Önálló gondolkodásra, bátor döntésekre van szükség
Az Arbat gyermekei című regény, amelyet 1987. 4-5-6. számában közölt a Druzsba Narodov című folyóirat, megjelenése pillanatától óriási társadalmi érdeklődést váltott ki, hatalmas olvasóközönséget hódított meg. A harmincas évek legfontosabb politikai eseményeinek, Sztálin személyiségének, a korabeli szovjet fiatalok sorsának valóban művészi értelmezése a szovjet irodalmi élet fontos eseményévé avatta a mű megjelenését.
 |
| Ribakov és a regény a Szovjet Irodalomban |
- Az alapkoncepcióról általában akkor szoktunk beszélni, amikor egy mű még csak formálódik, még nem készült el. Ha már készen van, a kritikusok ítélik meg, milyen is volt az alapelgondolás, az alapötlet. Az író megírja, amit tud, amit látott, amit átélt. Az ember arra emlékszik a legelevenebben, ami sebet üt a szívén. Ilyen mély nyomokat, sebhelyeket hagytak a szovjet nép szívén a harmincas évek...
Regényem sok tekintetben önéletrajzi jellegű. Moszkvában nőttem fel, ott éltem az Arbat 51. számú házában. A hétemeletes nagy épület még ma is áll. Ezt a házat írtam le A tör című regényemben és más műveimben is. Itt töltöttem a gyerekkoromat egy jónevű mérnök fiaként. 1919-ben kerültem iskolába. Egyébként Szása Pankratov (Az Arbat gyermekei főhőse - A. Z.) a börtönben felidézi diákéveit. Nehéz esztendők voltak ezek (sorbaállás élelmiszerekért, sok hiánycikk), de mégis úgy éreztük, csodálatos korban élünk. Mi, gyerekek pénzt gyűjtöttünk a légi és a haditengerészeti flotta építésére, színielőadásokat rendeztünk munkásoknak és a patronált falvaknak. Az iskolát áthatotta a közösségi szellem, a „komszomolizmus". Kortársaim többsége sajnos, fiatalon elpusztult. Nagyszerű fiúk voltak: 15—16 évesen már a Vörös Hadsereg harcosai lettek. Olyan is akadt köztük, aki 16 éves fejjel egy ezredet irányított. Ezt a kort akartam ábrázolni valamennyi ellentmondásával egyetemben.
- A párt 1956-ban megtartott, XX. kongresszusa után több kísérlet történt a sztálinizmus művészi ábrázolására. Hol látja saját regényének helyét e művek sorában?
- Az megint csak a kritikusok feladata, hogy a megfelelő helyre besorolják, értékeljék a munkámat. Ők ítélik meg, méltó-e a regényem arra, hogy bekerüljön ebbe a sorba, vagy sem. Az író arról ír, amit feltétlenül ki kell mondania. Egy irodalmi témát sosem lehet kimeríteni. Talán a Rómeó és Júlia után már nem írtak a szerelemről? A harmincas évek mint téma pedig végképp kimeríthetetlen.
Azonkívül én nem tanulmányozom a sztálinizmust. Én Sztálint írtam le, akit így még senki nem írt meg. Ezért nem tudom összehasonlítani regényemet más művekkel. Nem azért, mert jobb a többinél, hanem mert egyszerűen másról szól. Nemcsak bizonyos jelenségekről, amelyeket az a kor és az az ember váltott ki, hanem róla magáról is. Megpróbáltam beszélni Sztálinról, és belülről feltárni őt. Azt akartam megmutatni, milyen volt önmaga és a környezete szemében. Ezért nem látok analóg művet irodalmunkban.
- Hogyan gyűjtött anyagot a könyvhöz? Archívumokban is dolgozott?
- Nem, nem jártam archívumokba. Nem tudom, milyen archívumokban fordult meg Shakespeare, amikor III. Richárdról akart írni, vagy kutatott-e levéltárakban Walter Scott és Alexandre Dumas. Nem hiszem, hogy ezt tették volna. Nem levéltári anyagokat forgattam, hanem Lenin és Sztálin összegyűjtött műveit, hivatalosan publikált történelmi dokumentumokat. Emberekkel beszélgettem, nagyon sok emberrel, akik ismerték Sztálint is, a kort is, akik átélték mindezt. Rengeteg embert faggattam ki. És magam gyűjtöttem össze az anyagot. Ismétlem, a hivatalosan hozzáférhető dokumentumokat és saját képzeletemet használtam fel. Ön hitelesnek érzi az én Sztálinomat?
- Tulajdonképpen igen. . .
- Nos, ha sikerült valamiről meggyőznöm önt, helyesem jártam el; ha nem, akkor helytelen a módszerem. Az irodalomban csak így lehet feltenni ezt a kérdést. Nézzünk egy példát. Biztos benne, hogy Borisz Godunov ezt mondta: „Szememben vérrel borított fiúcskák"? De Puskin ezt írta, és mi hiszünk neki. Biztos abban, hogy Grinyov Pugacsovnak adta a bundáját? Pugacsovot olyannak ismerjük, amilyennek Puskin A kapitány lányában leírta. Első Péter is olyan számunkra, amilyennek Alekszej Tolsztoj ábrázolta, Kutuzov meg olyan a szemünkben, amilyennek Lev Tolsztoj a Háború és békében megírta. Ez a művészet mágiája, varázslata. Igen, a művészetnek megvannak a maga törvényei, megvannak annak a szabályai, hogyan ölthet művészi alakot maga a szerző saját hősében. Ha bele tud bújni a hőse bőrébe, ha képes azonosulni vele, minden rendben.
- Úgy véli, Sztálin hatalomra jutása a történelem tragikus hibája?
- Ismeretes, hogy Lenin igyekezett Sztálint távol tartani a hatalomtól. Ha Lenin még egy fél évvel tovább él, minden másként alakult volna. El tudta volna távolítani Sztálint a pártapparátus vezetéséből, és a történelem másként alakul... Sztálin úgy vélte, hogy a szocializmust fel lehet építeni adminisztratív eszközökkel, az erőszak eszközeivel, érti? Ennek érdekében létrehozott egy bürokratikus gépezetet, amely az ő irányítása alatt végrehajtotta az ország rekonstrukcióját. Ehhez járult még mérhetetlen hiúsága, gyanakvása, a maga kialakította kultusz, a törvénytelenségek.
- A kultuszt mások alakították ki körülötte.
- De ő maga óriási erőfeszítéseket tett ennek érdekében, át akarta írni a történelmet stb. Sztálin maga alakította ki a kultuszát még életében. De hadd fejezzem be elkezdett gondolatomat. A harmincas években Sztálinnak valóban sikerült az ország iparosítása, de a gazdasági élet hibásan, egyoldalúan fejlődött, nem úgy, ahogyan kellett volna. Ezt mind a mai napig érezzük a mezőgazdaságban. A sztálini terror milliós áldozatokat követelt tőlünk. A legiszonyúbb azonban a társadalom pszichológiai légkörének eltorzulása volt. És mindaz, ami történt, Sztálin kezdeményezésére ment végbe, bármelyik intézkedést nézzük is...
Most önálló gondolkodásra, bátor döntésekre van szükség, az embernek vállalnia kell a felelősséget. A pszichológiai légkör átalakításában hatalmas szerepet játszik a kultúra, az irodalom, a filmművészet, a tömegtájékoztatás. Ezek határozzák meg az ország szellemi életét. A gazdasági eredmények csak ezután következnek, lassú, hosszadalmas folyamat lesz ez.
- Mi a véleménye, megnyertük volna a háborút Sztálin nélkül?
- Ami a háborút illeti, hát én végigjártam az elejétől a végéig. 1941 júniusában kezdtem, és 1945-ben fejeztem be Berlinben. Csapattiszt, csapatparancsnok voltam. Részt vettem Berlin ostromában. És meggyőződéssel állíthatom: nem Sztálin nyerte meg a háborút. A háborút a nép nyerte meg, húszmillió fiatal, olyanok, mint maga, sőt fiatalabbak. Ők nyerték meg a háborút.
Meg azok a férfiak, asszonyok és gyerekek, akik fázva és éhezve dolgoztak, ők nyerték meg a háborút. És ha nem lett volna Sztálin, aki 1937-ben kiirtotta parancsnoki állományunk színe-virágát, aki 1941-ben súlyos hibákat követett el a háború kitörésének időpontját illetően és így tovább, a németek nem jutottak volna el a Volgáig, nem nyomulhattak volna Moszkváig. De életünk legször-nyűbb időszaka - a háború, amikor az ország sorsa egyetlen hajszálon függött -, majd a győzelem, amely megerősítette a szovjet népnek önnön erejébe, méltóságába vetett hitét: ez a korszak Sztálin nevéhez fűződik. A nép tudatában összefonódott Sztálin neve és a győzelem. És ahogyan múlt az idő, egyre több mítosz és legenda szövődött Sztálin köré, aki maga is igyekezett minden eszközzel azt bizonygatni, hogy ez az ő győzelme volt. Nos, én azt gondolom, nélküle is győztünk volna, sőt sokkal gyorsabban és könnyebben, mint vele. így válaszolok a kérdésére.
Következő regényemben Németországról, a fokozódó háborús veszélyről is írok, akkor majd beszélgethetünk Hitlerről és egyebekről is...
- Már dolgozik a következő regényén?
 |
| Jelenet a regényből készült tvsorozatból |
Tudja, visszagondolva azokra az időkre úgy érzem, minden forradalom a Nagy Forradalom, egy jobb jövő reményét ébreszti a népben. A forradalmat a nép a jövő nevében hajtja végre. Az októberi forradalmat a szocializmus felépítéséért vívták meg, és ha a nép látja, hogy az ő jövője van születőben, az hatalmas lelkesedést vált ki belőle. E nélkül a lelkesedés nélkül nem tudtuk volna megvédeni hazánkat a polgárháború és az intervenció idején. Nélküle nem tudtuk volna a húszas években helyreállítani gazdasági életünket, amelyet teljesen tönkretett az imperialista és a polgárháború. A népben hatalmas lelkesedés élt. Megvolt ez a harmincas években is, amikor azt mondták a népnek: létrehozzuk iparunkat, a szocializmus alapját. És ez Sztálin érdeme, mert képes volt a nép lelkesedését az építkezések felé fordítani. Megmozdult az egész nép, az egész ifjúság. Az egész népet Magnyitogorszk, a Kuznyecksztroj, a sztálingrádi traktorgyár, a gorkiji autógyár építése éltette, mindenki segíteni igyekezett, mindenki a haza javát szolgálta, senki sem akart renegát lenni.
- Ma sokan teszik fel a kérdést, s engedje meg, hogy önt is megkérdezzem: mi a véleménye a "Vezeklés" című filmről.
- Nagyra értékelem ezt a filmet, mint minden haladó művészeti jelenséget. Ezenkívül a Vezeklés filmművészeti szempontból is rendkívül színvonalas és jó munka. Ezért mint társadalmi jelenséget igen nagyra értékelem. Az más kérdés, hogy az én írói stílusomtól idegen az allegória. Ha olvasta többi könyvemet - a Nehéz homokot, A tőrt, a Kros különös vakációját -, meggyőződhetett róla, hogy én egyszerűen fogalmazok. Bonyolultan írni könnyű. Nézze itt ezeket a kéziratkötegeket: változatok Az Arbat gyermekeihez. Nézze... Egész fejezetek, egyes részek, a teljes regény változatai. El sem tudja képzelni, mennyi munkám fekszik abban, hogy mindent abszolút egyszerűvé tegyek, mert ha valamit bonyolultan írnak meg, akkor az olvasónak rébuszokat kell megfejtenie. Én arra törekszem, hogy ne legyen az írásomban semmiféle rébusz, semmiféle rejtvény, hogy ne kelljen egy mondatot kétszer elolvasni azon tűnődve, mit is akartam mondani... Csak a munkám végeredménye jut el az olvasóhoz, aki kettesben marad hőseimmel. Figyelemmel kíséri sorsukat, együttérez velük. Ha így történik, elértem a célomat. Ismétlem: az én alkotói módszeremtől egyszerűeri idegen minden allegória. A Vezeklés című filmet ezért nagyra értékelem mint társadalmi jelenséget, mint kiemelkedő filmművészeti teljesítményt, ugyanakkor ez nem felel meg az én stílusomnak. Ennyi az egész.
- Hogyan viszonyul a szovjet ifjúság körében is megjelent punkokhoz, a heavy metalosokhoz?
- Hallottam és éppen írtam is róluk: egy új televíziós filmet forgatnak a közreműködésemmel. Több tévéfilm készült már Krosról: Kros kalandjai, Kros különös vakációja. Az új film címe: Egyetem, fél négy. Kros rövidesen befejezi az egyetemet, jogász lesz. A szakmai gyakorlaton mai 15—16 éves kamaszokkal találja magát szembe. Ezért foglalkoztam kamaszokkal, és róluk szól majd a forgatókönyvem alapján készült film. Tudja, ezek a punkok meg heavy metalosok jelentéktelen, érdektelen figurák. Találkoztam ilyen fiatalokkal. Filmem azt mutatja meg, hogyan fokozódik a fiatalok érdeklődése a társadalmi, erkölcsi problémák iránt. Korábban nem adtunk a fiataloknak szellemi táplálékot, nem mondtuk meg nekik a teljes igazságot. Az igazságon fölnövekedett ember morális lény lesz, aki keresi az erkölcsi eszményeket, az erkölcsi kritériumokat. Aki hazugságokon és féligazságokon nőtt föl, abból erkölcstelen ember válik, akit a morális eszmények csak zavarnak az életben.
Az új pszichológia a tudatnak, a gondolkodásnak, az emberek szellemi arculatának átalakítását jelenti. Ahhoz, hogy igazat mondjunk, az igazságon kell fölnőnünk. Ehhez nyilvánosságra van szükség, mert a nyilvánosság, a glasznoszty az igazságra nevel. Minél több lesz az igazság, annál inkább keresik majd a kamaszok az erkölcsi ideálokat. Ez a kamaszok jellemző sajátossága. Hiszen kik is ezek a punkok és társaik? Sokszor jártam külföldön, nemrégiben másfél hónapot töltöttem az Egyesült Államokban. Az Arbat gyermekei megjelenése kapcsán előadásokat tartok különböző egyetemeken. Figyelemmel kísérem az ifjúsági mozgalmakat, amelyek külföldön gyakran öltenek politikai, filozófiai, vallásos vagy egyéb jelleget. És mit hirdetnek a mi saját nevelésű punkjaink, heavy metalosaink? Magamra raktam egy nyakörvet, tehát én metalos vagyok; kopaszra nyírtam a fejemet, én punk vagyok. Mindez ostobaság. A filmemben egészen másfajta kamaszokról akarok beszélni, olyanokról, akik keresik az erkölcsi eszményeket. Sokan vannak, és ők a valóban mai felnövekvő nemzedék. Keresik az eszményeket, az igazságot. Azt, hogy miként lehet az igazságnak megfelelően élni. Ez lesz most a legfontosabb kérdés a kamaszok számára.
A húszas években ifjúságunk eleven politikai életet élt. A Komszomol politikai szervezet volt. Én 1925-ben léptem be. Aktívan részt vettünk a politikai kérdések megvitatásában, elemeztük a Lenin életében és a halála után folyó vitákat. Volt iskolai önkormányzatunk, ami tényleg önálló volt, erkölcsi, politikai kérdéseket vitattunk meg; mindez jellemző a kamaszokra. Keresik a helyüket a társadalomban.
Ön most felkeresett engem. Ön fiatal ember, a saját feje szerint, önállóan gondolkodik. Ilyen a mi ifjúságunk. Nem igaz, hogy nem gondolkodik.
- Sok külföldi tudósító is megkeresi önt. Mi érdekli őket?
- Most az egész világot érdekli az, ami országunkban végbemegy. Tudni akarják, komoly-e a dolog, tartós lesz-e.
- Még két szokatlan kérdés. Mi az, ami az életben leginkább segítette önt?
- Az életben? Erre egy eredeti, aforisztikus választ kellene adnom. A leginkább én magam akadályoztam és segítettem önmagamat.
- Érdekes válasz. Az ön korai művei immár a gyerekirodalom klasszikusai. Mai szemmel hogyan vélekedik ezekről az írásairól?
- Jónak tartom őket. A tőr, a Bronzmadár, A lövés a húszas éveket idézi. Ez is a gyerekkorom ideje. Egyébként A lövésben (1975) már szerepel Szása Pankratov. Sőt A tőr című trilógia utolsó részében (1948) is. A folytonosságot akarom ábrázolni. A tőr volt az első könyvem. Belé vetettem minden reményemet, hogy író lesz belőlem. 37 éves voltam, amikor megírtam és megjelent. Látja, milyen későn kezdtem? Miért tartom értékesnek ezeket a könyveket? Mindenekelőtt azért, mert morális töltésű írások. De ennek megítélése ismét a kritikusok dolga. A szereplőim morális töltésű emberek. Kros, bár kissé infantilis, magában hordozza a morális töltés kezdeményeit. Ugyanúgy, ahogy A tőr gyerekhősei is, egy másik nemzedék, a forradalom fiai. Önzetlenek voltak, semmire nem tartottak igényt, voltak eszményeik, s ha talán türelmetlenek voltak is mások véleményével szemben, becsületesek voltak. Gyűlölték a karrieristákat, a harácsolókat, a nyerészkedőket. A forradalom vonásait viselték magukon. Az eszméik voltak morális töltésűek. Ilyen az én Szása Pankratovom is. Ő nem azonos velem. Azt hiszem, én rosszabb voltam, mint ő. De ő veszi át A tőr hőseitől a stafétabotot. Kros már egy másik generációt, a hatvanas-hetvenes évek nemzedékét képviseli, és ez a nemzedék már másmilyen erkölcsi eszményt keresett, az emberi igazságét, a lelkiismeretét.
Örülök, hogy könyveimen több nemzedék nőtt föl, hogy máig olvassák, kiadják őket. Nemrég jelent meg újra A tőr. Ezek készítették elő Az Arbat gyermekeit.
Az én időmben az ifjúság véleménykülönbségei megmaradtak egy közös eszmei platformon, a szocializmus iránti odaadás keretei között. Majd kialakult az egységes gondolkodás: csak Sztálin, csak ő, csak amit ő mondott, az igaz. Minden Sztálinhoz igazodott. Még A leninizmus kérdései című könyv is, amely annak a kornak alapműve volt. Az emberek már hallgattak. De amikor kitört a háború, és szembenéztek a halállal, a veszéllyel, megváltoztak. Szinte megszabadultak a nyomástól, a gyanakvástól, a bizalmatlanságtól. Ha rohamra indultunk, és a társunk megsebesült, a hátunkon cipeltük ki a tűzvonalból. A háború hirtelen a felszínre hozta az emberek valódi tulajdonságait. Beszélnünk kell a történelmünkről. Úgy kell a néppel beszélni, hogy mindenki megérezze, mindez rá is tartozik.
Az Arbat gyermekeit húsz évig nem adták ki. Alekszandr Tvardovszkij minden tőle telhetőt megtett azért, hogy közölhesse regényemet a Novij Mirben. 1978-ban, amikor megjelent a Nehéz homok, úgy éreztem, annak a sikere nyomán sikerül valamit kiharcolni. És meg is jelent egy előzetes, miszerint lehozzák Az Arbat gyermekeit. De a dologból megint nem lett semmi. Akkor írtam meg az utolsó, a harmadik részt. Azt ajánlották, jelentessem meg a könyvet külföldön, de ezt nem akartam.
A világ legnagyobb újságjaiban, a Timesban és a New York Herald Tribune-ban az első oldalon közölték a válaszomat: „Erre a regényre az én népemnek, az én hazámnak van szüksége, és elsőként itthon kell megjelennie." És kivártam ezt az időt. Én ebben látom az író kötelességét. A saját népe számára kell dolgoznia, és a néppel kell tartania jóban-rosszban. Ennek a regénynek előbb-utóbb meg kellett jelennie. (...)
WEISZ GYÖRGYI fordítása
Forrás: Szovjet Irodalom, 1988 / 3. sz. 162-168. oldalak
Nagyon köszi ezt az interjút Ribakovval. Pont ilyennek gondoltam őt belülről. Gondolatai nagyon harmonizálnak a róla kialakított (pozitív) véleményemmel.
VálaszTörlés