JAAK JÖERÜÜT
A szanatórium kertje
Hogy mikor született ez az elnevezés, arról sejtelmem sincs. Miért szanatórium? Nem volt itt se magas hegység, se tengerpart - egy északi város szokványos külterülete. Akárcsak az iskolakertben, a szanatórium kertjében is ritkás, közepes nagyságú fenyők nőttek. Egyszer, amikor a herbáriumomba leveleket gyűjtöttem itt, mégis találtam a hangafű közé tévedt ismeretlen növényt, amely vadszőlőnek bizonyult. Kis, sötétzöld levele a fonákjáról szőrös és bársonyos tapintású volt. Még most is érzem ujjam hegyén a levél érintését.
A fák között házacskák álltak, alacsonyak, vörösesbarnák és szomorúak. Egy szanatóriumnak az egészségre, a boldogságra és a jövőre kellene emlékeztetnie, de ezekben a házakban tüdőbetegek laktak. A tüdővészről kisgyermekként semmit sem tudtam, mígnem anyám elmagyarázta, hogy bacilusai a levegőn át is fertőzhetnek. Egyszerre csak veszedelmet éreztem. Furcsa, gondoltam, ezeket a betegeket miért nem különítik el hozzáférhetetlenül az egészségesektől? A szanatórium kertjén át számos irányba vezettek egyenes utak. Be lehetett menni az egyik sarkon, a szemben fekvőn pedig ki, átlósan, de mód volt arra is, hogy az ember két kiskaput felhasználva a telek közepén vágjon át. A kapukon kerékpáron is át lehetett hajtani. Az egyenes utak sok időt megtakarítottak.
Néhány fiú egykor egy kis biciklipályát épített a kertsarok fái közé. Ez azt jelenti, hogy ott egy sima ösvény kanyarog, amelyen biciklizni lehet, nem zavar se gyökér, se kő. Az éles kanyarok külső szélére földsáncot emeltek. Mint a hajóvontató utakon szokták, csak kisebb méretben. Én is segítettem, de az anyámmal való beszélgetés után rémülten arra gondoltam, hogy számos csíkos köpenyes beteg néha egészen közel sétál arra. Mégis elég távol... próbáltam magamat meggyőzni.
Most azonban valójában az egyenes utat se mertem használni. Úgy éreztem, hogy rögtön a kapu mögött tele van már veszedelmes kórokozókkal. Kerékpárommal úgy siklottam át a kerten, mint kés a vajban, a fák gyanúsan suhantak el mellettem, de nem nyitottam ki a számat, és megpróbáltam, vajon egyetlen lélegzetvétellel át tudok-e érni a kerten. Nem tudtam. Ezért hát olyan keveset és olyan kapkodva lélegeztem, ahogy csak bírtam. Ha szembejövőkkel találkoztam, letértem az útról, akár a fatönkökön át is. De nem volt ez a nagyvilág, nem volt a teljesség! Bár a szanatórium kertjén se tudtam behunyt szemmel, csukott szájjal átviharzani. Lehetetlen volt be nem lélegezni ennek a veszedelmes világnak a levegőjét.
Az osztálytársaim közül később sokan jártak ezen a kerten át az iskolába. Még több pavilon épült föl, és egy nagyobb, használatlan fenyőcserjést telekkel együtt a szanatóriumhoz csatoltak. Ez azt jelentette, hogy most körülkerítették az óriásivá növekedett, több negyedet magába foglaló területet. Csoda-e hát, ha sokan erre rövidítették le az iskolába vezető utat?
Nekem szerencsémre nem kellett ilyesmit csinálnom. A szanatóriumi kerítés csak akkor került utamba, ha káposztáért és sárgarépáért küldtek a boltba, vagy ha a buszmegállóhoz kellett mennem. Egyébként nem volt arrafelé dolgom. A helyiérdekű megállója, a kenyérbolt és a húsüzlet más égtáj felé esett, még a posta és az újságos is egészen az állomásépület mellett volt.
Néhány közbeeső évben még félelmesnek tartottam a kertet, bár a kapui mindig nyitva voltak, ami azt jelentette, hogy semmi olyan veszedelmes dolog nincs itt, mint például az állatkert zárt ketreceiben. A kert fái közt néha mégis sötétség lapult, amikor odanéztem. Minél beljebb ért az ember a fák közé, annál sötétebbnek látta, noha a fák törzse ágatlan, csupasz volt - mind csupa erdeifenyő, melyeknek koronája fenn imbolygott. Láttam néha feketerigóhoz hasonló madarat arra szállni, de én a galambokhoz szoktam, amelyek a házunk padlásán fészkeltek, és a padlásablakokat ocsmányul bepiszkolták. A fűrészporos galambpadláson meleg volt, a fenyők között homály: az a sötét madár tanyája. Így hát még hálás is voltam a szerencsémnek, hogy egyetlen beteg sem szólított meg. Amikor még a kerékpár nélküli fiúk sorába tartoztam, a sok boltba menetel miatt ez könnyen megeshetett volna. Hosszú, kimért léptekkel folyton arrafelé sétáltak a fák közti ösvényeken, főképpen jó időben és nyaranta, csíkos pizsamanadrágjuk világos szára kivillant az üvegzöld és bilikék köntösük szárnya alól. A férfiak olyanok voltak, mintha felöltöztetett sulykolófák lennének. De hála az égnek, egyik sem jött elém, és nem is lehelt rám bacilussal telített levegőt.
A változások számomra később már lényegesebbek lettek. Talán a tüdővészt, talán a rettegést elégeltük meg, de a szanatórium kertje már senkit sem riasztott vissza. Csak a fiatal lányokat, de azokat más okok miatt. Telente még iskolai síversenyeket is rendeztek itt, kijelöltek egy három kilométeres pályát, és száguldásra biztattak. Csak a régi név maradt meg, azt senki sem verte ki a fejünkből.
Hatodikban egy mit tudom én milyen városi iskolából jött ismétlő került hozzánk. És a párhuzamos osztályba egy másik. Mindketten valahogy egyformák voltak - nálunk magasabbak, izmosak, férfiasak és lusta természetűek. Az egyik szeretett a tornaórákon fizikai fölényével kérkedni, a másikat a kosárlabda és a tekejáték nem érdekelte, a lányok körül forgolódott. Így nem támadt köztük személyes vetélkedés, nem volt hozzá alap, ahol a versengés szikrázva összecsaphatott volna. De ők megtalálták azt a nemlétező botránykövet, valahogyan egymásba kötöttek, mert egyszerűen nem tudtak egymás mellett élni így, hogy egyszer ne mérték volna össze, melyikük az erősebb, melyikük különb a másiknál. Egy őszi napon így szólt az egyik a másiknak:
— Úgy fölváglak a levegőbe, hogy éhen döglesz odafönn!
A másik így válaszolt:
— Eriggy a fenébe, galambom, hogy a tollad is suhogjon!
Megegyeztek abban, hogy tanítás után a szanatórium kertjébe mennek, ahol tisztázzák az ügyet.
Úgy is történt. Mintegy tízen voltunk jelen nézőként. Mind átmásztunk a kerítés résén, és az utcától egy kissé távolabbra, a fatörzsek árnyékába mentünk. Mindketten ledobták iskolatáskájukat, és szembe álltak egymással. Merev, de nyugtalan arccal bámultak egymásra. Néha egy-egy szót odavetettek a másiknak. A szavak bizonyára az ellenfelet akarták ingerelni, de egyikre sem hatottak. Nem voltak beszédes fiúk.
Nem is tudom, kik izgultak jobban, azok-e, akik — érzésem szerint — lehetetlenül hosszú ideig mozdulatlanul, farkasszemet nézve álltak szemben egymással, vagy mi, egy csapat kíváncsi kamasz, akik egy pót kakas- vagy bikaviadalra vártunk. Izgalmunkban észre sem vettük, mik voltak azok a közömbösen odavetett, a valóságban titokzatosan fenyegető jelentéssel terhelt szavak:
— No — szólt az egyik.
— Gyerünk - mondta a másik.
— No!
— Mit bámulsz?
— Mi közöd hozzá?!
— Gyerünk már!
— Csak nem félsz?
— Ne zavarj!
— Ha akarom, zavarlak.
— Kuss!
— No!-No!
Valami elkedvetlenített ebben a párbeszédben. Minden valódi volt, előtűntek a meztelek lelkek a szavak között. És akkor váratlanul kirobbant a verekedés, de rögtön abba is maradt. Úgy éreztem, a testhelyzetük nem változott, csak egy kissé előbbre hajolva öklözték egymást. De az egyik motorja egyszerre megállt. A helyén maradt, egy kissé meggörnyedve, mint egy zsák, mint egy nagy, csúf hús-zsák, a másik pedig közelről öklözte, valahonnan a mellkasa alól jövő rövid ütésekkel. Nyers erő zúdult rá. A verekedés rögtön megszűnt. A vesztes néhány lépést hátrált, meggörnyedve egy fának támaszkodott, és vérző orrát törölgette. A támadó zihálva és csillogó szemmel állva maradt és lelógatta kezét. Kikapcsolta az áramot. Nagyot sóhajtott, szótlanul fölvette iskolatáskáját, és távozott. Néhány fiú a nyomába szegődött.
Semmit sem értettem az egészből. Szerintem mindketten körülbelül egyforma erősek voltak, mindenképpen erősebbek a többieknél, ezt bőven bebizonyították. Természetesen össze akarták mérni erejüket, és valamelyiküknek győznie kellett... De nem így! Hát hogyan? Nem tudom. Biztosan hosszabb küzdelmet vártam, váltakozó sikerrel folyó verekedést, izgalmasat, mint a filmekben. De ezeknek csak a dolgot kellett tisztázniuk. A látványosság nem volt fontos.
Az biztos, hogy annak, aki vesztett, már az első másodpercekben megtört a lelke. A „lélekedény" széttört apró darabokra, mint egy kristályváza. De ugyan mit tudtam én akkor mindebből megérteni! Gyermekkoromnak még alig szakadt vége. Ők ketten viszont már végleges formába voltak öntve, kialakult saját alakjuk és lényük. Ellenőrizniük kellett tehát az egyéniségüket minden lehető élethelyzetben. Az ő órájuk már más időt mért, mint a mienk.
Semmi más nem történt a szemem láttára a szanatórium kertjében. Kiskoromban — ahogy mondják — telente odavittek szánkózni, ha vendégségbe vagy egyszerűen sétálni mentünk. Aztán a régi kórházban meghalt egy énekesnő tüdőbajban, de ezt is csak sokkal később tudtam meg.
KÁLMÁN BÉLA fordítása
Néhány szó Jaak Jõerüütről:
Sz, 1947, Tallin: költő, prózaíró, diplomata, politikus. Műszaki egyetemet végzett, az Észt Írószövetség vezetőségének tagja volt. Az ezredforduló után észtországi diplomata, védelmi miniszter. 1967 óta publikál. Több elbeszéléskötete jelent meg, fontos regénye a két kötetes Dögkeselyűk.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1988/1. sz., 80-83. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése