REINO KOTTI
A mai karjalai irodalom
Százötven éve látott napvilágot a Kalevala első kiadása. A világszerte ismert eposzban tükröződő évszázados népi kultúra hagyományainak az a fiatal karjalai irodalom lett az egyik örököse, amelynek létrejötte és kibontakozása gyakorlatilag egyetlen nemzedék alatt ment végbe. E művészgeneráció versei, elbeszélései, karcolatai először a húszas évek végén, a harmincas évek elején jelentek meg nyomtatásban, s tagjai közül néhányan mind a mai napig megőrizték alkotói aktivitásukat.
A karjalai irodalom megszületésének nem könnyű folyamatát, nemzeti sajátosságainak, mai hangjának kialakulását a finn nyelven megjelenő Punalippu (Vörös Zászló) című folyóirat, a Karjalai írószövetség orgánuma számainak áttanulmányozásával lehet legkönnyebben nyomon követni. A Punalippu döntő szerepet játszik a helyi irodalom alapvető feladatainak megoldásában. A folyóirat lehetőségei - hogy összefogja, megsokszorozza a karjalai alkotók erőfeszítéseit, és szárnyra bocsássa a köztársaság fiatal írónemzedékét - az idők során észrevehetően megnövekedtek: a Punalippu 12 nyomdai ívből állt valaha, most másfélszer ilyen vastag. A folyóirat terjesztési területe egyébként nem szorítkozik kizárólag Karjalára és a Szovjetunióra, jelentős olvasótábora van külföldön is, elsősorban Finnországban.
A Karél ASZSZK fővárosában, Petrozavodszkban jelenik meg orosz nyelven a Szever (Észak) című folyóirat is, amely az ország északnyugati körzetének irodalmi életével, eseményeivel foglalkozik. A Szever hagyományosan nagy figyelmet szentel a finnugor népek irodalmának. Flor Vasziljev udmurt költő, a hanti Roman Rugin és Mikul Sulgin, s Juvan Sesztalov, a manysik első írója ebben a 20 000 példányban megjelenő folyóiratban lépett a nyilvánosság elé, és vált Szovjetunió-szerte ismertté. A Szever állandó szerzői közé tartoznak a Komi ASZSZK és az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság írói is. A folyóirat jó hagyományai között említhetjük továbbá, hogy rendszeresen tájékoztatja olvasóközönségét a szomszédos Finnország irodalmáról.
A karjalai prózairodalom fejlődésében fontos szerepet játszott a legidősebb helybeli író, Antti Timonen munkássága. Oroszlánrésze volt abban, hogy a regény lett az egyik leggazdagabb és legsikeresebben fejlődő műfaj. Nem kis mértékben az ő törekvéseinek köszönhető, hogy jelenleg a valóság időszerű kérdéseinek a felvetése a karjalai próza alapvető fejlődési iránya. Regényeiben (Az elhagyott falu, 1976; Egyazon nap süt mindenkire, 1982) tovább munkálkodik azon, hogy napjaink gondjait a szépirodalom eszközeivel mutassa be. Az író merészen kitágítja művei tematikai határait. Az Egyazon nap süt mindenkire című regényében Timonen az elsők között nyúlt a Karjala (és nemcsak Karjala) számára oly aktuális szovjet-finn kapcsolatok témájához.
1974-ben jelentkezett első nagy lélegzetű prózai művével Jaakko Rugojev. A neves karjalai költő Nádas part című regénye korunkban játszódik. A szerző sajátos kirándulást tesz a tegnapi Karjalájába, mintegy megrajzolja a múltat a jelennel összekötő hidat. A mű legfontosabb gondolata a nemzedékek folytonossága, a gyermekek hűsége az apák hagyatékához.
A köztársaság finn nyelven publikáló íróinak életművében hagyományosan a múlt, a szülőföld távoli és közeli történelme az egyik legkedveltebb téma. Egy idő óta a múltat bemutató művekben világosan kifejezésre jut a történelmi objektivitásra való törekvés, az ábrázolt kor valósághű ábrázolása.
A forradalmár Edvard Gylling sorsával, valamint a múlt sok más kiemelkedő, de az idők során elfeledett hősének életútjával ismerteti meg az olvasót a fáradhatatlanul munkálkodó Jaakko Rugojev művészi-dokumentatív prózája; a fiatal Pekka Muta-nen 1983-ban megjelent Egy legény Markovo faluból című dokumentumokra épülő elbeszélése a Szovjetunió hősének, a háború első napjaiban elesett Pekka Tikiláinennek rövid, de tartalmas életéről mesél; Uljas Vikström 1969-ben megjelent Toiska című művével Toivo Antikainennek állít emléket, 1972-ben kiadott Torpedó című regényében pedig Ottó Kuusinennek.
Pekka Perttu 1978-ban publikált Vejnemöjnen ladikja nyomán című karcolatgyűjteménye nagy érdeklődést keltett az olvasók körében. A mű, amely megpróbálja nyomon követni a tehetséges népi énekes-mesemondó Perttunen család történetét, dokumentum értékű forrásokra, valamint - ami még ennél is fontosabb - a szerzőnek a folklór hagyományok örököseivel való személyes kapcsolataira épül. Pekka Perttu könyve elmélkedés a népművészet hagyományainak megszületéséről és megőrzéséről azon a vidéken, ahonnan a halhatatlan eposz számos runója származik. Az elmélkedő maga is ,,Kalevala-leszármazott", aki jól ismeri és nagyra értékeli a folklórt. Ortje Stepanovot a történelmi regény megteremtője, Nikolai Jaakkola követőjének tartja a karjalai kritika. Rokonok című regényciklusában mintha csak átvette volna a stafétabotot a Vízválasztó szerzőjétől. Ortje Stepanov nagyszabású műve egy észak-karjalaí falu fejlődésének forradalom utáni szakaszát mutatja be. A ciklus öt kötete voltaképpen a közelmúlt hatalmas és eseményekben gazdag periódusát ragadja ki a karjalai nép történetéből (Rokonok, Jaakko Saku — egy ember a népből, Forró nyár, Özvegyek, Makszim Prokopjevics, 1969—1985). A Rokonok nemcsak a karjalai olvasók és kritikusok tetszését nyerte el, az Özvegyek pedig az Egyesült Államokban is megjelent 1984-ben.
A szovjet karjalai irodalom egyik legismertebb alkotása Antti Timonen történelmi regénye, a Mi, karjalaiak (1971). A szerzőt gyermekkori emlékei ösztönözték arra, hogy regényt írjon a polgárháború bonyolult és zavaros időszakáról Karjalában, valamint az a vágy, hogy feltárja, megvilágítsa a múlt még homályos pontjait.
A forró személyes vonzalom és a bőséges tényanyag összegyűjtése segítette az írót abban, hogy meggyőző művészi tablót készítsen népe nehéz történelmi sorsáról. Beíogadsz-e engem, karjalai föld? című drámájáért, amelyet regényéből írt, az Oroszországi Föderáció Állami-díjával tüntették ki.
A mai finn nyelvű karjalai költészet sikerét és hírnevét általában Jaakko Rugojev, Taisto Summanen és Nikolai Laine nevéhez kapcsolják.
Jaakko Rugojev sokoldalú tehetség. Karjala legidősebb költője legalább két tucat kötet - számos vers, elbeszélő költemény, prózai mű — szerzője, aki több mint negyven éve alkot. Elismert mestere a prózának. Költészetében az utóbbi évtizedek során egyre erősebbek a lírai gyökerek. Verseiben, elbeszélő költeményeiben új erővel zeng a szülőföld és a földijei iránti szeretet, amely az ősök és a kortársak tettei, valamint a nemzeti nyelv iránt érzett gyöngédséggel párosul. 1982-ben megjelent legfrissebb kötetének kifejező címe, Gyökereim Karéliában is mély kötődését tükrözi.
Taisto Summanen lírikus. Karjala egyik legintenzívebben és leggyümölcsözőbben dolgozó alkotója. 1965 óta mintegy húsz verseskötete jelent meg. Válogatott műveit 1980-ban Emberi szív címen tette közzé. A kötet világos képet ad Taisto Summanen művészetéről. Költészete mélységes hazafiasságból, erkölcsi meg nem alkuvásból táplálkozik. Idegen tőle minden cifraság, az érzelmek hangzatos megjelenítése. Egyszerű forma és gondolatgazdagság — ezek Taisto Summanen költészetének fő vonásai. Mindazonáltal a költő tépelődő lírai hőse rendkívül érzékenyen reagál a természet világában végbemenő változásokra.
A karjalai irodalomban jelentős helyet foglal el Nikolai Laine életműve is, amelyben világosan megmutatkozik a költő társadalmi problémák iránti érzékenysége. A sokműfajúság és a szüntelen művészi keresés jellemzi költészetét, amely kétféle szellemi tartomány - az irodalom és a népköltészet — hatása alatt fejlődött. A 70-es években Nikolai Laine alkotásai közül különösen elbeszélő költeményei és lírai versei emelkednek ki. Életművének csúcsa a húszas évek viharos eseményeinek emléket állító Válaszúton című elbeszélő költeménye (1976). Ebben az írói munkássága végén született művében gazdag élettapasztalata, az évek során egyre jobban kifinomult mesterségbeli tudása, hervadhatatlan frissesége, s vele született tehetsége egyaránt megmutatkozik.
A mai finn nyelvű karjalai irodalomban a szinte már klasszikusnak számító Jaakko Rugojev, Taisto Summanen, Nikolai Laine mellé az utóbbi 10—15 év során újabb tehetségek sorakoztak fel. A már régóta ismert Armas Hiiri, Salli Lund, Ilmari Saarinen mellett egyre gyakrabban találkozik az olvasó Toivo Kemppi, Hella Hellman, Katri Korvela, Pekka Pollá nevével. A fiatalok közül, akik az elmúlt néhány évben hívták fel magukra a figyelmet, komoly"reménységet jelent Toivo Flink, akinek ebben az évben jelenik meg második verseskötete.
A köztársaság irodalmi életének nagy eseményeként üdvözölte a kritika öt évvel ezelőtt Vladimír Brendojev első verseskötetét. Vladimír Brendojev szeretett szülőföldjéről, az olonyeci körzetről ír verseket aunuszi dialektusban, amely a karjalai nyelv déli nyelvjárása. Sokat dolgozik. ír, klasszikusokat fordít, különféle műfajokban teszi próbára tehetségét, amely minden újabb művében erőteljesebbnek, érettebbnek mutatkozik. A Punalippu ez évi első számában Mozzsevjolovi sarj címmel vitte az olvasók ítélószéke elé első elbeszélő költeményét. (...)
PAP ÉVA fordítása
IGOR SZMOLNYIKOV
Lapp és szelkup alkotók
A két rokon nyelvű nép, a lapp és a szelkup ősidők óta él a mai Szovjetunió területén. A lappok a Kola-félszigeten, a sarkkörön túl, a szelkupok pedig a hatalmas szibériai folyó, az Ob völgyében. A többi északi néphez hasonlóan vadászó-halászó életmódot folytattak, rénszarvast tenyésztettek. Ezt kapta örökül apáitól és nagyapáitól az északiak mai nemzedéke is. Napjainkban azonban a lappok és szelkupok, akárcsak a szovjet észak valamennyi lakója, a szükséges tudással és modern technikával felfegyverkezve tudatosan alakítják új életüket, s egyre gazdagabbá teszik szellemi világukat a szocialista kultúra eredményeivel.
Mindkét nép csekély lélekszámú — a lappok kétezernél térségein. Szorgos munkájuk, eredeti művészetük szerves része a szovjet északon élők közös vívmányainak.
A szelkupok és a lappok írott irodalma, mondhatnánk, az első lépéseket teszi. Nem dicsekedhetnek még olyan sikerekkel, mint például az ugyancsak fiatal jukagir vagy nyenyec irodalom, de már a puszta létük is az északi népek felvirágzó nemzeti kultúrájának bizonysága.
A lappoknak napjainkban két tehetséges költőjük is van: Oktyabrina Voronova és Aszkold Bazsanov. Mindketten a murmanszki terület Revda nevű kisvárosában élnek. Voronova könyvtáros, Bazsanov pedig technikus. Voronova lappul, Bazsanov oroszul írja verseit. Mellesleg ebben is kifejeződik az északi peremvidéken élő népek mai életmódjának egyik jellegzetes vonása: az orosz a második anyanyelvükké vált, épp ezért az orosz nyelven írt eredeti szépirodalmi mű ugyanolyan megszokott és törvényszerű jelenség, mint a nemzeti nyelven íródott.
Aszkold Bazsanov Moszkvában tanult az Irodalmi Főiskolán. Költészete azt a lírai hagyományt folytatja, melynek legfőbb jegyei a formai tökély, a képi és gondolati világosság. A Murmanszki Kiadó 1983-ban jelentette meg a költő első kötetét, hosszú évek munkájának gyümölcsét, Tundrái napkelte címmel. A versekből olyan érdekes költő bontakozik ki előttünk, akinek sajátos, még a nehéz gyermekkor éveiben kialakult észak-képe van, melyet egyaránt közel tud hozni ahhoz is, aki itt él északon, és ahhoz is, aki sohasem járt ezen a zord vidéken.
Bazsanov számos metaforája érzékletesen jeleníti meg szülőföldje különös szépségét. Szinte látjuk, ahogy „a hegyek árnyai, mint éles ékek, darabokra szabdalják a holdfényt", ahogy „rőt kutyaként beszökik a hajnal", érezzük, hogy tavasszal „még a lucfenyők is izzadnak tűbundáikban", hogy „a tavaszi zápor a távoli mosolygós dél északnak küldött üzenete".
A találó metafora azonban önmagában még nem költészet. Akkor válik azzá, ha a költői látásmódban megelevenedik az adott világ tiszta költői képe, s átsüt rajta valamilyen jelentős gondolati tartalom. Aszkold Bazsanov verseiben ez azoknak az embereknek a költői képe, akik a nehéz körülmények között kiállják a bátorság és jellemszilárdság próbáját, akik nélkül „pusztasággá válna a tundra" (A pásztor), azoknak az ifjú északiaknak az alakja, akik „telhetetlenül" szeretik a tundrát, „akárcsak nagyapáik" (Az ősök szokása), s ez egyben a nemzedékek egybefonódásának gondolata is. Végül ez a költői kép és gondolati tartalom az egész szovjet irodalom egyik fő motívumával, a háborús évek emlékével ötvöződik.
„Három évtized és a háború be nem gyógyult sebe választ el bennünket" — írja egyik versében. Annak az embernek az érzelmei szóJalnak, meg ebben a költeményben, aki ellátogatott háborús gyermekkora színhelyére, ahol feledni lehet „éveink számát is, a bajok keservét is". Miért van ez így? - kérdi a lírai hős.
Tán nem a víz ez már, a friss víz?
Ám azt mondják, hogy csoda nincs.
Igen, itt tör fel a friss víz, életünk, irodalmunk kiapadhatatlan forrásvize. Kristálytisz-is kevesebben vannak, és a szelkupok is alig négyezren —, mégsem tűntek el nyomtalanul észak végtelen ta sugarai ott buzognak a költő számos olyan versében, melyek így vagy úgy a háborúhoz kötődnek: Gimnasztyorka, Eldugott tundrái tájon, A Tuloma partján.
Oktyabrina Voronova költészetében első pillantásra nem fedezhető fel a Bazsano-véhoz hasonló nyílt társadalmi állásfoglalás. Nála elsősorban a természet lágy fuvallataiban, a népköltészet finom színeiben tárulkozik ki a világ. Jól tudjuk azonban, hogy ez a fajta világlátás is képes megragadni korunk emberének érzelmeit és gondolkodásmódját. Érzékletesen jeleníti meg például a látszatra szürke nyírfák szépségét, melyek „a fagyban szorostan összabújnak" (A törpenyír). Társadalmi mondanivalót is hordozó, mély gondolatiság rejlik ebben a lírai képben. Voronova lírai hőse a mélyére hatol azoknak a több értelmű ősi jeleknek, melyeket a régi lappok véstek kőbe. Ezek a jelek mintha csak arra ösztökélnének bennünket, késő utódokat, hogy folytassuk a „krónikát", melynek kezdete az idők homályába vész. A költőnő meg is fogadja szavukat. A maga sajátos módján, a modern költészet eszközeivel ragadja meg az idő és a nemzedékek összefüggéseit, indítja útnak olvasóját a „régi mondák nyomába, melyek oly ősiek, akár az erdők..." (Az erdő szemei).
Útra készülődve című versében mintha csak egyszerűen tanácsokkal látna el bennünket, milyen rénszarvasokat válasszunk, ha hosszú útra indulunk: ne makrancosokat, vékony lábúakat fogjunk a szánba, hanem azokat, amelyeket „lusta patájúaknak" hívnak, a mokány iramszarvasokat. Valójában azonban olyan költői képet teremt, amely egy váratlan fordulattal az északi népek életének egyik legfontosabb sajátosságára utal:
Csak ne siess, ha útra kelsz,
Ügyes hámot keríts,
S jól tudd, melyik szarvastehén
Hogyan viselkedik.
A szelkupok életét leginkább Taiszija Pirsina műveibői ismerhetjük meg. Egy szelkup vadász családjában született, a Tomszki terület Kolpasevói járásában. Több mint harminc éven át általános iskolában tanított. Anyanyelvén írott karcolatai és elbeszélései őszinték, formailag tömörek és kifejezőek, tematikailag pedig önéletrajzi indíttatásúak.
Egyik ilyen elbeszélése (A tanítónő) egy szelkup lány tipikusnak mondható sorsat mutatja be. Az elbeszélés tág terű és a maga módján enciklopédikus jellegű: a hősnő, Tadel életútjának ábrázolásával párhuzamosan széles képet fest a szelkup falu életében végbement változásokról is. Elbeszéli többek között, hogyan állítottak be a faluba az erdőmunkások, és láttak hozzá, hogy iskolát és házakat építsenek a nomád sátrak helyett. Az emberek izgatottak és nyugtalanok. „Mit kell majd mindezért cserébe tennünk" — kérdezgetik az orosz tanítónőt. Az válaszul „elővett egy füzetet, és szótlanul felírta a leendő tanulók nevét". Ráadásul a szerző mintha „kitérne" ennek az eseménynek a további ábrázolása elől, nem beszél arról, hogyan szoktak hozzá a falu lakói az új élethez. Valójában azonban mindent elmond, amit csak kell, az új élet építésének kezdetéről. Ez a jelenet, melyet csupán igen röviden vázol, önmagában is sokat mond el az olvasónak a Szovjetunió egyik északi népének sorsáról, feltárja az őslakók és az orosz emberek egymáshoz fűződő jellegzetes kapcsolatait.
Az elbeszélés fő vonulatát lírai környezetrajzok és tájleírások keretezik, miáltal szerkezete arányossá válik, maga az elbeszélői hangnem pedig szelíddé, a népköltészettel rokon hangvételűvé. (...)
GERGELY LAJOS fordítása
IVÁN ISZTOMIN
A nyenyecek irodalma
Észak. Zord, s mégis gyönyörű vidék. Az ember itt megedződik és megférfiasodik.
(...) Már a harmincas években jelentkeztek tehetséges nyenyec írók a szovjet irodalomban. Északon nagy népszerűségnek örvend a Novaja Zemlja-i Nyikolaj Szemjonovics Vilka prózája, aki a neves festő, Tiko Vilka unokaöccse. Nyikolaj Vilka még 1938-ban, az Északi Népek Főiskolájának hallgatójaként jelentette meg orosz és nyenyec nyelven A szigeten és a Marja című kisregényeit. A sokoldalú tehetséggel megáldott Vilka tehetséges festő és szobrász is volt. A Nagy Honvédő Háborúban esett el. A Jamal-félszigeti nyenyecek körében jól ismert Iván Fjodorovics Nogo neve is, aki után két színmű maradt ránk, a Vauli Nyenyang és A sámán. A drámaíró 1947-ben halt meg.
Ugyanabban az esztendőben születtem, amikor Szovjet-Oroszország: 1917 februárjában, halász-vadász családban, a Jamal-Nyenyec Nemzetiségi Körzet jelenlegi suris-karszkiji járásának Muzsi.nevű falujában.Hároméves koromban súlyos betegségen - gerincvelőgyulladáson - estem át, s egész életemre béna maradtam. Kínzott annak a tudata, hogy semmire sem vagyok alkalmas. Nyolcévesen megtanultam mankón járni. Egy év múlva már iskolába mentem. Nagyon szerettem volna tanulni, s görbe ujjaimmal lassacskán írni kezdtem, később pedig már rajzolni és verselni is. A hétosztályos iskolát befejezve a Szalehardi Nemzetiségi Tanítóképzőre kerültem, ahol 1938-ban kitűnő eredménnyel végeztem. Ezután tizenkét éven át tanítottam északon, s közben - emlékezve Gorkij tanítására az önképzés fontosságáról — minden szabad időmet a festészetnek és az irodalomnak szenteltem. Anyanyelvi szinten beszélem a komit, a hantit és az oroszt is. 1936 óta írok és publikálok ezeken a nyelveken.
1958 végén Tyumenybe kerültem, s az ottani kiadónál az északi irodalmak szerkesztője lettem. 1964 márciusáig dolgoztam itt. Ez alatt az idő alatt különböző szerzőktől mintegy harminc próza- és verseskötetet szerkesztettem. Közöttük voltak a mi északi íróink is, például Leonyid Lapcuj, Iván Juganpelik, Gennagyij Pujko, Grigorij Lazarev, Mikul Sulgin, Prokopij Szaltikov, Roman Rugin, Juvan Sesztalov, Andrej Tarhanov és jómagam is. Ott voltam Leningrádban az északi írók I. konferenciáján, elősegítettem a tyumenyi írószervezet megalapítását.
Úgy vélem tehát, hogy meg tudom ítélni a Szovjetunió területén élő finnugor népek, konkrétan a nyenyecek irodalmának és kultúrájának állapotát.
Azokról a változásokról, amelyek az utóbbi tíz-tizenöt év során a nyenyecek - s nem is csupán a nyenyecek — életében végbementek, minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy óriásiak voltak. Országunk minden szögletéből - Ukrajnából és a Kaukázusból, Belorussziából és Litvániából, Lettországból és Észtországból, Baskíriából és Tatárföldről — egyre-másra érkeznek ide az emberek, zömükben fiatalok, hogy földgáz- és kőolaj-lelőhelyeket tárjanak fel... Új városok nőnek ki a földből: Hanti-Manszijszk és Szalehard, Szurgut és Gaz-Szele, Nyeftyejuganszk és Nádim, Uraj és Labitnangi, Nyizsnyevartovszk és Urengoj, Nojabrszk és Haraszavej... Vasútvonalak és vízi utak, helikopterek és repülőgépek, hóterepjárók és atomhajók kötnek össze a világgal... Szorgos munkások naponta egymilliárd köbméter földgázt és ezer köbméter kőolajat bányásznak az országnak. Épül a Sarki fény gázvezeték, amely az Urálon át Jelecig ér majd; a Barátság kőolajvezeték csövei, átszelve a Volgát és több más folyót, már messze délnyugatra nyúlnak. Mind nagyobb figyelmet fordítanak a körzet több százezer rénszarvasának fő eledele, a rénzuzmó védelmére. A hústermelés növelése érdekében a Csukcs-tundráról nagyobb termetű szarvasokat telepítenek át a Jamal-félsziget tundrájára. Eredményesen fejlődik a prémesállat-tenyésztés, a vad- és halfeldolgozó ipar.
A gazdasági újjászületéssel és megújulással párhuzamosan a vidék kulturális élete is átalakul. Éltető ösztönzést kap az irodalom.
Az elmúlt tizenöt esztendő jelentős irodalmi alkotásai közül megemlíthetjük Leonyid Lapcuj A szánhajtó (Szverdlovszk, 1969), a Tundra (Moszkva, Szovjetszkij Piszatyel 1970) és a Rénszarvasok futása (Krasznojarszk, 1979) című kötetekben megjelent verseit és poémáit, valamint a már a költő halála után kiadott Tyor című mesepoémáját (Moszkva, Szovremennyik 1984; N. Grugyinyina fordítása); a prózai művek közül Anna Nyerkaga A Nogo nemzetségbeli Anikó című kisregényét (Szverdlovszk, 1977; Moszkva, Szovjetszkij Piszatyel 1981), valamint a magam írásait: Az utolsó vándorút (kisregény) és a Hős (regény, az előzővel egy kötetben: Moszkva, Hudozsesztvennaja Lityeratura 1976), Viharfű (ifjúsági regény, Szverdlovszk, 1983).
A Szovjet írószövetség vezetőségének titkársága határozatban támogatta azt a kezdeményezést, hogy létesítsenek könyvkiadót Tyumenyben és Tomszkban.
GERGELY LAJOS fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/6. sz., 172-180. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése