Vezeklés helyett

ANATOLIJ KIM
Mioko csipkebokra

1

Maj Miturics rajza

Ri Gicsent tizenhét esztendős korában megházasították. Akkor történt ez, amikor a városi középiskola utolsó osztályába járt.

Ezt megelőzően elvégezte a koreai nyolcosztályos iskolát, ahol is kiderült, hogy kiváló érzéke van a matematikához, és a tanárok állhatatosan biztatták szüleit, hogy taníttassák tovább a fiút. Beiratták az orosz iskolába.

Az apjának nem sokkal később családostul együtt át kellett költöznie a szomszédos településre, ahol új bányát nyitottak, a fiút pedig otthagyták az apa régi barátjánál, Coi asztalosnál.

A nagycsaládos asztalos hét gyermeke közül egy lány volt a legidősebb,  akit mindenki a japán Mioko néven szólított, bár volt másik, koreai neve is. Sovány, félénk, párás tekintetű, apró termetű kislány volt, furcsán hallgatag és szégyenlős. Soha nem felelt, ha kérdezték  -  csak zavartan, lehajtott fejjel mosolygott. És felérhetetlen volt józan ésszel, amikor kiderült, hogy áldott állapotba került a vendégfiútól.

Az asztalost nagyon elkeserítette az eset. Éjjel-nappal csak sóhajtozott, bántotta a szégyen, jónéhányszor lerészegedett, olyan kilátástalannak találta a helyzetet. Mi lesz most a tudományok iránt oly fogékony fiúval? -  ez a kérdés kínozta az öreg Coit.  Nem óvta a bajtól barátja tehetséges gyermekét, nem felelt meg a belévetett bizalomnak.

Amikor fény derült mindenre, s a szerencsétlen Mioko szégyenét már semmiféle ruha nem rejthette, az asztalos elutazott a barátjához. Fejét lehorgasztva beszámolt neki a dolgok állásáról. Tucatszor is összeverte volna azt a szégyentelen lányt, akin elöl úgy megrövidült a szoknya, de a felesége nem hagyta, attól való félelmében, nehogy az a szótlan teremtés ijedtében összeessen és elvetéljen. Még azt is hozzátette, hogy ha a barátja nem bocsát meg, hát nem tehet mást, mint hogy fejest veti magát az elhagyott bányába.

Csakhogy, legnagyobb csodálatára, az öreg Ri nem haragudott -  igaz. először kissé összevonta a szemöldökét, de ez volt az egész. Még el is mosolyolyodott, amikor a szégyentől görnyedező asztalos bevégezte bűnbánó szavait. Az öreg bányász széntgől fekete kezét barátja kezére téve fölkacagott, és vodkáért kiáltott a feleségének. "Drága barátom, Coi - mondta -, vajon nem maga az ég irányította-e az én semirekellő fiam tekintetét arra a lányra ? Vajon nem én voltam-e, aki úgy szerettem volna mindig olyan rokonságba kerülni veletek, hogy közös unokáink legyenek? És te, Mioko apja, ellene vagy-e?" - "Dehogy ellenzem  - felelte kissé megvigasztalódva az asztalos  - , de mi legyen a fiú tanulmányaival , városszerte elismert tudásával?"  -  "Semmi  -  válaszolt jókedvűen Ri.  -  Úgy látszik,  másfajta tudományra támadt kedve ennek a taknyosnak, hát most aztán tanulhat kedvére - otthont teremteni, gyermeket nevelni. Az ember úgyis megtanul annyit, hogy leélje az életét - mondta a bányász  -,   nem kell hát valami különös tudomány miatt aggódni. Férfimód dolgozni, férfimód keresni, aztán etetni a gyerekeket, akiket a feleséged szül - vajon nem ez-é a legfőbb tudornány, Coi barátom?" kiabálta a kissé már ittas bányáz és szívélyesen rázta a barátja kezét.

De Coi, az éles elméjű, érzékeny asztalos nem hitt a barátjának, mert tudta, hogy az milyen büszke a fiára, és hogy szeret álmodozni. "Ez a nagyszerű ember képes inkább dalolni és vigadni, semhogy mások szeme láttára sírva fakadjon - gondolta megsemmisülve az asztalos. - Jaj nekem . .."

Sürgősen megtartották az esküvöt, és azon a napon, amikor Gicsen osztálytársai megkapták az érettségi bizonyítványt, a fiú már a bányában dolgozott. Bányaácsnak állt, és amikor Mioko  túl volt a szülésen, a bányaigazgatóságtól kaptak egy szobát a barakképületben.

Az aprócska Miokónak nagy, négykilós fia született. Hangtalanul szült, komolyan és megadóan  viselte  átváltozásának  -  csodás  átváltozásának  -  vérét  és fájdalmát, amelynek során ő, a végtelen világ felett szárnyaló, magányos kócsag, röptében hirtelen két külön teremtménnyé hullott szét.  A bábák  és  az  ápolónők  csodálkoztak, hogy ez az aprócska koreai asszony  nem sikoltozik  a  nehéz  szülés  közben  -  olyannyira megzavarta őket Mioko hallgatása, hogy  észre
sem vették a szülés kezdetét.

Mindez nyáron  történt, amikor Szahalin, ez a hosszú, zöId  sziget forróságban és párában úszik, amikor a piacokon bőséggel van minden  -  és mi ünnepeltük M Miokót. Ri Gicsen feltűrt ujjú, fehér ingben, gondterhelten és komoIyan járkált fel s alá a fajárdán, a kórház közelében.

Aztán  eltelt egy év,  annak  a tudománynak  minden  gondjával  és bajával együtt, amelyről  az öreg bányász beszélt barátjának, az asztalosnak. A kicsi sokat betegeskedett, Mioko éjszakákon át nem aludt, nappal meg, amikor a fia nyugodtan szendergett, órák hosszat ült mellette mozdulatlanuI, csodálta a gyerek szépségét és tökéletességét.

Gicsen beiratkozott az esti iskolába, s egy év alatt elvégezte. Széles vállú, erős, igencsak hallgatag legény lett - mint akit egyszer s mindenkorra komorrá tett volna valamely borús gondolat. Vodkát nem ivott, nem járt mulatni, ezért aztán nem is nagyon kedvelték : túlságosan gögösnek tartották. Állandóan a könyveit bújta, a fiával jóformán nem is törődött, de annak nem is volt szüksége rá, mert az anyja mindig ott volt körülötte.

Eltelt még két esztendő. A bányában szerencsétlenség történt, Gicsen apja a szén  alatt lelte halálát. Az öreg bányász vidám szelleme mindörökre eltávozott az ismerős tájról, mindenkit odahagyva tovarepült, ki tudja, hová. Gicsen legidősebb, családos nővére magához akarta venni az árván maradt anyát, de az inkább a fiához kívánkozott. Férfiember-fia közelében akart élni, bár a fiú semmiben sem hasonlított az apjára.

Gicsen továbbra is szorgosan görnyedt a könyvek fölé,  bár már rég elvégezte az iskolát. Munkából hazatérve estéit a sarokban álló alacsony asztalkánál töltötte, ceruzával a kezében, és számításokat oldott meg. Egy kora nyáréjszakán, amikor már nyitott ablak mellett lehetett aludni, az idős asszony a következö beszélgetést hallotta a sötétben. Így szólt a menye:
- Te csak utazz el tanulni. én elboldogulok magam is Joskával.
A fia válaszolt:
- Elhallgass. Ki keresi meg a kenyérrevalót Joska és a mama számára'?
A menye:
-  Majd én. Munkát vállalok a prémesállat-tenyésztő szovhozban. Joska jól elmrad itthon a  mamával. Te csak utazz el...
- Elhallgass! - vágott közbe a fia. - Aludni akarok.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)



Az öregasszony pedig a kitárt ablakon bekandikáló holdra tekintve hangtalan sírásra fakadt, mert érezte, hogy újabb búcsú várja. És úgy érezte, hogy a párja, huncut párja, aki oly messze ment e világból, fintorokat vág rá az égből. Az asszony mellett meleget árasztva álmában ott szuszogott az unokája.

Nyár közepén Ri Gicsen kilépett a bányából és a kontinensre utazott, hogy főiskolán folytassa tanulmányait. Sokáig nem adott hírt magáról, aztán levél érkezett, amelyben közölte, hogy a f'ővárosban a  Lomonoszov Egyetem diákja lett. Azt írta, hogy jó dolga van, kollégiumban lakik, egy szikrázóan fehér diákvárosban a Lenin hegyen, az egyetem szomszédságában. Maga az egyetem akkora, hogy néha szinte látomásnak tűnik, különösen borús időben: az égen futó fellegek beleakadnak az épület csúcsába  -  azok a hatalmas, szürke fellegek, amelyeket hátraszegett fejjel szoktunk nézni a földről . . .

Még azt is írta, hogy szinte a lábát sem kell kihúznia az embernek a diákvárosból: van itt étkezde, mindenféle bolt, még mosoda is. És ez nagyon jó, mert nem kell a tanulásra való drága  időt másra elfecsérelni. Étkezésre bőven elég az ösztöndíj, de ruhára már nem futja: pedig a fővárosi egyetem diákjának rendesen kell öltözködnie, mert sokan tanulnak itt a baráti országokból, és kínos dolog szégyenben maradni e]őttük. Sokféle tudományt tanulnak, de minden tudományok közt a legnagyobb a magfizika.

Moszkvától Szahalinig és vissza háromszáz rubelba kerül az út. A bányavároskától a prémesállat-tenyésztő szovhozig az út semmibe sem kerül, ha az ember nem száll fel a rázós autóbuszra és gyalog teszi meg az egész távolságot - mindössze három kilométert. Mioko így is tett nyaranta, és ha az Úton érte az eső, hát leszakított egy hatalmas útilapu-levelet, és türelmesen kivárta alatta a rossz idő végét. Munka után nem kellett különösebben hazafelé sietnie, mert a fia már nagyocska lett, nem kellett őriznie, elég volt neki a nagymama is. A vacsora  -  két magányos
 asszony egyszerű étke  -  rég készen várta az asztalon. A férjétől nemjött levél. Évente mindössze két-három ízben írt. Nyári szünidőben mindig munkát vállalt valahol, hogy legalább egy kissé enyhíteni tudjon a neki pénzt küldő felesége és nővére helyzetén. Mioko ismerte a férjét, ismerte annak titkolt büszkeségét, és fájó szívvel gondolt arra, hogyan szenvedhet amiatt, hogy rosszabbul öItözik, mint a többiek. Kevés maradt a szovhozbeli keresetből, ahol nyérceket nevelt - a fizetést kénytelen volt két egyenlőtlen részre osztani, s a nagyobbik részt postára adni.

2.

Teltek az éve ; oly lassan teltek a névtelen település csöndjében, és oly sokkal gyorsabban a lármás fővárosban ! Ri Gicsen, a már végzős egyetemi hallgató éppen csomagolt a szobájában ; Dubnába készült, az utolsó vizsgák előtti gyakorlatra. A szobába belépett Gicsen barátja, a bolgár Nikolka.

-  Hé, Gicsi, leveled jött !

Gicsennek örök életre emlékezetébe égett az a pillanat, amikor az ágy mellett álló széken hátrafordult, és elvette barátjától a levelet. A bolgár Nikolkán piros melegítőnadrág volt, barnára sült, erős nyakán aranylánc, a levelet nyújtó kezén achátköves, vastag gyűrű csillogott. Ez a fenséges, ba.rnára sült kéz valamiféle kékvirágos borítékot nyújtott felé, egy gyűrött, ragasztófoltos levélkét. A szép, ápolt kéz és a levél közötti ellentét, vagy az előérzet okozta-e  - amelyben azelőtt soha nem hitt - , de Gicsent valami rossz érzés szállta meg.

A levelet a nővére írta : ,,Tisztelt, egyetlen fivérem ! Szomorú hírt közlök. Felesége vigyázatlan volt, és egy nyérc megharapta. Nem szólt senkinek, mert attól félt, hogy kórházba kell járnia.  És most Mioko súlyos beteg, mert kiderült, hogy az állat, amelyik megharapta, beteg volt. Miokót kórházba vitték, én pedig hetente kétszer hazalátogatok, hogy gondoskodjam anyácskánkról és a gyerekről. Ezért kapott legutóbb kevés pénzt, igyekeztem, ahogyan tőlem tellett, de hát hiába. Bocsásson meg, fivérkém, ne haragudjon ránk. Lehetséges lenne, hogy Mioko nem gyógyul meg?''

Ri Gicsen röviden válaszolt a nővérének, tudatta, hogy milyen fontos dolog vár rá, feleségének azt üzente általa, hogy csak gyógyíttassa magát annak rendje szerint, és elutazott Dubnába. Ott felelősségteljes munkával bízták meg, és a inunkán kivül mindenről megfeledkezett.

Ezalatt pedig felesége, Mioko meghalt. A ködös, zöld Szahalin egy újabb lelket fogadott örökre magába.

A rokonok alapos tanácskozás után úgy döntöttek, hogy nem hívják haza az elfoglalt embert, és eltemették az asszonyt, nélküle. Mioko apja kiásott egy csipkebokrot a parti dűnéknél, s átültette a frissen hantolt sír fejéhez.

Amikor Gicsen megkapta nővére újabb levelét, Mioko halálhírével, néhány éjszaka nem jött álom a szemére. Állandóan haldokló felesége üvöltését vélte hallani: nővére azt írta, hogy amikor Mioko a végét járta, hirtelen megérezte bensőjében az őt megharapó állat lelkét, és úgy visongott, akár a nyérc.

Gicsen senkinek sem mondta el az őt ért szerencsétlenséget, a rábízott feladatokat határidőre elvégezte, és számításait nagyszerűeknek ismerték el. Dicsérték, és azt ígérték, hogy a fizikai központban kap munkát. Barátai kellő tisztelettel csodálták, hogyan tartja magát, és rendíthetetlen keleti jellemről beszéltek. . .  Ő meg némán vette tudomásul az őt övező figyelmet és szeretetet, s eközben kínzó szégyen gyötörte. Nagyon szenvedett szegény felesége halála miatt, éjszakákon át nem aludt, csak az asszony szörnyű, állati sikolyait vélte hallani.  Ugyanakkor azonban állandó,
szégyentelen, homályos, titkolt megkönnyebbülést is érzett - mintha valami törvényszerű történt volna. Mintha megoldódott volna egy régóta titkos gyötrelmet okozó egyenlet. Tudta, mennyire szánalmas és aljas ez az érzés, de képtelen volt tenni ellene, mint ahogy képtelen volt sírni és nyugalmat lelni is.

A vadrózsabokor megeredt új helyén, és nyár közepére minden esztendőben beborította az alacsony, füves sírhantot finom, lila szinnaival.

Dicsőség az emberi akaraterőnek és állhatatosságnak, dicsőseg az emberek testvériségének, akik készek önzetlenül megajándékozni egymást a tudás kincseivel, melynél nincs nagyszerűbb e világon - ilyes gondolatok töltötték el Ri Gicsent, amikor az egyetemi évek végeztével, kezében a sikereit bizonyító hiteles okmányokkal kelet felé repült vele a hangsebességnél gyorsabb utasszállító, át az egész országon, a távoli Szahalin felé. Bensejében ünnepi harsonák zúgtak,   büszke lehetett  önmagára. Felidézte az egész megtett utat, és úgy találta, hogy sorsa csodálatra  méltó. A repülőgép kerek ablakán át a különös, kék szakadék mélyén látta a zöldellő földet,  amelyet szabályos geometriai ábrákra szabdalt az emberi tevékenység. A föld felett kecses bárányfelhők nyája kóborolt, azoké a felhőké, amelyekre hátraszegett fejjel nézünk fel a földröl . . .

És Ri Gicsen ott repült a föld felett, a beláthatatlanul nagy ország felett, és kimondhatatlan hálát érzett az ország gazdái, a dolgozó emberek iránt, akiktől megkapta mindazt, amiről csak álmodott. Mint becsületes ember, egy tisztes bányász fia, kész volt egész életével törleszteni a nagyszerű kölcsönt. Arra vágyott, hogy a magfizika területén tevékenykedve azonnal nekilásson a törlesztésnek, csak előbb meg kellett látogatnia a rokonokat, s magáhioz kellett vennie anyját és elárvult fiát.

Sok esztendei távollét után teljesen újemberként tért vissza szülővárosába - anyja és nővére  zavarban voltak a magas, szép, határozott és magabiztos tekintetű férfi előtt. Megöregedett nővére most büszke volt arra, hogy.ilyen embert tudott segíteni. Nyolcesztendős fia pedig megijedt az apjától, félreugrott, buzgón szipogott, és apró, csillogó szemével gyanakvóan tekingetett rá.

Eljött Coi, az asztalos, akit nagyon megtörtek az évek. Tempósan beszélt erről is, arról is, de nem állhatta meg, elfordult, ünnepi zakójának ujjába rejtette az arcát, és elsírta magát. Eszébe jutott, hogy csaknem tönkretette ennek a nagy embernek az életét. „Nem volt szerencséje, hogy rokonságba került az én nyomorult családommal, nem, Mioko nem hozott önnek szerencsét és boldogságot" — sírta az öreg. „Hagyja ezt, apám — mondta Ri Gicsen szigorúan. — Mioko nélkül aligha tanulhattam volna tovább.. ." És az öreg végtelen hálával fogadta vejének szavait, bár jól tudta, hogy csak vigasztalásul mondta mindezt.

Egész nap vendégjárás volt a házban — jött a rokonság, a szomszédság, voltl iskolatársak. mind sokgyermekes családapa. Mindenki látni akarta a Moszkvából jött férfit, a városka első olyan lakosát, aki a fővárosi egyetemen tanulhatott, és akiből atomfizikus vagy mi lett...

Késő este, amikor már az utolsó vendégek is hazamentek, az anya lefektette unokáját, és megágyazott fiának a sarokban, azon a régi sodronyos ágyon, amelynek létezéséről Rí Gicsen már meg is feledkezett. De az ágyhoz lépve minden eszébe jutott, és az alacsony, szegényes, szűk szobácska, amely egész nap akaratlanul is nyomasztotta, most kitágult, és a férfi egyetlen pillanatba sűrítve újból átélte a régmúlt éjszakák valamennyi örömét és keserűségét, amikor oly kínzó szenvedéllyel szerette szegény feleségét. És amely éjszakák után kész volt meggyűlölni az asszonyt ezért a pusztító szerelemért. Látta maga előtt a lángoló arc fölött lebegő homály könnyű leplét, hallotta Mioko félénk, hangtalan, alázatos boldogságtól remegő, meleg lélegzetét.

Ri Gicsen levetkőzött, ledőlt az ágyra és eloltotta az asztali lámpát, amelynek fényénél valaha egyedül próbált eligazodni a felsőbb matematika alapjaiban. De ezen az éjszakán nem adatott meg neki az alvás nyugalma. Hirtelen valami különös, keserű és átható illat lengte körül, és ez az illat nem hagyta nyugodni. Forgolódott, szagolgatta az ágyneműt, felgyújtotta az asztali lámpát, felült az ágyban, és körültekingetve igyekezett megtalálni az illat forrását.
És ekkor az ágy támlája mögött, egy falba vert szögön meglátta a felesége blúzát. Agyonhordott, az örökös mosástól színtelen-szürke, gombok nélküli, aprócska blúz volt, még mindig kissé feltűrt ujjakkal.

Levette a szögről ezt a szánalmas kis blúzt, és behunyt szemmel, hosszan tartotta maga előtt... Lám, mi marad fenn az emberből a fizikai tárgyak világában! Hatalmas emlékművek a tereken, hadvezérek és vezetők dicsősége, Einstein híres elmélete... És az emberi kielégítetlenségnek a völgyek pora felett névtelenül lebegő, keserű illata . . . Csak az ostoba választhatja el az örök dolgok ünnepi harsogását a névtelen lelkek csöndes halandóságától, az egyest az általánostól. A Semmit a Mindentől, az Embert az Emberiségtől. De hát miért olyan keserű ez az illat? Hiszen volt egyszer, volt egy Mioko! És most — hiába szűrnéd át ujjaid közt maroknyi csomónként bár az egész anyagi világot — nincs sehol!

Ri Gicsen szeretett volna sírni, fájdalmasan szeretett volna, de ez neki, szerencsés földi halandónak, nem adatott meg. Az ágyra hajította a blúzt és felkelt, felöltözött.

Kora reggel, amikor a hajnal pírja még alig festette meg a házak felett az eget, Gicsen öreg édesanyja sorra keltegette a szomszédokat. Hüppögő, ásítozó unokáját kezénél fogva vonszolta magával, házról házra futott, zörgette az ablakokat, és mindenkinek elmondta, hogy eltűnt a fia. Éjszaka úgy rémlett az öregasszonynak, hogy a fia elhunyt menyével beszélget, és Mioko hangja az utcáról hívogatja: „Gicsen, jöjjön ide!'' - amire a fia úgy felelt: ,,Jövök!'' És, lám, reggel üres volt az ágya.

Gicsenre a tengerparton, a régi bárkák közelében leltek rá. Csuromvizesen, homokkal borítva, arcra borulva hevert egy csupa-luk hajó pereme alatt. Amikor magához térítették, képtelen volt megmagyarázni, hogyan került oda.

Egy héttel később Ri Gicsen anyjával és fiával együtt elutazott a városból a kontinensre  - mindörökre.

Harnarosan eljött a halottak napja, és Coi asztalos házában éjfélkor összegyűltünk valamennyien, akik szerettük Miokót ; az asztalkára kitettünk egy kis emléktáblát. Reggel az öreg asztalos és Gicsen nővére a temetőbe mentek, hogy bocsánatot kérjenek Miokótól, és sírjánál imádkozzanak az élők boldogságáért.

Mioko csipkebokrán, amelyet az apja ültetett, harsogó vörösben lángoltak a bogyók, és·a tüskés ágon egy farkát vígan billegető kismadár csipkedte az édes gyümölcsöt.

BALOG JUDIT fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982 / 2. sz., 96-101. oldalak)