Derült égből - örökölt ház

ANATOLIJ KIM
Nap mint nap a Dása dombja mentén

1

Borisz Messzerer: Hamupipőke (díszlet)

Élt valaha egy úri hölgy, a mi környékünkre való, elszegényedett nemesi család sarja, akit az emberek maguk közt csak Dásának hívtak. Fivéreitől külön élt, abban a dombon álló, hosszú fa-épületben, amely az örökségből jutott rá. A ház homlokzatán erkély húzódott végig, a tetőt fazsindely fedte. Telt az idő, a zsindely elvékonyodott, szélei fölkunkorodtak, az erkély leszakadt, a vénlány Dása pedig végül is különös módját választotta az öngyilkoságnak. Az udvarház közelében találtak rá, amint térden állva, nyakát egy fiatal nyírfa villájába szorította. Úgy rémlik néha, mintha én magam is jelen lettem volna ott, a nyíresben, azon a rózsafényű nyári estén, amikor még el sem ült a hazahajtott csorda nyomában a por... és a parasztok közt állva látom az aprócska, szegényesen, szinte falusi módra öltözött, görcsbe merevült alakot. Két férfi széthúzta a kétágú nyírfa hajlékony villáját, s könnyedén fölemelték a földről Dása fonnyadt kis testét. Ugyane pillanatban meglebbent házának egyik nyitott ablakszárnya — ragyogó fényfolt villant fel, és kialudt örökre.

Azóta a halmot Dása dombjának nevezték, s a háború utánra ott alakult ki a falu temetője. Nap mint nap a Dása dombja mentén megyek az erdőbe — hol bogyókat szedni, mostanában meg gombáért is. Kora reggel, ahogy a félútra érek a domboldalon, letérek az útról, a barna léckerítés egyik résén bemászom a temetőbe, és odamegyek a legszélső sírhoz. Mögöttem sötét nyom marad a fűben — a harmat, a föld e hűvös verejtéke, dúsan borítja a gyepet. Csillognak a fűkalászok galambszürke bugái és a pókok kerek hálói, amelyeket dúsan borítanak az ékszerként fénylő páracseppek. Oh, be keserű is ilyen friss hajnalon odalépni a sírhoz, megérinteni a hideg vaskerítést, és elálldogálni a vörös gránitból faragott, lapos sírkőt nézve...

Néhány perc után visszaindulok, átvergődöm a rácson, és a kerítés mentén a vízmosásnak veszem utamat. Mély és meredek is egyszerre a vízmosás, hajlatai járhatatlanok, alján madármeggy, törpeéger és csalán sűrű bozótja tenyészik, örök félhomályra és nedvességre kárhoztatva. Halott patak homokos, fehér medre sejlik a rég kidőlt erdő korhadó tönkjei és tuskói között. Keresztültörök a növényzet nedves, nyirkos, zöld barlangján, amely az ösvényt is benövi, s rámtör a vágy, hogy valahová félrehúzódjam, behunyjam a szemem, s mindenről lemondva örökre némává, mozdulatlanná váljak, mintha csak egy lennék a halott rönkök közül. Eluralkodik bennem a bánat, s úgy érzem, hogy egész földi boldogságom csak azzal teljesülhetett volna ki, aki most ott nyugszik a vörös kő alatt, aki árnyékká: árnyak árnyává lett.

Közvetlenül a vízmosás mögött sűrű erdő kezdődik, amelyet homályba borítanak a buján tenyésző növények; egymáshoz szoruló alacsony nyírfák, csemete fenyők és szívós aljnövényzet nőtte be. A talaj fölött, sással keveredve, áfonyabokrok nyújtóznak. Az ösvény mentén halvány kékeszöld és sárgás galambgombák tenyésznek, a sás közt jókora, porhanyós rókagombák bújnak meg. A vízmosás peremén cikcakkosan ásott, régi lövészárkok húzódnak, a letaposott mellvédeken is gomba nő. A nyugat felé néző erődítmények negyvenegyes védelmi lövészárkok. Az ösvény elvezet mellettük, majd oldalt, az erdő mélyébe kanyarodik, de még ott is kénytelen szeszélyes hajlatokkal kerülgetni az elhagyott lövészárkokat, a régvolt fedezékek hosszúkás hasadékait, a kerek gránáttölcséreket.

Mi, gyerekek, a háború után töltényeket, fel nem használt lövedékeket, csaknem ép fegyvereket találtunk ezekben a lövészárkokban és fedezékekben. Veszélyes játékokat űztünk az ittfeledett háborús eszközökkel. Egy Retek gúnynévre hallgató, falunkbéli apátlan fiú jobb kézfejét leszakította a robbanás...

Le-lehajoltam, s a leszedett gombákat egy zacskóba raktam. Eszembe jutott: annak idején az volt a szokásunk, hogy mindenkinak adtunk valami bántó gúnynevet. Hogy miért éppen bántót? Nem tudom. Engem például Dülledtszeműnek kereszteltek el, őt pedig, akit meglátogattam a temetőben, szívemet szorító csúfnévvel illettek: Göthös.

Valóban köhögött — az akkoriban leküzdhetetlen „mellbetegség" szörnyű köhögése rázta. És ez a kislány már azáltal halálra ítéltetett, hogy közvetlenül a háború előtt született, és a kenyér nélküli, ínséges időkben lett beteg. De ezt követően még hosszú évekig élt, nem földi jók táplálták, hanem a tiszta levegő, a legszentebb szeretet és a haldokló lányka álmai, amelyek rejtve maradtak a világ elől... Utolsó óráján csendes volt a ház. A falon óra ketyegett, amelynek fenyőtoboz formájú ingájára nehezékül üres orvosságos üveget erősítettek. Az utcán, ebben a számára megközelíthetetlen világban, autók dudáltak és dübörögtek. Én pedig valahol messze éltem...

Most a zabföldek mögötti dombon fekvő, öreg, messzire elnyúló fenyvest járom, ahová szinte észrevétlenül jutottam el a vízmosás menti erdőből. A fenyves tágas és világos; sűrű, smaragdszín pázsit teríti a hatalmas fenyők alját. Lehajolok, és a fű közül tömör, síkos tinórugombákat kotrok elő, amelyek kemények és édesek, és világossárga kalapjuk alján „zsírcseppek" fénylenek. Ezen a csodás reggelen lehető legnagyszerűbb dologgal foglalkozom — gombát szedek —, és mégis, akaratlan, feltartóztathatatlan nyögés tör elő keblemből. Felegyenesedve, kezemben a tömzsi, síkos gombával, hosszasan sóhajtozom, fölfelé nézek, minél feljebb, minél távolabb, bele a kék levegőégbe... Elképzelem a szürke szemű, sápadt lányka utolsó sóhaját, s igyekszem fellelni, mi a közös abban a búcsúsóhajban s a magam mostani lélegzetében, amelynek párája ott kúszik a nedves, hideg fű felett. A halhatatlanság jegyeit kutatom körös-körül — nem a magamét, az övét... Azt kutatom a környező égbolt rózsás reggeli ragyogásában, az árboctörzsű fenyők susogó, zöld sűrűjében és az egyenes, pikkelyes törzsek villogásában, amelyek zengő rézhúrokként feszülnek a magasba... De nem jön válasz sehonnan. És akkor végképp úrrá lesz rajtam a nyugalom és a bánat, és ismét arra vágyom, hogy olyan élettelenné, mozdulatlanná válva rejtőzhessem egy félreeső zugban, akár egy korhadt farönk.

Figyelmemet az eleven világnak már csak apró részletei, egyes pontjai kötik le — a lélek messze jár, a bánat tájain, amelyeket megismerve soha többé nem válhat olyanná, mint a többi gondtalan teremtmény... Mint a tinórugomba, amely csak ma dugta ki gombakalap helyett még színtelen, nedves, síkos és csúcsos sipkát viselő fejét a földből. Vagy a málnavörös, áttetszően világos peremű galambgombák, amelyek oly gyönyörűek itt, a fenyvesben. Eléggé sok gombát gyűjtöttem már a zacskóba, és a galambgombák meg a fiatal tinórugombák között három nagy, közönséges tinóru is van. Az ösvény közepén találtam őket, ahogy a sűrűből a megművelt földekre értem. Az egyik tömzsi, csorba szélű — tönkjének harmada kibújt már a földből — szinte engem nézett. Döbbenetes, hogy ezen a reggelen milyen nyugodt, és mily távol van bánatomtól az erdő gondtalan aprónépe: a gombák, a csízek, a mókusok, a szitakötők és a pillangók.
Már vagy húsz éve nem gombásztam — azóta, hogy elhagytam szülőhelyemet. Merre nem sodródtam a világban! Most egy idegen végakarat hozott ide. Járom az ismerős vidéket: mintha visszatérnék abba a soha el nem múló időbe, amikor tizenkét-tizenhárom éves voltam, és Dülledtszeműnek csúfoltak. Pedig gyerekkoroméban egyáltalán nem voltam csúnya. Az akkorról fennmaradt fényképeken egész tisztességesen fest kerekképű, nagyszemű ábrázatom. Jóval később, egyetemista koromban, az ökölvívó ringben verték szét az orrom, de kisfiúnak még igazán szép voltam. A falunkbeli kislányok irigységből találták ki a sértő csúfnevet: rájuk sem hederítettem, számomra csak egy kislány létezett. Az özvegy Konnova egyetlen lánya. Az özvegy hatvankét esztendős korában meghalt, és rámhagyta a házát.

Ennek köszönhetem, hogy újból itt vagyok, ahol már egyetlen rokonom sem maradt. Alá kellett írnom az okmányt, és át kellett vennem a jog szerinti örökséget... Hogy is történhetett mindez? Tudtam, hogy a leányka már évek óta halott. Én a magam életét éltem, lassacskán megfeledkeztem beteg barátnőmről, akiért gyermekkoromban titkon oly sok keserű könnyet hullattam. Csak elvétve gondoltam rá, elérzékenyülten és bánatosan... Hanem egy ízben, amikor a széles váltó kubai Martinez kergetett a ringben, és láttam, hogy félelmetes balegyenesével készül pontot tenni a küzdelem végére, ködbe borult agyam, ki tudja, miért, a sovány kislány alakját rajzolta elém, és gondolatban hozzá fohászkodtam, hogy segítsen, nehogy kiüssenek... Azt írták rólam, hogy keményen és pontosan ülő boxoló vagyok, a „ring matematikusának" neveztek, pontosan éreztem a kellő távolságot, világos fejjel öklöztem, soha nem voltam babonás, de ezúttal bizony imádkoztam — aligha lehet ezt másként nevezni... Mialatt a kubai öklöző fokozatosan eszméletlenre vert, én ahhoz fohászkodtam, akinek alakja elhomályosuló szemem előtt lebegett. És végig álltam ezt a nehéz menetet, nem csuklottam össze a gong előtt, és a mérkőzés után azonnal megfeledkeztem az imáról, és arról, akit szólongattam: ments meg, segíts...

Amikor otthagytam a ringet, sportújságíró lettem, és folytatódott a megszokott élet... Élet? Állandó utazások, a füst és láng nélküli, hamar ellobbanó nagy szenvedélyek, a bajnokok félelmetes erőfeszítései, hogy véghezvigyék azt, amire csak ők, a megszállottak képesek — vajon élet-e a hiúságoknak ez a valószínűtlen nyüzsgése és harca? De hiszen engem egész idő alatt szerettek! Hiszen engem szerettek egész idő alatt! Hát hol voltam én akkor?

Ő egészen biztosan mondta egyszer: „Mama, ha meghalok, és ha majd te is meghalsz, legyen a házunk a Dülledt szeműé" — vagy valami effélét. Az anyja pedig bizonyára így válaszolt: „Jól van, kislányom, legyen akaratod szerint..." Vagy talán az özvegy Konnovának jutott eszébe, magára maradván, a gyermekek szerelme, amely ott lebegett árva kisírt szeme előtt; recehártyájára égett az elmosódó kép: nyár, lekaszált rét, a szénában egy kurtára nyírt hajú kisfiú meg egy kislány ül. És a magányos özvegy úgy döntött, hogy halott lányának szeretett embere a legközelebbi rokon...

Soha nem tudom már meg, hogyan történt a valóságban — csak a nehézkes írással telerótt, hivatalos papírok kerültek hozzám, amelyeket a helyi falusi tanácsra bíztak. Az írásban az állt, hogy „az elajándékozott lakóház senkinek el nem adatott, sem elzálogosítva, sem elperelve, sem letiltva (megterhelve) nincsen", és hogy a polgári törvénykönyv... számú cikkelyének tartalma „az ajándékozónak megmagyaráztatott". De nekem senki semmit nem magyarázott meg, és már harmadik hete élek az idegen házban, ami most az enyémnek minősül, ám én ebben csöppet sem vagyok bizonyos.
A gazdasszony régi edényeit használom, meg a fejszéjét, a tűzifáját, a faágyon alszom, a kelmedarabkákból varrt takaró alatt. Mindez a szomszédasszony, Milenyina jóvoltából, aki ugyancsak magányos özvegy, és aki teljesítette halott barátnője végakaratát: az örökös saját kezébe adta át a ház kulcsát... Már rég haza kellene utaznom, Moszkvában vár a feleségem és a gyerekek, várnak a lapnál, de én képtelen vagyok elutazni. Itt tart valami hatalmas erő, elmerülök a bánatban és a nyugalomban, mintha eddigi életemnek minden baja, gondja, kötelezettsége megszűnt volna számomra. És felemel, s mozdulatlan hullámsörényén sodor tova a különös, moccanatlan pillanattá dermedt idő.

Reggelente, amikor felébredek, először nem értem, hol vagyok, mi van körülöttem, hosszan nézem a repedt gerendát: valósággal vándorlók sötét repedései mentén, ahol csótányok húzódnak meg, és minden alkalommal eljutok a faragott gerenda oldalsó nyílásából lógó nagy vasgyűrűhöz. Elnézem a gyűrűt, amely elvékonyult ott, ahol a nyíláshoz súrlódott, és elképzelem, hogyan ringatózott a rajta függő bölcső... És újból őrá gondolok, aki egész életén át látta ezt a repedezett gerendát, ezt a barnás famennyezetet — az első naptól az utolsóig.

Gyakran játszottunk kettesben a Dása dombján, azokban az időkben, amikor zöldellő tetején még nem volt temető — csak puha fű nőtt, lilán tarkállott a virágzó lóhere, és az özvegy Konnova füvet kaszált. Az ablakból jól látni a dombot, ha az ember az ágy szélére ül, és félrevonja a függönyt; de én csak fekszem, lehunyt szemmel, mozdulatlanul — és látom, hogyan térek haza nyári alkonyatkor a megszokott úton, a vízmosás mentén. Az a ház már rég nincs meg, lebontották, udvarunk helyén most egy pékség van, de én csak megyek, szembe a bíborszín, lehanyatló napkoronggal, gyermekkorom hűvös, harmatos ösvényén. És újból elfog a rendkívüli, riadt izgalom, amelyet akkor éreztem, amikor a lány először megcsókolt. Nem tudom, hogy jutottunk ilyen merészségig játékaink során, csak arra emlékszem, hogy előbb nyakig a szénaboglyában üldögéltünk, s a lány sötét hajába száraz fűszálak tapadtak. Kigombolta az ingem, meleg ajka erős, nedves csókkal tapadt a nyakamra. Én szokatlan riadalommal ellöktem magamtól, ő elesett, arcát a szénába rejtve, rezzenéstelenül feküdt — bizonyára pofonra számított megtorlásul. De én már elmentem, a kanyargós ösvényen elfutottam a Dása dombjáról...

Két évvel később történt. A hatodik osztály végeztével a kislány betegsége miatt már nem járt iskolába, én meg egyre ritkábban látogattam meg. Egy nagyobb katonai egységet vezényeltek hozzánk, a település szomszédságában hamarosan felépült a katonai tábor, saját klubbal és bolttal. Az iskolába sok katona-gyerek került, s az osztályok létszáma megduplázódott. Megváltozott az iskola légköre is: befellegzett a falunkbéli nagyerős-túlkoros legények bandavezérségének, akik lélekmelegítőt hordtak, és sapkájukat ellenzővel hátrafelé húzták a fejükbe — az utolsó atamánt, egy bizonyos Foga-között-félrubeles-t kegyetlenül elverte a hetedikes Bokal, egy alezredes fia, aki másodosztályú boxoló volt. Ennek a Bokalnak és elegáns, szoknyavadász öccsének, Gariknak égisze alatt kezdődött iskolánkban a box korszaka, aminek eredményeként hirtelen fordulatot vett az én életem is, s így váltam azzá, ami ma is vagyok.

Nagy nehezen elszakadok a gerenda látványától, és kényszeredetten fölkelek a régi faágyról. Reggelit készítek a villanyfőzőn, egészen egyszerűt: tojást, szalonnás krumplit, tejeskávét. Evés után kimegyek a magas tornácra, s az erősödő reggeli fénytől hunyorogva, hosszan bámulom a Dása dombját. Valami vonz, valami különös türelmetlenség kerget feléje... És amikor már az ismerős vaskerítésnél állok, s rátámasztom a kezem, mintha mindentudóvá lennék: bensőmet szokatlan világosság szállja meg, a bánat valószínűtlenül éleslátóvá tesz. Úgy érzem a harmaton a hajnali levegő érintését, mintha engem érne. Úgy tetszik, ismerem az égen még egyre halványuló hold és a mozdulatlan temetői fű ezer szállal kötődő rokonságának titkát. De azt is megértem, milyen hiú reményeket táplál a dús fű s a virágok — hiábavaló ujjongásuk és diadaluk azok hamvai felett, akik gyökereik alatt nyugosznak. És, mintegy segítségért kiáltva, szól hozzám a füvek és gyökerek sűrű szövevénye közül azoknak kara, akik valaha büszkék és alázatosak, gazdagok és szegények, jók és gonoszak voltak. Rongyos szegények csapatának képzelem őket, akik egy korty levegőt, egy darabka kék eget, az isteni létezés egyetlen pillanatát koldulják tőlem. És képtelen vagyok a rongyos tömegben fölfedezni az ívelt szemöldökű, világosszürke szemű, sápadt lánykát, akivel itt, a magas dombon ismerkedtünk tovább azzal a csodával, amelynek az első csók után jutottunk birtokába. Annak ellenére, hogy betegsége napról napra magasabb gátat vont közénk. Láttam, hogy közel már a válás, és szinte menekvést kerestem forró ajka kínzó csókjaiban, vagy legalább azt a lehetőséget, hogy én is beteg legyek, megosztva sorsát, eggyé olvadjak vele. Egy ízben alaposan összeverve, fölrepedt ajakkal érkeztem az edzésről a találkozóra, s ő óvatosan két keze közé fogta arcomat, és megcsókolta a sebet. Először heves, tűrhetetlen, egész valómat megrázó érzelmi hullám öntött el, majd mindkettőnket nyugodt, boldog elszántság fogott el, Akárcsak két esztendeje, végigdőltünk az illatos szénaboglyán. És ekkor valamitől megriadt a kedvesem, félrehengerült, kezével eltakarta halvány keblét, feltérdelt és körültekintett. Egy pillanat — és megtört a kísértés, újból elfogott bennünket a szégyen és a félelem, és tisztaságunk véletlen megmentője, egy fehérfoltos, fekete tehén lármásán rázta rézkolompját a domb túloldalán.

Nem tudom, hogyan kerültem a vízmosás aljára, mióta ülök a kiszáradt patak fehér medrében, és pergetem egyik tenyeremből a másikba a homokot. Siratom a beteljesületlen szerelmet: hagyjatok itt ülnöm a sötét hasadékban, a nyirkos madármeggy bokrok közt, ahol senki sem lát! Nem engesztelhetem már meg vétkeimért azt, aki valaha mellettem ült a Dása dombján, és keserves mosollyal félrefordulva, fojtottan kendőjébe köhögött. Kegyetlen, háború utáni gyermekkorunkban éppen ezt a gúnynevet kapta a lányka: Göthös... Amikor megtudta, hogy elutazom a településről, nem sírt — keservesen köhögött. Aztán szavamat vette, hogy írok neki... Mindössze két levelet írtam, aztán többé nem válaszoltam... Az új helyen, egy szibériai nagyvárosban továbbra is boxoltam, hamarosan ifjúsági bajnok lettem. Aztán, amikor befejeztem az iskolát, Moszkvába utaztam, és fölvettek az egyetemre... Nem tudom, mint ahogyan más sem tudja, hogy mivé válik a szerető emberi lélek, és honnan csendül meg csöndes, halhatatlan hangja. De tudom, mint ahogyan tudom a hideget és a hőséget, a barátságot és az ellenségeskedést, a küzdelemben elérhető győzelmet és a vereséget, hogy a szerelem él. És fennkölt létéhez semmi köze sincs annak a maroknyi pornak, amit a föld magába fogad. Ahogyan álom-meleg arcunk érzi a reggeli levegő hűvösét, úgy érzem a pillanatot, amikor ez eleven szerelem megérint. És csakis azért megyek nap mint nap a Dása dombjára, hogy ezt az érintést érezzem... A ködös mélyből, a kora reggeli, tejszínű párából ídesejlenek a házak bádogtetői. A két magasabban fekvő ponton templom áll, az egyik működik (ezért is szikráznak a kupolák arányló cseppjei az ég hamuszín hátterén), a másik gépkocsi-települ szolgál — a hatalmas, sisakformájú kupola megfakult, kilátszik a gerendázat. Jobbról fenyves koronázza a dús, zöld dombokat, félkörben karolja át a települést — a fenyvesbe megyek, miután elálldogáltam a sírnál, és a bánattal együtt valami végtelen nyugalom önti el a szívemet.

2.

Már csaknem egy hónapja élek itt. Mintha mindenki megfeledkezett volna rólam — az otthoniak, s a munkahelyemen is —, senki nem zavarja magányomat. A felhőtlen kék ég alatt ragyogva tombol a július. Az erdők és mezők harsogó zöldje lángolva terül el az égbolt lábánál. A múlt héten háromnapos eső volt, a föld magába itta a nedvességet, és még több zöldet növelt, még ragyogóbbra színezte a virágokat, és a fenyvesben meg a nyírfás apró tisztásain ehető gombák tömegét nevelte az erdei föld.

Reggelente gombászni megyek, kezemben kék dróttal átfont fülű vesszőkosár. A vesszőkosár az öreg szomszédasszonyé, Milenyináé, akitől a tejet vásárolom. Megegyeztünk, hogy a tejért nem pénzzel, hanem gombával fizetek. Az alkut egy esős napon kötöttük, az alábbi módon.

(A folytatáshoz a További megjegyzések-re kell kattintani)

A faágyon heverve szundikáltam, amikor a kitartóan zuhogó eső susogásában valaki szaporán kocogtatni kezdte az ablakot. Az üvegen ömlő áradaton át megláttam az öregasszony sötét, kendőbe bugyolált fejét. Kénytelen voltam lemászni az ágyról, s kimenni a tornácra. Az öregasszony a tornác melletti, vizes zöld gyepen toporgott.

—  Időm sincs rá, meg aztán a lábam is fáj a műtét óta — kezdte rá, és az oldalát fordította felém. — Be kéne takarítani a bükkönyt, eső után nő a legjobban, cak győzze az ember kaszával.
—  Nem tudok kaszálni, anyó — ismertem be gyorsan.  —  Még csak nem is próbáltam.
—  De hisz nem is kaszálni küldelek én! — tiltakozott az öregasszony. — Le is vágom, ki is szárítom, föl is boglyázom azt én magam.
—  Hát akkor mi kéne?

A testes, szemüveges öregasszony Winston Churchillnek azokra a karikatúráira emlékeztetett, amelyek gyermek- és kamaszkorom idején az újságokban megjelentek. A híres brit miniszterelnököt többnyire szivarral a szája sarkában ábrázolták, az öreg Milenyináéban szivar ugyan nem volt, de az ő vastag, patkó alakú ajkainak széle is lefelé görbült.
—  Hordjál nekem gombát, én meg nem kérek tőled pénzt a tejért.
—  Miféle gombát? — kérdeztem. — De hisz nem gombáért járok én az erdőbe. Aligha hoznék sokat neked, Trofimovna.
—  Hozol, amennyit találsz. Amennyit szedsz, annyi lesz, norma nélkül. Be sokat jártam én azelőtt gombáért! Ott az erdőn mindenütt a lábam nyoma. De hát elfáradtam, fájós lábú lettem.

Ez volt az egyezség: „norma nélkül"... A langyos esők után olyan tömegben nő a gomba, hogy akár kaszálni is lehetne, s így minden különösebb gond nélkül vagy fél pajtára valót hordtam össze Milenyina anyónak a legválogatottabb tinóru fajtákból. A levágott gombafejeket az anyó szalmával bélelt vastepsibe rakta, és kiszárította az orosz kemencében.
Különösen sok gomba volt a napfényes nyíresben, ahová úgy jutottam el, hogy először átvágtam a fenyvesen, keresztülmentem a tágas mezőn, aztán, már a nyírfaerdő szélénél, átvergődtem a borzlyukakkal teli nagy vízmosáson. A térés erdőben nem volt aljnövényzet, az öreg fák közt csak rövid szálú fű borította tömör gyapjúként a földet. Különlegesen jófajta tinórugomba termett itt: vaskos, matt-barna kalapú, amelynek visszája gyolcs-fehér volt. Úgy álltak a gombák a zöld pázsiton, mintha mesterkéz faragta.volna egyenként őket.

Már sok kosárnyi ilyen gombát vittem az öregasszonynak, amikor úgy éreztem, hogy semmi kedvem folytatni a szedést, és szerettem volna felbontani az egyezséget Milenyinával. Rájöttem, hogy az öregasszony kifogott rajtam, és a gomba, amivel elláttam, értékben már jóval túllépte nemcsak az eddig megivott, de az eztán elfogyasztandó tej árát is. Számvetést nem akartam készíteni, így hát továbbra is jártam az erdőt a vesszőkosárral, de alig szedtem bele valamicskét. Most már mindenféle gombászási vágy és szenvedély nélkül, a magam jószántából és szabad akaratából jártam az erdőt. Ismerős tisztásokon és erdőszéleken kóboroltam, minden szépséges gombákkal volt tele, s én nem törtem az életükre. És az erdő, mintha csak megérezte volna, mennyire békés lettem, már nem rejtette előlem gomba-kincsének hihetetlen gazdagságát. Sosem hittem volna, hogy létezik ekkora bőség. Néha letelepedtem a fűre, és vendégként elüldögéltem a szép, tiszta-kalapos tinóruk családi körében. Ujjammal óvatosan megböktem egy-egy derék gombalegényt, és soha nem érzett boldogság öntötte el szívemet.

Egy ízben a közelemben lévő hatalmas vargánya kalapjára, akárcsak egy épület kupolájára, fölkapaszkodott egy egér, és nekilátott, hogy gödröt rágjon belé. Máskor meg egy mókust láttam, amint hátsó lábacskáin ülve egy bronzvörös gomba kalapját harapdálta-kóstolgatta.

Különös izgalmat váltottak ki belőlem az erdőnek ezek az apró titkai, amelyek többnyire rejtve maradnak az emberi tekintet elől, és fokozott bűntudatot éreztem, amiért Milenyina anyó nem jutott hozzá ezekhez a szépséges gombákhoz. A gombaszedők és a gombák örök erdei harcában elárultam az embereket, és átálltam az ellenfélhez. Még barátságot is kötöttem némelyikkel.

Az irtás szélén, egy nyár- és nyírfavesszővel sűrűn benőtt zsombékon élt a magános óriás — egy nagykalapos vargánya. Ekkorát az ember legföljebb gombákkal hadakozó rémálmában lát. Egy magányos, szürke törzsű tölgy lábánál éldegélt a fű közt a Gyűrött; a köpcös gomba barna kalapját két egyenlőtlen részre osztotta egy száraz gally. Gondosan álcáztam; letörtem néhány illatos seprűcskét a borókafenyőről, s a gomba mellé, a földbe dugdostam, nehogy valami kóbor gombaszedő könnyű zsákmánya legyen a Gyűrött.

Hol a sűrűben kóboroltam, hol meg zöld félhomályban szunnyadó, apró, zárt tisztásokra jutottam, amelyek földjét sárga rókagombák valóságos serege borította. Szedhettem volna Milenyinának, de az nem szárította s maga sem fogyasztotta a rókagombát, mert azt tartotta, hogy mocsárszaga van.

Ebédre félig üres kosárral tértem haza, csak az alján hevert néhány érdes nyelű tinóra, vargánya meg cölöpgomba. Az öregasszony először csodálkozva bámulta a gyűjteményemet, aztán vastag szemüvegén át mélyen a szemembe nézett.
—  Bejártad az erdőt, és cupa szemetet hoztál — szidott.
—  Nincs gomba, anyó, nem találtam — hazudtam lesütött szemmel.
—  Mások viszont találnak. Nézd cak meg, mi van az állomáson! Az egész peron tele van kosarakkal. Töménytelen gombaszedő van, mindegyik megpakolva tinórugombáckával.

Komoran néz rám Milenyina, és repedezett körmű, görbe ujjával megigazítja orrán — sir Winston Churchill vaskos orrán — a szemüveget. Domború hasán, amelyet ezúttal szembe fordított velem, régi, kifakult, rongyos ruha feszült, rajta a ház körüli munka szennye; az ültetés nyomai, fű- és földfoltok. Az öregasszony beletörli a kezét ebbe a mállott, szinte szitává kopott pamutdomborulatba, majd felveszi szokott pozitúráját - vagyis oldalát fordítja felém — és azt mondja:

—  Gyerünk scít enni, amíg melegecke.
—  Valahogy nem kívánom — tiltakozom túlságosan is sebesen.
—  Gyerünk, sokat főztem. Egyedül meg nem enném, aztán kiönthetem a malacoknak. 
Hamarosan már kanalaztam is a forró, zsíros scsít egy három szál deszkából összerótt lócán, a festetlen, apró asztal mellett. Milenyina meg ott ül a sarokban, az ikon alatt, kezét összekulcsolja a hasán, és hol az ablakra, hot meg énrám tekingetve mesél:

—  Jaj, de megszenvedett Nyurka Konnova a lánykájával, de nagyon megkínlódott! Tehene volt, de azt is eladta, minden pénze orvosságra ment el. A jány meg cak fekszik és köhög. Vékonyka le-ett! Ránézni is rossz. Nyurka meg a boltból jövet sokszor megáll az út közepén, s rámered a kerítésre, akárha vak volna." Nem bírom, azt mondja, nehéz nekem, Trofimovna. Bár-cak mielőbb meghalna már, hisz úgysem marad életben." Zokogo-ott! Hisz egyetlen lánya volt. . . Néha ölben kihozta az udvarra, leültette az almafa alá, körülrakta párnákkal. Az meg cupa kékség, vékonyka, akár a szúnyog, és cak köhög, köhög... Hát neked ki az anyád? - szakítja félbe a mesét hirtelen az öregasszony.
Megmondtam, hogy ki...
—  Ismerem. Szóval, még cak rokonok sem voltak Konnovával. Pedig azt mondták, hogy az unokaöcce. De hát ez már a ti dolgotok. Biztosan eladósodott Nyurka, vagy valami másfajta tartozása volt — gondolkodott hangosan Milenyina az ablakot bámulva, s közben gépies mozdulattal megigazította orrán a szemüveget. — A ti dolgotok. . . Más rokonsága nincs Nyurka Konnovának?
—  Nem tudom.
—  Ha tudnád, se mondanád. Most aztán halálodig boldog lehetsz. Már hogy is ne, micoda házat kaptál ingyért — dünnyögte félhangosan, ahogyan ezt örökös magányában megszokta. Férje és fia elesett a háborúban, a lánya Vlagyivosztokban lakott.

Aznap nem készítettem ebédet, hisz jóllaktam a szomszédasszonynál. Kifárasztott a több órás erdei séta, ledőltem pihenni, és mély, édes álomba merültem. Vagy kétórányit aludtam, és közvetlenül ébredés előtt csodálatosan tiszta, összefüggő álmot láttam. Álmomban az úton mentem, ott, ahol az legközelebb visz a folyóhoz — a Dása dombja mögött. Az utat fakó, lisztfinomságú por borította. Forrón tűzött a nap, az úton hangtalanul, görbén kúszott mellettem fekete árnyékom, a vége el-eltünedezett az autók mély kerékvágásaiban. Álmomban tudtam, hogy az özvegy Konnova lányának temetésére kell sietnem — tehát a lány nem évekkel ezelőtt halt meg, csak most, a napokban. És nekem föltétlenül ott kell lennem a temetésen. Hanem váratlanul arra vágytam, hogy elidőzzek a fenyves egyik szép részén, letértem az útról, s arrafelé indultam, bár tudtam, hogy ostobán cselekszem. Teljes erőmből siettem, s hamarosan a vágyott helyre értem: a hatalmas fenyőktől övezett lapályon barna tavacska volt, lejtős partját sűrűn benőtte a páfrány. A fenyőfák alja ott tükröződött a mozdulatlan, hínáros, teaszín-sötét vízben. Álltam a tó mellett, néztem a feneketlen mélyben fejjel lefelé tükröződő fenyőtörzseket, és elfogott a teljes felismerés különös, izgató, s egyben furcsa megkönnyebbülést hozó érzése. Mintha egy elfeledett, s most elérhetetlen, másik lét során már ismertem volna ezt a helyet, és mintha akkor éppen ennél az erdei tónál lettem volna hihetetlenül boldog, amelynek vizében csillogva tükröződik a szikrázóan kék ég. Az égbolt fényét a tó fenekéig visszatükröző fényfoltok mellett felsejlett a víz sötétbarna, mocsaras mélye is. El kellett jönnöm erre a helyre — és most eljöttem... De sietni kellett — ez a pillanatra sem szűnő, homályos nyugtalanság zavarta a tóval történt találkozásom örömét. Hamarosan újból a forró, poros út felé mentem. A sétával töltött idő alatt itt semmi sem változott: ugyanaz a por, ugyanaz a kegyetlen napsütés.. . Nem késtem el: épp akkor bukkant elő a kanyarból a temetési menet. És bár tudtam, hogy ő halt meg, és őt temetik — a magasban, vállon vitt koporsót körülvevő tömeg láttán mégis feljajdultam a bánattól, az elkeseredéstől, attól a rettentő érzéstől, hogy most már minden helyrehozhatatlan... Két marokkal téptem az út menti virágokat, sírtam, téptem, szaggattam a szirmokat, és behintettem velük az utat a koporsót ünnepélyesen vivő emberek lába előtt.. . Aztán székekre tették a koporsót, s a hordozók megpihentek. Már én is ott voltam a tömegben, ott ültünk az út mentén, és a nővéreim közül a legostobább, akit a legkevésbé szerettem, tőle szokatlanul, emelkedett bánattal és ünnepélyességgel így szólt:

— Azt mondják, az ember valahová eltávozik, de hát hová is távozik valójában? Én tudom, hogy sehová sem. Mindig velünk marad, és mi is vele maradunk, csak a bánat zavar meg abban, , hogy ezt fölfedezzük. A szép bánat pedig azért adatik, hogy megértsük végre, hogyan kell szeretni, és milyen is ez az örökkévaló anyag — a szeretet. Olyan, mint ez a nap és ez a föld és ezek a felhők az égen. És ha nagyon szeretünk valakit, azt nem kell eltemetni, otthon is lehet hagyni — hadd feküdjön, mintha csak aludnék, és minden rendben lesz.

Nővérem különös, vonzó, s úgy tetszett: igen bölcs szavai hallatán az út fölé horgasztott fejjel sírtam — és amikor felébredtem, még sokáig sírtam. És mintha nem is én, hanem valaki más zokogott volna, váratlanul a bánat fojtó ködébe borulva.

Az ablakon át már látszott, hogyan sárgállik naplemente előtt az égbolt. Fölkeltem és kimentem az utcára, szívemet a világos felismerés töltötte el: bár az álom már véget ért, nem folytatódik, de igenis van folytatása valaminek, ami a legfontosabb, szívünkhöz legközelebb álló, ami a legfenségesebb, ami át- meg átszövi és egyesíti életünk és álmaink világait. Bementem a pajtába, fogtam a fejszét, a kalapácsot meg egy marék szöget, s fölmásztam a tetőre, hogy lebontsam a régi fazsindelyt és jól befedjem a tetőnek azt a részét, amelyiken átcsorgott a legutóbbi eső. Éppen lovaglóülésben ültem a tetőn, és óvatosan kalapáltam egy szöget befelé a lécbe, amivel le akartam szorítani a ruberoid szélét, amikor lentről hangok hallatszottak, és észrevettem a házam felé igyekvő Milenyinát meg egy alacsony asszonyt, táskával a vállán. Megálltak a kunyhó előtt, néztek fölfelé, s tenyerükkel ernyőzték a szemüket az alacsonyan járó alkonyi nap fényétől. Az asszonyok nagy hangosan felkiabáltak hozzám, aztán elmentek, de egy kő alatt otthagytak egy kék táviratot.

Kiderült, hogy sürgősen visszahívnak a munkahelyemre... Lemásztam a tetőről, és a pajtába vittem a szerszámokat; szívem nyugodt volt és gondtalan, és azóta sok év telt el, de még most is úgy érzem, hogy amint átmentem az udvaron, a szúrós, sűrű kökény közt ott állt ő, akinek a szerelmét erős, nesztelenül szárnyaló madárnak látom, amely velem repül, által az időn, legyőzve a föld fogságát — és bármeddig éljek is, mindig ott lesz a közelemben.

BALOG JUDIT fordítása

Néhány szó Anatolij Kimről:

Sz. 1939-ben (Szergijevka), Kazahsztánban. Orosz prózaíró. Családi gyökerei koreai származásig vezetnek vissza. Sajátos stílust képvisel az orosz nyelvű irodalmon belül. A Makszim Gorkij Irodalmi Főiskola végzettje. Első könyve 1976-ban jelent meg (Kék sziget), majd újabb, sikeres prózakötetek következtek. Moszkvában telepedett meg.

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982 / 2. sz., 104-111. oldalak)