Észt antológia (1)

UNO LAHT
... Enyhe baltikumi akcentussal

A rénszarvast agancsáról, az embert pedig kiejtéséről ismerik fel, mégpedig tévedés nélkül. Egy moszkvai taxis például azonnal megállapítja: „Az elvtárs a Baltikumból érkezett? Elárulja az akcentusa... Úgyhogy legyen szíves, fizessen előre!" Úgy látszik, a hírünk, hogy meglehetősen fösvények vagyunk, már felülmúlta munkaszeretetünk, kávéházaink és dalosünnepeink hírét.


Vagy mondjuk, egy amerikai detektívregényt lapozgat az ember, amelyben egy szenvedélyes gazember megint csak enyhe baltikumi akcentussal gúnyolódik az áldozatán. Istenem, kár a könnyekért! Az átkozott jenkik ráadásul sohasem határozzák meg, éppen most milyen náció tagja is az a hitvány alak - svéd, finn, litván vagy lengyel-e. És megint csak arra gondol az ember, hogy bizonyára észt — hiszen mindenki sértegeti, aki csak nem átallja.


Nevetséges, hogy még a nyugatnémetek is keleti testvéreik szemére vetik: „Magának olyan keleti-tengeri kiejtése van, hogy hallgatni is rossz!"


És ez a felháborító igazságtalanság megbélyegzi mindazokat a „törzseket", amelyek a Baltikumban laknak. Lám, micsoda átok, a nyelvek egészen különbözők, az akcentus viszont mindenkinél azonos. Vajon csak ezért lennénk rosszabbak másoknál? Az az enyhe akcentus talán árnyékot vet elveink szilárdságára?


Néha elgondolkozom: lehetséges-e, hogy mi, észtek azért is foglalkozunk szépirodalommal, hogy mások a jobbik oldalunkról ismerjenek meg, hogy miközben műveinket olvassák, megkedveljék egyenes gondolkodásunkat? Bár ezt az egyenességet időnként jobban felnagyítják, mint a hamleti egérfogót. Nem érti az ember, ki kit és miért pusztított el.


Én is nekifogtam hát, hogy megírjak néhány paródiát zászlóvivőink egy kicsiny, de nagyhatalmú csoportjáról — ezek egyike olvasható alább. A parodista nemes küldetésének lényege abban áll, hogy valódi ellenségek szerzése árán is mentse meg őket a legrosszabbtól, a kritika gyilkos nyilaitól (amelyekre ők természetesen rá is szolgáltak). Mivel azonban csipkelődéseim egy részét lelkiismeretesen kihúzogatta a fordító, a maradékot pedig elsimította a szerkesztő és jóakaratú tanácsadói, azért ez a tarka csokor szinte teljesen elvesztette tüskéit, bocsásson meg nekem az Úr...

Amerigo Nordman

ÁTUTAZÓ ATOMKÁK A KIS-AMERIKA UTCÁBÓL

Óriási üvegezett fémkeretben tágul a végtelen világűr, megfoghatatlan, mint valami színházi díszlet. A Nap felé eső nyugati bolygóközi űrállomás várótermében éppen elérkezett a koktél ideje.


A keleti gravitációjú átutazó atomka - foglalkozását tekintve mérnök - egy mini Martinit .rendelt magának műkaviáros Manhattan-Mologyozsnij szendviccsel. Az ital kellemesen hűvös volt, a pohárka szélén csillagpor szikrázott. A mérnök asztalához letelepedett egy érett férfikorhoz közeledő, szemmel láthatóan nyugati gravitációjú, sovány egyén atomka, haja brillantinos, foga sárga a nikotintól. Érdekes, a lovak nem dohányoznak, vénségükre mégis megsárgul a foguk! Vagy talán a Martini okozza? A jövevény ideges ujjai a vámmentes italok árjegyzékét tapogatták.


A jövevény atomka szürke szeme - csak egy árnyalattal világosabb a könnyű nyári úti ruhánál - hirtelen az asztalon heverő Kodumaa (Haza) című hetilapra mered.
- Bocsánat... ön a lapról ítélve észt, ugye?
- Mint bizonyára ön is - válaszolt a mérnök atomka mosolyra húzódó szájjal -, legalábbis a kiejtéséről ítélve.
- Messziről jön? - tudakolta az egyén atomka emigráns módra semmitmondó hangon.
-  Hát elég messziről! A Vénuszról. Az ottani dzsungelben szereltem hűtőberendezéseket, amelyek a Kohtla-Járve olajpala bázison működnek.
- És most?
- Megyek haza - vetette oda a mérnök atomka, egy pillanatra élvezve a másik zavarát.
-  Én a Merkúron lakom - szólt az emigráns utas fakó hangon. - Már huszonhárom fényéve.
- Szolgált a német hadseregben? - kérdezte a mérnök atomka különösebb hangsúly nélkül.
- Segédszolgálatban... Valaha a Kis-Amerika utcában laktam.
- A Kakasfő üzemet ismeri?
- Uramisten, persze, hogy ismerem! Az udvari főfalra én firkáltam föl krétával egy négy betűs csúnya szót. Emlékszel?
-  Emlékszem. Ez a firka még most is ott van. De mi lett a kakasfői Guidóval?
- Guido elmesélte nekem, hogyan akart Tuhajuhan őrnagy a repülőtéren ólmot ereszteni belé. Most a Merkúron van Guido, az autótemető préselógépén közönséges segédmunkásként dolgozik.
- És Tuhajuhan őrnaggyal mi van?
- A Marsra utazott... az előző feleségemmel, Susannával.
- Én is... találkoztam... a te Susannáddal. Hat fényévvel ezelőtt egy turistaúton.
-  Értem, de a részletek nem érdekelnek. - Ez fenyegetésnek hangzott. A világmindenségben is létezik beszivárgás. Mennyi közös ismerős a Kis-Amerika utcából! Az egyén atomka egy kissé kínosan érezte magát. Idegesen gyújtott rá egy Spaceshit cigarettára, és így folytatta: - Hát bizony a gyermekkornak szörnyű ereje van. Az emlékek a közeli infarktus előjelei. Az örök gyermekkor szigorúbban ítéli meg tetteinket, mint mi magunk tudnánk... - Egy kis szünetet tartott. - Lesz miről beszélnünk az egész éjszakára. Nem, nem, most én rendelek.


Az elektronikus óra kivilágított lapján hangtalanul követték egymást az antimásodpercek számjegyei. Rakéták érkeztek és rakéták indultak. A világűr tényleg szűknek bizonyult.

KÁLMÁN BÉLA fordítása

Néhány szó Uno Lahtról:


Sz. 1924, Valga; észt költő, prózaíró. Valgában és Tallinban tanult. A háborúban egy rendőrzászlóalj tagja lett, majd azzal evakuálták a hátországba. 1942-ben mozgósították. Megsebesült, Kazanyban dolgozott, majd Puskinban tovább tanult. 1944-46-ban az észt állambiztonságnál dolgozott, 1946-53 között újságíró, 1953 óta publikál.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1988/1. sz., 65-67. oldalak)