ANATOLIJ KIM
Magas fű
 |
| Kim egy regénye észt nyelven |
Sok év telt el azóta, Sura elvégezte az iskolát, elutazott a kontinensre, főiskolás lett, és most szünidejét töltötte itthon. A tenger nem is volt olyan kék, mint amilyennek a nagyvárosban festette az emlékezet, de a házuk előtti, idő-őszítette fapadot ugyanúgy átmelegítette a nap, és a hálószoba ablakából ugyanazokra a dűnékre lehetett látni - fehér homok és kékes színű fű. A feszes, sima égbolt ugyanúgy lejtett a látóhatár felé; minél közelebb a horizonthoz, annál meredekebben.
Július volt, a legszebb hónap Szahalinon, és Sura naponta kijárt a partra, szatyrában egy pléd, könyv, meg napszemüveg. Reggelenként úgy lépett ki a kertkapun, hogy be sem gombolta kurta köntösét - tetszettek neki ezek a rövid, libegő szárnyak, amelyeket a parti szél lobogtatott. Az ösvény szúrós csipkebokrok közt vezetett, s a virágok és a szorosan összezárult bimbók súlyától meghajló, rugalmas ágak időnként apró karcolásokat ejtettek a lány térdén. A partra érve Sura lerúgta szandálját, s kezében tartva ment tovább a nedves homokon, a felcsapó, majd sisteregve
visszahúzódó víz partján.
Ha az ernber átvág a reggel még néptelen, hosszú városi strandon - ott, távolabb érintetlen, ősi táj kezdődik : a lapos, terjedelmes dűnéket tiszta fű borítja, a partszegély homokja nagy szemű, világosszürke, s a homokban víztől simára csiszolt uszadékfák, amelyek szárazra vetve fejezték be itt hosszú tengeri bolyongásukat. Zátony is van, amely apálykor tükörsima, s amelynek szikrázó peremén túl a Csendes-óceán hullámai tornyosulnak egymásra.
Sura kiválasztott valahol a dűnék között egy rejtett mélyedést, és leterítette a plédet. A homokot sodró szél száraz sistergéssel lebegtette a nyitott könyv lapjait, amelyekről Sura egy álló nap alatt sem olvasott fél oldalnál többet, mert a hőség forró hullámai szétzilálták gondolatait, s ilyenkor nehezen tudta követni a fekete betűsorokba rejtett idegen eszmefuttatásokat. A lányra néha váratlanul rátört az álom, es védtelenül elnyúlva elaludt - és ilyenkor, mintha valaki gondoskodón, aggódva hajolt volna fölé, és azt sugallta : ébredj, ébredj hát ! - és mintha az álom kimeritő forróságából ő maga is válaszolt volna : mindjárt, csak még egy kicsikét . . . mindjárt. Amikor felébredt, nedvesen párállott a teste, fölkelt és a tengerhez kóválygott, vonszolta magát a forró homokban, bizonytalanul kerülgette az uszadékfákat, amelyeket pedig oly egyszerű lett volna átugrani. A térdig érő, kavargó vízben keresztülgázolt a zátonyon, léptei nyomán riadtan rebbentek szét a kékesen csillámló fényfoltok, majd amikor közvetlenül a zátony mögött végre
elérte a hirtelen mélyülő vizet és kivárta, hogy egy üvegesen csillogó magas hullámmal kerüljön szembe, akkor arccal a vizbe vetette magát. A magas termetű, széles vállú, súlyos léptű lány, aki a tengerparton nőtt fel, ugyanolyan könnyedén Úszott, mint ahogyan a földön Iépkedett, és csak akkor fordult vissza, ha fázott, és a zavaros-zöld tengermély felett félelemként tört rá a magány.
Egyik nap a másik után lobbant el, s ezek a derűs napok, a homok egyhangú fehérsége, a tenger csillogása, és a vakító napfény az égbolton egyetlen szikrázó valósággá olvadtak össze, annak az álombéli örömnek megvalósu]ása volt ez, amely a hatalmas város sűrűjében ringatta, ahol élt. Gondtalan örömmel fecsérelte a szünidö napjait, nem számolta múlásukat, mindig csak a másnapi, rózsás hajnalt várta: még az ágyból az ablak felé nyújtózott, félrevonta a függönyt, s azt nézte, nem kendőzik-e felhők az eget, nem közeleg-e eső. De minden szép volt, és a lány elégedetten élvezte megvalósult boldogságát, amely a legősibb és a legegyszerűbb volt e földön - nyugodtan aludni a szabad ég alatt.
Egy ízben, déltájt, forró, homokos szárazköd áradásában aludt el, és arra ébredt, mintha hideg vízzel öntötték volna végig. Föltápászkodott, felnézett, és a feje fölött meglátta a nap apró. hunyorgó foltját, amely kísérteties fehéres csomók között vergődött. Körös-körül minden - a tenger, a part, a sziklák - eltűntek a váratlanul előkúszó, zavaros ködszitálásban. A köd ibolyaszin mélyén rázkódott és harsogott a tenger.
Elsötétült a nap, elveszett az idő mélyén, semmivé szűkült, s a lány szívét bánat szorította össze. Milyen váratlanul zajlott le minden, milyen gyorsan és reménytelenül tűnt tova a ineleg. A köd hirtelen beborította az egész tengeröblöt, a Sirály-foktól a világítótoronyig, összegyűlt, gomolygott a magas sziklafalak között. Csak néhány lépésnyi távolságig lehetett sejteni a homokos partszegélyt, és a fehér homályban sejtelmesen meredeztek a mozdulatlan uszadékfák. Sura
gyorsan összehajtotta a plédet, magára kapta a ruháját, a szatyrát már nienet közben csomagolta össze, és a tengerparton elindult a város felé.
Sura előtt egy kékes, bizonytalan emberi sziluett tűnt fel a ködben: amikor a mennydörögve zuhogó hullámverés sisteregve és felcsapódva elhalt a parton, léptek hallatszottak - egyenetlen csoszogás. Az ember közvetlenül a hullámverés szélénél haladt, a vízfodrok szegélye föl-fölcsapott rá. Két lépésnyi közelségből Sura fölismerte volt tanárát, Jurij Lvovicsot. A férfi nadrágszára úgy-ahogy feltűrve, lábán nedves zokni, nagy, fekete cipöjét kézben vitte.
- Jurij Lvovics - szólította meg Sura, bár még nem volt biztos benne, valóban Ö-e az.
A férfi megállt, szabad kezével olyan mozdulatot tett, mintha a ködfüggönyt akarná félrevonni, amelytől nem látott.
- Á-á! Silova - mondta végül, miután alaposan szemügyre vette Surát.
- Így igaz, Jurij Lvovics, én vagyok. . . - kezdte pergő nyelvvel a lány, majd rögtön el is hallgatott, észrevéve, hogy a tanár láthatóan ittas.
Jurij Lvovics közelebb lépett, igyekezett szilárdan megállni, de egy felfutó hullám kimosta a lába alól a homokot, s a férfi megtántorodott.
- Mit keresel itt, Silova? - húzta össze szigorúan a szemét a tanár, aztán, rövid szünet után legyintett, és elmosolyodott. - Látogatóba érkeztél? Tanulsz valahol?
- Tanulok, Jurij Lvovics, a Testnevelési Főiskolán - felelte zavartan Sura.
- Vi-lágos . . . Nekem meg fiam született, tudod-e? Olyan kis főkötős . . . - közölte a tanár, és ujjával kört vont a feje búbja köré, és ebben a pillanatban vízcseppek zápora zúdult rájuk, lábuk körül habos víz örvénylett.
Sura ingénél fogva elkapta a megtántorodó tanárt, nehogy a férfi hanyatt a tengerbe zuhanjon.
- De hiszen maga csuromvíz, Jurij Lvovics, jobban tenné, ha hazamenne - próbálta rábeszélni, miközben igyekezett távolabb húzni a víztől.
- Hát aztán, mi van abban? - lendült neki kihívó vidámsággal a tanár, és elrángatta a karját. - Azok ott lakomáznak, én meg sétálni akarok. . . a Sirály-fokig. . . És különben is, felhúzom a cipőm.
Maga elé hajította a cipőjét, és megpróbált belebújni, de még a homokot sem söpörte le a lábáról. Amint felhúzta a cipőt, nekilátott~~y izmos lábikráin legyűrje a nadrágszárat, Sura pedig ajkát beharapva támogatta a tanárt - nehogy arcra essen. Bánatosan ismerte fel a tanári nadrágot, annak az új, pörkölt cédrusmag-színű öltönynek a nadrágját, amelyben a fővárosi főiskola ifjú végzőse először jelent meg az iskolájukban. Olyan élesre vasalt volt akkor ez a nadrág, hogy akár ceruzát lehetett volna hegyezni rajta. Csöndes, szép ember volt a tanár; Sura egy iskolai bálon táncolt vele, és tenyerében még ma is érezte az öltöny anyagának szúrós érdességét . . .
S most itt áll előtte, italtól kótyagos feje körül kavarog a köd, amelyben valahol a messzeségben ott hunyorog a sápadt napkorong. A tanár egy dúsidomú, nagyhangú nőt vett feleségül, az alsó tagozatosok tanítónőjét: fürdéskor visszhangzott a part visongásától, mindig vadul kalimpált a vízben, és már volt egy nagy lánya első férjétől, a városi közüzemi vállalat főnökétől.
- Menjen haza, Jurij Lvovics - kérleli Sura a tanárt, az meg elmélyülten kotorászni kezd a nadrágzsebében. Két ujjával nyúlkál a rövidujjú, nyári ing mellzsebébe. Szép, barnára sült kezén feszülnek az izmok.
- Nem értem ~ mondja a férfi. - Drága Silova . . . szeretnélek megkínálni cukorkával . . . Mondd csak, bekerültél a főiskolára?
- Bekerültem, Jurij Lvovics - feleli panaszos hangon Sura; legszívesebben a fejére húzná jókora strandszatyrát, és körül se nézve elfutna, végig a parton.
- Nincs... A homokban lehet, valahol a homokban - dünnyögi elgondolkodva Jurij Lvovics, és lassan elballag a ködben. A cipőjében tocsog a víz.
Már elmerül a zavaros ködben, amikor visszakiált:
- Silova-a! Látogass eI hozzánk!
- Persze, rohanok - feleli halkan, dühösen Sura.
Nézi a férfi mély lábnyomait a nedves homokban; hullám csap fel, és könnyű, csipkézett szegélye elmossa a nyomokat, csak vízzel telt, alig látható sekély gödröcskék maradnak a helyükön. És Sura távoli zenét hall - az idők távolából idesuhanó zene tisztábban, szomorúbban cseng . . .
Egyszer, újév éjszakáján a felsősök az iskolában virrasztottak, és Jurij Lvovics, akit megbíztak, hogy felügyeljen rájuk, reggelig játszott a lehangolt iskolai pianínón. Elmélyülten játszott, arcán feszült bánat ült, mintha észre sem vette volna a jelenlévőket. Fekete hajfürtje barna homlokára hullott, keze szép mozdulattal torpant meg a pianínó fáig kopott billentyűin . . . Mit játszott? És hol tanult meg ilyen jól, szépen zongorázni? Talán muzsikusnak készült, csak valamely okból nem sikerült a dolog, s így lett fizikatanár. Titok volt ez, valami bús titok, amit Sura mindmáig nem fejthetett meg.
És a lány életének sima tükrére mintha újból kő hullott volna az égből, és nyomán sötét. koncentrikus körök keletkeztek - majd egyszer, évek múltán visszatér ide, s ezek a körök már sehol sem lesznek. De egyre fájóbban tapasztalja majd maga körül az emberi sorsok keserves beteljesületlenségét. És ez a beteljesületlenség bizonyára ott rejtezik abban a magban, amely körül forog, fejlődésének végtelen pályáján röpülve a világ.
Sura elmélyülten álldogál, meredek lejtésű csípője meg-megböki a vállán lógó szatyrot - a szatyor hosszú szíján himbálózva lendül tova, s visszaútján neki-nekiütközik csípejének. Szandálból kikandikáló lábujjaihoz sebesen és hangtalanul törleszkedik az óceán fodros pereme, sistereg és buborékokat vet a nedves homok.
- Hát mi vagyok én, a felesége, vagy mi ! - mondja mérges-hangosan. Legszivesebben a tanár után eredne, hogy fölkutassa és hazavigye . . . de mégsem teszi. Folytatja félbeszakított útját hazafelé, először lassan, majd gyorsan, végül ruganyos sportolóléptekkel.
A pataknál Sura csaknem belebotlott egy déli itatás után pihenő tehéncsordába. Az állatok jól érezték magukat a váratlanul földrehullott felhők hűvös mélyén : a tehenek egy része a homokban hevert, mások a tengerbe ömlő patak sekély vizében álldogáltak, elmélyülten kérődztek és legyeztek fülükkel. A légymarta fülek körül borzas pamacsokban kavargott a megbolygatott köd. Egy szarvatlan bikaborjú felugrott Sura láttán, majd felbőgött, és eszelős vágtában vágott neki a tejfehér homálynak, sovány háta ívbe görbült, farka botként meredt az égnek. Sura a pásztorral is találkozott; az alacsony, tömzsi férfi ülepén zsákmódra lÓgott a bő szárú nadrág, a pásztor hátán hosszú, fekete ostorszíj tekerőzött a földre, s a férfi tempósan, élvezettel cigarettázott a ködben.
Sura elhatározta, hogy csak kellemes dolgokra gondol : ,,Nemsokára megkapom a gerelyvetésben a sport mestere címet, télen meg részt vehetek az országos sí-edzőtáborozáson . . . '' A lány gyors léptekkel átvágott a tehéncsordán, mindig is tartott kissé ajószágoktól, s hamarosan azokhoz a lapos dűnékhez ért, amelyekre szobája ablakából rálátott.
Itt már ritkásabb volt a köd, följebb szállt - a földre huppant felhő lassan visszatért az égre. A strand szegélyén kezdtek homályosan feltünedezni a doboz formájú, part menti házak, körvonalaik bizonytalanok voltak a ködben, akárha homályos üveg mögé rejteztek volna. A homokot nyaldosó szüntelen hullámverés csipkés szegélyétől valamivel beljebb tábortíiz lángja sárgállott, átfázott kisfiúk kuporogtak körülötte.
Sura már csaknem hazaért, amikor néhány hideg csepp érte arcát és fedetlen vállát - a csöndes, lilás köd nyomában észrevétlenül előlopakodott az eső.
Először csak óvatosan, apró permettel kóstolgatta a földet, aztán nekiveselkedett, s vagy négy napon át öntözte szakadatlan a két zöld hegyvonulat közti keskeny folyóvölgybe szorult, fából meg salakbetonból épült városkát. A csenevész patakocska esőben mindig sárgás-zavaros és sebes folyású lett, és félelmetesen örvénylett. A víz egészen a magas, agyagos part pereméig ér, hidakat sodor el, és ha a dagály ilyenkor elzárja a folyó torkolatát, még árvíz is előfordulhat. A szinte évenként megáradó víz; tűz a halfeldolgozóban; egy nem túlságosan híres filmszínész
vendégszerepIése - míndez nagy eseménynek számított egy ilyen kicsiny szahalini városka életben. A lakosság szórakozását mindössze egy étterem, egy mozi, az Epítők klubja és egy szabadtéri tánchelyiség szolgálta, semmi más - de ott volt a tenger, a strand, a hegyek, amelyeknek lejtőit sűrű erdŐ borította, meg dúsan terjeszkedő bambusz, gombák és erdei bogyók, ott voltak a valószínűtlenül óriásira nőtt hold bronzos fényében fürdő különös éjszakák, és a hosszú fajárdák, amelyeken oly élvezettel lépkednek az ifjabbak. Meg ott volt még a magas fű - a világ legmagasabb füve, amely hajlékonyan feküdt a végigsöprő szél alá, s újra meg Újra az égre nyújtogatta keskeny karját.
Nagy, lágy hullámok futottak végig ezen a füvön ; a légen át jutottak el a végtelen óceánról a zöld, folyami árterületekre...
Amikor Sura az ablakpárkányon ülve egy bögre tejet kortyolgatott, az üveget már sűrű cseppekben csapkodta az eső. A kövér vízcseppek, amelyek számtalan kilométert tettek meg a légen át, most az ablakhoz tapadva leselkedtek be a házba. S milyen jóízű volt ez a kenyér a tejjel !
Anyja megkérte Surát, hogy hozzon mosóport a boltból, és a lány sustorgó, vékony esőköpenyében kilépett az esőbe. A szedett-vedett botokból tákolt alacsony kerítés fölött - a botok közé szakadozott halászhálót húztak ki, hogy a csirkék ne tudjanak kibújni köztük - Sura egy magas, karcsú derekú női alakot pillantott meg a szomszéd kertben. A nő vattázott lélekmelegitőt borított a fejére, rövid szoknyájából kivillant gömbölyű, fehér térde. A szépséges Zsanna futkosott a kacsák után, az az egykori aprócska, csöndes koreai kislány, aki valaha Sura barátnője volt. Zsanna pénztáros volt a prémesállat-tenyésztő szovhozban, s szépségének híre eljutott két városba, és tucatnyi part menti településre.
Sura csak a nedves szénsalaktól feketéllő mellékutcába érve döbbent rá, hogy nem hozott ernyőt, s most vizes lesz, és arcába tapad a haja. Az eső még jobban rákezdte, és kitartóan kopogott a bádogtetőkön. Surának nem akarózott visszafordulni; hirtelen gyerekkori emlék rémlett fel előtte, és mosolyogva pillantott a szomszédos udvar felé, ahol Zsanna meztélláb topogott a tócsákban, úgy hajtotta maga előtt a megzavarodva zsivalygó kacsákat.
Sura a kerítéshez lépett, ahol hatalmas lapulevelek nőttek - egy-egy levél alatt felnőtt ember is menedéket talált volna az eső elől. Sura kiválasztott egy ép levelet, amelyet még nem rágtak meg a hernyók, és nagy nehezen kettétörte a növény vaskos, nedvtől illatozó szárát.
Ott ballagott az ismerős, kedves, salakkal felszórt úton, zöld lapulevelet tartott a feje fölé, és nem érte az eső, és a közelben zúgott a tenger.
BALOG JUDIT fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982 / 2. sz., 92-96. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése