. Mert eddig sehogyan sem sikerült. Na de hát: a gyújtogatás, az nem építés. Odarak egy kis szalmát, gyufát ránt – ugyanazzal a gyufaszállal még egy cigarettára is gyújthat –, kész van minden, lehet melegedni a tűznél. Podvolocsnaja nagy falu. Van vagy három verszta, amennyire széthúzódott. Ott lesz elég munkája.
De Katyerina nem nyugodott meg, így hát este, amikor lefeküdtek, Darja ezt mondta a jajveszékelésére:
– Mit sápítozol? Mit emészted magadat? Nem tudtad tán, hogy milyen a te Petruhád? Vagy csak ő egyedül ilyen? Amikor a malomhoz mentünk, nem láttad tán, hány ilyenféle volt ott? Ha azt kérdenéd tőlük: gabonát akarnak-e inkább betakarítani vagy házakat felgyújtani, maradna a mezőn valaki? Rákezdted: „Szégyen, szégyen." Ha ő nincs, felgyújtotta volna más. Isten bocsássa meg, de az ilyesmire mindig akad vállalkozó.
– Inkább más... inkább más... miért ő? Haláláig megemlegeti, le nem mossa ezt a dicsőséget.
– És minek mosná le? Elél vele, nem rosszabbul másoknál. Még hencegni is fog. Őmiatta ne nagyon bánkódj, Katyerina. Magad miatt bánkódj. Neki mi ez? Ha véget ér ez a munka, talál ugyanilyent másutt.
– De hát az anyja vagyok, vagy nem? Hisz énrám is szégyent hoz. Rám is ujjal mutogatnak majd.
– Ne sopánkodj. Ki fog ujjal mutogatni terád? Kinek kellesz te? Hisz téged nem is ismernek. Mennyit akarsz te élni még – száz évet, vagy mi?
– Tán odamenjek összeszidni? – kért óvatos tanácsot Katyerina anélkül, hogy felelt volna. – Azt mondani: mit művelsz?!
Darja elégedetten kapta föl a szót:
– Menj csak, menj! Nézd meg, hol égnek jobban a házak: Matyorán-e vagy Podvolocsnajá-ban. Petruha majd örömében, hogy megérkeztél, kettőt vagy hármat is felgyújt egyszerre – ó, de jó lesz nézni! Aztán majd elmeséled nekünk, melyik falut melegíti Isten napja jobban. Reggel, ahogy felkelsz, indulj máris, ne halogasd. A motoros hajón visznek majd. Szidd össze. Minek gyújt fel idegen házakat, mikor itthon még nem égett le mind? Ó, Katyerina, miért vagyunk mi ilyen együgyűek? Éltünk, éltünk, és nem lettünk okosabbak semmivel. Olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek... No.
Elhallgattak. Félbehagyták a haszontalan beszélgetést. Katyerina tudta, hogy nem megy sehova, és nem téríti észre Petruhát semmivel. Petruha ilyen volt, és ilyen is marad. Úgy látszik, haláláig nem hagy már fel petruhaságával, ez az ő sorsa. Katyerina sorsa pedig, hogy Petruha anyja legyen. Szótlanul kell viselnie, bele kell törődnie, és sosem szabad zúgolódnia. Az emberek... Katyerina gondolkozni kezdett, kell-e szégyenkeznie az ismerős és ismeretlen emberek előtt önmaga és Petruha miatt, ha maga Petruha nem ismeri a szégyent. Hát ha ő, Katyerina most már nem kell senkinek – a fiának sem, és még kevésbé az idegen embereknek, mintha a világon sem lenne? Talán még jó is, hogy úgy tesz, mintha nem lenne, az pedig, ami a bőrében járkál, nem jó semmire – sem önmarcangolásra, sem szégyenre? Mi értelme kínlódni és szégyenkezni, ha a szégyened nem kell senkinek? Mi értelme? Darja... Ő mindent ért. Darja nem ítéli őt el. Megdermedni s csak egyedül élni. Különben is alig maradt már az életből valami...
Darja pedig arra gondolt, mit erezne ő a Katyerina helyében, és milyen szavakkal védekezne. Valószínűleg ugyanazt erezné, és ugyanúgy beszélne. És bizonyára ugyanígy válaszolna Katyerina, ha a Darja helyében volna. Hát ez meg micsoda? Darja először gondolkodott el így alaposabban azon, hogy mit jelent az ember életében a helyzet, a hely, amelyet elfoglal. Lám, őneki nem kell szégyenkezni a gyerekei miatt, és máris jogot formált, hogy felelősségre vonja Katyerinát Petruháért, kioktassa, kis híján megvádolja. És úgy látszik, ugyanígy beszélt volna vele Katyerina, ha Darja volna a Petruha anyja. És hol van akkor az emberjellem, az ő saját, senki máséra nem hasonlító természete, ha ilyen sok függ attól, hogy kedvezett-e neki a szerencse, vagy nem? Hová lesz az ember, ha helyette – a helye beszél? Ha Darja a Szima helyére került, aki idegen faluban él, rokonok és védelmezők nélkül, kis unokával a szoknyája mellett – akkor ő is ilyen csöndesen meghúzná magát? Hát mit tehetne? Valószínűleg ilyen lenne. Kiderül, milyen kevés van az emberben, ami a sajátja, amit a születésekor kapott, és milyen sok olyasmi van benne, amit a sorsa adott – az, hogy hová jutott el a mai napig, és mit hozott magával. Hát csakugyan lehetett volna ő ugyanolyan, mint Szima? Hiszen ők teljesen különböző emberek.
Szima csöndesen suttogott valamit a már-már elalvó Kolkának. Az alkony fénye kihunyt, és most a kurta sötétség után feltámadt az éjszaka: világosabban rajzolódtak ki az ablakok, élettelen fény törte szét a zavaros levegőt, imbolyogva úsztak elő a láthatatlanból a tárgyak, gyenge, remegő árnyak vetődtek a földre. Valahol, a falu túlsó végén, régóta ugatott egyfolytában egy kutya, mintha szakmányban csinálná – fáradtan, harag nélkül, épp csak hogy meg ne feledkezzenek róla. Különálló, összefüggéstelen szavak hallatszottak Szima suttogásából, mintegy a valódi szavak árnyai – olyan csöndesek és magányosak. És Katyerina halkan, szomorúan megint rákezdte.
– Azt hiszed, sok kell... Mennyországnak királynéja hallgass meg! Csak annyi, hogy letelepedne valahol az a csavargó... És dolgozna, mint más. S akkor biztosan lehetne Matyóra nélkül is élni. Adnának neki egy kuckót valahol, s ő oda engem beengedne egy ugyanilyen dikóra. Keltegetném reggelente: ébredj, Petruha, ébredj. Ideje munkába menned. Összekészítenék neki egy batyut ebédrevalóval. Szidhatna vagy tehetne akármit – tűrném én azt. Többet is eltűrnék én, csak tudnám, hogy jó úton van.
– Feleség kellene neki – mondta bosszúsan Darja. Ez a Katyerina már megint Petruháról beszél. – Ha te nem férsz össze vele, olyan asszonyt kell keresni neki, aki megtanítja kesztyűbe dudálni. Különben minden hiába.
– Ki az, aki ilyen csavargóhoz feleségül megy?
– Hát miért ne mennének ha egy kicsit észre térne?
– Jó ám ő máskülönben – örült meg Katyerina, hogy lám, Darja sem tekinti Petruhát egészen elveszett embernek, hogy ő is lát számára valami — bár bizonytalan, csekélyke menekvést. – A szíve lágy...
Darja odafönt a kemencén elvihogta magát: de még milyen lágy! Lágyabb nem is lehetne.
– De csakugyan. Olyankor nem is mentegetem. De ez igaz. Volt egy üszőnk... ha nem figyelek, az egész kenyeret föleteti vele. Szeletekre vágja, megsózza, és viszi a borjúnak. Az meg már ismerte: odament este a kapuhoz és bőgött, bőgött – őt hívta. Ha én adtam neki a tenyeremből egy ugyanolyan szeletet, elvette, de nem nyugodott meg. Neki az kellett, hogy Petruha menjen ki hozzá. S ha tőle is kapott, magától elment. Azelőtt meg egy tehenünk volt... Petruha meglátta, hogy a tőlem kapott szénát megette, erre titokban, hogy ki ne kapjon tőlem, még lökött neki. Azt is etette. És hány kutyakölyköt hurcolt haza! Csak tudnám, hol szedte fel őket! Különösen amikor nem volt józan – okvetlenül kutyakölyköt cipelt a kabátja alatt. Volt olyan idő, hogy négy kutya is összegyűlt minálunk. Én meg nem győztem kiabálni rájuk. Mindnek dobni kell egy falatot, s magunknak is alig volt mit enni. De nem, ő semmit se vett tudomásul.
– Na lám, milyen jó! – Darja nem állta meg kajánság nélkül. – A kóbor kutyákat megszánta, etette, a szülőanyját meg sorsára hagyta. Élj, ahogy akarsz. Ez nem az ő dolga.
– Esztelen, mondom, hogy esztelen – felelte csupa megszokásból Katyerina. – A tehénnek is úgy dobálta oda a szénát, hogy nem gondolta fel, elég lesz-e tavaszig vagy sem. Én beosztva adtam, hogy kihúzzuk vele. Ő meg, ahogy jött. Aztán tavasz felé már nem volt mit adni.
– Mért beszélsz már megint tehénről nekem? Te mit fogsz csinálni, szegénykém, ha elkergetnek bennünket innét. Mert elkergetnek. Hova mégy? Gondolkoztál már ezen? Tehénről beszél, amikor tehene már száz éve nincs.
– Megmondom én... – De Katyerinának nem volt mit mondania. Határozottság és remény híján üresen kongott a hangja. – Ha ő elhelyezkedne valahol... ha adnának egy kuckót...
Darja akkorát sóhajtott, hogy a ház minden zugában hallani lehetett: – Ha télen is nyár volna.
De úgy látszik, határozott irányú volt a beszélgetés, és már nem lehetett másra terelni: miután Kolkát elaltatta, megszólalt Szima is, és ő is ugyanazon a csapáson folytatta:
– Mindenkinek megvan a maga baja. Neked Katyerina, a fiad mellett kellene élned, róla gondoskodni. Unokára várni. Dajkálni...
– Jaj, Szima, ne is mondd – nyögött fel Katyerina, aki ekkora boldogságra gondolni sem mert. – Ne is mondd
– Én sem várhatok a lányomtól segítséget. Én sem tudom, hol hajtsam le a fejem. De nekem legalább itt van Koljanya. Az ő kedvéért utolsó csepp erőmig élni kell. De hogy éljek? Éjjel-nappal gondolkozók, éjjel-nappal gondolkozók; hogy éljek, hová menjek? Ha találnék egy öregembert...
– Úristen! – kiáltott föl Darja. – Még csak ez kéne. Hisz te már... s folyton valami öregembert emlegetsz. Nahát! Miféle öregember kell neked, az isten bocsássa meg, te csupa lyuk menyasszony? S minden lyukból homok folyik. Mit csinálnál te egy öregemberrel? Szima sértődötten hallgatott.
– Na, minek neked? Mi a fenének volna szükséged rá? – faggatta Darja. – Miért nem mondod meg nekünk?
– Nekem, Darja Vasziljevna, nincs rejtegetnivalóm. – No, ha „Darja Vasziljevna", akkor Szima komolyan megsértődött. – Álmodozni csak nem tilos? Katyerina arról álmodozik, hogy a fia mellett él majd, hát én is álmodozom. Én is örülnék, ha saját kuckóm lenne. Nem vagyok én még olyan öreg. A ház körüli munkát el tudom végezni. Senki meg nem bánná, ha a házába engedne. Nekem, Darja Vasziljevna, nem kell sok. Az én koromban nem azért jönnek össze az emberek, hogy gyereket szüljenek, hanem hogy egymás mellett könnyebben fogadják az öregséget. S Kolka is szépen nőne, nekem Kolkára is gondom lenne. Akármiről én nem álmodozók. De amire jó vagyok, arra jó vagyok. Mosnék is, főznék is.
– Jó vagy arra, jó...
– Ha pedig teneked nincs miről álmodozni – hát nincs. Nem a mi bajunk. A gyerekeidből ember lett, s nem tagadnak meg. Mi vagyunk ilyen elhagyatottak... Mégsem sírhatunk örökké...
– És énekelnél is az öregednek?
– Ha rendes öregember akadna, énekelnék is neki. Meghallgatná.
Most Darja hallgatott el meghátrálva, zavarba esve az elfelejtett szótól: „álmodozni". Illik-e Szimához, hogy kimondja? Illik-e Darjához, hogy meghallgassa? Eladó lányok szoktak álmodozni, amikor az életre készülnek, és még semmit sem tudnak róla. De hogy egy férfi birtokba vesz, és szaporodik a család, nem marad más, mint reménykedni. De a remény is évről évre kevesebb, olvad, mint a hó, míg csak végképp el nem olvad, és be nem issza a föld – és akkor már nem remény van előtted, hanem a föld alól felszálló emlékek párája. No, de mit lehet várni Szimától? Álmodozásra adta fejét. Árva lélek, vagy talán még annak se lehet nevezni. Szabad madár, de szállnia nincs hova. Foglalt minden hely. A repüléshez meg már gyenge a szárnya. „Hiába Szima, mégsem sima", jutott Darja eszébe a csúfolódás. Hát sima az nem lesz, annyi bizonyos. De miközben ez járt a fejében, bánatosan arra gondolt, hogy Szima mégis igazat beszél, mikor azt mondja, hogy őneki, Darjának nem kell a holnapi naptól semmi. Nemhogy álmodozni – még csak az kéne! – nemhogy reménykedni, de tán még kívánnia sincs mit. S valóban: miben reménykedhetne? A halálban? Azt nem kerüli el, arra nem kell reményt vesztegetni. Hát mire még? Nincs mire. Tehát hamarosan meg is kell halnia, ha már élni nincs miért. Szima és Katyerina meg élni fognak, tartják magukat, mégpedig nem azért, mert fiatalabbak – neki sem fogyott el még minden ereje –, hanem azért, mert dolguk van itt: Szimának fel kell nevelnie a kisfiút, Katyerinának aggódnia kell Petruháért, reménykednie, hogy megjavult. Valakinek szüksége van rájuk, ez a szükségesség mozgatja őket. De Darjától nem kell senkinek semmi. Most őrködik itt. De ha elköltöznek, erre sem lesz szükség. Az ember nem tud élni dologtalanul, anélkül, hogy szükség volna rá. Az – a vég. Nemcsak olyan emberek, mint ő, és nemcsak az ő korabeliek, koporsóba kerültek amikor hasznos szolgálat nélkül maradtak, amikor már nem volt rájuk szükség.
Még világosabb és nyugtalanítóbb lett az éjszaka – az ablakon benézett a hold. Folyvást csaholt és csaholt a bádoghangú, őrjöngő kutya. Már szinte szúrta a fülét ez az erőltetett ugatás. Darja úgy érezte, fel kell kelnie, hogy legyőzhessen magában valami nyomasztó, nem tudni hon-nét eredő, fojtogató nyugtalanságot, és ez a vágy olyan erős volt, és annyira szükségesnek látszott ez a dolog, hogy – bár tudta, mennyire fölösleges –, mégis szaporán leengedte zoknis lábát a kemencepadkára, leereszkedett a padlóra, és az ablakhoz indult. A kert felét elöntötte a hold erős, teljes fénye, a tornác deszkái lubickoltak benne, mint a vízben; a kert másik fele a csűrök súlyos, tömör árnyékában feküdt. „Szinte süt" – gondolta megremegve Darja a holdfényről, és elfordult az ablaktól. Szima, aki figyelte Darját, fölemelte a fejét a párnáról, és Darja – mert valamit mondania kellett – azt kérdezte: „Elaludt a fiúcska?"
– Elaludt – felelte készségesen Szima. – Régen elaludt. Hát te meg?
– Csak úgy. Összetörtem a hátam, tégla dörzsölte a lábam. Kinyújtóztam egy kicsit, megnéztem, ti beszéltetek-e velem, vagy talán nem is ti. Visszamászok.
– Na és ki beszélt veled? – kérdezte Katyerina. – Mi, vagy nem?
– Ki ismeri ki itt magát? A hangotok szerint talán ti voltatok, de a szavatok szerint – valami kis fiatalkák. Ó, mi lehet most a mi Nasztaszjánkkal! Alszik, nem alszik? Talán ugyanígy fekszik és ránk emlékezik. De hát nem tudja, hogy mi most egy házban hálunk. Ó, Nasztaszja, Nasztaszja! Csak jönne minél hamarább, hogy ránézhessek, eltereferéljek vele. Ha itt feküdne még Nasztaszja is – teljes lenne a kompánia, más senki nem kéne. Neki aztán lenne miről mesélni. Annyi mindent látott, amennyit mi egész életünkben sem. Magáért is, helyettünk is nézegetett eleget. Reggelig is hallgathatnánk.
Köhécselve visszakászálódott a kemencére, és amikor végre felmászott, és pihent egyet, önmagát hozta szóba:
– Ó, ha egy új ember rám nézne, azt mondaná, kész boszorkány vagyok. Vén banya. És ami még rosszabb: zsémbelni kezdtem. Nahát ez már egyáltalán nem jó. Azelőtt, azt hiszem, nem voltam zsémbes. De most hol ez nincs ínyemre, hol az. Nem. Ideje meghalni. Nincs út tovább. Minek zsémbelődni? Csinálják csak úgy, ahogy akarják, és kész. Ők a gazdák, az ő idejük jött el. Eltemetni biztosan csak eltemetnek. Nem hagynak a föld színén. Több meg nekem nem is kell. Vagy nem jól beszélek, lányok?
A „lányok" nem tudták, helyes lenne-e egyetérteni, hát hallgattak.
– Elaludtatok, vagy mi? Hát aludjatok, ha elaludtatok. De hamarosan megvirrad. Ha pedig megvirrad, hajon a fényes nappal, még teszünk-veszünk egy kicsit. Talán így is kell. Aludj, Daruska, te is. Azt mondják az emberek, hogy nincs, amiért fájjon a szíved. De miért fáj mégis ennyire? Az jó, ha egy dolog miatt fáj, azt helyre lehet hozni, de ha nem egy miatt, hanem együtt minden miatt? Mintha tűzben volna a szegény –, ég és ég, sajog és sajog. Nincs menekvés. Úgy látszik, nagyon bűnös vagyok én. Tudom én, hogy bűnös vagyok. De ki mondaná meg, hogy mi az én bűnöm? Mit kell megbánnom nekem, gyarló embernek? Vagy lehet megbánás nélkül is? Jaj, aludj, aludj... eljön reggel a nap, az majd sok mindent megmond neked. Ha semmi egyéb nem volna, hát a nap kedvéért is lehetne élni.
Harsányi Éva fordítása
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése