Még egyszer Suksinról
 |
| A hazáért harcoltak c. film plakátja Jobboldalt: Suksin |
— Meghalt Suksin.
A stúdióban fény gyulladt. A műszak leállt. Csak a világosságtól elhalványult képen kiabáltak tovább a hangtalan szereplők. Valaki hitetlenkedve kérdezte:
— Ki mondta? Nem tévedés?
— A Moszfilmből telefonáltak a diszpécser irodába. Biztosan senki nem tud semmit. Azt beszélik, tragikus körülmények között meghalt.
— Hogyhogy?...
— Nem tudni. Nagyon valószínű, hogy forgatás közben.
A doni sztyeppén, a Melologovszkij tanyánál egy kétrészes film, A hazáért harcoltak forgatásának befejezésén dolgoztak. Kíváncsiak voltunk erre a filmre - különösen azért, mert a főszerepet, Lopahin szerepét Suksin alakította. Új vállalkozása iránti érdeklődésünk túlságosan korai vitákat, előzetes feltételezéseket váltott ki a stúdióban - egyszóval vártuk a nagy eseményt. Ám a valóban filmvászonra került nagy esemény előtt - s erre bizony igazán senki sem számított! - megtudtuk a váratlan halálhírt, Makaricsét, ahogyan gyakorta neveztük.
Sokszor szerepeltem már háborús filmekben; robbanások, tankdübörgés, ágyúdörgés, tűzvészek tolulnak emlékezetembe... Nem veszélytelen dolog, persze, hogy nem, de végzetes hibára vagy mulasztásra mégsem lehet gondolni. A forgatást tapasztalt rendező, Szergej Bondarcsuk vezeti, rendkívül gondos és alapos ember, katonai, biztonságtechnikai szakemberek veszik körül, minden felvételt aprólékosan átgondoltak, kidolgoztak, biztosítottak...
Vászja... lehetetlen... Hogy ő, az a mosolygós, vidám, szenvedő, töprengő, lobbanékony, kedves ember...
A hír mindenkit megrendített — végképp nem fért össze senki tudatában a halál Vaszilij Suksinnal. Hátha mégsem igaz? Elrohantam a Kettes Alkotóközösség szerkesztőségébe, s ott megerősítették, hogy igen, sajnos, így van. Épp most telefonáltak Moszkvából a stúdióba, és közölték, hogy Suksin szívroham következtében halt meg.
A film forgatása még nem fejeződött be — dublőrt keresett a forgatócsoport azokhoz a részletekhez, amelyekben Suksinnal nem tudták befejezni a felvételt. Nem könnyű dolog. A dublőrt csak valahol a háttérben lehet szerepeltetni — ott is minden bizonnyal csak oldalt vagy háttal állva. De ha odaállítottak is valakit, úgysem képes Suksin helyett megfelelni. Suksin lendületes ember volt, természetével nem fért össze a mozdulatlanság, megjelenése, járása, taglejtése pedig annyira egyéni, ismételhetetlen volt, hogy a dublőr jobb, ha meg sem moccan, mert azon nyomban lelepleződik a „csalás". Hogy hogyan próbált a forgatócsoport kijutni ebből az igen kényes helyzetből? Mindenekelőtt úgy, hogy Bondarcsuk átalakítja, lerövidíti azokat az epizódokat, amelyekben Lopahin szerepel, hogy ne kockáztasson, és amennyire lehet, elkerülje a helyettesítést.
Váratlanul hívnak a Moszfilmbe, hogy fejezzem be Suksin helyett Lopahin szerepét. Nem sikerült lerövidíteni egyetlen epizódot, egyetlen jelenetet, egyetlen szót sem — az maradt az egyedüli lehetőség, hogy valaki befejezi a szerepet. Ez pedig annyit jelent, hogy — teljes erővel neki kell látni! Úgy, mintha Suksin játszana. Nem tudtam, mitévő legyek...
A színész, természetesen, azért színész, hogy ne önmagát, hanem mást játsszék el, esetleg valaki olyant, aki egyáltalán nem hasonlít rá. De... hogyan folytassa és fejezze be azt, amit egy nagy művész kezdett el? Hogy férek meg Vaszilij Suksinnal egy szalagon, az ő ruhájában és sminkjében? Honnan vegyem a bátorságot ahhoz, hogy a lelkébe bújjak, hogy elkövessem ezt a cserét, ezt a csalást? Nem hitszegés ez? Micsoda felelősséget veszek magamra! Vajon nem sértem-e a mindenki által szeretett művész, író és rendező emlékét?...
Rámzúdultak ezek a kérdések, én meg vergődtem a kiút keresésével, de - bár beláttam, hogy feltétlenül be kell fejezni, végig kell csinálni ezt a filmet — mégsem tudtam rászánni magam erre a helyettesítésre. Kereken elutasítottam. Megint hívtak a forgatócsoportból és udvariasan, de határozottan igyekeztek rábeszélni, hogy legalább próbafelvételre menjek el Moszkvába. A Lenfilmben pedig győzködtek, hogy ez nemes ügy, hogy senki más nem vállalhatja ezt a feladatot, csak én, aki közelről ismertem Suksint, és hogy össze kell szednem minden erőm és bátorságom — bele kell egyeznem.
Én meg beleegyeztem. A „próbába".
Sohasem volt ilyen bizarr munkám, és remélem, nem is lesz.
Mialatt a belépési engedélyemet írták, már a portán, de később is, amikor a forgatócsoportot keresve az udvaron haladtam át, majd a lépcsőn mentem föl, és a folyosón baktattam végig, úgy éreztem, hogy az arra járók mind, egytől-egyig tudják, miért jöttem, hogy lélekben elítélnek, és csak udvariasságból hallgatják ezt el. Magam is elítéltem e cselekedetem, de késő volt már, így csak azt kívántam, hogy elfuthassak, elrejtőzhessem valahová. Ám a folyosón kinyílt az egyik ajtó, valaki kijött a szobából, a közelben felgyulladt a csoport nevét mutató tábla: „A hazáért harcoltak".
— Tessék, Jurij Vasziljevics. Már várjuk.
A férfinak, aki fogadott, még az arcát sem tudtam megnézni, miközben a dolgozószobába léptem. Az asztaltól egy ismeretlen nő állt föl, éles tekintettel mért végig, aztán észbe kapott, zavartan pislogott, majd barátságosan megszorította a kezem, izgatott lett, lesegítette a kabátom, és én valami okból megengedtem neki — nagyon nyomasztottak a szokatlan körülmények és a helyzet természetellenes volta. A nő bemutatkozott és hellyel kínált. Ki lehet? A rendezőasszisztens? A felvételvezető? Szégyenszemre még a nevét sem jegyeztem meg... Miután visszaült az asztalhoz, átvette a munkalapomat, a vonatjegyemet, a kiküldetési rendelvényemet, és beszélt, beszélt megállás nélkül — izgatottan, de tapintatosan. Sejtettem, hogy miközben velem beszélget, vonásaim mögött Suksinéit igyekszik felfedezni, és egyik arcot a másikra vetíti. Akkor éreztem először a forgatócsoport mélységes tiszteletét Suksin iránt, s hogy ezt most akaratlanul és érdemtelenül rám is kiterjesztik.
— Tudja, ő a filmünkben... egyszerűen remek! Majd megnézi. Ó, de van nálam egy fénykép...
— Megnézhetem?
— Hogyne. Tessék.
Igen, ez ő. Él. A mosolya, a ráncok a szeme körül. Ő az— Bondarcsukkal, Fedoszejevával, Zsora Burkovval. Elmaradhatatlan szopókás cigarettájával... Itt pedig teljes alakjával hátat fordítva a gépnek, egy emelkedőn, egy lankás dombon, még valaki van mellette, a mélyben pedig a csapatok fejlődnek fel a harchoz, por- és füstfelleg kavarog. Suksinon kopott katonaruha, de parancsnoki térképtáska csüng a válláról, a harci előkészületeket szemléli. Katona-hadvezér...
— Mégis szívrohamban halt meg?
— Szívelégtelenség következtében. Olyan váratlanul ért mindenkit... Hisz oly vidám és fáradhatatlan volt... Úgy szerettük mindnyájan...
— És nem lehetett semmit sem tenni?
— Éjszaka halt meg. Senki nem tudott róla... Csak reggel találtunk rá. Ó, mi volt ott! — Csüggedten legyintett és az ablak felé fordult. Az ablakon túl pedig havas eső esett, és az utolsó elsárgult levelek hullottak. A szoba komor és barátságtalan volt.
Nyáron a forgatócsoport egy gőzhajóra telepedett, ami a forgatás egész időtartamára kikötött. A kabinokban laktak. Suksin nappal forgatott, éjszakánként pedig, amikor mindenki pihent, írt. Egy Rázinról szóló film rendezésére készült. A gőzhajó legénységének egyik őrszolgálatos matróza mondta el, hogy hajnal felé lejött hozzá Vaszilij Makarics, és azt kérdezte, nincs-e valamilyen szívgyógyszer a hajópatikában. Validol volt. „Rajtam a validol már nem segít" — mondta neki szomorúan Suksin, de elvitte, visszament a fülkébe, lefeküdt — pihenni.
— El tudja képzelni? Ki gondolta volna, hogy ilyen komoly a baj? Titkolta. Kávét is rengeteget ivott — hajszolta gyenge szívét. És sokat dohányzott... Azonnal meghalt, a tabletta még szét sem olvadt a nyelve alatt.
— Panfilov filmjében sem tudta eljátszani a szerepét...
— Igen, tudom. A mi forgatásunkkal párhuzamosan maguknál, Leningrádban is dolgozott. Röpködött oda-vissza. Ez sem volt kis fáradság... És mekkora tömeg gyűlt össze a koporsójánál! Még most is elborítja az egész sírhalmot a kányafa. Bárhonnan érkeztek is Moszkvába, vörös kányafaágat hoztak neki...
Csak egy hónap telt el azóta, hogy meghalt, a szellemét még érezni lehetett ebben a szobában, a moszfilmesek még hatása alatt voltak, gyakran látták - élőnek, energikusnak — Suksint a képanyagon, a nyers filmrészeken, engem meg igen nyomasztott, hogy ahányszor csak megjelentem itt helyette, mindenkinek azt juttattam az eszébe, hogy ő már nem térhet vissza.
Bejött a rendezőasszisztens — az, aki a folyosón fogadott. Bemutatkozott.
— Viktor vagyok. Jöjjön, Jurij Vasziljevics.
Kimentünk. A jelmeztárba tartottunk. Ott már várt bennünket a jelmeztárosnő, egy hetven év körüli öregasszony. Egy szekrény mellett ült, ami rangjelzések és váll-lapok kötegeivel, filmtároló dobozokkal volt tele: a dobozokban katonai csillagokat, fonalakat, tűket, megkülönböztető jeleket, érdemérmeket tartottak. Az öregasszony sötét teát ivott egy nagy fehér bögréből.
— Suksin dublőre — mutatott be a rendezőasszisztens.
Köszöntem. Az öregasszony a dobozokat hátratolva letette a bögrét a szekrényre, és szemüvegén át valamiféle féltékeny, kötekedő tekintettel mért végig. Felsóhajtott és szó nélkül elindult a jelmeztár belsejébe. Valahogy megint rossz lett a közérzetem. Viktor vállon fogott, és én bűntudatosan kullogtam az öregasszony után a fogasra akasztott köpenyek és gimnasztyorkák sorai, meg a padlón lévő elnyűtt katonabakancsok között. A bakancsokba összegöngyölt lábszártekercsek voltak dugva. Por-, rongy-, bőr és naftalinszag terjengett.
Suksin-Lopahin jelmeze külön volt téve a falon. Egy szögön ott lógott a katonasapka és egy vállfán a gimnasztyorka: alattuk pedig a nehéz csizma. A csizmaszárból a kapca állt ki. Az ő gimnasztyorkája, az ő csizmája...
— Öltözzön fel - szólt bánatosan az öregasszony, és óvatosan levette a szögről a gimnasztyorkát, úgy tartotta, mintha frakk lett volna, várta, míg levetkőzöm.
— Tegye le, majd magam ...
Az öregasszony állt mozdulatlanul, mintha nem is hallotta volna.
A jelmezt nem porolták ki, nem mosták ki, gondosan őrizték olyan „natúr" állapotában, amilyen a forgatás utolsó napján volt. Felvettem a poros nadrágot, fölhúztam a csizmát, belebújtam a gimnasztyorkába. Még most is áradt belőle Suksin verejtékszaga - a kolosszális munka emléke, amit megérteni és egészében értékelni csak az a színész tud, aki maga is átküzdötte magát a háborús film poklán. A csizmába is beleette magát a finom fehér por. Mennyit barangolt ebben a csizmában a Donkanyar forró, fehér útjain!
Izgalom vett erőt rajtam. Még „élt" a jelmez, még meghitten az övé volt, szinte még őrizte annak a testmelegét, aki kerek öt hónapig nem vált meg tőle. Suksin mintha épp csak átöltözött volna, én pedig valamilyen jogcímen belebújok a csizmájába, remegő kézzel gombolom be a gimnasztyorka gombjait...
Miután magamra próbáltam a ruhát, úgy találtam, hogy nagy rám. Suksin egy kicsit magasabb volt nálam és vállban valamivel erősebb.
— Nem lehetne kiválasztani egy méretemnek megfelelő jelmezt? — kérdeztem titkon azt remélve, hogy megszabadulok az indokolatlan bűntudat szorongató érzésétől.
De a jelmeztárosnő újra csak hallgatott.
— Nem. Semmi baj. Minden rendben — felelte Viktor, miután végignézett. Hozzátette: — Szergej Fjodorovics kérte, hogy maradjunk ennél a jelmeznél.
De hát mi lett volna a különbség? A gimnasztyorka mind egyforma... Úgy látszik, mégis van köztük valami különbség.
Két szempár méregetett, miközben gondolatban ismét Makarics alakját állította a helyembe.
— Kérem, forduljon háttal felém — mondta az asszisztens.
Megfordultam. Azonnal megéreztem, hogy megdermedtek. Hátulról bizonyára nagyon hasonlítottam rá. S kívánságaikban, nyilván, túltették magukat a valóság korlátain. Mintha Vaszilij Suksin kísértete állt volna ott a jelmeztárban...
Előttem volt a tükör. Életnagyságban látszottam benne. A fény a hátam mögül vetődött rám, az arcom árnyékban volt — valami elképesztően ismerős, ahhoz a fényképhez hasonló, amit épp az imént láttam.
De a jelmeztárosnő jött már, kezembe adogatta a katonasapkát, a térképtáskát, a galléromon kigombolta a felső gombot, a mellemen megigazította a Bátorságért érdemérmet, kissé meglazította rajtam a derékszíjat.
— Így hordta...
S hirtelen észrevettem, hogy a szigorú öregasszony keze is reszket a felindultságtól. Számára idegen és szükségtelen voltam, nem velem törődött, hanem a jelmezzel, ahogyan eddig is azzal törődött, amikor Makaricsot készítette elő a felvételre. Az arcomra nem nézett, félt, hogy lerombolja az illúzióját.
— A nadrág lötyög egy kicsit — fordultam újra az asszisztenshez.
— Nem, így van ez jól. Vaszilij Makarics ilyen hanyagul hordta az egyenruhát. Azaz könnyedén. A jellemének megfelelően... — Még egyszer végigmért és hívott: — Menjünk a sminkelőbe.
A folyosón mellettem jött Viktor, kicsit előreszaladt, majd gyorsan odasúgta:
— A járása valamicskével könnyedebb volt... A csizma orrát kifelé tartotta, kicsit szétterpesztett lábbal járt...
Igen, tudom, már húsz éve ismerem ezt a járást, még a főiskoláról! De Viktornak sietős volt, sürgette Makaricshoz való hasonulásomat, mintha életre akarta volna kelteni általam. Sürgetett, de én az egész utat szerettem volna bemutatni, amit ezzel a járással tett meg Makarics...
A sminkszobában minden készen várt. Leültettek egy kényelmes karosszékbe, fölkapcsolták a tükör feletti lámpákat és nekiálltak szőkíteni a hajam. (Suksin a filmben szőke volt.) Elsőre azonban nem hagyta magát a hajam. Meg kellett ismételni az eljárást. A hátam mögött pedig suttogás hallatszott:
— Suksinnak is ilyen szöghaja volt. Emlékszik, az övét is kétszer kellett festeni...
Mindannyian a hasonulásomat erőltették, nagy igyekezettel keresték őt, és úgy hiszem, nemcsak a film miatt. Szerettem volna odakiáltani nekik: „Nem vagyok a hasonmása! Nem! És nem is leszek!"
Bejöttek valakik, távolról megnéztek és elmentek, aztán mások jelentek meg. Rosszul éreztem magam Suksin ruhájában, a sminkasztalon álló fénykép előtt, ismeretlen emberek tekintetének néma ostromában. A művészet sok mindenre alkalmas. És sok mindent el lehet játszani. Csak nem Suksin képében, és nem most, amikor még oly nehéz beletörődni a halálába...
Miután minden lehetségest elkövettek velem, a forgatócsoport szobájába vittek. Ott a másodrendező, Csemodurov fogadott.
— Na hát... Jó. Jó.
S a kíváncsiskodók újra bekukucskáltak az ajtón. Hátat fordítottam, cigarettára gyújtottam, egyik után a másikra, és hallottam, hogy izgatottan suttogják:
— Suksin is sokat dohányzott...
Csemodurov pedig, azt hiszem megérezte, hogy most feltétlenül félre kell húzódnom valahová. Meghívott a rendezői irodába, a szentélyeknek ebbe a szentélyébe, ahová idegenek be sem pillanthatnak, aztán elnézést kért és azt mondta, hogy itt várjam meg Bondarcsukot, aki az alkotóközösség dolgaival volt elfoglalva. Odatolt nekem egy széket és turkálni kezdett az asztalfiókban, keresett valamit. Körülnéztem az irodában. A szoba tágas volt, csendes és sivár, padlóján élénk színű szőnyeg. A fal mellett néhány szék, egy papírokkal teli asztal.
— Nézze csak... — A másodrendező odanyújtott nekem valami fényképet. — Ráismer?
A fényképen Suksint lehetett látni profilból.
— Nem, nem ő az. Egy mérnök. — És Csemodurov megmondta a mérnök nevét és a vállalatát, amelynél dolgozik. — Hasonlít, nem?
— A hasonmása!
— És ezeket a leveleket egy hónap alatt kaptuk. Mindenfelől özönlenek. Az emberek a Suksinra hasonlító ismerőseiket ajánlgatják, javasolják bennük. De színészre van szükségünk.
Csemodurovot kihívták. Végre egyedül maradtam. Feltétlenül össze kellett szednem gondolataimat és érzéseimet, valahogy rendbe kellett tennem őket és meg kellett nyugodnom. Fölálltam, járkáltam a szőnyegen, fölidéztem Makarics járását. De sehogy sem jött a megnyugvás. Megint rágyújtottam, hamutartót keresve körülnéztem és mivel nem találtam, a folyosóra is kinéztem. Üres volt. Kimentem.
A lépcsőfordulóban álltam, félhomályban, cigarettáztam, igyekeztem csillapítani az egész testemet rázó remegést. Lépteket hallottam. Klaffogó papucsban, elfúló lélegzettel jött valaki felém. Megmozdultam — és elfojtott, mély sóhaj hallatszott. Egy telt alakú nő állt a lépcsőn, a korlátba kapaszkodott, tágra meresztette a szemét.
— Mi van magával? — Hozzáugrottam, fölfogtam a karommal, de elfeledkeztem róla, hogy Suksin jelmezébe vagyok öltözve és ki vagyok sminkelve.
Az asszony szótlanul meredt rám, hátrált, majd bágyadtán legyintve körülnézett, és papucsa talpával óvatosan tapogatva a lépcsőfokokat elindult visszafelé. Csak akkor ért el a tudatomig, hogy a külsőmmel tévesztem meg az embereket. Nem, néni szabad itt Suksin ruhájában sétálgatnom. Eloltottam a cigarettám, s ebben a pillanatban szólított éppen az irodába Csemodurov.
— Tessék, Szergej Fjodorovics várja.
A folyosótól a nyitott ajtón át megláttam Bondarcsukot. Mozdulatlanul állt dolgozószobája közepén és idegenül nézte a halom felbontott levelet, ami az íróasztalán hevert. Az egykor kissé testes, jól megtermett, hullámos, dús hajú, impozáns külsejű férfi most szokatlanul sovány, mondhatnám elgyötört volt, rövidre nyírt haja teljesen ősz, arca komor. Látszott rajta, hogy sokkal jobban megviselte ez a haláleset, mint másokat.
Elgyávultam. Féltem bemenni a dolgozószobájába. Fülemben visszhangzott még az asszony sóhajtása. Inkább utasítanának el, találnák alkalmatlannak a járásomat, a termetemet, az arcomat!
De milyen is ez az átkozott színésztermészet: amint beléptem a dolgozószobába, átrendeződött bennem valami. Valami felfoghatatlan, az értelemnek, akaratnak nem engedelmeskedő titkos ösztön bekapcsolta viselkedési mechanizmusom — kihúztam magam, a kezem a zsebembe csúszott, a térdem ruganyos lett, a szemem hunyorított.
Így álltam meg Bondarcsuk előtt, bátran néztem, nem éreztem semmiféle izgalmat, valahogy elmúlt magától, és szemem sarkából úgy láttam, hogy Csemodurov meg van elégedve. A siker öröme csillogott a rendező szemében, mintha újrateremtette volna Suksint.
Bondarcsuk kezét nyújtva üdvözölt, szórakozottan nézett valahová a szemem fölé, megigazította a katonasapkám és nem szólt.
— Menj előre — kért meg Csemodurov. Elindultam a túlsó sarokba.
— Most fordulj meg! Megfordultam.
— Nos... — szólt halkan és szelíden Bondarcsuk, de nem folytatta.
— Félek, hogy nem sikerül — préseltem ki a számon, mert úgy éreztem, hogy egy pillanat alatt kimerültem.
— Sikerül... — biztatott ugyanolyan fáradtan, aztán fölemelte a telefonkagylót, lelassulva, mintha álmában tenné, feltárcsázta valakinek a számát. De a vonal nyilván foglalt volt.
— Felkészülünk a forgatásra.
— De az anyagot megmutatják majd? Hisz azt sem tudom, hogyan játszott ő.
— Nem is kell. — Aztán Bondarcsuk elnézést kért és visszament a művészeti tanácskozásra.
— Na jó, minden rendben — mondta Csemodurov. — Egy hét múlva forgatunk. Menj be az asszisztensekhez, odaadják neked a szöveget.
Visszatértem Leningrádba. Egyetlen kiutam maradt — készülni a forgatásra. De hogyan? Ideges kapkodás lett úrrá rajtam. A munka megkezdéséig megtanultam a szöveget — nagyon sok volt. Két epizód. Pontosabban, egy teljes epizód — Lopahinnak és Popriscsenko törzsőrmesternek a front menti kolhoz elnökénél tett látogatása: a másik rész betoldás egy „külsőben" készült jelenetbe... a naiv Pjotr Lopahin próbálkozása, hogy elcsábítsa a fiatal gazdasszonyt, és hogy az asszony kegyeit és bajtársai ebédjét is megszerezze. Hogy kell ezt eljátszani? Nem tudom... És mit játsszam? Lopahin szerepét? Vagy Suksinét? Vagy Lopahinét Suksin előadásában? (Eszembe jutott: „A filmünkben ő egyszerűen remek!") De miért döntött úgy Bondarcsuk, hogy nem mutatja meg a Lopahinnal forgatott filmszalagot? Jól van. Végül is lehet, hogy nem is fontos, hogyan játszotta Suksin a szerepét. Más a fontos: hogyan játszotta volna el a hátralévő jeleneteket? Ezt pedig senki sem tudhatja.
A szerep magában is eléggé bonyolult, de úgy eljátszani, hogy ne különbözzék Suksintól, az ő csodálatos, ismételhetetlen színészi technikájától, amit minden néző kitűnően ismer... Itt ezt kell megérteni: nem a szerep eljátszásáról van tulajdonképpen szó, hanem Suksin művészi alakításáról. A feladat több fokozatból áll: először bele kell bújnom Suksin egyéniségébe, vagy legalábbis megközelítőleg ezt kell elérnem, azután pedig — az ő közvetítésével — el kell találnom az általa alakított embernek a figuráját...
Volt mitől kétségbeesnem. Hogy fogjak neki ennek a feladatnak? Mindenekelőtt meg kell nyugodnom. Hiszen biztos, hogy a rendező tudja, mit csinál. Azt mondta: sikerülni fog. Tehát biztos benne. Feltétlenül azt kell először számításba vennem, mi a közös Suksinban és bennem. Ő szibériai, én is az vagyok. Még a külsőnkben is van valami hasonlóság: ugyanolyan kiálló például a pofacsontunk. Igaz, hogy Suksin sovány arcú volt, én pedig elég telt ábrázatot látok a tükörben. Talán le kellene fogynom. Tegyük fel, hogy ez tökéletesen sikerül. De hát valóban ez a legfontosabb?
El kell jutnom, közel kell férkőznöm Suksinhoz. Össze kell szednem magam és fel kell idéznem mindent, amit csak tudok róla. Kár, hogy olyan ritkán találkoztunk. Nem kellett szerepelnem egyetlen filmjében sem. Nem közös munkából, hanem a főiskoláról ismerem. Mint fiatal és egészséges emberre emlékszem rá. Suksin négy évvel volt idősebb nálam, de két évfolyammal lejjebb járt: amikor megismerkedtünk, ő az első évfolyamon, rendezői szakon tanult Mihail Rommnál, én pedig már harmadéves voltam a színész szakon Julij Rajzmannál. Vászja nem az iskolapadból jött a főiskolára, már túl volt a katonaságon, dolgozott is, és ahogy mondani szokás, jócskán volt már élettapasztalata és idősebbnek látszott főiskolai társainál.
Azokban a már távolba vesző esztendőkben, az ötvenes évek elején még sok mindenben hiányt szenvedtünk, álmainkban még fel-felbukkant a háború, még elevenen élt közöttünk emléke, voltak a fiatal fiúk között sebhelyesek: Misa Jersov (ma a Lenfilm rendezője) részt vett Berlin ostromában, Miljukovnak, a főiskolai Komszomol-szervezőnek a mellén, a zakóján ott fénylett az Arany csillag. A diákok közül kevesen öltöztek „divatosan" — azokat pedig, akik új, szűk nadrágban és vastag talpú cipőben feszítettek, mi, a szerényebben öltözöttek „divatmajomnak" csúfoltuk. A többiek mind olcsó, innen-onnan szerzett ruhát hordtak, sokan a főiskola elvégzéséig foltozott katonacsizmában és gimnasztyorkában jártak, és Vászja Suksin sem volt kivétel. Már akkor is szilárd, megingathatatlan nézetei voltak, amelyeket a leghatározottabban megvédett. Néha egy kicsit gorombán.
Egy biztos, emlékezetem szerint Vászja fáradhatatlan volt azokban az években. Még esténként, az előadások után sem kapcsolódott ki: amikor már mindenki pihent és szórakozott, ahogy tudott, ő folyton olvasott, és kollégiumi ágya alatt egy újságlapon mindig ott voltak a könyvek. Előfordult, hogy előbb aludt el, mint a szobában lakó többi diák, a kezében tartotta a könyvet, de a fáradtság lebírta, mi pedig jót mulattunk, miközben figyeltük. Álmában hol mosolygott, hol elkomorodott, hol érthetetlenül motyogott, lehet, hogy vitatkozott, nem értett egyet, bizonygatott valamit...
Valamelyikünk megjegyezte:
— Vászja magol.
— Nem, szónokol.
— Dehogyis, srácok, forgatókönyvet ír. Óriási tehetség!
A mi közegünkben akkortájt a tehetség mértéke határozta meg az illető iránti érzéseinket. A tehetség, a képesség, a tehetségtelenség leggyakoribb kifejezéseink közé tartoztak, a főiskola levegője a hebehurgya, féltékeny megjegyzésektől volt terhes: ki kinél tehetségesebb a hallgatók közül; az előadótermekben, a folyosókon, a büfében, a lépcsőn számtalan vita zsivajában lépten-nyomon hallatszott: „tehetség", „tehetség", „tehetség", és a „zsenialitás" szóval is könnyedén dobálóztunk. (Láttad, öregem, hogy törte össze a nem létező tányért? Zseniális, öregem!) Büszkén járt fel s alá a főiskolán néhány zseni. Aligha érdemes megneveznem őket: semmit nem mondana a nevük. Húsz éve tartó filmes munkám során soha, egyetlenegyszer sem találkoztam sem ezekkel a nevekkel, sem pedig viselőikkel.
De Vászja Suksin zseni sem volt, és a sorból sem lógott ki semmivel. Mindössze egyszer terelte magára az általános érdeklődést. Színészi ismeretekből vizsgáztak a rendezői szakon. Valamelyik Solohov-művet játszották. Vászja keményen kimondott egy olyan kifejezést, amit el szokás hallgatni, és amit még a szókimondó író, Mihail Alakszandrovics Solohov is kipontozott, hogy ki ne kelljen mondania. A nézők elképedve hördültek föl és elnevették magukat. Mihail Iljics Romm hahotázott a leghangosabban. A folyosón pedig szájról szájra adták egymásnak a hallgatók: „Hallottad, öregem? Jó fej ez a fiú! Jól benyögte! Hallottad? Zseniális, öregem!" Csak Vászja nem értette, mi volt zseniális abban, amit csinált. Egyáltalán, aligha vette észre, mi szaladt ki a száján — annyira közvetlen és önfeledt volt munka közben.
A mi hallgatói „közvéleményünk" ennek ellenére nem sorolta őt a zseniálisak, sőt még a tehetségesek közé sem. A tehetséget tanára, Mihail Iljics Romm fedezte fel benne. Hányszor emlegette őt hálásan Suksin! (És csak ő talán?) De a főiskola nem termelőüzem. Itt minden másképpen van.
Suksinnak megbocsáthatatlanul sokáig kellett bizonyítania az alkotáshoz való jogát. Egy alkalommal, amikor forgatni jöttem Moszkvába, meglátogattam emlékezetes diákszállónkat. Hirtelen nosztalgikus vágy fogott el, hogy bemenjek egykori szobámba és megismerkedjem azokkal, akik most laknak a helyünkön: hogy újra belemerüljek a diákkörnyezetbe, megnézzem, milyenek ők, ezek a mostaniak, s miben különböznek, mondjuk, a mi évfolyamunktól. Jó előre tudtam, hogy senki ismerőssel nem fogok találkozni, bátortalanul fordultam be a folyosóra — és az első, akivel találkoztam, Vászja Suksin volt! Jött velem szembe a folyosón melegítőben és papucsban, jobb kezében teáskannát vitt.
— Aggyisten! — köszönt csodálkozva, jellegzetes hanghordozásával Vaszilij, átvette a teáskannát a bal kezébe és megszorította a kezem. — Hogy kerülsz ide?
— Én nagyon egyszerűen. Betértem, mert erre jártam. De te mit csinálsz itt?
— Hogyhogy mit? Lakom!
Behívott a szobájába, erősebbre csinálta a teát, a teáskannát pedig egy füzetcsomóra tette, az egyik füzetet — amiben befejezetlen írása volt — összecsukta, miután ceruzáját beletette és az ágyára dobta.
Míg teázunk, elmesélte, hogy ideiglenesen a diákszállóban kénytelen lakni, s egyébként is olyan, mint a vándormadár: mindig költözködik. Szakmai működését tekintve nemigen boldogul: önálló rendezést nem bíznak rá.
Tekintete magába fordult, merengő és bánatos volt, összeszorított erős öklének bütykei kifehéredtek a szorítástól. (Sok év múltán a Lityeraturnaja Gazeta tudósítójának adott interjújában csak úgy mellékesen megjegyzi: „A kezdeti időszakot a művészi tevékenység jogának kiharcolásával töltöttem" - ilyen is volt!)
- S ez mi, amit írsz?
- Semmi különös.
Nem tudtam még akkor, hogy már főiskolai hallgató korában komolyan nekilátott az írásnak. Mivelhogy az írás nem filmrendezés, ehhez nem kell pénz, semmivel sem kell, hogy bárkinek is elkötelezze magát az ember: elég hozzá egy füzet, egy ceruza.
Üldögéltünk, azt hiszem, úgy félóráig, de hogy még miről beszélgettünk, arra nem emlékszem. Legvalószínűbb, hogy mindenről, ahogyan az ilyen találkozások alkalmával többnyire lenni szokott: közös ismerőseinkről, hogy ki hol dolgozik, ki hogyan helyezkedett el, ki házasodott meg, ki nem...
Nem emlékszem pontosan. Suksin szomorú, elgondolkodó tekintete, görcsösen összeszorított ökle, kifehéredett ujjai, olcsó melegítője és teáskannája vésődött emlékezetembe. Az alumínium teáskanna.
Aztán megtudtam, hogy forgat. Marlen Hucijevtől kapta a „belépőt" a művészet világába. Akkor rendezte A két Fedor című filmjét és Suksint kérte fel a főszerepre, mert fölfedezte benne a színészi tehetséget. Amikor megnéztem a filmet, elcsodálkoztam rajta, milyen közvetlenséggel él Vászja Suksin a filmszalagon.
Aztán kiadták az elbeszéléseit. Velük már nem lepett meg. Egyszerűségét, amellyel filmszerepében lenyűgözött, írásaiban valahogy kezdetlegesnek éreztem. Prózája nem volt rám „komoly" hatással. De jólesett, hogy kinyomtatják a barátom írásait. Kezdtem büszke lenni rá, hogy ismerem.
De igazi hivatása, a rendezés — még mindig messze volt...
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)
Amikor végre — már híres színészként és íróként — rendezett egy filmet és belekezdett egy másikba, újra találkoztunk. Azok mellett a táblák mellett mentem végig a Gorkij Filmstúdió folyosóján, amelyekre az éppen forgatott filmek címe volt kiírva, s miközben kerestem azt, aminek a forgatásához behívtak, az egyik ajtón hirtelen a szemembe ötlött „Rendező: V. M. Suksin". Hogyne mentem volna be hozzá, hogy találkozzunk?
A kicsiny szobában, ahol alig fért el egy asztal és két szék, elterpeszkedve ült egy ismerős színész, hanyagul lapozgatta és kritizálta a forgatókönyvet, Suksin pedig fel-alá járkált a szűk szobában az ablaktól az ajtóig, és komoran cigarettázott. Biccentett, hellyel kínált. A színész köszönt („Ne haragudj, öregem, be kell fejeznünk, ez komoly dolog"), és tovább nagyképűsködött. Nehéz volt felfogni mondanivalója lényegét: valahogy zavarosan beszélt a forgatókönyvről, amit előző este olvasott el a forgatókönyvek tárában, nemcsak elolvasta, hanem tanulmányozta, átdolgozta, megjegyzéseket fűzött hozzá és csak az ő, Suksin kedvéért jött el, „abszolút barátilag", hogy közölje a forgatókönyv különböző fogyatékosságait, figyelmeztesse, megóvja a hibáktól: természetesen a forgatókönyvet már nem lehet kijavítani, de komoly módosításokat kellene végrehajtani, ezt meg azt kihagyni ... Bár őt Vászja nem is hívta ehhez a filmhez („Már kezded elfelejteni főiskolai társaidat... — jegyezte meg féltékenyen a színész), nem haragszik meg Makaricsra, de ha felkérné, eljátszana a film egyik szerepét — már ki is nézte magának — isten ments, nem önző érdekből, azért, hogy segítsen Vaszilijnak a film megrendezésében, meg nem is illő dobálózni a vele rokon gondolkodásúakkal és így tovább, ugyanilyen hangnemben... Erőszakoskodott, és igyekezett felverni az ázsióját. Néztem Suksint, keményen összeszorított száját, néztem és sejtettem, mennyire fogy a türelme (a jelleméhez tartozott!), Vaszilij Makarics egyre komorabb lett, aztán lábával hirtelen kilökte az ajtót és kiment. Vártuk, hogy visszajön, a színész tovább tocsogott, egy sor viccet elmondott, de Suksin csak nem került elő. Már nem volt időm, hogy tovább várjak: a saját forgatócsoportomhoz kellett rohannom. Elhatároztam, hogy másnap eljövök hozzá, elköszöntem a színésztől, aki — én már tudtam — úgyis hiába ült itt és várt Suksinra.
Így akkor nem sikerült beszélnem vele, nem sikerült megtudnom, hogy megy a sora, nem sikerült rákérdeznem az egészségére. Nem jött be a filmstúdióba se másnap, se az utána következőn. Amikor érdeklődtem, hol találom, lakonikus tömörséggel azt válaszolták:
— Az Altajban.
Hát így történt! Eljött a stúdióból, csak úgy hirtelen hazaugrott, fölkapta a bőröndjét és ment. Lehet, hogy ez a színész volt az utolsó az önkéntes tanácsadók sorában, ő volt az a csepp, amitől kicsordult a tűrés pohara...
Szerintem Suksin csak ott, a Katuny folyónál volt boldog. Igazán boldog. Érdemes felidézni a Terefere című filmjét, annak is a kezdetét és a befejezését. Csodálatos a kötetlenség a film kezdő jeleneteiben, semmi sem korlátozza az érzelmek szabadságát — s egyáltalán, mindez nem csak játék volt, dokumentumfilmként vették fel, a színészek elvegyültek a parasztok között, föloldódtak ebben a mesterkéltségtől mentes életközegben. Azzal a jelenettel zárul a film, amelyben Suksin mezítláb ül a földön — teljesen természetes, fesztelen, gondolkodik valamin...
Fárasztotta a város. Falura vágyott. Maga vallotta meg, hogy fél lábbal már átlépett a városba, de fél lábbal a faluban maradt. Ott fél szóból is megértették, teljes közvetlenséggel beszélgetett az emberekkel. A Vörös kányáiéban még a nyírfákkal is társalgott. Ezért a kritika érzelgősséggel vádolta. Nem sértődött meg tőle, csupán azt válaszolta: „Amikor a főhős megsimogatja a nyírfákat és gyöngéden beszélget velük, ezt mindig töprengés közepette teszi, egyébként sohasem menne oda csak azért, hogy megcirógasson egy nyírfát. A parasztnak, a felnőtt férfinak megvan a maga józan esze, egyszerűen, reálisan fogja fel a környező világot, de vágyik az egyedüllétre, az elmélkedésre. S miközben töpreng, megsimogatja a nyírfákat (igaz, szereti őket), s megnyugszik közben, simogatja, különféle szavakkal becézgeti őket, de csak azért, hogy töprenghessen... Ez szokás, de olyan eredendően jó ember szokása, akinek a lelke nem akar háborúságot, s amikor mégis az van, búsul a lelke. De a búslakodást is meg kell érteni, s azt is, hogyan lelhet nyugalmat..."
Szenvedő ember volt — túlságosan a szívére vette az életet. Amikor szemére vetették, hogy hisztériázik, melodrámát játszik abban a jelenetben, amikor Jegor Prokugyin találkozik az anyjával, zavarba jött: „Nem tudom, mit mondhatnék erre. Melodráma volna? De miért, hát nem törnek ki, nem sírnak még az erősek is, amikor egyetlen kiáltással feloldhatnak valamit, különben a szívük szakadna meg."
Suksinnak nem szakadt meg a szíve — egyszerűen megállt. Még a Moszfilmben megkérdeztem:
— Ha időben segítenek rajta, nem halt volna meg? Mire ezt válaszolták:
— Ezt a kérdést már mi is feltettük. A boncolás után azt mondta az orvos, hogy olyan volt Suksin szíve, mint egy nyolcvanéves öregemberé. Agyonhajszolta.
S mindez — negyvenöt éves korában!
Fantasztikusan sokat dolgozott. De vajon csak a munka és a betegségei kurtították az életét? Ki tudja, mi mindent kellett átélnie, átgondolnia - s közben nem veszíteni el a magába, tulajdon tehetségébe vetett hitét! — abban az időszakban, amikor olyan határozottan elutasították! Mennyi időt és erőt vesztegetett el! Igyekezett behozni; pótolni, amit elmulasztott. Nem csak akkor, még később is. Nem jutott ideje fő művének - Sztyenka Rázinról szóló filmjének a megalkotására. Arról ábrándozott, hogy szibériai színészeket gyűjt össze hozzá. Nekem is szánt egy szerepet. De már nem került rá sor...
Ám a múló idő bizony elsodorja a régen valóban megtörténteket, a hajdani eseményeket. Az újabb eseményekre és élményekre összpontosítja az emlékezetet, a régebben történtek háttérbe szorulnak, bizonytalanná, pontatlanná, elmosódottá válnak. És amikor a múltra emlékezünk, néha legendaként folytatjuk a valóban megtörténteket: épp ezért, hogy megtisztítsuk a tényeket a rájuk rakódott emlékektől, elő kell szednünk a régről megőrzött leveleket és fényképeket.
Hogy közelebb jussak az igazi, az élő Suksinhoz, egy elnyűtt füzethez: diákkori naplómhoz folyamodtam, amelyet egykor a főiskolán írtam. Úgy derengett, hogy akkoriban is följegyeztem valamit Suksinról... Végiglapoztam az egész füzetet, de elkeseredésemre mindössze két nagyon rövid, tulajdonképpen jelentéktelen feljegyzést sikerült találnom. Ha tudtam volna, milyen nagy művész válik belőle! De hát annyi maradt, ami megmaradt. Mindenesetre ezek az oldalak hitelesek, egyetlen sorukat sem én költöttem. Lehet, hogy jelentéktelenek ezek a jegyzetek, de jelentős az az ember, akiről szólnak. Életének, magatartásának apró részletei ezek. Ő maga - az igazi, az élő Suksin.
Első feljegyzés
„1954. december 20.
A színész és rendező szak közös Komszomol-gyűlése. Az elnök: Vászja Suksin, az elsős rendező évfolyam szervezője.
Érdekes megfigyelni, hogyan vezeti Vászja a gyűlést. A gyűlés is folyik — úgy magában, az elnök is megvan — ugyancsak úgy magában. Az előadóteremben teljes a zűrzavar, lobognak a szenvedélyek, már mindenki kiabál, a felszólaló Vitya Fokinnak már elment a hangja, mert megpróbálta túlkiabálni az általános lármát, legyint és már rég leült, a hátsó sorokból pedig már skandálják: »Suk-sin, el-nö-kölj«, de Vászja csak ül ott magának az asztalnál, arcát az öklére támasztja, az ablakon néz kifelé és észre sem veszi, mi történik a teremben. Odaugrik hozzá Concsarenko és megböki a vállát:
— Elnökölsz, vagy nem? Csinálj már rendet végre!
Suksin föláll és akkorát csap öklével az asztalra, hogy fölugrik a kancsó:
— Gyalázatos viselkedés! Teljesen szabadjára engedtétek magatokat! Politikai huligánság! Az ilyeneket ki kell penderíteni a Komszomolból a fészkes fenébe!
Azonnal csönd lett, mindenki döbbenten bámult az elnökre, Edik Abalov pedig olyan finoman és óvatosan kérdezi, ahogyan erre csak ő képes:
— Vászja, mi van veled? Térj már észre... Kit kell kipenderíteni? És miért?
Vászja, miután magához tért, visszaült a helyére és egy idő múlva megint mozdulatlanul bámult kifelé az ablakon. Hogy mit láthat ott? Kinn sűrű homály van. Daja Szmirnova a kapcsolóhoz megy, felgyúlnak a homályos gömblámpák...
Azt mondják, a szórakozottság a tehetség jele. Akkor Vászja tehetséges? Ki ilyen szórakozott még nálunk? Az is lehet, hogy a szórakozottság tulajdonképpen a figyelem összpontosítása? Az ember egyetlen dologra összpontosít, és minden egyebet figyelmen kívül hagy?...
Mindegyikünk reménykedik saját tehetségében. Ha tudnám, mi is az és eszik-e vagy isszák..."
Második feljegyzés
„1955. január 20.
Ma elmentünk a főiskolára »szurkolni« az elsőéveseknek. Útközben a következő beszélgetés zajlott le. (Hármasban mentünk: én, Jurka B. és Vászja Suksin. Csendben utaztunk, mindnyájan olvastunk, én a külföldi irodalmat »gyűrtem«.) Hirtelen B. fölemelte a fejét a jegyzetéből, és elkapta a karom:
— Figyelj csak, itt határozottan az áll: »Mi, rendezők, a szerző szellemi társai vagyunk... A rendező a színészekkel /?!« — Rámnézett. — Nagyszerű, nem?
Nekem nem tetszett, és azt feleltem:
— Nem tudom, kinek a szavai ezek, de nagyon ... hogy is mondjam... Azt hiszem, valahogy egyszerűbben, világosabban kellene kifejezni a gondolatait.
— Ezt Mesterünk, Mihail Iljics Romm mondta! — nézett rám diadalmasan Jurka.
— Szerintem a Mestereteknek van ennél sokkal pontosabb és jóval teljesebb meghatározása is a rendező szerepéről.
Suksin is bekapcsolódott a beszélgetésünkbe.
— Miért éppen ezt a mondását jegyezted meg? Lehetett ez futó megjegyzése, ráadásul át is költötted Romm szavait és úgy adod elő, mintha az övé lenne.
— Mit akarsz ezzel mondani? — sértődött meg B.
— Hát azt, hogy nem azzal foglalkozol, amivel kellene, mindig valami különcségre törekszel, és bármit csinálsz, többnyire egészen excentrikusra sikerül, Most is: a magasba emelted a karod és jó hangosan, hogy mindenki hallja, kinyilatkoztattad: „A Mesterünk Mihail Iljics Romm! Mi, rendezők!"
— Tudod, mit — kezdett rá B. —, tőlem ugyan távol áll a gondolat, hogy azért beszélsz így velem, mert Komszomol-szervező vagy és ez a kötelességed, vagy mi...
— Ostobaság lenne — szólok közbe.
— Nem, miért, lehet így is, nem sértődöm meg — felelte Suksin.
B. rámnézett, füzetével eltakarta a száját, hosszan és indulatosan suttogott valamit Suksínnak. Én csak az utolsó szavait értettem meg.
— Én ugyan zseninek nem tartom magam, de közületek soknál okosabbnak igen. Nem olyan vagyok, mint a többiek, megfordultam már sok helyen, és lehet, hogy nehezen illeszkedem be a közösségbe. De nem sértem meg egyik társamat sem, ha magam nyomorognék is, a társamat kisegíteném, odaadnám az utolsó falatomat is. Most vitatkozhatnék veled...
— Nincs kedvem hozzá — szólt Suksin és elfordult. B. elhallgatott.
S most azon tűnődöm, miért dicsérik magukat egyesek? Lehet, hogy azért, mert más úgyse mondana róluk egy jó szót? Mások meg, olyanok, mint például Vászja Suksin, sohasem mondanak jót magukról, mások ellenben igen..."
Nehéz a legfontosabbat kiemelni belőle, sőt lehetetlen, minden egymásba fonódik, egységes egésszé formálódik: Suksinná. Érzékeny és tiszta ember volt, ugyanakkor képes volt szó nélkül pofon vágni egy ronda alakot. Természetesen nem ok nélkül. Nem kell Suksint idealizálni, nem kell attól félnünk, hogy megbántjuk — ő mindig felelt önmagáért és tetteiért. Néha kicsit nyers volt — ez igaz. De azért, mert nem tudott alakoskodni. Egyszerű, nyílt és becsületes emberi kapcsolatokra vágyott. Sürgette a világosság századának beköszöntét, és megtestesülését a gyermekekben látta. Nagyon szerette a gyerekhumort, néha maga is olyan volt, mint egy kisgyerek. Valaki azt mondotta róla: „Suksin — a leplezetlen igazságosság". Eltekintve e mondat mesterkéltségétől, mégis tükrözi azt az igazságkeresését, ami végső soron alaptermészetével, az emberi kapcsolatok tisztaságával és összhangjával olvadna eggyé. Biztos, hogy Suksin rokona azoknak az orosz jellemeknek, akik nagyságukkal „kitörnek" a többiek sorából és legendává nemesednek. Nemhiába barangolt Sztyenyka Rázinnal és Kugyejárral! Vajon nem tudta volna-e eljátszani Csapajevet? S ugyanakkor arról álmodott, hogy egyszer majd Dosztojevszkijt alakítja...
Mindez már üres szó. Szerettem volna summázni egy ember jellemvonásait, egybeolvasztani őket, de az alkotóelemekből nem állt össze az egész. Megpróbáltam Suksint egészében értelmezni — hirtelen, mint egy képet, intuitív módon, érezni idegeit, megfejteni titkos gondolatait és tekintetét... De bármennyire igyekeztem, valahogy mégsem sikerült. Minden együtt volt, csak nem belül. Minden, de csak megközelítőleg. Csak most tudatosítottam minden különbséget önmagam és Makarics között, pedig volt, amiben hasonlítottunk egymásra...
Nehéz feladat állt előttem a forgatáson. Nem a belebukástól féltem. Az alakoskodástól.
A forgatást megelőző éjszaka Suksinról álmodtam. Szürke kötött kabátban volt, amilyenben sohasem láttam, a haja világos, festve van — igaz, kicsit már lenőtt és a választéknál látszik a természetes, az eredeti színe. Mintha én dublőrként jelentem volna meg a forgatáson, ő pedig élve! Még álmomban is csodálkoztam a dolgon. Megkérdeztem: „Te magad forgatsz?" — Á, nem — feleli —, láss neki helyettem! Valahogy nagyon izgulok ma." És elővesz valami szekrényből egy üveget, ami teljesen beporosodott, de még van benne. „Igyál egyet! Nekem nem szabad, egészségi állapotom nem engedi, de helyettem is igyál... Egyúttal megemlékezel rólam..." Valahogy halálosan fáradtnak láttam, olyannak, mint aki már nem él. Én pedig tűnődtem és nem tudtam kideríteni, ki játssza el végül is kettőnk közül Lopahin szerepét: ő vagy én? Vagy talán megosztva játsszuk?
Amikor Suksin jelmezébe öltözve megjelentem a maszkírozóban, már felöltözve, kimaszkírozva várakoztak a színészek: Burkov, Lapikov, Volkov, Nyikulin és fiatal színészek, akiket nem ismertem. A műterembe való beszólításuk előtt kényelmesen elhelyezkedtek a maszkírozóban, dohányoztak, társalogtak. Hétköznapi, színészek között megszokott, kötetlen beszélgetés folyt. Amikor megjelentem, mindenki elhallgatott. Köszöntem. Felállt valamennyi és egyenként kezet fogtunk. Azonnal megéreztem figyelmességüket — udvarias volt, de nem tolakodó. Kíméltek: még a jelmezt fölvennem és maszkíroztatnom is nekem kellett a legkésőbb - kímélték az erőmet. Mivel érezték bizonytalanságomat és izgalmamat, tovább beszélgettek a színészek. Hálát éreztem irántuk ezért a tapintatért. Megnyugtattak ezek a fiúk, nem tettek úgy, nem bántak úgy velem, mintha mi sem történt volna. Jura Nyikulin vicceket mondott, Zsora Burkov „a vele történt valószínűtlen históriákkal" szórakoztatta a fiatalokat, Lapikov pedig többnyire a pecázásról mesélt.
A maszkírozás elkészült, a rendezőasszisztens a forgatás színhelyére vitt bennünket. A világítást már beállították. Vagyim Juszov, az operatőr járkált ott „kettesei", „hármasai", „tízesei" és a „DIG-ek" fényében, halkan, nyugodtan igazította el a világosítókat, akik a fényt állítgatták éppen, asszisztensei a felvevőgépnél tettek-vettek, a kellékesek pedig a művészeti vezető irányításával a „kunyhót" alakították ki, ahol „éjszakáznunk" kellett. Semmi kapkodás, semmi idegeskedés — semmi olyasmi, ami általában ősidők óta együtt jár a forgatással. Bondarcsuk forgatócsoportjában ideális rend uralkodott: mindenki tudta, mit kell tennie, mindenki a helyén volt, mindenről gondoskodtak. Bondarcsuk bejött a műterembe, mindenkinek külön köszönt. Engem nem emelt ki és nem tüntetett ki különleges figyelemmel, mintha nem is különleges körülmények folytán lennék itt, hanem az első kockától kezdve játszottam volna. Lopahin szerepét. Sem az operatőrök, sem a kellékesek, sem a világosítók — ilyesfajta aggodalmaim ellenére — senki sem bámult rám. Egyedül Juszov jött oda hozzám, köszönt, valamit igazított a frizurámon, azután azt javasolta, hogy vegyem le a gimnasztyorkám.
— Jobb lesz így. Egy szál ingben vesszük fel. így, ilyen egyszerű és köznapi módon.
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Kezdődött a szokásos forgatás, amilyenben már sokszor volt részem.
A próbán Bondarcsuk tapintatosan megjegyezte:
—- Úgy érzem, hogy zavar valami... Ne gondolj Suksinra! Légy önmagád!
— De hát...
— Ne gondolj rá!
Ezt olyan meggyőződéssel mondta és körös-körül minden annyira olajozottan, kiegyensúlyozottan és nyugodtan folyt — biztos, hogy minden úgy ment, ahogy kellett, el kellett hessegetnem minden felesleges gondolatot, teljes erőmből hozzá kellett látnom a munkához és a feladatot úgy kellett végrehajtanom, hogy nem kételkedem magamban, és megbízom a körülöttem lévők véleményében.
Mégis, újra elfogott a kétség, amikor észrevettem magam mellett a kamerát.
— Ne haragudjon, Vagyim Ivanovics, nem lesz túl közeli? — aggodalmaskodtam. — Mégse derüljön ki, hogy nem ő vagyok...
Juszov figyelmesen megnézett, aztán megkérte asszisztenseit, hogy hozzák még közelebb hozzám a kamerát.
Mit csinálnak! Elképzeltem, amint az arcom teljes nagyságában betölti a filmvásznat... Aztán eszembe jutott, hogy a vetítővászon széles, mire részleteiben végignéznek az arcomon, addigra változik a kép, a néző figyelme másra terelődik, és nincs ideje felfedezni a különbséget. Igen, ez a művész bátorsága! Nem elrejteni kell a film hősét, hanem felnagyítani! Nem a körülményeket kell latolgatni, hanem olyanná kell formálni a művet, amilyennek eredetileg elképzelték!
Könnyebb lett a lelkem, felszabadultam. Az itt tapasztalt magas fokú szakmai tudás, a filmkészítésnek ez a kulturáltsága, ami kívülállók szemében talán nem is különleges, mégis ritkán, csak egy-egy forgatócsoportnál fordul elő, önbizalmat adott, elűzte kétségeimet és megszabadított kisebbrendűségi komplexumomtól.
Suksin utolsó nyilatkozatában azokról a sajátosságokról beszélt, amelyek a rendező Bondarcsuk és a színész együttes munkáját jellemzik: „Vegyük szemügyre azt a munkát, amit a színésszel végez. Szerintem bölcsen dolgozik, a rendező és a színész helyzetének megfelelően. Úgy gondolom, Bondarcsuk nagyon körültekintő a színész kiválasztásában. A kiválasztás már döntés, már megelőzte a mű tanulmányozása, már nem ötletszerű, hanem alaposan átgondolt dolog. Ez az egyik. Aztán. Nagyon tapintatos, vigyáz, hogy senkire se kényszerítse rá a hanghordozását, taglejtését, de még tapasztalatait sem, pedig ezekben aztán igazán bővelkedik. Nagyon óvatosan bánik a szerep alakítójával, végeredményben azzal, aki az ő akaratának végrehajtója...
Lehet, hogy a rendező művészete éppen abban rejlik, hogy megteremti a színész körül a tiszteletteljes kapcsolatnak azt a mikroklímáját, amelyben nem érez szorongást, elfogódottságot... Nagyon kényes dolog a színészt arra késztetni, hogy a nyilvánosság előtt alkosson, azért nehéz, mert nem szabad megfeledkeznie a nézőközönségről és mégis el kell felejtenie közben, hogy magából a legértékesebbet tudja nyújtani. Csak így lehet kihozni a színészből a maximumot. Magamon látom és érzem, hogyan dolgozik Bondarcsuk. Még a kameránál ül és mint néző, nagyon hálás és jóindulatú. Személyesen kapcsolódik a munkámba, én pedig érzékelem, hogyan inspirál művészi szabadságra, huncutságra, határozottságra, pimaszkodásra, rögtönzésre - mindarra, ami csak kell. Egyszóval, felszabadít."
Mindezt teljes mértékben éreztem magamon is. Nem írom le a forgatásokat, csak annyit mondok, hogy az eredmény — a barátaim véleménye szerint — igazolta igyekezetünket. Senki, egyetlen ember se vette észre a cserét — kivéve azokat, akiknek valami köze volt ehhez a munkához.
A munka azonban csak félig volt készen. Ki adja a hangot az egész szerephez? Vaszilij Suksin hangja különleges, a hangszíne és a hanglejtése egyaránt, és szó szerint minden néző ismeri. Ki tudja őt utánozni?
— Hívtunk be hangutánzókat, csináltunk próbafelvételeket — felelte Bondarcsuk lassan, mintha épp ezen tűnődne. — De hát most ez mégiscsak komolytalan volna...
Erőteljes színész kellett, mégpedig drámai színész. Bondarcsuk egy olyan embert nevezett meg, akit kitűnően ismerek és akivel együtt dolgozom a leningrádi színészstúdióban, de akiről nem hittem volna, hogy mély, búgó hangjával „át tud állni" Vaszilij Suksin éles és hajlékony hangjára! Itt valami félreértés lehet...
Igor Jefimov azonban ragyogóan utánozta a hangját, finoman és pontosan adta a Suksin által alakított Petyka Lopahin hanglejtését és mélységét. A film bemutatóján a Filmművészek Házában igyekeztem kritikusan kifogásolni mindent, amit csak tudtam, az első három rész közben figyeltem Vászja ismerős, átfűtött hangját, amit, amint akkor hittem, sikerült a film elején megőrizni, és némi aggodalommal vártam, mikor szólal meg Jefimov basszushangja, s akkor hirtelen... Esküszöm, elállt a lélegzetem: a film egész eleje külső felvételeken készült, de Suksin eredeti hangja nem lehet meg, csakis azon az előzetes hangfelvételen, amit ott, közvetlenül a forgatások lármájában és hangzavarában vettek fel, ahol még meghallani is nehéz volt valakit, én pedig a film nézésekor már a műteremben felvett tiszta hangot hallom. Jefimov hangja nem különbözött Suksinétól — (hogy sikerült ezt megcsinálni?) — tökéletesen sikerült a szinkronizálás.
Óriási teljesítmény volt. Bondarcsuk vitte végbe. A Suksin iránt érzett szeretetből, és a ritka tehetségű művész tiszteletére és emlékére. Gyakran megesik, hogy a színész hangját különböző okokból nem tudják fölvenni, ezért más színészt hívnak be erre, és nem is nagyon ügyelnek rá, hogy a hangjuk hasonlítson egymáséhoz. Suksinnal ilyesmit nem lehet megtenni. De ugyancsak nem lehet így eljárni, mondjuk Uljanov, Leonov vagy Papanov esetében sem. A nézők sosem bocsátanak meg: annál jobban szeretik őket. De képen és hangban így megőrizni Suksint, ahogy Szergej Bondarcsuk-nak sikerült, úgy hiszem, egyedülálló a filmtörténetben.
A Suksin emlékének szentelt esteken el kellett mesélnem emlékeimet, föl kellett olvasnom naplójegyzeteimet. Minden alkalommal csönd uralkodott a zsúfolt teremben. Érdeklődéssel figyeltek, igyekeztek, hogy minden szavamat meghallják, azután pedig elhalmoztak kérdéseikkel, további részletekre voltak kíváncsiak. De sajnos, amit tudtam, aminek tanúja voltam, abból sok minden kihullott, elhomályosult emlékezetemben - nem merek bízni emlékeimben. Az idő egyre távolítja tőlünk Suksint, alakja lassanként összképpé válik, emléktáblákat készítenek tiszteletére, a Vaszilij Suksin nevű hajót is vízre bocsátották már...
KAPCSOS ANNA fordítása
Forrás: Szovjet Irodalom, 1986/3. sz., 132-149. oldalak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése