Arbuzov dramaturgiájában a csehovi hagyományok már első jelentős darabjától, a Tányától (1938) kezdve kimutathatók, s azok eddigi legutolsó drámájáig, a Kegyetlen játékig (1978) szinte minden színpadi művében előbukkannak. A csehovi mag különféle formákban lehet jelen a drámáiban, például úgy, hogy általában homályos és nehezen kivehető a darab fő konfliktusa, hogy nemegyszer hiányoznak a szereplők közti éles ellentétek, hogy a párbeszédek, akárcsak Csehovnál, szaggatottak, mindenki mondja a magáét, mintha a hősök nem egymásra, hanem csak saját magukra figyelnének. Ez nyilvánul meg a monológok és dialógusok lírai hangszerelésében, s abban, ahogy az író felépíti a darab jeleneteit, felvonásait.
 |
| Tőrőcsik Mari és Bara Margit a Tányában 1959, Katona József Színház |
összecsapásokkal szemben, ugyanakkor izgalmasan és színvonalasan ábrázolja a mai élet konfliktusos helyzeteit, és
nagyszerűen ráérez a modern kor ritmusára és lüktetésére. Darabjait az utolsó felvonás zárómondatával sokszor nem fejezi be, hanem nyitva hagy mindig egy ajtót, hagy mindig egy lehetőséget az életnek, hogy az beavatkozhassék a hősök sorsába, néha az írói szándék ellenére is.
Arbuzov - miként példaképe is - az esztétikumot, a szépet nem kitalálja, hanem az élet hétköznapi történései közepette is megleli és felmutatja, méghozzá úgy, hogy eközben nem hamisítja meg a mindennapok realitását sem. Mindenekelőtt a finom érzelmek, a lírai hangulatok mestere, de mint a „színházból jött ember", szereti a merész asszociációkat, a játékos helyzeteket, az érdekes párhuzamokat s a kontrasztokat is. Akkor van igazán elemében, s akkor nyújtja tehetsége legjavát, amikor az emberi boldogulás lehetőségeiről, a valódi, a lelkileg-pszichológiailag is megalapozott
boldogságról, a nehéz tusákban kivívott magáratalálásokról ír.
A csehovi dráma továbbélésének kérdéseiről szólva semmi esetre sem szabad abba a hibába esnünk, hogy személyeket adaptálunk egy művészeti áramlathoz művek helyett. Az ugyanis, hogy Arbuzov - miként Rozov és Vampilov is -- általában csehovi inspirációjú darabokat alkotott, nem változtat azon a tényen, hogy másfajta drámákat is írt. Mikor azonban szokatlan vizekre evezett, mikor eltávolodott sajátos lírai stílusától, bizony eléggé furcsa, valósággal „idegen" művek kerültek ki tolla alól, mint az Európai krónika, a Tizenkettedik óra, a Gyönyörűségem s részben a Várakozás is. Az ilyen kitérések - szerencsére - meglehetősen ritkák. Arbuzov a Mejerhold megálmodta színházi írótípushoz áll közel, aki a kortársi valóság művészi ábrázolásában állandóan keresi azokat az új formákat, hőstípusokat, színpadi jelrendszereket és konfliktusokat, amelyekben az aktuális témák a leghatásosabban tükröződhetnek. Azon írók sorába tartozik, akik új csapást vágtak a szovjet drámaírásban, visszakanyarítva azt a „konfliktusmentesség"és a kivételes hősök szoborszerű ábrázolásától az élet realitásához, az emberek mindennapjaihoz. Az elmondottakhoz még hozzá kell tennünk, hogy Arbuzov is építette azt a hidat, amelyen a szovjet színház új nemzedéke a Művész Színház pszichologizáló és egyszerűsítő stílusától egy modernebb, motiváltabb színpadi realizmusig eljutott. Ma már az sem kétséges, hogy az újabb nemzedék legeredetibb tehetségei, mint Radzinszkij és Roscsin és legfiatalabb tanítványai, mint Szokolova és Petrusevszkaja közvetlen adósai. Jelentőségét drámaírói kvalitásának és állandó színházi jelenlétének egyaránt köszönheti. Íróként is megőrizte a színészi gondolkodást és látásmódot, amely igen előnyösen kamatozódik darabjaiban, ezért is tud hatásos, bravúrosan játszható szerepet írni. A drámaelmélet kérdései is foglalkoztatják, gyakran felszólal e téma kapcsán hivatalos fórumokon, sőt az Irodalmi Intézetben tartott előadásain is mindig kitér az aktuális elméleti problémákra, a drámaíró és a színház kapcsolatának aspektusaira. Véleménye szerint a „színház olyan, mint egy élő szervezet, amelynek saját életrajza van, s megvannak a maga betegségei, örömei és szomorúságai".
Drámáinak hősei legtöbbször tehetséges fiatalok, sokra hivatott intellektuelek - tudósok, orvosok, mérnökök -, akik azonban nem mindig váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, mert belevesznek a kisszerűségbe, az érzelmi megalkuvásba avagy a körülmények folytán feladják nagyszerű terveiket, merész vágyaikat, s belesüllyednek a konformista kényelembe. De vannak Arbuzovnak Tányái, Váljái, Vegyernyikovjai is, akik lankadatlanul keresik az önmegvalósítás, a boldogulás útjait, s végül révbe jutnak.
Arbuzov művészi pályakezdése különlegesnek és szerencsésnek mondható. A „drámából" lépett a drámairodalomba, de úgy is fogalmazható, hogy a színpadról került a színházba. Végső soron az irodalmár diadalmaskodott a színész felett, jóllehet még mindig élő az a szólásmondás, hogy "hat" szemmel alkotja darabjait, a rendező, a színész és a néző szemével. A családi kör biztonságából túl korán kiszakadt kallódó gyermekből a színház nevelt embert. A színpad bűvkörébe kerülve zaklatott élete egy csapásra jó irányba fordult. Először önképzőköri színielőadásokon vállalkozott beugrásokra, majd a leningrádi Akadémiai Opera és Balett Színház alkalmi statisztája lett. Rövid ideig egy mozgó „vagon- színházban"is dolgozott, majd beiratkozott a leningrádi Peredvizsnij Színház mellett működő színészstúdióba, amelyben három évig tanult. Ezután különböző leningrádi és moszkvai műkedvelő társulatokban és színházakban lépett fel,sőt nemegyszer kisebb dramaturgiai és rendezői feladatokat is magára vállalt. 1925 -től - alig tizenhét évesen már rövid agitációs jeleneteket írt a Proletkult majd a TRAM (Munkás Színkör) alkalmi színpadai számára. Ezek a jelenetecskék, mint az „Ötéves terv", „A harmadik döntés", „Arccal az ipari- pénzügyi terv felé" s a többiek mindenben
megfeleltek a kor követelményeinek és divatjának, mert az ún. „agitkák"legfőbb jellemzői: az aktualitás, a harcosság, a látványosság, a népnevelői szándék és a publicisztikai pátosz. Bármennyire furcsán hangzik is, mégis kétségtelen tény, hogy a rögtönzött agitációs vázlatokban, a lírai bohózatokban és a pályakezdő egyfelvonásosokban --- mint Az autokrata unokája, a Szerencsés őrjárat vagy a Találkozás - inkább felsejlik a későbbi Arbuzov, mint első sablonos drámáiban, az Osztályban (1930) és a Harmadik Janban (1932). Korai alkotásai elsősorban tételdarabok, illusztrációs művek s nem igazi konfliktusos drámák. Mindezek ellenére az Osztály, amely a TRAM-i dramaturgia elemeire épülő fragmentális kompozíciójával nem tudta összefogni a párhuzamosságukban is szétágazó epizódokat, Nagy élet címmel mégis rövid időn belül színre került a leningrádi Vörös Színházban.
1934-ben - már mint ismert színpadi szerző - Arbuzov néhány hónapot falun töltött egy műkedvelő színkör vezetőjeként. Az ottani egyszerű körülmények figyelembevételével írta meg a Hat szerelmest (1934). A munkaversenyben elnyert vándorzászló-átadás körüli huzavonákról szóló vígjátékában sok a mulatságos, a fonák szituáció, de divatos szójátékok is élénkítik a darabot. A hatszemélyes mű több öntevékeny színkörben és ismert színházban népszerűsítette szerzőjének nevét. A 30-as évek darabjai szinte elképzelhetetlenek voltak dalbetétek nélkül. Megzenésített verseket illesztettek a színházak majd mindegyik színműbe, többek között Afinogenov, Kirson, Szvetlov s mások alkotásaiba. De felhangzott a dal Arbuzov Messzi útjában (1935) is, amely az országépítés egyik fontos feladatát, a metróépítést ábrázolta. A hősies erőfeszítések közepette jellemek formálódnak, szerelmek születnek, s az író érzékelteti azt is, hogy a közösség nevelő hatása nem kevésbé fontos szerepet játszik az ország életében, mint maga a gigászi munka. A lírai vígjáték egyik figurájából, Lilja Bregmanból nőtt ki Tánya, a legelső tipikus Arbuzov-hős. A darab legsikeresebb színpadi megformálása Marija Knebel nevéhez fűződik, aki a Jermolova Színház egykori közönségét estéről estére lázba hozta. 1957-ben a szerző átdolgozta a Meszszi utat, megtisztította az anakronizmustól, néhány jelenetet teljesen átírt, s a felfrissített mű újra meghódította a nézőket.
Az 1938-as esztendő kétszeresen is jelentős volt Arbuzov életében. Egyrészt egy fiatal Mejerhold-tanítvánnyal, Valentyin Plucsekkel együtt létrehozta a moszkvai Színházi Stúdiót, amely több pályakezdő tehetség alkotóműhelyévé
vált, másrészt elkészült a nagy mű, az első igazi sikert hozó kamaradarab, a szovjet dráma történetében is korszakos jelentőségű Tánya. (A végső változat 1946-ból származik.)
A Stúdióban ráháruló feladatok hosszabb időre meghatározták Arbuzov irodalmi-színházi tevékenységének jellegét. Az igen sokrétű - írói, rendezői, színészi, szervezői - munka teljes embert kívánt. A Stúdió tagjainak - a kezdő színészeknek, színinövendékeknek és műkedvelőknek - művészi célkitűzése az volt, hogy a kor reményekkel és vágyakkal teli fiatal hőstípusait, a kortársakat vagyis önmagukat mutassák meg az élet különféle helyzeteiben. Mivel nem találtak megfelelő darabot, amely hűen kifejezhette volna gondolataikat és érzéseiket, merész elhatározással maguk hoztak létre egy „kollektív" művet, a Hajnali várost (i939). Az Amúr-parti Komszomolszk városka építőinek heroikus-romantikus krónikáját aztán a „főszerző", Arbuzov rögzítette végleges formába. A kezdetleges színpadon bemutatott majd ötórás mű élénk visszhangra talált ifjú közönsége előtt. Más „kollektív darabok" is születtek a Stúdióban, mint A párbaj és a Ház Cserkizovban. Az utóbbi színpadi vázlatából Arbuzov egy melodrámát írt, amely később Külvárosi házikó címen vált ismertté. A melodráma munkáslány hősei - Vera, Nagyezsda, Ljubov - Csehov Három nővérének ellenpólusai.
A Stúdió hangulatos életébe is beleszólt a háború. Több fiatal művész a frontra került, az otthonmaradottakból viszont Arbuzov Frontszínházat szervezett, amelyet 1944-ig irányított.
A főmű, a Tánya mindenképpen a fiatal író művészi érzékét dicséri, aki darabjában bátran kimondta azt, hogy a nagyszabású építkezések közepette nem kevésbé fontos az ember belső épülése.
A Tánya a diszharmónia drámája, de miután a főhős megjárta az élet különféle szféráit, végül is újrateremti a harmóniát. A „szovjet Nóra" - ahogy több kritikus nevezte a fiatal lányt - sok-sok nehézség és lelkitusa után megérti, hogy a való életből kiszakított szerelem éppúgy megbosszulja magát, amint a legszebb érzéstől elidegenített élettevékenység is. A „csak te meg én" abszolutizált elvét valló, „babaházban" élő Tánya nem roppan össze, mikor az imádott férj, Herman egy másik nő kedvéért elhagyja, majd gyermekét is elveszíti, hanem megkeményítve lelkét, befejezi a félbehagyott egyetemet, orvos lesz, s a távoli Szibériában újra összetalálkozván volt férjével, már egy másik Tánya áll előttünk, aki bátran kimondja: ,,...Milyen furcsa is, hogy találkoznom kellett vele, hogy megértsem azt, hogy mennyire más lettem. "A fiatal doktornő az évek során - 1934-1938 között játszódik a cselekmény - teljesen átalakult, beérett, új esz-vándoréveiegyegészn ményeket talált a maga számára. Már nem csupán egyetlen emberhez köti az életét, akitől mindent vár - a tökéletes boldogságot is -, hanem széles körben hasznossá teszi magát, elsősorban szép hivatásának él. Több párhuzamos jelenet van a drámában, amelyek egybevetése még szemléletesebbé teszi Tánya teljes át-formálódását. A darab első és hatodik képe remekül példázza ezt. Mindkét esetben síléccel a kezében, agyonfagyva lép Tánya a szobába, de az első jelenetben a hangulatos Szokolnyiki Parkból, a másikban viszont egy súlyos betegtől érkezett. De szimbolikus értelmű az is, hogy a történet csak két évszakban játszódik, ősszel és tavasszal, s ez az elmúlás és a megújulás gondolatát rejti magában.
A Tánya színpadi sikere 1939-ben kezdődött a moszkvai Forradalmi Színházban. Ezúttal is az a művészetben már megszokott eset állt elő, hogy a címszerepet alakító, sodró tehetségű Maria Babanova játéka feledtette a mű dramaturgiai egyenetlenségeit. 1956-ban nem mindennapi, mondhatni színháztörténeti eseményre került sor a jogutódnak számító Majakovszkij Színházban, ahol ünnepélyes keretek között tartották meg a Tányalánybólta ezredik előadását, tizenhét év után is Maria Babanovával a főszerepben.
A Tánya viharos sikere után majd másfél évtizedet kellett várni az újabb jelentős Arbuzov-darabra, a Vándorévekre, s éppen húsz évet a méltó társra, az Irkutszki történetre, a háború utáni szovjet drámairodalom egyik legjobb alkotására. E hosszú korszak alatt született művek, minta háborús témájú Halhatatlan (1942) vagy a vaudeville-szerű Találkozás az ifjúsággal (1947) még magukon viselték a „konfliktusmentesség és a hősies-heroikus szemlélet" sablonos jegyeit. Arbuzov azonban nem nyugodott bele a sablonokba, a középszerűbe, és szinte nap mint nap vívta csatáját önmaga és művészi eszközei megújításáért. Egy idő után felül is tudott kerekedni a divatos sémákon, a lapos manírokon, és az ötvenes évek közepétől egyre inkább a „piece bien fait" felől kísérli meg az újítást. A Vándorévek (1954) már a magára talált Arbuzovot mutatja, aki azt az egész művészetére jellemző gondolatot fogalmazta meg a darabjában, hogy a boldogság elképzelhetetlen a közelállók - általában az ember - iránt érzett mély felelősség nélkül. Az 1937-1945 között játszódó történet középpontjában álló fiatal orvos, Alekszandr Vegyernyikov vándorévei egy egész nemzedék számára szolgáltak tanulságul. A nyolc év eseményei során az ifjú hős szellemileg megizmosodott, lelkileg újjászületett, érzelmileg kifinomult, s tévelygésein és bukásain keresztül rátalált a helyes útra.
A nagyszerű irodalmi-színházi eseménynek számító Irkutszki történet a kollektíva és az egyes ember kölcsönhatásának és egymásratalálásának megható históriáját mondja el Valja sorsdarabján keresztül. Az Angara-parti óriási építkezésen találkozik a dráma három hőse, Valja, Szergej és Viktor. A könnyűvérű Válja -bár Viktort szereti - feleségül megy a hozzá őszintén vonzódó Szergejhez. A férj hirtelen, tragikus halála azonban egyszerre új helyzetet teremt. Szergej brigádja segít az asszonynak, maguk közé veszik, megtanítják az exkavátor kezelésére. Viktor, aki időközben megszerette Valját, szintén mindent elkövet, hogy a szeretett lény visszanyerje lelki egyensúlyát. Az írót elsősorban az asszony sorsa érdekli, pontosabban etikai újjászületésének a folyamata. A máról holnapra élő, csupán a fiúknak tetszelgő Valja-olcsócska nagy utat tesz meg, hiszen a szertelen álmokat, könnyelmű kalandokat kergető lányból tartalmas életre vágyó, értékes ember lesz.
Külön említést érdemel az Irkutszki történet azon dramaturgiai sajátossága, hogy Arbuzov a befejezéssel indítja a cselekményt, de így is tud feszült, érdekes konfliktust teremteni. A kórus dramaturgiai szerepe is különleges, amely mintegy a dráma narrátorává lép elő, segít az események felelevenítésében, nemegyszer közvetlenül is beleavatkozik a hősök életébe, sőt alkalmanként még a színházi közönséghez is „kiszól". A kórus szerepének értelmezése körül rendkívül heves viták bontakoztak ki - főleg a rendezők között-, ezért a félreértések és az értetlenségek láttán maga Arbuzov definiálta a kórus dramaturgiai funkcióját: „ ... a kórus nem kiegészítés vagy illusztráció a darabhoz, hanem a mű lelke, a dallama, a legbensőbb lényege".
Az Irkutszki történet színpadi diadalútja minden várakozást felülmúlt, s témája annyira népszerű lett, hogy Radzinszkij megírta egy maibb, modernebb változatát 104 lap a szerelemről címen. A kedves stewardess, Natasa és a tudományos kutató, Jevdokimov különleges szerelmi története mögött egy új nemzedék életének és életfelfogásának hiteles képei bontakoznak ki.
Az 1960-as évektől Arbuzov bőkezűen ontja a darabokat, amelyek idővel egy „lírai sorozattá szerveződtek. A sajátos arbuzovi stílus és líraiság minden eleme benne van már a nyitódrámában, Az én szegény Maratom-ban (1964) is. A mű alapkérdése az, hogyan találhatják meg a helyüket a tegnapi harcosok a háború után kialakult emberi kapcsolatokban? A három hős életútját 1942-1959 között kíséri figyelemmel az író. A kutató orvosnak készülő Lika, a poétaságról ábrándozó Leonyidik, a hatalmas hidak építéséről álmodozó Marat a darab kezdetén, az ostromlott Leningrádban, még szinte gyerekek, a fináléban viszont már jóval túl vannak a harmincon. Az írói szándék teljesen világos: szembesíteni akarja hőseit egykori vágyaikkal, szép terveikkel, egyszóval önmagukkal. Az eltervezett életcél és a megvalósított életút szembesítésekor azonban kiderült, hogy egyikük sem állta ki igazán az idők próbáját. Lika csupán egy rendelőintézetben írja a recepteket, Leonyidik „száraz versei" a könyvesboltokban porosodnak, Marat sem a megálmodott hidakat építi. Érzelmileg is teljesen összekuszálódtak, bár a darab végén Lika és Marat kiküzdik a közös boldogságot.
Az önvizsgálat problematikájának egyik érdekes változatát, a már eléggé ismert képletet, a körülményekbe beleszokott s legszebb álmait feladó konformista, az önmagával és a világgal harcban álló, a szinte a mindig megújulni kész „lázadó és a kettőjük között őrlődők történetét Arbuzovon kívül több drámaíró is színpadra fogalmazta, de a nagy tanulságot - talán a legvilágosabban – éppen egy arbuzovi hős, Leonyidik mondta ki: „Elfáradtam! ...Azért, drágám, mert az ember leginkább akkor fárad el, ha egy helyben áll."
Az én szegény Maratom egy ritka szép gondolatot is magában rejt, amely később néhány drámában ismét felbukkan, mégpedig azt, hogy a szerelem nem azonos a házassággal, annál több.
Marat Jevsztignyejev - ha későn is - úgy-ahogy révbe jut, az önvizsgálatra kényszerülő újabb hőst, Kresztovnyikovot viszont önző életszemlélete, emberi gyávasága már teljes magányra kárhoztatja. Az Egy boldogtalan ember boldog napjainak (1968) orvosprofesszora a boldog ságnak a tettet tartja, a váratlan döntést, amely az embert szabaddá teszi, de amikor szeretik – megfutamodik, amikor jóra buzdítják - süket marad, amikor okos tanácsokat adnak neki – nem hallgatja meg azokat. Az érzelmileg kiszáradt, szellemileg beszűkült professzor Arbuzov többi hősével ellentétben fordított utat tesz meg, a barátoktól, a szerelmektől a magány felé halad, visszafelé. A darabban újra nyomatékot kap az az írói vezérgondolat, hogy a boldogság az emberi élet értelme, mert a kapcsolattalanság, a magábazártság, az elidegenedés csak úttévesztéshez és boldogtalansághoz vezethet.
A vén Arbát meséinek (1970) némi szentimentalizmussal átitatott „boldogtalan embere egy nyugdíjba vonuló jeles bábművész, Baljasznyikov, aki a múlttól való búcsú óráiban még poétikus-érzelmi terveket is melenget. A lírai játék valójában a nemzedékek kapcsolatáról szól, de apa és fiú egyidejű szerelmi lángolásának története, a szép Viktosa kezéért vívott lovagi küzdelem nem kevésbé fontos szerepet játszik a darabban. A lány váratlan eltűnése – visszautazik Leningrádba - megteremti a családi harmóniát, Baljasznyikov és Kuzma újabb közös művészi terveik közepette együtt emlékeznek az elillant szép szerelemre.
A lírai sorozat legsikeresebb darabja a Régimódi történet (másképp a Kései találkozás, 1975), amely a dramaturgiai építkezés szempontjából nem nő ugyan a többi hasonló mű fölé, de lírai fordulataival, kedves-humoros epizódjaival szinte az egész világ színházszerető közönségét meghódította. A Broadway és a Royal Shakespeare Company színházában éppúgy megtalálták a kétszemélyes darab „adekvát művészeit, amint a Madách Kamaraszínházban is telitalálat volt Tolnay Klárira és Mensáros Lászlóra osztani a szerepeket.
A Régimódi történet azt a nemes gondolatot sugallja, hogy a boldogságot sohasem késő megtalálni, hiszen a magányos, öregedő Rogyion és a nem éppen fiatal, deproblémátérint,azelide még mindig vonzó és hódító Ligyija is egymásra találtak. A jó kedélyű aszszony lassan visszavezeti a kissé megkeseredett szanatóriumi igazgatót az életbe, visszaadja életkedvét, sőt a kikapós páciens még arra is ráveszi a főorvost naiv, ravaszdi trükkjeivel - ahogy a hódítás megkívánja --, hogy táncra perdüljön vele egy nyári kerthelyiségben. Arbuzov pszichológiai pontossággal és sok bensőséges lírával rajzolta meg a mogorva sebész és a családi életben meg a művészi pályán is sok viszontagságot megélt Ligyija portréját. A kettőjük kapcsolatából adódó groteszk helyzetek és mozdulatok mögül nem félt kibontani a szépet, az emberit. Az pedig, hogy Rogyion professzor a késői szerelem hatására tud lelkileg megfiatalodni, mer érzelmileg felpezsdülni, írói üzenet-ként is felfogható.
Az Ez a kedves öreg ház (1971) cselekménye is ugyanolyan banális, mint a Régimódi történeté, sőt gyakori véletlenjeivel, túltengő érzelmességével már a melodrámába hajlik. A darab konfliktusa meglehetősen gyenge minőségű, mert a két asszony, a szép Júlia, a volt feleség és a jelentéktelen Nyina, az új jelölt küzdelme a szeretett férfiért nem torkollik igazi, szenvedélyes összeütközésbe. A címben szereplő tengerparti házban sok kedves és fura epizód játszódik le, amelyek hangulati elemeiből szőtte Arbuzov a melodrámát.
A kimondottan csehovi ihletésű Esti fény (1974) féltve őrzött érzelmekről, nemzedéki ellentétekről szól. Benne van a drámában az író „örök" témája is, a boldogság megragadásának lehetősége, amely mellett oly sok arbuzovi hős könnyelműen tovahaladt.
A felvázolt lírai vonulat nem volt teljesen egyeduralkodó Arbuzov művészetében, mert közben születtek olyan művek is, amelyek újabb, modernebb kísérletekről tanúskodtak. A múlékony irodalmi divatok szele is megérintette az írót, aki nagyon jól tudja, ha a dramaturgiai eszközök teljességének a birtokába akar jutni, akkor időnként végig kell járnia az avantgarde és a kísérletezések kacskaringós útjait is.
A „kitérések két legérdekesebb darabja a Válaszúton (1971) és a Kegyetlen játék (1978). Az előbbi egy tudományos kutató kétféle választási lehetőségét és annak kétfajta - kompromisszumokat vagy tartalmas életet ígérő – eredményét ábrázolja. Az utóbbiban ifjú hőseinek sorsán keresztül egy világszerte aktuális problémát érint, az elidegenedést, pontosabban annak veszélyeire figyelmeztet. A dráma mondanivalója egyetemes értelmű: a ma felnövekvő nemzedék nem az együttérzésre apellál, hanem a józan, okos szeretetre, amely ezeknek a fiataloknak annyira hiányzik, s amelyre - még annyira titkolva is azt ~ szenvedélyesen vágynak.
A hetvenötödik évébe lépett kitűnő drámaíró is vallja azt az ismert irodalmi mondást, hogy a folyamatos jelenlét legalább olyan fontos a drámairodalomban, mint az egyetemes színvonal Mintegy az előbbieket bizonyítandó, a már nem éppen fiatal Arbuzov - de akinek gondolat- és hangulatvilága még ma is igencsak fiatalos - néhány hónap alatt megírta a nagy „lírai" sorozatba beleillő legújabb drámáját, Az emlékezést (1981). A mű középpontjában ismét az érzelmi válságok, a szerelmi csalódások állnak, amelyek veszélyeztetik, sőt tönkreteszik a dráma hőseinek egykor líraian indult életét. A szerző szavaival élve Az emlékezés arról szól, hogy az ember a más bajának példájából döbben rá saját tökéletlenségére. Ezt bizonyítja a tudós Turkovszkij és a vonzó, „hasonlíthatatlan" asszony, Ljuba életútja, amely húsz közös, boldog év után futott zátonyra. A rezignált hangú, de némi reménnyel kecsegtető, modern tanulságot az elhagyott asszonnyal mondatja ki az író: „Az ember nemcsak egyszer tud szeretni az életben..."
Alekszej Arbuzov több mint fél évszázada írja lírai hangulatú darabjait, amelyek bejárták a világ színpadait. Neve fogalommá vált, stílusa követőkre talált. Bár az igazi művész pályája egyetemlegesen felfelé ível, az alkotás rögös útján azonban lehetnek megtorpanások, néha visszaesések is. Ez alól természetesen Arbuzov sem kivétel.
Alkotói pályáját elemző rövid vázlatunkban annak a gondolatnak is hangot kell adnunk, hogy Arbuzov drámaművészete nem lezárt tény, s egy nyitott folyamat idővel néhány ítéletet megváltoztathat, sőt egynémely megállapítás tartalmát, talán igazságát át is rendezheti. Az viszont már kétségtelen, hogy Arbuzov a szovjet drámairodalom meghatározó, korszakos jelentőségű egyénisége, akinek drámáin nemzedékek nevelkedtek.
(Forrás: Színház, 1982. december)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése