 |
| Blok emlékezete a Szovjet Irodalomban |
A keresztúton
A keresztúton,
hol a tér kitárul,
öröm és bú közt ott leltem a tavaszt.
A még dermedt földből nehány új
zsengécske fűszál már kibújt, s a nyírfák lomb-csipkéin át
lent, mélyen látni a
lila-rézsűs vízmosás vonalát.
Ez csalt ide, ez
a puszta föld, tudom.
Nyugatra vörösre kifagyva
a nap mint harcos rézsisakja,
egy harcosé, aki törten fordul
más időkbe
és más utakra...
S a hegyes sisak — felhő, aranyos —
fehér szárnyon lebeg magasba
csúnya esti gönceimre
pimasz pompát terítve.
Az én roncs szárnyaim is, szegény,
madárijesztő hollószárnyak lobognak, mint ama nap-sisak
az alkonyat tüzében...
a boldogság tüzében...
S a keresztek és a messzi ablakok
s a recézett hátú erdők ormai mind úgy lélegzenek, oly
kötetlen-lustán, mint az új
tavasz.
1904. május 5.
CSORBA GYŐZŐ fordítása
Szerettem én, megtudtam én is
Szerettem én, megtudtam én is
szerelmi kínok tébolyát,
diadal és bukás izét is,
s hogy mi az: ellenség, barát.
Mennyien voltak... S mi maradt meg?
Emlékek, álmok árnyai...
Nevüket, a drágát, a fényest
milyen furcsa kimondani.
Mennyien voltak. Összefogta
őket egy jel, egy esztelen
szépség, amelynek neve-bokra:
szenvedélyem és életem.
S a szenvedély titkát betöltve,
szárnyalva az egek alatt,
láttam végzetes szenvedélye
ágyában őt, a másikat...
S ugyanazok a gyöngédségek,
s a mohó ajkak meggyülölt
remegése, unt ölelések...
Nem! Hideg és üres a föld!
Fagyos sziklák csúcsán a mellem
vidámság szele járja át,
s a szurdokokba, hol szerettem,
havat zúdítok, lavinát.
1908. március 30.
BERTÓK LÁSZLÓ fordítása
Költők
Ködlött vad telep a városperemen,
a mocsaras, ingatag vidéken.
Költők éltek ott — egymásra gőgösen
mosolyogtak, nyílt rá mód éppen.
A napkelte hiába sugarazott
e gyászos, lappadt, fertőnyi tájra:
ki bevodkázhatott, beborozhatott
nappal megbújva a munkát kívánta.
Ha berúgtak, nagy volt a kedveskedés,
locsogtak gúnyos-borsosan éjjel.
Reggel okádtak. Majd befogva az ész
meg a szív, költöttek szenvedéllyel.
S előjőve odúikból, mint a kutyák,
nézték, a tenger fölszíne lángol.
Minden arra szálló varkocs aranyát
szakértőleg követték a homályból.
Aranykorról álmodtak érzékenyen
s közösen szidták a kiadókat.
Gyöngyszínű felhőn sírtak, ha idelenn
egy virág fejecskéje lekókadt.
Így éltek a költők. Olvasó, barát!
Lehet, mindennapodban úgy érzed,
nemesebb szép kispolgári pocsolyád
s tehetetlen erőfeszítésed.
Nem, nyájas olvasó, vak kritikusom!
Költőnek haj meg felhőcske lebben,
s eltöpreng végül is az aranykoron,
neked ez megközelíthetetlen.
Te nejeddel s magaddal elégedett
s alkotmányod pántolt körével,
ím, a költő — szomja világra-vetett,
alkotmányokkal semmit sem ér el.
Haljak palánk tövében, mint a kutya,
taposson le á rögbe az élet,
hiszem: most csókol Isten hófúvata,
paplannak száll le, nem szemfödélnek.
1908. július 24.
KALÁSZ MÁRTON fordítása
Kulikovo mezején
(RÉSZLET)
5
S elűzhetetlen veszedelmek
borították el a napot.
Szolovjov
Kulikovo síkjára újra
gomolygó, mord homály szakadt.
Komor ködében elborulva
derengett a közeli nap.
És elborít mindent a csend, és
a sűrűn hömpölygő homály,
nem hallik már a csatazengés,
nem villan harc villáma már.
De viharos, dicső napoknak
,bölcsője, én rád ismerek!
Hattyúk rikoltoznak, suhognak
az ellenséges had felett.
A szív nyugalmat soha nem lel.
Felleg üli a láthatárt.
Mint harc előtt, nehéz a fegyver.
Ez a te időd. Mondj imát!
1908. december 23.
LATOR LÁSZLÓ fordítása
Hőstetteket, dicsőséget feledtem...
Hőstetteket, dicsőséget feledtem
e szomorú földön, ahol lakom,
mikor arcod egyszerű fakeretben
előttem ragyogott az asztalon.
Múlt az idő, a házat odahagytad.
Az oly szent gyűrű a vak éjbe hullt.
Te sorsodat másnak kezébe adtad,
s számomra édes arcod megfakult.
Napok rohantak kárhozott seregként...
Bor s szenvedély emésztett, mialatt
rád hasonlított asztalon a szentkép,
s mint ifjúságomat, úgy hívtalak...
Hívtalak, s nem pillantottál te énrám.
Hiába sírtam, te könyörtelen.
Belebújtál kék köpenyedbe némán,
és elmentél egy nyirkos éjjelen...
Nem tudom, büszkeséged hol fogadta
menedék, ki mindenem vagy s leszel...
Alszom, s látom kék köpenyedet alva,
amint a nyirkos éj magába nyel...
Dicsőséget, szerelmet elfeledtem.
Hol az ifjúság, hol a földi jók?
Arcodat az egyszerű fakeretben
elnyelte régen egy sötét fiók.
1908. december 30.
KÁLNOKY LÁSZLÓ fordítása
Velence
1
Vele tengerre szálltam,
vele néztem a partot,
vele messzire mentem,
vele mindent feledtem.
Vitorla rőtje
zöld vizi tájon!
Gyöngysor sötétje
fekete sálon!
Jön a komor miséről, látom,
a szíve dermedt...
Krisztus, keresztje alatt görnyed.
Ó, ezt az Adria-szerelmet
— utolsó lángom —
ne mondd bűnömnek!
1909. május 9.
2.
Jevgenyij Ivanovnak
Lagunák nyers szele az éjben.
Gondolák koporsó-szaga.
Az Oroszlán-oszlop tövében
nyújtózom el ma éjszaka.
Az óriások kalapácsa
fenn az érc-éjfélt zengeti.
Merülnek holdas lagunába
Szent Márk csipkés szentképei.
A palota árkádsorában
holdfényesen, sejtelmesen
Salome lopakszik, a tálban
az én leszelt, véres fejem.
Vizeken, palotákon álom.
Csak egy árnyék lebbent ide.
Csak a fej a fekete tálon
mered a sötét semmibe.
1909. augusztus
3
Halkul az élet harsonája.
Gondok lassú apálya ez.
Egy szél fekete bársony szárnya
jövendő életről neszez.
Ébredek talán más hazában,
nem itt, mogorva földemen?
E lét emléke haloványan
sóhajos éjjel megjelen?
Dózse utóda? Ki teremt meg?
Érsek, halász, kalmár talán?
Ködében jövő éjjeleknek
kit ölel jövendő anyám?
Velencei szüzet ígézni
zeng apám édes éneket.
Lehet, hogy dalában megérzi
az én jövendő létemet.
Lehet, egy majdani időben
úgy rendelte a sors nekem:
az Oroszlán-oszlop tövében
nyíljék a világra szemem?
Mit doromból a húr rekedten?
Anyám, az sejlik tán neked,
hogy lagunák, viharok ellen
szent sálad oltalom lehet?
Nem! Ami volt s van — mintha élne!
Árnyékok, álmok, félre már!
Visszasodor a bársony éjbe
a visszazúgó tengerár.
1909. augusztus 26.
RAB ZSUZSA fordítása
Ravenna
Megannyi múló, percnyi kincsed
őrzik sírköves századok.
Ravenna, alszol, ősi kisded,
öröklétedet álmodod.
Rabszolganép mozaikokkal
nem jár római kapun át.
A bazilika hűlt falakkal
őrzi kiégett aranyát.
Sírkápolnán nyirok szivárog,
csókja csonkít nyers íveket,
hol császárnők és szent barátok
kőkoporsói zöld hegek.
Fojt e termek szótlan nyugalma,
árny fedi hideg küszöbük,
ha feltámadna boldog Galla,
szén szeme ne gyújtsa kövük.
Háborúknak, özönnyi vérnek
korok törölgették nyomát,
Placidia hangja ha éled,
ne zengje tűnt iszony dalát.
Tűnt a tenger hajdani partról,
a gáton rég rózsa virít:
ne álmodjék világviharról
síri alvó Teodorik.
Ma szőlők sivatag vidéke
sok ház és ember hűlt helye.
Csak a latin nyelv ünnepélye
zendül táblákról, kürt reze.
Csak egy-egy ravennai lánynak
szótlan, feszült tekintetén
rezzen meg a hajdani bánat,
örökre eltűnt vízi fény.
Csak a völgyek fölé hajolva,
örök századú éjeken
mintha Új Életről dalolna
sas-arcélű Dantém, nekem.
1909. május-június
TANDORI DEZSŐ fordítása
A vasútnál
Töltés árkán, kasza-nem-járt sűrű
gazban hever s néz, mintha élne.
Hímzett kendő vetve rá. — Gyönyörű
s fiatal; haja fölkap a szélbe.
Volt, hogy az erdőn járt ide be; nem
zavarta a füst meg a lárma.
Jött-ment a peronon idegesen,
nem mondta sosem, kire várva.
Három rohanó tűz-szem — hova hí?
Ha huzat csap az arcra: pofon...
Felüti fejét talán valaki,
kihajolnak az ablakokon?
S futván a szokott úton, vagonok
csikorogtak, bongtak ütődve;
minden zöld kocsi dalolt s zokogott,
s zökkent a kékek, sárgák csöndje.
Álmos szemek nyíltak föl az üveg
mögött, eleresztve azonnal
a csendőrt és a fakószínű kert
sövényét, őt is, a peronnal.
Egyszer, hanyagul könyökölve rőt
bársonypárkányra, egy huszártiszt
kedves mosollyal köszöntötte őt.
S rándult a vonat tova máris...
Így száguldott el legszebbik kora:
ábrándokat űzve, hiába.
Úti, vasúti bú, fütty sikolya —
szétrobban a szív is a gyászba!
De mit... Hisz szíve űrrel rég betelt!
Taszították térdre, a mélybe!
S hány telhetetlen pillantást vetett
a vagonok üres szemébe!
Faggatni őt, ne közelítsetek!
Nektek — mindegy; elege volt már;
szerelem, ábránd, vagy a kerekek
gázolták el — egyként, nagyon fáj!
1910. június 14.
RÓZSA ENDRE fordítása
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)
Aki valaha büszke voltam
Aki valaha büszke voltam,
cigányleány az édenem,
alázattal kérlelem mostan,
cigánylány, járd el életem.
A szörnyű táncnak nincsen vége,
az életem vonul el itt,
langyos, álmos esztelensége
egy álomnak, mi undorít.
Kígyóként csusszanók a léptek,
majd felvetett karral forog,
s hirtelen elakad az élet,
kiesik kezéből a dob.
Múlt gazdagságért már csak sírnék,
nem ér annyit, mint egy peták:
pénz, gyülölség, szerelem, hírnév,
s a ráadás szomorúság.
1910. július 11.
A kő vendég léptei
Az ajtó-függöny fényt nem enged át,
az éji ablak mögött köd van.
Szabadsága ezentúl mit se ád,
szorongás ébredt Don Juanban.
Hideg, üres diszes hálóhelye,
szolgák az éjbe nem virradnak.
Messzi édenből hallatszik ide
kukorékolása egy kakasnak.
Kinek kihűlt tekintete
verődik a tükörből vissza?
Anna, Anna, élvezed-e
a földöntúlit álmaidba?
Az élet őrület, határtalan.
Vénséges, örök fátum, állj elébem!
Válaszul diadalmasan
egy kürt hangzik fel a sötétben.
Tüzet fröcskölve éjbe
bagolyként komor surranása,
súlyosan halk, kimért a lépte:
a Kővendég belép a házba.
Széttárultak az ajtó szárnyai,
rekedt hangok az éjfélt zengték,
egy óraütés kérdezi:
„A gazda kész-e? Itt a vendég."
Kegyetlen kérdés. Válasz elmarad.
Kérdésre nincs ki válaszolna.
Díszes szobában szörnyű virradat.
Fakul az éj. Alszik a szolga.
Nem-ittenség e virradat,
fakult óra zavaros éjszakában.
Ó, fény, leánya, Anna, hol maradsz?
Ó, Anna, Anna — s némaság van.
A fenyegető virradatban hirtelen
az óra üt, üt utoljára.
Feltámad Donna Anna, megjelen,
ó, Anna támad fel, a fény leánya.
1910. szeptember-1912. február 16.
KÁROLYI AMYfordításai
Hang kél
Hang kél. S e borongó zengés drága szavára
ismét fiatal vagyok.
S álmomban régi kezed szorítom s oly hévvel a számra,
hogy fulladok.
Igen, álmodom: — újra kicsiny fiu még és újra szerelmes;
körben szakadék,
buja burjánok, vadrózsa-tövis és alkonyi, pelyhes,
ködlepte vidék.
S a levelek, szirmok, szúrós, kusza ágak rácsain által
vén ház ragyog
a szivem mélyén s a kerek nagy ég rózsás sugarával
s kicsiny ablakod.
Ez a hang a tiéd, s kínnal ha szavára
s élettel is fizetek:
legalább álmomban újra szorítom a számra
kedves, régi kezed.
1912. május 12.
CSORBA GYŐZŐ fordítása
Ó, élni, élni szertelen!
Ó, élni, élni, szertelen!
Legyen a sosevolt valóvá,
a való örökkévalóvá
általam — test a testtelen!
Ma fuldoklom, nyomja az élet
nehéz álma a mellemet,
hanem holnap elmondja még egy
víg fiú rólam, meglehet:
Rosszkedvét néki fel ne róják
— épp az tán benne az erő...
Mert csupa fény és csupa jóság,
a szabadság győzelme ő.
1914. február 5.
PÓR JUDIT fordítása
Én vagyok Hamlet
Én vagyok Hamlet. Hül a vér,
ha álnokság hálóit fonja,
s bennem csak a szerelem él,
ő a világ egyetlen gondja.
Ofélia, elragadott
hideg messzeség mindörökre,
s én otthonomban pusztulok
mérgezett pengétől ledöfve.
1914. február 6.
KÁROLYI AMY fordítása
Előbb még bolondságnak találta
Előbb még bolondságnak találta,
Megértette — rám támadt tüstént,
Remek fejét ide-oda rázta,
Használni kezdte zsebkendőjét.
Ingerelt fogfehér kacagással
Váratlan semmiről se tudva.
Hirtelen észbe kapott zokogósan
Tíz hajtűt ejtett az asztalra.
Megcsúnyult, megindult, visszafordult,
Forgolódott, mintha még bízna,
Elátkozott, erre hátrafordult,
alighanem sose jön vissza...
Ideje hát kezdenem egyet s mást,
Saját, régi dolgomhoz fogok. —
Tán az élet csöndesebb lehet már,
Mint a ruhád, elcsitulhatott.
1916. február 29.
ÁGH ISTVÁN fordítása
Bosszúállás
(RÉSZLET)
Ha meghajszoltak emberek,
Bánat és gond súlya dőlt rád;
Ha minden alszik, ami szép várt,
Magára húzva a sírfedelet;
Mikor a város-sivatagban
Kétségbeesve, betegen
Hazaindulsz, és szemeden
Dér ül, pilládra fagyottan,
Akkor — állj meg egy pillanatig,
Hallgasd az éjszaka csendjét:
Amit nappal a füled még
Nem fogott fel: más lét zajait;
Új szemmel látod a messze
Havas utcát, a tüzet a füsttel,
Az éjt — csöndben várja a reggelt,
Kertek fölött, fehérrel fedve,
Az égboltot — egy könyvet sok közül;
Dúlt lelkedben újra éled
Hajlott anyádról régi képed,
E gyönyörű percbe merevül
Az utcai lámpaüveg-búra,
A fagy, mely hűti véredet,
Szerelmed, mely már hideg,
Hálás szívedben lángol újra,
Mindent megáldasz akkor máris,
Megérted: élni sokkalta több,
A világ szépsége mind örök,
Nem Brand szerinti quantum satis.
1919.
SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER fordítása
Csalogánykert
1
Töröm én az öbölben a márgát,
ha apálykor a tenger elül,
s rakományom a szürke szamárhát
viszi, míg követem egyedül.
A vasúthoz elérve, halomba
rakodunk — nosza, vissza hamar,
lobog és lebeg büszke bozontja,
s a szamár kiabálni akar.
Kikiáltja, iázza örömmel,
ha nem érez a háta tehert.
Poron át, mit a négy pata fölver
hívogat: hűvös, árnyas a kert.
Magasából a zordkövü falnak
csalogatva a rózsa lecsüng,
csalogánydal el ott sose hallgat,
susog ág s a levél minekünk.
Szamaram szava messzire harsán,
ha elértük a kerti kaput.
Valaki odabenn kacag halkan,
azután dalol és tovafut.
S figyelek csak a dalra, a dalra,
míg meglátom a szikla kövét,
ahogyan tüzes alkonyi falra
kéken hull le a parti sötét.
2
Forró napra az éjszaka csordul,
bokrok közt hűvös árnya suhan.
Szamaram ideges, idefordul:
„Min tűnődsz ma te, gazdauram?"
Vagy a hő teszi, hogy kitalálom,
vagy az este, ha eltün a fény,
de ma egyre vadabb ez az álom:
az az élet enyém s nem enyém...
Mire várok a szűk kalyibában,
nyomorultan, a sorsra bután,
minek engedi újra a szájam
azt a dalt csalogányok után?
Mindentől, ami rossz idekinn van,
védi fal csalogányi honát,
s kék homályba fehér ruha villan,
idecsillan a rácsokon át.
Minden este, az alkonyi ködben
utam erre visz, s erre megint;
hív a dal, s a fehér ruha röppen,
és köröttem a röpte kering.
Ebből és amit zeng csalogányhad,
kiszűröm mit a szívem akar:
tanulom ma szeretni a vágyat,
s mit elérni nem enged a fal.
3
A szamár kimerült ma bolondul,
a vasék a homokba pihen,
de a gazda szerelmesen indul
a sötét meleg éjeiben.
S a kietlen, a puszta, az ismert,
de ma furcsa, titokzatos út,
odavisz, hol az illatos, hűs kert
fala kék ködökön tovafut.
Hol a vágyakozás a valóság,
de vigasztalan — óra halad.
S lehajolnak a mélybe a rózsák
hideg harmatok terhe alatt.
Odabenn mi is várja az embert:
büntetés, jutalom — mi leszen
ára, hogy a csodás csalogánykert
kapuján bekopog ma kezem?
Az a furcsa ma már, ami nemrég
volt a munka, de éve kitelt:
szívem érzi, hogy én az a vendég
vagyok itt, kire várhat a kert.
4.
Szívem nem hazudott, odavárt a
kert s a rózsatövis-fal, amit
zörgetni se kell — maga tárta
ki előttem erős kapuit.
Liliom ma fehérre ragyogja
az utat, patakok vize zeng,
s csalogánydalok álomi foglya —
ez a lelkem is ám idebent.
Idegen gyönyör útjait járom,
sosevolt ölelésbe veszek.
Nem is értheti koldusi álom,
ha zenélnek a karperecek.
Aranyízü bor ittasa lettem,
aranyágakon égtem el én —
régi házamat egyre feledtem,
s a barátomat — ó, a szegény!
5
Itt, ha földi bajoktól az embert
meg is óvja a rózsamagány —
sose tudta a távoli tengert
túldalolni a sok csalogány.
Bizony őrli erőit a dalnak,
fölriasztja a lelkem az ár —
látomásom: az útra kiballag,
s valakit kutat ott a szamár...
De az illatos éji sötétben
rám fonódik a kar meg a haj,
s kérdi nyugtalanul, ha nem ébren:
„Mondd el hát, mi, szerelmem, a baj?"
A gyönyörrel ezért ha beteljen,
egyedül a homályba hatol,
de feledni se tudja a lelkem
a dagályt, ami zúg valahol.
6
Jön a pirkadat úgy, noha várnám,
hogy nem sejtem, akármi napon.
Mosolyog gyerekarca a párnán,
rólam álmodik egyre, tudom.
És a hajnali kerti varázsban
ez az arc, ami szép, ami fáj.
De azért, ha talán sose lássam,
ideharsog a messzi dagály.
És kitárom az ablakom újból,
tisztán halljam is, hogyha igaz,
s kiszüremlik a távoli zajból
hivogatva egy parti panasz.
A szamár kiabál, hiszi rögtön
lelkem, és ez a hang belevág.
Halkan zizzen az ágyon a függöny,
mosolyogjon az arca tovább.
Lesodorta a falról a lábam,
s mennyi rózsa a földre esett,
kapnak végre hiába ruhámba,
ahogy benti kezek, tövisek.
7
Mintha már nem is önmaga volna,
nehezebb szivem útja ma már.
Odaérek a puszta oromra,
ahol várna a ház s a szamár.
Megtréfáltak a reggeli ködben?
Avagy én vagyok látni botor?
Hiszen annyiszor hogy idejöttem!
Itt a szirt, meg a vézna bokor...
Hol a ház? Belebotlok a vasba,
mit eldobtam elébb, de mikor?
Tudja rőten az éken a rozsda,
mit a láb a homokba tipor.
Ez a mozdulat régi, de elszánt
(vagy az álom alítja belül?),
a kezembe csuszamlik a szerszám,
s követ fejtek itt lenn egyedül...
De ahol valaha nyiladékban
hajladoztak a kis polipok,
kikapaszkodik és ide toppan
onnét egy rák, mely félve inog.
Ha megindulok — védi magát már,
fura ollaja nyílni talál,
jön a másik, az is odahátrál,
s marakodva zuhannak alá...
S a tetőről, ahol sose volt más,
csak a ház, jön a tagbaszakadt,
csákányos, idegenszemü munkás
s idegen szamarat noszogat.
1914. január 6.-1915. október 14.
VERESS MIKLÓS fordítása
SZENTMIHALYI SZABÓ PÉTER
A titokzatos Blok
Alekszandr Blok számomra elsősorban a titokzatos költő. Adynál három évvel volt fiatalabb, s két esztendővel később halt meg, s nem véletlenül említem e párhuzamot: Ady személyisége, költői-világnézeti fejlődése számomra mindig kulcsot jelentett Blok titkainak — legalábbis egy részüknek — nyitjához. Blok számomra a vérbeli költészetet testesíti meg, mert szövegeiben mindigjelen van a nyelvi, logikai, erkölcsi és esztétikai, értelmezési többértékűség, vagyis Blokról sosem lehet végleges arcunk, rétegei és mondanivalói korunkkal és az olvasókkal együtt változnak. Szeretem korai verseinek romantikus, világfájdalmas-világmegváltó szimbolikáját és misztikáját, s azt a csak rá jellemző látomásosságot, amely mindvégig költészete jellemzője maradt. Persze, Adyénál lágyabb, elomlóbb ez a költészet, Juhász Gyula, Tóth Árpád, néhol Babits világának ízei. Blok versei, mondhatnám, összes érzékszervünknek szólnak, színek, neszek, illatok, formák gomolyognak valami metafizikus szomorúságban, álomszerű fényben, tűnt ragyogásban. Társadalom, politika, forradalom képei ritkábban, de akkor hallatlan mélységgel és hitelességgel szövődnek Blok verseibe, aki valahogyan számomra az orosz melankólia és életvágy, az angyali szelídség és a démoni szilajság megtestesítője.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 11. sz., 8-26, 78. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése