ANATOLIJ KIM
A gyöngédség láncszeme
 |
| Afanaszij Oszipov (Kalmukföld): A tűzhely háziasszonya |
Egyetlen nyáron vendégeskedett nálunk, aztán elvitték valahová. Emlékszem tarkóján csomóba kötött, ritkás, ősz hajára, bánatos, sötét szemöldökére, amely magasan ívelt a nyugodt szempár fölött és ruhája hótiszta ragyogására - fehér kabátka és szoknya, fehér kelméből varrt lábbeli.
Arra is emlékszem még, hogy azon a nyáron lett egy apró sündisznóm. Nem tudni, honnan pottyant a tornácunk elé. Néhány sáv puha pihe sötétlett a hátán, hogy idővel éles tű legyen belőlük. A sünkölyök még vak volt, madárfiók-módjára csipogott. Vatta közé raktam. s langyos tejjel kezdtem táplálni, cseppenként adagolva egy kávéskanálból. Nap mint nap a sünkölyökkel foglalkoztam, órákon át üldögéltem a fészkét rejtő kartondoboz fölött. A dobozból a tej és a kölyökállat édeskés illata szállongott.
A kis sün hamarosan megnőtt, és futkározni kezdett. Pihéi tüskékké váltak, sok volt belőlük és szúrták az ujjamat. Éjjelente figyeltem, hogy szuszog, tüsszög a dobozban. s arról ábrándoztam, hogy ha nagyra nő, idomított kutyaként fut majd mindenfelé utánam.
A. felnőttek naphosszat dolgoztak, mi ketten a dédanyámmal zavartalanul élhettük a magunk végeérhetetlen álomvilágát. A házban csend honolt, dédanyám a belső szobában időnként halkan, szárazan köhintett, mintha valaki tapsolt volna, vagy gyufát sercintene, hogy meggyújtsa kialudt pipáját. Az öregasszony olyan idős volt már, hogy oda se figyeltem rá. Akkoriban hallottam egy történetet róla a felnőttektől, s ez a történet olyan félelmetes volt, hogy igyekeztem minél távolabb kerülni dédanyámtól.
Férjének és fiának ugyanazon évben esett haláláról volt szó. A család akkoriban települt át Koreából a Távol-Keletre. Az öregasszony harmincnégy esztendős fia, az én nagyapám, hétgyermekes családapa, váratlanul megbetegedett és meghalt. Néhány hónap múltán a bánat ágynak döntötte dédapámat, s végzett vele. Aztán az egyik gyerek is meghalt. Akkor elhívták a látó embert, aki kivetette: azért halnak sorra a családban, mert a ház fölött láthatatlan, bőszült lélek lebeg. Még sokakat elveszejt, mert igen haragos, haragszik pedig azért, mert valamely rosszul eltemetett rokon lelke.
Az öregasszonynak ekkor eszébe ötlött, hogy a férjének volt egy fivére, jókedvű, nőtlen parasztember. Egy alkalommal a szomszéd faluban mulatozott, éjnek évadján indult hazafelé, s hogy lerövidítse az utat, átvágott toronyiránt az erdőn. A vadcsapáson haladtában belebotlott egy mordály elsütőzsinórjába, amit egy vadász tett ki csapdaképpen. Lövés dördült, s a golyó szétroncsolta a paraszt oldalát. Reggel megérkezett a vadász, meglátta a halálba merevült testet, megrémült, elvonszolta az ösvényről, s valahol eltemette. A félelemtől és lelkiismeretfurdalástól gyötört vadász később búcsút vett a családjától, és elbujdosott. Messzi kínai tájról írt aztán egy levelet, amelyben beismerte bűnét, s arra kérte a halott férfi rokonságát, ne álljanak bosszút ártatlan családján. Ilyesmit nem is tett senki, de az elhunyt sírjának helye ismeretlen maradt, rokonainak nagy szomorúságára.
A rokonság hamarosan áttelepült Oroszországba, s a jókedvű parasztember végső földi menedékére nem derült fény. Tizenöt esztendeig várt türelemmel az elfeledett fivér és rokon lelke, míg végül felbőszült. Szinte láttam, hogy repül kígyózva az erdők fölött, lángoló szikrázó szemmel. Féltem ettől a lélektől, s úgy gondoltam: miért kellett megölnie édesbátyját, unokaöccsét, s még egy kicsi lányt is? Jobban tette volna, ha elrepül Kínába, megkeresi azt a vadászt, s rákényszeríti, hogy új helyre temesse, ha már nem akar csöndesen nyugodni erdei sírjában.
A szomszédos szobában üldögélő dédanyám elmagyarázhatta volna, miért bánt velük ez a lélek ilyen kegyetlenül, csakhogy én nem elegyedtem szóba vele. Annyival rosszabbnak tartottam az életnél a halált, hogy tudni sem akartam a régmúlt idők szomorú dolgairól.
A családfő s a legidősebb fiú halálát követő nehéz napokban az öregasszony — aki fia házában élt — lett a nagy család feje. Menye a sok gyerekkel, akik közül a legidősebb tizennégy esztendős volt, küszködött a bánattal, alig lézengett, s örökké csak sírt. Az akkor már hatvanéves anyósnak magára kellett vállalnia a család megmentését. Nem szólt senkinek, csak elindult hazulról, a koreai határ irányába. Ez a húszas években történt, amikor szigorú határzárat léptettek életbe. Az öregasszony éjnek évadján úgy úszta át a határfolyót, hogy vizes szoknyájából levegővel töltött tömlőt formált, abba kapaszkodott. A folyó közepén a tömlőből elszállt a levegő, s az öregasszony csaknem a vízbe fúlt. Kiúszott, s a túlparton meghallotta a japán katonák hangját. Ha meglátják: fejét veszik.
Gyalog elvergődött a hegyi faluba, s megkereste a vadász házát. Az már régóta megtért idegenből és a földet művelte. Az öregasszony kérdőre vonta: ő, aki elveszejtett egy ártatlan embert, csak nem kívánja, hogy egy egész család elpusztuljon ? Nem, felelte a vadász. És imádkoztak. Aztán a vadász elment, hogy fölkutassa a jeltelen sírt, kereste egy hétig, és megtalálta. Kiásta a csontokat, tiszta gyolcsba csavarta, s máshová vitte. Egy szép, alacsony dombot választott. Néhány fiatal fenyő nőtt rajta. Ott, az aranyfényű fatörzsek között temették újból a földbe a jókedvű parasztember csontjait.
Az öregasszony azután hazatért, s most, harminc év múltán, itt ült a mi falusi házunk legbelső szobájában, valahol Kazahsztánban, ahová a harmincas években költözött a család. Egyik unokája lett az én anyám. Valamennyi szép szál nagybátyám és kövér nagynéném mélyen meghajolt ez előtt a mindig ünnepélyes és egyenes tartású, száraz kis öregasszony előtt. Eljártak hozzánk vendégségbe az ősz-öreg kolhozparaszt-asszonyok, cigarettáztak, pipázgattak, virágdíszes japán kártyával kártyáztak, de a mi öregasszonyunk soha nem kapcsolódott be a beszélgetésbe, soha kártyát nem vett a kezébe. Magányosan üldögélt, kissé bánatosan, mint aki úgy véli, hogy neki, miután végrehajtotta élete legnagyobb hőstettét, nincs már tennivalója az emberek között. És az emberek, akik talán még nem hajtottak végre ilyen hőstettet, maguk is tisztelettel és bűntudattal tekintettek reá. Nekem legalábbis így tűnt.
Mekkora volt a meglepetésem, amikor egy ízben vattázott, fehér kelméből varrt lábbelijében hangtalanul előjött szobájából, és felém közeledett. A padlón ültem, előregörnyedve szalmaszállal a sündisznót terelgettem. Dédanyám ritkás, sötét szemöldöke változatlanul gyászos ívben magasodott könnyező szeme fölé; egyetlen szót sem szólt, de figyelmesen követte a sün futkározását. Könnyedén mellém kuporodott, s apró, áttetsző kezét térdén pihentette. Én meg buzgón böködtem a sünt a szalmaszállal.
Attól a naptól gyakorta szórakoztunk együtt a sünkölyökkel. Már bátran bejártam dédanyámhoz, leraktam az állatkát a padlóra, s jómagam összekúsztam nyomában az egész szobát. A kis sün szépen kifejlődött. Papírfogatot kötöttem utána, amire mind több és több terhet raktam. Mikor aztán a teher már meghaladta erejét, a süni mérgesen összegömbölyödött, nem óhajtott dolgozni. Dédanyám, öreg parasztasszony lévén, szerette volna fölmérni az állatka vonóerejét. Pipájának hosszú szárával hol egy fakockát lökött le a fogatról, hol meg egy semmi kis dobozkát. Hatéves voltam, s egy csöppet sem furcsállottam, hogy a halált már régóta s félelem nélkül váró, hófehér öregasszony együtt játszik velem. Létünk legfőbb titka volt ez, de én akkor még nem értettem.
Nem tudom, mikor vitték el tőlünk dédanyámat, nem emlékszem, hová tűnt a kis sün. Talán elmenekült az anyjához, aki a ház alatt éldegélt. Abban az évben lettem iskolás, és annyi új gond, öröm és játék akadt... Aztán pedig — hosszas csönd és feledés... Harminc év telt el azóta.
Szahalinon jártam, hivatalos úton, s ott álltam a vízesésnél, a nedves köveken. A sziget déli részén van ez a szép, nagy vízesés. Fényképezőgép volt a kezemben, éppen fotózni készültem. A vízesés sugara széles, áttetsző lepelként hullott alá a sziklákról, s odalent a kövekre zuhanva hófehér, tiszta habként forrott és zuhogott. Hétszínű, légies szivárvány ívelt fel a vízesésből, felső sarka valahová az ég felé tört.
Nézem a szivárványt, a sűrű, fehér habot, s finom vízpermet porlik szét arcomon. Lassan kezdem felfogni a szemem elé táruló látvány tökéletes szépségét, és akaratlanul is leteszem a fényképezőgépet. Ez a látomás megismételhetetlen...
Fénykép helyett a hétszín szivárvány emlékét hoztam magammal abból a kiküldetésből, meg a nedves szikláét, amelyre szomjas méhek és darazsak tapadtak — és a vízesés lábánál zuhogó párahab valószínűtlen fehérségéét.
És most, hogy megpróbálom valamihez hasonlítani azt a fehérséget, amely úgy lenyűgözött a szahalini vízesésnél, előbb a tiszta égen úszó fehér felhőket idézem magam elé, aztán a februári hósapkát egy falusi kunyhó tetején, a kipattant gyapot-tokokat Kirgizia földjein, fehér gladioluszokat — és óhatatlanul felidézem dédanyám gyászruháját. Aztán eszembe jut az öregasszony különös, meseszerű életútja, a kis sün, amelyet gondoztam, majd elvesztettem, és még sok minden, és úgy érzem, mindenre emlékszem. S akkor kényszerítő erővel tör rám a vágy, hogy eltűnődjem azon, miben is rejlik halhatatlanságom e világon. Az előttem való s az utánam jövő életekben. Ezeket kell egybefűznöm a gyöngédség nemesveretű láncszemével.
BALOG JUDIT fordítása
Az ázsiai népeknél a fehér a gyász szine (A ford.)
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982 / 2. sz., 101-103. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése