(1932-1994)
A költő mindenért felel
/Anatolij Ivanuskin interjúja/
— Verset már kisgyerek korom óta írok. Akkor Omszkban éltem. Anyám orvos volt, apám katona. 1941-ben, a háború kitörésekor szüleim rögtön a frontra mentek. Erről írtam verset, ami meg is jelent a helyi újságban. Persze nem azért, mert jó volt, hanem mert azt fejeztem ki benne, amit a velem egyívásúak gondoltak és éreztek. így mutatkoztam be kilencévesen a költészetben.
Továbbra is verseltem, és különböző irodalmi szakkörökbe jártam. De legkedvesebb álmom az volt, hogy bekerüljek az Irodalmi Főiskolára.
Apám szolgálati helye gyakran változott. Így az egyik tanévet három iskolában végeztem. A költészeten kívül a sportért is rajongtam, és már azt latolgattam, hogy a testnevelési főiskolára jelentkezem. De a költészet iránti vonzalmam mégis erősebbnek bizonyult. Beküldtem verseimet az Irodalmi Főiskola pályázatára, de kiestem a rostán. Ezért a petrozavodszki egyetem bölcsészkarára iratkoztam be (apám azon a vidéken szolgált, és a családunk is ott lakott).
Másodszori próbálkozásom sikerrel járt az Irodalmi Főiskola pályázatán. Az „írói főiskola" alkotólégköre nagyon sokat segített költővé válásomban. Ezt a légkört az akkoriban ott tanító költők: Vlagyimir Lugovszkoj, Pavel Antokolszkij, Alekszandr Kovalenkov, Ilja Szelvinszkij, Mihail Szvetlov, Vaszilij Zaharcsenko teremtették meg, akik az orosz klasszikus példákon oktattak bennünket. Mi pedig írtunk. írtunk előadás előtt, előadás után. Aztán felolvastuk egymásnak a műveinket. Vitatkoztunk, hevültünk, és kölcsönösen gyarapodtunk. Olyanok tanultak az időben az Irodalmi Főiskolán, mint Jevgenyij Jevtusenko, Bella Ahmadulina, Junna Móric, Jevgenyij Vinokurov, Szilva Kaputikjan, Gevork Emin, Konsztantyin Vansenkin, Jurij Trifonov, Jurij Bondarev, Vlagyimir Tyendrjakov...
Óriási volt az érdeklődés a költészet iránt. A költői estekre nehezen lehetett bejutni, egymás hegyén-hátán tolongtak az emberek, hogy verset hallhassanak. Bálványozták a költőket...
— A fiatal költők gyakran elképzelhetetlennek tartják fejlődésüket a folyóiratokban és antológiákban való publikálás nélkül. Mások minél hamarább nevet akarnak szerezni. Az ilyen költői akceleráció (és nézetem szerint a jelenség nagyon elterjedt) oda vezet, hogy a költő eredetisége és frissesége rovására eléri ugyan a közölhetőség szintjét, de itt meg is reked. Ön és társai más utat jártak. Elég itt Bulat Okudzsava, Rimma Kazakova, Andrej Voznyeszenszkij pályájára utalni. Egyik sem hasonlított a másikra, és nyomban meg is hódították az olvasókat.
— Igaza van, a mai fiatalok sietnek publikálni, sietnek nevet szerezni. De meglehet, ehhez joguk is van.
Ha a fiatalok közül neveket kellene mondanom, könnyebben meg tudok nevezni húszat, mint kettőt. A társaim is így állnak ezzel. És abban sincs semmi meglepő, hogy néha egészen más neveket említünk. Magas színvonalon áll a versírás, a rímelőkészség nem topog egy helyben. Nekünk álmunkban se jutottak eszünkbe olyan rímek, fordulatok, mint amilyenek a maiak fegyvertárában vannak. De a formai csiszoltságnak eredményre is kell vezetnie, márpedig ez nem mindig csak a rímtechnikától függ.
— Ha a költő feladatát három kérdéssel meg lehetne határozni: „Mit ? Hogyan ? Miért ?", melyik kérdést helyezné a többi elé?
— Úgy vélem, a három kérdés, így külön feltéve, nem határozhatja meg a költő feladatát. Nem lehet csak az egyikre válaszolni. Nem az az ember költő, aki verset tud írni, hanem az, aki nem tud nem írni. Ha az ember nem tud menekülni a toll és papír elől, nem azon töpreng — Mit? Hogyan? Miért? —, hanem egyszerűen kicsordulnak belőle a fájdalmai, érzései... Dolgozik.
— És mégis, a .fiatal írónemzedék", valami generációs betegség folytán a „Hogyan?" kérdéséhez vonzódik, elfelejtve, hogy nemcsak a formában és hatásosságban kell megtestesülnie az alkotói útkeresésnek és merészségnek.
— A mások elképesztésére, a mindenkitől eltérő eredetieskedésre való törekvés értelmetlen próbálkozás. A költészetben színlelni nem szabad. Mihail Szvetlov mondta, hogy a vers a lélegzés folytatása: a lélegzés természetes dolog, amit nem lehet felgyorsítani, se visszatartani. Az ember nem sokáig létezhet számára természetellenes állapotban.
— A közéleti téma az a választóvíz, ami segít meghatározni, valódi-e a tehetség. Miként vélekedik erről?
— A közéleti témáról külön véleményem van. A közéletiség tág fogalom. Valaki azt mondta, hogy kék bolygónk minden útjának át kell szelnie az író szívét, minden útnak, a legkisebb ösvényektől a kozmikus pályákig. Talán túlságosan fellengzős ez a kép, de itt az írástudóknak az emberek sorsáért való felelősségéről van szó, az emberek fájdalmáért és öröméért, mosolyáért és bánatáért való felelősségéről. Az igazi költőt nehéz elképzelni a világban zajló valamennyi esemény iránti felelősségérzet és közösségvállalás nélkül. Persze, az ilyen általános kategóriák, mint az egész emberiség gondjainak viselése, nem vezethetnek lélektelen absztrakciókhoz, a hús-vér ember semmibevételéhez. Volt egy barátom, aki nem szívelte az őt körülvevő embereket, de nagyon szerette az emberiséget általában. Pedig az egész világ szeretete a közvetlen közelünkben élő emberek szeretetével kezdődik.
A közéletiség az élethez való aktív viszony igénye, olyan állapot, melyben az ember felismeri a világot megrázó események értelmét. Nyugaton gyakran mondogatják, hogy a költőnek nincs keresnivalója a politikában, hogy egyedüli küldetése a tiszta művészet ápolása. A politika úgymond, múlandó, a költészet pedig örök. De apolitikusnak lenni szintén politika, aminek megvannak a maga filozófusai. Ha valaki nem politizál, tartózkodik a szavazástól. De a tartózkodókkal politikát lehet folytatni, és ha valaki magával ragadja, felhasználhatja őket a saját érdekében. A közéleti témának lángra kell lobbantania a költőt.
— Mennyiben segítik irodalmi tapasztalatai alkotó munkájában? Megkönnyítik-e a versírást vagy nem?
— Évről évre nehezebben írok. Köztudott, hogy minél tovább, minél kitartóbban végez az ember valamilyen munkát, annál jobban megy neki, annál jobban igazodik el a finomságaiban, annál könnyebben kerüli ki „a víz alatti sziklákat".
A szakmák túlnyomó többségében ez a helyzet. Például a tapasztalt pilótát nemcsak a szemmel látható biztonság és nyugalom különbözteti meg a tapasztalatlantól, hanem elsősorban az, hogy többet tud a munkájáról, és ezt a tudását nemcsak a könyvekből meríti, hanem a gyakorlat is igazolta, az élet is alátámasztotta.
Ha a tapasztalt esztergályos valami bonyolult, kevésbé ismert munkadarab kidolgozásába fog, egykettőre külön elemekre tudja bontani az egész gyártási folyamatot, sajátos láncolatot épít fel, amelynek legtöbb szemét már korábban megismerte. Ezeken a láncszemeken szinte automatikusan, gondolkodás nélkül halad végig, mert a szokásos emberi emlékezőtehetségen kívül az ilyen mesternek a „kezei is emlékeznek". A kezek emlékeznek tevékenységükre, emlékeznek a tevékenység sorrendjére, sőt még az erőkifejtés nagyságára is.
Az írói mesterségben mindez másként van, noha ott is érvényesülnek az általános elméleti törvényszerűségek, az általános szabályok, sőt bizonyos gyakorlati tapasztalatok is. Mégis, ha az ember csak ezeket a tapasztalatokat követi, a részletekben a segítségére lesznek, de az egész mű tekintetében becsaphatják.
Az igazi író feladata ugyanis soha nem az, hogy az alkotó folyamat közben leküzdve a váratlan bonyodalmakat, „rátérjen a kitaposott útra", és azon valami szokásoshoz jusson, olyanhoz, amivel már korábban is találkozott.
Az alkotás „szokásos rendje" éppen a szokatlanra való törekvésben rejlik. Hiába írt már az író egészen jó, sőt nagyon jó műveket, ez sem garantálhatja, hogy ne valljon teljes kudarcot következő, látszólag talán nagyon is egyszerű munkájával.
A soron lévő regény (poéma, elbeszélés, vers, szimfónia, színmű, dal stb.) mindig új problémák és ismeretlen feladatok elé állítja a művészt, amiket nem szabad és nem is lehet a régi, a mégoly bevált és kényelmes eszközökkel megoldani! A korábbi tapasztalatok általános „automatizmusa" itt csak árt. Ráadásul a megoldás módozatai egyetlen esetben sem lehetnek mesterkéltek, külön erre a célra kiagyaltak. („Majd én megírom, úgy, mint előttem senki!...")
Az alkotómódszereknek minden rendkívüliségük és újdonságuk mellett természeteseknek kell maradniuk a szerző számára. Ebből adódik, hogy az író mesterségbeli tapasztalatai nem egyszerűsítik, hanem bonyolítják az életet.
— Az utóbbi időben kevesebbet utazik az országban, ritkábban jár külföldön. Összefügg-e az alkotói felfogásának változásával?
— Nem egészen így van. Például nemrég jártam a BAM-on, Irkutszkban, Tyumenyben, voltam Örményországban, Odesszában. Jártam külföldön is, a Fülöp-szigeteken és Franciaországban, Jugoszláviában és Spanyolországban. Valószínűleg azért merült fel ez a kérdés, mert kevesebb verset írok friss útiélményekből.
Egykor, visszatérve az Északi-sarkról, kiadtam egy könyvet Vízenúszó sugárút címen, amelyben a sarkkutatóknál tett látogatásomat összegeztem. Sok verset írtam első Egyesült Államokbeli utamat követően is. Az ilyesmi azonban ritkán sikerül. Vannak költők, akik önmagukat utazzak be. Én szívesen járom földgolyónk különböző útjait. Úgy vélem, hogy a kettő nem zárja ki egymást.
— Ki kell-e pihennie a költőnek a versírás, az alkotó munka fáradalmait? Ha igen, ön hogy csinálja ?
— Nehéz válaszolni erre a kérdésre, mert a vers — az vers. Az ember mindig ír, reggel, napközben, este, éjjel, étteremben, otthon, vonaton, repülőn. A vers nehéz boldogság. Nekem még havi szabadságom sincs, mint minden munkásnak vagy hivatalnoknak. Ha sikerül egy hónapnyi időt pihenésre szakítanom, akkor is írok. Úgy gondolom, a versírás éppolyan kikapcsolódás, mint a jó könyv vagy mint az önfeledt sportolás.
IRCSIK VILMOS fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979 / 4. sz. 110-114. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése