Leningrádi naplók tükrében (5., befejező folytatás)

ALESZ ADAMOVICS, DANYIIL GRANYIN
Fejezetek a blokád könyvéből (II)

900 EZREN ELUTAZTAK

1942-ben Leningrádból körülbelül 900 ezer lakost evakuáltak a legnehezebb körülmények között.
G. A. Knyazev naplójában már a háború kétszáznegyvennegyedik napja következik.

„1942. II. 20. Péntek. Szerencsétlen városunk lakói itthagyják minden vagyonukat, otthonukat, hozzátartozóikat, ha gyengék, sorsukra bízva őket - és eltávoznak Leningrádból. Fiatalok, öregek, férfiak és nők vonulnak a Finn pályaudvar felé, szánkón húzzák a holmijukat, személyenként néhány csomagot. Folyik a nagy kitelepülés. Akik pedig maradnak, összeszorítják a fogukat és hallgatnak. Szemükben titkolt bánat és aggodalom. Másokéban teljes közömbösség. Lesz, ami lesz!
Én teljesítem történetírói kötelességemet. Belenézek minden ember arcába, szemébe, akivel találkozom. Igyekszem mindent észrevenni, mindent feljegyezni, amit a magam kis körében látok. Most pedig az a feladat vár rám, hogy kézírásos és nyomtatásban megjelent anyagaimat előkészítsem arra, hogy átadjam a Tudományos Akadémia Levéltárának. Néhány, régen tervezett irodalmi munkámat is szeretném papírra vetni, valamint a múltat megvilágító visszaemlékezéseim egyes részleteit. Egyszóval, szeretnék mérleget vonni.
— Amíg a Tudományos Akadémia Levéltára épségben marad, az ön kéziratai is teljes biztonságban lesznek — nyugtattam meg az egyik docenst, aki az egyetemmel együtt evakuálni készült.
Nekem is sietve rendbe kell szednem a kézirataimat és az írásaimat. A hideg akadályoz abban, hogy a hivatali szobámban dolgozzam, abban a lyukban pedig, ahol most lakom, moccanni sem lehet. Kézirataim, kevés kivételtől eltekintve, csupa olyan anyag, amelyet senki sem ismer. Most, amikor sok, különösen értékes anyagi és kulturális emlék pusztul el, a kevésbé fontos okmányok is jelentősek. Ilyen esetben talán az én kézirataim is megérdemlik, hogy megvédjék és megőrizzék őket. Az egész életem van bennük. Januárban végleges vázlatot készítettem az összes írásom rendezéséről, és elhatároztam, hogy ideiglenes — halálom esetén pedig állandó — megőrzésre a Tudományos Akadémia Levéltárának adom át valamennyit. Csakhogy ez fennmarad-e?
Jelenleg minden gondolatom arra összpontosul, hogyan lehetne megőrizni a kihunyó-félben levő életet az Akadémia Levéltárában, amelyet én vezetek, s fenntartani az orosz kultúra és különösen a tudomány több mint két évszázados történetére vonatkozó anyagok egyik legnagyszerűbb levéltárát.
Nekem és munkatársaimnak pedig egyre fogy az erőnk...
1942. II. 22. A háború kétszáznegyvenhatodik napja. M. F. nem is napról napra, hanem óráról órára egyre soványabb. Most az elosztóban van, ahol egy darab húst kell kapnia. Tegnap reggeltől estig dolgozott, a piacra szaladt cserélni, az étkezdébe kásáért. Attól félek, nem győzi majd erővel. Hát én győzöm? Igyekszem összeszedni magam. De olykor teljesen elhagy az erőm.
Meglátogatott az egyik egyetemi hallgatónő, A. V. Nyehoroseva-Karpinszkaja. Csupán három vizsgája maradt — és akkor elvégezné az egyetemet. Nem akar evakuálni, és így kizárják az egyetemről. Ott most igen nagy az izgalom: menjek, ne menjek? Nyehoroseva az anyja miatt nem utazik el, neki már ez az utazás is nehezére esne. Ott nem lesz jobb, itt nem lesz rosszabb. »Ott menekültek leszünk, itt fedél van a fejünk fölött, van néhány holmink, amit elcserélhetünk.« Két nagynénje, az anyja és ő maga szívósan és keményen küzd az életéért.
— Azelőtt féltem, de most harag tölt el — mondta nekem a diáklány. — Ha túlélem a háborút, és úgy ötvenéves leszek, megírom a visszaemlékezéseimet. Mindent megírok, amit az emberek elfelejtenek. Vagy amire nem lesz kedvük emlékezni. Hiszen most senki nem jegyez fel semmit: most nem alkalmas az idő erre, akik pedig elmenekülnek Leningrádból, csak saját magukról fognak mesélni. Ezért én igyekszem mindent megjegyezni, hogy azután leírjam.
Én persze egyetlen szóval sem árultam el, hogy éppen most írom le mindazt, amit látok, amit gondolok, amit átélek. Most, azon nyomban, nem félve az ellentmondásoktól, a terjengős részletektől, az ismétlésektől. Az pedig, ami később, visszaemlékezés formájában íródik le, egyáltalán nem az lesz, amit most élünk át.
... Rézsút szemben a házunkkal, közvetlenül a híd előtt, három haditengerészeti nehéztüzérségi löveget állítottak fel. A rakparton megint háborús sürgés-forgás látható. Miközben kerekes kocsimmal a hivatalba igyekeztem, állandóan tüzeltek. A lövedékek valahol a Nyevszkij, a Szadovaja környékén robbantak.
Mindaz, amit láttam, igen nyomasztó benyomást keltett. Nagy megpróbáltatások várnak ránk a jövőben... És M. F. megrongált szervezete, pattanásig feszült idegei ma csődöt mondtak: feleségem sírva fakadt... Csendes, titkolt félelemmel nézek rá — arca elfeketedett, megnyúlt, és tegnap panaszkodott, hogy fáj az alsó ínye.. . Ma reggel is nagyon gyenge volt, most pedig dolgozik: tűzifát hozott fel a pincéből a második emeleti lakásunkba, befutott a kis vaskályhába, feltett főzni húsz dekánál kevesebb borsót kettőnknek két napra — mindazt, amit jegyeinkre a hónap első harmadának végéig kaptunk. — Lehet, hogy nem bírom ki — mondja M. F. halkan, szelíden. És roppant erős jellemű feleségem és társam ráncos, öregasszonyos (!) arcán kövér könnycseppek gördülnek alá.
Életünk óráról órára egyre bonyolultabbá válik. Aki teheti, siet elhagyni a várost. És mi vár ránk?... — Miránk — mondja az én M. F.-em — teljes reménytelenség vár. Én igyekszem megnyugtatni. Erőt veszek magamon. Versköteteket szedek elő. Mámorosan habzsolom őket. — Te filozófus módjára nézed az életet — mondja M. F., — én pedig egyszerűen szeretem... Tudod, én szeretem az életet...
Délután vakítóan ragyog a nap a Néva fehér fátyla és rakpartjai fölött, amelyeket az imént hullott, friss hó borít. Útközben eltakartam arcomat a vakító napsütés elől, és ezt gondoltam: nekem még itt van ez — a jelen pillanat. Ez itt van! A jövőre pedig nem kell gondolni!
A hivatalban azonban nem árultam el magam... Bizakodónak, élénknek mutattam magam; elbeszélgettem Andrejevvel, a történelemtudományok doktorával, aki valamit kotyvasztott a tűzhelyen. Megpróbáltam megszervezni a levéltári munka újrakezdését. A tűzhelyből, mint mindig, most is pernye szállt az égett aktákból, előttem pedig mogorva, fáradt, éhes emberek ültek, és szívem összeszorult a fájdalomtól.
Itthon — hideg és pusztulás; és ami a legszörnyűbb — létezésünk reménytelen. De én még nem adom meg magamat!
... Olyan sok dolgot gondoltam végig! Sokat feljegyeztem, de nem mindent. Januári-márciusi naplójegyzeteim természetesen alapos szerkesztésre szorulnak. Egyelőre azonban szeretném gondolataimnak, élményeimnek legalább egy részét feljegyezni, még ha megfelelő rendszer és kiforrott stílus nélkül is. . . Sietségem indokolt.
Ma a járdán utat kellett engednem két, egymáshoz kötött szánkónak. Egy holttest feküdt rajtuk, amelyet szerető gonddal világoskék plüsspaplanba burkoltak. És nem tudom, miért, de valahogy megremegtem. Hiszen ez olyan megszokott kép napjaink Leningrádjában. Más járókelőknek a szeme sem rebbent! Felesleges idegesség, érzékenység? Nos, nevezzék, aminek akarják. Én megremegtem. Éppen ettől a világoskék plüss-paplantól. Sok, lenvászonba vagy rongyba csavart holttestre közömbösen néztem. De ennek a paplannak a világoskék színe a jéghideg napsütésben olyan élénk volt, hogy valósággal a szemembe vésődött.
Az egyetem, az én kihalt, elhagyatott, drága, régi épületem mellett találkoztunk... Gondolataimba merülve, így értem el a Képzőművészeti Akadémiáig, amely szintén kihalt és elhagyatott volt. .. A bezárt főbejárat előtt a hóban valaki ürülék sötétbarna nyomát hagyta. Szemközt a szfinxek — állandó útitársaim életem e tizenkét és fél éve alatt. Körülöttünk hókupacok. Őket is hó borítja, de állnak, egyelőre állnak. És engem nyugalom fog el. A szfinxek az emberiség 3500 éves előtörténetéről beszélnek nekem. Az emberiség igazi történelme előttünk van!"

„Az élet útjá"-n végzett munkáról éppen eleget írtak, és nekünk is sokan meséltek erről. Olga Ivanovna Moszkovceva szintén ezen az útvonalon dolgozott, lánya azonban Leningrádban maradt. Mihelyt alkalom kínálkozott, Olga Ivanovna felutazott érte. A kislány tizenhárom éves volt. Olga Ivanovna a főnökétől előre, hitelbe „két egész kenyeret", meg káposztát kért, de nem feketét, amilyet kapni szoktak, hanem — „zsenge fehér káposztát, mert a kislányom gyenge, beteg, talpra kell állítani. Meg egy kevés heringet. Nos, a társaim is adtak kölcsönbe néhány falatot a magukéból. Összeszedtem egy kistányérra valót, és elvittem a kislányomnak. Ő pedig elzavart: nekem nem kell ez a kenyér, inkább meghalok. Hol szereztél két egész kenyeret? Loptad! Mondom, nem loptam, kiküldetésbe jöttem, itt vannak az irataim, a kenyérről is van írásom... Magammal vittem a kislányomat. Nem tudott járni. Kivitték az autóba, segítettek nekem. Ahogy a Ladoga-tó jegén haladunk, folyton azt nézzük, él-e vagy nem? Azután lassanként járni kezdett. Mindennap a konyhába vittem. Ott fenyőágakat vágott, vitaminnak. Mi vasutat építettünk a Ladogához. . ."

Bár könyvünk első és második részében egyaránt akadnak a leningrádi gyermekek, lakosok evakuálásáról szóló beszámolók, visszaemlékezések, naplójegyzetek, arra nem volt lehetőségünk, hogy ismertessük annak a nagyon is megfeszített munkának valamennyi oldalát, amelyet a legkülönbözőbb - párt- és katonai - szervezetek végeztek, hogy megszervezzék „Az élet útjá"-t a Ladoga-tó jegén keresztül.

Egy köteg megsárgult lap, amelyet rozsdás gemkapocs fog össze. Egy szociális osztag jelentései. Valamennyi M. Lazarevről szól, aki 1921-ben született, és a Mezsdunarodnij proszpekt 18. alatt lakik. A Komszomol-osztag leánytagjai, az első jelentés alapján ítélve, megállapították, hogy Lazarev egyedül van, és eszméletlen állapotban fekszik.
„Legyengült, egyetlen rokona sincs, senki sem gondozza. Jelenleg egy idegen család szobájában fekszik, de 1942. III. 31-én őket is evakuálják. Lazarev elvtárs akkor egyedül marad a lakásban. Tűzifája nincs. A Martti gyárban dolgozik, a 22. műhelyben. Nincs pénze, nincs, aki elmenjen az élelmiszerjegyeiért. Anyja halála után holmijaik a zálogházban maradtak. Azt kéri, hogy minél hamarább küldjék kórházba."
A jelentést Krilova, a dolgozók helyzetének kivizsgálására alakított szociális osztag tagja írta alá, 1942. március 29-én.
A kerületi pártbizottság titkára ezt írta: „Fel kell venni a kapcsolatot az Októberi kerületi pártbizottsággal, hogy segítse Lazarev elvtársat abban, hogy befeküdhessen a gyári kórházba."
Az osztag tagjai pedig egyelőre továbbra is ellátogattak Lazarevhez. Jelentéseikben mindegyik nap szerepel:
Április 1. „A beteg Lazarev számára vásárlási könyveket kaptunk, bejegyeztettük egy üzletben, kiváltottuk a kenyeret, ebédet vittünk az étkezdéből, megetettük. K. Svecova, rajparancsnok."
Április 3: „A Martti gyárban felvettük a táppénzét. Ebédet vittünk az étkezdéből, megetettük."
Április 4-én Svecova és Kirjuskina kiváltja a kenyéradagját, ebédet visz, megeteti és megmosdatja a beteget. És így megy ez mindennap, április 9-éig. Az utolsó feljegyzés: „... kérésére elmentünk a Frunze kerületi 28. számú rendelőintézetbe, kihívtuk az orvost. K. Svecova, rajparancsnok, Kirjuskina közlegény."
Több jelentés nincs.

Mi mindennel foglalkoztak ezek az osztagok! Alekszej Sitov közlegény a frontról írt levelében azt kéri, menjenek el a Maklin proszpekten levő lakásába, és nézzék meg, „milyen állapotban van, ha pedig laknak benne, akkor ki, hogy levelezhessek azzal az elvtárssal. A dolog úgy áll, hogy leveleket várok a rokonaimtól, és ezek a levelek talán felbontatlanul, visszaküldve ott hevernek, mert a házban senki sem ismeri a címemet."

Egy hadiipari üzem pártbizottsága köszönetet mond M. Szidorovának, a szociális bizottság elnökének a segítségért, amelyet az annak a brigádnak nyújtott, amely a hátországból érkezett, hogy magával vigye a gyári dolgozók családjait. Amennyire a rövid levél szövegéből megérthető, a brigádnak 190 családot kellett felkutatnia. A belövések, a tüzek miatt sokan elköltöztek, az egyik meghalt, a másik kórházban feküdt. Ennek a szociális osztagnak a lánytagjai tisztázni tudták a helyzetüket és állapotukat. A városban akkor gyalog kellett végigjárni temérdek címet, kórházakba, házkezelőségekre, gyermekotthonokba ellátogatni. „Mi, az evakuációs brigád, teljesen világos és pontos választ kaptunk önöktől valamennyi családról. Még egyszer köszönetet mondunk a szociális osztag egész kollektívájának."

Lehetetlen összeszámolni és figyelembe venni mindazt, amivel a harcoló Leningrád, a dolgozó Leningrád a győzelemhez hozzájárult. A szétzúzott ellenséges hadosztályok és csapatok, a Kirov gyárban kijavított „KV"-harckocsik, az elkészített lövedékek, aknák számát persze közölni lehet. De hogyan lehet felbecsülni azoknak a hozzájárulását, akiket Knyazev Leningrád passzív védőinek nevez, akik csupán éltek és igyekeztek dacolni a halállal a blokádba zárt városban, megmenteni gyermekeiket, mint Ligyija Ohapkina és ezer meg ezer más asszony tette? Vagy az olyanokét, mint Jura Rjabinkin? Nem fogjuk összeszámolni, hány gyújtóbombát oltott el - mégha ezek nem is lettek volna, Jura akkor is az élő Leningrád része marad.
Mivel járultak hozzá a győzelemhez például az olyan leningrádiak, akiket ma még a Honvédő Háború résztvevőinek, veteránjainak sem tekintenek? Szergej Narovcsatov költő, aki a szinyavini mocsarakban harcolt, ezt mondta nekünk:
- Mi bizony, éhesen és kimerülten, nem tudtunk volna annyira helytállni ott, ha nincs mellettünk az élő város, az óriási és élő Leningrád! Csupán egy erdőt, csupán egy mocsarat lehetetlen lett volna így védelmezni.

Ligyija Ohapkina és Jura Rjabinkin szintén a leningrádi front nélkülözhetetlen része volt. De vajon csak a leningrádi fronté?
„Moszkva tartja magát, Leningrád nem adja meg magát!" — mennyire fontos volt ezt hallani, tudni a belorussziai erdőkben! Nem utólag, hanem éppen abból a háborús időből merít könyvünk egyik szerzőjének emlékezete olyan érzéseket és tényeket, amelyek igazolják, milyen sokat jelentett a belorussziai földalatti szervezetek tagjai és partizánok számára az, hogy Leningrád tartja magát. Nekünk fontos volt az, hogy Leningrád nem csupán rendíthetetlenül helytállt, hanem mintegy értéktelenné tette az ellenség erejét és magabiztosságát. Mi akkor nem tudtuk, nem tudhattuk, milyen áron, milyen erőfeszítés révén lehetséges ez. Az volt fontos, hogy a város tartotta magát - azután, hogy a saját szemünkkel láttuk a keleti irányú német előretörés megdöbbentő kezdetét. Leningrád megállította ezt az előretörést, és megmutatta, hol van a németek erejének a határa: a németek hadseregét Moszkva előtt szétzúztuk. A Néva menti város az ellenség tehetetlenségét igazolta, s ez a Hitler számára borzalmas tehetetlenség, ez éveken át tartott, egyetlen lépést sem tudott tenni előre.
Mi akkor nem tudtuk, kinek mondjunk ezért köszönetet. Az a körülmény, hogy könyvünk megalkotásában egy belorusz író is részt vesz, ilyen — bár elkésett — főhajtás lesz mindazok előtt, akik a városban harcoltak. Most már látjuk, hogy a valódi leningrádiak nem sziklából faragott, hanem hús-vér emberek voltak, de annál nagyobb tiszteletet érdemelnek.

„...VALAMIÉRT LEVETTE A SAPKÁJÁT"

Ligyija Ohapkina már elveszítette reményét, hogy elutazhat a városból, amikor — március 4-én — felkereste ugyanaz a hadnagy, aki csomagot hozott a férjétől, és arra kérte, sürgősen készüljön fel az elutazásra.
„Autón megyünk majd a Ladoga-tó jegén keresztül. Ehhez úti okmányokat kell szereznem a kerületi tanács vébétől, azután pedig be kell néznem a Csajkovszkij utcába, a csomagért. Elmentem a Vaszilij kerületi tanács vébéhez, megszereztem az okmányokat. Figyelmeztettek, hogy az út veszélyes. Előfordultak olyan esetek, amikor az autók alatt beszakadt a jég. Ami pedig a legfontosabb, tették hozzá, mi ezért nem vállaljuk a felelősséget. Nevetséges volt ezt hallanom, és ezt mondtam: ha mi itt éhen halunk, ezért vállalják a felelősséget? Nem, én elutazom, bármi történjék is; és másnap reggel, miután megetettem a gyerekeimet és megcsókoltam őket, elindultam a csomagért. Magammal vittem a szánkót, és előbb a férjem bátyjához mentem azért a bőröndért, amelyben néhány holmim volt, például a férjem öltönye, az én átmeneti kabátom. Ő a Pervaja Krasznoarmejszkaja utcában lakott, ez igen hosszú út volt. Minden különösebb esemény nélkül eljutottam oda. Magamhoz vettem a bőröndömet, és arra kértem őket, hogy kísérjenek el. Megígértem, hogy megosztom velük azt, ami a csomagban van. Még nem kaptam meg. Ők azonban visszautasították. Szintén megviseltnek látszottak. Innen megint csak az egész városon keresztül a Csajkovszkij utcába mentem, hogy átvegyem a csomagot. Útközben megint betértem egy üzletbe kenyérért, és az egészet megettem, mert azt reméltem, hogy a gyerekeknek azt adom majd, ami a csomagban lesz. Állandóan a gyermekeim miatt aggódtam. Vajon mit csinálnak ott egyedül, éhesen, biztosan az ágyban fekszenek és sírnak. Már sötétedni kezdett, este nyolc óra volt. Amikor megszereztem valamennyi okmányt és átvettem a csomagot, hazaindultam.
Amikor végre hazaértem, már éjjel három óra volt. A szánkót nem tudtam áthúzni a kapu magas küszöbén keresztül. Mindent az utcán hagytam, és majdhogynem négykézláb másztam fel a lépcsőn az ajtóig. Kinyitottam, Rózát szólítottam, s egy pillanatra benéztem a szobámba. Amikor a gyerekek meghallották a hangomat — sírni kezdtek, két szólamban. Ó, kedveskéim, hát éltek, mindjárt adok nektek enni... Rózával lesiettem a lépcsőn. Mondom neki: fuss, rohanj, a kapu előtt áll a szánkó, rohanj! Sok ennivaló van rajta, annyit adok, hogy torkig laksz. Nagy üggyel-bajjal felcipeltük az egész poggyászt. Én levetkőztem, és kimerültén leroskadtam az ágyra. A gyerekek sírtak, én meg vagy húsz percig képtelen voltam odamenni hozzájuk. Azután felbontottam a csomagot, és kiderült, hogy majdnem csupa rozslisztből készült kétszersült van benne, és csak két csomag köles. Gyorsan befutottunk, kását tettünk fel főni. Enni adtam a gyerekeknek és Rózának. Egész éjjel készülődtünk. Én a kezemet sem tudtam mozdítani. Róza két asszonyt hívott, ők segítettek nekem, én pedig kétszersültet adtam nekik.
A következő napon, 1942. március 6-án, a poggyásszal és a gyerekekkel újra elindultam a Csajkovszkij utcába. Ott volt a gyülekező. Egy asszony vállalta, hogy viszi a holmimat, én meg a gyerekeket vittem. Neki már adtam fél kiló kölest és négy rozskétszersültet. 11 óra volt, a gyülekezőt pedig 12 órára tűzték ki. Az asszony, akárcsak jómagam, gyenge volt, nehezen húzta a szánkót. Mindketten alig mozogtunk. Nagyon idegeskedtem, féltem, hogy elkésünk. Az utcán hóvihar sepert, heves szél fújt. Már fél kettő volt, mi pedig még csak a Lityejnij-hídig jutottunk el. Mi lesz, ha elkésünk? Akkor minden kínlódásom, végső erőfeszítésem hiábavaló lesz. Már majdnem az összes kétszersültet szétosztottam, a kását is. Megint éhezni kell! Ezekre a gondolatokra majd megszakadt a szívem. Halántékom lüktetett. Megint elöntött az izzadság. Az útra tiszta fehérneműt vettem fel, két gyapjúruhát, és föléje még a férjem öltönyét is, hogy ne fázzak, meg hogy megmaradjon. Melegem lett. Kigomboltam a felöltőmet; a szél perzselte az arcomat, de én semmit sem éreztem. Még egy utolsó erőfeszítés, még egy lépés, még egy. Megint számoltam a lépéseket. Ettől az úttól, a széltől azután megfáztam, és gennyes mellhártyagyulladásom volt, magas lázzal — erről azonban később szólok.
Mire megérkeztünk, már három óra volt. Az autó ott állt, nem indult el. Kiderült, hogy nemcsak én késtem el, hanem mások is. Amikor beszálltam a kocsiba, újra figyelmeztettek, hogy az út veszélyes. Az ellenség tűz alatt tartja, meg más efféle. Én azt mondtam, hogy tudom, és mégis megyek. Miközben áthaladtunk a városon, gondolatban elbúcsúztam tőle.
A tó fölött is kisebb hóvihar sepert. Eleinte gyorsan haladtunk, azután egészen lassan. Egy ember ment előttünk, az utat vizsgálta, sílécével szétkotorta a havat, mivel a gödröktől féltek, amelyeket az ágyúgolyók vágtak.
Erről az útról verset írtam:

Utak — jaj, megsokasult, nagy utak: 
vidámak, szélesek és zajosak. 
Esők, viharok kacarászva bejárják,
suhogva kísérik a nyírek, a nyárfák... 
Egy másmilyen út szökik ím, a szemembe: 
a Ladoga útja, a jégbe meredve; 
az emberek akkor azon menekültek...
* Lothár László fordítása

Ezen az úton, hóviharban, mentem én autón, a kislányommal és a fiammal.
... Tízen-tizenketten voltunk a kocsiban. Csupa asszony és gyerek. A sofőr katona volt, és mellette szintén egy férfi ült a vezetőfülkében.
Én voltam a leggyengébb. Úgy rémlett, sokáig, nagyon sokáig megyünk. A teherautónak furnérlemez-oldalfala volt és a motorból egy kevés fáradt benzingőz beszivárgott a belsejébe. Szédültem, fájt a fejem. Gyermekeimmel együtt félájult állapotban voltam. Émelygett a gyomrom, néhányszor hánytam, a hideg rázott. Éreztem, hogy magas lázam van. Egész testem forró volt. Valaki adott orvosságot. Hideg törülközőt tettek a fejemre. Már közömbössé váltam mindennel szemben, többször is elveszítettem az eszméletemet. Valahányszor magamhoz tértem, megkérdeztem, hol vagyunk, hol vannak a gyermekeim. Azt felelték: itt vagyunk, az autón, a gyermekek élnek. Valaki enni adott nekik, valaki a bilire ültette őket. El sem tudom képzelni, hogyan bírhattam ki ezt az utazást. Anyai ösztönöm - mint mondani szokás - bizonyára az utolsó leheletig harcolt a gyermekeim életéért.
... Az első pihenő. Az első evakuációs állomás. Jólelkű, derék emberek fogadtak. Lesegítettek az autóról, bevitték a gyerekeket. Engem letettek egy padra. Újonnan épült, nagy fészer volt, a szélén lócák, a közepén két-három vaskályha, amelyet állandóan fűtöttek. Ennivalót hoztak nekünk. A gyerekeknek sűrített tejjel készített grízt adtak, nekem húslevest hoztak metélt tésztával. Én azonban nem tudtam enni. Az egész szám és a torkom valahogy lepedékes, érdes volt. Nem tudtam nyelni, meg étvágyam sem volt. A sofőrnek adtam az ebédemet. Másnap továbbutaztunk. El kellett jutnunk Cserepovecig. Ideiglenesen ott állomásozott a férjem alakulata. Útközben még megálltunk a leningrádi terület egyik falujában. A németek majdnem teljesen felperzselték. Az egyik épségben maradt házban töltöttük az éjszakát. Nagyon rosszul éreztem magam, szörnyen köhögtem. A lázam nem szűnt. De kaptam aszpirint, az egyik asszonynál volt. Azután még egyszer megálltunk, Tyihvinben. Ez a város kétszer a németek kezére került, és a mieink mindkétszer visszafoglalták. Majdnem az egész város romokban hevert.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)


... Végre megérkeztünk Cserepovecbe, ez 1942. március 11-én volt. Amikor az autó megállt az egyik ház előtt, a férjem azonnal felugrott a kocsiba. Körülnézett, és azután leugrott. Nem ismert meg bennünket, én persze azonnal felismertem őt. Az izgalomtól elszorult a lélegzetem, és nem tudtam megszólítani. A gyerekek nem ismerték fel. Férjem egyenruhában volt. Hallom, hogy kérdezősködik, megjöttem-e vagy nem. Azt felelik neki, hogy az asszony a gyerekeivel az autón van. Erre újra felszállt, és szemügyre vette az utasokat. Lassanként felismert, és rekedt hangon kérdezte: — Ti vagytok, ti vagytok?! — és megint leugrott a kocsiról. Sírva fakadt, és valamiért levette a sapkáját. Miután végre erőt vett magán, így szólt: — Lida! Tolja! — és megint könny csillant a szemében. Én semmit sem tudtam válaszolni. Csak néztem és hallgattam. Mintha valami fojtogatta volna a torkomat. Szólni akartam, a nyelvem azonban valahogy elzsibbadt. A kocsi teli volt batyukkal, és én éppen a sarokban ültem. Akkor a kisfiát hívta: — Tolja, no gyere ide gyorsan apukához! - Én valahogy idegen hangon feleltem: - Nem tud járni. - Az egész beszélgetés úgy hangzott el, ahogyan leírom. A találkozás örvendetes volt és keserű. Egész életemre emlékezetembe vésődött. Azután a férjem sorjában kicipelt bennünket az autóból, és bevitt egy házba. Négy család kapott egy üres szobát. Mindegyik család egy sarkot foglalt el.
... A szobában sötét volt. Cserepovecet is elsötétítették éjszakára. A férjek egészségesek — a feleségek pedig elcsigázottak. Az asszonyok halkan sugdolóznak a férjükkel, szipognak. Én nem tudtam beszélni. Lázam volt, fájt a fejem, a mellem. A háziasszony szerzett valahol tejet, és forrón adta oda nekem és a gyerekeimnek. Azt mondta, holnap megint tud tejet és krumplit szerezni. Nagyon örültem. Tej, krumpli — micsoda boldogság! Elhatároztam, hogy fehérneműt váltok. Amikor levetkőztem, megmutattam a meztelen testemet a férjemnek. Idenézz, mondtam, milyen lettem. Csupa csont és bőr voltam. Különösen ijesztő lett a mellem - kilátszottak a bordáim. Én pedig szoptató anya voltam, amikor a háború elkezdődött. A lábam vékony, alig vastagabb egy félliteres üvegnél. Vászja rámnézett, megint pislogni kezdett. Nem tesz semmit, mondta, ha a csont ép, akkor hús is lesz rajta. Semmiféle testi kapcsolat nem volt közöttünk, erről szó sem lehetett, bár tíz hónapja nem találkoztunk. Öt napot töltöttünk ebben a szobában. Azután úgy határoztunk, hogy Szaratovba utazunk. Férjem tíz nap szabadságot kapott. Szaratovban rokonaim voltak: anyám és két nővérem. Felszálltunk egy Leningrádból jövő tehervonatra. Az utasok Leningrádból evakuáltak, ugyanolyan soványak és kimerültek voltak, mint én. Annak a hadnagynak a felesége és a fia is velünk volt, aki eljött hozzánk Leningrádban. Velem akartak jönni Szaratovba. Útközben a legyengült és beteg emberek sorra meghaltak.
Mindegyik megállóhelyen kaptunk enni, és a férjem a kis lábassal a pályaudvarra szaladgált. Kását vagy levest hozott, de én jóformán semmit sem ettem. Egyre rosszabbul éreztem magamat. Az egyik megállóhelyen én is kiszálltam, hogy friss levegőt szívjak. A férjem eközben a gyerekeket etette. A vonat váratlanul elindult — nem sípolt, és az utasokat sem figyelmeztették. Én lihegve futni kezdtem a vagon után, nem volt messze, és sikerült belekapaszkodnom a fogantyúba. A vonat gyorsított. Valaki felkiáltott: — Lida odakint kapaszkodik! - Szemem előtt elsuhant a férjem arca, a gyermekeim arca, és ez a gondolat ötlött fel bennem villámgyorsan: »Lám, hol kell meghalnom! Nem az éhségtől, nem a bombázástól halok meg, hanem most, így«. És elájultam. Vászja még idejében megragadta a felöltőm gallérját, a hadnagy pedig segített felhúzni a vagonba. Amikor felocsúdtam, észrevettem, hogy mindkét nemezcsizmám orra le van vágva. A jobb lábam hüvelykujja megsérült, vér szivárgott belőle. Ha a nemezcsizma nem lett volna bő — nem az enyém, hanem a férjemé volt —, akkor a kerekek talán levágják a lábamat — a lábfejemet, vagy még följebb. Ha a férjem akár csak egy másodperccel később ragadja meg a galléromat, és nem húz el engem a kerekektől, akkor a vonat halálra gázolt volna.
Ilyen élmény után és a betegségem miatt végképp ágynak estem. A szakadatlan köhögés és a magas láz elgyötört, és már azt gondoltam, hogy meghalok útközben. A vonat lassan haladt. Az egyik megállóhelyen egészségügyi katonák szálltak fel. Az orvos futólag megvizsgálta az utasokat, és parancsot adott, hogy a gyengéket, a súlyos betegeket vigyék ki hordágyon. Amikor rámpillantott, engem is el akart vitetni: - Ezt kórházba kell szállítani: kiütéses tífusz — mondta. Én azt feleltem, hogy már huszonkettőben, kislány koromban volt kiütéses tífuszom, ez most bizonyára tüdőgyulladás. Mire ő: — A kórházban majd elválik.
A bőröm száraz volt, a legyengültségtől hámlott, és mintha kiütés lett volna rajta, olyasféle, mint a megkopasztott tyúkon. Hát ezért gondolta az orvos, hogy tífusz. A férjem megijedt. Ha kórházba visznek, akkor a gyerekekkel mi lesz? Amikor az orvos és az egészségügyiek elmentek, elhatároztuk, hogy gyorsan kiszállunk a vonat túlsó oldalán, közvetlenül a hóba. Az az asszony a férjével és a fiával szintén kiszállt velünk. A vonat elindult, és mi ottmaradtunk a holmijainkon ülve, a hóban. A két férfi elment, hogy megtudja, milyen állomás ez, és lovas szánt szerezzen. Amikor visszatértek a szánnal, a férjem közölte, hogy Szemibratovo állomáson vagyunk, a jaroszlavli területen.
Berakodtunk, a pályaudvarra hajtottunk. Engem lefektettek egy padra, sem járni, sem állni nem tudtam. Az emberek körénk sereglettek, engem néztek. A külsőm nyilván különös érdeklődést keltett, és megijesztette őket:
-  Milyen sovány, szörnyen néz ki, és még csecsemője is van.
-  Dehogy, biztosan nem is az övé.
-  Ez tán a gyerek nagyanyja.
A jaroszlavli terület egyik falujában megálltunk. Sokáig senki sem mert befogadni bennünket, féltek tőlem, azt hitték, hogy fertőző beteg vagyok. Végül egy asszony beengedett a házába. Férjem a következő napon elutazott. Egy zsák krumplit vett nekünk. Vagy fél kiló falusi teavajat és tejet szerzett. Búcsúzóul homlokon csókolt. Én azt mondtam neki: úgy csókolsz meg, mint egy halottat. Akkor ő szájon csókolt. Sokáig betegeskedtem. Eljött hozzám a falusi orvos, és szintén azt állapította meg, hogy tífuszom van. A háziasszony megijedt, s engem kivittek a hideg és piszkos kamrába. Két napig feküdtem ott. Azután, amikor az orvos újra eljött, és alaposan meghallgatott - tüdőbetegséget állapított meg. Ezután rendszeresen eljött és köpölyözött. Több mint egy hónapig voltam beteg. Azután lábadozni kezdtem. Amikor felgyógyultam, egy kolhozba álltam be dolgozni, mint kolhoztag. A végkimerülésig robotoltam, hogy keressek valamit. Mindazt a ruhaneműt, amit magammal hoztam, tejre cseréltem el, a gyerekeknek. Soha életemben nem voltam falun, és nem ismertem a paraszti munkát, az élet azonban megtanított rá. Három évig éltem falun."

Ez Ligyija Ohapkina története. Egy anya története, aki megmentette a gyermekeit. Azt mondhatja valaki: ebben semmi rendkívüli, hősi nincs, így kell lennie... Bizonyára. Csak az anya boldogsága volt rendkívüli, aki megmentette a gyermekeit, és úgy hitte, még a halált is legyőzte. Ligyija Ohapkina még nem tudta, hogy Nyinocskája mégis meghal tuberkulózisban és súlyos gyomorbetegségben, amelyet Leningrádból hozott magával. Már az evakuációban hal meg, mint ezer meg ezer más leningrádi, aki úgy vélte, hogy kiszabadult a blokádhalál jeges öleléséből.
Amikor valaki Ligyija Ohapkina feljegyzéseit olvassa, az jut eszébe, hogy itt a szeretet és az éhség ütközött össze. Azt mondják: „a szeretet és az éhség kormányozza a világot", azaz, hol az egyik, hol a másik van túlsúlyban. Itt meg nyílt, kegyetlen tusában ütköztek össze, a csatatér pedig — egy anya szíve. Az Ohapkin család három tagja persze éhen halhatott volna Leningrádban, de ez sem lett volna a szeretet veresége - Ligyija Ohapkina anyai szeretete helytállt. Semmi sem tudta megtörni.
Amikor Ligyija Ohapkinára gondoltunk, önkéntelenül összehasonlítottuk Jura Rjabinkinnal és G. A. Knyazevval. Ha meg kell határozni a legfontosabbat, ami mindegyikükben lejátszódott, akkor ez bizonyára a következő: a lelkiismeret munkája — Jura Rjabinkinnál, az értelem, a szellem munkája — Georgij Alekszejevics Knyazevnál, és a szeretet munkája - Ligyija Ohapkinánál. Naplóik, feljegyzéseik elsősorban éppen ezt a három elvet domborítják ki. így történt, hogy három hősünk az emberi lét három döntő támaszpillérét testesítette meg.

IGAZAK ÉS HAMISAK

G. A. Knyazev:
„1942. IV. 9. A háború kétszázkilencvenkettedik napja. Sietek élni. Ma kora reggel ébredtem fel, és agyam nyomban működni kezdett. Ezt meg kell csinálni, azt be kell fejezni, néhány hónap alatt legalább részben el kell végeznem azt, amire három év is kevés volna!
És szeretnék sok mindent feljegyezni... Himnuszokat, poémákat szeretnék írni az asszonyról, a feleségről és társról. Azokról a feleségekről, akik harcoltak és próbálták megmenteni, de többnyire mégis elveszítették a férjüket - Berg csillagászt, Csajev régészt és sok más férfit -, meg arról az egyszerű asszonyról is, aki férjének, Blohinnak, a Központi Levéltár kapusának utolsó óráiról mesélt nekem.
Egy jövőbeli költő, akinek a szeme elé kerülnek teleírt lapocskáim, talán ihletet merít belőlük, és egy ilyesféle himnuszt vagy poémát írt egy asszonyról, aki önzetlenül és önfeláldozóan elvisel minden terhet, és teljes erejével védelmezi férjét... Azt, hogy még élek, M. F.-nek köszönhetem. Milyen önfeláldozó, dolgos asszony és szerény hősnő az én feleségem, és ezek egyáltalán nem csak szép szavak!...
1942. IV. 13. A háború kétszázkilencvenhatodik napja. Valaki mondta: »Az ember túlságosan szélesen csapongó, nem ártana szűkebbre fogni...« Én ezen a télen állandóan csak a jelen pillanatért élek; ugyanakkor azonban a múlt évszázadokban, évezredekben is, kronológiai vázat állítok össze a művelődéstörténet számára A kultúra mérföldkövei és a véres kudarcok nyomán címmel. Milyen végtelenül szélesek az ember lehetőségei: szárnyalások, bukások, lángelmék, az elsőrendű nagyságú, óriási csillaghoz hasonlatosak, és szörnyetegek, gazemberek; olyanok, akiknek a nevét tudja a történelem, s azok a névtelen, senki előtt nem ismert milliárdok, akikre soha senki nem emlékezhet, mert semmit sem tud róluk, de akik éltek és meghaltak, s lényegében ők az emberiség!...
Íme az élet a valóságban, íme az emberek a valóságban. .. És nagy-nagy borzalom fog el: mit műveltek ők az életük számára ajándékozott földdel, mivé változtatták!... Vér, könny, nagy tűzvészek, erőszak, akasztófák, kivégzések, rablások és szenvedések, szenvedések az egész világon!... És ezt azok az emberek művelték, akik között ott volt Krisztus, Szókratész, Szent Ágoston, Konfucius, Lao-ce, Buddha és Tolsztoj is!...
1942. V. 12. A háború háromszázhuszonötödik napja. Kiderül, van egy kortársam, aki feljegyzi a kósza híreket. Én, mint már említettem, nem vetettem papírra ilyeneket, csupán a tényeket; kósza hírt csak akkor jegyeztem fel, amikor az valamilyen tényre vonatkozott, amelyet nem tudtam ellenőrizni. Ez a kortársam: J. G. Oldenburg.
Ma ez az asszony segített levenni a ház faláról egy plakátot, amely szülővárosunk védelmére szólított fel. Ez a plakát egész télen ott lógott, esőben, hóban, tüzérségi tűz közepette: »Nem adjuk fel szülővárosunkat!« A leningrádiak megvédtek városukat. Néhány év múlva ez a plakát muzeális ritkaság lesz. Utódaink fejet hajtanak majd előtte. Ez a féltő gonddal megőrzött papírfoszlány többet fog mesélni a Leningrádban átélt eseményekről, mint sok száz írott oldal. Korának élő dokumentuma...
És amikor J. G. Oldenburg segített levenni a falról ezt a plakátot, akkor azt is elmondta, hogy több füzetet írt tele: napról napra feljegyezte a benyomásait, és mindazokat a kósza híreket, amelyek a fülébe jutnak.
Tehát nem egyedül írok. De úgy, ahogyan én írok, más nem ír.
Romasevszkij a háború eleje óta rendszeresen jegyezte a légiriadókat (1942. májusig 359-et számolt össze), ügyeletessége idején pedig mindenféle eseményt. Ugyanezt, mint kiderül, V. A. Petrov is feljegyezte. Egyet-mást én is papírra vetettem. Tehát anyag akad, mégpedig jócskán! Csak regisztrálni, megőrizni, tanulmányozni kellene őket. ..
Megtudtam, hogy a téli hónapok alatt házunk 200 lakója közül 65 halt meg, vagyis körülbelül 35 százalékuk."
Máshol pedig ezt olvassuk:
„1942. IV. 26. Azt hallottam, hogy meghalt egy öregember, akinek bizonyos mértékig köze volt a művészethez. Holmijai között találtak egy maga készítette érmet, rajta ez a felirat: »1942-ben Leningrádban éltem«. A háború után valamennyi leningrádinak talán ilyen érmet kellene adni.
És még valami: én a város valamelyik szép helyén vagy az egyik parkban emlékművet állítanék mindazok tiszteletére, akik a blokád idején meghaltak, a talapzatába pedig belevésném a halottak számát. Ez még fenségesebb lenne, mint a luzerni oroszlán." [A svájci Luzernben levő, sziklába vésett hatalmas oroszlán, amely a XVI. Lajos francia király szolgálatában álló svájci gárda 60 katonájának állít emléket.] (K. V. Polzikova-Rubec)

Hát ilyesmiről gondolkodtak ők 1942. áprilisban, amikor az első meleg napsütéstől már kissé újjáéledtek. Még gyengék, az utcákon változatlanul ágyúgolyók robbantak, házak omlottak össze, egy Szása Nyesztyerov nevű kamaszfiú azonban már odamegy a tükörhöz: „.. . disztrófiás — a tükörben megláttam ezt a szót".
Az emberek már néztek, nézelődtek, és láttak. A szomorúság, a szeretet, az önfeláldozás és a kötelességtudat hőstettei közepette másvalamit is észre lehetett venni.
Polarizálódás ment végbe, a jó feltárult, megmutatkozott a maga szépségében, a rossz pedig a maga rútságában. Különféle dolgok fordultak elő: fosztogatás és spekuláció, egyesek megszedték magukat az éhségen, élelmiszert loptak, aranyért, ékszerért, képekért, szőrméért cserélték el, és olyanok is akadtak, akik részegeskedtek, dorbézoltak („Egyszer élünk!") — mindenféle előfordult a sokmilliós városban. Furcsa azonban, hogy ezeket az eseteket a naplók ritkán idézik, ezeket fel kell kutatni, róluk kevesebbet írtak és nem szívesen emlékeznek rájuk, bár egyetértenek azzal, hogy ha ezeket a tényeket mellőzzük, akkor a kép hiányos lesz.
Látogatásaink során jártunk egy ismert gyűjtőnél. Az ő elbeszéléséből elsősorban a büszkeség tört elő amiatt, hogy a blokád idején sikerült gyűjteményét kiegészítenie. Hogy néhány kenyérmorzsáért cserébe bizonyos tárgyakat kapott más gyűjtőktől, akik már a halálukon voltak. Talán olyanoktól kunyerálta ki, akik evakuálásra készültek, és nem vihették magukkal ezeket. Ahogy ő elmondta, természetesen minden illendően festett; ő nem kunyerált — „segített", „megőrizte" azt, ami különben elpusztulhatott volna a szétbombázott házakban — amit a szomszédok esetleg eltüzeltek volna. Nem lehetett semmit rábizonyítani, ezért nekünk semmiféle jogunk sincs arra, hogy a nevét említsük, mondanivalója azonban teljesen egyértelmű és kellemetlen érzést keltett bennünk. Mint vérbeli gyűjtő, persze fanatikus volt. Akadnak önző, mohó, arcátlan gyűjtők, akik hajlandóak megalázkodni, kilincselni, sőt másokat becsapni. Itt azonban másvalamiről volt szó. Ennek a nagy lakásnak egy kis zugában éhen halt az apja, azután az anyja - ő pedig egyre csak cserélt, szerzett, gyarapította gyűjteményét. Ókori írók bronz mellszobraival díszített, óriási szekrényeket mutatott nekünk, ritka monográfiákat, metszeteket, megmutatta híres kartotékjait. Valóban páratlan kincsek voltak, de mibennünk már nem keltettek elragadtatást. Mi nem tudtunk gyönyörködni bennük. Lelkiismeretlenül és kíméletlenül kihasználta a tragédiát, s mellesleg nemcsak olyan tárgyakat gyűjtött, amelyekért rajongott, hanem nyilvánvalóan más művészi értékeket is.
Az igazat megvallva, kereséseink során egyetlenegyszer sem találkoztunk olyannal, aki a blokád idején üzérkedett, harácsolt, meggazdagodott volna a háború okozta nyomorúságon, aki egy vekni kenyérért aranyat, képeket kapott, aki szőrmét, bútort, bronztárgyakat, porcelánt vásárolt össze — kenyérért, kásáért. Olyanokkal sem találkoztunk, akik a kórházakban kifosztották a betegeket, akik élelmiszert loptak az étkezdékben, az óvodákban... Ilyenek bizonyára azok között akadhattak, akik kitértek az elől, hogy elbeszélgessenek velünk, akik nem voltak hajlandóak fogadni bennünket odahaza.
G. A. Knyazev pedig a fasiszták bombázása idején önfeledten szavalta Johann Wolfgang Goethe Prométheusz című versét:

e földet, az én
földemet meg nem ingatod,
s kunyhómat, nem a te műved,
se tűzhelyemet,
melynek parazsáért irigyelsz...
(Szabó Lőrinc fordítása)

Sem a kapzsiság, sem az önzés, sem az a csábítás, hogy mások rovására valamiképp életben maradhat, nem ingatta meg az ő „földjüket" - a lelkiismeretüket.

A KÖNYVEK SÚLYA

„1942. III. 14. Semmi különös nem történt. Egyik nap olyan, mint a másik... Az egyik éjszaka olyan, mint a másik" — ilyennek látszik G. A. Knyazev számára a háború kétszázhatvanhatodik napja. „A blokádot nem sikerült áttörni, s innen ered minden rossz... Én már régen elhatároztam: nem gondolok a jövőre. Most újra felvetődik a kérdés: mit csináljunk? Volt egy megmásíthatatlan elhatározásunk: Leningrádban maradunk, nem megyünk innen sehová. Most maga az élet tűzi napirendre azt a kérdést, hogy el kell hagyni Leningrádot. A következő telet, ha meg is érnénk, a szétrombolt városban, tűzifa nélkül nem élnénk át. Az idén télen sok tíz-, ha nem sok százezer, éhségtől elcsigázott ember egyszerűen kihűlt és megfagyott a fűtetlen szobájában. »Filozófusi nyugalommal« várni ezt a lehetőséget - semmi értelme. Tehát el kell dönteni a kérdést, hogy elutazunk-e Leningrádból. De hová menjünk? És a levéltárral mi lesz?
Ma nem mehettem a hivatalba, mert kézi hajtású kerekes kocsim nem működött, és M. F. gyengén érezte magát - így ma nem tudta volna ellátni lakatosi és sofőri teendőit.
És én naphosszat Baudelaire, Verlaine, Verhaaren és mások verseit olvastam. ..
1942. III. 15. A háború kétszázhatvanhetedik napja. Ma 55 éves lettem... Elfáradtam, elcsigázott az éhség és a hideg, erkölcsileg megviselt vagyok, az események forgószele megtépázott, de nem vagyok öregember, nem vagyok »elmaradott«. Én még elegendő erőt érzek magamban ahhoz, hogy harcoljak, ha pedig szükség lesz rá - meghaljak.. . Mit tegyünk! Az élet már mögöttem van. Igaz ugyan, nem sikerült három-öt évet nyugdíjban töltenem, a könyveimmel, a gyűjteményeimmel, a befejezetlen terveimmel foglalkoznom... Nehéz idők jöttek. Az egész világ, egész bolygónk lángba borult.
Korán keltem. A kályha mellett felöltöztem. Micsoda boldogság a hideg szobában a langyos kályha mellett melegedni! Éjszakára be volt fűtve, és reggelre még nem hűlt ki. Most az asztalnál ülök. A szobában rendetlenség van ugyan; a befutott kis vaskályhából csípős füst árad, és marja a szemet... De micsoda boldogság, hogy még mellettem van M. F. Ő tartja magát. Most kávét főz. Még ha a kezem el is gémberedik, és mindketten télikabátban vagyunk, de élünk. És szeretjük egymást...
-  Drága Kicsim (így nevezem M. F.-t, hűséges társamat és feleségemet), gyere ide hozzám...
És megcsókolom őt, a kedvest, aki úgy lefogyott, megöregedett... Ő pedig rám mosolyog a szemével, amely még mindig sugárzó, tiszta, s a tekintete gyengéd, nyájas.
—  Te vagy az én örömöm, a támaszom, a társam, az én hűséges feleségem, a boldogságom. ..
Nem tudom befejezni. S ezt gondolom magamban: »Hát vajon a mi életünk befejeződött, mindennek vége?...« És váltig elhessegetem ezeket a gondolatokat. Semmi szükség rájuk.
Leülünk kávézni. Én M. F. kezét melegítem. Az asztalomon Petrarca, Verhaaren, Blok... Mennyi gondolat, kép!... Még élünk!"

A könyv sokat jelentett és sokat számított a leningrádi blokád idején. Leningrád bőségesen el van látva könyvvel, könyvgyűjteményekkel: állami, intézeti, magángyűjteményekkel. Az egy lakosra jutó könyvek száma szerint talán a legelső város volt az országban. Emellett elsőrendű, ritka, antikvár könyvek halmozódtak fel. A háború előtt a Lityejnij proszpekten a házak nagy részének földszinti üzlethelyiségeiben könyvüzletek voltak. A kertek kerítései mentén antikváriusok pultjai sorakoztak. Itt mindent vagy majdnem mindent meg lehetett találni: régi francia regényt, a forradalom első éveiből való brosúrákat, egyházi könyvet, német műszaki kézikönyveket. Az antikváriusok nemezcsizmában, bundában, kesztyűs kezükkel csapkodva jártak fel-alá a könyvekkel zsúfolt elárusítópultok mellett, ahol a könyvbarátok böngésztek.
A könyv nagyon megsínylette a blokádot. Tüzekben égett, bombázástól pusztult, végül vele fűtötték a kis vaskályhákat, a tűzhelyeket, gyújtósnak használták, melegedtek mellette, és ezért nem lehet elítélni senkit. A könyvet azonban védték, mentették is. Nagyszerű történeteket meséltek erről a Közkönyvtár dolgozói, akik a legínségesebb, legkétségbeejtőbb időben átcipelték a raktárakba a meghalt gyűjtők, tudósok, könyvbarátok magánkönyvtárait, a gazdátlanul maradt gyűjteményeket, kimentették a könyveket a szétbombázott házakból, szánkókon, talicskákon, a karjukban hurcolták őket, az egész városon keresztül. Senki sem kényszerítette őket, nem volt utasítás erre, ezt a munkát semmivel sem jutalmazták. Szerették a könyvet, szolgálták a könyvet, ezért mentették, s rajtuk kívül egyszerű leningrádiak, pityeriek is.
A következőt mesélte el nekünk Zinaida Alekszandrovna Ignatovics, aki az élelmiszerhigiéniai tudományos-kutató laboratóriumban az egyik osztály vezetője volt. A forradalom előtt azoknak a lányoknak az eléggé tipikus útját járta végig, akik arra törekedtek, hogy az emberek javát szolgáló, értelmes tevékenységet végezhessenek: messzi földről Pétervárra jött, beiratkozott a Női Orvosi Főiskolára, vidéken részt vett a kolera-, azután a tífuszjárvány leküzdésében... Szerény, de igazán elvhű, intelligens, fáradhatatlanul szorgalmas asszony. Az az eset, amelyet elmesélt — tipikusan leningrádi.

„A blokád idején kettesben maradtam a férjemmel. Ő nagyon lesoványodott; már 1942-ben abbahagyta a munkát, nem tudott dolgozni. De szenvedélyes könyvbarát volt. Az unokanővérem, aki egyetemi tanár volt, és sikerült már októberben evakuálni a Nagy Földre, mielőtt elutazott, ezt mondta nekem: — Minden holmimat itthagytam. Ha mód lesz rá, nézzetek utána, mi van a lakásban, mert semmit sem vihettem magammal.
—  Nos, negyvenkettőben Leningrádban késett a tavasz, még áprilisban is nagyon sokáig hó volt. Végre hosszabbodni kezdtek a napok, és én azt mondtam a férjemnek:  — Menjünk el mégis Verocskához, nézzünk körül. — A mi lakásunkból mindenkit evakuáltak. Lakótársunk, egy mérnök, meghalt, a felesége a fronton volt. Az öt szobában csak mi ketten laktunk. Összekötöttünk két szánkót, és elindultunk. Unokanővérem a Marsmezőnél lakott, jó két kilométer az út, a Néván keresztül, a Tőzsde mellett. Nos, lassan elindultunk, odaértünk a Tőzsdéhez. És itt szörnyű ágyútűz kezdődött: a lövedékek vagy a vízbe, vagy a Tőzsde mellett csapódtak be. - Kerüljük meg a Tőzsdét, ott mégis csendesebb - mondtam.
Megérkeztünk Verocska lakásába, amely tárva-nyitva állt, persze minden holmi eltűnt, a könyvszekrények azonban épek. — Ó-ó! — örvendezett a férjem. — A könyvek épségben vannak! Elviszem őket! — Én, mivel már ismertem a gyengéjét, ezt mondtam:
—  Tudod mit? Csak a legérdekesebb könyveket vidd magaddal, mert üres szánkóval is csak alig-alig tudtunk eljutni idáig. — De amikor kiválasztotta mindet, látom: mindkét szánkó tele van. Megkérdeztem:  — Ennyi könyv? — A férjem így felelt: — Hogy lehet itthagyni Dosztojevszkijt? Ha itthagyjuk, akkor valamennyit elégetik! — Elindultunk a két szánkóval. Megint ágyútűz kezdődött. Mondom: - Forduljunk be megint erre. - Amikor nekifogtunk, hogy bekanyarodjunk, látom: a férjem hirtelen elsápadt, és összeesett! Én meg, úgy emlékszem, mintha ma volna: mi sokáig éltünk együtt, és egyetértésben éltünk, és legelőször — képzeljék — nem arra gondoltam, hogy a férjem meghalt, hanem arra, hogyan cipelem most őt holtan haza?!! Erre az érzésemre most is emlékszem! Nem azt éreztem, hogy meghalt, hanem hogyan cipelem őt holtan haza?! Hát karon fogva, szép lassan felvonszoltam a Tőzsde lépcsőjére. Lefektettem, azután az érverését kezdtem tapogatni - lassanként visszatért. Egy órát ült ott, és magához tért. Arról persze már szó sem lehetett, hogy ő húzza a szánkót. De a könyveket sem hagyhattuk ott. Elindultunk. Én karon fogva vezettem őt, és húztam a szánkókat. Bizonyára vagy három órát mentünk, amíg a lakásunkhoz értünk. A lift nem működött, s az már teljesen lehetetlen volt, hogy felmenjünk. A két szánkót odalent hagytuk. Én pedig a férjemet alig tudtam felcipelni a lakásba. Másnap reggel fel sem kelt az ágyból. Hagytam neki egy kevés ennivalót, és elmentem az intézetbe.
—  A két szánkó a könyvekkel pedig odalent maradt?
—  Igen, ottmaradt. Hazajöttem a munkából, és láttam: a szánkók üresek! Micsoda szörnyűség, gondoltam, egy ember majdnem meghalt a könyvek miatt, valaki pedig elvitte gyújtósnak! Elindultam felfelé, a negyedik emeleti lakásunkba. Amikor a harmadik emeletre értem, valami furcsa zajt hallottam, mintha kutya trappolna. Gondoltam: honnan volna kutya 1942-ben? Hiszen már régen megették az összes kutyát. Amikor feljutottam a harmadik emeleti lépcsőpihenőre, a következő kép tárult elém: a férjem mögött egy könyvvel teli zsák, és ő négykézláb cipeli a könyveket!!! Amint észrevett, leült, és így szólt: — Hát nem sikerült! Azt gondoltam, mielőtt megjössz, átviszem mindet. - Járni már nem tudott. Én vonszoltam föl egy egész emeletet, becipeltem a szobába, és lefektettem. Már nem tudott felkelni. Hát így, négykézláb, mint a kutya, cipelte át az összes könyvet."

A mi szerencsés-jóllakott korunkból nézve, mintha könnyen meg lehetne érteni az ilyen könyvszeretetet, sőt még osztozni is benne. Ki ne rohanna manapság, hogy elcipelje a váratlanul ölébe hullott könyvörökséget! De hogy osztozzunk abban a könyvszeretetben és azokban az érzésekben, ehhez valóban a blokád közepette élő leningrádi helyzetébe kell magunkat beleélni — átérezni, legalább elképzelni a végső kimerültségnek azt az állapotát, amikor, úgy látszott, az éhség már minden gondolatot kiszívott.
Leningrádi értelmiség... orosz értelmiség... Ezeket a fogalmakat gyakran a műveltségre, a jólneveltségre próbálják korlátozni. De ez valami más...
Valaki haldoklik, e szó legközvetlenebb, legdurvább értelmében - és mégis könyvek után jár! Milyen sokra képes az ember! Éppen ezért ennyire fontosak valamennyiünk számára a blokádemlékek - ezekben az emberi élet mesebeli erői, olyan kincsek tárulnak fel, amelyekről senki sem tudott, olyan lehetőségek, amelyek a mindennapi életben kihasználatlanok maradnak.
Közeledik a tavasz. Lassan, túlságosan lassan jön. „Az élet útjá"-n nem siettetik, ellenkezőleg, ott félnek a meleg napsütéstől, és amíg a jég erős, igyekeznek minél nagyobb mennyiségű élelmiszert szállítani Leningrádba, evakuálni a lakosokat.
Elsőnek a gyerekek tértek magukhoz.

A. P. Griskevics március 13-án ezt jegyezte naplójába:
„A kujbisevi kerület egyik gyermekotthonában a következő eset történt. Március 12-én az egész személyzet összesereglett a kisfiúk szobájában, hogy végignézze két gyerek verekedését. Mint később kiderült, ez »elvi fiúügy« miatt kezdődött. Eddig is voltak már »csetepaték«, de csak szóbeliek, és a kenyér miatt.
Vasziljeva elvtársnő, a gyermekotthon vezetője mondja:
- Ez a legörvendetesebb esemény a legutóbbi hat hónap alatt. A gyerekek előbb csak feküdtek, majd vitatkozni kezdtek, azután felkeltek az ágyból, most pedig - hallatlan dolog - verekednek. Ilyen eset miatt engem azelőtt leváltottak volna, most pedig mi, nevelők csak álltunk és néztük a verekedést, s örültünk. Tehát feléledt a mi apró népünk."

Ugyanezekben az 1942 márciusi napokban G. A. Knyazev ezt jegyzi fel:
„Leves, gőzölgő leves van az asztalon. És mi mohón kanalazzuk, habzsoljuk... De mellettem van egy könyv, tele szikrázó, ízes, olykor paradox és vitás gondolatokkal — a Költészet a Bibliában, V. V-től, és egy ceruza, jegyzeteléshez. Kiválasztom belőle azt, amire szükségem van, ami mindmáig élő és nem fakult meg, a többit pedig otthagyom, mint a salakot... A leves, amely... nem is tudom, miből készült! mint az »istenek eledele«. A legköltőibb benne talán - a szálló gőz, a meleg.
M. F. egy falattal több kenyeret hozott, ezt ingért cserélte a piacon. Micsoda boldogság, hogy még így élhetünk! És ma a kis kályha sem füstöl. M. F. megtisztította a koromtól a csöveket.
Mi kell még? Egyvalami: hogy legalább valamennyire biztosak lehessünk a holnapi napban, vagy ami még közelebb van: a mai estében. Hiszen valóban nem lehet így élni - a jelen percért, a pillanatért, mindenféle jövő nélkül (természetesen az egyéni jövőről beszélek).
1942. III. 18. A háború kétszázhetvenedik napja. Ma fél egy után váratlanul kegyetlen ágyútűz zúdult Vaszilij-szigetünkre. Hazafelé tartottam a levéltárból a rakparton... Hirtelen a Néva fölött robbanások hasítottak a levegőbe. És nyomban ágyúdörgés hallatszott valahonnan. Az előttem haladó járókelők már a hóban hasaltak. Minden megdöbbentően váratlanul történt.. . Reggel, amikor kinyitottam akadémiai házunk főkapuját és bementem alája, miközben M. F. kikészítette a kerekes kocsimat a főbejárat alatt, még ezt gondoltam: milyen áldásos csend, nem dörögnek az ágyúk!...
És hirtelen... Ágyúgolyó süvít az emberek feje fölött, még egy, még egy... A robbanások valahol a közelből hallatszanak. Aki nem feküdt a földön, az lehajolva, a házfalak mentén rohant előre. Nyílt helyen maradni túlságosan kockázatos volt, és én betértem a volt hadapródiskola kapuja alá, a rakpart felől. Az őr beengedett. Itt álldogáltam vagy 30 — 40 percig, amíg tüzeltek. De még mielőtt teljes csend lett volna, kigördültem kocsimmal a rakpartra. Kracskovszkij akadémikus a volt Menysikov-palota kapualjában állt. Sápadt volt, szótlan, feszült idegállapotban, arca büszke. . . A tüzelés megint erősödött. Ő szótlanul, magába mélyedten néhány lépést tett mellettem, és újra megállt, de most már a ház sarka mögött.
Eközben M. F. az étkezdében ült a Zoológiái Múzeum pincéjében. Én aránylag nyugodt voltam miatta... Kiderült azonban, hogy ok nélkül. Az egyik lövedék éppen az Ottó Kórház és az akadémiai étkezde között csapott be. A robbanás okozta légnyomás fülsiketítő zajjal kitörte valamennyi ablaküveget... Az egyik ablaknál pedig M. F. ült, és a srapnelgolyók vagy a lövedék darabkái és az üvegcserepek a feje fölött repültek el, de nem sebesítették meg, csak a szörnyű robaj megsüketítette a jobb fülére. Zűrzavar támadt körös-körül... M. F. első gondolata ez volt: és velem mi van? Hiszen én most a rakparton megyek... Szerencsére azonban nem szaladt ki, hanem ott maradt és várt, mégis kapott ebédet, bár a zűrzavar idején abbahagyták az osztást. . .
1942. III. 31. A háború kétszáznyolcvanharmadik napja. Milyen gyengéd szeretettel nézegettem ma a művészeti gyűjteményeimet, a művelődéstörténeti idézeteimet, a megkezdett vagy csak tervbe vett irodalmi műveimet. .. Csak néhány év hiányzik, mondjuk talán három esztendő!. . .
M. F. mosolyogva kérdezte: folyton csak írsz? Ez eszembe juttatta valakinek az elbeszélését arról, hogy egy boldog ember elragadtatással huzigálta tollát a papíron, lelkesedéssel töltötte el az a siker, hogy leírt mindent, amit akart, és úgy, ahogy akarta... Amikor pedig megnézték, hogy mit ír, kiderült, hogy semmit: csupa horgokból és hurkokból álló vonalat, amelyek egyetlen betűhöz sem hasonlítottak, vagy egyszerűen egymást keresztező vonalakat. A »szerencsefi« pedig úszott a boldogságtól, hogy mindent sikerült leírnia...
Elnevettük magunkat. Ritkán nevetnek mostanában az emberek!
—  Túléljük? - kérdi M. F.
—  Az áprilist, a májust kibírjuk, júniusban pedig. .. Júniusban vagy júliusban elmegyünk.
—  És ha nem sikerül elmennünk? 
Mindketten hallgattunk."

A könyvekről pedig még egy történetet olvashatunk G. A. Knyazev naplójában. A pulkovói csillagvizsgáló egyik tudományos munkatársnője Viktor Rudolfovics Bergről beszélt neki.
„Ő télen egyébként teherautón kijárt Pulkovóba, hogy a pincékben felkutassa az otthagyott könyveket és közöttük az igen értékes régi nyomtatványokat. Ezt közvetlenül az ellenség orra előtt, másfél kilométernyire tőle végezte. Útközben néha fedezéket kellett keresni, s ilyenkor az autóból az út széli árokba ugrottak. A lövedékek azonban szerencsére az út túlsó oldalán robbantak. Azok a pincék, amelyekben a pulkovói csillagvizsgáló igen értékes könyvtárát őrizték, boltívesek és annyira szilárdak voltak, hogy azt tartották róluk, semmi sem rombolhatja le őket. Még kétszeres szigeteléssel ellátott, külön pincerész is volt a pontosidő-szolgálat számára. Es mindezt mégis szétrombolták! A könyvek összekeveredtek. Berg, aki élete kockáztatásával, katonai teherautókon eljutott Pulkovóba, a sötétben félrerakosgatta a legértékesebb könyveket, amelyeket ismert, és ezeket azután elszállították. A könyvtár másik részének megmentésén Zimmer-mann munkatárs fáradozott...
Miközben fölöttünk, az akadémiai levéltárban, tombolt a vihar, én Safranovszkijjal, a Tudományos Akadémia főkönyvtárosával beszélgettem. Annak a nagy tűznek, amelyet az ablakból figyeltünk, a füstje a könyvtártól balfelé látszott.
—  Remélem, nem az a ház ég, ahol lakom — mondta elgondolkodva.
—  És van valaki önöknél odahaza?
—  Tizenöt éves kislányom.
—  És még ki?
—  Senki más... Hiszen amikor leszereltem a katonaságtól, a feleségemet és az anyámat nem találtam otthon. Év elején meghaltak... Csak a kislányom fogadott. Most vele lakom, de ő még gyerek, és a mindennapos életkörülményeink ezért igen nehezek...
Nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem:
—  Akkor hát miért nem említette ezt, amikor nálam járt?
—  Ugyan minek? Nem csak nekem van ilyen bánatom...
Fölöttünk »mennydörgött«. Azt ajánlottam, menjünk be az egyik toronyszobánkba. Ő elmosolyodott, és csupán ennyit mondott:
-  Minek?...
És folytattuk szakmai beszélgetésünket az akadémiai raktárak megvizsgálásának további tervéről..."

Marija Vasziljevna Moskova, a Közkönyvtár dolgozója, a blokád alatt szintén könyveket mentett meg. Más munkatársakkal együtt, a hátán, szánkón, zsákokban cipelte a bomba sújtotta könyvgyűjtemények maradványait. Felkeresték az ismert könyvbarátokat, tudósokat — azokat a címeket, amelyeket ismertek vagy amelyeket rokonok, hozzátartozók közöltek, kapaszkodtak az emeletekre, összeszedték a könyveket és elvitték a Közkönyvtár raktárába. Később már autót adtak nekik, a legnehezebb hónapokban azonban ezek a gyengeségtől lassan vánszorgó asszonyok súlyos könyvkötegeket cipeltek a városon keresztül.
A blokádviselt emberek emlékeznek arra, hogyan készültek és jelentek meg a könyvek, emlékeznek a Zenés Vígjáték Színház előadásaira, a kiállításokra, Sosztakovics Hetedik Szimfóniájának bemutatójára a filharmóniánál. Ez utóbbiról Nyil Nyikolajevics Beljajev muzsikus ezt meséli:

„Egészen különleges eset volt ezzel a szimfóniával. Sosztakovics a népet sújtó óriási bajoknak, a nép minden nélkülözésének és szenvedésének tanúja volt. És nemcsak ő, hanem a zenekar előadóművészei, a karmester, a közönség is. És mindezt egészen szokatlan módon érzékelték, mint mondani szokás, eleven vérző szívükkel. Értik? Később módom volt ezt a szimfóniát kitűnő előadásban, jól összeállított zenekarral, nagyszerű karmesterrel hallani, de ez a muzsika már sohasem keltett bennem olyan benyomást, olyan személyes érzést — akkori érzést, amely csakis azt a napot, azt az időt jellemezte, amikor tudtam, hogy a zenekarban az éhes barátaim ülnek, és Karl Iljics Eliasberg sem különösen jóllakott ember. Én velük töltöttem az egész, igen nehéz telet, valamivel később, a következő év elején pedig, amikor kissé összeszedtük magunkat, valamennyiünket munkászászlóaljakba osztottak be. És a háború végéig mi ezekben az alegységekben szolgáltunk, tőlünk telhetőén védelmeztük Leningrádot. Én és Szafonov, az ismert gordonkaművész, többek között, eleinte tűzoltók voltunk, azután híradóosztagban dolgoztunk."

Gennagyij Gor író ezt mesélte:
„A háború küszöbén megvettem Simmel Goethe személyiségfilozófiájáról szóló könyvét - ez az egyik legelvontabb, legnehezebb könyv, amely a kezembe került. Megpróbáltam elolvasni, de semmit sem értettem belőle. A blokád alatt pedig, mécses fénye mellett, sikerült felfognom, és roppant szellemi örömöm telt benne. Később, amikor egészen rossz lett a helyzet, a szellemi élet persze megállt. Az emberek ezentúl már a pillanatért éltek. A múlt mintegy eltűnt, csak a jelen maradt, ez megkönnyítette az életet. Az élet részekből állt — megmelegedni, inni, enni egy keveset, megvárni az ebédet. .."

Gennagyij Gor pontosan észrevette az ember szellemi struktúrájában végbement eltolódásokat. Például azt, hogyan változtak meg távolságok:
„Minden messze lett. Az utcák kiszélesedtek, még vizuálisan is. Bizonyára a gyengeségünk miatt, és még az utcák kihaltsága miatt is.
-  Ön szerint miben nyilvánult meg az akkori leningrádiak emelkedett lelkivilága?
-  Nem estek pánikba, nem »csavarodtak be«. Ritkán fordult elő hisztériázás, kiabálás. Én általában ellenzem a »hősiesség« szót az ilyen viszonyok között. Állhatatosságról, önérzetről beszélhetünk, még a halál színe előtt is. Optimizmusról, nem személyes reménységről, hanem a társadalom optimizmusáról. Leningrádban általában a népiség összefonódott az intelligenciával..."

Valóban csodálatos dolgok is történtek. Még Puskin születése napját is megünnepelték 1943-ban! Ez az epizód teljesen véletlenül bukkant fel abban a beszélgetésben, amelyet Vera Petrovna Bezobrazovával folytattunk.
Ő a háború alatt is a Mojkán lakott, Puskin egykori lakása mellett. Ez persze zárva volt, de valaki — hogy kicsoda, ő erre nem emlékszik — egyszer csak végigjárta a házat, és ünnepségre hívta a lakókat.
„ — Előzetesen kis meghívójegyeket osztottak ki közöttünk. Vagy nyolcan gyűltünk össze, lakók.
—  Bizonyára nehéz volt a városból összeszedni embereket, és így egyszerűen azokat hívták meg, akik itt laktak?
-  Igen, azokat, akik itt laktak. Bejöttek hozzánk, és ezt mondták: jöjjenek el, holnap lesz Puskin születése napja. Ez negyvenháromban történt, június 6-án. Ki volt ott? Vszevolod Visnyevszkij, ő nagyon jó beszédet mondott: hogy győzni fogunk, és az éhezés véget ér, és minden úgy lesz, mint régen, minden jó lesz. Ott volt még Nyikolaj Tyihonov és Vera Inber. Ha nem tévedek, Inber Puskin emlékére [V. P. Bezobrazova valószínűleg V. Inber Puskin él című, 1943. június 5-én írt költeményére gondol] című költeményét szavalta el nekünk. Valamennyien álltunk. Puskin mellszobrát virágkoszorú díszítette.
—  Bent voltak a múzeumban?
-  Igen, igen. Nagyon ünnepélyes volt, tudják. Vszevolod Visnyevszkij olyan lelkesen beszélt: higgyék el, győzünk!
—  Önöknek, nyolc embernek?
-  Nekünk, nyolc embernek. De hogy Nyikolaj Tyihonov mit mondott, arra nem emlékszem.
—  Milyen volt itt akkor minden?
—  Valamennyi ablakot furnérlemezek borították. Az udvarba, ahol a Puskin-szobor áll, bomba hullott: óriási gödör tátongott. Nálunk pedig akkor csak az edények táncoltak, mi valamennyien többé-kevésbé a helyünkön maradtunk.
-  A szobor akkor még nem állt?
-  Nem. A szobrot sokkal később, a győzelem után állították. A lóistállók azonban épségben maradtak. Később egy polgártárs megkérdezte tőlem: — Hát ez miféle épület? —  Mondom: — Bironnak, Anna Joannovna kegyencének az istállói. — Milyen érdekes -  mondja -, ez áll, az én garázsom pedig leomlott. - Lényegében pedig a Puskin ház majdnem teljesen épségben maradt. És látják — szemközt csapott be egy óriási bomba a Mojkába. És nem robbant fel."

Másfajta esetek is előfordultak, de ugyanannyira jellegzetesek, meglepőek, és az ember alkotó lehetőségeiről tanúskodtak. Borisz Iszaakovics Seliscs technikus-hadnagyként szolgált a záróléggömb-ezredben. Ő ezt meséli:
„Nem volt üzemanyagunk. Hogy a léggömböket utántöltés céljából a levegőből leengedjük a földre, gépkocsimotorokat kellett bekapcsolni, benzin pedig nem volt. Hiszen sok száz léggömb lebegett a város fölött, ezek akadályozták meg, hogy a fasiszta repülőgépek alacsonyra ereszkedjenek, gátolták őket abban, hogy zuhanórepülésbe menjenek át, célozva dobják le bombáikat. Megpróbáltuk kézi erővel lehúzni őket (1941 szeptemberben még voltak férfiak erre), de a tíz tagú kezelőszemélyzetnek sem sikerült, így tehát az említett fegyverfajtával végzett harci cselekmények megszűntek: a hidrogén ugyanis idővel elnehezül, a léggömb lejjebb száll, három-négyezer méter helyett alacsonyan függ, és a repülőgép számára már nem akadály. Felmerült a kérdés: mitévők legyünk? Nekem az jutott eszembe, hogy liftcsörlővel kellene lehúzni a léggömböket. Nagy nehezen szereztem egy ilyen csörlőt, ideszállítottam, de ekkorra már nem volt villamos energia. És akkor felsejlett bennem A rejtelmes sziget, Vernétől. Előszedtem a könyvet. Újra elolvastam. Ott egyenest ez állt: mi helyettesíti majd a szenet, amikor elfogy? A víz. Hogyhogy a víz? Hát így: az alkotórészeire, hidrogénre plusz oxigénre bontott víz. S én ezt gondolom: nem jött-e el ez az idő? Hiszen mit csináltunk mi? Kinyomattuk a léggömb héját, kiengedtük az úgynevezett fáradt hidrogént, ez pedig ugyanaz, mintha egy hordó benzint öntenénk ki a földre. Hiszen a fáradt hidrogén üzemanyag! Ugyanaz, amiről Jules Verne írt...
Megbeszéltem a dolgot a parancsnokkal. Egyszerűen csináltam az egészet. A léggömb héjától tömlőt vezettem a motor szívócsövébe. Érzem, hogy a motor működik. Nagyobb fordulatszámra kapcsolok, a motor engedelmeskedik. És egyszerre csak üzemzavar! A kipufogó gáz! Koragyújtás, robbanás, a gáztartály leégett. Én légnyomást szenvedtem. Elcsüggedtem. És ekkor rájöttem: zárószerkezetet kell készíteni. Automatikusan meg kell szakítani a láncot. Ehhez pedig a víznél semmi sem lehet alkalmasabb. Fogtam egy tűzoltókészüléket és vízzárat készítettem bele. A motor a vízen keresztül szívja be a hidrogént. A vízen keresztül lehetetlen a koragyújtás. Engedélyt adtak a kipróbálásra. Tábornokok érkeztek hozzánk, megnézték, mindent rendben találtak. Megparancsolták, hogy tíz nap alatt az összes léggömböt állítsuk át az új üzemanyagfajtára. Összeszedtük a városban a tűzoltókészülékeket. Hatszáz darabra volt szükség. Tömlőket szereztünk. A léggömböket ezentúl az új üzemanyaggal, hidrogénnal hoztuk le. Jobban működtek, mint benzinnel. Meg is mondom, hogy miért: mert hidegben a motorok benzinnel nehezen indulnak el. Elő kell melegíteni őket. Hidrogénnel viszont fagyban is elegendő egy fél fordulat, hogy meginduljanak."
A hidrogén-üzemanyaggal működő motorokat bemutatták a leningrádi front kiállításán, Seliscset pedig azután Moszkvába küldték velük. Ő tökéletesítette a szerkezetét.
„Ha lett volna benzin, akkor nem tudtam volna végleg kidolgozni az ötletemet. Meg általában sok minden nem jutott volna az eszembe, ha nincs a blokád. Tudják, én akkor újra elolvastam a Cseljuszkin-expedíció hőskölteménybe illő tetteiről szóló írásokat. Hogyan szálltak a mozgó jégtáblára, hogyan éltek a mostoha viszonyok között. Talán valamit meríteni lehet ebből... Nem emlékszem, hogy normális, békés időkben olyan energiával dolgoztam és olyan jól »kapcsoltam« volna. Általában pedig úgy véltem, hogy én már sohasem lehetek jóllakott."

A rádióban pedig talán ugyanebben az időben hangzottak el ezek a különös és a blokád közepette élők számára annyira érthető szavak:

Részünk a szenny volt, az éhség, a vakság.. . 
S hol a halál követett, lesve ránk —, 
a boldogságot ott két kézzel adták, 
és miénk volt a vad, szilaj szabadság: 
irigykedhetnének az unokák. . .
(Lothár László fordítása)

Knyazev rádiója — emlékszünk rá — állandóan rossz volt, hallgatott. Hogyan fogadta volna ő Olga Bergholz Februári naplójának ezeket a szavait? Ezt az éhes izgatottságot, amelyet sokan átéltek és amelyre sokan emlékeztek (ez az állapot másoknál azután - Knyazev azonban sohasem engedett ennek! — apátiává, mindennel szemben tanúsított közönnyé fajult), azt az elragadtatást mindenért, amit az élet még ajándékozni képes (még a blokád közepette is), a kultúrához ájtatosan hű embernek, aki most újult erővel kezdi szeretni és becsülni Leningrádot, a költészetet, megérteni az embereket, akinek az az igen nehéz sors jutott osztályrészül, hogy miután megvédelmezték, megmentsék az emberiség humanista múltját és jövőjét?.. .

G. A. Knyazev naplóját idézzük:
„Beszédbe elegyedtem V. A. Petrovval, az IIMK [az Anyagi Kultúra Történetének Intézete] munkatársával. Elmondta nekem:
-  Január végén, amikor elveszítettem a feleségemet és a lányomat, amikor a lakásomat lebombázták, a könyveim (körülbelül 6000 kötetes szakkönyvtáram van) a padlón hevertek, a robbanás okozta légnyomás kirepítette őket a szekrényekből, a bútorok, a ruhák tönkrementek, és én dermedten álltam a feldúlt, jéghideg szobában, kezdődő tüdőgyulladással — magam sem tudom, honnan találtam önmagamban elegendő erőt ahhoz, hogy megparancsoljam magamnak: élj és fejezd be az elkezdett munkáidat! És már-már a halál küszöbén, egyszerre lassanként feléledek. És élek. Mindent legyőztem, mindent leküzdöttem. Most egyedül vagyok, senkim, semmim nincs. Csak az van, amiben januárban maradtam — ez a télikabát, sapka, zakó és fehérnemű. Igaz ugyan, amikor átköltöztem a könyvtárba és ott laktam, míg csak végképp jéghideg nem lett — találtam ott néhány tiszta inggallért. Petrov most ír, befejezi a munkáit.
—  Nevetni valóban elfelejtettem — mondja —, de nem sírtam, és nem sírok..."

AZ ÉN FÖLDEMET MEG NEM INGATOD

A háború napjai a leningrádiak számára egyúttal a blokád napjai voltak. Kétszázkilenc-venedik, háromszázadik, háromszáztizedik, -huszadik, -harmincadik nap... G. A. Knyazev rendületlenül számolta őket. K. V. Polzikova-Rubec tanárnő is. Griskevics pártmunkás is. És még sok ember, akinek a naplói ránk maradtak. 
1942 tavasza, azután nyara észrevehető könnyebbséget hozott a város lakóinak. Mindenekelőtt meleg lett - sütött a nap. Eltűnt a kegyetlen ellenség - a fagy. Fel lehetett melegedni, nem kellett a tűzifára gondolni, úgy-ahogy meg is lehetett mosakodni.
Levették az ablakokról a takarókat, a szőnyegeket, a matracokat — mindazt, amivel betömték, elfüggönyözték őket, a hideg elől védekezve —, kinyitották a furnérlemezekkel borított szellőzőablakokat. A napfény betört az ijesztő, kormos lakásokba. A parkett felszaggatva, a bútorok felaprítva, minden csupa mocsok, de a fény, a nap olyan volt, mint a simogató kéz a szenvedéstől kimerült emberek számára. A hosszú téli, nyomasztó, kormos sötétség véget ért. Az emberek odamentek a tükörhöz, szemügyre vették felis-merhetetlen képmásukat, megrémültek, és ez a rémület, ez az undor szintén az ébredés éltető érzése volt. Erről mindenki írt.

G. A. Knyazev kis körében szintén melegebb lett az idő, minden kizöldült, kivirult:
„1942. V. 18. A háború háromszázharmincegyedik napja. A rakpart mentén fellazítják a virágágyás talaját, ugyanazt, amelyről ősszel olyan reménytelen szomorúsággal írtam.
Nem gondoltam, hogy megérem azt az időt, amikor ebben az ágyasban megint kivirulnak a virágok.
A Rumjancev parkban a Vaszilij-sziget lakói konyhakertet létesítettek. A parkot kis parcellákra osztották. A futóárkok sajnos sok helyet foglalnak el.
A napon hőség van. Jó volna üldögélni és melegedni, az életet élvezni. Most nagyon szeretnék élni, gondolkodni, alkotni. . .
Hat hónapi szünet után ma megint a saját szobámban, a saját íróasztalomnál dolgoztam - alig tudtam elhinni. .."
Júliusra tisztázódott, hogy Knyazevéknak el kell utazniuk. Georgij Alekszejevics azonban mindenképp elhessegeti ezt a gondolatot:
„1942. VII. 6. A háború háromszáznyolcvanadik napja. A kósza hírek mindenkit nyugtalanítanak. Mindenki a németek Leningrád elleni támadását, a város teljes bekerítését várja, és a leningrádiakat halálos fojtogatással szorító, új blokád minden szörnyűségét.
Az utcákon asszonyok gyermekkocsin poggyászt visznek, és gyermekeket vezetnek. Kényszerkitelepítés során hagyják el a várost. A mi udvarunkban lakó orvos Baskíriába küldte a feleségét és két kisgyermekét. Verejtékezve, bíborvörös arccal tolta talicskán a holmival teli batyut, az asszony pedig karon ülő gyermekével és a másikkal, aki mellette tipegett, egyenetlen lépéssel, fáradtan ment.
A hivatalokban összeállítják az evakuálók névsorait. A tudósok elhozzák a kézirataikat hozzánk a levéltárba.
Összeszedtem az erőmet, és amennyire tudok, nyugodtan nézek a jövő elé...
Közölték velem, hogy távirat érkezett fűtőnk, Urmancsejev feleségétől, Fánya takarítónőtől, akinek három gyermeke volt. Eszerint hazaérkezett, de a három gyermeke közül csak egy ért célhoz: kettő útközben meghalt.
... Drága, szeretett városom, ahol nemcsak az utcák, a terek, hanem minden kis kő is ismerős számomra! És mi történt vele!
»Íme, a Nyevszkij... íme, a Morszkaja« — írtam az első blokád napjaiban, a polgárháború idején, a város pusztulásától és ürességétől döbbenten. Akkor az utcákon csupán kutyafalkákat lehetett olykor látni: sebesen nyargaltak valamerre, még a Nyevszkijen is, amikor az estefelé elcsendesült a gyalogjárók nyüzsgésétől, akik átutazóban voltak a városban. Most egyetlen kutya sincs az utcákon...
És most megint a Nyevszkij, a Morszkaja.. . A volt Malája Morszkaján, a mostani Gogol utcában, egy bomba az egyik háznak az egész sarkát lerombolta, a tetőtől egészen az alapzatig, szörnyű látvány... A város most újra a pusztulás martaléka. Én másodszor élem át ugyanazt. És ma, akárcsak húsz-egynéhány évvel ezelőtt, valósággal megdermedtem, majdnem kétségbe estem.. . Igyekeztem megnyugtatni magamat: hiszen a város kiheverte azt a pusztulást, kiheveri hát most is! Szülővárosom élni fog és felvirágzik. A szörnyű háború napjai elmúlnak, a város pedig megmarad... Péternek és Leninnek, az orosz nép két lángelméjének a városa sohasem pusztul el. Péter Oroszországot Péterváron keresztül Európához kapcsolta, Lenin pedig Európát és az egész világot közelebb hozta Szovjet-Oroszországhoz.
Tíz évvel azután, hogy megszületett a szétrombolt Leningrádról szóló költeményem, egy másikat írtam: És szégyellem... Igen, azután szégyelltem magam a kishitűségem miatt. Leningrád akkor feltámadt. Most is feltámad majd, amikor véget ér ez a háború... Ezeket a gondolatokat azonban én most itthon jegyzem fel, ott, a Nyevszkijen, a Profszojuzov bulváron - bevallom - másként gondolkodtam, hirtelen csillapíthatatlan bánat fogott el, és sok józan észre és akaraterőre volt szükségem, hogy leküzdjem..."

„Állandóan egy és ugyanaz a kérdés tornyosul elém - írja Knyazev naplójában -, jogom van-e elhagyni a levéltárat, vagy a »hajómat«, ahogyan én nevezem.
Azt szeretném, hogy ha már úgy hozta a sors, hogy elpusztuljak, akkor vele együtt. Úgy fest a dolog, hogy én cserbenhagyom a levéltárat.
- Önnek azt parancsolják, hogy így tegyen - mondja nekem Fedoszejev elvtárs -, és köteles engedelmeskedni.
Engedélyt kértem, hogy hétfőig gondolkodhassam a válaszon. Mit válaszoljak? M. F.-hez fordultam. Ő levélben felelt.. . Őszinte, és szava világos. Tehát elutazunk! Úgy járkáltam a levéltárban, mint akit letaglóztak. Van-e jogom elhagyni, nem vagyok-e szökevény?
...Ma készülődnöm kellene, én azonban naplót írok, ceruzaírásos soraimmal egymás után telnek meg az oldalak. Nem akarok szemrehányást kapni, hogy nem teljesítettem a kötelességemet - nem jegyeztem fel azt, amit láttam, hallottam, olvastam, átéltem nagyszerű városom ostromának napjaiban. Erőmhöz képest teljesítem a kötelességemet. Egész aktatáskára való jegyzetet viszek magammal a Leningrádban töltött háborús napokról...
1942. VIII. 11. A háború négyszáztizenhatodik napja. Az utolsó napom Leningrádban.
Elbúcsúztam a várostól. Elbúcsúztam a szfinxektől... A rakpart kihalt. Reggel a házunktól az Akadémiáig csupán három ember jött szembe velem: egy katona és két nő koporsót vitt a vállán... A hivatalban mélységes izgalommal jártam végig a raktárakat. Ideiglenesen vagy örökre hagyom itt őket? ... Otthon kapkodás. 4 óra van. 7-kor pedig autóbusz jön a holminkért és értünk!"

Ezzel befejeződnek Georgij Alekszejevics Knyazevnak Az ostromlott Leningrádban című, naponta írott jegyzetei. Azután következik az evakuáció, majd visszatérés Leningrádba — a levéltárba.
Knyazev ugyanabban a házban fejezte be életét, amelynek ablakai a Névára és a szfinxekre néztek, s amelynek falain 27 emléktábla van, rajta kiváló péterváriak, petrográdiak, leningrádiak nevei.
A Marija Fjodorovna Knyazeva családi albumaiban levő fényképek között láttunk egy csoportképet: a Szovjet Tudományos Akadémia háború utáni levéltárának dolgozói voltak rajta. Georgij Alekszejevics új és életben maradt régi munkatársai. Az „öregeket", akik átélték a blokádot, nem lehet különleges ismertetőjelek alapján megkülönböztetni. Pedig, azt gondolhatnánk, az arcukról, a szemük kifejezéséből azonnal leolvasható: ezek átélték, ezek kitapasztalták, ezek - blokádviselt emberek! Amikor Alekszandr Mitrofanovics Csernyikov néhány olyan nevet említett nekünk, amelyet Knyazev feljegyzéseiből ismertünk, sok minden sehogy sem egyezett: ez a látszólag annyira magabiztos, kiegyensúlyozott férfi „állandóan sírt"?, ez a telt idomú, szép asszony „csapzott, éhes macskára" emlékeztetett?, ez a kissé vézna nő meg ez itt, akire fel sem figyelnénk — ők, bár maguk is élőhalottak voltak, szánkón hurcolták az egész városon keresztül ezt az egészséges külsejű férfit, aki akkor „reménytelen disztrófiás" volt?
A blokádviselt emberek láthatatlanul járnak-kelnek a városban: nem ismerjük fel őket (legfeljebb csak koruk és külsejük alapján találjuk ki néha), ők pedig látnak bennünket. ..
Blokádviselt férfiak, nők... Egyre kevesebben vannak. Mind ritkábban emlékeznek vissza, mesélnek. Ma már az unokáik is felnőttek. Ők sok évvel a háború után születtek. Egyetlen szétrombolt házat sem láttak. Mindent helyreállítottak, a kiserődöket régen lebontották, a repeszdarabok vágta lyukakat betapasztották, bevakolták. A kisdiákokat manapság a városi múzeumba viszik, hogy megismerjék a háborút, a blokádot. Ott két termet jelöltek ki erre: a blokád ma már a többi történelmi esemény - a narodovolec-mozgalom, a forradalom, a polgárháború, a metró építése, a külvárosok beépítése - közé tartozik.
Lányaink, fiaink még emlékeznek rá, bár a részleteket már gyakran elfelejtették...

AZ ÉLŐNEK ÉLNIE KELL

Ez a könyv már elkészült, amikor végre hozzájutottunk Jura Rjabinkin eredeti naplójához. Addig azt a legépelt szöveget használtuk, amelyet A. Beljakovától kaptunk.
És most szemünk elé került a fekete vászon-fedőlapos füzet — szép írás, lila tintával. A feljegyzések egyre sűrűbbek, bekezdések nincsenek. Itt-ott fényképek, élelmiszerjegyek voltak beragasztva — ezeket kiszakították, vagy leváltak; helyükön papírfoszlányok maradtak. A napló túlságosan sokáig járt kézről kézre. Egy része belülről megpörkölődött. A sorok közötti távolság csökken, a napló írója a vége felé már igyekszik takarékoskodni az oldal minden kis darabjával, mintha félne teleírni a füzetet... Jura 1941. június 22-én kezdett írni, az utolsó bejegyzés dátuma 1942. január 6. Furcsa utolsó oldal, utolsó bejegyzés — és Jura Rjabinkin élete véget ért. Az események így egybeestek.
J. Rjabinkin naplója be van fejezve, Knyazev naplója is. L. Ohapkinának a blokádról szóló jegyzetei teljesek.

A Fejezetek a blokád könyvéből második részével elkészültünk, mégis húztuk-halasztottuk a dolgot. Szerettünk volna megtudni még valamit Jura Rjabinkinről. Hogy éppenséggel mit — magunk sem tudtuk. Milyen volt ő maga külsőre, ez a fiú, akit mi már a szívünkbe zártunk?...
Visszatértünk a történet kezdetéhez. Ezt a naplót először Alla Beljakova, egy újság szerkesztőnője „fedezte fel", 1970-ben. A füzetet az az asszony hozta el a Szmena szerkesztőségébe, aki sok éven keresztül őrizte a naplót. Alla Beljakova a tapasztalt újságíró érzékével felismerte ennek a dokumentumnak a jelentőségét, és hosszú részletet közölt Jura Rjabinkin naplójából. Mi több, felkutatta és összegyűjtötte az osztálytársait, azt remélve, hogy megtud még valamit a fiú sorsáról.
A Fejezetek a blokád könyvéből első részének megjelenése után Alla Beljakova átadta nekünk a napló gépírásos szövegét (amelyet végig nem olvasott el, nem fejtett meg teljesen). A napló jó néhány kérdést vetett fel: mi lett Jurával, az édesanyjával, a húgával, Irával? Azt a házat, ahol lakott, már régen egy hivatal foglalta el, úgyhogy a lakók közül senki sem maradt ott. Hogyan maradt épségben a napló? Talán folytatása is van? Annak az asszonynak a címe és a neve, aki a naplót elhozta az újság szerkesztőségébe, sajnos elkallódott.
A rádión keresztül kéréssel fordultunk mindenkihez: jelentkezzen, aki tud valamit Jura Rjabinkinről. Érkezett néhány levél, az egyik Tatyjana Ulanovától. Leányneve Trifonova volt. Trifonovék családjában őrizték Jura Rjabinkin naplóját. Az asszony ezt írta nekünk:
„Szüleim nem akarták odaadni a naplót — attól féltek, hogy egyszerűen elvész, ez pedig sokat jelentett számukra: apa a volhovi fronton harcolt, anya maga is átélte a blokádot, csak két évvel volt idősebb Juránál. Anya apja, nővére, unokaöccsei éhen haltak ... Jura naplója ezért nagyon drága volt a szüleimnek. Én azonban meggyőztem őket, és így a napló új életet kezdett... Talán nevetségesen hangzik, de boldog voltam, amikor az önök felkérését hallottam. Másrészt azonban kényelmetlenül éreztem magam: akaratlanul félrevezettem azt a tudósítót, aki ellátogatott hozzánk az iskolába. Nem emlékeztem pontosan, és azt mondtam, hogy ez a napló Jurától került hozzánk. Valójában kissé másként volt. Nagyanyám, Revekka Iszakovna Trifonova, tüdőbeteg-gondozóban dolgozott mint ápolónő. Egyszer a kórházba szállított (ez 1942-ben volt, Vologda vidékén - A. A., D. G.) egy haldokló tanárt a lezsai járásban levő Klipunovo faluból, és ennek a tanárnak a felesége adta oda neki a naplót, hogy olvasgassa útközben, ne unatkozzon. A tanár már nem tudott beszélni, és a kórházban meghalt. A napló nagyanyámnál maradt. Hogyan került a tanárhoz, ezt a felesége nem tudta. Nagyanya úgy gondolja, hogy Jurát bizonyára elszállították Leningrádból, valamilyen gyermekgyűjtőállomásra került a lezsai járásban, és több mint valószínű, hogy ott meghalt.
Emlékszem, apa többször említette, hogy két kis füzet volt, a második azonban már régen eltűnt. Vagy nem adta vissza valaki (szüleim sokszor újra elolvasták, és másoknak is kölcsönadták), vagy a költözések során veszett el. A napló eleinte a nagyanyámnál volt Vologdában, azután a mi családunknál, Leningrádban... Ez minden, amit tudok."
Íírtunk Vologdába Trifonovéknak. Onnan levél érkezett, és írója ugyanazt a históriát ismételte el, amelyet Tatyjana Ulanova mesélt el — Juráról Trifonovék semmit sem tudtak, csak a naplófüzetei kerültek a kezükbe. Bennünket természetesen nagyon érdekelt, hogy mi volt ebben a második füzetben. A Vologdából jött levélben ezt közölték:
„Most térjünk rá a második füzetre. Közönséges iskolai füzet volt, szintén kissé megpörkölődött, és valamivel leöntötték. De nem volt az elsőnek közvetlen folytatása. A bejegyzések két-három oldalra terjedtek. Összefüggéstelen mondatok voltak, és sokszor ismétlődtek ezek a szavak: »éhes vagyok, éhes vagyok, éhes vagyok, meghalok« - nagybetűvel írva, már nem a vonalak mentén. Dátumok ebben a füzetben nem voltak. Nem tudom megmagyarázni, hogyan veszett el ez a kis füzet..."
Ezek a részletek is fontosak voltak. Jegyezzük meg, hogy ezt a naplót a Trifonov családban újra meg újra elolvasták. Mintegy családi ereklye volt, azonnal megérezték, értékelték szellemi jelentőségét. Talán éppen ezért őrizték meg, vigyáztak rá sok éven át.
Bennünket azonban a naplónál jobban érdekelt maga Jura: mi történt vele? Barátai közül egy sem válaszolt, meg aztán ők aligha tudhattak bármit. Bizonyos értesülések szerint Jura húga életben maradt. Nekiláttunk, hogy megkeressük. Alla Alekszejevna Beljakova segített nekünk, és hamarosan kiderült, hogy Ira Rjabinkina Leningrádban él, irodalmat tanít egy iskolában, és a férje vezetéknevét viseli... Levelet váltottunk vele, telefonon beszéltünk, és kissé feszélyezett érzéssel indultunk el a találkozásra.
Annyiszor olvastuk Jura naplóját, annyira beleéltük magunkat Jura és családja helyzetébe, hogy most féltünk... Mitől? A csalódástól? A feledéstől? Hogy a valóság más? Furcsa, sőt meglepő volt, hogy majdnem negyven év múltán meg lehet különböztetni és fel lehet fedezni valamit a blokád tömegsírjai, a kupacokba hányt holttestek közepette. Hogy még vannak olyan emberek, Vologdában és itt is, akik emlékeznek, akiknek mindez fontos... Minden életnek van valamilyen nyoma. Ennek a rövid, tizenhat esztendős, beteljesületlen életnek is... Különben, mit jelent, hogy beteljesületlen? Hogyan lehet megítélni, hogy egy emberi élet beteljesült-e vagy nem? Az átélt évek alapján ugyan nem...
Kiderült, hogy Ira, jelenleg Irina Ivanovna, jobban izgult, mint mi. Ez a törékeny, sovány kis asszony érthetetlen izgalommal, majdnem ijedtséggel fogadott bennünket, bár emellett látszott, hogy várt minket, a barátságos kis lakásban jövetelünkkor meg volt terítve az asztal, rajta enni-innivaló. De Irina Ivanovna férje és főiskolai hallgató lánya egyformán bizalmatlanul nézett ránk, mintha kellemetlenséget várna tőlünk. Azon az izgalmon kívül, amelyet a blokád-visszaemlékezés rendszerint előidéz, itt másvalamiről is szó lehetett.
Irina Ivanovna eleinte semmit sem akart elmondani, arra hivatkozott, hogy nehéz dolog visszaemlékezni, és nem is akarja, hogy írjanak róla, a fivéréről sem.
Mi azt bizonygattuk, hogy Jura Rjabinkin élete és naplója mintegy a történelemé, hogy a napló közlése bizonyos mértékig emléket állít a fivérének, főként pedig a fiatal olvasók számára fontos, hogy megértsék, átérezzék, hogyan élt egy kamaszfiú a blokád idején... Ő valamennyi érvünket ugyanolyan jól megértette, mint mi magunk, és nem azért engedett, mert meggyőztük, hanem valamilyen más, számunkra ismeretlen gondolat járt a fejében. Mesélni kezdett:
„— A Dzerzsinszkij utcától az Admiralitásig — mindez az én környékem. Meg a Bakovszkij- és a Juszupov-park. Ezek a gyermekkori kedves helyeim. Ha módom van rá, most mindig igyekszem arrafelé menni... Mi a Július 3-a utca 34-ben, a 2. számú lakásban laktunk. A fivérem és köztem mégiscsak nyolc év korkülönbség volt, és ezért szoros barátság nem alakulhatott ki köztünk... de én az egyetlen húgocska voltam, bár kicsi. Ő persze nem dajkált engem. A háború előtt bejárónőnk volt, otthon mindig akadt leves, mindennap főztek. Mi még most sem érünk rá erre, számomra pedig a gyermekkor: a mindennapos leves. A háború kitörése a Juszupov-parkban ért. Éppen a csúszkán sikánkóztunk, amikor kiáltozást hallottam: »Kitört a háború!« Mindenki futásnak eredt... Napsütéses idő volt. »Molotov beszél!« Nem tudtam, kicsoda az a Molotov, aki beszél. A hangszórók előtt tömeg. Erre emlékszem. De otthon nem volt senki. Azután megjött anya. Jura gyakran elmaradt hazulról. Neki külön szobája volt. A lakásunk pedig ilyen: bejárat az udvar felől, folyosó, konyha, ebédlő, hálószoba, Jura szobája.
—  I.-ékre, a társbérlőikre emlékszik?
—  A háború alatt I. egy tröszt igazgatója volt. Anfisza, a felesége, a háború után meghalt. Ezt Marija Vasziljevnától, a szomszédnőnktől hallottam. I.-éket nem evakuálták. Az asszony meghalt. A férfi pedig sohasem volt otthon. Anfiszára emlékszem — ragyogó fiatal teremtés volt. Hogy Jura velük maradt-e vagy nem, ezt nem tudom. Levelet írtam ebbe a házba, hogy megtudjam, hogyan történt mindez... Az utolsó napokban ő feküdt, nem tudott felkelni. Nem mondom, hogy mindent nekem adtak. Anya elosztotta a fejadagot, Jurának azonban nem volt elég. Helyesen írja, hogy anya elsőnek ette meg a maga falatját, nekem meg — talán azért, mert kicsi voltam, nekem tovább futotta. Emlékszem, ahogy Jura befelé fordulva feküdt a díványon. A beszélgetés állandóan az evakuálásról folyt. Télen, különösen decemberben, januárban, minden remény az evakuáláshoz fűződött: »Ha a területi bizottság. .. Ha engedélyezik ...« És egyszer, emlékszem, anya már elhozta a meleg ruhát: steppelt nadrágot, vattazubbonyt Jurának, azonkívül steppelt sapkát is adtak, és anya hozott két sapkát — magának és neki. Emlékszem, anya mindezt magára húzta, és aztán segített neki felkelni. Nekem eszembe sem jutott volna... Oda sem néztem... No és Jura felkelt. Mi akkor a konyhában laktunk. A konyha nagy volt: tűzhely rézkorláttal, és oldalt egy kis üvegtartályban víz, amely a tűzhelyen felmelegedett. Mellette pedig egy nagy láda volt, a tetejét fel lehetett csapni, és akkor fatámla lett belőle. Sehol másutt nem láttam ilyen ládát. Oda mindent bele lehetett rakni... Jura botjára támaszkodva felkelt, rádőlt a ládára, de nem tudott járni, nem tudott elválni ettől a ládától, és így állt meggörnyedve, kimerülten... Én állandóan bűnösnek érzem magamat, mert hát én élek, hiszen én értem ezt... Volt nekünk egy szánkónk, arra rátettünk egy bőröndöt, abban ezüst evőeszközök voltak, meg emlékszem, Jura levelezőlap-gyűjteménye a Tretyakov Képtárból (sok ilyen levelezőlapja volt, majdnem száz), ezeket szintén magunkkal vittük (azután a gyermekgyűjtő-állomáson elkunyerálták tőlem), néhány ruha — mindezt magunkkal vittük. És én hátulról toltam a szánkót. Jura pedig otthon maradt: anya nem tudta felrakni a szánkóra, nyilván nem tudta, ő pedig nem volt képes járni. Őt, úgy látszik, nem lehetett elszállítani, magam sem tudom... Ez negyvenkettő januárban volt. Sokáig utaztunk. Emlékszem arra a fűthető tehervagonra. Igaz is, amikor a Nyevszkijen gyalogszerrel a Moszkvai pályaudvar felé igyekeztünk, anya minduntalan vissza akart fordulni, őérte: »Jurka ottmaradt! Jurka ottmaradt!« Én persze sírtam. Mihelyt felszálltunk abba a fűthető tehervagonba, az mindjárt meglódult, és elindultunk. A Ladogához mentünk. Arra világosan emlékszem, hogy átkeltünk a Ladogán.
—  És Jura naplója hogyan került Vologdába?
-  Hát éppen erről van szó! A nagynénimtől táviratot kaptam Morozovkából: »Ira, okvetlenül olvasd el a Szmenát...« Én beszéltem ezzel a vologdai asszonnyal, hiszen elutaztam Vologdába, érdeklődni...
-  Ha Jura Leningrádban maradt volna, akkor a napló is itt marad?
—  Vologda, ugyebár átrakóhely volt... Ha valaki elolvassa a naplót, különösen az utolsó oldalait: »Élni akarok, kenyeret akarok...« Én emlékszem Jura temperamentumára. Azt hiszem, kimentették. Ha ő megérezte volna, hogy élhet — akkor életben maradt volna. Szóval, eljutottunk Vologdába. És ott vagyunk, a pályaudvaron... Hány év telt el azóta, de én emlékszem: a kis díványra, anyára és saját magamra, amint ezeken a batyukon ülök. Amikor most Vologdába utaztam, viszontláttam ezt a helyet, annyi év után... Akkor, amikor megérkeztünk, egy tányér köleskását kaptunk, kockákra vágott húsdarabok voltak benne. Azután élelmiszerjegy-utalványokat osztottak ki, és anya egy egész kenyeret hozott - ezt aztán éjjel ellopták a feje alól. Reggel hatkor pedig ő már habzó szájjal, lehunyt szemmel feküdt. Ezen a padon halt meg. Anya január 26-án halt meg. Tyina néni azt mondta, hogy a dagadás a szívére húzódott. »Antonyina Mihajlovna, 40 éves. A halál oka: kimerültség« - ez áll az igazolásban. Január 26-ig tehát egyre csak utaztunk.  Engem egy gyermek-gyűjtőállomásra küldtek,  azután gyermekotthonba, s itt voltam 1942. február 11-étől 1945-ig, amikor visszatértem Leningrádba. Tyina néni magához vett. A gyermekotthon Ozsiga településen volt, ez most négyórai utazás Vologdától, de akkor 21 kilométert kellett gyalogolni az erdőn keresztül. És lám, Tyina néni negyvenötben, köpenyben, hátizsákkal a vállán 21 kilométert gyalogolt értem. Elvitt Leningrádba. Bennünket pedig körülbelül január 8-án evakuáltak Leningrádból, és 26-án érkeztünk meg Vologdába."
Körülbelül így hangzott Irina Ivanovna első, zavaros, ideges beszámolója, időnként akadályozta a sírás, félbeszakította mondanivalóját, azonkívül még valamilyen fájdalmasan kínzó aggodalom is kicsendült szavaiból.
Mi úgy véltük, Irina Ivanovna az anyja miatt félt, nehogy mi rosszat gondoljunk róla... „Értem én, értem önöket" - ismételgette, kérdéseink elébe vágva. De milyen kérdéseink lehettek? Ha anyja, Antonyina Mihajlovna, még ugyanazon az éjszakán meghalt, amikor Vologdába érkezett, és semmiféle feljavított táplálkozás nem segíthetett már rajta, akkor a disztrófia — kimerültség — folyamata megállíthatatlan volt, tehát amikor elutazott Leningrádból, már teljesen legyengült tudatára fátyol ereszkedett, és csupán az anyaság érzése, ez az emberfölötti érzés hajtotta, a lánya miatt érzett aggodalom szította kihunyófélben levő életének lángját, szította mindaddig, amíg úton volt — de mihelyt megérkeztek Vologdába, minden véget ért, minden kihunyt, lefeküdt és meghalt. Hogy egyáltalán célhoz ért, hogy Irat elvitte odáig — ez az anyai önfeláldozás csodája. Hogy pedig Jurára nem futotta az erejéből - ugyan ki merné vádolni őt ezért? Legfeljebb csak az, aki nem érti meg azt a blokádéletet. A jóllakott ember tudatának persze nehéz leereszkednie abba a világba, de teljesen megérteni ezt csaknem lehetetlen. Ezért állítja olyan határozottan a népi mondás: jóllakott ember nem érti meg az éhest!
Az anya elméjén már úrrá lett a disztrófia, érzékelése nyilván elhomályosult, de ezen a zavarossá vált tudaton is áttört lassanként az egyetlen gondolat — otthagyta a fiát! Úgy látszik, az volt a szándéka, hogy felülteti a lányát a vasúti kocsiba, és visszamegy a fiáért, elhozza őt. Hogy mindkettőt egyszerre szállítsa a pályaudvarra - hiszen Jurát szánkón kellett húzni —, ennyi ereje már nem volt.
A vonat azonnal elindult... De ha nem is azonnal, neki talán akkor sem lett volna elegendő ereje ahhoz, hogy visszamenjen. Az egész úton, míg Vologdába értek jóformán haldokolt. Rendes ennivalót kaptak, ez azonban már nem segített.
Mindez Irina Ivanovna elbeszéléséből világlott ki, bár ő erről igyekezett minél kevesebbet mondani, mert sértette volna anyja emlékét az, ha mentegeti, védelmezi.
„1945-ben tértünk vissza Leningrádba. Nagynéném Morozovkában lakott. Én elmentem a régi lakásunkba, és egyet-mást megtaláltam ott: például a Puskin-szobrot, Jura tintatartóját (most is nálam van), a régi fényképalbumokat. Ezeket a dolgokat elvittem. A ruhákra, a bútorokra nem gondoltam. Ezekre is ráismertem, de a legközelebbi látogatásomra mind eltűnt. Nem tudom, lehet, hogy anya még el tudta adni őket - semmit sem akarok mondani.
Anyám apja (Irina Ivanovna megmutatja nagyapjának a rajzát: egy remekbe készült húsvéti gratulációt - növénydísz és a felirat: »Krisztus feltámadt! Köszöntelek benneteket, kedves feleségem és leányaim« — A. A., D. G.) elvégezte a Tüzériskolát, és a polgárháborúban a Vörös Hadsereg tisztje, a Nyugati Front tüzérségi bázisának helyettes parancsnoka volt. Ő — Mihail Sztyepanovics Pankin (az asszony egy bajuszos tüzértiszt fényképét mutatja - A. A., D. G.) adta ki az ágyúgolyókat az Aurórának. Jurától tudtam meg, hogy nagyapánk a polgárháború idején kiütéses tífuszban meghalt, Buj városban. Anya gimnáziumot végzett, Tyina néni is. Anya pedig azután a fordító tanfolyamot is elvégezte."
Irina Ivanovna szavaiban állandóan valamilyen bűntudatos hanghordozás érződik. Honnan ered ez? Csak nem attól a tudattól, hogy lám, ő él, Jura pedig nincs többé, hogy őt megmentették, Jurát pedig otthagyták?
Mégis, hogyan kerülhetett Jura naplója Vologdába? — faggatjuk újra önmagunkat is, őt is. Ez a kérdés a legfájdalmasabb Irina Ivanovna számára. Nyilván ez szomorúságának, aggodalmának fő oka. Ez a kérdés attól a naptól fogva gyötri, amikor Jura naplója előkerült, vagyis amikor a napló egy részletét közölték a Szmenában. Ő elolvasta, elrohant a szerkesztőségbe, elkérte a naplót, és megtudta, hogy az Vologdában volt Trifonovéknál. Ettől a pillanattól kezdve állandóan ez emészti őt: hogyan került a napló Vologdába, miképpen? és hátha Jurával együtt? és akkor hogyan is van az?...
Beszélgetésünk félresiklik, ide-oda kanyarog, de közben is állandóan azokra a januári napokra gondolunk...
„- Jurának rossz volt a látása. Anya tudta, hogy rossz, de azt nem tudta, hogy ennyire. Jura titkolta. Sokat olvasott. Otthon megvoltak a Vokrug Szveta összegyűjtött évfolyamai, meg számos kalandregény. Jura pajtásai szívesen játszottak a folyosón. Egy óriási szekrény állt ott, a szekrény mellett spanyolfal, lovagálarcok, botok... Hogy nem csépelték egymást nyomorékká? Emlékszem, Jura elbeszéléseket írt. Anyát többször behívták az iskolába, és közölték vele, hogy Jura rosszul viselkedik a matematika órákon. Anya azt mondta: hát adjanak neki több feladatot. Mert ő másoknál hamarább oldja meg a feladatokat, és unatkozik...
—  Mit jelent az a naplóban szereplő gyermek-élelmiszerjegy, amely miatt Jura aggódik? A maga élelmiszerjegyéről van szó?
-  Biztosan. A gyermek-élelmiszerjegy akkor előnnyel járt. Erre úgynevezett kekszet adtak. Én azonban akkor semmit sem tudtam erről, Jura naplójából értesültem róla.
—  Volt-e hivő a családjukban?
—  Nem, sem anya, sem Tyina néni nem volt hivő. Annál kevésbé, mivel anya párttag volt. Nálunk a konyhában egy szép ikon lógott, biztosan nagymamáé lehetett. Jura még ismerte a nagymamát. És a nagypapát is. Lehet, hogy ők vasárnap templomba vitték. Talán anyától is érdeklődött ez iránt. Anya 1927 óta párttag volt. Azután 1937-ben kizárták, miután apát letartóztatták.
—  Azután visszavették?
—  Azt hiszem. Nem tudom. Mivel Vologdában, amikor anya meghalt, engem felemelt egy rendőr, az ölébe ültetett, és valamilyen papírt állított ki, bizonyítványt vagy jegyzőkönyvet írt, és ahhoz a papírhoz gombostűvel hozzátűzött egy piros könyvecskét...
—  És az apjával kapcsolatban mire emlékszik?
—  Emlékszem az egyik látogatására. Karéliából jött el hozzánk. 1934-ben oda helyezték át, 1937-ben pedig letartóztatták és Ufa környékére száműzték, ott is halt meg a háború alatt. .. Nekünk aztán mindenből kijutott. Az egész történelem átvonult a családunkon — valamennyi háborúval, szerencsétlenséggel együtt. Anya pedig a legutóbbi időben a Munkapalotában dolgozott, valamilyen könyvállományt kezelt. Könyvtárak számára utalt ki könyveket. Én akkor édeskeveset értettem ebből. Anya nyelveket tudott. Franciául folyékonyan beszélt, németül és lengyelül is. Nagyon intelligens volt. Amikor Juránál azt olvastam, hogy anya veri őt, hát semmit sem értettem az egészből. A mi családunkban egyetlen ujjal sem nyúltak senkihez. Jura az ő korában persze mindent fokozott érzékenységgel fogott fel, csak így magyarázhatom... Mivel ismerem anyát, mindaz, amim róla maradt. . . az a leg. . . leg. . . — és Irina Ivanovna hirtelen kijelentette: - Jurát repülőgépen elszállították. Nekem ez a véleményem.
És ijedten nézett ránk. Mi hallgattunk. Akkor ő így szólt:
—  Nem hagy nyugton ez a gondolat... Titkon emészt... De hátha Jura él? Furcsa, ugye? Ha kimentették, akkor ő, amilyen életvágy volt benne, mihelyt megérezte, hogy túlélheti, ha akár egyetlen esély lett volna az életben maradására — ő felhasználta volna. És ha... túlélte?... De hiszen ismeri az összes címet, megtalált volna... Legalább engem. . . Másrészt azonban, az ő fiatalkori maximalizmusával. . . Ilyesmit átélni! Hiszen ő másként értékelte. Mint árulást... Hogy otthagyták. De ez énrám nem... Igaz? Tőlem mit lehet követelni? Én akkor gyerek voltam. .. Jura talán így okoskodik: ha akkor nem jelentkeztem, akkor most miért jelentkezzem..."

Kiderül hát, mi az asszony kínlódásának a fő oka. Nem enyhült azóta, hogy megkerült a napló, és az Vologda környékén  került meg. Hogyan jutott oda? Néhány évvel ezelőtt Irina Ivanovna odautazott. Kutatásai azonban semmilyen eredménnyel nem jártak. Ez azonban nem győzte meg. A gyenge, valószínűtlen reménység szikrája továbbra is pislákol benne, és nyilvánvalóan mardossa, nem hagyja nyugton. A Jurával szemben érzett, képzelt bűntudat, amelyet csak egy lelkiismeretes jellem vállalhat, arra készteti, hogy belekapaszkodjon ebbe a képtelen verzióba: de hátha? mi van, ha...?
Mi semmivel sem tudtunk segíteni Irina Ivanovnának, sem lebeszélni őt, sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudtunk semmit. Sorra vettük, hogyan kerülhetett Jura naplója Vologda környékére: Jurát a lakásban gondjaikba vették a szociális osztagok komszomolistái, akik akkor végigjárták a lakásokat, kórházba szállították, ahol meghalt, és valamelyik ápolónő vagy orvos, vagy betegtárs a kórteremben magához vette a naplóját és elvitte, amikor evakuálták... A naplót a legkülönbözőbb emberek vehették magukhoz - azok is, akik Jurát eltemették, és azok is, akiknek Jura maga adta oda a halála előtt. Akkoriban sok leningrádit evakuálták Vologda vidékére. De talán I.-ék levitték Jurát a kazánházba, ott valamivel melegebb volt... Irina Ivanovna egyik volt szomszédnője azt állította, hogy így történt. Nem ott, a kazánházban pörkölődött meg Jura naplója és füzete? Akár ott, akár másutt, Jura egyre csak ezt írta: „Éhes vagyok... éhes vagyok... éhes..." (a második, elveszett füzetben) - de hogy azután mi volt, ezt nem tudjuk.
Úgy látszott, egyik lehetséges változat sem hagyott kétséget afelől, hogy Jura meghalt. Nővére azonban tovább reménykedett, és a mi logikánk itt tehetetlen volt. Sajnáltuk őt, részvétet éreztünk iránta, szomorkodtunk, büszkék voltunk rá, és szintén csodára vágytunk. Hallgattuk ezt az asszonyt, és elbeszélése nyomán kirajzolódott a valamikor népes Rjabinkin család és mögötte a Pankin család - törzsökös pityeriek, orosz értelmiségiek családjai, ahol a pétervári nem mindjárt kapcsolódott össze a leningrádival. Irina Ivanov-na segítségünkre volt abban, hogy észrevegyünk egyet-mást Jura Rjabinkinban. A húga révén fény derült rá, honnan ered Juránál a lelkiismeretnek ez a munkája, melyek lelki fejlődésének a forrásai.

Jura Rjabinkin kitartása olykor éppenséggel gyengeségnek látszik: az éhség legyőzi, hol itt, hol ott áttöri. De mindig újjászületik. Jura gondoskodása, szeretete, szégyenkezése, jósága megújul, és egyúttal még nagyobb igényességet tanúsít önmaga iránt. Szenvedett az éhségtől, a fagytól, a tetvektől, emellett azonban a szégyentől is, erőt vett rajta a hozzátartozói iránt érzett szeretet, az ellenséggel szemben tanúsított gyűlölet. Jura ábrándozott, a győzelemről álmodott. Mint az állat, engedett az ösztönöknek, hajlandó volt fát, szíjat rágni; mint ember, ragaszkodott a könyvekhez, a családhoz, a kultúra vívmányaihoz, a szépséghez, az olyan gondolatokhoz, amelyek sehogy sem fértek össze a jelenleg folyó eseményekkel. Ez az ellentmondás olyan mélységekből hatolt be a lélekbe, amelyeket azelőtt az élet sohasem érintett. Az önfenntartás vágya nem rombolhatta szét benne az embert. Amikor az éhség és a félelem nyomása fokozódott, a válaszfalak leomlottak, de ő aztán kétségbeesetten és szívós munkával helyreállította őket.
Irina Ivanovna segítségével sok mindent megtudtunk Juráról, bár azt nem tudtuk meg, hogyan halt meg, és miképpen maradt épségben a naplója. Irina Ivanovna titkos, makacs hite lassanként bennünket is hatalmába kerített. Nem mintha reménykedtünk volna Jura megmenekülésében, nem, de már nem volt végérvényesen halott.

Tisztázni akartuk Jura halálának körülményeit. Ehelyett egészen mást fedeztünk fel —   Irina Ivanovna titkos hitét abban, hogy él valahol az emberek között. Húgának halvány reménye nem győzött meg  bennünket, de történt valami - Jura többé valóban nem volt már számunkra halott. A fokozott bűntudat - lám, én élek, ő pedig meghalt -  idézte elő ezt a bizonytalan reményt. Amíg valakiben ez a lelkiismeretes érzés él, addig az ember nem lehet halott, ennek a fogalomnak az ősrégi értelmezése szerint, ahogyan mi ehhez hozzászoktunk.

„Az élők tudják, hogy meghalnak, a holtak pedig semmit sem tudnak, és számukra már nincsen jutalom, mivel emlékük is feledésbe merül, és szeretetük, gyűlöletük, féltékenységük is eltűnt már, s nekik már soha sincsen részük semmiben, ami a nap alatt történik". Könyörtelenek a bibliai szavak. Nem hagynak vigasztalást. Inkább elterelnek a hittől, az emberi lélek örökkévalóságába vetett reménytől. De ennyire vitathatatlan-e a szigorúságuk? Hiszen Jura Rjabinkinnak megvan a maga része, a maga osztályrésze abban, ami mind ez idáig a nap alatt történik! Hiszen ő a húga szeretetét és lelkiismeretét is foglalkoztatja: lám, én élek, ő pedig... Mibelénk is, akik olvastuk Jura naplóját, és megismertük Jura életét, beköltözött valamilyen érzés, és gyökeret vert. Szintén valamiféle kínzó bűntudat. De hát mi a mi bűnünk Jurával szemben? És a nyolcéves Irocskának mi a bűne? Ám ő mégis bűntudatot hordoz magában.
Amikor elhatároztuk, hogy Jura naplóját beiktatjuk a Fejezetek a blokád könyvéből második részébe, az volt a reményünk, hogy mintegy emléket állítunk egy leningrádi fiúnak — egynek a sok tízezer közül. Ezt a törekvést nemesnek és igazságosnak véltük.
De hirtelen felmerült a kérdés: emléket állítani — és azután mi lesz? Emléket állítani és lerázni mindent? Azért állítsunk emléket, hogy megszabaduljunk tőle? Éppen arról van szó, hogy nem sikerült megszabadulnunk. Jura bekerült közénk, és nem távozott el.

Hányan élnek közöttünk: olyanok, akiknek a jelenlétét érezzük. Vagy a távollétét. Az emlékek — közöttük az irodalmiak is — nem azért szükségesek, hogy megszabaduljunk tőlük, hanem hogy örökre magukhoz kössenek.
A Ladoga-tó partján, Oszinovkában, nagy múzeum épült. Leningrádból, más városokból jönnek megnézni. A kiállítási tárgyak - fényképek, térképek, hajók, uszályok, kikötői mólók modelljei - elmondják, hogyan látták el a tengerészek, azután pedig „Az élet útjá"-nak katonái a várost a blokád alatt, tartották fenn a kapcsolatot az ország többi részével. A múzeum mellett egy másfél tonnás, egy háromtonnás teherautó és egy autóbusz áll a talapzaton. Az akkori kocsik gyengének, kicsinek, régimódinak látszanak, holott több mint félmillió nőt, gyermeket szállítottak el rajtuk a városból a tó jegén keresztül. Aki rájuk néz, arra gondol, hogy látszólag milyen nyomorúságos technikai felszerelés ez, ám mégis milyen sokat jelentett azok számára, akiket a város megmentésének és megvédésének a gondolata, a győzelem gondolata lelkesített. A múzeum termeiben láthatóak azoknak a képei, akik „Az élet útja" mentén dolgoztak — légvédelmi tüzérek, hidrográfusok, orvosok, pilóták, vasutasok. Közülük már csak kevesen élnek. A múzeum azonban nem hasonlít emlékműre. Éppen az a sajátossága, hogy ezek itt nem elesett, nem az életből eltávozott, hanem cselekvő emberek. Ugyanazt a zubbonyt viselik, tábori váll-lappal, csontos arcúak, soványak...

A Fejezetek a blokád könyvéből illusztrálásához fényképanyagra lett volna szükség. Elmentünk a TASZSZ archívumába, hogy fényképeket találjunk a blokád idején működő üzemekről és gyárakról. Tudtuk, milyen volt akkor a helyzet: ágyúgolyóktól megrongált műhelyek, elgyötört emberek a szerszámgépek mellett, akik alig álltak a lábukon, és odakötözték magukat, hogy el ne essenek. Több ezer fényképet néztünk át, amelyeket a riporterek azokban az években készítettek. A szerszámgépek mellett munkásembereket láttunk — férfiakat, nőket, szigorú arcúakat vagy mosolygókat, de feltétlenül jó erőben voltak. És az éhségnek, a kínoknak, a blokádviszonyoknak semmiféle ismertetőjele sem látszott — akár ma is közölni lehetne őket az újságban. Túl kevés olyan felvétel akadt, amely megmutatta volna, mi történt akkor a gyárakban és az üzemekben, milyen nehéz volt dolgozni, mennyire súlyosak voltak a körülmények.
Ez eleinte felháborított bennünket: lakkozás, hamisítás... De miután kikérdeztük a fotóriportereket, meggyőződtünk róla, hogy más történt: ez volt az a harcfeladat, amelyet ők 1942- 1943-ban teljesítettek, amikor kötelességüknek tekintették annak ábrázolását, hogy a blokád, az éhség, a hideg, a belövések ellenére az emberek továbbra is dolgoznak és eleget tesznek kötelességüknek. A blokádba zárt város fotóriporterei nagyszerűen megbirkóztak feladatukkal. De újságírók voltak, nem művészek. Azok azt tartották volna szemük előtt, hogy a leningrádiak mindennapi életét, hősiességét megörökítő, értékes filmkockákat hagyjanak a történelem számára.

Május 9-én, a Győzelem Napján, a leningrádiak ezrei mennek a Piszkarjovói temetőbe. Családostul és egyedül mennek, öregek és fiatalok. A tömegsírok földhantjai már megszabadultak a hótól, a tavalyi fű újra felegyenesedett. Sötét, fonnyadt, zöld szőnyegére az emberek virágokat tesznek, egyesek pedig cukorkát, cigarettát, kenyeret, kis kenyérdarabkákat raknak oda. Valahol itt fekszik talán Jura Rjabinkin. De ha nincs itt, az eltemetettek közül mégis mindenkinek szüksége volt erre a kenyérdarabra.
Jura Rjabinkin szenvedélyesen kívánt élni. Olykor úgy látszik, hogy az ő rövid, befejezetlen élete folytatást keres legalább valamiben. És halála után ez az életereje mintegy felhasználatlanul továbbra is jelen van. Ő nem tudta teljesen megérteni, mi miatt, miért kellett elpusztulnia,  mielőtt — mint vélte — bármiben is megvalósíthatta volna önmagát. De megmaradt a naplója, és a naplón keresztül — szenvedélyes vágyakozása az élet után.

Hol van most a blokádba zárt város — a veszteségek városa, szenvedésünk városa, a lebontott, kiégett házak, a romok helyén levő üres telkek, a pótolhatatlan veszteségek, a meg nem valósult életek, a ki nem csírázott magok titkos városa? Ezt a várost nem lehet észrevenni. A sebeket gyorsan begyógyították, sebhelyek nem maradtak. A város visszatért a normális élethez. Csak sokkal később kaptak észbe - hol volt, mi volt? Helyreállították a Nyevszkijen a kék betűs feliratot: „Tüzérségi tűz esetén az utcának ez az oldala veszélyes".
A védelem peremsávját emlékművekkel jelölték meg, létrehozták a Dicsőség zöldövezetet, az új lakónegyedek pedig mind messzebbre és messzebbre terjednek a hajdani arcvonalon túl. Körülbelül ugyanaz történt a blokád emlékével - valahol belül van, mint az évgyűrűk a fa törzsében.
Egy régi villa a Vaszilij-szigeten, az Auróra örök horgonyzóhelyén, a fehér éjszakák — miből áll ennek a városnak az utánozhatatlan képe, szépsége? Az új nemzedékek számára a blokád mintegy egybeforrott ezzel a szépséggel, és tragikus erővel ruházta fel a város képét.

... Hosszú munkánkat különös érzéssel, ugyanazzal az elmaradhatatlan kérdéssel fejeztük be: miért keltettük életre ezeket a rég eltávozott embereket, régi kínjainkat és fájdalmukat? Mi sokszor válaszoltunk önmagunknak, de teljesen mégsem ismertük a választ. Egyvalamiről azonban szilárd bizonyosságot szereztünk: meg kellett tennünk. Mindez volt, és az élő embereknek tudniuk kell erről.

GELLÉRT GYÖRGY fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1983 / 7. szám, 141-171. oldalak