Vaszilij Suksinnak
Bement az alacsony boltív alatt a gyermeklármától hangos, latyakos belső udvarra.
Megállt a kapuban, alaposan szemügyre vette a bejárati ajtókat, és a hokizó gyerekekhez fordult, akik lihegve kergették a korongot:
- A nyolcas lakás - melyik ajtó?
- Az első főbejárat — felelte meg sem fordulva az egyik, és ütőjével a vízbe csapott. Gyorsan ment fölfelé a nagy, süket lépcsőház enyhén emelkedő, egykor fehér lépcsőin.
Az emeletek közti pihenőkön a magas ablakok porosak voltak, macskaszag érződött. Ezek a régi házak nem tetszettek neki. Nem ilyennek képzelte a moszkvai házakat, különösen a város szívében. Ment, egyik kezéből a másikba vette a kis bőröndöt, és félt, hogy már ki tudja hányadszor, megint meghallja a küszöbről: „Nem, nem, fiatalember. Nekem megvannak a magam üzletfelei, és sok a munkám. Most nem gépelek idegeneknek. Menjen a Tverszkoj bulvárra. Talán ott..." A Tverszkoj bulváron pedig a biztosítóláncot ki sem akasztva mondták: „Nem, hová gondol, kedves barátom - »ma«! Annyi a munkám... Siet? Nos, manapság mindenki siet. Ilyen időket élünk!"
A földszinten döngve csapódott be az ajtó. Valaki fölfelé jött a lépcsőn.
A nyolcas számú ajtó félfáján több különböző színű csengőgomb tarkállott. Sarovajának egyszer, Holbergéknek kétszer, Szkorinéknak háromszor kellett csöngetni. Volt egy különálló gomb is - „Csak Miszkinnek". Úgy látszik, itt nem lakik semmiféle Kornyejeva. A biztonság kedvéért a férfi úgy döntött, hogy még egyszer átfutja a névjegyzéket, de egy hang megszólította:
- Kit keres?
Lentről egy svájcisapkás, fekete kabátos asszony jött fölfelé, kezében élelmiszerrel teli szatyor.
- Kornyejevát keresem.
Az asszony megállt a lépcsőn, észrevette a férfi bozontos fülessapkáját, kabátját, prémmel bélelt cipőjét:
— Bocsásson meg, ön kicsoda?
— Sulgin — mondta egyszerűen a férfi. — Gépelés miatt...
— Vagy úgy... — Az asszony nyomban minden érdeklődés nélkül az ajtóhoz ment. — Mindig le akarom venni azt a táblát. De hát csavarok tartják. — Sietősen kotorászni kezdett a retiküljében. - Tudja, már nem lakik itt.
A férfi elkeseredett:
— Nem árulná el, hol próbálkozzak még?...
— Nem tudom, nem tudom. — Megtalálta végre a kulcsokat, és nagy csörgéssel nekilátott, hogy kinyissa a biztonsági zárat.
A férfi felvette a kis bőröndöt, nem volt értelme tovább várni.
— Tudja — szólalt meg újra az asszony. Ideges volt, sehogy sem tudta kinyitni a zárat. - Tudja, meghalt. Januárban halt meg.
A férfi nem tudta, mit mondjon erre, ácsorgótt egy darabig, és aztán csak elindult a lépcső felé. Váratlanul az asszony hátranézett:
— Maga ismerte? Gépelt magának?
— Á, nem — vonta meg a vállát. — Egyszerűen azt tanácsolták, hogy ő meg tudja csinálni.
— Óh - az asszony keserűen felsóhajtott. - Mindent meg tudott csinálni, mindent. Jaj, ez az átkozott kulcs...
A férfi kényelmetlenül érezte magát.
— Adja csak, talán én... — ajánlotta.
Az asszony átnyújtotta a karikán a kulcsokat:
— Tessék, ez a sárgás, én minden alkalommal vesződöm vele.
A férfi megvizsgálta a kulcsot, és majdnem erőfeszítés nélkül kiegyenesítette a szárát.
— Kész, megvan.
— Kész? Lehetetlen. — De a zár kattant, és az ajtó kinyílt. — Köszönöm.
— Semmiség — dörmögte, és szaporán megindult lefelé.
Lépkedett az elkoptatott lépcsőfokokon, és nem tudta, hova is menjen most. Hiszen kell, hogy legyen Moszkvában valamiféle leíró iroda. Hisz nem rohangászhat az ember álló nap keresgélve, amikor tömérdek dolga van Moszkvában, és mindössze egyetlen napja. Még nem ért le a második emeletre, amikor fölötte megszólalt egy hang, visszhangzott a lépcsőház:
— Figyeljen csak, fiatalember - az asszony áthajolt a korláton -, azt tanácsolom, menjen a Tverszkoj bulvárra.
— Már jártam ott. - Felpillantott. - Mindent bejártam. - De azért jólesett neki ez a figyelmesség.
— És most hová tart?
Elmosolyodott.
— Nem is tudom. Próba, szerencse.
— Mondja, sok?
— Micsoda? - a férfi nem értette.
— Hát a szöveg. A gépelnivaló.
— Miért lenne sok? Egy füzetecske.
— Jöjjön föl - rendelkezett a nő, és eltűnt.
Úgy látszik, szerencséje van! Felrohant a harmadikra, és bement a nyitott ajtón.
A sötét folyosón hagyma, por és régi lábbeli szaga érződött.
— Fáradjon be - hallotta messziről a nő lágy hangját. - Tegnap kiégett a villanykörtém.
Valami kemény tárgyba üktözött.
— Jöjjön ide - hívta a nő a sötétből. - Ide, ide, a hang után. Tüstént kinyitom az ajtót.
Bentről homályos fény szűrődött ki, és a férfi egyenesen arra tartott.
Káprázni kezdett a szeme, mert a magas szoba tele volt aggatva mindenféle csecsebecsékkel — aranykeretes képek, tarka tányérok, apró üvegtárgyak és vázák a zongorán, a pohárszéken, az asztalon.
„Minek az embernek ennyi haszontalan holmi?" — gondolta. De a sok dolog között felfedezett egy térképet az asztal fölött. A két földteke, akár két kék szem, komolyan nézett a szobára.
— Foglaljon helyet egy percre! — A nő eltűnt valahol a szekrény mögött. — Bizonyára melege van ebben a prémes sapkában!
A férfi hallgatott.
— Igaz, én nem vagyok gépíró — mondta a lány a szekrény mögül —, de azért mutassa meg a kéziratát! — Mikor megjelent, alig ismert rá. Még egészen fiatal, valószínűleg vele egykorú lány állt előtte, fehér blúzban, sötét konttyal, kicsit hasonlított az első iskolai tanítónénijéhez. - Miért a földön? - kérdezte a lány, látva, hogyan turkál a bőröndben. - Tessék, itt egy szék.
A férfi közelebb akart lépni, de félt, hogy nekimegy valaminek.
— Á, nem, nem érdemes. — És átnyújtotta a füzetet.
A lány odament, könnyedén mozgott a bútorok között.
— Ha tudtam volna, hogy ez ilyen nehéz dolog Moszkvában, legépeltettem volna nálam, az irodában.
— Ez a „nálam" hol van? - a lány kinyitotta a füzetet.
— Aktasban, az Altaj hegységben. Hallott róla? A nő nem akarta megbántani.
— Úgy rémlik... a rádióban.
— Igen, igen. A múlt hónapban beszéltek rólunk a rádióban. Felajánlást tettünk.
— A kézírása elég olvasható.
— Én is mondom, hogy olvasható. Mások bezzeg azt hajtogatják: nem és nem.
— Nem műszaki szöveg.
— Nem műszaki. - A férfi aggodalmasan fürkészte a nő arckifejezését. - Tulajdonképpen. .. ezek versek — és elvörösödött.
De a lány nem nevetett, sőt el sem mosolyodott, lesimította a haját, és elkapva a férfi nyugtalan pillantását, komolyan mondta:
— Nagyszerű. Hagyja itt. Holnap nézzen be érte. Három példányban kéri?
— Hogyhogy holnap? - a férfi nem értette. - Nekem ma kell.
— Hová gondol, kedves barátom! - A nő azon nyomban ahhoz a másikhoz hasonlított, a Tverszoj bulvárról. - Hisz ez irreális - sorra kirakta a szatyorból a kenyeret, a sajtot, egy üveg tejet. — Ez körülbelül negyven oldal, és én nem vagyok gépírónő. Én egyszerűen csak...
— Adja ide. - A férfi gyorsan előrelépett. - Adja csak ide - és elvette a füzetet az asztalról. - Azt gondoltam, maga komolyan... - Kinyitotta a bőröndöt.
— Semmi értelme a heveskedésnek. - A lány félretolta a szatyrot. - Hiszen egy nap alatt senki sem fogja magának...
— Nem tesz semmit, boldogulok. - Lihegve begyömöszölte a füzetet a bőröndbe.
— De hát reménytelen a helyzete.
A férfi látta, hogy a nő magas sarkú cipőbe bújtatott lába közeledik feléje, és megáll mellette.
— No várjon. - Kinyújtotta a kezét. - Megpróbálom. Holnap nincs órám. Nem ígérem, hogy gyorsan elkészülök, este úgy kilenc tájt telefonáljon.
A férfi fellélegzett, guggolásból, alulról fölfelé ránézett erre a tiszta, takaros lányra.
— Tessék, a telefonszámom. - Egy lap fölé hajolt a zongoránál. - Csak az édesanyám miatt. Ő vállalta volna. Ő mindig mindenkit kihúzott a bajból.
Követte a lányt a folyosón. Most világosabb volt itt. A mennyezet alatt villanykörte pislákolt. A fogasok közti kis falnál, befelé fordulva valaki telefonált. A lány kinyitotta az ajtót, és kiengedte a férfit a lépcsőházba:
- Ha telefonál, Zsenyát kérje - és huncutul mosolygott. - Nincs melege ebben a sapkában?
- Ne veszítse el a füzetet - figyelmeztette a férfi.
A lány elnevette magát, és becsapta az ajtót. De a nevetése elkísérte Vászját végig az emeleteken. „De meg van akadva ezzel a sapkával. Olyan, mint általában egy sapka, rendes, mormotaprém. Milyen nehezen szereztem Barnaulban!" Még büszke is volt a sapkájára.
Vászja Sulgin a telefon felé tartott a széles tavaszi utcán, Jurij Dolgorukij szobra mellett. Valahol az Altajban még hó van, de itt az aszfalt már majdnem száraz, és tócsák csillognak a fák tövében, a rácsok alatt. Hányszor álmodozott arról, hogy elmegy Moszkvába — amióta Aktasban dolgozik, de már korábban is, Tomszkban, ahol tanult, de még régebben, gyermekkorában, Szvetovkában, a kis altaji faluban. Olvasott róla, ismerte, látta. Mennyi mindent hallott a városról! De hogy ő maga, a tulajdon két szemével lássa, itt sétálgasson!... A téren az emlékműnél hemzsegtek a kékesszürke, kövér galambok. Minden tartózkodás nélkül Moszkva alapítójának a vállára telepedtek. Az altaji galambok félénkek, és többnyire fehérek. Ha letelepszik egy ilyen galamb a friss szántásra — gyönyörködhet az ember kedvére.
A Moszkvai Városi Tanács körül házóriások emelkedtek. Örömmel fedezte fel őket. Ezek aztán igazi házak. Ezek már kedvére valók voltak. Érdekes lenne megtudni, kik laknak itt? Ott függönyök lógnak, nyitva a szellőzőablak. Minden bizonnyal kiváló emberek. Miniszterek vagy talán a helyetteseik, vagy mondjuk írók. És Vászja vidáman elképzelte - fölugrik hozzájuk, megismerkedik velük, egy tea mellett meghányják-vetik ügyes-bajos dolgaikat, a világ folyását. Érdeklődve hallgatják majd őt, a vidéki mérnököt. Ahogy náluk Aktasban — betérhet az ember bármelyik házba, csak örülnek neki. De ettől a képtelen gondolattól nagyon rossz kedve lett. Itt Moszkvában egyelőre még minden idegen, rideg, közömbös volt a számára. Szerette Moszkvát, de a város nem szerette őt. És ez nagyon bántotta. Moszkva nem is tudta, hogy létezik egy Vászja Sulgin nevű ember az Altaj hegységből, hogy az ő utcáin jár-kel, és megvannak a maga igényei a fővárossal szemben. Pedig igényei már voltak. A szerkesztőségben nem fogadták el a verseket. Bele sem olvastak, azt mondták: csakis gépelve. A Majakovszkij Múzeum zárva volt. És ami a leglényegesebb, a minisztériumban nem kapta meg a nagyteljesítményű új fúrógépeket.
Alig tudta kikönyörögni magának ezt a kiküldetést. Maga Laskov, a főmérnök nem utazott el, őt küldte, a fiatal szakembert, bízott a sikerben, annál is inkább, mert a bánya terven felüli felajánlást is tett az értekezleten. És tessék, mi lett belőle!... Vászja lótott-futott, győzködött, bizonykodott. Minden dolgozószobában letette a papírokat az asztalra, aztán hirtelen haragjában fölmarkolta őket: „Adják vissza!" Egyre följebb ment a lifttel. A tizenötödik emeleten, amint kilépett a soron következő szobából a folyosóra, mogorván megállt, és hirtelen megpillantotta az ablakot. A széles, fénylő ablakon át fjedig a könnyű, kék ködbe burkolózó hatalmas, békés, messzeségbe vesző Moszkvát. Ámulatba ejtette ez a nagyszerű látvány, egy csapásra elfelejtett minden kellemetlenséget, egészen közel ment az üveghez, tenyerét rátapasztotta, sokáig állt így, nézett lefelé. A madarak is bizonyára így repülnek a város felett, csapatosan vagy magányosan, és látják föntről a füstölgő kéményeket, a behavazott tereket, az embereket... Aztán megint a nyakába vette az osztályokat, megpróbálta „kiverekedni" a fúrógépeket. De már nem vitázott, hanem mindegyre kitekingetett a csillogó ablakokon, és arra gondolt: „Hogyan tudnak ezek az emberek dolgozni itt, koncentrálni, mikor kinn ilyen szépség hever?" Végül a főigazgatóságon azt mondták: „Rendben van, a harmadik negyedévben megkapják!" Persze nem jó, hogy a harmadikban, de ez már mégis valami. Már csak Laskovnak kellett telefonálnia Aktasba, megtudakolni, hogyan tovább.
Itt nem lehetett nagyokat lépni, ahogy ő szokott. Egyre-másra beleütközött valakinek a hátába vagy a szembejövőkbe. Elnézte ezt az áradatot, és nem győzött csodálkozni: mennyi ember sétafikál dologtalanul! És ez csak egyetlen utca. Mi lehet az egész városban? És még hányan ténferegnek üzletről üzletre? Nos, tegyük fel, leszámítjuk a kiküldetésben lévőket — ők a munkájukat végzik. Külön vehetjük a nyugdíjasokat — megérdemelt pihenésüket élvezik. Az a kutyás hölgyike viszont igazán tudna dolgozni. Akár náluk is, a bányában. Ülne a portásfülkében és teát főzne, az is hasznos dolog. De a többiek mit csinálnak itt? Tempósan sétálgatnak, pedig hétfő van. Talán mind szabadságon vannak? Tessék, ott az a nő vagy az a fickó — meg ez és amaz is ott. Mindegyiket vissza kellene zavarni - de egyszerre - a munkahelyére. Hasznos lenne!
A Központi Távíróhivatalt azonnal felismerte, még messziről. Olyan sötét, magas homlokzatú épület, és a kék földgömb, akár a küklopsz szeme. Vászja Sulgin elégedetten ment a gyalogátjáróhoz.
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)
Zsenya áttette a nehéz írógépet az ablakpárkányról az íróasztalra, levette a viaszosvászon huzatot. Continental, édesanyja jó öreg Continentalja. Végighúzta ujjait a billentyűkön. Mennyit írtak-másoltak ezen a gépen egy egész életen át. Különböző cikkeket, anyagokat. Sőt egykor az édesanyja gépelte Kozakov diplomamunkáját. Igaz, ez nagyon régen történt, és Zsenya nem emlékezett rá. De az édesanyja büszke volt erre, és később folyton az író könyveit kereste az üzletekben.
Meggyújtotta az asztali lámpát, noha még nappal volt. Papírt vett elő. Eszébe jutott, hogy utoljára a harmadik negyedévi óratervet gépelte. Fellapozta a barna füzetet. Az első oldalon határozott vonásokkal ez állt: „V. Sulgin." Valami csodabogár. Nagyjából kiszámította, ha húsz kopejkát kap egy oldalért, akkor éppen három motring gyapjúfonálra való jön össze. Befűzte az első oldalt - három példányban.
A távíróhivatal tiszta, világos volt. Hosszú sorban csillogott a fülkék üvege. Egy láthatatlan nő egyre-másra hangosan szólította az embereket: „Nalcsik - huszonkettes", „Tbiliszi — tizenhetes." Nagyon meleg volt. Igazat mondott ez a hogy is hívják ... Zsenya a sapkáról. Levetette a sapkát, és a bőrönd tetejére tette.
Még sokáig kellett várnia a Laskovval folytatandó beszélgetésre. Talán egy órát, talán kettőt. A telefonösszeköttetés Aktassal bonyolult, soklépcsős kapcsolást igényel. Először adják Barnault, majd Bijszket, aztán Gornoaltajszkot, végül Aktasban az álmos telefonközpontos, Luszja, sokáig tekergeti a telefon karját, míg fölébreszti otthon a főmérnököt. Mert Altaj más délkörön fekszik, ott már mindenki alszik, csak a bánya zúg, dolgozik a hegyekben.
„Tbiliszi - nyolcas fülke." Valahogy nagyon gyakran hívják ezt a Tbiliszit. Aktasban pedig Laskov vigyázva, nehogy felébressze a feleségét, felkel a csengésre, és mezítláb állva a folyosón, szokása szerint halkan mondja: „Tessék." — Éjjel-nappal hívják: hiába, a bánya az bánya. De egyszer csak Moszkva jelentkezik. A főmérnök felderül, amint meghallja Vászjának, a kedvelt fiatal szakembernek a hangját. Ez a szakember pedig ugyancsak meghökkenti. Laskov kis híján elsírja magát a kagylóban: „Vászja, hát hogy csináltad? Hogyhogy a harmadik negyedben?... Legalább a másodikban vagy akár májusban..." Azután megkérdi: „Tudod mit, sürgősen keresd fel Burakovot. O azon nyomban segít." Vászja pedig felsóhajt: „Hiszen Burakov mondta, hogy a harmadikban." A telefonos Luszja természetesen hallgatózni fog, és átéli a hallottakat. Ó, ez a Luszja a sóhajaival, pillantásaival. Egyre-másra változtatja a frizuráját, közben pedig egy régi, kopott bundácskában szaladgál. Ha összeakadnak az ebédlőben vagy az utcán, nyomban elpirul. Mulatságos fruska.
Az írógép szárazon kopogott a szobában. A kristálycsillár lecsüngő díszei halkan csilingeltek a mennyezet alatt. Zsenya vállára kendőt terítve, gyorsan gépelt, nem nézett a billentyűkre, feszült pillantása, a sorokra tapadt: „Télen a Csuja-hegyi sztrádán/ Vörös a hajnal, mint az ünnep,/ Ha április jön, nyírfás, orgonás,/ S pünkösdrózsával nyár köszönt be..."
Gépelt, és egyre jobban magával ragadta, amit ír. A versek szinte egész lényét beragyogták. Gyorsan futottak a sorok. A pohárszék üvege mögött ide-oda billent a kis japán feje, mintha a távoli altaji szél kószálna a szobában. „Hol rigófüttyön széttörött/ A csönd nagy gömbje, itt/ Ülök fehér papír fölött,/ Már rámsötétedik./ S nagy medvemancsfaágak,/ A kisfiúk a lomb/ Közt almát is találnak,/ Mint fénylő lampiont."
Az oldal véget ért, és a lány abbahagyta a gépelést, olvasni kezdett. Végül befűzte az új oldalt négy példányban. Egyet a saját részére. Bánta már, hogy nem így kezdte a gépelést. És szeme újra a füzetbe mélyedt, akár ha a férfi lelkébe pillantott volna: „Kányafákkal, málnaággal/ Bozontos nyári kert,/ Csak fél órán át június/ Szelid esője vert,/ És a szivárvány felszökik,/ Mint csőből vízsugár..."
Kopogtattak. Leengedte a kezét, egy pillanatig így ült, mozdulatlanul. Az akkurátus kopogás megismétlődött.
— Igen, igen — felkelt és meggyújtotta a csillárt.
Az ajtó kissé kinyílt, és bekukkantott a szomszéd Miszkin, egy idősebb kandidátus, sötét szemüveget viselt:
— Ó, sok a dolga? Az istenért, bocsásson meg, én a gáz miatt... — és kirakta a zongorára a számlákat, meg az aprópénzt. — Szkorinék odaadták, de ezek a Goldbergék! Fogalmam sincs, mit csináljak velük.
— Azonnal, azonnal. — A leány beletúrt a retiküljébe.
— Ha nincsenek, hát nincsenek. Nem tudom, meddig üdülnek még. Már huszonöt napja...
Zsenya aprópénzt tett le.
— Golbergék helyett is be kell fizetni. Mindenkinek nyolc kopejkát - megigazította a szemüvegét —, majd behajtjuk.
— Miért kellene behajtani, hiszen ők most nem fogyasztanak. Miszkin széttárta a karját:
— Nos, Jevgenyija Palna, rendnek kell lenni. Amikor például Ljalocska megjött...
— Jó, jó, tessék.
A férfi pillantása az asztali lámpára tévedt, majd fölnézett:
— Olyan itt magánál, mintha ünnep lenne. Egyenesen díszkivilágítás?
Zsenya szótlanul állt.
Miszkin mosolyogva meghajolt:
— Ej no, bocsásson meg, Jevgenyija Palna, bocsásson meg.— és eltűnt az ajtó mögött. Zsenya egy ideig gondolkodott, majd a kapcsolóhoz sietett. Kattintott egyet, még egyet. Hadd égjen két lámpa! Akár mind a négy! Legyen díszkivilágítás!
Vászja Sulgin megizzadva lépett ki a telefonfülkéből. Minden úgy volt, ahogy elképzelte. Csupán azzal a különbséggel, hogy Luszja a főmérnököt nem otthon, az ágyban találta meg, hanem a bányában, az irodán. A főmérnök nem sírt a kagylóban, semmire sem kérte, mindenképpen próbálta rávenni Vászját, hogy ne bánkódjon, jöjjön haza minél hamarább, mert a harmadik negyedévig is nyakig vannak a munkában.
A Gorkij utcán már este volt, világítottak az ablakok és az utcai lámpák. Fagyott. Ma reggel Vászja a szállodából ezen az utcán ment taxival a Majakovszkij Múzeumhoz. A Taganka mögött egy kis mellékutcában szállt ki, sokáig állt a járdán a házzal szemben, a kis bőröndöt maga mellé tette a földre. Rózsaszín, kétszintes, csöndes épület volt, a fák fázósan meg-megborzongtak az öntöttvas kerítés mögött. Vászja mindent tudott erről a házról. Vagy ha nem is mindent, mindazt, amit könyvtárakban, olvasmányokból megtudhat az ember. És tessék, ez a ház nézett rá sötét ablaksorával. Tavasziasan hideg, borús idő volt. A ház mellett koránkelő tisztviselők, munkások siettek el. Lépteik hangosan kopogtak a mellékutcában. Vászja bement az udvarra, és elolvasta a feliratot a zárt ajtók üvegén: „Kedd, csütörtök, szombat, 12-től 20-ig." Aznap pedig hétfő volt.
Eltávolodott az ajtótól, és arccal a ház felé fordulva az alvó ablakokat kezdte nézegetni. Két ablak az emeleten, azok ott, a szélsők, a dolgozószoba ablakai. Vászja tudta, milyen odabenn az asztal, a karosszék és a zöld asztali lámpa. Egykor ez a lámpa meggyulladt esténként, zöldes fény derengett az ablakban, akár a víz mélyén. A ház előtt hársfák nőttek, ágaik a szürke égbe vesztek. Vászja alaposan szemügyre vette őket, és váratlanul megpillantotta Majakovszkijt. Szélfútta helyen állt, a csupasz fák között, kezét a kabátzsebébe süllyesztette, töprengett valamin. Egészen közel állt Vászjához, a fagytól kissé felengedett virágágy mellett, és a szél befújt a kabátgallérjába. így álltak egymással szemben, gondolatokba merülve - Vászja, meleg, prémes sapkában, kezében bőrönd, és Majakovszkij — csak valamivel magasabban, a fekete grániton.
A Gorkij utcán széles árban úsztak a gépkocsik fényei az aszfalt tükrén. Vászjának eszébe jutott, hogy harapni kellene valamit, egész nap ebéd nélkül rohangált. De az éttermek ilyenkor minden bizonnyal zsúfoltak, és természetesen minden hosszú időbe telne. Márpedig többféle terve is volt erre az estére. Mivel eszébe jutott a szobatársa, beugrott egy nagy élelmiszerüzletbe, és gyorsan, minden tolongás nélkül vett felvágottat, sajtot és egy üveg vodkát. A szomszédját még nem tudta alaposan szemügyre venni: reggel az még aludt. Vászja csak új fekete aktatáskáját látta. Ő is szeretett volna ilyet, de keresgélni végképp nem volt ideje. Még a főigazgatóságról jövet - nagyon levert volt - megvette a jegyet az irodában a nulla óra húsz perckor induló repülőgépre. A felvágottat és az üveget begyömöszölte a zsebébe, és elindult a Centralnaja szállodába.
A szomszédja, egy idősebb, kopaszodó bácsika a szobában ült az asztalnál, piros pulóverben, és nagyon megörült:
— Nicsak, megérkeztél? Ülj le, ülj csak le, te munkás, egyél valamit. Hallottam, ahogy reggel készülődtél.
Előtte az asztalon felszeletelt felvágott, sajt és egy üveg vodka. Vászja kirakta a saját ennivalóját.
- Egy kis utánpótlás - levette a sapkáját és hozzáfogott, hogy letekerje a sálát.
- Jó sapkád van, akárki megirigyelhetné -, csak mi déliek nem tudnánk mihez kezdeni vele. — Töltött. — Hát akkor, a megismerkedésünkre, jó? Gavrilov a családnevem, a beszerzésen dolgozom.
- Sulgin.
Koccintottak.
- No, hogy s mint állnak az ügyeid a fővárosban? Kiismerted magad?
- Á, még nem. - Vászja tele szájjal evett. — Hisz először vagyok itt.
- Csakugyan? - csodálkozott Gavrilov. - Én meg, barátom, hetente itt lebzselek. Minden portást ismerek.
- Irigyellek. Én meg csak búslakodom. Kevés az idő, azt sem tudom, hová lenne jobb elmenni.
- Ennek semmi értelme. — Felszúrt egy karikát a zsebkésével. — Érteni kell a módját, hogyan használja ki az ember a fővárost. Érted? Mit csinál például a mi Jevdokimovunk? Listával jár Moszkvába. Egész hosszú, több oldalas listát készít, tudod, minden osztályról összeszedi a kívánságokat, és fut. Napokon át ki sem mozdul a GUM-ból. Hol harisnyát, hol nadrágot keres. Hát mi ez? Világ szégyene. - Késével lekapart egy kis sajtot. — Tőlem is kért retikült a feleségem, de én megmondtam, nem, és kész. Én a magam módján használom ki a fővárost, kultúremberhez méltóan. Neked is ezt tanácsolom. Tessék. - Egy köteg fehér meg kék jegyet húzott elő a zsebéből. - Ezeket eltettem. Lepipálom én a többieket mind egy szálig. Tessék, a Marica grófnő, Ezen a fülledt éjszakán, Ellen-világok. Ez pedig az Árnyszínházba szól. Tudod, a színészek nem látszanak, csak az árnyékuk. Csak a legvégén mutatják őket. Gondold el! Ej!... Holnapra két jegy van, reggelre és estére. - Gondolkozott, majd felajánlotta: - Átengedhetem a Giselle-t estére.
- Nem, nem köszönöm. — Vászja nem nézett rá, a vörös pulóvertől karikák táncoltak a szeme előtt.
A szomszéd sajnálkozva nézett rá, töltött.
- Nem szereted a művészetet? Rosszul teszed. Hisz te fiatal vagy. - Még egy jegyet forgatott az ujjai között. — Ez is jó előadás volt. Az Éjjeli menedékhely. Csak szörnyen unalmas. — No rajta, igyunk a művészetre. — Ittak. Gavrilov szemügyre vette Vászja fiatal arcát, ravaszul mosolygott.
- A határokon túl még soha nem jártál?
Vászja eltolta az ételt. Elment az étvágya.
- Nem jártam.
- Én, barátocskám, Párizsban is jártam. - Fürkészően pillantott Vászjára. - Ezt a pulóvert ott vettem. — Jókedvűen végigsimított a tarkóján. — Mellesleg lenne mit mesélnem. Lenne mit, csakhogy ez, barátocskám, más beszélgetés ...
De Vászja már felkelt.
- Te meg hová mész?
- Van még egy kis elintéznivalóm. Gépírónőhöz kell mennem.
Gavrilov rákacsintott:
- A te Párizsod, ugye? Eredj csak, eredj. — Újra töltött magának az üvegből. Amíg Vászja öltözködött és begyömöszölte a kis bőröndbe a szappant meg a fogkefét, Gavrilov nagyhangon mesélt:
— Képzeld csak, ma a piacon összefutottam egy barátommal. Azt mondja: „Úgy hallottam, meghaltál." Mit szólsz ehhez? Én meg azt mondom: Nem, barátocskám, ne bolondozz! Még élek. És túléllek még téged is. Érted? - felhajtotta az italt és bekapott egy falat felvágottat a kés hegyéről.
Zsenya sietve rakta szét a zongorán az oldalakat példányok szerint. Első, második, harmadik példány, és legfelülre a barna füzetke. A negyedik példányt gondosan az asztal fiókjába rejtette. Az óra már kilencet mutatott, és Zsenya izgatottan figyelte a kinti neszeket. De a telefon hallgatott. Gyorsan levetette a köpenyt, a papucsot, és a szekrényhez rohant. Először a nercszegélyes szürke ruhát akarta felvenni. De az talán cifrának vagy díszesnek hat. Jobb a fekete, fehér csipkével. De ebben túlságosan vékony volt. Talán inkább a sötétkéket? Sorra vette a ruhákat a szekrényben, mintha könyvet lapozna. És mindenképpen magas sarkú cipőt. Karcsúsítja az alakot. Mégis a feketét vette elő, magához próbálta, és belenézett a tálaló üvegébe. A külsejével kapcsolatban Zsenya nem áltatta magát. Megvolt benne ez a nőknél oly ritka vonás. Néha szinte utálta magát. A nyakát, keskeny vállát, fekete haját, még a fülét is, mindenben az keskeny vállát, fekete haját, még a fülét is, mindenben édesanyjára hasonlított. De az édesanyja mindig megnyugtatta: „Csak csontok legyenek, Zsenyecska, a hús jön magától."
Zsenya izgatottan nézett a tálaló üvegébe, abban minden jól látszott. A fekete?... Vagy mégis a szürke? És ekkor, saját tükörképe mellett megpillantotta az üveg mögött édesanyja porcelán japán figuráját. A kis japán szemrehányóan ingatta a fejecskéjét. Zsenya zavarba jött és hátrább lépett. „Hát ez meg mi, miért csinálom mindezt?... Rögtön telefonál, én meg ilyen lehetetlen külsővel, ilyen arccal ..."
De a férfinak esze ágában sem volt telefonálni. Telefonálás nélkül befordult a „Gépírás" címtábla mellett, bement a boltív alatt az elcsendesedett belső udvarra. Csak a vékony jégkéreg recsegett-ropogott a lába alatt. Vászja alapjában véve nyugtalan volt. Most ez az ismeretlen nő elolvasta minden egyes sorát, ismerte minden gondolatát. S egyáltalán, mi szükség volt az egészre? A versek nyilvánvalóan csapnivalók. Csak Laskov és a felesége képesek hosszú estéken át hallgatni őt, meg otthon, a faluban. Honnan vette, hogy sikerre számíthat a szerkesztőségben? Hisz százával hevernek ott az ilyen füzetecskék, az egész országból, a tulajdon szemével látta a kötegeket a szekrényben. Mindenesetre most elviszi innen, fizet, és elutazik. Csak minél hamarabb el ebből a Moszkvából. Jól mondta valaki, hogy itt képtelenség élni, a kapkodásban elveszik az ember.
Az ajtónál levette a sapkáját, és találomra becsengetett. Miszkin nyitott neki ajtót, kezében kis serpenyővel, és várakozva, szigorúan nézett rá a szemüvegén keresztül. De hátul megszólalt egy hang:
- Hozzám, hozzám, jöjjön be.
És Miszkin meglepődve utat engedett neki.
Amint Vászja belépett a lány mögött a szobába, olvasni akart az arcából, hogy milyen fogadtatásra találtak a versei, tetszettek, vagy sem? A lány ugyanabban a fehér blúzban meg papucsban, könnyedén mozgott a bútorok között, igyekezett nem nézni rá, és Vászja nyomban megértette, hogy nem tetszettek.
- Nos, kikészítettem magának három példányban, tessék. A zongora két oldalán álltak.
- Persze lehetnek elütések - mondta a lány lágyan, monoton hanghordozással. - Majd javítsa ki olvasás közben. Nekem már nem jutott rá időm. Harmincnyolc oldal lett.
A férfi megint a padlón nyitotta ki a kis bőröndöt. Akkurátusán kopogtattak az ajtón.
- Jevgenyija Palna! A teáskanna.
- Rögtön — mondta, és kiment.
A férfi az egészet a bőröndbe rejtette. A fedél alig csukódott be a papíroktól.
- Nos — a lány bejött. — Igyon egy csésze teát.
„Sajnál" - gondolta a férfi.
— Á, nem érdemes. Nemsokára mennem kell a repülőtérre.
A lány nyugtalanul pillantott rá:
— Mikor?
— Nulla húszkor indul a gépem.
Zsenya felderült:
— Hisz az egy egész örökkévalóság! Vegye le a kabátját. Tüstént leforrázom a teát. — Kezében megcsörrent a teáskanna.
De a férfi a sapkájáért nyúlt.
— Nem érdemes. A pénzt ide tettem magának... — És elhallgatott, mert látta, hogy a lány keze lehanyatlik, és megáll az asztalon, egész teste nyomban elernyedt. — Tulajdonképpen van időm. Csakugyan - vívódott. - De valahogy kényelmetlen. Hiszen nem is ismerjük egymást.
A lány elmosolyodott és lágyan mondta:
— Hogyhogy nem ismerjük egymást? Emlékszik, milyen szép is ez: „Élénk zöldben, rózsaködben száll fölöttünk napra nap, / S kispad alá sorakoznak, mint nyírfaháncs kosarak." Vagy ez: „Mindjobban hiszem, hogy meséink sorsa az újjászületés..."
A férfi először hallotta saját verseit más szájából. Ez olyan váratlan és kellemes érzés volt, hogy egyszerre melegebbnek, otthonosabbnak látta a magas, világos szobát a mütyürkékkel és függönyökkel. A kis háziasszony csörömpölt az edénnyel:
— Koreai teám van, jázmin virággal. Biztos vagyok benne, hogy ilyet még nem ivott. A barátnőm férje a filmhíradó operatőre. Mindenfelé utazik. Néha így kényeztet a barátnőm.
A kerek asztalnál ültek, a csillár alatt, és itták a teát. Csakugyan jázminillata volt. Szokatlan és finom.
— Ebből a pohártartós készletből réges-rég nem ivott senki - mosolygott szomorúan a lány.
A férfi a tenyere közé fogta ezt a nagy, meleg pohártartót, és hallgatta a lány gyöngéd, gyönyörű hangját.
— Mindenkit irigylek, aki utazgat a világban. Én sehol sem jártam, csak nagyon régen egy falusi iskolában, gyakorlaton. — Dzsemet tett ki Vászja tányérjára. — Tavaly nyáron megígértem a tanítványaimnak, hogy elmegyünk a Volgához, de nem tudtam az édesanyám miatt, nagybetegen feküdt. Harminckét fős osztályom van.
— Bizonyára nehéz velük? — a férfi egyre csak őt nézte.
— Mikor hogy. A napokban valaki elszakította Eurázsia térképét. Osztályfőnöki órát kell miatta tartanunk. Persze tudom, ki tette. Szörnyű, hogy milyen eleven, nem lehet vele bírni - és elmosolyodott. - Tegnap fogalmazást írtunk, és tudja, mit talált ki? - Az ablakhoz ment, és belelapozott a füzetoszlopba. — Tessék, „Pecsorin pesszimizmusa, cinikus magatartása minden iránt, ami szent, és hideg szkepticizmusa józan megfontolásból ered." El tudja képzelni? És sehol egy hiba!
— Én is szörnyen eleven kölyök voltam — a férfi elmosolyodott, odakoccintotta a kanalat a pohár falához. — És rosszul tanultam. Eurázsiát, ki tudja miért, gyermekkoromtól fogva sárga púpútevének láttam, amely ráhasal a kék tengerre.
A lány elmélázva leült az asztalhoz. Vászja rápillantott és hirtelen észrevette, hogy ez a frizura és a fehér blúz nagyon jól áll neki, hogy gyönyörű.
— Tudja, hogy hívnak a gyerekek az iskolában? - elnevette magát. - Jevgesa. Igen, igen Jevgesa.
A férfi a zongora felé bólintott:
— Jól játszik, ugye?
— Nem, nem zongorázom. - Az arca egyszerre elkomolyodott. - Emlék.
— Az édesanyja játszott?
— Nem. Az édesapám, még a háború előtt. Tölthetek még egy kis forrót? — és megérintette a porcelán teáskannát.
— Igen, igen, hogyne — mondta élénken. — A tea pompás, először iszom ilyet (a lány gépiesen töltött.) - És általában megtetszett nekem itt Moszkvában. - Nagyon szerette volna elszórakoztatni, felélénkíteni a lányt. - Látom, itt annyira szeretik az állatokat, hogy egyenesen karon hordozzák őket. — De a lány továbbra is hallgatott, és Vászja hozzátette: — A kutyák nemsokára elfelejtenek járni.
Zsenya elmosolyodott:
— Maga mindig tréfál. Igaz, én meg egy macskát szerettem volna.
— Macskát? Közönséges macskát? - ravaszul hunyorgott - Ah, ne-em. Akkor már jobb egy delfin. Mostanság nagy divat delfineket idomítani. - És rejtélyesen mosolygott: — Vagy küldjek inkább hópárducot az Altajból? Csomagban, jó?
A lány tenyerébe nevetett, pontosan úgy, mint egy kisgyerek. És a férfi megint megpillantotta Zsenya háta mögött a két nagy földtekét, amelyek a szobára meredtek, egyenesen rájuk. Valahol ott, a jobb oldali barna pupillán terült el az ő Altaj hegysége, a bányája, és várta őt.
Vászja Sulgin felállt:
— Hát ... Ideje indulnom — és bánatos gyöngédséggel mosolygott a lányra. Az is felállt. Megcsörrent kezében a csésze. Zavartan kérdezte:
— Hát akkor elutazik?... És mi lesz a verseivel?
A férfi az ajtóhoz ment, vigyázott, hogy semmihez se érjen hozzá.
— A versek? — megrázta bozontos sapkáját, felsóhajtott: — Miféle versek azok? Elemi csapás.
A lány izgatottan nézte, hogyan öltözködik.
— Nem, komolyan — és gyorsan odament hozzá. — Meg kell őket mutatnia. Okvetlenül meg kell mutatnia. Szerintem jó versek ...
A férfi elmosolyodott, feltekerte a sálat:
— Nem baj; majd egy más alkalommal — és felemelte a kisbőröndöt.
— Miért más alkalommal? Akarja, hogy elintézzem? Van példányom.
A férfi zavarba jött:
— Hová gondol, miért? - igyekezett nem nézni rá, hogy ne lássa a derűs, és neki immár oly drága arcot, a nyugtalanságról árulkodó szemeket. Másfelé nézve mondta: — Ne nagyon szidja össze ezt a ... Aki elszakította a térképet. Véletlen volt. — És még mindig nem tudta, nyújthat-e ő kezet a lánynak.
A folyosón Zsenya becsapta mögötte a nehéz bejárati ajtót, és a csodálkozó Miszkin mellett a szobájába iramodott. A szobában most minden, de minden másként hatott... Mintha a falakat széttolták volna, és minden tárgy, minden apróság egyszerre megcsendült, beszélni kezdett. Zsenya leengedte a kezét a zongora tetejére, sötét tükrében meglátta magát, és talán életében először sajnálta, hogy nem tud játszani.
Vászja Sulgin az esti, fagyos utcán lépdelt. Körös-körül minden derűs volt, akár ünnepnap, Vászja könnyen, felszabadultan lélegzett. Szomorúan gondolt rá, hogy két óra múlva el kell utaznia. Utoljára a repülőgép szárnya alatt látja majd a várost, telehintve apró fényekkel, mint a parázsló tűz. Aztán egész éjjel a sötét látóhatár lebeg előtte, míg végre a hó fölött földereng a hajnal. Vászja ragyogó kirakatok, bejáratok mellett ment el. És a verssorok, szó szó után, könnyedén fel-felcserélődve, lassacskán megszülettek a bensejében járása ritmusára, nagyjából ez kerekedett ki belőlük: „Csodás város. Füst ködölt. / De éjjel egy lökhajtásos gép az égre tört, / mint gyufa, ha sercen..." Talán meg kellett volna állni, és lejegyezni. De oly gyakran születtek versek a bensejében, és olyan ritkán írta le őket, hogy most nem volt érdemes. „Ám a város nem ébredt, mert oly mélyen aludt, / könnyeden fordult félre, s a gép alatt kimúlt..." Vászja Sulgin ráérősen lépdelt a kihalt utcán a központ, Oroszország szíve, a Vörös tér felé. Még napközben egyre erre gondolt, de először éjszaka akart odamenni, amikor körös-körül csend honol, a bástyák fényárban úsznak, és tisztán hallatszik a léptek kopogása, a toronyóra ütése.
Ropogott a vékony jégréteg a lába alatt, a tetők fölött úszott a hold, a fényes, falusi hold. Körül mézszínű ablakok százai ragyogtak. Mindegyik külön sorsokat, gondokat rejtett, de most már volt közöttük egy ablak, amely mögött ismerték őt, gondoltak rá, ahová betérhetett, és egyszerűen megihatott egy csésze teát, akár otthon, az Altajban.
PÁSZTORI JUSZTINA fordítása
Igor Anohin a Belorusszkaja metróállomás hosszú átjárófolyosójában nagy torlódásba került. Aktatáskáját egy kissé megemelve, lassan haladt a sűrű emberáradatban, és hallgatta, hogyan visszhangzik a rengeteg láb csoszogása a boltívek alatt. Csúcsforgalomban nem szerette a metró tolongását, és a munkából rendszerint trolibusszal járt haza. Úgy kényelmesebb volt. De ma reggel értekezletre hívták a főigazgatóságra, onnan pedig az anyósához ment. Egy hét múlva délre utazik a feleségével szabadságra, és valakire hagyni kell a kutyájukat. Vagy húsz napra. De ez nem is olyan egyszerű. Tavaly elvállalta az anyósa, de most kategorikusan elutasította. „Egy pincsit - azt még megértem. Egy pincsit befogadnék. De hát ez nem is kutya, inkább borjú. Sétáltatni is, etetni is. Nem, Igor, nem. Ahogy akarod, de a vérnyomásom és a szomszédok..." Anohin ki nem állhatta a pincsit, és ezt az anyósa is nagyon jól tudta. Pointerje volt, kitűnő, hároméves pointerje. Valamikor arról ábrándozott, hogy vadászni fog, sőt még egy drága puskát is vett magának. De egyszer sem ment el, az egész sehogy sem akart sikerülni.
A folyosó végén egy könnyű, kék léggömböt pillantott meg a feje fölött. Ott lebegett az alacsony fehér boltív alatt, de valószínű, hogy egészen az égig tudott volna emelkedni. De számára most ez jelentette az égboltot. Hátul hangosan szólongattak valakit: „Garik, Garik!" - biztosan egy gyereket vesztettek el.
A széles lépcső közelében megritkult a tömeg, könnyebben, szabadabban lehetett lélegezni. Lefelé indult a kocsik felé, amikor újra meghallotta: „Garik! Anohin!" Csodálkozva pillantott körül — csak nem őt szólítják? -, s látta, hogy a tömegen keresztül egy világos kendős, rózsás arcú, szemüveges nő igyekszik feléje.
- Hát szervusz. Nézem, te vagy, nem te vagy? - mondta végre, mikor odaért, szaporán kapkodva a levegőt. — Szervusz. Miért nem válaszolsz? Én meg csak kiabálok, kiabálok neked.
Anohin nézte, de csak nehezen ismerte meg:
- Istenem, Lilja! - Már vagy öt éve, a főiskola befejezése óta nem látta. - Lilja. Hogy kerülsz te ide?
- Úgy féltem, hogy szem elől tévesztelek a tömegben - mondta gyorsan a lány. - Annyira féltem. Akkora a tolongás itt nálatok.
- Húzódjunk egy kicsit félre. — Karon fogta, s maga elé engedte.
Mennyire megváltozott! Valahogy szélesebb, teltebb lett. Vagy ezt csak a kabát esetlen, vidékies szabása teszi? Vajon a lába? Még most is ugyanolyan. Nagyon szép láb.
— Na végre. Talán itt csendesebb. - A lány leült az egyik falmélyedés márványpadjára, és a táskájába dugta a kesztyűjét. - Ülj le, ülj csak le!
Anohin aktatáskájában egy üveg ribiszkelekvár volt, amelyet az anyósától kapott. Nem szerette ezeket az örökös csomagocskákat; se az anyjától kapott pirogokat, se az anyósa lekvárját. De el kellett fogadnia, ezért most vigyázva ült le, s táskáját a térdére állította.
A lány pedig csak nézte és nézte őt - az arcvonásait, a táskáját, a kezét.
— Tudod, el sem akarom hinni, hogy ezek mi vagyunk. Te meg én. Megint a metrón, és megint a „kolcón" [Kolcó: gyűrű - tkp. Kolcevaja - a moszkvai metrószakaszokat gyűrű alakba , összekötő vonal]. — Izgatott lett. — Emlékszel, amikor még itt utazgattunk? — Majd félbeszakította magát: - De hagyjuk ezt most. Mondd el, mi van veled, hogy vagy? Meséld el a legfontosabbakat!
„Na, most miről meséljek neki? — gondolta. — Talán a reggeli értekezletről?" És tréfásan elmosolyodott.
— Ó, én most nagyfőnök vagyok. Szerveznek egy új osztályt. És hát felajánlották a vezetését. Becsszóra, még magam sem hiszem.
A lány boldogan bólintott.
— Mondta, mondta Szadovszkij, hogy neked most nagyon jól megy. De mi van a tudományos munkáddal? A disszertációddal? Én mindig azt hittem, hogy te...
— Miféle Szadovszkij, az a vörös? Az igazgatóságról?
— Igen, ő. A hídépítő karról. Gyakran utazik Karéliába. Hozzám járogat az intézetbe. Vendégeskedik.
Vékony, aranykeretes szemüvege kiemelte bőre finomságát és korábbi, lányos pirosságát. Éppen olyan ragyogó volt, mint azelőtt. Lehet, hogy még a szemüveg is ugyanaz? Amikor először csókolta meg egy késő este a Sztrominkán a kollégiumnál, a lány almát evett, és ő megérezte az almaízt az ajkain, meghallotta a lélegzését és könnyű suttogását: „Garik... Na, eressz el, te bolond... Eltöröd a szemüvegem... Garik..."
— Egyszóval, hogy kerülsz ide? — kérdezte a férfi és elfordította róla a tekintetét.
— Találd ki! — Lilja szeme csintalanul és huncutul csillogott.
— Talán a lottón nyertél?
— Egy metronómot hoztam kiállításra. — válaszolta diadalmasan Lilja.
— Érdekes. Milyen?
— Saját tervezésem. Elektronikus, elektromos számlálószerkezettel. Hetvenes frekvencia. - A lány most is olyan tiszta és friss volt, akárcsak azelőtt. - Tudod, szabadalommal dolgoztam - és sehol sincs még csak hasonló sem. Azt mondták, egyedülálló készülék. - Sugárzott a lelkesedéstől, s azt hihette az ember, hogy neki az életben minden nagyon egyszerű, és minden nagyon simán megy. — És tudod mi ez? Egy új program. Az egész oktatási folyamat átalakítása.
...Igor annak idején alig tudta elvégezni miatta az ötödik szemesztert. Öt hónapra megvonták az ösztöndíját. A lány valahonnan ingyenes színházjegyeket meg bérleteket szerzett, és kiállításokra meg koncertekre hurcolta. Bachra, Handelre. Ő meg az orgona nehéz, és számára egyébként idegen hangjai közben a lány elbűvölt arcát nézte, és mohón arra gondolt, hogy este a kollégiumban, amíg nincs odahaza Bobrova, a szobatársnője, csókolni fogja ezt az arcot és ezeket az ajkakat. De a kollégiumba tizenegy után általában nem engedtek fel idegeneket. Ő pedig „idegennek" számított, mert moszkvai volt, és otthon lakott. Olyankor sokáig üldögélt az udvaron a hideg füvön, hátát a transzformátorház barna falának vetette, és a magasban az ablakok sokasága közül csak az ő ablakát látta. Amikor pedig éjfél után eloltották odabent a villanyt, halkan beszélgetett vele; sokáig, gyengéden. Hitte, hogy a lány hallja őt az ágyban. Mindig hitt telepátiájának erejében...
— Szeptemberben össz-szövetségi kiállítás lesz - mondta gyorsan Lilja. - Úgy izgulok... És tudod, ki lesz a zsűriben? — Ajkai megőrizték régi, gyermekes lágyságukat. Hányszor meg hányszor csókolta őket. — Komov professzor. Nyikolaj Ivanovics Komov. Emlékszel, mennyi butaságot csináltunk az előadásain? — Halkan felnevetett, és megigazította kis táskáját a térdén.
...Milyen szerelmes is volt ebbe a nőbe! Ilyen soha azután már nem történt vele. És soha nem is fog. Éjszaka, a Sztrominkáról haza, a Moszfilmovszkajára menet egész Moszkván végiggyalogolt. Vagy dehogyis gyalogolt, inkább repült. Az utcákon, a tereken s a Moszkva folyó néptelen rakpartján. Sűrűn és feketén csillogott a víz, mint az olaj, s a tiszta, hideg levegőt áthatotta az őszi lombok fanyar illata. Az ajtó előtt sokáig, folyamatosan csengetett, mert az anyja az utóbbi időben szándékosan beakasztotta a láncot, hogy megtudja, mikor jár haza.
„Ma-a! - kiáltotta egyszer az ajtón át. - Ma-a! Engedj be! Megnősülök!" Az anyja rémülten nyitott ajtót. Ott állt hosszú hálóingében; sápadt, kicsi és szikár. Megfordult, és gyorsan elindult, hogy föltegye a teát, zörögni kezdett az edénnyel. Igor a konyhában vidáman ült asztalhoz, rettenetesen éhes volt; merített egy kanál lekvárt — az anyja éppen akkor főzte be télire. A ribiszke édes és erős szaga megcsapta az orrát. Az anyja meggyújtotta a gázt, és csendesen azt kérdezte:
- Mi az?! Abba akarod hagyni a tanulást? Vagy tán még hazulról is el akarsz menni? - Megremegett az ajka. - Tönkre akarod tenni az egész jövődet? - Könnyein keresztül a gáz kék lángjába nézett. A láng remegett és szétfolyt. — Pedig én azt gondoltam, kisfiam, hogy jól neveltelek... Te meg, a jó ég tudja, mikor jársz haza, fellármázod az egész házat. Miért csinálod? Talán a szomszédok kedvéért?... Bezzeg ha apád élne... Egyébként mindenben én vagyok a hibás. - Majdnem sírt. - Én mindent... mindent megengedtem neked.
- Miért mondod ezt, mama? - Felállt, és átölelte anyja sovány vállát. - Miért? A mama erre keserűen felzokogott, mint egy kisgyerek, és a fia vállába fúrta magát.
- Jegyezd meg, drága fiam! Édesanyád csak egy van... De ezekből a... lányokból még nagyon sok akad... — A hangja tompa volt és szaggatott. — Még minden előtted áll. Még minden.
Igor megsimogatta anyjának száraz, vöröses, de a választékban már egészen ősz haját. Arra gondolt, hogy a mamának talán mégis igaza lehet... Igen, bizonyára igaza van. Minek siessen?
...Ötödéves korában már ritkábban találkozgatott Liljával. A lány komolyan kezdett foglalkozni a metronómmal; makacsul és szenvedélyesen. Véget értek a koncertlátogatások. De Lilja továbbra is drága lemezeket vett az ösztöndíjából, és esténként azokat hallgatta. Még akkor is, amikor sikerült kettesben maradniuk. De Igort fárasztotta Bach és Handel, sőt már ki nem állhatta őket. A sötétben, amikor a lány mellett feküdt, és végre elhaltak a zene hangjai, örömmel hallgatta a lemez száraz sercegését. A lány fel akart kelni, de ő visszatartotta. „Hagyd csak!" De amaz kiszakította magát: „Garik, hová gondolsz? Így nem szabad! Hiszen ez zene!" — És mezítláb könnyeden odaszaladt az ablaknál lévő lemezjátszóhoz. De hirtelen megtorpant. Az utcán a lámpák fényében, akár a mesében, sűrű pelyhekben hullt a hó. A fehér körgalléros járókelők szinte nesztelenül mentek, mintha valami színpadon zenére mozogtak volna. Igor mérgesen kelt fel, és felkapcsolta a villanyt. Ezzel minden szertefoszlott. A lámpa fénye elvakította a szemét. „Na, azt hiszem, mennem kell. Különben is, Bobrova mindjárt megjön." Bár nagyon jól tudta, hogy Bobrovának ma kilencig laborgyakorlata van. Egyszerűen csak ő sohasem szerette a komolyzenét. A tangót meg a bluest szerette, az utóbbi időben pedig rákapott a lóversenyre is. „Van benne valami — mondogatta gyakran. Van valami. Szépség, gyorsaság, kockázat."
...A metróban nagy volt a zaj, mentek az emberek, robogtak a szerelvények, de Lilja mintha nem is hallotta volna. Mintha csak ők ketten lettek volna ott.
— Ez csodálatos szerkezet — mondta mosolyogva —, ha lenyomom a billentyűket, és látom a kivilágított ernyőn elfutó számokat, az olyan, mintha zenét hallanék... — Igor elnézte a lányt és mind jobban csodálkozott azon, hogy mennyire meg tudta őrizni korábbi közvetlenségét. — Holnap két órakor lesz a rendező bizottsági ülés. Általában nyugodt vagyok, bár annyi a vita körülöttem! — Megigazította a kendőjét. Nem voltak gyűrűk az ujján, és a keze sem volt manikűrözve. Sóhajtva ismerte be: — Csak a fokozatkereső miatt izgulok. Nagyobb teljesítményű tápegységet kellett volna csinálni...
Ahogy hallgatta a lányt, hirtelen eszébe jutott a mai viharos értekezlet. Egy gépész jött a Május 1. bányából, és botrányt csapott a felszerelés késése miatt. A gépésznek igaza volt, de a dolog nem tartozott közvetlenül Anohinra, ezért unottan ült ott, és az öngyújtóját forgatta az asztalon; azon törte a fejét, hogy vajon kihez vihetne egy hónapra a kutyáját. De a szünetben mégis odaült a gépész mellé a büfében, és elhatározta, hogy együtt érez vele, sőt kezdett felháborodni a késés miatt. De amaz hirtelen, élesen félbeszakította: „Akkor miért nem szóltál hozzá?" Anohin megvonta a vállát: „Csodabogár. Mintha ettől bármi is megváltozna." A másik ingerülten eltolta a tányérját: „Egyik se szólt hozzá, a másik se. Akkor meg miért a zsebükben mutatnak fügét?" - És azonnal otthagyta. Anohin elnevette magát, és rendelt egy citromos, dupla teát. Úgy általában megtetszett neki ez a gépész. Lehet, hogy csakugyan támogatnia kellett volna?...
Lilja hirtelen észrevette, hogy figyelmetlenül hallgatja.
— Valószínűleg decemberben lesz a védésem. Gyere el, ha tudsz, örülni fogok. Megmutatom neked az erdeinket, a tavainkat, Karéliát.
...Ötödévben a lány diplomavédésének napján el akart menni hozzá a kollégiumba. Gratulálni neki. De elképzelte magában, amint Lilja a kis szekrényajtó mögött gyorsan átöltözik, és vele meg Bobrovával vidáman zöldséget szeletel a salátához. Ő maga pedig a konyhába meg a telefonhoz szaladgál, és a folyosón mindenkitől fogadja a gratulációkat. Aztán a szűk kis szobában, ahol kettesben szokott vele lenni, most sokan lesznek, és nagy lesz a zaj. Odatolakszik ez a Szadovszkij is, és valaki egész biztosan megajándékozza egy Mozart- vagy Bach-lemezzel. így inkább nem is ment el. Telefonon gratulált neki; egy fülkéből hívta, nehogy felidegesítse a mamát. Aztán Lilja hamarosan valahova Északra került — már el is felejtette, hová —, annak ellenére, hogy Moszkvában is maradhatott volna, ugyanis a közelben, Klinben élt idős édesanyja. Milyen rég is volt mindez!
... Lilja finoman megérintette Igor kezét:
— Most min gondolkodtál?
— Csak úgy - vonta meg vállát a férfi. - Az ifjúságunkra gondoltam, az egyetemi éveinkre.
— Ó-ó. — A lány tekintete gyengéd lett, kéken sugárzott. — Ez nem is volt olyan régen, mintha csak tegnap lett volna. Emlékszel az osztankinói őszre? A lombok vörös tüzére? Én akkor elhagytam a kesztyűmet... Neked még most is ugyanolyan vékony a kezed. - Sokáig hallgatott, és a férfi azonnal újra meghallotta a szerelvények dübörgését, a lábak csoszogását, meglátta az alagút fölötti órát; a nagy, világító számlapot és a mutatókat. Istenem, otthon már várják a vacsorával.
— Tudod, mit jelent az a szó, hogy „lambuska"? — kérdezte Lilja és felemelte a tekintetét. — Nálunk Karéliában a „lambuskák" — elszórt kis kerek tavak az erdők mélyén. Akkorák, mint egy-egy tál. Mint a kék, északi szemek.
Igor elmosolyodott. A lány már azelőtt is különc volt egy kicsit, mindenben csodákat látott, nevetséges és váratlan kérdéseket tett fel. Egyszer télen végigálltak egy hosszú sort, de már nem jutott nekik jegy a Sirályra. Lilja könnyű kabátkájában ment mellette a síkos járdán, és sírt. „Na, hagyd már abba — kérlelte —, hagyd abba." Szégyellte magát a járókelők előtt, akik azt gondolhatták, hogy ő bántotta meg. Lilja meg a könnyeivel küszködve hirtelen azt kérdezte: „Igaz, hogy van az ember vérében arany? — És felemelte kisírt kék szemét. - Bennem is van?"
— Egyáltalán, én nagyon irigyellek benneteket, moszkvaiakat - mondta. - Tegnap az Új Arbaton egészen simán kaptam Ahmatova-kötetet. Egyszerre ötöt is vettem; a munkatársaimnak is. Az osztályon néha költői esteket rendezünk.
„Különös, miért nem megy férjhez, amikor olyan szép. Szadovszkijhoz is hozzámehetne, aki a főiskola óta szerelmes belé."
— Igen, nekem is szereztek Ahmatovát - mondta, és eszébe jutott, hogy eddig még csak föl se nyitotta. Valahova a polcra tette. — Igaz is, hogy állsz az időddel?
A lány megörült:
— Ó, én ráérek. Teljesen szabad vagyok. Három egész napom van. El tudod képzelni, mit jelent három nap Moszkvában?
Persze meg kellett volna hívnia vendégségbe. De hallgatott. A lány megkérdezte:
— Te most hol laksz?
— A Begovaján. Szövetkezetit vettünk, háromszobásat. — De végül is, hát mi különös volna abban, ha meghívná vendégségbe? Egyszerűen volt évfolyamtársak, fiatalkori barátok. Ez az - fogja magát, és elviszi. Bemutatja. De aztán elképzelte a felesége arcát, és a későbbi beszélgetéseket.
A lány szomorúan elmosolyodott:
— Hát a te álmod is megvalósult. A lóversenypálya bizonyára közvetlenül az ablakod alatt van. Galopp- meg ügető versenyek. Te már akkor is szeretted a lovakat.
Igor bólintott:
— Igen, igen. Elég jó lakás, erkélyes. Igaz, itt-ott már egy kis javításra szorul, csak hát nincs rá idő. Még megfelelő könyvespolcot se tudok szerezni. Tudod, olyan tolópolcot. Nagyon praktikus. Azt mondják, Tallinnban lehet kapni, egyszer már el akarok menni oda. — Persze meg lehetne hívni egy étterembe, s barátian elüldögélni egy kicsit. Mondjuk az Arbatba. Ott még biztosan nem volt. De az anyósa, mint mindig, valószínűleg most is felhívta otthon a feleségét, s megmondta neki, hogy már elment tőle. Ráadásul ott van a táskájában az az átkozott lekvárosüveg is. — Tudod, van egy kis problémám - mondta nyugtalanul. - Elutazunk szabadságra, és vagy húsz napra el kell helyeznem valakinél a kutyánkat. Pointer, kitűnő családfája van. — Egészen felélénkült. — Ráadásul olyan okos. Fél szóból is megért mindent. Olyan, mint egy barát. Képzeld csak, megyünk egyszer vele a lóversenyre, és azt mondom neki: „Na, Jerry, melyikre tegyünk?" Ő meg mintha egy kicsit gondolkodna, aztán hármat ugat. A hármasra tettem. És tényleg nyert. El tudod képzelni? - Élénken, őszinte elégedettséggel nevetett fel.
A lány bólintott:
— Tudok róla. Mondta Szadovszkij, hogy jó fajta, és kitűnő családból származik. — A kis csatot felpattintva elővette a táskájából a kesztyűjét, és kezdte felhúzni.
Az alagútból nagy robajjal közeledett a szerelvény.
— Na, mennem kell.
— Ilyen hamar? — Felálltak. Illendőségből még hozzátette: — Felugorhatsz hozzám, vagy inkább felhívsz? Írd fel a telefonszámom!
— Nem, Garik, nem. Mindössze csak három napom van itt, és még le akarok utazni Klinbe is, a mamához. — Az arca, akár régen, most is ragyogó és fiatal volt, csak valahogy egy kicsit fáradt.
Hirtelen félelem fogta el, amikor ráébredt, hogy nem marad itt a lány, nem marad itt ez a szempár, és nem maradnak itt ezek az ajkak. Lilja elmegy. Örökre elmegy tőle. Elmegy az életéből, mint az ifjúság, mint a szerelem.
— Hallgass meg, Lilja - mondta izgatottan. - Mikor jössz legközelebb?
A lány felnevetett. j
— Ha lesz még metronóm...
— Ne, ne tréfálj! Komolyan kérdezem. Mikor jössz? — Gyorsan megragadta a kezét; mondani akart neki valamit, beszélni akart neki valamiről.
De a lány elrántotta.
— Várj, felhúzom a kesztyűmet.
A kocsikból kifelé tódultak az emberek. Lökdösni kezdték őket.
— Hát ez minden. Megyek — mondta, és elmosolyodott. — Remélem, el tudod helyezni a te csodálatos pointeredet. Manapság úgyis mindenki annyira odavan a kutyáért.
Belépett a tömegbe, és — már csak az ismeretlenek feje fölött integetett könnyedén.
Az emberáradat visszafelé özönlött, s Anohin ott állt ugyanannál a padnál; üresen, leverten.
És amikor a Begovaján a sáros tócsákat kerülgetve kimérten lépkedett hazafelé, minduntalan ezt ismételgette magában: „Lambuskák... lambuskák..." Nem is tudta, hogy van ilyen furcsa, ilyen ragyogó szó. Nem tudta, hogy ez mostantól már mindörökre megragad benne; nyugtalanítani, izgatni fogja.
GASPARICS GYULA fordítása
Milyen nap van ma?
A hideg fényű novemberi nap lassú mozgással emelkedik a látóhatár fölé, csodálkozó, ellágyult pillantással veszi szemügyre a fehér lepelbe rejtőzött világot. Az éjszakai havazás megváltoztatta a táj arcát, idegen lett a mező, az állomás, a település terecskéje, ahol a szövetkezeti bolt áll.
Az üzlet előtt a frissen hullott havat mind több asszony tapodja. Álldogálnak, van aki letelepszik a földhányásra. Kenyérre várnak. Idejekorán lábaltak át a hóborította utcákon, hogy pletykákhoz, újabb hírekhez, s persze friss, meleg kenyérhez jussanak.
Fázósan bújnak meleg sáljukba, topognak a ma reggel elővett halinacsizmában, hiszen nem szokott még hozzá a lábuk, szatyor van a karjukon. Hirtelen felkapják a fejüket.
— Hozzák már!
A kenyérrel megrakott kék furgon átrobog a téren, s élesre vett kanyarral fékez le a bolt ablaka mellett. Az asszonyok félreugranak.
— Ne bomolj mán, Grisa!
Kattan a furgon ajtajának zárja, a sofőr fürgén ugrik ki.
— Hozott isten, Grisa, jó napot! — hangzik innen is, onnan is. — Meleg még a kenyér, ugye? Egyenest a sütödéből?
— Adjon isten! - hangzik a válasz, majd Grisa nevetve felrántja a furgon hátsó ajtaját. - Na, gyerünk! Ki a gyorsabb?
Az asszonyok nekilátnak a rakodásnak, cipelik a vekniket.
Az üzletben még nincs befűtve, sötét van és hideg. A polcokon szövetvégek, sárcipők, mézeskalácsok sorakoznak. Az eladó kitárja a vasajtót, ímmel-ámmal odamegy a pulthoz, átvenni az árut.
Az asszonyok egyre-másra igyekeznek, magukhoz ölelve a friss, meleg kenyeret,, leheletük fehér ködfelhő. A furgontól fel a lépcsőkön, befelé az üzletbe. Csikorog a hó, csikorog a lépcső, csikorog a sötét deszka a halinacsizmák alatt. A bejáratnál nevetve tréfálkoznak:
— Nézd csak mán, mennyit markolt a Kuzmovna! Aztán be ne fald mindet!
A kockás sálas, apró termetű asszony alig tud keresztülvergődni az ajtón a kenyérrel, akárha egy öl tűzifát cipelne. A pultot majdnem fejmagasságig megrakodja, az eladó ki sem látszik a torlasz mögül.
— Andrejics, hallod, Andrejics! — kukkant át a kenyerek közötti résen. — Beszélnem kell veled — körülnéz és suttogva folytatja. — Nem vennéd magadhoz a menyem? Mit lopja otthon a napot! Na, felveszed?
Az eladót nem lehet látni, csak a papíron ceruzát húzogató eres kezefejét.
— Vedd magadhoz, az isten szerelmére! Nem lenne jó neki télen az állomáson dolgozni. Fiatalka még - sustorog tovább Kuzmovna. - Melegebb hely kéne neki.
A kenyérhalom másik oldalán egy darabig csönd van, majd felcsattan a kérdés.
— Boltban dolgozott már?
- Még nem - válaszolja Kuzmovna keseregve. - Üzemben volt szakmát tanulni, ahol poharakat csinálnak - majd lelkesen hozzáteszi. - Elvégezte mind a tíz osztályt. Úgy bizony, tanult ember.
Az eladó leemeli a halom tetejéről a kenyereket, majd döngve zúdítja a polcokra. Most már látszik az arca, komor, egykedvű, szája hangtalan mozog, számolja a kenyereket.
— Nem kell nekem. Eriggy Lizavetához a restibe, ott aztán melegebb van. Kuzmovna beharapja a szája szélét, s a kijárat felé indul. Több kenyeret nem cipel, minek törje már magát. Leül a földhányásra, várja, míg eloszlik a nép. Addig legalább átgondolja a helyzetet.
Egyszerre lószerszámok zörgése hallatszik, s fagytól prüszkölve, egy sárga ló érkezik galoppban, ősz óta most fogták először szán elé. Liza, Lizaveta, az állomás büfésnője még menet közben pattan le a szánról. Kenyérért jött. Megáll a furgon mellett, úgy néz ki, akár a vattacukor: fehér a sálja, fehér a bundája, nevetve nyújtja a papírt Grisa felé.
— Írd már alá, harminc kenyér. És ne bomolj, te disznófülű, mert nyakon talállak csapni!
Kiszedi az első vekniket, odaviszi a szánhoz, és vidáman elkiáltja magát.
— No asszonyok, segítsetek! Mire vártok?
De azok nem mozdulnak egy tapodtat sem, még a tekintetükkel is kerülik. Csak egy szólal meg háborogva.
— Az embereinket magadhoz édesgeted, kitartod, mi meg segítsünk! Te gonosz, te! Liza kacarászik, kettesével teszi az illatozó kenyereket a szalmára.
—- Kösd magadhoz lánccal, akkor majd nem császkál el!
Griska, a sofőr még gúnyolódik is:
— Akkor is kitörne. Az ilyen feleségtől mindenki megszökik. Lizaveta a szántól a furgonhoz röpdös és közben hangosan számol.
- Tizenegy... tizennégy...
Odamegy hozzá Kuzmovna és kedveskedve szólal meg.
- Engedj, Liza, segítek én neked. No, engedd mán!
- Köszi, köszi - Liza arca pirospozsgás, fogai vakítóan fehérek. - Köszönet az öntudatos magatartásért!
Kuzmovna - menet közben - sajnálkozva hajtogatja.
- Aztán minek te cipeled a kenyeret? Nincs jobb dolgod, vezető létedre, magadat törni?
- Ne is mondd — sóhajt Liza -, már a harmadik kisegítőm lépett ki. Az egyiket áthelyezték, a másik kettővel meg nem tudtam kijönni. A vendéglátóipar már csak ilyen hely.
Kuzmovna lecövekel előtte, karját elborítják a kenyerek.
- Figyelj, Liza. Vedd fel a menyemet. Tánykát. Aranyat ér az a lány. Kezes, meg ügyes is.
Liza egyszeriben elkomolyodik, megfontoltan helyezkedik el a szán peremén.
- Az a kis ványadt? A városból hozta Vityka?
- Ő az — derül fel Kuzmovna. — Tomszkból. Ott dolgozott a fiú. Megismerkedtek és idehozta. Hová is mentek volna másfelé?
Liza megpaskolja a sárga szalmát és évődve pillant Griskára.
- Na, felvegyük? - majd így szól Kuzmovnához. - Te csak rakodd a kenyeret!
Kuzmovna kapkodósan cipeli a vekniket, már annyira szeretné, ha lenne a menyének munkája.
Liza megrántja a gyeplőt, a szán elrugaszkodik Kuzmovna mellől, mert az első hó látványától ideges ló rögvest futásnak ered. Kuzmovna zavartan álldogál, Liza végül azonban mégiscsak visszanéz és vidáman kiált hátra.
— Nem bánom, jöjjön el holnap az a lány! Majd meglátom.
Amikor Tánya megérkezett a restihez, éppen csak hogy hajnalodott, a házak ablakaiban sorra gyúltak fel a meleg fények. A folyó túlpartjáról rohant végig az álomba merült utcákon, nehogy elkéssen. De a lelakatolt ajtó küszöbén még érintetlen a finom porhó, a kövezett utca és a fajárdák fehéren, tisztán világítanak. Tánya letelepszik a lépcsőre és vár.
Már az állomás lámpáinak fényei is kihunynak, s Liza még mindig sehol. Tánya vár, nyugtalan, vajon hogyan telik az első munkanap, mit mond majd este otthon. Töpreng, majd kesztyűs ujjával rárajzolja a lépcsőre: „Vitya és Tánya". Közben észre sem veszi, hogy Liza megérkezett, sőt már szemügyre is vette az összekuporodott lányt, s ahogy a tulajdonos magabiztosságával felmegy az ajtóhoz, majdnem rálép Tánya kezére.
- Jó reggelt — köszön Tánya. — Magára várok.
- Neked is - mosolyog fölülről Liza, kabátjában kotorászva a kulcs után, majd kikattintja a lakatot, és zajosan félrecsapja a vaspántot. — Na gyere be, te kisegítő.
Az üres hodályban Tánya világoskék viaszosvásznat terít az asztalokra. A térítőt meglebbenti, eligazítja az asztalon, végigsimítja tenyerével, elhelyezi rajta a sótartót.
- Vityuskám még nem tud semmiről - fecseg jókedvűen. - Ma jön meg a kiküldetésből, én meg ma már munkából megyek haza. Fog majd csodálkozni.
- A férfiaktól ne várj semmit. Csakis magadra gondolj! — Liza fehér szalaggal átkötött feje hol kibukkan a pult fölé, hol eltűnik mögötte. Az árut rendezgeti. — Egyébként is, egy lánynak nem szabad munka nélkül lézengenie. Vannak, akik gitárral a vállukon csavarognak az országban. Nem férnek a bőrükbe, aztán a kölykeik meg apátlan-anyátlan nőnek fel. Én is ilyen bolond voltam valamikor - sóhajt fel Liza.
Az ablakon besüt a nap. Az üvegre fagyott jégvirág megszínesedik. Még a polcokat borító fehér papírcsipke is rózsaszínben játszik. Liza feje felett a vörös, „Szocialista brigád" feliratú háromszöget bíborszínűre festi a nap. Tánya mintha a paradicsomban erezné magát, lelke mámoros. A resti tiszta, barátságos, a kályhában pattog a fa és különös illat terjeng, kenyér, a tisztára súrolt padló és káposzta szagának furcsa keveréke.
Tánya vizet tesz fel forralni, kenyeret vág, s kiszól hangosan a kis konyhából.
— Az üzemben üvegkészítő műhelyben voltam tanulólány. Nagyon tetszett persze. Minden cseng-bong, nagy a sürgés-forgás, csak aztán igyekezni kellett ám.
Liza csak fél füllel figyel rá, kiméri az árut, hamarosan ki kell nyitni. Tánya oszlopba rakott tányérokkal jelenik meg.
— De különben mindenhol jó — mondja álmodozó szemmel. — Ahogy az én Vityám szokta mondogatni, teljes hatásfokkal kell dolgozni, nem igaz?
— Ugyan már, mesebeszéd - ingatja Liza gondosan feltupírozott frizuráját. - Az én Tolecskámba, a kisfiamba is több ész szorult, mint beléd — mondja, és egy fehér kötényt ad neki. — Nesze, ma vedd fel az enyémet, aztán majd varrsz magadnak — mosolyodik el. — És aztán teljes hatásfokkal, világos?
A resti benépesül, a levegő már fülledt. Az ablaküveg megizzadt. Lárma van. Tánya járkál az asztalok között, leszedi a piszkos edényt. A sofőr Griska franciasalátát eszik, de egyre csak a pult felé pillog. Lizát azonban eltakarja a tömeg, fehér hajpántja villan meg néha a fejek fölött és csengő hangját hallani.
— Egy borda, harminc deka kenyér, ki a következő?
Tánya leszedi az asztalokat, járkál ide-oda, büszkén tekinget körbe. Fagytól csípett arccal tolonganak be a fűtőházi lányok, pufajka és nadrág van rajtuk. Benzin- és festékszagot árasztanak. Odacsörtetnek a kézmosóhoz a sarokba, asztalt foglalnak, egyikőjüket rögtön odaküldik a sor végére.
Tánya felszítja a tüzet a kályhában a piszkavassal, fülel a lányok rekedtes hangjára. Tiszteletet, sőt megbecsülést érez irántuk. Ezek a huszonéves lányok neki már ugyancsak felnőttnek számítanak.
A mosogatnivalót Tánya beviszi a kis konyhába. Ebédidőben halomba gyűlnek a piszkos tányérok, csak győzze a mosogatást, hogy mielőbb kivihesse az egymásra tornyozott edényt Lizának.
— Nem kell annyira kimosni, nincs annyi idő — veti oda csendesen Liza. A tömeg már majdnem rádönti a pultot.
A csapból zubog a víz a mosogatóba. Tánya fogja a poharat, odatartja a vízsugár alá, ráteszi a tiszta tálcára. A keze hozzászokik a mozdulathoz, mind ügyesebben csinálja, akárha futószalagon dolgozna az üzemben. Táncol a teáskanna fedele, táncolnak a poharak, Tánya keringő ritmusban dolgozik: fogni - egy, mosni - kettő, tenni - három. Egy, két, há. Egy, két, há.
Időnként Liza szandáljának koppanása hallatszik, amikor beszalad valamiért, hol a tűzhelyre dob valamit, hol a hűtőszekrényben keresgél. Futtában kérdezi:
— Na, mi van a hatásfokkal?
— Akár az üveggyárban.
A rádióban felhangzik a munkahelyi torna.
„Álljanak egyenesen, emeljék a karjukat vállmagasságba." Tánya fellendíti a karját, ruhája könyökig vizes. „Gyakorlat rajta: egy-kettő-három."
Moszkvában tehát még csak tizenegy óra van. Itt pedig már jóval elmúlt dél. A jégvirágos ablakon át látni, hogy megérkezett a piros autóbusz, hátitáskás gyerekek rohangálnak. Persze, kezdődik a délutáni tanítás.
Tánya a nyitott ajtón át néha Lizára pillant, kedvtelve nézegeti, milyen fürgén mozog a pult mögött. Rengetegen vannak. Sofőrök, átutazók, kocsikapcsolók a vasútról. És mind Lizát szólítgatják. Lizára mindőjüknek szüksége van, tisztelettel bánnak vele. Ő pedig, akár a rézhegyek királynője, mozdulatlanul áll, a keze viszont madárként repdes: a pultról a tálalóba, a tálalóból a mérlegre, onnan a sörösládához. Fülbevalói táncot járnak, a számolótáblán koppannak a fagolyók.
— Három szendvics, hal, két sör. Mást? Kilencven kopek. Nem tudok visszaadni - veszi el az egyrubelest, s az apró helyett egy csomagolt cukorkát hajít oda. - Következő!
A konyhában Tánya krumplit pucol. Már a második vödörrel reggel óta.
— Arra gondoltam - mondja Lizának, aki kapkodva eszi a franciasalátát a nagy tálból — tegyünk függönyt az ablakokra, világoskéket. Láttam a szövetkezeti boltban szép világoskék anyagot. Meg is tudnám varrni. Akarod?
— Nincs jobb dolgod? Így se tudom, hogy kerülhetnék el végre innen - szólal meg, s a kanál kiesik a kezéből.
„Nem szép dolog a tálból enni" - gondolja Tánya, miközben kitölti a teát a csészébe. „Persze még arra sincs ideje, hogy rendesen egyen." Liza felsóhajt.
— Ide figyelj, te lány. Arról álmodozom, hogy vonatra kerüljek, étkezőkocsiba. Van itt még egy kis ügyem, elintézem, aztán kész. — A teremben zajonganak. A pultnál sor áll, de Lizának nem akaródzik odanézni. — Azt hiszed, jókedvemben mosolygok mindenkire? Azt hiszed, örömem telik benne? Csakhogy muszáj. Mert a sofőr Griska meghozta a tűzifát télire, az üzletvezető meg elhelyezte Tolecskát a kollégiumban. — A hangja egyszeriben ellágyul. - Elsős már az én Tolecskám. Vonalakat húzgál, meg karikákat rajzol. - Egy pillanatra elhallgat, majd amikor megszólal, hangja ismét keményen cseng. — Lehet, hogy magamra maradtam, Tánya, egyedülálló anya vagyok, de Tolecskát kitaníttatom. Beledöglök, tönkremegyek, de akkor is kitaníttatom. Meglehet, még tudóst is csinálok belőle. — Liza állva eszi a franciasalátát, szemében mély szomorúság bujkál. Tánya ilyennek még nem látta.
— Még férjhez is mehet, hiszen olyan szép.
Liza hangosan elneveti magát.
— No lám, aztán kihez? Griskához talán? Hiszen annak hátán a háza, kebelén a kenyere. — Leteszi a kanalat. — A tehetősebbje pedig már mind nős ember.
Később már a pult mögül hallatszik a hangja.
— Egy szafaládé, harminc deka kenyér... Tánya, forr már a teavíz? — Koccannak a fagolyók, zörren a csomagolt cukorka. — Következő!
A kék, zománcozott teavízforraló akkora, mint egy vödör. Tánya két kézzel emeli el a csap alól. Ma már ötször ürült ki az edény. Vajon mennyi teát isznak az emberek naponta? És például mennyi fogyhat a járásban? Vagy a területen? Meg országszerte! Hajaj, egész folyókat ihatunk meg.
— Nekem pedig adja vissza az aprópénzt — makacsolja meg magát egy sapkás nő. Bizonyára átutazóban jár erre, nem akarja elfogadni a cukorkát.
Liza zavarba jön.
— Hányszor mondjam már, polgártársnő — rázza meg az üres csészealjat —, nincs apróm, maga is láthatja! — s még egy cukorkát lök a nő elé.
Az asszony mögött már zúgolódnak.
— Álljon már odébb, hölgyem. Nekünk munkába kell menni — s az asszony feje fölött nyújtogatják a pénzüket. — Liza, öt sört!
A sapkást mintha odacövekelték volna.
— Kérem a visszajáró pénzt — és segélykérőén nézelődik szemüvege mögül. „Micsoda emberek vannak" - gondolja Tanya, miközben erőlködve ráteszi a tálcára a forró vizet. „Ragaszkodik ahhoz a pár kopejkához!" Egyszerre csak észreveszi az aprópénzzel teli tányérkát a pult alatti polcon.
- Liza! - szól, s majdnem elejti a forróvizes kannát. - Ott van! - Leteszi gyorsan az edényt, s már csörömpöl is az aprópénzzel.
Az asszony elneveti magát, Liza viszont elsápad, haragosan rivall Tányára.
— Te meg mit avatkozol bele? — majd odafordul a nőhöz. — Vigye, itt az aprója. Következő!
Tánya gyűrködi a konyharuhát. Azt se tudja, hová bújjon a rászegeződő tekintetek elől. Álldogál egy darabig, majd kimegy a konyhába.
A feje felett megszólal a hangszóróból a bemondó hangja.
„Kedves barátaink! Megkezdjük a háborút járt hős tüzérek és rakétások tiszteletére adott kívánság-hangversenyünket."
- Ne avatkozz a dolgomba. - Liza nyugodtan nyitogatja a konzerveket a hokedlin. - És ne gyere a pulthoz. Különben ma vagy itt utoljára. Megértetted? - A fülbevalói haragosan megremegtek. — Nélküled is van épp elég bajom.
Tánya halálra váltan áll a mosogató mellett, gépiesen öblíti a poharakat, egy, két, há. A rádióban felcsendül a régóta ismert dal.
Földem, orosz földem...
Akárcsak te, egyre várok én is...
Hisz aki hallgat, az egyben ígér is...
Az ablakon túl már sötétedik. Sárga, rebbenő fénnyel gyúlnak ki az utcai lámpák, a dízel-mozdonyok egymásnak füttyögetnek. Tánya már leszedte a sótartókat, az asztalokról lehúzkodta a kék, piszkos viaszosvásznakat. Az utca felől kopogtatnak, zörgetnek. Csörömpöl az ajtón a retesz.
— A központban megsúgták, hogy hamarosan leltár lesz — mondja Liza, oda se figyelve a kopogtatásra, s közben letakarítja az ételmaradványokat. — Mindent úgy kell csinálni, hogy ne köthessenek bele. — Lerúgja a szandálját, s a pultra telepedve számolja a nápolyis csomagokat, a palackozott bort. — Miért hallgatsz? Megsértődtél az apró miatt... Nem, leányom. Könnyedebben kell venni a dolgokat, vidám szívvel. Mert itt különben nem sokat lehet keresni. Meg aztán az élet is könnyebb a vidám embernek. Most az egyszer különben is megbocsátok.
— Kinyithatom az ajtót? — kérdezi Tanya.
— Ugyan már! Csak piálni akarnak — majd hangja végígsüvít a termen. — Zárva! Zárva!... Nahát. Harmincnégy üveg bor, kettő harmincával... Már kóvályog a fejem a sok számolástól. Figyelj csak, hátha fontos ember zörög. Nyissad csak ki.
Tánya gyorsan odaszalad, elhúzza a reteszt.
Párafelhőbe burkolt tömzsi öregember esik be az ajtón. Sátorlapköpenyén vastagon áll a hó.
- Nocsak, Liza, hogyhogy ilyen korán becsuksz ünnepnapon? - szólal meg, s toppant a lábával. Lerázza válláról, lábáról a hópamacsokat, amelyek szisszenve olvadnak el a kályhán.
Liza arca felderül.
— Nahát, Pjotr Ivanics! — pattan le a pultról. — Aztán milyen ünnep van ma?
A férfi sértődötten szusszan, miközben leveti köpenyét.
- Természetesen a tüzérek napja - szólal meg a háta mögött Tánya.
- Úgy bizony - fordul feléje Pjotr Ivanics, szemügyre veszi a frufrus hajú, kötényes lányt. Szó nélkül akasztja fel zörgősre fagyott köpenyét az ajtó mellé, végigmegy az üres helyiségen, egyszeriben olyan otthonosság árad kötött lélekmelegítőjéből, szürke nadrágjából.
A konyhában Liza gyorsan kivesz fél liter pálinkát a hűtőszekrényből.
— Láttad? Lovagom. Most az egyszer kapóra jött. Ő volt itt az állomásfőnök. - Liza egészen jókedvű lett. - Így van ez ünnepnapokon. Beállít, leül, töpreng. Szörnyeteg a felesége. Nem hagyja inni, óvja a máját. A fia Moszkvában tanul. - Kihúzza a dugót a palackból, végigtörli ronggyal az üveget. - Vágj neki abból a sajtból, de ne túl vastagra.
A férfi a csupasz asztalok között üldögél az üres teremben, nézegeti, hogyan kavarognak a sárga hópelyhek az utcai lámpa előtt.
— Miért jár mifelénk oly ritkán, Pjotr Ivanics? - kérdi Liza, s kitölti a pálinkát. A tányéron a teli pohár mellett uborka és kenyér.
Az öreg felocsúdik gondolataiból.
— Sok a dolgom, Liza, sok bizony - gombolja ki lélekmelegítőjét. - Most is csak a pártaktíváról jövet ugrottam be. Az igazgatónk megint elrontotta a beszámolót. Hozzá kellett szólnom, segítettem neki.
Liza letelepszik, hófehér könyökét ráteszi az asztalra.
— Maga meg minek töri magát, Pjotr Ivanics? Hiszen - ahogy mondani szokás - a jól megérdemelt pihenését tölti. Ülne inkább otthon! - mondja, s a férfi elé tolja a poharat. — És a mája nem rosszalkodik?
— Ostobaság! — Elhallgat, majd méltóságteljesen felemeli a poharat. — Na, Liza! Igyunk az ünnepre! A tüzéreinkre!
— Egészségükre!
— A rakétásokat nem ismerem, de a tüzéreket! — sóhajt Pjotr Ivanics, majd egy hajtásra kiissza a pálinkát.
Liza hátrafordul és elkiáltja magát.
— Hát te még meddig piszmogsz?
A férfi beleharap az uborkába.
— Újonc? Beválik?
— Ki tudja? — fordul vissza Liza. — Új cipő mindig szorít.
— Majd beletanul. Én öreg harcos vagyok. Tudom.
A férfi arcából őszinteség sugárzik. Elnézi, ahogy az új lány igyekszik a teával és a sajttal, azt is észreveszi, hogy a forró csésze égeti az ujjait. Elmosolyodik.
— Gyere, ülj ide hozzánk. Hiszen ünnep van.
Liza azonban elhessenti Tányát.
— Eridj csak, menj már! Felesleges itt üldögélnie, amikor még le kell mosni a viaszosvásznakat. De maga csak falatozzon, Pjotr Ivanics. Friss a sajtunk.
— Igen, friss a sajt — mondja a férfi, s az ablakon túl, a lámpa fényében rézsútosan zuhogó havat nézi.
— Az ember csak küszködik, veszkődik — szólal meg tárgyilagos hangon Liza. — Maga is tudja, hogy már öt éve dolgozom egy helyütt zokszó nélkül. Az éjszaka közepén is zargatják az embert, s napközben sincs egy percnyi nyugta. Aztán meg mindig azt szeretném, hogy jobban menjenek a dolgok. - Álmodozóan sóhajt fel. - Hogy még barátságosabbá tegyem a restit, éppen arra gondoltam, függönyöket varrok az ablakokra. Világoskéket. Már ki is néztem az anyagot.
A férfi, kissé nekivörösödve az italtól, jó szívvel nézegeti Lizát.
— Szeretek itt békésen elüldögélni. Elnézegetni téged. — Rekedtes hangja betölti az üres termet. - Akarod, hogy vallomást tegyek neked?
— Igyon csak — szakítja félbe Liza. — Hozok még — mondja és odakínálja a poharat.
— Negyvennégyben ugyanolyan tél volt, mint ez a mostani, s Rogacsevnél én voltam az ütegparancsnok — szólal meg, miközben felemeli poharát.
— Szeretnék valami csekélységet kérni magától, Pjotr Ivanovics. — Liza nézi, amíg kiissza a poharat. — A központban valaki azt mondta, hogy üresedés van az étkezőkocsiban. Mit gondol, érdemes lenne megpróbálni?
A férfi leteszi a poharat, hallgat, majd megszólal.
— Eluntad tán?
— Á, arról szó sincs, hogy eluntam volna — válaszolja Liza —, csak szeretnék körülnézni, megmutatni, mit tudok. Megtenné, hogy szól egy jó szót az érdekemben? Hiszen maga mindenkit ismer — élénkül meg a hangja —, a tervvel is minden rendben, már a negyedik negyedéves tervet is teljesítettem, a „Szocialista brigád", látja, ott van ni, a falon. — Elmosolyodik. — Hiszen öntudatos dolgozó vagyok én.
Pjotr Ivanovics töprengésbe süpped.
— Gondolkodnom kell felőle... Aztán a magánéleteddel hogy állsz?
— Ugyan már! — neveti el magát Liza. — Van is nekem olyan. Egész lényemmel a közösséget szolgálom. - Komolyan teszi hozzá: - Le is írtam magának egy papírra az egészet, hogy ne kelljen fáradnia.
— No lám, milyen sürgős!... Már papír is van. Nyughass már! Gondolkodni kell még ezen — mondja a férfi töprengősen és kinéz az ablakon. Már egyáltalán nem látszik a lámpa, az ablakot teljesen belepte a hó. — Tölts még egy kicsit, Liza! Ez az én napom. Ma a városokban a hősöket ünneplik. Negyvennégyben Rogacsevnél...
Liza fáradtan megy oda a pulthoz, arcáról lehervad a mosoly.
— Na hiszen, ezek a nyugdíjasok! Felfordul az ember gyomra, annyit locsognak. — Felemeli a kibontott üveget. - Ember tervez, isten végez. Nélkülem száguldasz majd, étkezőkocsi, csodás kék varázsvonat.
Tánya szó nélkül törölgeti a sótartókat.
— Az az ember jó tanácsot adott nekem. Eridj, mondta, az étkezőkocsira! Egyből sok pénzed lesz. - Liza jókora darabot vág a szafaládéból. - Te meg, ha akarsz, menj haza. A többit már magam is elintézem. Csak a tüzet nézd meg, nehogy széngázmérgezést kapjunk.
Pjotr Ivanovics gépiesen tologatja a poharat a viaszosvásznon.
— Azt hiszed, te Liza, hogy nekem az ital kell? Igaz lelkemre mondom, csak téged akarlak nézegetni.
Lizából kibuggyan a nevetés.
— Ugyan már, aztán mit nézegetne rajtam? - Titokban elégedetten pislant Tányára, no lám, begerjedt az öreg. - Aztán minek nézegetne engemet? Ahhoz már túl késő van! Nem gondolja, Pjotr Ivanics?
— Látod, milyen vagy te! Hiszen én nem arra gondoltam! - válaszol a férfi kissé elpirulva. - Még nekem is bebeszélnéd. Pedig én csak el akartam mesélni valamit. Nagyon hasonlít az arcod egy lányéra... Két tojás nem hasonlíthatna jobban egymásra. Rogacsev mellett történt. Tél volt, ugyanúgy zuhogott a hó, mint most.
— Egyen csak, Pjotr Ivanics, még be talál rúgni, aztán elfelejti elvinni a papirosomat.
A férfi azonban monoton hangon folytatja történetét.
— Tudod, Liza, telefonos lányok voltak. Két fiatal lány. — Kortyol a pohárból, Liza nekibúsulva fordul félre. - Az egyik nyáron halt meg, júliusban. Aknára lépett az erdőben. Éppen a parancsnoki állással szemben. A másik hasonlított tehozzád. Olyan szenvedélyes volt... - Pjotr Ivanovics elhallgat, majd csak ennyit mond. - Nélküle, Liza, mit sem ér az élet.
Liza titokban ismét Tányára sandít. De a lány elfordult, éppen a kályha ajtaját nyitja ki, az arcán piros fények táncolnak.
— Hallgass meg - kéri Pjotr Ivanovics felnézve a lányra. - Hadd meséljem el. ... Tudod ... Télen történt. Rogacsev mellett. Megszakadt az összeköttetésünk. Ő volt a telefonos lány. Emberünk meg alig. Senkit sem lehetett elküldeni. Ő indult hát el, az én galambocskám, a telefonvezeték mentén a második üteghez... Egyszerre csak, Liza, a németek támadni kezdtek. — Elhallgat, emlékezik a régmúltra. — Igen... támadni kezdtek. ... S el tudod hinni? Tüzet kellett nyitnom, s az én egyetlenemet én magam lőttem agyon... Én magam... Már az ötödik hónapban volt. Semmiképpen sem akart megválni tőlem, elutazni a hátországba. „Nem megyek - mondta - aggódom érted." Ej, Liza, Liza...
Tánya bénultan áll a kályha mellett. Hallani lehet, ahogy pattognak a hasábok. Liza feláll, gyorsan bemegy a raktárba, a papírt keresi. Akárhogy is, első az ügy. Talán nem lesz több ilyen pillanat.
A férfi lehajtott fejjel hallgatja, hogyan kopog Liza cipősarka a nyikorgó ajtó mögött. Pjotr Ivanovics lassan pénzt tesz az asztalra, majd elindul a kijárat felé, s még útközben is egyre csak hajtogatja:
— Én magam... én magam... És én még mindig élek.
Az ajtó mellett lassan cihelődik, nem talál bele a kiolvadt köpeny ujjába. Ismét hallani, ahogy a széndarabok rároskadnak a rostélyra. A raktárból kiugrik Liza, végre megtalálta a papírt.
— Hová megy, Pjotr Ivanics?!
De a férfi kivágja az ajtót, csikorgó léptekkel indul le a lépcsőn, egyetlen szó nélkül vág neki a fehér fagynak. Liza zavarodottan kérdezi.
— Hát ezt meg mi lelte? - ránéz a pénzre, majd a kályha mellett guggoló Tányára. - Talán te mondtál neki valamit?
Tánya lángoló arccal hallgat. Liza megretten, kiabálni kezd.
— Miért ment el? Mit mondtál neki?
Tánya mereven bámulja a kályhát.
— Téged kérdeztelek! — ugrik a lány felé Liza. — Mit mondtál neki? — gyűrögeti kezében az összehajtott papírt. — Ide figyelj, te lány! Most aztán elegem van már belőled. Holnap akár ide se gyere. Le is út, fel is út!
Tánya feláll, lassan elindul öltözködni. Megáll egy pillanatra, mintha Lizát nem is látná, végignéz az üres, rendbe rakott helyiségen.
— Azt mondtam neki, hogy semmit se írjon az érdekedben. Soha, semmit! — s lassan öltözködni kezd.
Csendes, csillagos az éjszaka. A házak hósapkas tetői világítanak. A köves út szikrázik a holdfényben. S ezen az úton, a fagytól csillogón fut végig Tánya, keresztül a falun, egészen hazáig.
Így végződött első munkanapja, a tüzérek napja.
MOLNÁR MAGDA fordítása
Néhány szó Irina Raksáról
Sz. 1940 (Moszkva) - orosz prózaíró, publicista. Főként novellákat ír. Zeneiskolában tanult, majd az Altájba költözött, egy szűzföldi szovhozba. Altáji és krasznojarszki lapokban közölt erlőször. 1959-ben agronómiára iratkozik. 1960-tól irodalmi lapok is közlik munkáit. Filmművészeti főiskolára iratkozik, később forgatókönyvíró, majd irodalmi tanulmányokat is folytat. Számos munkáját a Szovjet Irodalom is közölte.
Forrás: Szovjet Irodalom, 1984/8. sz. 3-27. oldalak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése