TEET KALLAS
Mérgezés előtt
A szobában most tevékeny csönd uralkodott. A magas, keskeny ablakon keresztül a nap egy kis foltot vetített a falra, amely ebben a pillanatban pontosan a két nő feje között volt, ott, ahol egy metszet lógott világos keretben. Henno Arrak Kerti ünnepélye váratlanul pikánsán hatott egy hivatali helyiségben. De ki tudja, lehet, hogy éppen a szobában dolgozók jó ízléséről és bátorságáról tanúskodott.
A félig nyitott ablakon át behallatszott a villamosok csörömpölése. Meleg, illatos nyári levegő áradt be. Igen, már úgyszólván itt volt a nyár, a pihenés, az utazás, a tengerpart ideje.
A hölgyek a papírjaik előtt ültek. Munkájukba merültek. Csillogtak a gyűrűk, siklottak a hegyes ceruzák: munkaeszközeik. Egyenletesen, hozzáértéssel dolgoztak. Könnyedén és vidáman. Elegánsan. A csend nem tartott sokáig. Az egyik felolvasott valamit a másiknak, az finoman felvonta a szemöldökét, mindketten kuncogtak egy kicsit. Valamivel később megismétlődött ugyanez a szertartás, csak fordított sorrendben. Hanem elég, ha valaki véletlenül benyit az ajtón, csak bekukkant, és már el is siet: a hölgyek arca egy szempillantás alatt hivatalossá válik. Homlokukon megjelenik egy-egy szigorú kis ránc, a dolgozó nő bélyege. Igen, első pillantásra a két nő közti hasonlóság egészen hihetetlennek látszott. Úgy hasonlítottak egymásra, mint a testvérek. Mint egymás dublőzei. De nem; azok a megközelítőleg egykorú emberek szoktak így hasonlítani egymásra, akik hosszú ideje együtt végzik ugyanazt a munkát, ugyanabban a szobában.
Aunénak és Vilvének hívták őket, szerkesztők voltak egy kisebb kiadóban.
Különben egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Aune harminckét éves, férjezett és egy iskolás lány anyja. Vilve csak huszonkilenc éves. Nemrég vált el, nincs gyereke. Aune sötétbarna, Vilvének néhány árnyalattal világosabb a haja. Igaz, a frizurájuk megtévesztően hasonló, mivel ugyanahhoz a fodrászhoz jártak. A hölgyek még sok más dologban is különböztek egymástól. Aune aznap sárga blúzt és fehér szoknyát viselt, Vilve narancssárga ruhát. Aune középiskolai tanár a végzettsége szerint, Vilve népművelő. Vagy fordítva? Ezt ellenőrizni lehet a személyzeti osztályon, ha szükséges.
Őszintén szólva, egyikük sem volt különösebben nagy elme. De a munkájukhoz ez nem is nagyon kellett. Elsősorban talpraesettségre volt szükség. Talpraesettségre, figyelemre és amennyire lehetséges, fürgeségre. Ha valahol az eszükkel kellett kitűnniük, többnyire feltették a szemüvegüket. Mindketten divatos szemüveget csináltattak. Munka közben eddig még nem volt rá szükségük.
A pöttömnyi kiadó, amelynek egyik osztályán ez a két bájos hölgy dolgozott, gyakorlatias nevet viselt: Népszerű Könyvek. Sok embernek fogalma se volt arról, hogy ilyen kiadó egyáltalán létezik. Pedig létezett, kitartóan és szorgalmasan dolgozott, mint egy öreg gőzmozdony, minden évben tisztes mennyiségű vékony könyvet vagy brosúrát adott ki. Nem is haszontalan könyveket. Elsődleges céljuk a népművelés volt; sok egyszerű családnak a legszükségesebb ismereteket adták meg, a fizikáról, a mosószerekről, Afrika államairól, a burgonya betegségeiről, a kazánházakról, a skizofréniáról, röviden: majdnem mindenről. A kis kiadó meglehetősen bonyolult rendszerében Aune és Vilve pedig távolról sem az utolsó láncszem volt. Évek óta rendeztek sajtó alá népszerű természettudományos kiadványokat. Minthogy a kéziratok többsége fordítás volt, a munka nem merítette ki őket túlságosan. Maradt mellette idő a magánéletre, a szórakozásra és más egyebekre is. Ugyanakkor majdnem alkotó embernek tarthatták magukat.
Tizenegy múlt öt perccel, amikor Vilve (a fiatalabb, a narancssárga ruhás) elgondolkozott. Egy darabig rágta a ceruzáját, sóhajtott egyet, felemelte a fejét, és kolléganőjére pillantott. Olyan világos és ártatlan szeme volt, mint egy filmsztárnak a harmincas évekből. Mikor megfelelőnek találta a pillanatot, megszólalt:
— Aune, legyen szíves, nézze meg ezt egy percre!
No igen, a magázás is a szoba stílusához tartozott. Csak megjegyzésképpen.
Aune (az idősebb, a fehér szoknyás) előzékenyen azonnal átvette a papírköteget, egy majdani népszerű könyv korrektúráját. A címlapon ez állt: Alma Darkman A gombaszedő kézikönyve. Népszerű Könyvek Kiadó. Ezután az előszó következett, majd több tucat oldal színes képekkel. Mindegyik oldalon egy-egy gomba képe szerepelt, ellátva a megfelelő magyarázattal, hogy mire lehet használni. A képek halványak, rossz minőségűek voltak, ami érthető is: ez még csak a nyersanyag. A könyv igazi élete még csak ezután kezdődik.
Mégsem volt közönséges könyv. Eseményszámba fog menni. Igaz, az olvasó szemében aligha - gombákról szóló könyvek gyakran jelennek meg -, annál inkább Alma Darkman számára. A szerző tudniillik Aune és Vilve főnöke, kis osztályuk vezetője. Ez az év fontos volt Alma Darkmannak. Ez a tiszteletben megőszült hölgy az ősz elején nyugdíjba készül. A korától ezt különben már legalább tíz éve megtehette volna, de a veleszületett kötelességtudat, energia és talán egy adag hiúság is mind ez idáig ott tartotta felelősségteljes állásában. Alma Darkman különben magasabb beosztást is megérdemelt volna, de - ahogyan ez az energikus állú, demokratikus nő a pihenés perceiben, erős cigarettával a kezében időnként őszintén állította — nem volt karrierista. Az élete egy kalandfilmhez hasonlított, különösen az első fele. Mielőtt osztályvezető lett, a polgári köztársaságban lázító röpiratokat terjesztett, földalatti összekötő volt, a háború alatt Tatárföldön egy földművelő brigád parancsnoka volt, a háború után egy szociális otthont és két kolhozt vezetett, mindemellett gyorsan felsőfokú végzettséget szerzett, és így került a Népszerű Könyvekhez. Ennek a harsány, szívélyes, az elveihez makacsul ragaszkodó idős asszonynak csak két gyengéje volt: az erős cigaretta és a gombák. Igen, a gombák, bármilyen meglepő is. Annyira érdekelték a gombák, hogy ősszel gyakran kivett néhány nap szabadságot. Ám azon mindenki csodálkozott, hogy titokban hosszú évek óta egy kézikönyvön dolgozik. Aznap, amikor megmutatta a kéziratot, az egész kiadón jókedvű izgatottság lett úrrá. És Alma Darkman munkájának vitathatatlanul megvoltak a maga értékei. A gombákról semmi újat nem fedezett fel, de az ismert adatokat egészen részletes receptekkel egészítette ki. Így például a fenyőgomba esetében nem elégedett meg a szokásos közhelyekkel, hogy ecetben érdemes eltenni, hanem több receptet is hozzátett. A könyvet egyébként valószínűleg amúgy is kiadták volna, mert minek is titkolnánk - a kiadóban néhány türelmetlen fiatalember már alig várta, hogy ez a tevékeny, állandóan füstölő néni végre visszavonuljon az aktív és zajos élettől. A könyv méltóképpen koronázná eddigi tevékenységét. Valaki valamikor könnyelműen azt javasolta, hogy válasszák meg Alma Darkmant szakszervezeti titkárnak, azóta is ő tölti be ezt a tisztséget. Az értekezletek iránti szeretete és az aktivitása néhány kötekedő kollégája szerint lassan minden mértéket felülmúlt.
A könyv megjelenésének tehát más várható következményei is voltak, többek között az elismert népművelő megemelt nyugdíjat kapna. Az ünnepélyes eseményeknek — a könyv megjelenésének és a nyugdíjba vonulásnak- mindenki szerint szeptemberben kell lezajlaniuk, mégpedig azért, mert néhány héttel azelőtt váratlan dolog történt: Alma Darkman agyvérzést kapott, és kórházba került. Az ő korában bármi megtörténhet ...
A korrektúrát, amelyet Vilve szerkesztő (a fiatalabb, a narancssárga ruhás) átnyújtott az asztal fölött Aune szerkesztőnek, reggel egyenesen a kórházból hozták. A címlap szélére Alma Darkman reszkető kézzel ráírta a monogramját, és hozzáfűzött egy megható, nem hivatalos utóiratot is: „Tartsatok ki, lányok! Fel a fejjel! Veletek vagyok!" A dátum még egyszer emlékeztetett arra a körülményre, amit a szerkesztők amúgy is tudtak: a korrektúrát az ütemezés szerint még aznap ebéd után vissza kell küldeni a nyomdába. Ellenkező esetben kellemetlenségek láncreakciója jöhet létre.
Szóval, Aune, arcán szívélyes mosollyal, kézbe vette a korrektúrát. Vilve pedig felállt, narancssárga ruháját suhogtatva apró léptekkel megkerülte az asztalt, és megállt kolléganője háta mögött. A ruhája alul majdnem a csípőjéig átlátszott. Akkor éppen ilyen volt a divat. Vilve különben egész nyugodtan követhette ezt a divatot, az alakja deréktól lefelé volt a legjobb. Szép a csípője, és a lába olyan, mint egy balett-táncosnőé. Fölül viszont kissé laposabb a kelleténél, és a nyaka is lehetne valamivel vékonyabb. Aune már vagy századszor állapította ezt meg, de mit lehet tenni, szerkesztő ide vagy oda, a nő csak nő marad, aki nem tud létezni hasonlítgatás, kritizálgatás, sőt egy kis irigykedés nélkül. A nő mindenképpen nő marad, még ha férfimunkát végez is: tudományos könyveket szerkeszt. (Egyikük sem kételkedett abban, egy pillanatig sem, hogy tudománnyal foglalkozik; igaz, azt már régen elfelejtették, hogy egyiküknek sem volt semmiféle tudományos végzettsége.)
- Igen? - szólalt meg Aune, akinek legnagyobb pozitívuma talán a hangja volt. Nagyon szépen tudott bánni vele. A szája szintén szép volt, de a lába sajnos vastag. A szülés óta ilyen, azelőtt tökéletes volt.
- Tessék, ez az — ütötte fel Vilve a kérdéses 56. és 57. oldalt. Mélyet sóhajtott. Aune Konrád Haller Kozmetika és modernség című, Lipcsében kiadott művének eléggé ügyetlen fordításán dolgozott. Ez a munka kifinomult stílust követelt, így Aune meglehetős bajban volt a kézirattal. Most pedig át kellett váltania a gombákra. Az első pillanatban eszébe sem jutott, hogy ezek nem egyszerűen gombák: ez magának Alma Darkmannak az életműve. Lévén azonban talpraesett nő, gyorsan kiigazodott - és már mosolygott is. (Tulajdonképpen egy kicsit furcsa: miért nem tartotta szükségesnek közölni velem, hogy Alma Darkman könyvével már itt tartunk? Ugyan ő a szerkesztő, de nekem kell aláírnom.)
- Tudja, Vilve, szégyen, de a gombákról jóformán semmit sem tudok — mondta most Aune.
- Azt hiszi talán, hogy én igen? - kacagott fel Vilve. Időnként kérkedtek a hozzá nem értésükkel. — Miről tudunk mi sokat? Nagy kvízjátékosok sem vagyunk. Csak én... tudja, úgy rémlett... egy kis kétségem támadt... Nézze csak, ezek a gombák nincsenek véletlenül összekeverve? Semmivel se tudom megmagyarázni a kétségeimet, de hirtelen úgy éreztem... és ezért mertem megzavarni...
Aune tovább nézte a homályos illusztrációkat. Egyre megy, a két gomba nagyságra és külsőre majdnem megegyezik. Sárgás színűek, ritkás világosbarna csíkokkal. Csakhogy az egyik mellett három piros kör volt, a másiknál pedig két kereszt. Ismert egyezményes jelek, az első jóízű, ehető gombát, a másik mérgesgombát jelent. Nem halálosan mérgezőt, akkor három kereszt állna ott. De Aune így is jéggé dermedt. Két kereszt is komoly kellemetlenségeket jelenthet.
Vilve közelebb hajolt. Egyenlőek voltak, közös volt a gondjuk. Igaz, egyiküknek alá kellett írnia és tovább kellett adnia a kéziratot, de ez a körülmény inkább erősítette, mint gyengítette egyenlőségüket. Később, ősszel majd minden elválik. Lehet, hogy egyikük osztályvezető lesz. Az is lehet, hogy nem. Mindenesetre érdemes összeszedni magukat, és egy pillanatig erősen koncentrálni. Olvasni kezdték.
„50. Ráncos tőkegomba, Rozites caperata. Tűlevelű és vegyes erdőkben, ta-ta-ta, sugarasan ráncos, sárgásbarna, ta-ta-ta, a húsa vajszínű, rendkívül mérgező, megbénítja az idegrendszer működését... ta-ta-ta.
51. Téglavörös susulyka, Inocybe patouillardii. Parkokban, halványsárga, ta-ta-ta, a húsa fehér, frissen is, eltéve is fogyasztható... ta-tata ..."
- Vagy az eltevés előtt... - olvasta gépiesen Aune, aztán hirtelen elhallgatott.
- Hogyan játszódik le egy ilyen idegrendszeri bénulás? - kérdezte Vilve.
- Biztos nagyon kellemetlen — tételezte fel Aune.
Találkozott a tekintetük. Aztán megint belemélyedtek a korrektúrába. A keresztek és a körök a helyükön voltak, a mérgeset a kereszt, ehetőt a körök jelezték.
- Nem tudom, szerintem minden rendben van... Maga mit gondol, Vilve? Aune szép hangjában ott vibrált egy morzsányi kétely. A tekintete egy pillanatra megállapodott Arrak félakt figuráján.
— Nézze, nem tudom, honnan veszem, de szerintem ezek a susulykák... nem, én sem ismerem a gombákat... de mintha valami rémlene... hiszen nincs olyan sokféle gomba... úgy érzem... hogy ezek a susulykák talán mérgezőek is lehetnek.
— Susulyka, susulyka, milyen mulatságos ez a szó — mondta hirtelen Aune, és mosolygott. - Egy kiskamasz mondhatná így. - Néhány perccel ezelőtt még stilisztikai kérdéseken töprengett, így megjegyzése érthető volt, de mégsem illett ide egészen. Ezt Aune is tudta. Haragudott magára. Fölöslegesen adott egy pont előnyt Vilvének.
Vilve továbbra is a válla fölé hajolt. Mintha semmi se történt volna. (Őszintén szólva, ha jobban megnézzük, Aune eléggé korlátolt nőszemély. Olyan vén csoroszlya lesz, mint Darkman, csak új kiadásban. Ez volt az első alkalom, hogy gondolatban közönséges szavakkal illette a kolléganőjét. Nem tudom, lehet, hogy tényleg ő lesz az osztályvezető, gondolta Vilve. Hát akkor... Hogy mi lesz akkor, azon nem gondolkozott tovább. Nem, ezt nem akarom elhinni, most mindenütt az alkotó ifjúsággal együtt végzett munkáról beszélnek, én pedig mégiscsak három évvel fiatalabb vagyok. Más dolog, hogyha a válásom befolyásolja az ügyet... Más indokot nem látok. Aunénak nincsen igazi szerkesztői szeme. Én mégiscsak okosabb vagyok, mint ez a tyúkanyó.) Vilve egy szép mozdulattal előbbre húzta az egyik térdét, és folytatta:
- Tudja mit, a biztonság kedvéért nézzünk meg valami mást is. Mondjuk, a rizikegombát. Akkor már dönteni tudunk ... ha ott nincs hiba, akkor... Nem igaz?
Megkeresték a rizikegombát. De meglepetésükre kétféle rizikegombát is találtak. Az egyiket réparizikének nevezték. Miért répa? Nem volt különösebb oka.
Aune elkezdett szorongani. Vilve már előre sejtette, hogy ez be fog következni. Szórakozottan nézte, hogyan tördeli a kezét Aune.
- Mégis jó lenne ezt az egészet ellenőrizni valahol - mondta most Aune ártatlan gyermekhangon. Vilve tekintete nem kerülte el a figyelmét. Aune összekulcsolta a két kezét, és felnézett. Ezzel meglehetősen sokat mondott. Először is azt, hogy Vilvének most el kell mennie valamilyen kézikönyvet szerezni. - Réparizike - csodálkozott. — Hallott már ilyenről?
Az utolsó mondat már békítő szándékú volt, az alárendeltség érzése szertefoszlott, Vilve biccentett egyet, és kiment. Az ajtó nyitása és csukása közben még egyszer megmutatta, milyen merészen átlátszó a ruhája.
— Micsoda erkölcstelen divat, a ruha és a nadrág is átlátszik — gondolta Aune, miután egyedül maradt. Elkomorodott. Igazság szerint egyszer-kétszer ő is szívesen végigszáguldott volna átlátszó ruhában a késő tavaszi városon. Még nem volt olyan öreg, hogy ez teljesen közömbösen hagyta volna. De a férje ellenezte, és ezt a fehér szoknyát hozta neki a bizományiból (Made in Hongkong).
Tíz perccel később a hölgyek gondolatai már minden légiességtől, átlátszóságtól, érzékiségtől messze jártak. Jaj, inkább lett volna zárva a könyvtár! Most három kötet feküdt az asztalon, hogy segítségükkel kiderítsék az előre sejtett igazságot. Réparizike valóban létezik, de a Rozites caperatával és az Inocybe patouillardiival már nehezebben boldogultak. Itt valami nem volt rendben. Vagy a szöveg nem stimmel, vagy a képek. Esetleg a jelek nem egyeznek? Vagy a rajzok hibásak? Vagy egyes részletek keveredtek oda? És ha minden zavaros? A kézikönyvekben (észt, orosz és német nyelvűekben) az állt, hogy a téglavörös susulyka nagyon mérgező, a ráncos tőkegomba pedig az ínyencek csemegéje.
- Én rögtön éreztem... - kezdte Vilve.
- Tudja mit, erről majd később beszélünk - jegyezte meg Aune maga számára is váratlan élességgel. - Ne haragudjon, de nagyon nyugtalan vagyok. Azonnal ki kell gondolnunk valamit.
Megint belemélyedtek a korrektúrába. A rajzok tanulmányozása semmire nem vezetett. Az elmosódott képek felcserélésével se mentek volna sokra. Igaz, az egyik képen látszott a tönkön valami gallérféle, ami Vilve szoknyájánál is átlátszóbb volt - ám ez még semmit sem jelentett. Egyáltalán: a gallér jelzi-e, hogy a gomba mérgező vagy sem? A kézikönyvek szerint néha jelzi, néha nem. A könyveket lapozgatva az ember különböző gondolatokra juthat, például arra, hogy a legokosabb, ha egyáltalán nem szed gombát. Honnan, honnan nem, az egyik hölgynek (valószínűleg Aunénak, az idősebbiknek, a fehér szoknyásnak) eszébe jutott, hogy egyszer hallott egy történetet egy tartui gombaszakértőről, aki súlyos gombamérgezést kapott. A másik pedig (valószínűleg Vilve, a fiatalabb, az áttetsző narancssárga ruhás) a lehető legkevésbé megfelelő pillanatban arra gondolt, hogy ők ketten valójában csak öntelt libák, akiknek nincs semmi keresnivalójuk ebben az épületben. El akart menni innen, messze-messze, ahol színjátszókört vezetne egy eldugott, vidéki kultúrházban, ahova valaha tényleg dolgozni küldték, és ahova mégsem került el. Ebben a pillanatban talán Aune is nyolcadikosoknak akart matematikát tanítani, annál is inkább, mivel május vége volt, amikor is a pedagógusok több mint két hónapos pihenésnek néznek elébe. De ez csak pillanatnyi hangulat volt, a hidat már régen fölégették maguk mögött; az óra ketyegett. Mindkettejük karórája. A falióra. És még valami nagy, láthatatlan óra. Feszengtek. Nem, borzalmasan érezték magukat. Nem akartak, nem tudtak mit kezdeni a váratlanul rájuk szakadt felelősséggel. És mikor végre egymásra néztek, mást is megértettek. Nevezetesen azt, hogy hirtelen szorosan összefűzte őket valami. Lehet, hogy egész életükre. Nem volt menekvés.
Akkor egyikük bezárta az ajtót. Beszélgetni kezdtek. Nyíltan és férfiasan, nagyon is komoly dolgokról. Nevezetesen: a könyvben nyilvánvalóan hiba van, aminek a forrását az idő rövidsége miatt (egy-két óra áll rendelkezésükre) nem tudják megtalálni. Ehhez túl sok olyan tulajdonságra lenne szükségük, amelyekkel nem rendelkeznek, így intelligenciára is. A rajzban van egy kényes, félrevezető pont. Ebben a hibában a nyomda és a szerző egyformán bűnös. Mindkét lehetőség elképzelhető. Ha a nyomda a hibás, akkor ők mossák kezeiket. De abban az esetben, ha a nyomda bizonyítani tudja ártatlanságát, a hiba felfedezése egy sor kellemetlenséget von maga után. A kiadónak fizetnie kell. A gépeket beállították, a papírt kiválasztották, a tervet elfogadták — nem mehet füstbe a kiadás. Az igazgatótól kezdve a takarítókig az egész kiadó prémium nélkül maradhat. A szedés bonyolult, nemcsak néhány sort kellene átszedni, hanem két teljes oldalt. A túlbuzgó szerkesztőket csendes, de általános megvetés övezné. A legkényesebb pont csak most következett. A szerző. Darkman! Nem lehet egy beteg embert gyanúsítgatni, még akkor sem, ha nincs nála kibírhatatlanabb vénasszony. Beteg ember, akinek vannak érdemei is. Közvetlen főnökük. Szakszervezeti funkcionárius. Egy ilyen neves szerző gombahatározójában elméletileg nem lehet hiba, és ha mégis van, akkor csak nekik kettejüknek árthat, ha túlságosan felfújják az ügyet. Mi lesz a többiek véleménye róluk? Nagyon elítélik őket. Azt gondolják majd, hogy türelmetlen karrieristák, akiket nem hagy nyugton a megüresedett főnöki szék. Azonkívül, ha figyelembe vesszük Alma Darkman egészségi állapotát, számára ez végzetes lehet. Nézzünk szembe most az igazsággal, kolléga! Nem szabad elfelejteni, mondták egymásnak, hogy ez a téglavörös susulyka vagy Inocybe patouillardii valójában rendkívüli mérgező, de csak az idegrendszerre ártalmas. Ez biztosan nagyon kellemetlen dolog, de nem halálos! Igen, ha három kereszt állna mellette, egy pillanatig sem haboznánk, mondták. Megtennénk mindent, amit tudunk. Most még egyszer vegyünk sorra mindent. A vérbeli gombaszedő valószínűleg úgyis felismeri a ráncos fenyőgombát. Meg aztán kevesen járják az erdőt gombahatározóval a zsebükben. Az emberek óvatosak, és csak az ismert gombafajtákat szedik. Például rizikegombát. Az emberek többsége még sampinyont se szed, fél, hogy összekeveri a fehér légyölő galócával. Ezek a susulykák nem a nemes fajtákhoz tartoznak, kolléga. Ezeket eltapossák. Igaz? Igaz! Igaz? Igaz! És egyáltalán, Darkman könyvének megjelenése előtt senki se szedett még gombát? Butaság! Butaság! Butaság! Hadd kapja meg a vénasszony a neki kijáró tiszteletet és a nyugdíját, különben is... különben is, őszig még borzasztó sok idő van... négy hónap...
Így beszéltek, így állapodtak meg. Mégsem bíztak egymásban. Mikor Aunénak egy pillanatra ki kellett mennie a folyosóra, Vilve a mosdó ajtajánál téblábolt. Esetlenül rágyújtott. Hiszen valamit kellett csinálnia.
— Az idegeim — mondta a WC-ből kijövő Aunénak.
Ebédelni is együtt mentek. Egy közeli kávézóban ültek, és mialatt a virslit várták, kortyolgatták a gyümölcslevüket. Rendeltek egy kis konyakot is — az idegeik! Vilve ruhája átlátszott, Aune szájának gyönyörű vonala volt, izgatott nevetésük kihívóan csengett az egész teremben, de egy ráérő, italát kortyolgató, félig ismerős újságíró, aki néhány asztallal messzebbről figyelte őket, mégis azt kérdezte magától, miért van az, hogy az utóbbi időben nem vonzzák őt az amúgy csinos nők, hanem ellenkezőleg, valami megmagyarázhatatlan félelemérzést keltenek benne.
Alma Darkman a nyár végén meghalt, már nem látta a könyvét. A kiadó nagy része éppen szabadságát töltötte, az érdemes asszony sírjánál főként vele egykorú társai beszéltek. Megemlékeztek az elhunyt küzdelmes ifjúságáról.
A könyv csak akkor jelent meg, amikor leesett az első hó. A nyomda valószínűleg túl volt terhelve. Aune és Vilve (mindketten farmerban) elmentek a könyvesbolt kirakata mellett, anélkül, hogy észrevették volna az újdonságokat. Szorosan egymásba karoltak. Egyelőre egyikük sem lett osztályvezető.
A következő gombaszezonig még egy teljes év volt.
SCHILLER ERZSÉBET fordítása
Néhány szó Teet Kallasról:
Sz. 1943, Tallinn. Észt próza- és hangjátékíró. 1965-66-ban televíziós szerkesztő, majd a Looming c. lap rovatszerkesztője. 1958 óta jelennek meg kötetei. Termékeny író, regényeket is írt. Színműve: Négy beszélgetés a szerelemről.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1988/1. sz., 68-74. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése