TIMUR PULATOV
Jakok, szürkék, vörösek...
„Valami történt. — Molla-beket aggodalom fogta el, mikor egy éles kövön szürke szőrcsomót vett észre. — Biztos, hogy történt valami..."
Télen a jak homlokán szürke a szőr, ha pedig izgalmában az éles kövekhez dörgöli a homlokát, akkor ingerült, és kellemetlenségekre számíthat az ember.
Molla-bek a hóra zuhant: éles fájdalom hasított a lábába. Amerre majd továbbmegy, a köveken és a kiugró sziklákon még sok szőr lesz, ami elirányítja.
A jakok télen szürkék, mint a falvak melletti hegyoldalakon a hó, nyáron vörösek, mint hóolvadás után a pipacsok a legelőn...
„Nem kéne feküdnöm. Menni kell, menni — ösztökélte magát a pásztor. — Átkozott lábam... A jakok meg elmentek."
Az öregnek valamiért az jutott eszébe, mikor nyáron megjött Fatima, az unokája, feljött a nagyapjához a legelőre, és csak nyírta, nyírta a jakokat, vörös szőrük a lábához hullott, a jakok pedig — békés testvérek — csodálkozva szimatolták a szőrüket, aztán búsan a szikla hűs árnyékába húzódtak. Egymás után léptek elé büszke, fejedelmi fürtökkel, és szinte megalázottan távoztak a nyírás után...
És Molla-bek szeme láttára fogyatkozott a csorda. Nem a jakok lettek kevesebben, dehogy, egyszerűen a legelőn, egyik sziklától a másikig most a nyírás után nem tíz, ötven jakból álló csorda fért volna el, hanem Besik falu mind a húsz csordája.
„Kár ilyesmin gondolkoznom — bosszankodott a pásztor. — Inkább megnézem, nincs-e még szőr a közeli köveken."
A lába egész földagadt, megmerevedett. A jakok mintha mindent előre tudtak, megéreztek volna. Hogy a gazdájuk elfárad, fázni kezd, előtte az éj, körülötte jég meg hó; ezt érezték az állatok, és mintha csak meg akarták volna osztani a szőrüket az öreggel. Hogy a pásztor bedugdoshassa a subája alá, a halinacsizmájába, a feje alá tehesse, sőt, ha elegendő, elteríthesse a jégen, ne fázzon álmában.
„Nem, fölhergelt benneteket valami, látom én. Lám, mennyire dörgölőztek a sziklához, annyi méreg gyűlt föl bennük, hogy a sziklát is majd kifordították a helyéből."
Régebben is megesett, hogy a csorda otthagyta a pásztort. Legutóbb például a sakálok vitték magukkal a jakokat. Minden éjjel feljöttek a legelőre, és ott vonyítottak a jurta körül a görgeléken. Az öreg tudta, hogy nincs tőlük félnivalója, egyszerűen csak kellemetlen a vonyításuk, mintha éhes gyerekek sírnának. Egy éjszakát ki lehet bírni, erőnek erejével kettőt is. Molla-bek is bírta egy darabig, aztán kiment a puskájával és a levegőbe lőtt. A sakálok eltűntek, de csak arra az éjszakára. Következő éjjel újult erővel kezdődött elölről az egész. A jakok pedig nyilván megérezték, hogy az öreg nem bír a sakálokkal, és dühbe jöttek. Éjjel, mikor fölébredtek, űzőbe vették őket, hajnalig hajszolták a szakadék felé, ügyesen szökelltek a hasadékok és kövek fölött, a jégen pedig hátsó lábukra ülve szánkáztak tovább. Így tettek meg több mint tíz kilométert...
Az öreg csak virradatkor érte utol őket egy vadidegen legelőn, és a jakok az isten világáért sem akartak visszamenni a régi helyükre, mintha féltették volna azt a földet, amelyet a sakáloktól hódítottak el maguknak; a pásztor mindenestül kénytelen volt átköltöztetni a jurtáját.
Most vajon mi indította el a jakokat? A farkasok nem jöhetnek számításba, a sakálok sem. Hópárduc? De a jakok egytől nem ijednek meg. Kettőt-hármat együtt viszont nagyon ritkán látni.
Emberek? Csakhogy a hegyi rablók eltűntek rég. Vagy negyven éve még volt mindenféle csavargó, aki elhajtotta a jakokat. De még ha csavargók bukkantak is föl, akkor sem hajthatják el az egész csordát: nincs hol elrejteni, helikopterről egykettőre fölfedezik őket.
Helikopterről csak végszükségben lehet szó. Ha holnap reggelig nem találja meg a csordát, le kell menni és megkérni, szálljon föl a masina... Lemenni... Sebesült lábbal nem jut le, megfagy az ösvényen.
Elég, erre gondolni is kár. Magának kell megkeresnie. Magának kell kikecmeregnie ebből a históriából.
— Karim! — kiáltotta a jurta felé menet.
Aztán elkeseredetten legyintett, és elndult fölfelé az ösvényen.
„Talán Karim bosszantotta fel a jakokat valamivel — gondolta az öreg, miközben szétkotorta a friss havat, az állatok nyomát keresve alatta a jégen. — Nem, szelíd gyerek az, a jakok sem haragszanak rá. Az ember nem ellensége a jaknak, ezt az állatok is érzik..."
Hisz ki tereli őket sziklák mögé, barlangokba, mikor hóvihar van? Ki kezeli mákonnyal a sebeiket? Ki épít nekik függőhidat a szakadékok fölé? A pásztor.
Kevés a jak, sokkal kevesebb, mint az ember, ezért is óvja őket minden bajtól.
„Mi lenne velük nélkülünk? Lám, jó mély nyomokat hagytak a jégen, hogy be ne fújja a hó. Hogy minél előbb rátaláljak a menedékükre...
Várjunk csak, lehet, hogy szándékosan sebesített meg, hátulról meglökte a követ, én elestem, megrándítottam a lábam. Ki akarta kényszeríteni, hogy aláírjam a papírt. Hogy az ördög..." — nyögött fel a pásztor.
Molla-bek fájdalmában újra leült a hóra, és szőrt tömött a nemezcsizmájába, hogy a fájós lába melegebb legyen.
„Bolond fejjel későn eszméltem..."
Az öreg ment, és gondolatban sorra vette, hogy s mint történt. Szeretett volna megfeledkezni róla, de nem tudott. Talán ha nem megy el a csorda, akkor megnyugszik, Karim meg kikúrálja a lábát mákonnyal.
...Aznap érkezett a helikopteren, mikor leesett az első hó, ék megvizsgálta a csordát. Aztán egy kőre ült, arcáról letörülte az izzadságot, és így szólt:
— Idefigyelj, Molla-bek, két jak beteg. Megfertőzhetik az egész csordát. Leviszem őket a faluba gyógyítani.
— Micsoda? — Az öreg meglepődött. Tudta, hogy minden jak egészséges, ha pedig meg is betegedett valamelyik, mindig ő gyógyította őket itt, a legelőn.
— Az a két szélső. Már össze is kötöztem a lábukat, ne pazarolják az erejüket.
Az öreg odament a jakokhoz, minden oldalról megvizsgálta őket: lihegtek a béklyóban, pofájukat a kőhöz verdestek. Belenézett a szemükbe: elkeseredett, egészséges a tekintetük.
— Nem téved, domla? [tiszteletteljes megszólítás az üzbégeknél] — kérdezte az állattenyésztőt.
— Nem. Nézd meg a nyelvüket. Meghűlt a májuk.
Molla-bek szétfeszítette a jakok pofáját — a nyelvük valóban fehér, lepedékes, de a nyelvük alatt sasürülék nyomai lapulnak.
— Telefalták magukat ürülékkel, domla — még ki sem mondhatta, felkiáltott a fájdalomtól: az egyik jak kétségbeesésében az ujjába harapott.
— Ó, hogy az ördög...!
— Ne vitatkozz velem, apám — a zootechnikus feldühödött. — A beteg jakokért én felelek. Nyolcszáz rubel darabja, nem tréfalodog!
— Hát, ha úgy gondolja... — mondta az öreg, de közben az járt a fejében, erősödjenek csak a jakok odalenn a jó takarmányon, hosszú lesz a tél.
A zootechnikus pihent egyet, aztán kioldotta a jakok lábát, és elhajtotta őket lefelé az ösvényen.
— Domla, odaadjam a fiút segíteni? — kiáltott utána az öreg.
— Köszönöm, egyedül is elboldogulok.
— No, akkor isten áldja! — búcsúzott tőle az öreg a nehéz út előtt.
A helikopter zaja után a jakok mindig nyugtalanok. Naphosszat topognak, patájuk alatt szikrát hány a kő, alig esznek.
Az öreg és a fiú sót szórt eléjük, hadd nyalják fel, attól megnyugszanak. A kősó elűzi a félelmet. A sasürülék is nyugtatja a jakokat, de sokáig tart, míg az ember összeszedi a barlangokban.
... Molla-bek megtorpant, újabb szőrcsomót vett észre a kövön. Tehát jó úton van, a nyomukban. A szőrt a kesztyűjébe dugta, s lassan, a fájdalomtól eltorzuló arccal továbbindult.
... Így töltött el Karimmal egy-két hetet. A jakok is teljesen megnyugodtak, hízni kezdtek. Ám ekkor az ösvényen ismét feltűnt a zootechnikus.
Ideges volt, nyugtalan, mint egy ijedt jak.
— Örülök, hogy látom, domla. — Molla-bek végighúzta kezét az arcán, végigsimított a szakállán, ahogy a hegyekben az olyan embert szokták fogadni, aki hosszú, szerencsés utat tett meg, míg fölért.
— Én is örülök, hogy látlak, apám — válaszolta fáradtan a zootechnikus.
Hallgattak egy sort, a jakokat nézték meg a fiút, aki tilinkóval a kezében üldögélt a jurta mellett.
— Hosszú utat tettem meg egy semmiség miatt — szólalt meg a zootechnikus. — A helikoptert javítják. Azért jöttem, hogy megkérjelek, hozd el a jakokat a kórházból. Meggyógyultak. Egyedül nem bírom fölhajtani őket. A főúton kőomlás van, talán hallottad is.
— Rendben van, lemegyek.
Szótlanul megebédeltek, az öreg meghagyta Karimnak, hogy tartsa a szemét a jakokon, és ígérte, estére visszajön.
Mentek lefelé a keskeny ösvényen, Molla-bek haladt elöl, aztán maga elé engedte az állattenyésztőt és hátul ballagott, majd újra elöl ment. Így váltogatták a helyüket a hegyek törvénye szerinti udvariassággal: ha az első megbotlana, a hátsó megtartja.
Hirtelen hátulról valami az öreg lábának vágódott.
— Úristen! — kiáltotta, elesett, gurulni kezdett, és egy gödörben találta magát. Egy nagy kő zúgott el mellette, s a szakadékba zuhant.
— Az az átkozott kő kimozdult a helyéből — kesergett a zootechnikus, és fölsegítette az öreget. De Molla-bek nem bírt állva maradni, rögtön visszaesett, nem tartotta meg a lába.
— Ölben elviszlek — mondta a zootechnikus. — Közel van a falu, a sziklán túl már látszik.
— Nem, hová gondolsz, fiacskám, fekszem egy kicsit, szusszanok egyet és elindulok.
A zootechnikus megvizsgálta a lábát — a bokája földagadt, komoly volt az ütés.
— Tavaly egy ugyanilyen kő esett rám — mondta. — Csak az nyáron történt. Most meg könnyen meg is fagyhat az ember. Megyek, keresek egy legelőt, szedek egy kis szőrt, hogy melegebben feküdj.
A zootechnikus hosszú időre eltűnt, az öreg már aggódni kezdett. „Különben — nyugtatta magát — a domla jól ismeri a hegyeket." Csak estére ért vissza, szőr nélkül, leverten.
— Azt gondoltam, megettek a sakálok — tréfált komoran.
Igaz is, a sakálok. Hogy nem jutottak rögtön az eszébe? Nem olyan rég széttéptek egy magányos sebesült pásztort az egyik barlangban.
Félni kezdett. Noha egy egész emberöltőt leélt, és felkészítette magát, hogy távoznia kell a világból, szemtől szemben a veszéllyel mégis inába szállt a bátorsága.
— Hogy van a lábad?
Az öreg mozdítani próbálta, de csak feljajdult.
— Az baj — mondta a zootechnikus. — Hát tudod, apám — vallotta meg váratlanul —, valahol itt a közelben pusztult el a két jakod. Elmentem megnézni a tetemüket, de nem találtam semmit, csak sakálürüléket.
— Hogyhogy elpusztultak?
— Mikor lefelé hajtottam őket, akkor döglöttek meg. Túl betegek voltak, nem bírták ki... Én meg azért jöttem hozzád, hogy van itt egy papír, írd alá, igazolj. Azt írom, hogy kettesben hajtottuk le a jakokat, és tanúja vagy az elhullásuknak. — A zootechnikus elővette a papírt. — Ennyi az egész. És senki nem tud meg semmit.
Szavaira Molla-beket elöntötte a forróság.
„Pedig szerettelek, domla, te meg a lelkembe tiportál. Tehát nem mindenki testvér a hegyekben, olyan is van, aki hátul marad az ösvényen és rosszat forral..." Akaratlanul is felnyögött a gondolattól.
— Nekem már nem sok van hátra, domla — suttogta. — Nem akarom sokasítani a bűneimet.
— Miféle bűneidet?! — A zootechnikus fölnevetett. — Itt a hegyek közt senki nem tud meg semmit. Magunk vagyunk, nincs tanú.
„A lelkiismeretem a tanú — gondolta az öreg —, az elől nincs hová bújni."
— Nem, nem, inkább menj el. Hagyj engem!
A zootechnikus megvető pillantással végigmérte, és elindult lefelé, egyedül hagyta.
Az öreg megkönnyebbült, elégedetten hunyta le a szemét.
De nem múlt el egy perc sem, a zootechnikus újra föléje hajolt.
— Ide figyelj, öreg, csak nem akarod, hogy két nyomorult jak miatt bukjak le?
— Menj el, az istenre kérlek — könyörgött suttogva Molla-bek. — Nem írok alá semmit. A jakok egészségesek voltak. .. Furdal a lelkiismeret, a másvilágon is furdalni fog. Hagyj.
— Jó, akkor meghalsz. A csontjaidat se szedik össze. Isten veled.
Amint a zootechnikus eltűnt a szikla mögött, az öreget újra elfogta a félelem. Mindjárt itt az éjszaka, jönnek a sakálok, már biztos ott rejtőzködnek a sziklák mögött, várnak.
Ostoba halál. Molla-bek mindig úgy gondolta, nyugodt halála lesz a jakok közt. Két jak lefekszik, a pásztor közéjük ül, befúrja magát a bundájukba, s a jakok sokáig melegítik majd a testét. Aztán a lelke fölszáll a hegytetőre, egy szikla pedig leszakad, és valami Molla-bekhez hasonló alakot ölt: hiszen a pásztorok nem halnak meg, a környező sziklák igen hasonlítanak azokra, akik elmentek, úgy állnak ott, mint azok az emberek, akik a jakok között éltek
„Nem, nem halok meg! Minél előbb ki kell kapaszkodnom, gondolkodás nélkül, el kell másznom a csordáig, a jakok majd meggyógyítanak" — határozta el az öreg.
Eltökélte magát, nagy nehezen kivánszorgott a gödörből, és kapaszkodni kezdett fölfelé. A teste könnyű volt, úgy látszik, minden vére a lábába tolult, nehéznek, idegennek érezte, alig bírta vonszolni. Ha képes lett volna rá, levágja sebesült lábát és a sakálok elé veti, falják föl, maga pedig felszabadultan és megkönnyebülten továbbkúszik a csordához.
De már besötétedett, letévedhet az útról. Itt, ahol alacsonyak a hegyek, sok az ösvény, a sötétben még eltéveszti.
Kiszáradt patakmederhez ért, és egy falat tapintott, amelyet annak idején pásztorok emeltek, hogy elrekesszék a vizet. Úgy határozott, itt, a falon tölti az éjszakát. Holnap pedig újult erővel folytatja az utat a csordához.
Már nem emlékszik, hogyan kapaszkodott föl a falra, csak a vér szagára emlékszik fölsebzett kezén.
A vér gyorsan odacsődítette a sakálokat. Előbb messze vonyítottak, aztán dühösen, némán körülvették a falat, fogukat csattogtatták, harapdálták a jeget.
Ha össze nem szedi az akaratát, elájul. A félelemtől. A fájdalomtól és a fáradtságtól. Tudta, a sakálok elől nincs menekvés. Nincs se tüze, se kése, se kötele, ezt könnyelműen mind a jurtában hagyta.
Mit tegyen? Ha kővel hajigálja a sakálokat, az nem segít.
Ó, ha látnák az öreget a jakok! Egy szempillantás alatt elkergetnék ezeket az átkozottakat! A jakok, szürkék, vörösek, az övéi...
De lám, a vezér már a falon lopakodik, az öreg tisztán látja szomorú szemét; azt mondják, a sakálok sajnálják áldozatukat. Már itt vannak mellső lábai, egészen gyöngék, hitványak, nem mint a jakoké...
— Takarodjatok innen! Takarodjatok! — ugrott fel Molla-bek váratlanul, egész testében remegve, és ordítani kezdett: — Átkozott csirkefogók! Azt hiszitek, hogy meghaltam? Az ördög vigyen el benneteket!
Úgy ordított, ahogy a torkán kifért, de nem félelmében, hanem dühében és szilárd elhatározásában, hogy mindenáron győzni fog. Fölébredt a belsejében valami, ami egész életében benne szunnyadt, és lassan, apránként kapott erőre.
A vezér leugrott, a horda riadtan futkosni kezdett a fal körül, majd elinalt.
Molla-bek pedig utánuk nevetett, és dühödten rágta ajkát, szakállát.
A pásztor fáradtan leereszkedett egy jéggel borított kőre. Az emlékezéstől hideglelősen megborzongott. Vagy nem is az emlékezéstől? Talán a lába kezd gennyesedni?
Akárhogy is, de az utat folytatni kell. Már nem sok van hátra. A jakok sosem mennek tíz kilométernél messzebbre. Az út nagyobbik felét már megtette. És itt már nem mélyek a nyomok, látszik, az állatok megnyugodtak, nem futottak, lassan haladtak.
Most már tudja Molla-bek, hogyan kell védekezni a sakálok ellen. Az ember egészen közel engedi őket magához, aztán meg jól lehordja. A kétségbeesett ember kiáltása hat a farkasokra, a vad kutyákra, sőt biztos még a havasi emberre is. Ezt el kell mondani Karimnak.
Az öreg még sokáig fog emlékezni a falon töltött éjszakára — a sakálok valahol messze vonyítottak, nem mertek közel menni hozzá. Ám ha a közelébe merészkednek is, kifundált volna még valamit, hogy elűzze őket — az ordítás másodjára nem sokat ért volna.
Csak egy dologra nem emlékszik — álmában történt-e vagy ébren —, tisztán látta, hogy hajnaltájt madarak húztak el fölötte. Nagy fekete madarak, nem sasok. Furcsák, nem itteniek... Nem, ezt valószínűleg álmodta. A síkvidéki madarak nem tudnak ilyen magasra szállni a hegyek közé...
... Molla-bek lassan, egy sziklába kapaszkodva végigment a keskeny ösvényen, és megdermedt a csodálkozástól: a nagy, jeges tisztáson békésen legelészett a csorda.
Összeverődve ismerkedtek az új hellyel, patáikkal a jeget tördelték, és csipegették a száraz tavalyi füvet, mohát és zuzmót.
„Szűkös az élelem" — állapította meg nyomban az öreg. S csak állt és nézte, hogy segítőtársa, Karim fel-alá kocogott egy öreg jak púpjába kapaszkodva.
Az egyik jak hirtelen észrevette. Halkan felbődült. És a jakok lassan az öreg felé indultak.
Fejüket a testéhez dörgölték, mintha meg akarnák vele osztani melegüket, nyaldosták a kezét, és csodálkozva néztek a szemébe, kérdőn, hogy mi történt.
Karim odaléptetett az öreghez, és bűntudatosan mondta:
— A madarak miatt történt, apóka. Reggel felé madarak húztak el a legelő fölött, erre ezek megindultak. Kifogytam minden erőmből...
— Fekete madarak? — kérdezte a pásztor.
— Feketék... Addig nyargaltak, míg ezt a legelőt el nem érték. És a két jak hol van? Apóka, megsebesült?
— Nem érdekes... Csak kevés itt nekik az ennivaló... De ők tehetnek róla. Még ilyet, megtetszettek nekik a madarak! Na jó, holnap majd visszamegyünk a jurtáért, ma a jakokkal éjszakázunk.
A jakok engedelmesen leereszkedtek a jégre, fallá tömörültek, hogy megóvják a pásztorokat a hidegtől, és Molla-bek meg Karim a meleg testek közé feküdt. A fiú sokáig nem tudott elaludni, forgolódott, aztán elgondolkozva megszólalt:
— Biztos Indiába repültek. Ott meleg van...
VÁNDOR ANNA fordítása
Néhány szó Timur Pulatovról:
Sz. 1930, Bukarában; prózaíró. Előbb egy cipőgyárban, majd sivatagi kútfúrásoknál dolgozott. Elvégezte a Buharai Tanárképző Főiskolát, majd filmesnek tanult Moszkvában. 1964 óta közöl, számos kisregényt, regényt és forgatókönyvet írt. Több műve magyarul is megjelent.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/3. sz., 131-136. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése