Fejezetek a blokád könyvéből (II)
MI VOLT A LÉLEK TÁMASZA?
Olga Fjodorovna Bergholz semmivel sem indokolta meg cselekedetét. A nemeslelkűségnek nincs szüksége indokra. Az aljasságnak, a hitványságnak van szüksége rá, hiszen még a gyengeség is gyakran a szükségszerűség pózában tetszeleg, mindenféle kapzsiság, önzés és még inkább a becstelenség pedig — mind meggyőzően ékesszóló, sok oka van, igazolásul a lélektanra, a gazdaságra, a történelemre hivatkozik.
A blokád csodálatos módon minden leplet lerántott, az embert pőrére vetkőztette, s könyörtelenül feltárta mindazt, ami benne rejlett.
Érdemes tovább folytatni G. P. Makogonyenko elbeszélését, aki akkor a leningrádi Rádióbizottság dolgozója volt.
„— A blokád időszakának Rádióbizottsága — sok száz ember, aki munkájával a város szellemi táplálékáról gondoskodott. Olyan intézmény, amely szüntelenül működött, fennakadás nélkül... Különböző emberek akadtak köztük, régi barátom is, együtt tanultunk, világos elméjű, igen becsületes, művelt ember volt. Az egyetemi képzettség a munkában szerzett alapos gyakorlattal párosult benne. Nyíltszívű, igazi munkásember és egyben igen éleseszű filozófus, választékos elme, elragadó valaki volt. Nagyon sokat tett a leningrádi rádióért. A vele történt esetet most csupán annak példájául akarom felidézni, hogy mit művelt a blokád, milyen megpróbáltatásokat, milyen próbatételeket okozott az embereknek. Ritka, talpig becsületes ember volt, minden egyéb tulajdonságán kívül pedig szerelmes is Olga Fjodorovna Bergholzba — teljesen reménytelenül. Tudta, hogy az asszonynak férje van, akit szeret, aki beteg, de ő csupán szerette Olga Fjodorovnát, és semmit sem követelt tőle. Ez a szerelem abban nyilvánult meg, hogy rendkívül gyengéden, finoman bánt az asszonnyal, nagyon figyelmes volt hozzá — s ez valósággal elbűvölte Olga Fjodorovnát. És ekkor következett a végzetes megpróbáltatás!
Negyvenegy december 4-én elbúcsúztam társaimtól, mivel 5-én korán reggel a politikai vezetőség utasítására az ostromgyűrű túlsó oldalára kellett utaznom. De azokat az okmányokat, amelyek úgy rendelkeztek, hogy 5-én elutazzam, csak este tíz órakor vettem át a Szmolnijban, és onnan csupán tizenegykor értem haza. Olga Fjodorovnától pedig mindenesetre korábban elbúcsúztam. Ő addigra már elment (akkor még nem lakott a Rádióházban). A kiküldetésem két hétre szólt, de az élelmiszerjegyeim nálam voltak, és ezeket oda kellett adnom Olga Fjodorovnának, mert ő a saját fejadagjából az utolsó falatot is elvitte a férjének a kórházba. De nem tudtam, hol van. A Rubinstein utcai lakásán nem tölthette az éjszakát — ott hideg volt —, hanem a barátnőihöz járt. Ezért azt sem tudtam, hol keressem. Kihez forduljak? Hodorenko Viktor Antonovicshoz, Rádióbizottságunk elnökéhez? Úgy véltem azonban, ez nem lesz nagyon tapintatos dolog részemről: én, a rádió munkatársa, elutazom, az élelmiszerjegyeimet nem a kollektívának, hanem egy »idegennek« akarom adni (bár Olga Fjodorovna a mi munkatársunk is volt). Úgy határoztam, az lesz a legjobb, ha éppen ennek a barátomnak adom oda, egy olyan embernek, aki szerelmes belé. Ugyan ki másnak? Oda is adtam neki, s közöltem, hogy már holnap reggel juttassa el Olga Fjodorovnához (úgy volt, ő eljön hozzánk, hogy leadja az írását, mindennap járt nálunk). Mindenesetre még egyszer megkérdeztem a barátomtól:
- Becsületszavadra odaadod?
Ő így felelt:
- Hát nem szégyelled magad, még meg is kérdezed?!
Két hét múlva tértem vissza. Annál a gárdahadosztálynál jártam, amely az áttörés helyén harcolt, de ez a harc sajnos eredménytelen maradt. Krasznov hadosztálya volt. Amikor elutazni készültem — hiszen mindenki tudta, hogy visszamegyek Leningrádba —, két kenyérzsákkal láttak el, teli ennivalóval: sűrített élelmiszer-készítményekkel, kenyérrel. Kenyér ugyan kevés volt, mert a gárdahadosztály katonái nem fekete kenyeret ettek, hanem kalácsot — habkönnyű, jól megkelt kalácsot! Ilyenre csak gyermekkoromból emlékszem, a Volga mellől. És ezt mondtam:
- Testvérek! De hát nem vihetek csupán egy kalácsot! (Annyi helyet foglalt el.)
- Kenyér meg nincs. Itt a kalács - tessék.
A kalácsokat lepénnyé kellett összepréselnem, akkor több fért belőlük... Hogyan utaztam vissza — ez hosszú história. A tavon keresztül utazni - az igazat megvallva - nem mertem, bár már autók is jártak a jégen át. Minthogy egyszer már megfürödtem, semmi kedvem sem volt másodszor is megtennem ugyanezt. Így hát elmentem egy magasabb repülőegységhez, és kiderítettem, hogy milyen gépek és honnan repülnek Leningrádba. Kaptam egy címet. Elmentem oda, és meglepő dolgot tapasztaltam! Mit is jelent a leningrádi és az összorosz testvériség! A helyiséget a front különböző szakaszain működő repülők evakuált családjai számára jelölték ki. Ezek a repülők ilyen szövegű leveleket küldtek: »Volhovi front. Repülőalakulat. Testvérek! A feleségem (az apám, családom) Leningrádban van. Mentsétek ki! A cím...« És ez a katonai alakulat repülőgépeket küldött Leningrádba, hogy megkeresse ezeket az embereket. Gyakran csak holttesteket találtak. Az élőket kimentették. És egy egész házat utaltak ki nekik, hogy azután a hátországba szállítsák át őket (igaz ugyan, nem tudni hová!). És ők, ezek az angyalok úgy jelentek meg Leningrádban, mint a jó szellemek! Felkutatták a katona családját - az még csak nem is tudta, hol van a férj vagy az apa -, bekopogtak az ajtón, s ezt mondták:
— Magukért jöttem — és autón elvitték, azután repülőgépen elszállították őket! Egy egész napot töltöttem itt, a Leningrádból kimentett nők, gyerekek, öregek között. Kérdezgettek, különösen az asszonyok: — Hát te hová mész? — Felelem: — Leningrádba. - És valami nyomatékos, kedves, emberi volt abban, ahogyan rábeszéltek: - Hová mennél, hiszen fiatal vagy, minek neked odamenni a halálba? Ne repülj oda! - És sírva, könnyes szemmel mondták ezt, bár most láttak először. S amikor azt feleltem, hogy én onnan jöttem, és visszamegyek — akkor ezt hajtogatták: — Nem, te nem mondasz igazat! Ha láttad volna, mi van ott, akkor sohasem mennél oda!
Visszatértem. És amikor ennivalót vittem Olga Fjodorovnának, akkor - most először - valami változást láttam rajta: nem soványságot (ő nem fogyott le annyira, inkább puffadni kezdett), hanem valami, rá nem jellemző mohóságot, ahogyan evett. Mondom:
- Mi van veled, Olja? Hiszen neked könnyebb volt a helyzeted! — Mire ő: — Miért? - Hát az élelmiszerjegy, az én munkás-élelmiszerjegyem! — Ezt felelte: — Kegyetlen ember vagy. Hiszen tudtad, milyen nehéz helyzetben vagyok. Elutaztál és nem adtad ide nekem a jegyet. — Hogyhogy nem adtam oda? Őneki adtam! — Lehetetlen! Átadta volna nekem. — De hát nem vittem magammal a jegyeket! Nos, holnap — mondtam (késő este érkeztem meg) - elmegyünk hozzá, és ... - Nem, nem! - felelte Olga Fjodorovna. - Te helytelenül cselekedtél, és nem kell aljasságokat mondani egy ilyen emberről! - Én ezt feleltem: - Ne vitatkozzunk! Holnap majd beszélünk róla.
És elkövetkezett beszélgetésünk utolsó ítéletének ez a napja. Ő nem is tagadta. És hogy nem tagadta, meg ahogyan indokolta — ez volt a legszörnyűbb!... Egy kis kitérő. Ő valóban jó értelemben vett megszállott ember volt. De már akkor megvolt benne az, amit én robespierre-izmusnak neveztem. — Kedves barátom — mondtam neki —, ez nem vezet jóra nálad! — Az ő gondolatmenete pedig ez volt: körös-körül sok rossz van. S minden attól függ, hogy a körülmények úgy alakulnak, hogy nincs lehetőség az igaz embereket felfedezni, és véletlenül kiszemelt emberek kerülnek nélkülözhetetlen, fontos beosztásba. A háború, a blokád — valamennyi nehézség összesítője, a legsúlyosabb megpróbáltatás. Mindenki számára világossá válik: aki kiállja ezt a megpróbáltatást, annak kell vezetnie! És ő ezt gondolta: »Én az értelmiség részéről a legnagyobb tiszteletnek örvendek. Kiállom ezt a megpróbáltatást, és — más megoldás természetesen nincs - engem tesznek meg szellemi vezetővé!« Hát ezért mondta ezt: - Bocsáss meg, kedves Olja, de az én teendőm fontosabb. És ezért nem adtam oda a jegyet. Sokáig mérlegeltem - nem a személyes, hanem a társadalmi indokot —: rám nagyobb szükség van!" - És Olga Bergholz tehetsége? „— Abban az időben Olga Fjodorovna még nem volt az a költő, aki később lett. Akkor, decemberben egyszerű munkatárs volt, egyike azoknak, akik nagyon jól teljesítették a Rádióbizottságtól kapott feladatokat.
- És az az ember irodalmár volt, vagy csak adminisztrációs munkát végzett?
- Tudott írni. De teljesen más célnak szentelte magát, erről már beszéltem. Olga Fjodorovna ezt mondta neki: — Én megértelek, de te mélységesen tévedsz. Ezért sajnállak. — Hát így történt ez az epizód, és ilyen jellem volt ő. De itt van egy másik eset, és egy másik ember — folytatta Georgij Pantyelejmonovics Makogonyenko. — Ugyanott, a Rádióbizottságban történt. A Rádióbizottság elnöke, Viktor Antonovics Hodorenko, az én szememben eleinte szokatlan, meglepő ember volt. Valami katonás, tiszti tartás volt benne (bár sohasem szolgált a hadseregben): fegyelmezettség, határozottság, rendkívüli operativitás, villámgyors reagálás. Engem azonban leginkább a szívélyességével, az emberek megértésével, a bizalmával hódított meg. Sok jót tett a Rádióbizottságért, tehát a rádióműsoradásért, tehát azért, hogy a leningrádiak hallhassák és valóban érezzék a rádióadás lüktető érverését. De nem annyira róla akarok beszélni, hanem inkább jelleme próbatételének körülményeiről. Valamikor novemberben a megfelelő szervek őt is azok közé a - bizonyára középszintű - funkcionáriusok közé sorolták, akik a Szmolnijban, a 12. számú étkezdében kaptak ellátást. Ott naponta háromszor adtak enni. Nos, ő háromszor nem mehetett el - a munkája sem engedte, és ereje sem volt hozzá, jármű pedig nem állt rendelkezésére. Naponta egyszer ment oda, bár jómaga őrülten lesoványodott addigra, mert a közönséges fejadagon élt. Vagy három napig bizonyára megevett mindent, amit ott adtak. És azután következett a próbatétel! Emlékszem, egyszer tíz órakor bejött, hivatott engem meg ezt a társamat, és közölte: - A helyzet a következő: én odajárok, engem ellátnak, az étlap ez meg ez. Én mindezt egyedül nem tudom megenni, nem tartom lehetségesnek ezt, annál kevésbé, mert ott kenyeret is ehetek. Megtiltották nekem (ez a figyelmeztetés mindenkinek szólt), hogy kenyeret vigyek ki, de ezeket a dolgokat ki lehet hozni. — Az aktatáskájából két darab cukrot, két vagdalt húst, köretet meg egy buktát vett ki. - Van egy javaslatom: ha magam adnám oda személyesen — ez megalázó volna. Maguk osztályvezetők. Állítsunk össze egy névjegyzéket, én mindennap hozok majd valamit, mi pedig az egyiknek cukrot, a másiknak, a harmadiknak másvalamit adunk majd.
— És családja volt?
— Csak kedvese... Úgy vélem, merőben gyakorlati, anyagi szempontból, ha elképzeljük a mi fejadagunkat (tavaszig a rádió dolgozói többségének még munkás-élelmiszerjegye sem volt, hanem alkalmazotti, erre pedig 150, azután 125 gramm kenyeret adtak), akkor hetente egy darab cukrot vagy vagdalt húst, vagy két kanálnyi jóféle kását kapni — ez olyan segítség a szervezet számára, amely semmihez sem fogható. De hogy erkölcsileg milyen óriási jelentőségű volt, ezt még elmondani is nehéz!"
Az „értelmiségi", „intelligencia" orosz fogalmakat meghatározni nehéz, ezeknek a szavaknak a magyarázata sohasem kielégítő. Ugyanúgy, mint a „becsületesség" fogalomé — ez változékony és ugyanakkor történelmileg teljesen meghatározott, felismerhető, vagyis ha ezt mondjuk: ő becsületes ember — akkor mindig eléggé pontosan megérti mindenki, hogy mi van emögött. Az intelligencia szintén hibátlanul megkülönböztethető. A blokád idején különbözőképp nyilvánult meg, a naplókban és az emlékiratokban azonban felismerhető volt a gondolat, a szellemi munka sajátos fényétől, a lelkiismeretességből, végül pedig abból, hogy az illető egyén mindennek a segítségével hogyan védelmezi meg önmagát az éhséggel, a kétségbeeséssel vívott harcban.
Alekszandr Grigorjevics Dimov, a Kultúrpalota melletti színházi stúdió rendezője, a legreménytelenebb időben arra kényszerítette önmagát, hogy gondolkodjon, figyelje, megértse az eseményeket.
„Január 12., déli 12 óra. A fagy fokozódott. A szobában dermesztő hideg van. Mila az üzletbe ment, reméli, hogy kap valamit a jegyekre. Ránézni is fáj, annyira lefogyott szegény.
Rosszul érzem magam. Azt a gyanús keverékből készült anyagot, amelyet »kenyér« álnéven fogyasztok, a gyomrom semmiképp sem hajlandó megemészteni.
Az emberek néha mosolyognak. És az arcuk ilyenkor különössé válik: mosolyuk új és furcsa, bőrük feszesen rásimul arcuk csontjaira. Igaz is, a mosoly! A humor — csodálatos dolog. Kevés maradt belőle. Mint a nevetést, ezt is fukarul — akárcsak más élelmiszert — jegyre adják. De még létezik. Tegnap az étkezdében egy idős asszony azt mondta a pincérnőnek, amikor odaadta a kására szóló jegyét:
— Itt van a kásahegyem.
És a közelben ülők közül sokan elmosolyodtak. Néhány hónappal ezelőtt valószínűleg harsány nevetés kerekedett volna. Most pedig nevetésük hangtalan és ugyanolyan fukar, mint az az étel, amelyet ezek az emberek esznek: parányi adag.
Mindenki az evakuálásról ábrándozik. Hogy eltávozhat Leningrádból. Akárhová, csak egy darab igazi kenyeret kapjon. Az evakuálás régen megszűnt: nincs olyan út, amelyen el lehetne szállítani az embereket - ők azonban édes ábrándokat szőnek erről, amikor jéghideg szobájuk sötétjében ülnek, amikor bizonytalan járással lépdelnek a város hóborította, halott utcáin, amikor sorban állnak az üzletek üres polcai előtt, munkahelyükön, az étkezdében.
Furcsa dolog: az éhségérzet. Ehhez hozzá lehet szokni, ahogyan a krónikus fejfájáshoz is hozzászokik az ember. Két napon keresztül fásult alázattal vártam mindig a kis darab ragacsos kenyeret, és nem érzem a maró éhséget. Ez arra vall, hogy a betegség (azaz a éhség) hevenyből idültté változott.
... Sötét van. Nem álltam meg, és előhúztam a féltve őrzött gyertyacsonkot, amelyet szükség esetére dugtam el. A sötétség szörnyen nyomasztó. Mila a díványon szunyókál. Minden éjjel ínycsiklandó álmai vannak, a felébredés ezért különösen gyötrelmes számára.
... Az egész lakásban borzalmas hideg van, minden megfagyott, ha kimegyünk a folyosóra, télikabátot, sárcipőt, sapkát kell felvenni. Mindenütt a pusztulás undok látványa. A vízvezeték nem működik, három versztnyiről kell vizet hordani. A csatornarendszer a messzi múltba tűnt: az egész udvar tele van szennyel. Más város ez — nem Leningrád, amely mindig büszke volt elegáns, európai külsejére. Most olyan emberre emlékeztet, akit egész életünkben elegáns koverkó-felöltőben, új kesztyűben, tiszta ing-galérral, jóféle amerikai cipőben szoktunk látni — és egyszerre csak egészen más külsőben jelenik meg: rongyosan és mocskosan, borotválatlanul, szájából rossz szag árad, cipő helyett elnyűtt lábbelit visel, a nyaka piszkos.
... A Leningradszkaja Pravda tegnapi száma beszélgetést közölt Popkovval, a Leningrádi Városi Tanács elnökével, Leningrád élelmezési helyzetéről. Popkov bátorságra és türelemre szólította fel az állampolgárokat, majd arról beszélt, hogy Leningrád ellátási rendszerében bajok vannak: lopások és visszaélések fordulnak elő.
... A gyertyavég majdnem leégett. Mindjárt sötétségbe merülök — reggelig...
Január 17. Az öregség. Az öregség az emberi gép elkopott alkatrészeinek fáradtsága, a belső erőforrások kimerülése. A vér nem melegít, a láb nem jár, a hát nem hajlik, az agy gyengül, az emlékezet halványul. Az öregség ritmusa — lassú, ahogyan a kályhában csaknem elhamvadt fa ég: a láng egyre csendesebb és sápadtabb, most aranyszínű darabkákra hullott szét egy fahasáb, egy másik is — és már az utolsó kék lángocskák táncolnak: hamarosan le lehet zárni a füstcsövet.
Most valamennyien öregek vagyunk. Korunktól függetlenül. Testünk és érzéseink az öregkor ritmusában élnek.. . Tegnap a piacon egy kilencéves forma kislányt láttam. Egy darab gyanús külsejű - nyilván kutyahúsból készült - kocsonyát cserélt el 100 gramm kenyérért. A szeme halálosan fáradt volt, félig elfedte a súlyos szeméhéj, a háta görnyedt, lassan, csoszogva járt, az arca ráncos volt, a szája szöglete lefittyedt. Vajon el lehet felejteni ezt valaha is? Vajon meg lehet bocsátani?...
... Az, amit feljegyzek — sokszor elismételt dolog. Nyomasztó és egyhangú. Számomra azonban ezek a feljegyzések szelepül, szellőzőnyílásul szolgálnak a lelkemben fokozódó kétségbeesés számára. Csak az egyszerű, rideg tényeket akartam feljegyezni, de nem sikerült. Ez nem tőlem függ. Mivel üssem agyon az időt, tereljem el a figyelmemet a szörnyű hétköznapokról?...
Január 23., délelőtt 11 óra. Olyan lassan, nehézkesen vánszorognak a napok, mint a kimerült emberek hegynek fölfelé. Az elcsendesült város egyhangú, önmagába zárkózott, beteg napjai. Leningrád szíve, amely vérkeringését irányította, amely életet adott neki - az erőművek — megszűnt dobogni, megállt. És a város óriási testének valamennyi tagja kihűlt, megdermedt, mozdulatlanná vált. Nem égnek a lámpák, nem járnak a villamosok és a trolibuszok, nem működnek a gyárak, a mozik, a színházak. Az üres üzletekben, gyógyszertárakban, étkezdékben, amelyeknek ablakait már ősszel bedeszkázták, szuroksötét van. A pulton csak egy mécses gyenge, satnya lángocskája pislákol. .. Az utcák fölött dermedten lógnak a sűrű hóval borított villamos- és trolibuszfelsővezetékek, meg a vezetékes rádió drótjai.
A nagy város szíve megállt. Mi azonban tudjuk: ez nem halál, hanem letargikus álom. Eljön az óra - és a letargiába merült óriás előbb halkan felsóhajt, azután felocsúdik. .."
Dimov feljegyzéseinek irodalmi csiszoltsága szembetűnő. Mintha később gondosan kidolgozta volna őket. Ez a napló helyenként olyan elbeszéléshez hasonlít, amely sok év múltán íródott. Ellenőriztük az elhunyt özvegyének, Ljudmíla Vlagyimirovna Sengelidzének a segítségével. Kiderült, hogy a napló eredeti, nincs benne javítás, sem változtatás. Éppen így írta Alekszandr Dimov 1942 telén, a mécses fényénél, míg csak kórházba nem szállították. Nyilván olyan ritka esettel van dolgunk, amikor a szerző művésziességre törekedve írt, megválogatta a színeket, a hasonlatokat, csiszolgatta a mondatokat. A szellem munkája mindenkinél a maga módján nyilvánul meg: Knyazev naplóiban - a történelmen, a filozófián keresztül, Rjabinkinnél - önelemzés révén, Dimovnál - irodalmi alkotómunka útján.
„Január 24., déli 12 óra. Ma örömnapunk van. A rádióban elhangzott hadijelentés a bemondó vidám hangján tudtul adta, hogy csapataink visszafoglalták Rzsevet, Holmot, Sztaraja Russzát. Ez talán bátorságot önt Mila csüggedt lelkébe. Ő már nem képes harcolni — ez a legrosszabb. Fáj a szívem, ha belenézek halálosan fáradt szemébe. . .
Január 25., délelőtt 11 óra. Nincs víz, nincs világítás, nincs fűtés. A blokád, mint egy fantasztikus időgép, messzire visszavetett bennünket. A XVIII. század elejére. De hiszen a XVIII. század elején összehasonlíthatatlanul jobb volt az élet! Szentpétervár lakói nem ismerték a központi gőzfűtést, de sok tűzifájuk volt, és patriarchális cserépkályháikat tüzesre fűtötték. Szentpétervár lakói nem tudták, mi fán terem a villanyvilágítás. De szobáikban olajmécsesek égtek ragyogó fénnyel, és vastag faggyúgyertyákban is bővelkedtek. Nekünk pedig sem villanyunk, sem olajunk, sem gyertyánk nincs. A Péterkorabeli »Pityerburh«-nak nem volt vízvezetéke, de mindegyik háztömbben volt kút, víztartályokat létesítettek és lékeket vágtak a Néva, a Fontanka, a Mojka jegén. Mindenkinek jutott elég víz. Mi pedig már el is felejtettük, milyen a vízvezeték, de kútjaink, vízmedencéink, vízhordó rúdjaink sincsenek. Sok száz ember áll korsókkal, teáskannákkal valamilyen csap előtt, a lakásunktól három háztömbre levő mosókonyhában.
Pétervár lakosainak 200 évvel ezelőtt fogalmuk sem volt a villamosról és a trolibuszról. De lovaik, szánjaik, fedeles utazószánjaik, meleg nyest- és rókaprémbundáik voltak.
...Mi elfelejtettük, milyen a villamos és a trolibusz. És sem lovaink, sem szánjaink, sem fedeles utazószánjaink nincsenek. Rosszul öltözöttek vagyunk, éhesek, de kénytelen-kelletlen gyalog megyünk óriási távolságokra: 200 év alatt a város felismerhetetlenül megnőtt; átlagos átmérője 30 kilométer.
Január 25., este 8 óra. Fene tudja, mennyire megnövekedett ezekben a napokban egy eddig olyan szerény, kevéssé tisztelt szerv jelentősége, amilyen a közönséges emberi gyomor. A »rnunkanélküliség« és a »nyersanyaghiány« miatt gyakran előforduló tétlenség következtében ez az emésztőszerv számára szokatlan funkciókat vállalt: minden gondolatom és érzésem az ő megfogalmazásában jelenik meg. Érzéseim és gondolataim minősége jelenleg minden esetben a gyomortól függ. És nemcsak nálam van így. A gyomor durva beavatkozását intellektuális-érzéki szférámba — valóban állandóan érzem. Nem kívánom a gyámkodását. Hiszen az emésztésen kívül itt van még a világirodalom, a filozófia, a művészet, a technika. Kezembe veszek egy könyvet. Fellapozok egy oldalt. Regény. »Branton közömbös kézmozdulattal az asztalhoz hívta őket. Az abrosz fehér foltján...« Nem, tilos tovább olvasnom. Ellenjavalt. Ez az ideológiai felépítmény (az irodalom) hatása az alapra (a gyomorra). Előveszek egy másik könyvet. »A te viselkedésed, kedvesem, mindenféle pletykának ad tápot...« Tovább nem szabad olvasnom. »Tápot!« Érzéseimet igen tisztelt szerkesztőjük, a gyomrom azonnal az ehető asszociációk útjára irányította, bár a »táp« szó a könyvben nyilvánvaló metaforaként szerepel. »Szomorúság emészt« — ez áll a 35. oldalon. Szintén metafora. Az én oktalan szerkesztőmnek azonban ehhez semmi köze. Neki az a fontos, hogy képzeletemben zsíros sülthúsdarabok emésztését idézze fel, talán a rég elfelejtett, pirosra sült krumplival. A felépítmény az alapra tehát képzettársítási hatást gyakorol.
»Igen tisztelt szerkesztő polgártárs! Gyomor elvtárs! Gyenge és erőtlen vagyok. Nagy üggyel-bajjal vonszolom magam, és az arcom régen elfelejtett mosolyogni. Régóta éhes vagyok, idült, krónikus éhség kínoz, akár a reuma. De harcolok, hogy el ne bukjam, mert aki elbukik, azt igen hamar eltiporja a halál. Egyelőre tartom magam, és még jegyzeteket is írok Jegyzetek a halott városból címmel. Gondolkodni, könyvet olvasni sem felejtettem el, egy kicsit filozofálni akarok. Ön, szerkesztő polgártárs, akadályoz abban, hogy ezzel foglalkozzam. Minden percben érzem az ön hatalmát, az ön elnyomását, az ön beavatkozását a belügyeimbe. Legyünk jó barátok, nem kell engem kínozni! Ön azt akarja, hogy én az ön szemével nézzek az egész környezetemre. És az esetek többségében ez sikerül is. De nem normális dolog, tiltakozom, azt követelem, hogy ön megint dolgozzon a fő szakmájában, és szabadítsa meg gyámkodásától és közvetlen befolyásától azokat a területeket, amelyek az ön számára nehezen érthetőek. Én könyveket akarok olvasni és a tartalmukat ugyanúgy akarom megérteni, mint azelőtt, nem pedig az ön magyarázata szerint és nem az ön szűkkörűen tendenciózus szempontjai alapján. Nemcsak a zabálásról akarok gondolkodni, hanem sok másról is, aminek semmi köze sincs ehhez. A jövőről akarok ábrándozni. A gyönyörű jövőről. De nem azért gyönyörű, mert színültig tele van krumplival, kenyérrel és napraforgóolajjal. Értse meg — én ember akarok maradni! Ne akadályozzon ebben! Higgye el, önnek is könnyebb lesz. Különben ön és én is szégyenkezünk majd ezekért a napokért.
Mondjon le a diktátori szerepéről! Végezze lelkiismeretesen szerény feladatát, pihenjen — hiszen mostanában olyan kevés munkája akad. Minden jót! Fogadja őszinte tiszteletemet. Alázatos szolgája: A. Dimov«.
Körülbelül ilyen tartalmú Levél a szerkesztőséghez alakult ki gondolatban az agyamban. De nem küldtem el a címzettnek. Hasztalan. Gyomor úr — faragatlan ember és kispolgár. Nem érti meg és nem mond le hatalmáról...
Sokat fecsegek. Ez csúnya dolog. De annyira szeretném kitölteni valamivel e végtelen esték tátongó ürességét!
Most is este van. Ugyanolyan, mint a többi - jéghideg, csendes, lassú. Messzehordó ágyúk dörögnek — az ellenség nem feledkezett meg rólunk. Blokád. Előttem parányi mécses, néha lehetőséget ad, hogy olvassak, néha nem akar égni, és a kanóc ravasz, sárgás szemecskéjével hunyorogva kialszik. Akkor sötétségbe merülök."
Mélységes humorérzék, önirónia szükséges ahhoz, hogy valaki ilyen pislákoló állapotban megfogalmazza ezt a felhívást a saját gyomrához. Dimovnak valószínűleg vele született tehetsége volt a humorhoz. Mint minden tragédia közepette, a blokád gyűrűjébe zárt Leningrádban is minduntalan nevetséges helyzetek keletkeztek, csupán nem vették észre, nem jegyezték meg, és néha csak később, utólag értették meg őket. A légvédelemnél szolgáló egyik őrnagy például, akit sebesülése miatt leszereltek, ezt mesélte a házasságáról:
„Amikor kihoztam őt a blokádba zárt, márciusi Leningrádból, öregasszony volt — szürke, sovány, hajlott hátú. Alig tudott járni. Csupa csont és bőr. Magammal vittem a Nagy Földre. Ott pedig fél év múlva megerősödött, dereka kiegyenesedett, s hónapról hónapra fiatalodott. A szeme csillogó lett, a haja is megerősödött, sűrűbb lett. Bőre feszessé vált. Azután az arca kipirult. Később egyre jobban fiatalodott, olyan fiatal és szép lány lett, hogy szinte restelltem feleségül venni."
Régi zavarának nyomai itt-ott még érződtek elbeszélésében, mindez azonban már régen szórakoztató történetté, anekdotává vált, amelyet nevetve mesélt el...
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)
SZŰKÜL A KÖR
December eleje óta Jura Rjabinkin nem találkozik többé barátaival, sem ereje, sem lehetősége nincs már arra, hogy kapcsolatot tartson, iskolába persze szintén nem jár, marad tehát a család — anyja és Ira — meg a társbérlők. S miközben egyre gyengül, és időnként félig önkívületi állapotba zuhan, kutató figyelmét rájuk fordítja. A világ leszűkült, mégis végtelenül érdekes számára minden apró részletével. Minden ember rejtély, titok, méltó arra, hogy elgondolkodjanak róla. Egyre állhatatosabban próbálja Anfisza Nyikolajevna jellemét megérteni. Mihelyt az anyja megbetegszik, Jura minden neheztelése máris megszűnik, fiatalos önzése háttérbe szorul, hogy egy-két nap múlva újra felbukkanjon. De ebben a „színeváltozásban" mintegy lelepleződik Jura Rjabinkin fő jellemvonása: a lelkiismeretesség, az igényesség önmagával szemben, és — ami a legmeglepőbb — lelkének elkeseredett harca azért, hogy megőrizze önmagát, ne adja meg magát, helytálljon...
„December 2. Micsoda kínzást eszel ki számomra esténként anya meg Ira?.. . Ira szándékosan sokáig eszik az asztalnál, nemcsak azért, hogy az evés gyönyörűségével elteljen, hanem még azért is, hogy érezze: lám, ő most eszik, a többiek pedig, akik már megették a magukét, csak ülnek és sóvár szemmel néznek rá. Anya mindig elsőnek eszi meg az adagját, és azután egy keveset elvesz mindegyikünktől. A kenyérosztásnál Ira sírni kezd, ha az én darabkám fél grammal nehezebb az övénél. Ira mindig anyával van. Én csupán este vagyok anyával, meg reggel találkozom vele. Talán ezért van mindig Irának igaza.. . Én bizonyára önző vagyok, mint anya is nemegyszer mondta. De emlékszem rá, milyen jó barátságban voltam Vovka Smajlovval, és nem tettem különbséget aközött, hogy mi az övé és mi az enyém. Anya akkor önző volt. Nem adta oda Vovkának azokat a könyveket, amelyekből nekem kettő volt stb. De miért akarta azóta így irányítani a jellemem fejlődését? Még most sincs késő gyökeresen megváltoztatni. . .
Azelőtt naponta két-három ebédet kellett ennem az étkezdékben, azonfelül még bőséges reggelit és vacsorát, és még egy kicsit falatozni is, hogy aznap jóllakott legyek. Most pedig beérem reggel 100 gramm süteménnyel, napközben semmit sem eszem, este pedig egy tányér híg vagy rántással készült levessel. Vizet iszom tea, kávé, leves néven, vagy egyszerűen vizet. Ez az étrendem.
Az evakuáció körül pedig újra csend van. Anya már fél elutazni. — Az ember megérkezik egy ismeretlen vidékre.. . — mondja, satöbbi, satöbbi."
Az evakuáció! Ezt a szót nemcsak Rjabinkinék ismételgették. Sok ezer család igyekezett elköltözni, iparkodott helyet kapni az eltávozókat szállító első szerelvényeken, hogy megmeneküljön az éhségtől. Maguk buzgólkodtak, fáradoztak ezért. De voltak, akiknek szólni kellett - távozzanak el a városból! Fel kellett fedezni azokat, akiknek sürgősen, azonnal szükségük volt erre. A kerületi pártbizottságok a városon belül óriási munkát végeztek, amely azonban kevéssé ismert: a párttagok sorra járták a házakat, a lakásokat.
„Én a Viborgi kerületi PB instruktora voltam, társadalmi munkában — meséli Jekatyerina Pavlovna Janyisevszkaja -, és Vorobjov megbízottal együtt 1942 telén segítettem a Finnszkaja utca lakóinak evakuálásában. A házmesterrel együtt bementünk az egyik házba. Az egyik sarokban mécses pislákolt halványan. Egy asszony feküdt ott. A lámpával rávilágítottam sápadt arcára. Hallgatott, tekintete fátyolos volt, azután a sarok felé intett, ahol egy kislány feküdt. Akár a csontváz. Vorobjovnál akadt egy kevés szesz. Adtunk nekik néhány cseppet. Ez a pár csepp azonnal felmelegítette őket. Mind a ketten feléledtek, felvidultak. Szemükben fény csillant. Kórházba küldtük mindkettőjüket.. .
Amikor áprilisban »Az élet útja« megszűnt, a kerületi pártbizottságba hívattak és felajánlották, menjek Kolomjagiba, vállaljam el az ottani kisegítő gazdaság vezetését és végezzük el a vetést."
Jura Rjabinkin helyzete pedig egyre rosszabbra fordult.
„December 3. Anya megbetegedett. Ma munkába sem ment. Láza van, a csontjai szaggatnak, a lába elnehezült... Csak nem vízkóros? Így is nehéz, de most.. . Többet nem tudok írni. Olyan levert vagyok! Istenem!
A hadijelentés szerint a németek elfoglalták Tyihvint. Szevasztopol tovább védekezik.
Anya beteg, Ira gyerek, Tyinának a címét sem ismerjük, én egyre gyengébb, kimerültebb vagyok, alig állok a lábamon ... Mi lesz ezután?
December 4. Egész nap dolgoztam. Korán keltem, végigjártam a péküzleteket, cukros süteményt szereztem, aztán elmentem a Pravda utcai rendelőbe, ki akartam hívni az orvost anyához — de kiderült, hogy nem ebbe a kerületbe tartozunk. El kellett mennem még a Matyanyin utcába, egy másik rendelőbe. Aztán megint sorállás, favágás, szenvedés.
Anyát elbocsátották a területi bizottságtól (a várható evakuálás miatt — A. A., D. G.). Ami az evakuálását és a meleg ruhát illeti (...) Anya betegen fekszik. Az orvos influenzát, szívgyengeséget állapított meg, ezért dagadt a lába, fáj az oldala stb. A gyógykezelés: a jó táplálkozás. Ez pedig nem lehetséges. Tehát anya ágynak esett, súlyos beteg, és elveszítette az állását; lehet, hogy az evakuálás gyalog történik, de anya, aki beteg és a lába dagadt, Ira, akinek az ereje csekély, én — rám nehezedik minden egyéb gond miattuk és saját magam miatt —, a 60 kilogrammos — ha nem még nehezebb — poggyásszal nem tudjuk megtenni a hosszú, háromszáz kilométeres utat a hóban, nem vagyunk képesek egy hónapot úton tölteni. . . És így végződik egész életünk: útközben megfagyunk és betegen valamilyen isten háta mögötti kórházban maradunk, vagy a mindennapos éhezéstől kimerültén, puffadtan, alig vonszoljuk nyomorúságos életünket. ..
Ez minden, amit ma elmondhatok, jobban mondva, amit leírhattam. Közömbös maradok a front híreivel szemben, hidegen hagynak a politika eseményei. Mi történik körülöttünk, itt, a lakásban? Társbérlőink 6-án elrepülnek, Turanoszovék 5-én és 6-án, a napokban eltávozik családjával együtt Gromov, a Kacura család Taskentba utazik ... Anya pedig beteg, neki jó ennivalóra van szüksége, nyugalomra; én kimerült, legyengült vagyok, Ira is elcsigázott. Mitévő legyek?
December 5. Anyának igaza van, mindig bízni kell abban, hogy jobb lesz. Most abban kell bízni, hogy elutazhatunk. így kell lennie. És így is lesz. Bár anya alig jár - majd összeszedi magát, bár Ira panaszkodik, hogy fáj a bal oldala — majd elmúlik. Bár nekem és anyának nincs jó cipőnk, nincs nemezcsizmánk és meleg holmink — kiszabadulunk az éhség rabságából: Leningrádból. De most már este van, légiriadó, légvédelmi ágyúk tüzelnek, bombák robbannak ... Borzalmas szerencsejáték folyik, ahol a nyerés az ember számára — az élet, a vesztés pedig — a halál. I.-ék holnap nem utaznak el. Talán a napokban. Szerencsés emberek...
Éhség! Kegyetlen éhség!
Fokozatosan, apránként kirajzolódik előttem Anfisza Nyikolajevna alakja. A férjével való veszekedéseiből, amelyek során életük egy része feltárul, a velük folytatott beszélgetésekből, most pedig I. lelkének mélyéről fakadó, szomorú elbeszéléséből egy kissé kirajzolódott előttem a homályból ennek az asszonynak az alakja.
Anfisza Nyikolajevna 27 éves. 14 éves korában már szeretett valakit, illetve egy durva férfi szeretője volt, aki erőszakkal és durvasággal már akkor rászoktatta az alkoholra. Ő azután már nem tudott megválni a bortól, a vodkától stb. Néha részegen hevert a kerítés tövében... De józan állapotban ördögien szép és elbűvölő volt. Valószínűleg ilyenkor találkozott vele I. Otthagyta érte az első feleségét és a lányát, amikor levelet kapott tőle, amelyben Anfisza Nyikolajevna — valamilyen megújhodási vágy hatására — könyörgött neki, hogy »szabadítsa ki őt ebből a szennyes veremből«, vegye feleségül. És ekkor új élet kezdődött az asszony számára. A férj havi 2000 rubelt keres, a feleség naponta 40-et költ. Sorra járják a szanatóriumokat, a férfi mindenféleképp megpróbálja leszoktatni feleségét az iszákosságról, veszekednek a pénz miatt... I. maga is kissé kiegyensúlyozatlan, valamikor még elmegyógyintézetben is kezelték. A felesége pedig fizetési nap előtt gyakran egyetlen fillér nélkül hagyta, mindent elivott. Anfisza Nyikolajevna azonban józan állapotban csodálatos jellemű. Lehet, hogy ez csak színlelés, mégis. .. Anfisza Nyikolajevna mindenesetre olyasvalaki, akinek a jelleme nagyon nehezen ismerhető ki.
December 6. Délelőtt 11 óra. I.-ék nem utaztak el. Elutazásukat 2 — 3 nappal elhalasztották. Anya Irával a területi bizottságba ment. Anyának most sok elintéznivalója van. Meg kell kapnia az engedélyt az eltávozásra, helyet szereznie a repülőgépre, vagy I.-ék csoportjához csatlakozik, meleg ruháról kell gondoskodnia saját magának és nemezcsizmáról nekem, lakatot is akar szereltetni az ajtóra. Energiája azonban egyre fogy. Az energiához ennivaló szükséges.
Az evakuáció végállomását kijelölték anya számára: Barnául, illetve a környéke. A lényeg általában csak két dolog: hogyan utazzunk és miben. Turanoszovának ma reggel kellett repülőgépen eltávoznia. Mi bizonyára még nem kaptunk választ a Szmolnijból. Ez rossz. Jó volna, ha I.-ék csoportjába osztanának be bennünket.
Anyára még két nehézség megoldása vár. Az első: anyagi helyzetünk megszilárdítása a területi bizottság és néhány holmi eladása révén, a második pedig - meg kell beszélnie az elbocsátást, ez sokkal egyszerűbb.
Tehát a késlekedés oka: először - a meleg holmi, másodszor pedig - az evakuálás módja.
De itt van a legfontosabb kérdés: az ennivaló. Enélkül jártányi erőnk sincs... Legfeljebb 13- 14-éig tarthatunk ki, vagy csak 9-10-éig...
Anfisza Nyikolajevna tegnap 300 gramm borsót adott nekünk, mert azt hitte, hogy ma elutazik. Bezzeg ha úgy 800 — 900 grammot adott volna! Meg kell tisztítanom magamat a tetvektől, aztán fürdőbe, borbélyhoz menni, elrakni a könyveimet, tűzifát szerezni, kiváltani az élelmiszereket, elintézni az ügyeimet az iskolában. Érzem, már igen rövid időm van hátra addig a napig, amikor erőm végleg elfogy, és ágynak esem. De akkor már fel sem kelek többé.
Tegnap nem olvastam újságot, semmit sem tudok, fogalmam sincs az eseményekről. A leningrádi fronton azonban rossz a helyzet, ezt jól tudom. Még hallottam is tegnap, amikor sorban álltam valahol, hogy megtiltották a gyalogos evakuációt a Ladoga-tó jegén keresztül. Az embereknek fehér álcázóköpenyt adtak, és ők megállás, evés nélkül 80 kilométert gyalogoltak hóviharban, a jégen. Sokan nem bírták ki, és elpusztultak.
Közismert ez a dalocska: »Aki akar - célhoz ér, aki keres - az mindig talál.« Megpróbálom követni ezt.
Tyinától természetesen semmiféle segítséget sem várhatunk. Neki most van mire költenie a fizetését. Ő a legszerencsésebb ember a mi családunkból. Kirovból küldött, legutolsó levelében azt írta, hogy a helyzete kielégítő. Két vagy három hónappal ezelőtt Bokszitogorszkból érkezett levelében pedig arra panaszkodott, hogy hiány van édességben. Tehát, ami az ennivalót illeti, most nála minden rendben van. A nyalánkságok egész választéka a rendelkezésére áll, a kenyérre ügyet sem vet. De vajon gondol-e ránk? Tud-e arról, hogy Leningrádban éheznek, tud a bombázásokról, a tüzérségi belövésekről? Vagy most talán a falánkságnak hódol?... Én annyira legyengültem az éhségtől, hogy arra sem tudom kényszeríteni magam, hogy egy morzsányi kenyeret megosszak anyával. Egyszerűen fáj, olyan nehéz a szívem ma reggel, és tudom, hogy ez ezentúl így lesz, ha most nem veszek erőt magamon... De hogyan? Fáj, nagyon fáj.. ."
Még a család kedvence, Tyina néni is megkapta a magáét szegény Jurától, aki az éhség reménytelensége közepette ide-oda kapkod. Maga is tudja, hogy igazságtalan. Hiszen Tyina néni nem „felejthette el" azt, hogy ők rossz helyzetben vannak. Ő mindig segített nekik. Jurának még kínos is volt (korábbi naplójegyzetei alapján ítélve), hogy annyira igénybe vették a nagynéni bőkezűségét és jóságát. (Mi pedig azt is tudjuk, amiről Jura már nem értesülhetett: hogy a háború után ez az asszony egy Vologda környéki, távoli gyermekotthonban felkutatta az árvaságra jutott Irát, elhozta Leningrádba, szülei helyett anyja lett, kitaníttatta.)
Most azonban Jura nagyon, nagyon rossz helyzetben van, és mindenkit, aki körülötte van, olyan önzőnek lát, hogy még a távol élő Tyinával sem akar kivételt tenni. Még különösen sértő szavakkal is ír róla („a falánkságnak hódol"), mert különleges reményt fűzött hozzá, sőt talán ő volt az egyetlen reménye... Meg aztán: anyja beteg, Jura pedig nem képes („.. .nem tudom kényszeríteni magam") egyetlen morzsányi kenyeret is megosztani vele. És keresi, hogy kire lehetne még — egy jóllakott, szerencsés sorsú emberre! - ugyanezt a bűnt rábizonyítani. És megtalálja a kedvenc nagynénjét!. ..
Vannak persze olyan szenvedések, amelyek meglágyítják az ember szívét, segítséget nyújtanak ahhoz, hogy észrevegye a más baját, mi több, megértse, reagáljon rá — amire azelőtt a szerencséjétől mámoros ember nem lett volna képes. De vannak másféle szenvedések is, amelyek megkeményítik az embert: miért kell nekem ezt elviselnem, mások miért nem viselik el, én (vagy mi) pedig miért kínlódom? Az ilyen kérdések más emberek, nem pedig a rossz ellen lazítanak.
Mennyi sok vádat hozott fel Jura Anfisza Nyikolajevna ellen! De mihelyt valaki, Jura kedélyhullámzását mellőzve, fontolóra veszi a tényeket — akkor kiderül, hogy Anfisza megosztja az ennivalóját Rjabinkinékkal, minduntalan ad néhány falatot a fiúnak, az ő csípős megjegyzései ellenére; ideig-óráig nem akarja észrevenni, hogy az elcseni az ételt a lábasából.
Jura időnként igyekszik igazságot tenni, elismeri ennek az asszonynak a jóságát, sőt a bőkezűségét is, érdeklődik a sorsa iránt. Nyilván ő is eléggé önkritikusan beszél önmagáról.. . Ha igyekszünk megérteni Jurát, akkor mindenképp észre kell vennünk, hogy lelkén olykor a sötétség és a ridegség lesz úrrá.
„December 7. Tegnap néhány érdekes esemény történt. Anya Gromovval megállapodva jogtalanul megszerezte Szuharjov alkalmazotti élelmiszerjegyét — őt elbocsátották a területi bizottságtól. Tegnap erre a jegyre 200 gramm makarónit, 350 gramm bonbont és 125 gramm kenyeret vettünk. A makaróni kivételével tegnap meg is ettük az egészet. Anya még a kerületi tanácselnökhöz szóló írást is kapott arról, hogy utaljanak ki neki olajpogácsát. Hát ebből aztán semmi sem lesz. Turanoszova azt ígérte, hogy kikészíti anya számára a régi nemezcsizmáját, én azonban reggel nem tudtam elmenni érte — olyan kemény fagy van. Tegnap, anya távollétében, nálunk járt még Busujeva, ő holnap, gyalog készül eltávozni a városból, s azt ígérte, hogy ma este hatkor benéz hozzánk.
A hónapnak ez a tíz napja döntő lesz sorsunk számára.. . A legfontosabb feladatok, amelyeket meg kell oldani: miben utazzunk és kivel utazzunk. Hej, ha legalább egyszer-kétszer jóllakhatnék! Különben honnan vegyek energiát és erőt mindazoknak a nehézségeknek a leküzdéséhez, amelyek rám várnak. .. Anya megint beteg. Ma mindössze három órát aludt, háromtól reggel hatig.
Nyár elején kezdtem írni naplómat, most pedig már tél van. Vajon számítottam-e arra, hogy a naplómból ilyesmi lesz?
Apránként pénzt teszek félre. Most már 56 rubel készpénzem van, ennek létezéséről egyedül én tudok. A tűzhelyben kialudt a láng, lassanként kihűl a konyha. Fel kell vennem a télikabátomat, hogy meg ne fagyjak. És én még Szibériába akarok menni! De érzem, hogy ha enni kapnék - akkor teljesen elmúlna a búskomorságom, a csüggedtségem, elszállna a fáradtságom, megoldódna a nyelvem, és ember lennék, nem pedig annak árnyéka...
Minden este eljön hozzánk Igor, Anfisza Nyikolajevna testvére. Az asszony most tömi étellel, egész kétszersült-készletét neki adta. Ha most valahova elutazik, akkor jóformán semmit sem hagy nekünk. Talán csak azt az engedélyt, amelyre mindennap fél liter tejet kap a tüdőbeteg-gondozóban, a Klini-piacon — ez olyan hely, amelyet mindennap ágyútűz ér, úgyhogy nemcsak messze van, hanem még életveszélyes is oda járni.
Eddig körülbelül 10—15 kilót fogytam, nem többet. Talán még kevesebbet is, de akkor már csak amiatt, hogy túl sok vizet iszom. Azelőtt elég volt másfél pohár tea reggel, most azonban hat pohár sem elég.
December 8. Ma pedig... ma elveszítettem Szuharjov vajjegyét, azt a bizonyosat, amelyet anya jogtalanul eltulajdonított, az egész tíznapos időszakra. És most... mitévő legyek? Félek, halálosan félek, hogy ez az egész história kitudódik, és akkor... Egész életem összeomlik, akárcsak anya és Ira élete... A tröszt étkezdéjében veszítettem el — ezt pontosan tudom. Talán a büfésnő kezében hagytam. Csak ne legyen folytatása a dolognak. .. Nem tudom, beszéljek-e erről a dologról anyával. Ha anyának jó hangulata lesz - ez kevéssé valószínű -, akkor beszélek vele, ha nem - akkor hallgatni fogok arról, hogy elvesztettem.
És itt van még az ügy befejezése is (mármint a lehetséges befejezés - A. A., D. G.): kiderül, hogy az élelmiszerjegy itthon veszett el, és Anfisza Nyikolajevna találja meg. És természetesen ez a kérdés merül fel benne: hogyan kerülhetett hozzánk (senki máshoz) ez az élelmiszerjegy? Felfigyel a pecsétre — a tanács területi bizottsága!... Ez a pecsét pedig a legutóbbi napokig anyánál volt. Minderről tájékoztatja Nyikolaj Matvejevicset, az megállapítja, kicsoda Szuharjov - és anya bíróság elé kerül, aztán kizárják a pártból, agyonlövik stb.
Most délután három óra van, anya pedig reggel kilenckor ment munkába. Vajon mit csinál? Hát ez a nap sem hozza egyetlen lépéssel sem közelebb az evakuációt? Elutazni, elutazni, elutazni! Meleg ruha kell, meleg ruha nélkül sehová sem lehet elutazni.
December 9. Kt. élelmiszerjegy megkerült: anyánál volt. Tegnap erre 200 gramm tejfölt váltottam ki. Meg is ettük. Igaz is, ma még a tegnap szerzett 100 gramm zsírt is elfogyasztottuk, Isten adja, hogy 15 gramm maradjon belőle.
Anya tegnap két vattakabátot és meleg nadrágot szerzett. Most már csak nemezcsizma kell.
Hogy repülőgéppel mehetünk-e, ez még nem dőlt el. Én azonban remélem, hogy elrepülhetünk a városból. Igaz ugyan, hogy I.-nek és feleségének elutasították azt a kérését, hogy repülőgépen távozhassanak, Kacurának, az asszonynak azonban megengedték, hogy egészen Vologdáig repüljön. Ez mindenesetre igen vitás ügy. Egy ideig így szállították el az embereket, most azonban, mint I. mondta, ez a dolog elakadt. Az evakuálandó személyek listáit csökkentik, evakuálni pedig majdnem mindenki szeretne, bárkinek szólnak is, úgyhogy ez az ügy súlyosabb lesz, mint azelőtt volt. I. szavai szerint, azelőtt háromtonnás teherautókon evakuálták az embereket, most pedig csak másfél tonnásak járnak."
„Az élet útjá"-ért a volhovi és a leningrádi fronton egyaránt dúlt a csata, ezért küzdöttek a légvédelmi tüzérek, a gépkocsivezetők, a vasutasok.
A ladogai útvonalat állandóan bombázták, sok autó elpusztult, elégett, a jég alá süllyedt, és onnan, a mélységből, egy ideig még világítottak a gépkocsik fényszórói, míg csak a fagy jégpáncéllal be nem vonta a szabad vízterületet. Ezekben a napokban száz-egynéhány kocsi veszett el. A jég-útvonalon történő szerencsétlenségek oka nemcsak a sofőrök, javítómunkások hiánya, a rossz jég, a szervezeti zűrzavar volt. Háború folyt, és az ellenfél szintén figyelt, gondolkodott, kitalált egyet-mást, megtévesztett bennünket, túljárhatott az eszünkön és felülkerekedhetett. A fasiszták nemcsak hadseregekkel harcoltak, hanem „Az élet útjá"-val is. Egyre hevesebben bombázták és lőtték a ladogai útvonalakat. Ráadásul pedig néha feltámadt az északi szél és áthatolhatatlan fehér homályba burkolta a tavat. Fagypáncélba dermesztette az autókat, leszaggatta az útjelző cövekeket, a lámpákat. Mert hát mi az út? Melegedő állomások, egészségügyi sátrak, élelmezési állomások, raktárak, híradószolgálat, mozgó javítóosztagok, hídépítők. És mindez a jégen, a parton...
A Leningrádtól Oszinovecig vezető országút most aszfaltozott. Kilométeroszlopok helyett obeliszkek sorakoznak, ezzel a felírással: „Az élet útja". Most egymás után suhannak el az autó ablaka mellett, akkor pedig minden kilométer óriási távolságnak látszott. A menekülés útja volt az, de olyan út, amelyet kiégett autók, kidobált holmik, egészségügyi földkunyhók, sírok segélyeztek...
Vszevolozsszkajától nem messze áll ezen az országúton „Az élet útja" emlékmű, mellette pedig nyírfaligetet ültettek: kilencszáz nyírfát - a blokád kilencszáz napjának emlékére. Oszinovecben van „Az élet útja" múzeum, ahol talapzaton áll egy másfél tonnás teherautó és egy kis autóbusz, amellyel gyermekeket és nőket szállítottak a Ladoga-tó jegén keresztül.
Ez a talapzaton álló másfél tonnás teherautó mintegy egyenesen Jura Rjabinkín naplójából került ide, aki olyan feszülten töprengett annak lehetőségéről, hogy eltávozhat a városból. Folytatjuk naplójegyzeteit.
„A területi bizottság pénzt utalt ki anyának az evakuálásra. Tegnap megszámoltuk a pénzünket, több mint 1300 rubelünk volt. December 10-én anya munkaviszonya megszűnik. Úgy vélem, ha kedvező válasz jönne a Szmolnijból, akkor olyan boldog lennék, mint még soha. Ilyen válasznak kell jönnie, okvetlenül meg is jön, mert... Hogyisne jönne meg?! »Aki akar — az célhoz ér, aki keres — az mindig talál!«
Jó volna 12-én elrepülni. 11-én kiváltanám az új tíznapos időszakra szóló összes édességet, és a repülőgépen azt majszolnám. Akkor talán még ennek a szörnyű éhezésnek az emléke is valahogy enyhülne bennem. Márpedig mi is történt velem? Macskahúst ettem, kanállal lopkodtam az ételt Anfisza Nyikolajevna fazekaiból, morzsákat csentem el anyától és Irától, néha becsaptam őket, végtelen hosszú sorokban fagyoskodtam, szitkozódtam és verekedtem az üzletek ajtaja előtt. Tetves lettem, a kimerültségtől annyi erőm sem volt, hogy felkeljek a székről — ez roppantul nehéz volt számomra! Szüntelen bombázás és belövés, ügyeletes szolgálat az iskola padlásán, viták és jelenetek itthon az élelmiszerek elosztása miatt... Rájöttem a kenyérmorzsa értékére, ujjal szedegettem fel az asztalról, és megismertem - bár talán nem teljesen - durva, önző természetemet. »A púpost csak a sír egyenesíti ki« — ezt tartja a közmondás. Vajon nem tudom kiegyenesíteni a természetemet?"
Ennek a fiúnak van egy ritka tulajdonsága: érti a módját, hogy kívülről lássa saját magát. December 9-i naplójegyzetében valósággal tolsztoji módon leplezi le önmagát. Az orosz fiúknak abból a fajtájából való, amelyből Tolsztoj Nyikolinyka Irtyenyevje is.
És korábban is: elveszett az élelmiszerjegy - ő tehet róla, és szégyelli, hogy ez az élelmiszerjegy jogtalan, a másé. Ostorozza magát, büntetéseket eszel ki saját maga és anyja számára. A lelkiismeret szítja a fantáziáját, ez szinte a lelkiismeret lázálma.
December elején „Az élet útja" még nem lett Leningrád számára az élet útja. Csupán egy jégút, és a jég rossz, gyenge, töredezik; a teherautókat nem lehet rendesen megrakni. A német légierő bombázza az utat, légvédelmi alakulataink megpróbálják visszaverni a támadásokat, bár vadászrepülőgépekben hiány van. A Ladoga-tó jegén haladó autók közül a bombatölcsérek miatt jó néhány a víz alá süllyed. Az élelmiszereket a Ladogához is nehéz szállítani, mert a Tyihvin felé vezető vasútvonalat elvágták, és mindent autón kellett vinni, úttalan vidéken. Ennek következtében a város a jégúton keresztül egyelőre csak jelentéktelenül kevés, mindössze körülbelül 1200 tonna élelmiszert kap. Az 54. hadsereg alakulatai azonban Vojbokolovo felől déli irányban támadnak. December 9-én a mieink felszabadítják Tyihvint. Most már meg lehet szervezni az élelmiszer odaszállítását a Ladogához és a lakosság evakuálását. A tavon keresztül vezető jégutat még megfelelő légi fedezettel, légvédelmi alakulatokkal is biztosítani kell, a partról pedig a hadsereg alakulataival kell fedezni. Az volt a feladat, hogy megszervezzék az autók közlekedését, üzemben tartását, a gépkocsik ugyanis hamar üzemképtelenné váltak, nem volt elegendő benzin, kenőolaj, a javítás sem volt megoldva. Az útvonal nem tudott megbirkózni a szállításokkal, nem igazolta a hozzá fűzött reményeket. És csak december 20. után lehet naponta már 700 — 800 tonna árut szállítani a városba. December 25-én csapataink elfoglalják Vojbokolovo körzetét, és akkor elkezdődik a helyreállítási munka a vasútvonalon, amit aztán igénybe lehet venni. Jurának már csak igen rövid ideig kell kitartania. Éppen a leningrádiak gyorsan fogyatkozó erejének ez a felismerése vezette az 54. hadsereg katonáit arra, hogy támadást indítsanak Tyihvin irányában, a gépkocsizászlóaljak és az önálló gépkocsidandár sofőrjeit pedig arra késztette, hogy a hóviharon, hótorlaszokon keresztül naponta két, sőt három fordulót is tegyenek gyenge, másfél tonnás teherautóikkal.
A háború után a Lenenergónál dolgoztam. A kábelhálózatnál. 1947-ben üzemzavar történt a Ligovszkaja utca elején. Átszakadt a kábel, és egy egész háztömb világítás, energia nélkül maradt. Estig keresték a sérülés helyét, de nem találták meg. Tél volt, a fagyott talajt bontókalapáccsal verték, sikerült megvizsgálni egy kábeltokot, az rendben volt. A munkát tovább folytatták, mert egy gyermekkórház és egy gyár is áram nélkül maradt.
A munkát Akimov művezető irányította. Alacsony termetű, szűkszavú ember volt, aki kitűnően ismerte egész föld alatti birodalmát. Akárcsak más szakmunkások, ő is dolgozott már a blokád idején. Mindenki tudta, hogy az ő szakaszán mi történt, hol bombáztak, hogyan, mikor omlott össze valamelyik ház. És a hálózati helyszínrajzaikon mindez fel volt tüntetve. A dolog úgy állt, hogy még ha a kábeltől távolabb csaptak is be a bombák és a lövedékek, a robbanás okozta légnyomás megsérthette a szigetelést, olyan elmozdulást idézhetett elő a talajban, hogy a kábel fokozatosan megfeszült, kiszakadt a karmantyúkból. A blokád után néhány évig továbbra is előfordultak ilyesféle üzemzavarok. A romokat eltakarították, a bombák ütötte réseket betömték, a házak homlokzatait rendbehozták, a föld alatt azonban szinte folytatódott az ágyútűz, lövedékek és bombák csaptak be az óriási tölcsérekbe, amelyeket már régen betemettek, aszfalttal borítottak, és hirtelen megszűnt a villanyáram-szolgáltatás. A régen felrobbant lövedék most ütötte át a kábelt. Szaknyelven ezt léknek nevezték, akárcsak a hajón előforduló lékeket.
A helyszínrajzon levő jeleken kívül a jó szakembernek emlékeznie kellett a történtek minden apró részletére. Miféle tölcsér volt, fagyott vagy olvadt akkor, hogyan robbant fel a lövedék, és ha a kábelt már megjavították, akkor ki javította meg, minthogy mindegyik kábelmunkásnak megvolt a maga technikája. Én nem tudtam, hogyan éltek ők a blokád idején, hogyan dolgoztak, hogyan táplálkoztak. A frontról kerültem ebbe a kerületbe, meg ők sem sokat meséltek, csak most emlékeznek vissza erre, akkor pedig igyekeztek mielőbb elfelejteni mindezt. Több művezető volt. 1943—1944-ben, amikor a város lassanként újjáéledt, nekik — hogy energiát, világosságot adjanak a lakosságnak
- sebtében, ágyútűz közepette kellett megfoltozniuk a gránátszilánk lyuggatta hálózatot, kénytelenek voltak ideiglenes szakaszokat beiktatni. És később, a háború után is, még sokáig igen nehéz dolguk volt a kábelmunkásoknak. A kapacitás nem volt elegendő, a transzformátorok sorra üzemképtelenné váltak, hiszen ugyanúgy megsínylették a blokádot, mint a házak és az emberek, az alállomások szörnyű állapotban voltak, mindennek áramra volt szüksége - az üzleteknek, az irodáknak, az iskoláknak, a szállodáknak. A hálózatokat túlterhelték, a kábelek egymás után égtek ki. A műszerek csak hozzávetőlegesen állapították meg a sérülés helyét, és mindent a mester érzéke döntött el.
Poljakovnak, Koszolapovnak, Polezsajevnak — mindegyik mesternek megvoltak a maga módszerei, ismertetőjelei, amelyeket sem elmondani, sem szavakkal meghatározni nem lehet. Egyikük sem segíthetett Akimovnak, már csak azért sem, mert egyikük sem ismerte az ő szakaszát, ennek a szakasznak és kereszteződéseinek a szeszélyeit. Kirszanov fődiszpécser, aki az egész kerületet ismerte — alighanem a húszas évek óta dolgozott itt —, szintén nem tudott semmilyen tanácsot adni. Gyűrött arcából kiemelkedő, mozgékony, lecsüngő orrával buzgón szaglászott. Egy száz vagy talán százötven méteres szakasz volt gyanús. Ez azt jelentette, hogy ásni, vágni, keresgélni kellett, megint ásni, vágni... talán két-három napig is.
Akimov és Kirszanov egyetértett abban, hogy az üzemzavar oka a blokádig nyúlik vissza. Az úttesten tűz égett, emellett melegedtek a kábelmunkások és ezen melegítették azt a masszát, amellyel a kábeltokot akarták beburkolni. Körös-körül sötét volt, csak az arra haladó autók fényszórói világítottak. A munkagödör fölött piros üvegű viharlámpa lógott. E hideg sötétség, a csikorgó hó hatására valami felsejlett az emlékezetemben. Miért, miért nem, átmentem az utca túlsó oldalára, beálltam a kapu alá, azután bementem a következő kapualjba. Talán itt történt. Csak akkor, rézsút szemben, azon az üres telken, egy kis ház állt. A szemem láttára omlott le. Mikor is történt mindez? Engem bizonyára a bombázás kergetett ide. Előtte a Nyevszkij proszpekten mentem. Azelőtt pedig a végtelen hosszú Moszkovszkij proszpekten. A hadseregtörzshöz kocsin vitt el egy törzsőrmester. A Körcsatornánál egy női hang beszélt a fekete hangszóróból
— kissé rekedtes, utánozhatatlan hang, amely attól a naptól fogva örökre emlékezetembe vésődött. Olga Bergholz szavalta a verseit. Akkor hallottam őt először. A sarokház, amelyet egy bomba lerombolt, füstölgött, égett szag áradt. Egy megszenesedett gerendán két nő ült, lábuk előtt, egy szánkón székek roncsai hevertek, meg egy aranyozott képkeret. Szóval, azután kijutottam a Szadovajára, felmentem Gáljához, iskolai barátnőmhöz. Szobáiban vastagon állt a hó. Onnan Borja Abramovhoz mentem. A szomszédok elmondták, hogy meghalt. Akkor az élelmiszert elvittem Vagyim anyjának... És akkor a Szuvorov proszpekthez jutottam ki. Minden igaz. Emlékezetemben felidéztem azt a napot, nem is volt olyan nehéz; először kaptam eltávozást a városba, amelyet a blokád felismerhetetlenné változtatott.
Amikor a bombázás elkezdődött, illetve, amikor közeledett, előbb az egyik kapualjba húzódtam be, azután átszaladtam a következőbe. A légvédelmi ágyúk a közelben pufogtak, fényszórók pásztázták az eget. Mindaz, amit az első vonalban rendszerint távolból figyeltünk, most a fejem fölött játszódott le. A közelben bomba csapott be, utána felsüvített a következő, ez már közelebbről. Süvítése egyre erősödött. A kapu alá beszaladt egy asszony, nagy csomag volt nála.
- Feküdj! - kiáltottam, lelöktem a hóba, magam is hasra vágódtam mellette, és valamilyen puha tárgyra estem. Becsapódás, robaj hallatszott. A rézsút szemben álló ház leomlott. Az asszony felkiáltott. Félelmében kiabált. A robbanásból ítélve, a bomba kicsi volt; fel akartam állni, és hirtelen egy embert pillantottam meg magam alatt - egy öregember pirospozsgás arcát. Ez úgy meglepett, hogy talpra ugrottam, azután lehajoltam és megtapogattam a lepedőbe burkolt alakot, megérintettem az arcát, a haját — és nem jöttem rá mindjárt, hogy ebben a csomagban egy karácsonyfára való, nagy télapó volt. Ijedtségem láttán az asszony hangos, hisztériás nevetésre fakadt — megszabadult saját félelmétől. Én is elnevettem magam. Ezt a télapót a Pionírok Házában állított nagy karácsonyfára vitte.
- Itt bomba csapott be - mondtam Akimovnak.
Megnéztük a helyszínvázlatot. Azon semmilyen jelet sem találtunk.
- December végén történt - mondtam.
December végén Akimov betegen feküdt. Január végéig nyomta az ágyat, és ebben az időben új jelölés nem került a térképére.
A bomba éppen a túlsó oldalon, a kapualjtól balra csapott be. Szilánkjai átlyuggatták a vaskapu egyik szárnyát. Ezt jól megjegyeztem. Ez a mozzanat a fénykép pontosságával vésődött az emlékezetembe. Az üzemzavar pedig most előcsalta emlékezetem mélyéről. A mindennapos esemény elmosódik emlékezetünkben: ha gyakran jártam volna a városban, mindent elfelejtettem volna.
Akimovval ellenőriztük — abban a kapuszárnyban megmaradt egy bombaszilánk ütötte, tépett szélű lyuk. Akkor ásni kezdtünk és reggelig dolgoztunk. Kiderült, hogy igazam van. A kábel a robbanás középpontjától a legrövidebb távolságra szakadt át. Akkor nyilvánvalóan hajszálrepedés keletkezett az ólomban, és a nedvesség hat év alatt lassanként átjárta.
Miközben ástunk és javítottuk a kábelt, eszembe jutott, hogyan kísértem azt az asszonyt a télapójával együtt a Tavricseszkijig. A télapó pirospozsgás arca és flitterekkel borított bundája láttán a járókelők csodálkozva álltak meg. Némelyikük arcán bágyadt mosoly jelent meg. Időnként eszembe jutott, mennyire megijedtem, és nevettem.
Ez a história kissé enyhítette a városban tett látogatásom nyomasztó élményeit. Amikor a zászlóaljnál beszámoltam utamról, a télapó esete szintén mindenkit meglepett, és mindenkibe lelket öntött - Télapó! - ismételgették nyomatékosan. Szemrehányást tettek nekem azért, hogy nem mentem be a pionírokhoz, nem néztem meg a fenyőfát, és semmit sem mesélhettem arról, hogyan örültek a gyerekek, és milyen volt az ünnepük. Olga Bergholz verseit viszont megjegyeztem. Megjegyeztem és elszavaltam.
Persze, sajnáltam, hogy a fenyőfát nem láttam. Most különösen sajnálom. Azon a blokád alatti estén semmit sem lehet kijavítani, már semmit sem sikerül észrevenni, felfedezni benne. Különben, ez az este mégis jó szolgálatot tett akkor, negyvenhétben, amikor felszámoltuk a Ligovszkaja utcai üzemzavart.
December végén, pontosabban 25-én, az élelmiszeradagok emelését jelentik majd be: a munkások 100 grammal, az alkalmazottak, a családtagok és a gyermekek 75 grammal több kenyeret kapnak — naponta most már nem 125, hanem 200 gramm kenyeret!
Január elején megépül az az út, amelyen az autók a vasútállomásról átrakodás nélkül közvetlenül a Ladoga-tóhoz mehetnek. Március elején pedig a városban elindul az első villamos: megtisztítják a vágányokat, helyreállítják a hálózatot - és a piros kocsik csilingelve gördülnek tova a síneken. Az emberek hurrázni fognak.
Áfonyát osztanak majd ki közöttük.
Az étkezdékben szelvény levágása nélkül adnak levest.
Azután pedig minden városi lakosnak pótlólag 150 gramm zsiradékot adnak.
Egész januárban óriási munka folyik a Ladoga-tó jegén átvezető út megszervezésére.
Januárban azonban ez az út még rosszul működött. Az ütemtervet nem teljesítették. Sok autó megrongálódott. A javítás lassan folyt, hiányoztak a pótalkatrészek.
A feladat az volt, hogy februárban 100 ezer, márciusban 200 ezer embert szállítsanak el Leningrádból.
Jura Rjabinkin pedig még decemberben él. Ki kellene húznia az év végéig, azután meg valahogyan februárig, márciusig! Az ő számára azonban most egy nap — egész hónap, egy hét - egész év...
AZ UTOLSÓ OLDALAK
„December 9. (folytatás) Hány tiszta oldal maradt még a naplómban? Egy, kettő, három... Harminchat... Pedig... kétszáz volt. Fél hónap múlva ez a napló már féléves lesz, fél év óta tart a háború. Sokat írtam. Feljegyzéseim eleinte leíró jellegűek voltak, azután líraiak következtek. Mindegyik nap, amelyet átélek, még egy oldalt ad, vagy kettőt is. És a napi jegyzetem hányszor kezdődött az éhség, az éhség és hideg leírásával? Most, amikor az evakuálás előttem van, valahogyan elhallgatom ezeket a gondolataimat. De ha eltűnne ez a remény... Mi lesz akkor? Mi fog éltetni? Most megint vagy belövés, vagy légiriadó van. Anya a Munkapalotában van. Ott, az ágyútűz közepette... Le kell pecsételnie a területi bizottság vagyontárgyait, az egész könyvállományt. Vajon eldől-e ma az, amit remélünk, hogy repülőgépen távozhatunk a városból? Vagy nem?...
Ideje, hogy befejezzem. Amúgy is egy egész oldalt piszkítottam be értelmetlenül »lírai« kitérőmmel. Most hát visszatérek a realizmushoz. Mit ehetünk ma? Jó lesz, ha az étkezdében adnak valamit a hónap második negyedére szóló jegyszelvényekre. Különben egész nap éhkoppon maradunk... Egész nap... Huszonnégy órán át...
December 10. A tíznapos időszak vége felé jár. A mi evakuálásunk ügye pedig... még mindig eldöntetlen. Mennyire gyötrelmes ez! Az ember tudja, hogy ereje napról napra fogy, hogy a hiányos táplálkozástól napról napra mindinkább gyengül, és a halálhoz, az éhhalálhoz vezető út parabola alakúan halad az ellenkező vége felől, és minél tovább jutunk, annál gyorsabbá válik ennek a lassú haldoklásnak a folyamata... Tegnap az étkezdében egy polgártársnő azt mesélte a sorban, hogy a mi házunkban már öten haltak éhen... A repülőgépek pedig Vologdában szállnak le... Minden odaérkezőnek adnak nyolcszáz gramm kenyeret, és ezenkívül még bármennyit kereskedelmi áron. Vaj, leves, kása és ebéd is van... Az ebéd nem folyadékból áll, hanem »szilárd testekből, amelyeknek neve: kása, kenyér, krumpli, zöldség... Micsoda ellentét ez a mi Leningrádunkkal! Ha ki lehetne szabadulni ennek a halálos éhségnek a szörnyű öleléséből, kiszabadulni az életünkért való örökös rettegésből, új, békés életet kezdeni valahol egy kis faluban... elfelejteni az átélt szenvedéseket.. . Hát ez az én álmom jelenleg.
»Aki akar, — célhoz ér, aki keres — az mindig talál!« De amikor Lebegyev-Kumacs szöveget írt ehhez a dalocskához, akkor nem gondolta azt.... Helyes a népi bölcsesség: »Az ember szerencsétlenségben edződik«, »Az ember egész jelleme talán csak a szerencsétlenségben nyilvánul meg teljesen«. Én is ilyen vagyok. A szerencsétlenségek nem edzettek meg, hanem csak elgyengítettek, a jellemem pedig, mint kiderült, önző. De érzem, hogy most nincs erőm megváltoztatni a jellememet. Csak hozzá tudnék fogni! Holnap, ha minden úgy lesz, mint ma reggel, akkor mézeskalácsot kell hazahoznom, de hát én nem állom meg és a mézeskalácsnak legalább a negyedét megeszem. Hát ebben nyilvánul meg az én önzésem. De megpróbálom majd az egészet hazahozni. Az egészet!!! Rendben van, bár az éhhalál, az ödéma, a vízkór felé rohanok, de arra gondolhatok majd, hogy becsületesen cselekedtem, hogy van akaraterőm. Holnap egyetlen darabkát sem szabad elvennem abból, amit vásárolok! Ha evakuálás nem lesz - mégis él bennem az evakuálás reménye -, akkor támogatnom kell anyát és Irat. Csak egy megoldás lesz: beállók ápolónak egy kórházba. Anya könyvtáros lesz valamelyik, újonnan szerveződő kórházban, én pedig a segítőtársa vagy kultúrmunkás. Ira nálunk lesz."
A napló Jura számára mindinkább olyan eszközzé válik, amely megóvni segíti őt attól, hogy lecsússzon a lejtőn. A szégyennel akarja megóvni magát! Jurának nincs más fegyvere az éhséggel vívott harcban. És hogy kiélesítse a fegyvereit, Jura kiélezi a bűnét. Sőt mi több: külön feljegyez a naplójában mindent, amit a halála után is szégyellni kell. Hiszen az anyja (vagy más valaki) elolvassa majd! A halál pedig itt van a közelben. És anyja kezébe adja majd a naplót. Jura még a halál gondolatát is felhasználja arra, hogy megeddze önmagát, az akaratát. Éhségtől szorongatva, marcangolva, Jura egyik állást a másik után adja fel. A napló pedig - mint a végső eszköz! - egyre őszintébbé, szörnyűbbé válik. Lám, mit csinálsz, hiszen ezt olvasni fogja anya, olvasni fogják mások, és megismernek majd téged. . . Jura az édesanyját is jobban kezdi szeretni, mint békeidőben. Lelkiismerete leküzdötte a szenvedéseket, feltárta a szívét, még együttérzőbbé tette.
„A mai este csupán könnyeket ad majd nekem. Anya éhes, fázik. Kevés a tűzifánk, jóformán semmi, ő semmilyen meleg holmit nem tud szerezni, ennivalót sem, kimerült, idegeskedik... A Szmolnijból kedvezőtlen válasz jön majd, vagy a kérdés még mindig nem dőlt el. Anya olajpogácsát sem fog szerezni. Reggel, mielőtt elment, Ira sírt - rossz előjel, hát már én is hiszek az előjelekben? Bizonyára így van. Miféle komor gondolatok jutnak az eszembe? Ezen a világon minden keserű, minden szomorú lett. Odakint az utcán kemény fagy van - 20-25 fok. Bent a szobában, bár a kályha ég, olyan hideg van, hogy a lábam elgémberedett, és a hátamon borzongás fut végig. Hej, ha megehetnék egy egész kenyeret!... Akkor újjáélednék, nevetnék, nótára gyújtanék, akkor.. . mit is mondjak.. .
Az óra délelőtt tizenegyet mutat... És előttem áll a nappal, az este, az éjszaka. Azután pedig... azután új nap, új 125 grammos kenyéradag. Új tíznapos időszak. A cukorka... Lassan kihuny bennem az élet, amilyen lassan lapozódnak ennek a naplónak az oldalai. .. Lassan, de biztosan!
...Tegnap és ma is pocsék a hangulatom. Ma egy icipicit nem tartottam meg becsületszavamat — elvettem egy fél bonbont abból, amit vásároltam, a 200 gramm aszalt barackból is vagy 40-et. Ami az aszalt barackot illeti, erre nem adtam a becsületszavamat, bezzeg az a fél bonbon... Miután megettem, olyan fájdalmat éreztem a lelkemben, hogy legszívesebben kiköptem volna azt a megevett falatkát, de hát nem lehet kiköpni... És egy egészen kicsi darabka csokoládét is megettem. .. Hát, miféle ember vagyok én?! Anyának tegnap erősen megdagadt a lába, az evakuálás ügye nem dőlt el, a 16. számú tröszt névjegyzékébe anyát nem lehet felvenni, egyetlen reményünk a Szmolnij. A Szmolnij dönt hármunk életéről vagy haláláról. A mai nap után csak 200 - 300 gramm kásánk maradt a hónap második harmadára, meg 300 gramm húsunk. Cukorkából szintén mindössze 650 gramm van, igaz ugyan, Irina számára még 200 gramm cukrot kell kapnunk. Anya már kiváltotta a hónap második harmadára érvényes jegyét, csupán Irináé van tartalékban (150 gramm) meg az enyém - 180 gramm... Látszólag pedig az evakuálásra készülünk, összecsomagoljuk a holminkat, felkészülünk.. .
Én már nem örülök annak, hogy az egész fronton megindult a támadásunk, hogy Tyihvint, Jelecet visszahódítottuk, a németek a rosztovi irányban Mariupol és Taganrog felé menekülnek, a moszkvai irányban csapataink megkezdik a németek kiűzését az elfoglalt területekről, hogy jegesedés elleni szerek hiánya miatt sok száz német repülőgép tétlenségre van kárhoztatva, ezért is nem bombázzák a németek ezekben a napokban Leningrádot, hogy Jugoszláviában mindinkább kibontakozik a partizánháború, Líbiában a német csapatok súlyos veszteséget szenvednek az angoloktól, csupán Japán veri továbbra is az Egyesült Allamokat, de őt is ugyanaz a sors éri majd utol, mint amit Németország kap tőlünk. Hej, bárcsak engedélyeznék, hogy repülőgépen utazzunk el! Csak aki nagy bánatot, nagy szenvedést viselt el, az tudja teljes mértékben érezni a boldogságot. Két tíznapos időszak után új év következik. Vajon hol leszünk mi, mi lesz velünk? Ezen a szilveszter éjjelen árvák lesznek majd a dívány belsejébe rakott, újévi játékok, nem lesz számukra sem fenyőfa, sehol sem tudnak majd hivalkodni teljes ragyogásukban és pompájukban. Ezen az éjszakán Leningrádban nem gondolnak az emberek a fenyőfára. Ha életben maradunk, mint az álomra, úgy emlékszünk majd a tavalyi karácsonyestékre, a gyertyákkal teli fenyőfára, a fűszeres ételekből, hideg harapnivalókból és édességekből álló, bőséges vacsorára... De különben minek is előre találgatni, hogy mi történhet az emberrel?... Hogyan tölti majd ezt az éjszakát Tyina? Mire gondol majd 1941. december 31-én pontosan éjjel 12 órakor, amikor letépik a naptár utolsó lapját, és felnyitják az 1942. évi új, tiszta, friss naptárt?... Az idő repül, repül..."
Jura nem érti meg, milyen jelentősége volt Tyihvinnek Leningrád számára. Tyihvin felszabadítása egy csapásra megrövidítette a Ladogához történő élelmiszerszállítás útvonalát, Tyihvin lett a legfontosabb átrakodó bázis...
A Ladoga-tó azonban egyelőre mégsem tudott megbirkózni a feladattal, nem volt elég útépítő alakulat. Az autók száma csökkent a veszteségek miatt, sok megrongálódott, a víz alá süllyedt, javításra várt. A Tyihvintől Vojbokolovóig vezető vasútvonalon helyre kellett állítani a szétrombolt hidakat.
„Anya most a 2. számú trösztbe ment Turanoszovához, hogy érdeklődjék, mikor indítanak el bennünket Leningrádból, meg a nemezcsizma ügyében.
Anfisza Nyikolajevna mérgesen, mogorván jár-kel. Kétszersült- és kásakészlete elfogyott, holnapután utoljára kap tejet a tüdőbeteg-gondozóban, és az ő evakuálásának ügye szintén nem dőlt még el. Hát ezért dühöng, fél, hogy koplalni fog. Nos, a más szerencsétlenségén nem való nevetni, adja isten, hogy az egész földkerekségen mindenütt olyan idő köszöntsön be, amikor egyetlen ember sem tudja, mi az éhezés.
Naplóm nemsokára betelik. Úgy látszik, maga a napló határozza meg számomra az időt, hogy meddig vezessem...
December 12. Anya az élelmiszerjegy-irodába ment. Ettől függ egész további életem. Ha ez a história kiderül, akkor én végezhetek is magammal. Különben, ez lenne a megoldás. Hiszen nekem, aki szinte gondtalan, boldog, paradicsomi körülmények között nőttem fel — most legalább úgy érzem —, nekem így az élet azt jelentené, hogy örökké kínlódjak, míg csak az éhség vagy egy német golyó véget nem vet nyomorúságos tengődésemnek. Mi lesz akkor Irával, anyával... Leningrádból eltávozni, még repülőgépen is, csak januárban sikerülhet. Felpuffadni és meghalni a vízkórtól egy hét alatt lehet, valamilyen eltévedt gránátszilánktól vagy a jövőben lehetséges mérgesgáztól meg egyetlen pillanat alatt a másvilágra lehet kerülni.
Látszólag azonban nem szabad elcsüggednem. Különben - mindennek vége. Nem énnekem (számomra a vég talán már... nos, az időpontot nem tudom közölni — bármely pillanatban bekövetkezhet), hanem anya, Irina számára. Tyina könnyezik majd, ott a messzi távolban, visszaemlékszik egész elmúlt életünkre, sajnálkozik is kissé, de fél év múlva megint ugyanolyan lesz... Eltelik fél év, egy év, véget ér a háború, városunkba visszatér a korábbi boldog élet. Holttestünk elenyészik, csontjaink elporladnak, Leningrád pedig büszkén és az ellenség számára bevehetetlenül, örökké állni fog a Néva partjain.
Hány ember hal meg mindennap Leningrádban! Csak most képzelem el, milyen egy ellenség ostromolta város. Az éhség minden élőt halálba dönt. Csak az értheti meg, aki önmagán tapasztalta az éhséget.
De mire valóak az ilyen szomorú gondolatok, minek ennyi búskomorság? Gyakran eszembe jutott Gyerzsavin Mescserszkij herceg halálára című ódája, és elgondolkodtam a befejezésén. Ha életet adtak nekünk, a természetnek e felbecsülhetetlen ajándékát, akkor minek arról gondolkodni, ami rossz benne? Gondolj csupán a jóra, vedd el az élettől mindazt az örömöt, amit adhat. Mit veszítesz rajta?
Mindez így van, de valamilyen titkos féreg rágja lopva a lelkemet. Az ember sohasem elégszik meg a jelennel. Bármilyen, akár a legcsekélyebb javulás kell neki, valami új a jövőben. Joggal mondhatjuk, hogy »a remények éltetik az ifjakat«, de ezen módosítani kell: ifjakon az összes embert kell érteni.
Éjjel két óra múlt. Ira alszik, én naplót írok."
Furcsa, hogy Jurának az a vers jutott eszébe, amely az orosz költészetben talán a legnagyobb erővel tárja fel a halál filozófiáját:
... Halál fenekszik ellenem,
alig születtem a világra,
meglendül villámló kaszája,
s mint fű, levágva életem...
Létünk az ég rövid kegye.
Nyugalmasan járd végig útját,
s ha a szeszélyes sors lesújt rád,
fogadd el és törődj bele.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Jura azt szeretné, ha őt is áthatná az élet és a halál e magasztos szemlélete. De ez felnőttnek is nehéz, fiatalembernek pedig még inkább.
Egészen közel voltak már az elkeseredett harcnak, annak a legsúlyosabb megpróbáltatásnak a napjai, amelyet Jura Rjabinkinnak még módja van átélni. Meg nem edződött lelke az éhség és a lelkiismeret között folyó harc színterévé vált. Könnyű azt mondani: harc. De mindent a valóságban kell elképzelni. A kötelesség, az anyja és a húga iránt érzett szeretet, a szégyen, a belénevelt tisztesség, becsületesség persze ellenállt az éhségnek, de az éhség napról napra fokozódott, semmivel sem törődött, és bármilyen tilalmakat is szabott Jura önmagának, az éhség nem engedelmeskedett. Arra kényszerítette, hogy elvegye, a szájába tömje a súlypótlékul a mérlegre tett kenyérdarabkát - a másét! Jura semmit sem tudott tenni önmagával. Mennyire kínlódik, gyötrődik a szégyentől és az undortól önmaga miatt, megesküszik és megint megszegi az esküjét, elbukik és a mélybe zuhan. Mégsem adja fel, tovább ostorozza, figyeli magát. Ez a harc, amely csaknem reménytelen, de amelyet Jura mindvégig folytatott - éppen ez a legbecsesebb rövid életének történetében.
„December 12. (folytatás) Anya nincs itthon. Fél óra múlva vagy valamivel korábban, el kell menni a tröszt étkezdéjébe. Tehát ma már december 12-e van. Igaz is, azt hiszem, ez a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa választásai napjának már a 4. évfordulója. Ma nyíltan kijelentem, hogy egy hónapnál tovább nem élhetünk Leningrádban. Ez olyan biztos, mint a 2 x 2 = 4. Most kopogtatnak az ajtón — szaladok kinyitni, szívem izgatottan kalapál, kinyitom... de nem anya az, hanem Anfisza Nyikolajevna...
Este 5 óra van, de anya nem jött meg. Valami baj van. Vagy kiderült az élelmiszerjegyügy, anyát talán már le is tartóztatták az irodában, vagy szerencsétlenség történt vele, talán már a kórházban van, sőt esetleg a hullaházban... Mit nem hoz a sors?.. .
És mindez az élelmiszerjegy miatt. De miért vette el anya ezt a jegyet? Miattam, az én kiéhezett ábrázatom miatt. Én taszítottam őt a bűnbe, én vagyok anya és Ira esetleges halálának vagy jövendő kolduséletének, Tyina bánatának az okozója — arról a rosszról már nem beszélve, amelyet saját magamnak szereztem. Ha nem estem volna búskomorságba, nem csüggedtem volna el, akkor másként történik. Anya az én befolyásomra vetemedett bűnre, és nekem magamra kell vállalnom az ő büntetését. Ha ez nem sikerül, ha tönkretettem valamennyiünk életét, akkor én véget vetek az életemnek, meg kell tennem és meg is tudom tenni. Önként beállok a népfelkelőkhöz, és legalább a fronton valami jó cselekedetet hajtok végre, elesem a hazáért. Elesem, de nem felejtem el megfizetni az adósságomat. »Aki melegedni akar - füstjét is szenvedje«, »Ki mint vet, úgy arat«.
Ha ez az élelmiszerjegy-história kipattan, akkor a következő gyorstáviratot küldöm Tyinának: Itt a halál órája. Segítség nem szükséges. Felejts el bennünket. Jura. De hát itt van Ira! Végtére sokféleképpen el lehet rontani az egész életüket, nem? Meghalni bezzeg könnyű, de Irát az igaz útra vezetni!... Ahogy ezt írom, sírás fojtogat. Tegnap ezt mondja anya: »Minden reményem az Isten. Lám, én kommunista vagyok, de hiszek Istenben. És Ira is hisz.« Érzem, hogy talán én is vallásos leszek, az ikonra nézek és azért imádkozom az Istenhez, hogy hárítsa el tőlünk ezt a szerencsétlenséget. ..
Anya pedig csak nem jön meg... Hiszen már este öt óra is elmúlt... Ma pedig éppen ágyútűz volt valamerre...
Az egyetlen ember, aki számára kedvesek vagyunk, aki a szerencsétlenség pillanatában nem hagyna el, Tyina - messze, nagyon messze van, Kanszkban, a krasznojarszki határterületen, a blokádon, a fronton túl, az Urálon, a Jenyiszejen túl, Szibéria legeldugottabb vidékén...
Még várok fél órát vagy egy órát, azután pedig elmegyek a 2. számú tröszthöz. Tudnom kell, hol van anya. Ha pedig egy óra után nem látták ott, akkor holnap érdeklődnöm kell a kórházakban, végig kell járnom a hullaházakat."
És az oldalon lefelé ereszkedő írással: „Micsoda szörnyűséget írok, nem bírom tovább. Istenem, Istenem."
„December 13., 14. Két napról írok naplójegyzetet, ez ritkán fordul elő velem. Fél napig az ágyban hevertem, este elmentem az üzletbe és 6 tábla szójából készült, cukrozott kakaót vettem, kilója 30 rubel (egy csomag - 100 gramm), és még 300 gramm sajtot, kilója 19 rubel. Útközben baleset történt, úgyhogy amikor hazaértem, csupán 350 gramm kakaó volt nálam, meg a sajt. Anya meg Ira jelenetet rendezett. Anya, aki közben hazajött a kerületi pártbizottságból, közölte, hogy bennünket az Építésügyi Népbiztosság gépkocsioszlopával evakuálandók névjegyzékébe vettek fel — ez az oszlop, a kerületi pártbizottság és a kerületi tanács ígérete szerint, december 15 — 20-án indul el. Holnap állítólag még döntenek a repülőgépen való távozás lehetőségéről. Itthon semmilyen ennivaló sincs, csak 100 gramm kenyér, amelyet anya egy csomag dohányért cserélt. Fáj a fogam, általános gyengeség fog el, valahogy nemigen hiszem, hogy elutazunk Leningrádból. Az evakuálásról szóló hírek és a frontról érkező jó újságok ellenére (Moszkva, Rosztov, Tyihvin előtt szétzúzták a német hadsereget) levert hangulatban vagyok. Ha valamivel erőt önthetnék magamban, ha valamit ehetnék!
December 15. Mindegyik nap közelebb visz az öngyilkossághoz. Zsákutca, én nem tudok tovább így élni. Szörnyű éhség. Az evakuálás körül megint teljes csend támadt. Nehéz lesz az élet. Úgy élni, hogy nem tudjuk, miért, éhezve-fázva tengetni az életünket, a 25 - 30 fokos fagy tíz perc alatt a nemezcsizmába is behatol. Nem bírom... Mellettem van anya és Ira. Nem vehetem el tőlük az utolsó falat kenyeret, mert tudom, mit ér manapság még a kenyérmorzsa is. De látom, hogy ők mindent megosztanak velem, én meg — micsoda gazember vagyok! — suttyomban az utolsót is elszedem tőlük. De hová jutottak már ők, ha tegnap anya könnyes szemmel azt mondta nekem, őszintén kívánná, hogy fulladjak meg attól a 10—15 gramm, súlykiegészítésül adott kenyértől, amelyet tőle és Irától loptam el! Érzem, tudom, ha valaki most valamilyen halálos mérget ajánlana, amelytől kínok nélkül, alvás közben meg lehet halni, én bizony fognám magam és bevenném. Élni akarok, de így nem tudok élni! Mit tegyek?"
És megint az egész oldalon végighúzódó gyermekes, védtelen kérdés: „Hol van anya? Hol van ő?"
„Hát vége... Elveszítettem a becsületemet, a hitemet benne, most megértettem a sorsomat. Két nappal ezelőtt elküldték cukorkáért. Nem elég, hogy ehelyett cukros kakaót vettem (arra számítva, hogy Ira nem fogja megenni, és így nekem több jut), hanem még »az egésznek« - körülbelül 600 gramm járt nekünk - a felét el is tulajdonítottam, és azt a mesét eszeltem ki, hogy három csomag kakaót valaki kitépett a kezemből, itthon komédiát játszottam, sírtam, és pionír-becsületszavamat adtam anyának, hogy egyetlen csomag kakaót sem vettem el. . . Azután pedig, érzéketlen szívvel nézve anya könnyeit és szomorúságát amiatt, hogy megfosztották az édességtől — titokban megettem a kakaót. Ma, miközben hazafelé jöttem a péküzletből, elvettem, eltulajdonítottam anya és Ira körülbelül 25 grammnyi, súlypótlékul adott kenyérdarabkáját, és ezt is lopva megettem. Most az étkezdében egy tányér ráklevest ettem, vagdalt húst körettel és másfél adag gyümölcskocsonyát, anyának és Irának pedig csak másfél adag gyümölcskocsonyát hoztam haza, és ennek egy részét is megkaparintottam itthon.
Szakadékba zuhantam, amelynek neve züllöttség, teljes lelkiismeretlenség, becstelenség és szégyen. Anyám méltatlan fia és húgom méltatlan bátyja vagyok. Közben anya végképp kimerül. Dagadt lábával, beteg szívével egész nap a hivatalokban lót-fut — könnyű cipőben, a dermesztő hidegben, egyetlen falat kenyér nélkül —, a legszánalmasabb erőfeszítéseket teszi, igyekszik kiszabadítani bennünket innen. Én már nem bízom az evakuációban. Ez a lehetőség eltűnt előlem. Az egész világot az ennivaló tölti be számomra. Minden egyéb az ennivalót, ennek a megszerzését, megkapását szolgálja...
Elveszett ember vagyok. Az én életemnek vége. Az, ami még rám vár, az nem élet. Két dolgot szeretnék most: hogy meghaljak, most azonnal, anya pedig hadd olvassa el ezt a naplót. Hadd átkozzon el engem, ezt az aljas, érzéketlen és képmutató állatot, hadd tagadjon meg — én túl mélyre zuhantam, túl. . .
Mi lesz ezután? Vajon a halál nem ragad el? Én azonban gyors, nem gyötrelmes halált, nem éhhalált szeretnék, amely véres kísértetté vált, s közvetlenül előttem lebeg.
Olyan szomorúság, szégyen, szánalom fog el, ha Irára nézek...
Hát valóban végzek magammal, valóban?
Enni! Ennivalót!
December 24. Már jó néhány napja nem írtam naplót. Nyolc hosszú napon át nem vettem tollat a kezembe.
Ezalatt változások történtek velem. Úgy látszik, valami jó jellemvonás alakult ki bennem. Ezt a fordulatot az okozta, hogy elveszítettem Ira cukorjegyét. Ó, milyen aljas dolgot műveltem akkor anyával és Irával! Elbámészkodtam az üzletben, és elveszítettem 200 gramm cukrot, 100 gramm csokoládét Ira és anya számára, meg 150 gramm cukorkát. Meg akarok változni, másfélére akarom formálni a jellemet, de érzem, hogy anya és Ira támogatása nélkül nem bírom ki ezt az új, becsületes életemet. Hadd enyhítsék ők valamiképp.. . Sok nap óta ma először fordult elő, hogy az étkezdében kiváltott cukorkát teljes egészében hazahoztam, megosztom Irával és anyával a kenyeret, bár néha lopva még elcsenek egy morzsányit. De ma olyan meleg szeretetet éreztem anya és Ira részéről, amikor átvették a cukorka-adagjukat és adtak nekem belőle: anya egy negyed darabkát (ezt különben azután visszavette), Ira pedig — egy felet, azért, mert elmentem mézeskalácsért, cukorkáért és olajpogácsa-lepényért az étkezdébe — hogy kis híján sírva fakadtam. Hát ilyenek ők, azok, akiket azelőtt úgy becsaptam, és akik most ismerik az én régebbi csalásaimat! Igen, mi mindent lehet elérni a jó bánásmóddal! De azután... anya, megint csak ő, elvett tőlem egy mézeskalácsot, miután a fennmaradó cukorkát nekem ígérte (ezt pedig magának vette el), Ira pedig sírt, mert anya neki és énnekem egyformán egy-egy cukorkát adott, én meg azután még Irának adtam egy darabkát a magaméból, úgyhogy Ira több cukorkát evett. Igaz ugyan, ma bűnt követtem el: egy mézeskalácsot eltulajdonítottam anyától és Irától... Nos.. . ez bizony rossz dolog.
Anyának valamit ígérnek a kerületi pártbizottságban, mégpedig azt, hogy XII. 28-án evakuálják.. . Anya most elment a kerületi pártbizottságba: ha az evakuálást január 1-ére halasztják, akkor nekünk végünk, minthogy csak két, legfeljebb három napra maradt élelmiszerjegyünk, nem többre. Anya egészségi állapota egyre romlik. A dagadás már a csípője felé terjed. Én végképp tetves lettem... Kissé felpuffadt az arcunk. Ma megettük a cukorkát. Holnap megesszük a kását. Holnapután a húst és a vajat. Azután pedig, azután..."
A valóság olyan, hogy az ember olykor meg akarja csípni magát, hogy ellenőrizze: én vagyok, nem alszom, velem történik ez? De te vagy az, te — és az igazság elől sehová sem bújhatsz. A te életed - nem pedig valaki másé - ér véget, már majdnem véget is ért tizenhat éves korodban, alig tizenhat évesen! Jura hol kitér, elbújik e gondolatok, a nyilvánvaló helyzet elől, hol pedig hirtelen az igazság, a teljes igazság elébe rohan — szomorúan, panaszosán, kétségbeesetten.
És — hálával. Azért a kevésért, amit sikerült elvégeznie, amit megismert, mindazért, amit tegnap egyáltalán nem becsült — Jura köszönetet mond az életnek, amely olyan könyörtelenül elfordult tőle. . .
Végigjárni ezt az olyan rövid életet, elejétől végéig, egyáltalán nem nehéz. Olyan ez, mint a lakáson végigmenni. És Jura, amikor befejezi naplóját, szükségét érezte ennek — hogy még egyszer, talán utoljára, körbejárja azt a szörnyű, hideg lakást, amelynek mindegyik zugában egy egészen más idő emléke pislákol, amikor az élet még végtelenül hosszúnak látszott.
Ez az utolsó újév Jura Rjabinkin számára...
„Csendes, nyomasztó bánat. Nehéz és fájdalmas. Szomorúság és súlyos, vigasztalan bú. És talán még valami. Csak akkor jutnak eszembe az itt töltött nappalok, esték, amikor a konyhából visszamegyek a lakásunkba. A konyhában még ott van a múltbeli, háború előtti életünknek valamilyen illúziója. A falon Európa politikai térképe, háztartási eszközök, az asztalon néha egy olvasásra kinyitott könyv, a falon az ingaóra, a tűzhelyből meleg árad, amikor fűtjük... De szeretném megint körbejárni az egész lakást. Felveszem a vattakabátot, a sapkát, övet fűzök a derekamra, felhúzom az egyujjas kesztyűt, és kinyitom a folyosóra vezető ajtót. Számból sűrű gomolyokban árad a pára, a hideg belopózik a gallérom alá, kénytelen-kelletlen összehúzom magam. A folyosó üres. Egymásra rakva áll a négy szék, meg a falhoz támasztva egy szekrény tűzifának széthasogatott deszkái. Nekünk három szobánk volt. Most csak kettő jogos tulajdonosainak nevezhetjük magunkat. A konyha melletti szélső szobát I.-ék foglalták el. Róluk nincs mit beszélni. Szobájukban örökké ég a kis vaskályha, az ajtó alól ínycsiklandó szag árad. És mellette... egy üres szoba, falait barna tapéta borjtja: az ablak kitört, az utcáról belopózó hideg szél kószál, a falnál fedetlen tölgyfa asztal és a sarokban üres polcos állvány. A falakon por és pókháló. .. Mi ez? A volt ebédlő, amely a vidámság, a tanulás, a pihenés helye volt nálunk. Itt valamikor (úgy rémlik, réges-régen) dívány, pohárszék, székek álltak, az asztalon ebédmaradék, az állványon könyvek hevertek, én pedig a díványon feküdtem és A három testőri olvastam, hozzá vajas-sajtos cipót ettem vagy csokoládét majszoltam. A szobában igen meleg volt, én pedig »önmagammal, az ebédemmel meg... mindig elégedetten«, bár ez utóbbi hiányzott, viszont játék, könyv, folyóirat, sakk mindig akadt, moziba jártunk. .. én pedig szenvedtem amiatt, hogy nem mentem színházba vagy valami más miatt, gyakran estig nem ebédeltem, szívesebben röplabdáz-tam vagy voltam a barátaimmal... És végül, milyen érzés visszaemlékezni most a leningrádi Úttörőpalotára, az ottani estekre, az olvasóteremre, a játékokra, a történelmi klubra, a sakk-klubra, az étkezdéjében kapható édességre, a koncertekre, a bálokra... Olyan boldogság volt ez, amelyet nem is sejtettem — az a boldogság, hogy a Szovjetunióban élhetek, békeidőben, az a boldogság, hogy gondoskodó anyám, nagynéném van, s tudom, hogy ezt a boldogságot senki sem veheti el. Ez a boldogság. És a következő szoba: sötét, sivár kamra, teletömve mindenféle holmival, amely megmaradt nekünk. Fiókos szekrény, szétszedett ágyak állnak itt, meg két, egymásra rakott íróasztal, egy dívány - minden poros, be van csomagolva, akár ezer évig fekhet itt...
A hideg, a borzalmas hideg ebből a szobából is kiűz bennünket. De itt valamikor villanyrezsó állt, omlett, virsli sült, leves főtt rajta, anya ott ült az asztalnál, és éjjelente sokáig dolgozott az asztali lámpa fénye mellett... Néha gramofon szólt, vidám nevetés hallatszott, el-ellátogatott hozzánk Tyina, eljött Miska, az asztalon halomszámra hevert a szendvics, a fenyőfán cukorka, mézeskalács lógott (senki sem ette), mennyi minden volt! Most pedig ez a helyiség üres, hideg, sötét, és nincs miért benéznem ide.
A konyha az egyetlen hely, ahol családi életünk folyik. Itt eszünk (ha van betevő falatunk), itt melegszünk (ha van mivel befűtenünk a tűzhelybe), itt alszunk (amikor valamivel kevésbé marnak a tetvek), itt van a mi zugunk.
A lakás elhanyagolt. Szinte megdermedt, jégcsappá változott, és csak tavasszal olvadhat fel. . ."
E jegyzet után még három oldal következik a fekete gerincű mindenes füzetben - Jura Rjabinkin naplójában.
„Január 3. Ez majdnem az utolsó naplójegyzetem. Attól félek, hogy ez bizony... és még ezt a naplót sem tudom befejezni, hogy az utolsó oldalra ráírjam: »vége«. Ezt már másvalaki írja oda, de így: »halál«. Pedig én olyan szenvedélyesen akarok élni, hinni, érezni!... De az evakuálás csak tavasszal lesz, amikor elindulnak a vonatok az Északi vasútvonalon, a tavaszt pedig én nem érem meg. Testem felpuffadt, mindegyik sejtemnek a szükségesnél nagyobb a víztartalma. Lusta vagyok mozogni, lusta vagyok felkelni a székről, járni. De mindez a túl sok víztől, meg a kevés ennivalótól van. Minden híg, olyan híg... És hát felpuffadtam. Anya szakított velem, és Ira is. Ők itthagynak engem, anyának most olyan gyenge az idegrendszere, hogy néha megfeledkezik magáról... Mindennap mondja nekem, ő meg Ira valamiképp kiszabadul innen, de én nem szabadulhatok ki. Hát tudok én dolgozni? Hát tudok én tanulni? Nos, dolgozom, tanulok egy hétig, aztán meg beadom a kulcsot... Valóban így lesz? Halál, a halál néz velem farkasszemet. És nincs hová bújni előle. Kórházba mennék, de hát egészen ellepett a tetű... mit csináljak, ó Istenem? Hiszen meghalok, meghalok, pedig úgy akarok élni, elmenni innen, élni akarok, élni!... De talán legalább Ira életben marad. Ó, milyen rossz érzés fog el... Anya mostanában olyan goromba, néha megver, és lépten-nyomon szitkozódást hallok tőle. De ezért nem haragszom rá, én élősdi vagyok, aki ő meg Ira nyakán csüngök. Igen, a halál, a halál vár rám. És semmilyen reményem sincs, csupán az a félelem, hogy magammal együtt édesanyámat és édeshúgomat is pusztulásba döntöm.
Január 4.... Még egész hónap van előttünk, amíg megjavul az élelmezés és sikerülhet elutazni. Mi lesz velünk a hónap végéig, milyen koldussá változunk, hacsak az isteni kegy, a mennyei üdvösség nem teszi lehetővé, hogy holnap, holnapután, a hónap második harmada előtt evakuálhassunk... Csak valamiféle isten, ha van ilyen, adhat szabadulást. Mentsen most meg bennünket, s én sohasem fogom becsapni anyámat, sohasem fogom beszennyezni a tiszta nevemet, ez megint szent lesz számomra, ó bárcsak az evakuació ajándékában részesülnénk, most azonnal! Én pedig esküszöm az egész életemre, hogy örökre befejezem ezt az aljas, csaló életemet, becsületes és munkás életet kezdek valamilyen faluban, boldog, arany öregkort ajándékozok anyának. Csak a hitem Istenben, csak a hitem abban, hogy a szerencse nem hagy cserben engem és mindhármunkat holnap, a hitem abban, hogy Pasin a kerületi pártbizottságban ezt a választ adja: »utazhatnak« — csak ez állít talpra! Nem tudok maradni... Csak ha holnap elutazunk. .. Azzal tudom viszonozni, hogy jól fogok bánni Irával és anyával. Istenem, csak ments meg, ajándékozd nekem azt, hogy evakuálhassunk, ments meg mindhármunkat, anyát, Irát, engem!...
Január 6. Már jóformán nem tudok sem járni, sem dolgozni. Erőm majdnem teljesen elhagyott. Anya is alig jár — én már el sem tudom képzelni, hogyan jár. Mostanában gyakran megver, szid, kiabál, heves idegrohamai vannak, nem tudja elviselni a hitvány képemet - látni sem tud egy ereje fogytán levő, gyenge, éhező, elgyötört embert, aki alig tud mozogni,- zavar másokat, és betegnek, erőtlennek »tettetí magát«. De hát én nem szimulálom az erőtlenségemet. Nem! Ez nem tettetés, az erőm. . .elhagy, elhagy, elszáll. .. Az idő pedig lassan, lomhán telik-múlik!... Ó Istenem, mi történik velem?
És most én, én, én..."
Könnyebb, ha nem a szenvedésekről, hanem a leküzdésükről olvasunk, ennek elismerjük az értelmét — a harcét, amelyet sikerült megnyerni, a halálét, amely igazolást kapott. Az élet azonban nem mindig ajándékoz ilyen igazolást. Jurának ez nem adatott meg. Semmivel sem tudunk segíteni Jurán, csak részvétet érezhetünk iránta. És amiatt, hogy semmivel sem tudunk segíteni, amiatt, hogy maga Jura nem találhatta meg a megoldást, és mi semmit sem vethetünk a szemére — amiatt a részvétünk még erősebb.
Figyelemmel kísérjük a saját gyengeségeivel vívott harcát, a győzelmeit - ő pedig rosszul, nagyon rosszul van. Annyira szüksége volna rá, hogy valaki megsajnálja! Csak hogy megsajnálja. Anyja idegei teljesen tönkrementek, ő az éhségtéboly szélén áll; Ira - kimerült, elkínzott gyerek; lakótársaik, I.-ék pedig nem érnek rá vele törődni... De hát kinek kell ő széles e világon, ki törődik vele? Jura már maga sem hiszi, hogy ő valakinek kell, amilyen most - a vízkórtól álmos-bágyadt, csupa tetű, az egész „bűnös" múltjával együtt (a titokban megevett néhány falat kenyér, az Anfisza Nyikolajevna lábasából elcsent kanálnyi kása az ő tudatában megbocsáthatatlanul súlyos vétekké terebélyesedik). És ez a fiú mindenkinek, az egész világnak (még Istennek is, „ha van") megható őszinteséggel azt ígéri, hogy mindig becsületes, jó, gondos lesz, „szerényen él majd falun", anyjának pedig boldog, nyugodt öregkor jut... Ez nem egy pusztulásra ítélt lény ravaszsága, csak azért, hogy valakit (nem tudni, kit) lekenyerezzen, szánalomra indítson, a sorstól kikönyörögje az evakuációt, a menekülést, az életet. Őszintén kínozza az a tudat, hogy a gyengesége, erőtlensége (mi pedig már tudjuk, hogy ő ebben valóban ártatlan: a férfiak a nőknél hamarább csúsztak alá ilyen állapotba) anyját és kis húgát is tönkreteheti, és most hajlandó saját életével fizetni a megmenekülésükért. De bűnös-e abban, hogy annyira akar élni, élni?...
Jura, mint a vele egykorúak, sohasem vélte úgy, hogy valamivel be kell bizonyítani, ki kell érdemelni a magasztos ábrándok jogát, a boldog, tartalmas jövő reményét, még kevésbé pedig az élethez való jogot. Mi lehet ennél a jognál természetesebb? Ábrándok — hagyján, remények — rendben van, de hogy az élethez, csupán az élethez való jogot be kelljen bizonyítania, ki kelljen érdemelnie!.. . Mindent elvettek tőle: a meleget, az ennivalót, még az anyja szeretetét is, aki (Jura így érzi) mindinkább megbarátkozik azzal a szörnyű gondolattal, hogy legalább Irat meg lehet még menteni, de csakis úgy, ha elfojtja magában a szánalmat a vízkórtól puffadt, elgyengült fia iránt, aki már a házból kimenni, a városból elutazni sem képes, még ha meg is kapják az engedélyt az evakuálásra. .. (Ismételjük, így érzi Jura, így rögzítődik a naplójában, de hogy anyja valóban hogyan és mit érzett, ezt miképpen lehet megtudni?)
Mire, kire támaszkodjon ő, mikor ennyire elgyengült, hogyan kerülje el a halált, törjön ki oda, ahol az élet, ahol a jövő van?. . . És nem akármilyen, hanem olyan jövő, amelyet elképzelhetetlen szenvedések, a legsúlyosabb kínok váltottak meg! Ezt a jövőt, az életét- ha ajándékba kapja - Jura úgy látja, mint mások szolgálását, mint becsületességet, szerénységet, jóságot. Ő most is hajlandó — bár annyira akar élni, élni! — feláldozni önmagát, csak ne akadályozza anyját és Irat a menekülésben.. .
Azok, akik a közelében vannak (és maga Jura is), úgy látja, hogy ő mélyre süllyedt, elveszítette önmagát, holott olyan magasra emelkedett, mint azelőtt még soha...
Ami az Istenhez fordulást illeti, ez nem egyházi érzés - ugyan honnan eredne ilyesmi Juránál? Ez inkább a sorshoz fordulás, a gondviseléshez való könyörgés, a véletlenhez és valamilyen teljesen reális Pasinhoz fűződő remény. Persze, ez sem olyan egyszerű. Elismerjük, a háború napjaiban voltak olyan szörnyű, kétségbeesett percek, amikor az ember önkéntelenül a csodához fordul; a gyermek ezt hajtogatja: „Anyuka!" — mi pedig, akik már katonák voltunk, bár még nem harcedzettek, szintén a sorshoz, a reménységhez, a gondviseléshez fohászkodtunk...
És végre elkövetkezett ez a pillanat, az evakuáció napja. Azt a keveset, amire az úton szükség volt, és amit el lehetett szállítani, a szánkóra rakták. Jura is feltápászkodott az ágyból, kereste a botját, megpróbált felkelni, de nem tudott, nem bírt, visszaroskadt az ágyra...
EMBERNEK MARADNI
A blokád küzdelem volt, ellenállás valamennyi szinten és minden lehetséges irányban: a moszkvai Főhadiszállástól egészen G. A. Knyazev vagy Jurij Rjabinkin kis köréig.
Az a német tiszt, aki a hozzá ellátogató menyasszonyát „Pétervárral" vendégelte meg - odaengedte az ágyúhoz, és a Fráulein, a kíváncsi és félénk honleány néhány lövést adott le saját kezűleg (ezt az esetet feljegyezte Olga Bergholz), - és Szergej Miljajev tüzér [az ő feljegyzéseit családjának, leningrádi lakásának meglátogatásáról idéztük könyvünk első kötetében]., a Közkönyvtár volt munkatársa, akinek itt „Pétervárott" éhségtől haldokoltak a gyermekei - mindketten tüzértisztek voltak, de az egyik az embertelenség oldalán állt, a másik pedig az ember és az emberi kultúra védelmezője volt a második világháborúban.
Azok az emberek, akik isten tudja, milyen pótanyagokból készíthető élelmiszert és vitaminokat kísérleteztek ki, azok az emberek, akik tüzelőanyagot, hőt termeltek, akik megóvták a gyermekek életét, a kulturális és tudományos értékeket — az ő hozzájárulásuk a hősies ellenálláshoz talán nem volt olyan szembetűnő, mint Kronstadt sortüzei. De ez is ellenállás volt, és nem kevésbé fontos a végtelen hosszú front északi szárnyán folyó harc kimenetele szempontjából.
Sz. G. Miljajev, a „javíthatatlan értelmiségi", a Szaltikov-Scsedrin Közkönyvtár munkatársa, tapasztalt tüzér lett; V. I. Sarkov, az erődtechnikai akadémia professzora élelmiszeripari élesztő és más pótanyagok készítését dolgozza ki, s ezek sok ezer ember életét mentették meg; B. I. Seliscs technikus a helyzettől kényszerítve (nem volt benzin, villamos energia) feltalálja a rendelkezésre álló anyagokból készíthető „hidrogénmotort", amelynek segítségével a záróléggömbök felemelkedhettek és leszállhattak.
És az orvosok! Sok mindent újra kellett felfedezniük. Kiderült, hogy a világ orvostudománya meglepően keveset tud az éhségről, a disztrófiáról. Olykor már úgy látszik, hogy az emberiség egészen gyermekes módon siet elfelejteni a kellemetlen, bántó, megalázó élményeket, amelyek közé a tömeges éhség is tartozik.
Könyvünk első részének olvastán az egyik leningrádi elmondta, hogy kórházba került, és tíz nap után az orvos nagyon csodálkozott azon, hogy ő rohamosan fogyott. Testének víztartalma ugyanis normális mennyiségűre csökkent, de akkor erre nem jöttek rá mindjárt. Vagy itt vannak azok a Kobonában előfordult tragikus esetek, amikor a Ladoga-tó túlsó oldalára szállított, disztrófiás betegek rávetették magukat az ételre, és meghaltak... Az egyik állomáson, amelyen az evakuáltak átutaztak, ilyen plakátot olvastak: „Melegen üdvözöljük a disztrófiás leningrádiakat!" Azok, akik ezt írták, még a „disztrófia" szó puszta jelentését is teljesen elfelejtették. Mintha 1921 vagy 1933 nem is lett volna!...
Josue de Castro Az éhség földrajza című könyvében írja, hogy a fasiszta koncentrációs táborok foglyainak kiszabadításakor ugyanezt a meglepő feledékenységet lehetett tapasztalni az emberek, sőt az orvosok részéről is e betegséggel kapcsolatban. Újra és csak később fedezték fel, emlékeztek vissza arra, hogy a legjobb és legelső szer - a lefölözött tej. Amíg pedig ez eszükbe jutott, a felszabadított disztrófiások közül, az orvosok minden gondozása és igyekezete ellenére, még jó néhányan meghaltak.
„A legutóbbi időkig — állítja Az éhség földrajza című könyv szerzője — ez a kérdés, minthogy szociális és politikai jellegű problémákat érint, civilizációnk egyik tabuja volt. Ez a mi legnagyobb mértékben sebezhető Achilles-sarkunk volt: olyan téma, amelyet veszélyes nyilvánosan megvitatni...
A hallgatás szervezett összeesküvése számára akadt néhány ok. Első helyen az erkölcsi természetű indokok álltak; az éhség a primitív ösztönök sorába tartozik, és a racionalista kultúrára, amely az értelemnek az ösztön fölötti uralmát igyekezett minden eszközzel megszilárdítani az ember viselkedésében, az ilyen kérdés puszta felvetése is megbotránkoztató hatással volt..."
A blokád gyűrűjébe zárt leningrádiak sok mindent fedeztek fel újra — a legszorultabb helyzetben. Mi mindennel találta magát szembe, mi mindennel kellett harcolnia az ott élő embernek, akit G. A. Knyazev Leningrád passzív hősi védőjének nevez! Éhesen, holttestek között, koromsötétben...
Amikor a blokád egyik-másik átélőjének elbeszélését hallgatjuk, olykor úgy érezzük: mintha valamennyi leningrádi sokat olvasott volna Dosztojevszkijtől! Az emberi lélek „feneketlen mélysége" és „mennyboltja" egyaránt megtalálható itt - minden együtt.
Az ember korlátainak ez az ismerete, az embernek, szárnyalásainak és bukásainak ez a megértése persze nem könyvekből ered. Olyan tudás, megértés ez, amelynek a blokád átélője egy cseppet sem örül: túlságosan drága áron vásárolta meg. Az ilyen mindentudás Dosztojevszkijt is kínozta, gyötörte, de neki, az írónak legalább szüksége volt rá...
A blokádot átélt ember néha még az irodalommal — a számunkra vitán felül álló, nagy irodalmi művekkel sem ért egyet. Kszenyija Vlagyimirovna Polzikova-Rubec tanárnő, aki majdnem három évig élt ágyútűz, bombázás közepette, naplójában „magával Lev Tolsztojjal" száll vitába az ember lelkéről.
„Gyalog megyek a Novaja Gyerevnya állomásig. Másodnaponként utazom be a poliklinikára... És sohasem jut eszembe: hátha nem érek el oda? Ez nem bátorság, hanem megszokás. Lev Tolsztojnak nincs igaza, amikor ezt mondja: »Rosztov azelőtt, amikor csatába indult, félt, most azonban a legcsekélyebb félelmet sem érezte. Nem azért nem félt, mert hozzászokott a tűzhöz (a veszélyhez nem lehet hozzászokni), hanem azért nem, mert megtanult uralkodni a lelkén a veszély színe előtt«.. . Mi meg éppenséggel hozzászoktunk. Mi sziréna hangja, légvédelmi ágyúk bömbölése, belövések robaja közepette fekszünk le aludni, és erőlködés nélkül, a fizikai fáradtságtól elalszunk, mert hozzászoktunk, hogy ebben az órában aludjunk el, és csak a hangerő ébreszt fel. Eszünkkel tudjuk, hogy veszély fenyeget, érzékeink azonban hallgatnak."
Bármely más esetben vállalkoztunk volna Tolsztoj feltétlen tekintélyének megvédésére. Most azonban hallgatunk. Aki a blokád közepette élt, az néha olyasmit tud saját magáról, amit az ember jobb, ha nem tud, ami úgy kínoz, mint a testbe fúródott gránátszilánkok.
Ezek a „szilánkok" az emlékezetben vannak.
Azok, akik ilyesmit tapasztaltak, zömükben mégis megőrizték az emberbe, az emberiességbe vetett, mélységes hitüket. Ritka a blokádot átélt, olyan ember, aki megvetően, nem pedig szánalommal beszélne azokról, akik erkölcsi vereséget szenvedtek. Még azokról is, akik kitépték kezéből a kenyeret az üzletben. Túlságosan kegyetlen kínokat okozott az éhség, és nem mindenki bírta ki. Kiváltképpen elnézőek a nők, és ők is különösen a férfiak iránt - elsősorban ugyanis a férfiak pusztultak a lakosságból.
„Bizony, előfordult, hogy kitépték a kenyeret valakinek a kezéből (többek között az enyémből is), de hát ezek éhségtől beteg, tébolyult emberek voltak — írja nekünk Jekatyerina Vasziljevna Vovcsar. — Akkor sem volt, és most sincs erőm ahhoz, hogy vádoljam őket. Egyszer én is el akartam venni valakitől a kenyeret, amikor idehaza már mindenki az éhhalál küszöbén volt, és sehogy sem tudtam két napra előre kenyeret szerezni. A péküzletben hirtelen észrevettem egy törpe termetű asszonyt, akinél egy egész kenyér volt, és üldözni kezdtem, az alkalmas pillanatot kerestem, de aztán mégis észre tértem, megrémültem a szándékomtól. Nyilván még nem voltam teljesen őrült.. ."
A blokádot átélt emberek közül egyesek nemcsak másokról, hanem saját magukról is elmesélnek ilyesmit, mégpedig nagyon őszintén, mert kínoz az emlékezet. Mai visszapillantásuk tegnapi énjükre, tegnapi cselekedeteikre, élményeikre - fájdalmat és szomorú csodálkozást, értetlenséget fejez ki. Hát lehetséges, hogy én, hogy mi így tudtunk gondolkozni, érezni?!! Az apa például elment, és sokáig nem jött vissza — eleinte nyugtalankodtak, aggódtak miatta, az anya elküldte a lányát, hogy ugyanazon az útvonalon keresse, de ő nem találkozott vele, nem találta meg, most pedig már csak az élelmiszerjegyet sajnálják, elveszett, valaki magához vette!.. . Már amikor elküldte a lányát, ezt mondta: — Hozd haza apádat, de ha nem tudod — az élelmiszerjegyét vedd magadhoz!
Vagy: egy férfi összeroskadt az utcán és a felesége szomorúan, fájdalommal emlékszik vissza, hogy első érzése nem a sajnálkozás volt amiatt, hogy meghalhat, hanem az ijedtség; hogyan cipelem majd a halottat, hogyan hozom haza?
Az ember sok mindent el tud viselni, és ember marad. Erről szól a blokádtörténetek, -naplók többsége. Azokban a családokban, ahol az emberi kapcsolatok a háború előtt is tiszták, kiforrottak voltak, ott az emberi magatartás csúcspontját is egyszerűbben és könnyebben, kisebb veszteség árán lehetett elérni. Itt van például még egy leningrádi család — Szvetlána Alekszandrovna Tyihomirova sorsa.
„... 1942. március 25-ére valamilyen ajándékot akartam adni anyának, tizennégy éves fejemmel valami meglepetést akartam szerezni neki. Kockacukor nem volt, csak kristálycukor. Nem emlékszem, mekkora lehetett akkor a fejadagunk. Reggel, amikor teáztunk, anya kristálycukrot szórt a csészealjba apának, nekem és magának. És ebből az adagból valahogy külön kellett választani egy keveset, néha a markomba szórtam, néha ott hagytam a csészealjon, máskor meg a zsebembe raktam, és azután összegyűjtöttem valahol. Volt egy régi kis vázám. Abba gyűjtöttem a kristálycukrot. Vagy két hónapig is eltartott ez — nem mindig sikerült. Apa úgy tett, mintha nem venné észre, amikor pedig anya a kis vaskályhához ment, hogy kitöltse a teát — én akkor szórtam a vázába a cukrot. Nálunk ebben az időben mindig enyv ázott az ablakba tett tányérokban — amolyan csokoládétábla formájú enyv volt, néhány napig ázott, és ezt az enyvet ettük reggelire, ebédre. A kristálycukrot pedig eldugtam. Amikor a szemem elé került, szerettem volna belédugni az ujjamat és megkóstolni.
Amikor eljött a nap, emlékszem, nagyon izgatott voltam, még a tenyerem is nedves lett. Korábban akartam felkelni, mint anya. Az asztalra raktam a kristálycukorral teli vázát; bizonyára jó 300 gramm gyűlt össze! No persze, anya könnyezett. Azonnal újra elosztottuk a kristálycukrot, így ünnepeltük a születésnapot.
Apának pedig még ezelőtt, a Vörös Hadsereg Napján, fél darab kétszersültet adtam ajándékba. Nem emlékszem, hogyan sikerült megspórolnom."
Ma is tanulságos az, hogyan fedezte fel, ismerte meg a blokád közepette élő ember saját emberi, szellemi lehetőségeit. És fel is használta őket — a fizikai erőért, a mindennapi kenyérért cserében. G. A. Knyazev jegyzetei később egyre inkább feltárják, hogyan történt ez gyakorlatilag. És a legmeglepőbb az, hogy a mindennapi kenyér felváltása szellemi kenyérrel, az ilyen kárpótlás — lehetséges. Persze, egy bizonyos határig, fokig...
„1942. I. 3. A háború százkilencvenhatodik napja. Lassan megyek fel a lépcsőn. A szívem kalapál. Mindegyik lépcsőfokra körülbelül tíz másodpercet szánok. Végre itt vagyok a második emeleten, a lakásunk ajtaja előtt. A megbeszélt csengetés következik: három éles, szaggatott. Elszoruló szívvel figyelek M. F. lépéseire. Itthon van és vár. Ő az én hős asszonyom, aki zúgolódás nélkül, kitartóan visel el minden megpróbáltatást, elsősorban az éhezést. Mennyire lefogyott! Mintha nem is 51 éves asszony volna, hanem törékeny, soványka lány. Megcsókolom, érzem lényének varázsát — ő az én drága, kedves feleségem és társam. Nem veszítette el nőies báját, és ugyanúgy ad magára, mint régen. Sötét szeme csillog lesoványodott arcából, és én nagyobb izgalommal nézek rá, mint a szerelmes fiatalember a kedvesére. Milyen hősiesen viselkedik! Huszonnégy és fél év óta ismerem, de nem sejtettem, hogy ennyi szellemi energia, akaraterő van benne, amely úrrá lesz minden nehézségen. Sem az emberek iránti rokonszenvét, sem bizakodó, vidám modorát nem veszítette el, mosolya, elbűvölő sötét szemének mély tüzű, belső ragyogása is a régi. Csodálatos orosz asszony: illetve, csak a műveltsége szerint orosz, születése, jelleme, becsületessége, kivételes igazságszeretete szerint zűrjén: apja-anyja zűrjén volt. Ezt a nagyszerű népet a harciasabb, kegyetlenebb, durvább népek nyomása a tajgába és a tundrára szorította, majdnem a végtelen jeges tenger partjáig. Gyermekkoromban ezt olvastam a földrajzkönyvben: „A zűrjének különleges becsületességükkel tűnnek ki." Ez igaz is. Az én édes, becsületes, tiszta feleségem és társam!.. . Milyen boldog vagyok, hogy együtt vagyunk, itthon vagyunk.
Az előszobában, ahol lakunk, kis lámpa pislákol. A tűzhelyben ég a tűz. Hozzáfogunk az ebédhez... Egy tányér víz, amelyben valamilyen apró kása van, meg olajpogácsával kevert, fekete lisztből gyúrt kis gombócok. Két-három darabka, 10-15 gramm súlyú szárított kenyér. És ma nincs semmi más. M. F. arról ábrándozik, hogy én, mint a Szovjet Tudományos Akadémia Levéltárának igazgatója és a Tudományos Akadémia történetével foglalkozó bizottságának és az akadémiai levéltárak tudományos tanácsának elnökhelyettese, végre megkapom majd az első kategóriájú, vagyis munkás-élelmiszerjegyet, amelyet kérvényeztünk, és akkor legalább Urmancsejevával, a takarítónőnkkel és kazánfűtőnkkel egy sorba kerülök.
Az ellátás nehézségeivel nem foglalkozunk különösebben, arról beszélgetek M. F.-fel, hogy Sahmatova és Aljosa fia teljesen legyengült és hamarosan meghal, hogy nálunk a levéltár mellett az udvarban egész éjjel az ablak alatt feküdt egy szerencsétlen, kimerült ember, és már lehúzták róla a csizmáját, hogy egyes élelmiszereket decemberben egyáltalán nem sikerült kiváltani a boltban... M. F. azzal a gondolattal biztatja magát, hogy végre-valahára megnyílik az Akadémia saját elosztója, de bármennyire erőlködik is, nem tudja megenni a decemberben kása helyett kapott fekete lisztből és olajpogácsából készült kis gombócokat. Én is nagy üggyel-bajjal nyelem le, inkább csak azért, hogy ne izgassam őt...
1942.1. 5. A háború százkilencvennyolcadik napja. Ma meghalt - a kimerültség és a sok megpróbáltatás áldozatául esett - Sz. A. Sahmatova-Kaplan és tizenhat éves fia, Aljosa, Sahmatov akadémikus unokája. Különösen tehetséges fiú volt, nagyon szerette a csillagászatot, kétségtelenül sokra vitte volna kedvenc területén, és a jövőben valószínűleg kiváló tudós lett volna, sőt talán akadémikus is. Ez a hír megrendítő hatással volt rám és valamennyi munkatársunkra.
A meghalt fiú apja, Sz. A. férje - aki tudós - nincs mellettük. Az anya és fia minden szabadnapját arra fordította és utolsó falatját is arra áldozta, hogy megkeresse őt és ennivalót vigyen neki. Azután erejük elfogyott, mindketten tehetetlenül ágynak estek, és sorsuk megpecsételődött.
1942.1. 6. A háború százkilencvenkilencedik napja. A Tudományos Akadémia történetével foglalkozó bizottság tudományos ülésén előadást tartottam Adalékok az akadémiai tanszékek vezetőinek történetéhez az Akadémia fennállása óta (1925 —1941) címmel. Az ülésen I. J. Kracskovszkij akadémikus elnökölt. Jelen voltak: A. I. Andrejev, L. B. Modzalevszkij, P. M. Sztulov, M. V. Krutyikova és mások.
Talán ez az utolsó tudományos előadásom."
Igen, kegyetlen, de egyúttal magasztos igazságot ismertek meg azok, akik átélték a leningrádi blokádot.
„El sem hiszik, hogy ez velünk történt..." - írták többen könyvünk első részének megjelenése után. A blokád átélői maguk sem igen hiszik el, hogy ilyesmit el tudtak viselni, és egész hátralévő életükben tudják: igen, a leningrádiak mindennel megbirkóztak!... Ezt a csodálkozást és ezt a tudást jól tolmácsolja, fejezi ki az az eset, amelyet Jevdokija Nyikolajevna Glebova mesélt el — őt már említettük. Jevdokija Nyikolajevna Pavel Nyikolajevics Filonovnak, a tehetséges szovjet festőművésznek a nővére, felidézi, hogyan mentette meg testvére képeit:
„1941 őszén, október végén fivérem váratlanul beállított hozzánk. Beállított, és négy kis krumplit hozott, olyan időben, amikor az szó szerint aranyat ért. Elvonta Jekatyerina Alekszandrovnától [Filonov felesége], önmagától, amikor pedig mindenki éhezett. Semmiféle tartalékuk nem volt.
Amikor 1941. június 22-én Molotov beszédet mondott a rádióban, s bejelentette, hogy kitört a háború, én telefonáltam a fivéremnek és arra kértem, hogy gyűjtsenek némi élelmiszer-tartalékot. Ő felháborodottan így válaszolt:
- Ha olyan emberek, mint ti és mi tartalékot gyűjtenénk, ez bűncselekmény lenne.
Ha másként gondolkodik, talán nem is halt volna meg olyan hamar, fél évvel a háború kitörése után.
Nagyon hideg volt, és rajta a rövid felsőkabátja, a meleg sapkája volt, meg Petya sínadrágja (Jekatyerina Alekszandrovna bizonyára ragaszkodott hozzá, kényszerítette, hogy felvegye ezt a nadrágot, a saját pamutnadrágja fölé, amelyet télen-nyáron hordott).
Bármennyire igyekeztünk visszautasítani a krumplit, ő hallani sem akart róla, arra kényszerített, hogy elfogadjuk. Hogy miről beszéltünk akkor, sajnos, már nem emlékszem. Nagyon hideg volt nálunk. Ő le sem vetette a felsőruháját, csak rövid ideig maradt. Talán arra gondolt, hogy ez utolsó látogatása, mi azonban semmiképp sem gondoltuk, hogy akkor látjuk utoljára, és most nem tudom megérteni, nem tudom megbocsátani önmagamnak, hogy azt a krumplit nem vittük vissza nekik, hanem megtartottuk. Miután bezártuk mögötte az ajtót, az ablakhoz mentünk, s azt vártuk, hogy ő — mint mindig — megálljon, búcsút intsen, elmosolyodjon, de ezúttal hiába... Fivérem jellegzetes, öles lépéseivel átment az udvaron, de lassan, mélyen lehorgasztott fejjel. Amikor a kapualj alá ért, mi még akkor is ottmaradtunk az ablaknál, és zavartan néztünk egymásra.
Mit gondolt akkor, mit érzett?
Ez volt utolsó látogatása nálunk.
A háború alatt fivérem önkéntes tűzoltó volt: a gyújtóbombáktól védte azt a házat, ahol lakott. Éhes gyomorral, és bizonyára fázott a rövid kabarjában, amelyet a hideg miatt otthon sem vethetett le.
Egyszer a sötétben elesett a lépcsőn. Orvoshoz nem fordult, most is a saját erejében bízott, mint mindig. Ereje pedig már nem volt... Valahányszor megbetegedett (nagyon ritkán volt beteg), szokása szerint leült a karosszékbe, és ott szunyókált, az ágyba azonban nem feküdt le. Igaz ugyan, ezen az »ágyon« nemhogy betegnek, hanem még egészségesnek is nehéz lett volna feküdni (matrac nem volt rajta). Az orvosokat, a gyógyszereket semmire sem becsülte.
1941. december 3-án reggel értesítettek bennünket, hogy a fivérem nagyon rosszul van. Azonnal odasiettünk. A villamosok még jártak. Amikor beléptünk a szobába, észrevettük, hogy fivérem az ágyon fekszik, de az nem a szokásos helyén áll. Rövid felsőkabát, meleg sapka volt rajta, bal kezén kétujjas fehér gyapjúkesztyű, jobb kezén nem volt kesztyű. Látszólag eszméletlen volt, szeme félig lehunyva, semmire sem reagált. Felismerhetetlenségig megváltozott arca nyugodt volt. Fivérem mellett ott állt a felesége, és az asszony menye, M. N. Szerebrjakova. Fivérem jobb kezébe kesztyű volt szorítva, keze kissé oldalra fordítva és a magasba emelve, s ez a kesztyű nem is kesztyűnek látszott... Nem, ezt szóval nem lehet elmondani. Egy nagy mester keze, amely életében nem ismerte a nyugalmat, most megnyugodott. Lélegzése nem hallatszott. Mély csöndben, szótlanul vártuk az orvost, hogy injekciót adjon. De már a megérkezése előtt rájöttünk, hogy mindennek vége. Fivérem olyan csendesen és lassan lélegzett, hogy nem vettük észre, hogy mikor lehelte ki a lelkét. Ilyen csendesen ment el tőlünk...
Sírtunk-e vagy nem — erre nem emlékszem, továbbra is valahogy dermedten ültünk ott, képtelenek voltunk felfogni, mi történt, hogy ő nincs többé! Hogy mindaz, amit alkotott, megmaradt - ott áll a festőállvány, ott fekszik a palettája, ott fekszenek a festékek, a falon függnek a képei, ott lóg az ingaórája, de ő nincs többé.
Csak Nyikolaj Arkagyjevics Toscsakov író megjelenése - ő ugyanazon a folyosón lakott, s azért nézett be, hogy fivérem egészségi állapota iránt érdeklődjék - zökkentett ki bennünket e dermedt, furcsa állapotból. Nyikolaj Arkagyjevics segítségével hozzáfogtunk, hogy előkészítsük őt az utolsó útjára. Toscsakov egymaga átvitte az ágyról az asztalra. A halott szürke öltönyében feküdt - ez volt az egyetlen ruhája egész életében. De annyira lesoványodott, annyira felismerhetetlenül megváltozott, hogy volt tanítványa, Szuvorov szobrász, aki azért jött, hogy elbúcsúzzon tőle és elkészítse a halotti maszkját, kénytelen-kelletlen lemondott erről a szándékáról. Ebben a szörnyű időben, amikor nem lehetett koporsót találni, amikor a halottakat lepedőkbe bugyolálva temették, mi elhatároztuk, hogy mindenáron találunk deszkát, koporsót rendelünk. Sikerült is, bár egy heti keresgélés után. A Képzőművész Szövetség volt a segítségünkre. Halála után a kilencedik napon eltemettük fivérünket...
A temetés napján a nővérem meg én két szánt szereztünk és hoztunk; egy nagyot és egy gyermek-szánkót, Jekatyerina Alekszandrovna részére, mert ő nem tudott gyalog menni a koporsó után. Én nem kísérhettem fivéremet a temetőbe, mert előzőleg gondoskodnom kellett a sírról, ahová néhány óra múlva lebocsátják fivérünk holttestét. Amikor a Szerafimovói temetőbe értem, találtam ott valakit, aki kenyérért és egy bizonyos összegért hajlandó volt sírt ásni. Micsoda emberfölötti munka volt! Erős fagyok jártak, a föld olyan kemény volt, mint a kő, ráadásul megnehezítették a munkát annak az akácfának a gyökerei, amely körül ásni kellett. És ő inkább a gyökereket vagdosta a fejszével, mintsem az ásóval dolgozott. Végül nem álltam meg, és azt mondtam, hogy segítek neki, de ő vagy öt perc múlva elvette tőlem az ásót és kijelentette: — Maga nem bírja ezt. — Mennyire féltem, hogy abbahagyja a munkát, vagy folytatja ugyan, de szitkozódni kezd! Ő azonban csak ennyit mondott: — Ezalatt három sírt áshattam volna. — Az összeget, amelyben megállapodtunk, semmivel sem tudtam megtoldani, csak annyi volt nálam, amennyit oda kellett adnom a munkájáért, és így szóltam: — Ha tudná, milyen emberért fáradozik! - és amikor megkérdezte: - Hát kicsoda ő? - én beszéltem neki fivérem életéről, elmondtam, mennyit fáradozott másokért, hogy tanította az embereket, és semmit sem kapott a munkájáért. Ő tovább dolgozott, s közben nagyon figyelmesen hallgatta szavaimat. Ez az ember most is igen világosan előttem van, ha találkoznék vele, mindjárt felismerném. Nem temetői dolgozó volt, azért vállalta ezt a nehéz munkát, hogy eltarthassa a családját.
Amikor fivérem holtteste megérkezett, minden készen volt.
Őt pedig a következőképpen szállították. Nővérünk, Marija Nyikolajevna, Jekatyerina Alekszandrovna menye és az ő Raja unokahúga, felváltva, kettesben vitték fivérünk holttestét, és egyikük a szánkót húzta, amelyen Jekatyerina Alekszandrovna ült.
Fivérünk holttestét nem egészen a szokásos módon eresztettük le a sírba, mivel annak a fele része belülről volt kiásva, a teteje pedig érintetlen maradt.
Hogy mi történt azután, amikor ott maradt a friss sírhant, amelyet sem koszorú, sem egyetlen szál virág nem díszített, erre nem emlékszem. Jekatyerina Alekszandrovnát hazaszállítottuk. Vele maradt a menye és Raja. A szánt visszavittük a tulajdonosának. Emlékszem, hogy amikor végképp összefagyva hazaértünk, és be akartunk fűteni, a fát nem találtuk a helyén, kilencnapos távollétünk alatt valaki elvitte.
Fivérünk halála után Jekatyerina Alekszandrovna ugyanabban a szobában maradt, ahol valamikor együtt laktak. A folyosóról nyíló második szobában lakott a menye — az elhunyt legidősebb fiú özvegye, az unokahúgával, Rajával. Mindketten gondozták Jekatyerina Alekszandrovnát, segítettek neki, amennyire abban a szörnyű időben lehetett. Nővérem és én ritkán találkoztunk Jekatyerina Alekszandrovnával. Mind a ketten dolgoztunk, nagyon kifáradtunk, és természetesen éheztünk.
Az összes kép Jekatyerina Alekszandrovnánál maradt. Arra nem szántuk rá magunkat, hogy megmondjuk neki, jobb lenne áthozni őket mihozzánk - nekünk akkor még főbérleti lakásunk volt -, ő pedig semmit sem mondott, így hát a képek nála maradtak. Az egyetlen dolog, amit ilyen körülmények között tenni lehet, hogy nagy üggyel-bajjal levettem őket a szekrény tetejéről, ahol feküdtek, és Jekatyerina Alekszandrovna jelenlétében megszámoztam valamennyi képet.
Az evakuálásból visszatérve, hozzáfogtam a katalógus összeállításához. Tudtam, hogy négyszáz-egynéhány kép volt, így a katalógus-füzetbe 1 - 400-ig terjedő számokat írtam, amikor azonban elkezdtem bejegyezni a képeket, felfedeztem, hogy néhány szám helye betöltetlen maradt...
Körülbelül öt hónap telt el fivérem halála óta, legalább ennyi. Egy nap csengettek nálunk. Amikor kinyitottuk az ajtót, két lányt pillantottunk meg, akik karjánál támogatták Jekatyerina Alekszandrovnát. Ő a kopottas prémbundáját viselte, derekát hímzett törülköző fűzte át, alumínium bögre lógott le róla. Alig állt a lábán. A lányok elmagyarázták, hogy az Anyicskov-hídon bukkantak rá, s felajánlották, hogy hazakísérik. Meg kell mondani, hogy betegsége óta ő igen kuszán beszélt. Beszélőképessége egy időben helyreállt, de férje halála után az éhezés, a magányosság következtében Jekatyerina Alekszandrovna megint akadozva beszélt. Ezért megérteni is nehéz volt. Mégis meg tudta magyarázni ezeknek a jószívű lányoknak, hová akar menni, és ők elhozták mihozzánk. Kiderült, hogy még az előző nap elindult hazulról, de senkinek sem szólt; hol töltött majdnem egy teljes napot, ezt nem lehetett megállapítani, ő meg nem volt képes megmagyarázni. Jekatyerina Alekszandrovna nálunk maradt, és én elkezdtem utánajárni, hogy elhelyezzem valahol.
... Fivérünk 1941. december 3-án bekövetkezett halála után és azt követően, hogy özvegyét elvittem az Elfekvő Betegek Otthonába — ez volt minden, amit sok-sok erőfeszítés árán elérhettem —, áthoztuk fivérünk valamennyi munkáját mihozzánk, a Nyevszkij proszpektre.
Nem költözhettünk el Leningrádból, mert nálunk volt fivérünk összes festménye, kézirata, és ahhoz nem volt erőnk, hogy átadjuk megőrzésre.
Mi ebben az időben a Mojkán levő kórházban dolgoztunk — most a Herzen Intézet van ott. Nővéremnek ezt az állást Anzsela Francevna szerezte, aki a mi házunkban lakott. Ezzel megmentett bennünket. Nővéremnek hamarosan sikerült engem is bejuttatni oda. Két munkás-élelmiszerjegyet kaptunk! Ez valóságos főnyeremény volt! De már későn jött, mert miután kissé erőre kaptunk, nemsokára éreztük, hogy ez is kevés. Ráadásul a nővérem kenyérjegy-utalványait ellopták — szerencsére csak azokat, amelyekre kenyéradagjának egy részét a munkahelyén kapta meg. Nővérem egyetlen szóval sem említette, nehogy megosszam vele a saját kenyéradagomat. Csodálatos ember volt, egész életét a testvéreinek szentelte; nekem nővérem, anyám, jó barátom. Érthető, hogy az élelmiszerjegy ellopása mindjárt hatással volt az állapotára. Én pedig, minthogy nem értettem meg az okát, nem tudtam, hogy mit tegyek. De hát mit is lehetett tenni akkor? Csakis evakuálni. De hogyan, amikor fivérünk egész öröksége a gondjainkra van bízva?
És ekkor váratlanul megérkezett a frontról Viktor Vasziljevics, az unokahúgunk férje. Családját már evakuálták, és ő azért nézett be hozzánk, hogy megtudja, élünk-e. Amikor szemügyre vett bennünket, azonnal ezt kérdezte:
— Miért nem utaztatok el, miért vagytok még mindig Leningrádban?
Mi azt mondtuk, nem utazhatunk el, minthogy fivérünk képeit és kéziratait kell őriznünk. Amikor beszélgetésünkből később megtudta, hogy nincs erőnk elvinni a képeket a múzeumba, és senki sincs, aki segíthetne nekünk, felajánlotta a segítségét. Szolgálati ügyben érkezett a frontról, és így ezt azonnal el kellett intézni.
Fivérünk már régen becsomagolt munkái ugyanabban a szobában voltak, ahol ez a beszélgetés folyt. Egy csomagban 379 festmény és kézirat, valamint egy tekercs, amely 21 vászonból állt. Amikor megértettük, hogy ezt el lehet vinni a múzeumba, mégpedig azonnal, boldogságunk, örömünk határtalan volt. Viktor Vasziljevics a tekercset kapta fel és vitte, én pedig - mint kiderült - a csomagot. Csak huszonöt év múlva tudtam meg, hogy magam vittem ezt a csomagot. Az eközben eltelt évek alatt szentül hittem, hogy ezt a csomagot másvalaki vitte, én csak mellette mentem.
1967/68 telén tudtam meg ezt, mégpedig a következőképpen. Én gyűjtök mindent, amit összeszedhetek a fivéremről, hogy ezt az egész anyagomat hozzácsatolhassam ahhoz, amit a moszkvai Központi Állami Irodalmi és Művészeti Levéltárnak adtunk át... Előzőleg azonban lefényképeztem az összes kéziratot, a felvételekről pedig mikrofilmet készítettem. Egyszer megkértem Viktor Vasziljevicset, írja meg, hogyan történt mindez akkor, a blokád idején. Ő teljesítette a kérésemet, és eljuttatta hozzám, amit írt. Mennyire csodálkoztam, amikor azt olvastam, hogy »a második, könnyű csomagot Jevdokija Nyikolajevna vitte«. Azonnal telefonáltam neki, és újra megkérdeztem, mert bizonyos voltam benne, hogy tévedett — de tévedés nem történt. Honnan is volt ennyi erőm?! Ebben a »könnyű« csomagban 379 mű volt, három közülük vakrámán, és a kéziratok!
Mind a mai napig nem tudom elképzelni magamat abban az időben, amikor ekkora terhet vittem. Nem hittem Viktor Vasziljevicsnek, sokáig kérdezősködtem, de minden úgy volt, ahogyan ő írta... Mi történt hát? Vajon az az öröm, hogy fivérem összes művét megmentjük, valamennyi a múzeumba kerül, s mi végre evakuálhatunk, minthogy a nővérem egyre rosszabbul érezte magát — ez adott erőt nekem, de az emlékezőtehetségemtől megfosztott?..."
Hogy a leningrádiaknak honnan volt erejük, erről Leningrád napló-emlékezete, maguk a leningrádiak meséltek nekünk. Azok, akik hitték, meg nem is, hogy mindez megtörténhetett. Azok, akik megismerték az életnek és a melegnek, a kenyérnek és az emberi szolidaritásnak, mindannak az értékét, amit az ember nem tud kellőképp becsülni, amíg megvan...
A TÖRTÉNÉSZ KÖTELESSÉGEI
G. A. Knyazev naplója valahol a négyszáz-egynéhányadik oldalától kezdve (összesen 1200 gépírásos oldalból áll) mindinkább a vértanúk történetének gyűjteményévé válik: azoknak az életét írja le, akik az ő kis körén belül haltak meg, estek az éhség, a blokád áldozatául. Ez azonban feljegyzéseinek csak az egyik oldala. Minél többet és minél részletesebben foglalkozik a halottakkal, annál örvendetesebbek azok a feljegyzések, amelyek az élőről, az élet szépségéről és gazdagságáról szólnak. És ugyanakkor meghosz-szabbodik - mindegyik másodperc ezzel az érzéssel telik meg: mégis élek, élünk, valamit kapunk az élettől, sokkal többet, mint a szokásos, a hétköznapi időben, amikor a hónapokat és az éveket nem becsültük, semmire sem tartottuk!
Ekkor írta Olga Bergholz a Februári naplóban: „A boldogságot ott két kézzel adták, / és miénk volt a vad, szilaj szabadság..."
Minél értéktelenebbé teszi az éhezés, a blokád az emberi életet, annál fontosabb és drágább az a humanista Knyazev számára. A háború első napjaiban, heteiben nem mindig volt igazságos naplójegyzeteiben, nem mindig kímélte a környezetét: nagyon is éreztették hatásukat a tudósok körében kialakult, bonyolult kapcsolatok. Most ugyanazokról az emberekről, ugyanazokról a tényekről bölcsebben, emberségesebben mond véleményt, különbséget tesz az ember hibája és baja között. Ez nem általános megbocsátás. Ez megértés. Mit számítanak a tegnapi, olykor jelentéktelen, alantas szenvedélyek, ha sorjában mindenkit elragad a halottak „első milliója"?! Melyikbe kerülsz te magad
- az első vagy a második millióba?
„1942.I. 13. és 14. A háború kétszázhatodik és kétszázhetedik napja. Tegnap és ma a rádió Popkov beszédét közvetítette: »A legrosszabb mögöttünk van^ Előttünk: Leningrád felszabadítása és a leningrádiak megmentése az éhhaláltól«. így adják tovább szájról szájra ennek a beszédnek a tartalmát. Jómagam nem hallottam: a mi rádiónk nem működik. . .
A végső remény élteti az embereket... Januárt, azt mondják, csak kihúzzuk, de a februárt nem éljük túl, ha a helyzet nem javul. A legyengült emberek sorra pusztulnak."
G. A. Knyazev hű marad „feladatához": nem engedi meg, hogy a blokád sötétsége (akár csak az ő kis körében) azonnal beborítsa a halál martalékául eső emberek emlékét - beszámol valamennyi halottról, közeli és távoli ismerősről, olyanokról, akiknek a nevére sem emlékszik majd soha senki. Egyikük sem került be a 607 kitüntetett névjegyzékébe, sem a „hősi halottak" listájába. Arra készül, hogy a maga nevét is beiktassa ebbe a gyászlajstromba. Ugyanilyen lelkiismeretességgel és tárgyilagossággal jegyzi fel Knyazev, Georgij Alekszejevics érdemeit és fogyatékosságait is.
„1942. I. 18. A háború kétszáztizenegyedik napja. Mivel sorra-rendre hullanak az emberek, magam is hozzáfogtam ügyeim és írásaim rendezéséhez, minden eshetőségre. Ma befejeztem valamennyi anyagom rendszerezését, előbb csak papíron; e vázlat szerint állítom majd össze a dossziéimat.
Irattáram fő célja és jelentősége: hogy anyagokat nyújtson a XX. század első fele háborúinak és forradalmainak idején élt átlagos orosz értelmiségi mindennapi életének történetéhez. Ezek között az anyagok között méltán kerül az első helyre a Korom történetéhez, valamint a hozzátartozó feljegyzések és mellékletek, a kézírásosak és a nyomtatásban megjelentek egyaránt...
1942. I. 19. A háború kétszáztizenkettedik napja. A Történelmi Intézet leningrádi tagozatának munkatársai egymás után dőlnek ki a sorból. Meghalt Lavrov, egyetemi társam. Ő is a Levéltári Központban dolgozott (a leningrádi területi levéltárban), azután a Tudományos Akadémiához került. Egy ideig a Történelmi Intézet leningrádi levéltárának vezetője volt. Sokat dolgozott a Russzkaja Pravda utolsó akadémiai kiadásán, nrendkívül szerény ember volt és valahogy nem életrevaló. Ő január elején lépte át a szörnyű határvonalat, legyengülve, tehetetlen élőhalottként feküdt, míg életének fonala végleg el nem szakadt...
...Tegnap M. F. bevallotta, hogy gyakran elfárad. Valóban nagyon lefogyott, a legutóbbi napokban pedig sápadt is lett, csak sötét szeme ég még ragyogó lánggal.
Mennyi erőt veszítettünk, milyen mezsgyén állunk, hol az a szörnyű határ, amelynek átlépése után az ember már nem térhet vissza? A normális állapotot 100 százaléknak tekintettük, ezt a szörnyű vonalat 50 százalékos életenergiánál vontuk meg — és M. F. a maga helyét a 40 és 50 százalék között állapítja meg, tehát valahol e szörnyű vonal táján.
Az életerő 50 százalékának elveszítése után gyors kihunyás kezdődik, 60 - 70 százalékos elapadása után pedig - agónia és halál következik.
— Valamiképp életben kell maradni — mondja nyomatékosan M. F. —, nem szabad átlépni a végzetes vonalat.
1942.1. 21. és I. 22. A háború kétszáztizennegyedik és kétszáztizenötödik napja... A nagy hideg miatt második napja nem járok hivatalba; a kerekes kocsi nem megy, az olaj megfagy. M. F. nem tud elkísérni és visszakísérni, ereje szemlátomást gyengül, csak a kedélye jó.
...Hát nem érjük meg a tavaszt? Túl sokan halnak meg a közelünkben, a házunkban, a munkatársaink között. Mindegyikünk hallja a kaszás suhogását. A plafonra nem tudok felnézni: egy kampósszeg van ott, amely már akkor felkeltette a figyelmemet, amikor, vagy tizenkét évvel ezelőtt, először léptem be ebbe a szobába. Szörnyű gondolat villant át akkor az agyamon: csak nem veszem még hasznát egyszer? Ha valami történik M. F.-fel, akkor talán hasznát veszem.
De ki tudja, hogyan fordul a sors? Nemcsak azt nem tudja senki, hogy holnap mi lesz, de azt sem, hogy ma, most mit hoz..."
Ohapkina és Rjabinkin minden reménye az evakuáláshoz, „Az élet útjá"-hoz fűződött. A többségnél így volt ez. Az evakuálást nemrég még szerencsétlenségnek tekintették, most pedig menekvés lett. Az elutazás szükségességével mindenkinél nehezebben barátkoztak meg Knyazevék, Georgij Alekszejevics nem tartotta lehetségesnek azt, hogy a levéltár falain kívül éljen.
Az „élet útjá"-hoz segítséget nyújtottak a leningrádi front katonái, orvosok, gépkocsivezetők, tengerészek, javítómunkások, sok ezer ember áldozta erejét megszervezéséért. Számos feljegyzésünk közül csupán Mihail Mihajlovics Kovalcsuk, öreg pityeri orvos elbeszélését idézzük. Amikor ezt elmesélte nekünk, már kilencvenhárom éves volt. Reggeltől estig dolgozott a kertjében, pompás ribizlit, egrest, virágokat nevelt, és mindezt szétosztotta a gyermekek és a szomszédok között. Páratlanul önzetlen és szorgalmas ember volt.
1942-ben a városi tanács egészségügyi osztálya a Ladoga-tó keleti partjára, Zsiharevó-ba küldte, az evakuációs állomásra, hogy szervezze meg a tó jegén keresztül odaszállított leningrádi lakosok orvosi ellátását. A feljavított élelmezés ellenére az evakuáltak között magas volt a halálozási arányszám.
„Hozzáfogtam a betegek megvizsgálásához és osztályozásához, láttam, sokat itt kell hagyni, nem szállíthatóak. Akkor kórházat szerveztem, ahol csak lehetett, ágyakat helyeztem el, tapétával vontam be a falakat, furnérlemezzel foltoztam ki az átlyuggatott mennyezeteket. Azt az ételt, amelyet adtak, nem ehettek a betegek. A gyomruk túlságosan gyenge volt, ez az ennivaló szerintem veszélyes lehetett számukra. A városból kimentettek körében magas volt a halálozási arányszám. Azzal a kéréssel fordultam a városi tanács egészségügyi osztályához, engedélyezze néhány hulla felboncolását, hogy rájöjjek, mi történik ezekkel az emberekkel. Az engedélyt meg is kaptam.
Felboncoltam néhány hullát. És mit láttam? Az egyiknek a gyomra kilyukadt, és az egész tartalma kifordult: egy darab kemény füstölt kolbász, egy darab szalonna meg egy darab kenyér. A kórházi ebédek után még ezt is megette! És én azóta kértem, könyörögtem, hogy szüntessék meg a hidegétel-osztást. Ott járt Hanyin, a Népbiztosok Tanácsának megbízottja. Így szóltam hozzá:
— Segítsen, legyen határozott! Nagy a halálozási arányszám. Valamennyire csökkenteni kell. Engedélyezze, hogy ne adjak többé hideg csomagot a betegeknek!
Kérésemet azonban nem akarták teljesíteni, mert egyesek ezt hangoztatták:
— Hogyhogy? Az embereknek szükségük van a hideg csomagra. Hiszen hamarosan útnak indítjuk őket a szállítmánnyal, a németek megrongálták a vasútvonalat, és nekik esetleg várakozniuk kell valahol. Mit egyenek három, talán négy napig?
Erre az ostobaságra persze én sem maradtam adós a válasszal. De senki sem hallgatott rám. Én elmagyaráztam nekik:
— Ide figyeljenek, nemcsak a maguk száraz kolbásza van az emberek gyomrában, hanem még a spárgát is lenyelik. Hiszen nincs türelmük bármit is kidobni, megtisztítani. Minden a gyomrukba kerül.
Önhatalmúan csökkentettem a fejadagot. És kis idő múlva észrevettem, hogy betegeim között csökken a halálozási arányszám. És amikor az éhes páciensek körém sereglettek és pótlást követeltek, én a nagy sírás-rívásra sem adtam be a derekamat. Egy ízben pedig ellátogattak az egészségügyi alakulathoz a főnökök, az Állami Honvédelmi Bizottság képviselői. Ezt kérdezik tőlem:
— Mi a baj? Leningrádban az emberek éhesek, piszkosak, de húzzák magukat, mihelyt pedig ide érkeznek, meghalnak. Mi a baj?!
Hallgatok.
— Olyan kitűnő az ellátás önöknél! — mondják. — Érthetetlen, mi történik itt! Azt felelem, hogy éppen ez a kitűnő ellátás okozza a halálukat, és elmesélem, hogy mi megy végbe a gyomrukban. Végighallgattak, értekezletet hívtak össze. Én ezen az értekezleten mindent elmondtam. Egyetértettek velem, megállapították, hogy az evakuált leningrádiak - betegek. Megfelelő táplálkozással kell gyógyítani őket. Ki foglalkozik ezzel? A főorvos kötelessége orvosságot és a szükséges diétát rendelni. Itt van orvos, és ő felelős a betegek táplálkozásáért. Kezelje a betegeket gyógyszerrel, és adjon nekik olyan ételt, amilyet szükségesnek tart. Ekkor azonban közbeszólt a kiürítési állomás parancsnoka:
— De hiszen ő meg akarja szüntetni a hideg csomagot! Az emberek három teljes napot tölthetnek a vonaton, és akkor mit egyenek?
Erre ezt mondom:
— Vannak tartalék mozdonyai? Vannak. Mindegyik mozdonyon van kazán? Van. Akkor adjanak levest az embereknek! Főzzék meg a kazánokban, és adják oda nekik!
— Ehhez a szerelvényhez mi nem tudunk hozzáférni - mondják egyesek. Én ezt felelem:
— Ez más lapra tartozik. Az emberek egy részét vissza lehet hozni - de a hideg csomag: nem étel. Hisz úgysem tart a vonatig, azonnal megeszik. Mellesleg szólva, éppen most folyik a felszállás itt a pavilon mellett, ahol mi ülésezünk. Küldjenek oda bárkit, és nézzék meg, mi van az emberek zsákjában, van-e náluk hideg csomag. Kezeskedem róla, hogy az ételcsomagja már egyiküknek sincs meg.
El is küldtek valakit. Ellenőrizték, és kiderült, hogy a hideg ételcsomagja már senkinek nem volt meg; az egészet megették! Erre ezt mondta:
— A legkönnyebb étel, ami nálam akad, a köles. Nekem pedig búzadarára van szükségem a kicsik számára.
Nyolc nap múlva egy vagon búzadara érkezett.
Itthagyták az egyik megbízottat, Andrejev elvtársat, hogy segítségemre legyen. A következő napon Andrejev valóban beállít hozzám, és így szól:
— Parancsnok elvtárs, rendelkezésére megjelentem!
Én meg ezt gondolom: olyan felhatalmazás mellett, amilyen neked van, amikor bárkit agyonlövethetsz, te csúfot mersz űzni belőlem?
— Andrejev elvtárs - felelem -, ha nem gúnyolódik velem, akkor üljön le, de ha igen - akkor nincs szükségem a segítségére.
— Már miért gúnyolódnék? - kérdi ő.
Nekem először valamilyen helyiség kellett, ahol a hullákat ott lehet hagyni, amíg el nem temetik őket — hiszen névjegyzékeket kellett összeállítani, igazolásokat kiadni. Mellettünk pedig volt egy óriási barakk. Őrszem állt előtte. Senki nem ment be, senki nem jött ki, hogy mi van ott, nem lehetett látni. Mondom:
— Nem tudom, mi van ott, de szükségem van erre a barakkra.
Odamegyünk a parancsnokhoz. Én bekecsben vagyok, Andrejev pedig civilben. Kijön az ügyeletes katona. Megkérdezzük, hol a parancsnok.
— Kéretjük, jöjjön ki - mondja Andrejev. - Azért jöttünk, hogy beszéljünk vele. Az ügyeletes átmegy a válaszfal mögé:
— Parancsnok elvtárs, itt van egy katonaorvos. Az pedig kikiált:
— Mondja meg, hogy nem fogadok senkit!
Megijedtem, ez jutott eszembe: mi lesz most?! Andrejev pedig halkan így szólt az ügyeleteshez:
— Menjen be még egyszer, és mondja meg, hogy kéretjük. Nem megyünk el addig, míg ki nem jön.
Az ügyeletes megint bemegy a parancsnokhoz, és közli:
— Nem mennek el.
— Megértetted a parancsot? - feleli az. - Fogd nyakon őket, és dobd ki! Szörnyen féltettem ezt a hülyét, a végén még mindjárt megölik. Kénytelen leszek könyörögni, kunyerálni miatta... Egyszóval, megijedtem. Kis idő múlva kijön a parancsnok, arca szappanos: a szakálla egyik fele leborotválva, a másik nem.
— Hallották a parancsot?
— Hallottuk, és nem teljesítjük — feleli Andrejev.
— Hát akkor még egyszer azt mondom maguknak: nem fogadok senkit!
Andrejev így szól:
— Senkit! Hiszen meg sem kérdezte, miért jöttünk! Azt gondolja, ha civilek jöttek, megteheti, hogy szóba sem áll velük? És ha azért jöttünk, hogy jelentsük: kémet fogtunk — magát vajon ez sem érdekli?!
Andrejev ezután előveszi az igazolványát. No, lett is erre nemulass! A parancsnok azonnal elsápadt, megijedt, mentegetőzni kezdett.
Odamentünk az óriási fészerhez. Gondolom: »Uramisten, ha nekem adnák, hogy rendes körülmények között helyezhessem el a hullákat!« A parancsnok pedig mindjárt arról kezdett beszélni, hogy ebben a fészerben katonai felszerelést, lőszert őriznek. Andrejev így szól:
— Nyissa ki!
Kinyitották. Szemügyre vesszük: egy fehér kupac - mész vagy kréta -, öt rongyos gázálarc és vagy 200 darab puskatöltény. A parancsnok is zavarba jött.
— Miért nevezik ezt katonai felszerelésnek, lőszernek? — kérdi Andrejev. — Miért fagyoskodik és őrzi ezt egy katona ilyen dermesztő hidegben? Megparancsolom, és három órát adok rá: mindent hordjanak ki, ássanak el, a kulcsokat pedig adják át ennek a katonaorvosnak.
Egy óra múlva hozták a kulcsokat. Odamentem, és elfoglaltam az egész barakkot. Így úsztam meg ezt az ügyet is."
„LÁZASAN SIETEK ÉLNI..."
Nehéz idő jutott G. A. Knyazev osztályrészéül. A háború után sem volt könnyű, az ő ideje — a háború előtti és a háborús — mégis kegyetlenebb és nehezebb. Különösen pedig a szakmájabeli - a történész számára. Elérkezett a pillanat és az alkalom arra, hogy egyet-mást elmondjunk még Georgij Alekszejevics egyéniségéről. 1913-ban végezte el a pétervári egyetem bölcsészkarát, és a tengerészeti minisztérium levéltárába került, ahol Első Péter és a svédekkel vívott északi háború korának okmányait rendezte sajtó alá. E munka közben ismerkedett meg Marija Fjodorovnával. A forradalom után is levéltárüggyel foglalkozott. Két levéltárat szervezett életében. Egyiket 1917- 1926 között: a Tengerészeti Levéltár történelmi osztályát, a másikat pedig 1929- 1941 között: a Tudományos Akadémia Levéltárát. Az elsőből semmi sem maradt; 1927-1928-ban mint „nem időszerűt" fokozatosan leépítették, és végül felszámolták. 1929-ben Knyaze-vet a Tudományos Akadémia Levéltárának vezetőjévé nevezték ki - negyven évig dolgozott itt, minden erejét, egész energiáját ennek áldozta, egészen 1969. június 30-án bekövetkezett haláláig. Előadásokat tartott a levéltárügyről, igen kiváló szaktekintély hírében állt nemcsak idehaza, hanem külföldön is, Lenin-renddel és a Munka Vörös Zászló érdemrenddel tüntették ki... Ezenkívül serdülőkora óta, az 1905-ös forradalom óta, gyűjtötte a röpcédulákat, felhívásokat, plakátokat. Hajlamos volt a filozófiai gondolkodásra, kedvteléseiről, titkos szenvedélyéről egyébként legrészletesebben maga írt, az önvallomás nem könnyű őszinteségével.
G. A. Knyazev sajnálta, hogy nem lett író. A naplójához fűzött reményt, s igaza volt: ez a mű egyenrangú némelyik regénnyel és kisregénnyel. Azóta hány merült feledésbe nyomtalanul! G. A. Knyazev naplója azonban, részletessége, módszeressége, becsületessége révén, megőrizte a blokádélet teljes képét, és nélkülözhetetlen marad az akkori leningrádi lakos gondolkodásmódjának megértéséhez. Knyazevtől, az ő korában, persze nem lehetett olyan, fenntartás nélküli lelki kitárulkozást várni, amilyen Jura Rjabinkint jellemezte. Knyazev fékezi magát, elhallgat egyet-mást, tudja, mit lehet és mit nem lehet még naplóban sem elmondani.
Feszült lelki élete tette lehetővé számára azt, hogy elfojtsa az éhség érzését. Terjedelmes naplójában jóformán egyetlen feljegyzés sincs arról, mennyire szeretne enni, mennyire éhezik: vagy arra kényszeríti magát, hogy másra gondoljon, vagy az éhség érzésén úrrá lesznek az átélt évek értelmére, az események értelmére vonatkozó fejtegetések.
Ligyija Ohapkinánál a saját éhségérzése háttérbe szorul egy másik, élesebb érzéssel szemben: ő anya, és gyermekeinek éhségét erősebben érzi, mint a magáét.
Knyazev egész lényét át tudja állítani a szellemi munkára - igyekszik az életre vonatkozó terveit jobban kihasználni és meghosszabbítani a pillanatokat, hogy egy perc alatt órákat, egy nap alatt pedig hónapokat éljen át. Ez Knyazevnek sem mindig sikerül. Túlságosan nyomasztó a valóság, az éhség kínja. Ő azonban makacsul, újra meg újra igyekszik meggyőzni önmagát: a hazának, a népnek, az emberiségnek jövője van, nekem pedig csupán ezek a pillanataim vannak, s azokban kell élni! A pillanatokban való élet Knyazev számára azt jelenti, hogy lelkesen foglalkozik munkájával, befejezetlen ügyeivel, meg nem valósult terveivel, és eközben tudatával és érzékeivel mohón magába szívja az emberi történelmet, annak drámáit és kincseit, a kultúrát. Ez nem szabadítja meg mindennapos keserű és szomorú érzésektől. De ő nem is szeretne elszigetelődni a mindenkit sújtó, általános bajtól.
„1942.1. 31. A háború kétszázhuszonnegyedik napja. A nehéz hónap utolsó napja... Az éltet, hogy van gondolatom, vannak terveim. A félhomályban olvasni lehetetlen, és én a tervezett művelődéstörténeti előadássorozatomat fontolgatom. Ha túlélem a háborút, okvetlenül meghirdetem az egyetemen ezt a ciklust.. . Mások előtt igyekszem mosolyogni, csak biztató szavakat mondok, bátorítom az embereket. Alekszejev akadémikus nemhiába nevezett »nagy optimistának«. És csak itt, e napló oldalain engedem meg azt, hogy ne türtőztessem magamat. Itt teljesen őszinte vagyok.
... Találkoztam Szvikullal, a minap halt meg tizenötéves fia, Vova - szerény viselkedésű fiatalember volt. Vigasztalan bánat, kétségbeesés - mindezek csak szánalmas szavak ahhoz képest, amit az anya szeme, beesett arca, reszkető álla elárul. Átöleltem és magamhoz szorítottam — ez minden, amit tehettem.
1942. II. 3. A háború kétszázhuszonhetedik napja. M. F. üres kézzel jött haza az elosztóból. Ma sem adtak semmilyen élelmiszert.
... Próbáljunk elkalandozni valamerre a szörnyű jelentől. Tegnap kellemes estém volt: Elő-Ázsia múltját és a hettita kultúrát tanulmányoztam, és a Tudományos Akadémia történetével foglalkoztam. Ma is elkalandozunk. . .
De még néhány szót e sorok jövőbeli olvasója számára. Még az én »kis körömben« is vannak afféle »fejesek«. Szomszédainknál a konyhában egy »honvédelmi dáma« üldögél, vagyis egy védelmi munkálatokkal foglalkozó mérnök felesége. Neki módja van arra, hogy kenyérért, kásáért, vajért, disznóbőrért mindenféle holmit szerezzen. Neki csak a legfinomabb holmira — fehérneműre, félcipőre, abroszra, törülközőre van szüksége; ezért pedig a következőt adja: egy jó állapotban levő, nagy szőnyegért egy kiló kenyeret, egy lámpáért egy maréknyi kölest és néhány darab cukrot, egy pár félcipőért — 500 gramm rizst.. .Az éhes szomszédokban csak ez tartja a lelket... A hölgy pedig nem esett a feje lágyára... Tehát Leningrádban jóllakottak is vannak közöttünk, az éhesek között!...
És itt van mindennapi életünknek még egy darabkája. A levéltárban ma csak ketten »tevékenykednek« hivatalosan, a nappali ügyeletesek (az éjszakai ügyeletet, mint már említettem, a munkatársak gyenge állapota és a tüzelőanyaghiány miatt meg kellett szüntetni): A. I. Andrejev, a történelemtudományok doktora, és Faina, kazánfűtőnő. A 12. számú szobában ülnek, a tűzhely mellett. Andrejev a doktori fokozat elnyerésére készülő Bauer disszertációját olvassa, és készül a vitára. Faina fűt, és szomorkodik. Andrejev megpróbálja valamivel megnevettetni, és aztán tovább olvas. Faina, vagy Fánya, ahogyan nevezik, három gyermek anyja, tatár nő — mostanáig, január közepéig, nem csüggedt el. Szilárdságát, állhatatosságát már többször is kiemeltem. Rég nem kapott semmilyen hírt, levelet a férjétől. De egyszer sem panaszkodott a sorsa miatt. Most megöregedett, megfakult, megcsúnyult, pedig még harmincéves sincs. Fiatal korában nyilván csinos lehetett. Még fiatalabb korában pedig bizonyára a tatár kislány felejthetetlen alakjára emlékeztetett, akit Lev Tolsztoj rajzolt meg A kaukázusi fogolyban. Fánya élete amúgy sem volt könnyű a három gyermeke miatt, most pedig végképp nehéz lett; csak nagy üggyel-bajjal tudja ellátni családját és hivatali munkáját. Vele lakik férjének öreg édesanyja, aki szintén gondoskodást igényel. Fánya arról ábrándozik, hogy evakuálják, gyermekeivel együtt szülőföldjére, a penzai területre utazhat. De augusztustól kezdve egyetlen evakuációs terve sem sikerült. Fánya most különösen nehéz napokat él át. Erős lénye eddig mindent kibírt, de vajon most is kitart-e?
Andrejev, aki szintén megöregedett és valahogy megfakult, elegendő erőt és akaratot talál magában ahhoz, hogy minden nehézséget leküzdjön. Amikor M. F. az én megbízásomból ellátogatott a levéltárba, az ottani új életnek éppen ez a mindennapos képe fogadta. M. F. és Andrejev között váratlanul az utcai vécékre terelődött a szó.
— Egy kiló kenyérért hajlandó volnék a vécéket tisztogatni — mondta Andrejev. — Reggel és este én hordom ki a lakásból ezt a terméket.
— Mi pedig ki sem hordjuk — szól közbe M. F.
— Hogyhogy, talán maguknál működik a vécé?
— Nem, de hát délen szárított tárgyával fűtenek — és mi is elégetjük. A legidőszerűbb, bár nem szalonképes beszélgetés.
1942. II. 4. A háború kétszázhuszonnyolcadik napja. Semmit sem tudok arról, ami a földkerekségen történik. A híreknek azok a morzsái, amelyeket az újságokban, a rádióban közölnek, tulajdonképp semmit sem nyújtanak a világesemények tisztázásához. »L. települést elfoglaltuk, V. települést feladtuk. ... A hadizsákmány ennyi meg ennyi« — ez valóban semmit sem mond.
Merre tart az emberiség? Mivel végződik ez a kegyetlen mészárlás? Mikor ér véget? Szörnyű kérdések... És talán most még szükségtelenek is, hiszen teljesen lehetetlen bármiképp megoldani őket, megoldásukat legalább részben előre látni. Kétségtelen, hogy a háború még néhány évig eltart, mi pedig fél évet sem bírtunk ki Leningrádban!
Tovább folytassam-e a naplómat, ha egyszer köröm még szűkebbre szorult? Távoli barátom, aki ezeket a lapokat olvassa majd, elveti majd azt vagy átsiklik azon, ami érdektelen, szükségtelen lesz számára. Én pedig nem is tudom pontosan, hogy mi szükséges és mi szükségtelen.
Ha egy halottat sikerül a temetőben elföldelni, akkor sem mindenki részesül abban a megtiszteltetésben, hogy »egyéni temetést«, vagyis külön sírt kap, hanem »sáncban« hántolják el, úgyhogy manapság gyakran mondják: »Nehogy sáncba kerüljenek«, vagy: »Vigyázz, mert sáncba pottyansz«.
Ez a nyelvésznek szólt. A következő pedig egy rendezőnek. Tömeg van az utcán. Mindenki nagyon rosszul öltözött, néhány nő azonban »flancos«: szoknyája alól a manapság polgárjogot kapott nadrág lóg ki - piros, barna, sőt világoskék, buggyos pantalló. Másokon pedig szoknya sincs, csak alsónadrág. Kalap helyett sokan háromszögletű fejkendőt hordanak. A férfiak és a nők egyaránt gyakran takarják el kendővel a szájukat és az orrukat. Lábukon nemezcsizma van, némelyiké már rendkívül félretaposott. Maradt még néhány »dáma«, akin viseltes perzsabunda vagy kopott mókusprém-télikabát van. Sok »szárazföldi tengerész« jár-kel a rakparton — tősgyökeres civil, aki a haditengerészet egyenruháját hordja. Nők is járnak tengerész-egyenruhában, és ez roppantul jól áll nekik. Az általános színkép érzékeltetésére még hozzá kell tenni, hogy Jevgenyija Alekszandrovna Tolmacsova-Karpinszkaja például földig érő, hosszú szoknyában jár, amilyent jó negyven évvel ezelőtt viseltek a nők. És a fején az elmaradhatatlan svájcisapkaszerű kalap, amely majdnem ugyanolyan régi divat.
1942. II. 8. A háború kétszázharminckettedik napja. Lázasan sietek élni... Egy csodálatos, páratlan ember van mellettem: M. F., a feleségem és társam. Ma van a neve napja...
Ma éjjel - mint mindig - felébredtem a koromsötétben, és a legkedvesebb témámról gondolkodtam: Krisztusról, a szeretetnek és az irgalomnak erről a távoli Galileából származó tanítómesteréről. Tulajdonképpen semmit sem tudunk róla, az ábrándkergető haláláról szóló szép, izgalmas legenda kivételével. Én egész életemben úgy éreztem, hogy kapcsolat fűz hozzá, az emberiség boldogságáról, a szeretetről, a megbocsátásról szőtt ábrándkép e megtestesítőjéhez. Az élet állandóan módosításokat hajtott végre rajta, szertefoszlatta az ábrándképet, és végül még egyszer kegyetlenül keresztre feszítette..."
G. A. Knyazev nem pusztán összegezi munkáit, gondolatait. És nem csak arról van szó, hogy ő, mivel lelke mélyén arra számít, hogy „az írás életképesebb az embernél", meg nem valósult terveit beiktatja majd a feljegyzéseibe (ezekben részletes elképzelések vannak arról is, miként kell átszervezni a levéltárügyet, ésszerűbb, új berendezéssel ellátni a levéltár raktárát stb.). Knyazev naplói nemcsak a blokád közepette élő egyik leningrádi szellemi munkáját rögzítették, amely a jövőnek szólt, hanem azt a tényt is, hogy az ilyen (holnapi) munka azért szükséges a leningrádi számára, hogy ma ember maradjon.
A legdrágábbak a munka közben érlelődött gondolatok: azokról a tragikus kísérletekről, hogy szeretettel mentsék meg a világot, az „egyszerű" szeretetről, a férfi és a nő szerelméről, és végül az emberi létezés értelméről — mindent, mindent felhasznál, hogy szembeszálljon azzal a sértő, bántó helyzettel, amikor olyan sok függ néhány „grammocska" kenyértől...
„.. .M. F.-nek nem elegendő az ennivaló. Összeszed néhány ruhaneműt, és a piacra megy, hogy »árura váltsa« őket. Megint »felfortyant«. Az arca csupa piros folt lett, amikor én kételkedtem abban, hogy amikor ő ilyen gyenge és meg is hűlt, egyáltalán célszerű lehet — az »ésszerű takarékosságra« vonatkozó elméletem szerint — a szélben ácsorognia a piacon. Kenyeret vagy darát talán valóban szerez, viszont végképp ágynak esik. Idegesen beszéltünk egymással, és minden erőnket megfeszítettük, hogy türtőztessük magunkat...
Így őrülnek meg az emberek. Okos vagy őrült dolgokat művelnek-e akkor, próbáljon meg valaki eligazodni! M. F. például elment a piacra, én pedig levettem az övemet, amelyet már régóta tartogattam erre a célra, és amúgy megpróbáltam ... Csak úgy, minden eshetőségre...
M. F. hazajött. 100 gramm (negyed font) kenyeret kapott egy ruháért. És boldog. A szeme vidáman csillog... Nekem pedig könnyebb a szívem, mert ő jobban érzi magát, és még fájdalmasabb, még szomorúbb az a tudat, hogy mitől függünk mi, mitől függ a helyzetünk, a hangulatunk, a kapcsolataink!... Egy negyed font kenyértől!...
Tegnap kizökkentünk a kerékvágásból. Beállított Válja, akit mi nevelt lányunkká akartunk fogadni. Mind a ketten hivatalban voltunk, így ő átment a szomszédainkhoz. Ott kijelentette, hogy éhes, kimerült, ereje elfogyott, és azért jött, hogy nálunk töltse az éjszakát. Mi az előszobában lakunk, egy négyzetméter szabad területünk sincs. Válja egészen elhagyta magát, hónapok óta nem mosakodott, fekete a piszoktól, haja tetves lett, tekintete zavaros, arca duzzadt. Miközben a szomszédoknál üldögélt, lepottyant a székről.
Mit tehettünk? M. F. határozottan kijelentette, hogy nálunk nincs hely aludni. Válja akkor közölte, hogy nincs ereje hazamenni. Fontos ügy miatt jött. Anyjával együtt evakuálják, és pénzre, ruhaneműre, élelmiszerre van szükségük!. .. A kenyérjegyét nem hozta magával. Kénytelenek voltunk enni adni neki, meg pénzt is, bár nem annyit, amennyit kért (600-700 rubelt). M. F. előbb 50 rubelt adott, Válja azonban még 20 rubelt kikunyerált tőle. M. F. felajánlotta, hogy szánkón hazaviszi, kiderült azonban, hogy az anyjának el kellett mennie valahová, és Válja most amúgy sem kerülhetett volna be a lakásba. A szomszédainknál maradt éjszakára. Elmesélte, hogy minden holmiját eladta vagy elcserélte, ami pedig megmaradt, az elégett. Az a télikabát, amelyet M. F.-től kapott ajándékba, sajnos nem volt rajta, a fagy ellenére sem. A télikabát nem égett el, nem tudni, mi lett vele...
Szörnyű szomorúság és valami felemás érzés fogott el mindkettőnket: engem meg M. F.-t. Ha magunkhoz vesszük Válját, akkor meggyorsítjuk saját pusztulásunkat, és lényegében semmit sem intézünk el. Ha meg odaadjuk neki az utolsó falatunkat, pénzünket... A lelkiismeret - a lélek alapos ismerete - világos és becsületes döntést követelt.
Semmit sem tehettünk azon kívül, amit adtunk neki. És ma reggel Válja elment. Én nem is láttam őt."
Ez a helyzet az éhségnél nem kevésbé gyötri Knyazevet. Igen, a körülmények, a blokád valósága. Mindez a lelkiismeret kétségeit és kínjait is el tudja fojtani. De ő ezt sem kívánja — még könnyebbségül sem. Enni adni valakinek, még ha csak egy falat kenyeret, és hozzá egy pohár vizet — ez sokat jelentett azokban a napokban. Mi, akik ma ezt olvassuk, azt szeretnénk, ha ő még többet tett volna, ha életét kockáztatva, magánál tartja Válját. De ez nem történt meg, és ki merné ezért elítélni Knyazevet? Ha Válját magánál is hagyja, akkor újabb gondot ró a disztrófiától egyre gyengülő M. F.-re: hiszen ő maga is tehetetlen volt.
„Sohasem tudtam beletörődni az egyszerű létezés gondolatába, hogy csupán létező lény legyek, ahogyan a másik végletet sem tudtam elfogadni — hogy mintegy trágyául szolgáljak a jövő számára. Én egész életemben igyekeztem megoldani az Isten, a természet kérdését. Bevallom, mindezek a kérdések nyitottak maradtak. Igaz, én ateista vagyok. Jobban mondva - olyan ember vagyok, aki elhárította magától ezeknek a kérdéseknek a megoldását. Ezek fölöttem állanak. Csak azt tudom, hogy a világot a szeretet törvényei szerint irányító isten nincs. Más istent pedig én nem ismerek, és nem is akarok ismerni. Én a magam istene vagyok... Az isten pedig mint a természettel való azonosság, a természet önalkotása — számomra felfoghatatlan. Túlságosan hatalmas a világmindenség, bonyolultak a törvényei, rejtélyes az élet kezdete, annyira komplikált az állati test berendezése, és félelmetes a természet irracionalitása. A természet és az emberi értelem gyakran összeegyeztethetetlen. A természet számomra érthetetlen. Különösen most, az értelmes lények ember-mészárlásának ezekben a szörnyűséges éveiben és napjaiban. Fejet hajtok a természet nagysága és szépsége előtt, de reszketek is kegyetlensége, vaksága, irracionalitása miatt.
A természet dialektikus, és — ismétlem — irracionális. Talán csak a földön történt az, hogy az ember — a természet alkotása — felismerte ezt a természetet, s a kifürkészhetetlen titkai miatt ijedten, rémülten borzadt össze.
S itt is érthetetlenek számomra azok a gondolatok, amelyek az értelemtől a természethez szólították az embereket, és rávették őket, hogy mondjanak le a kultúráról. Az én egész életem — a kultúra szolgálása, és az élet egész értelme a kultúra megteremtése, javítása, csiszolása.
Az emberiség jövője - a kulturális jövő, a kultúra felvirágzása. Az emberiség majd valóban művelt emberiséggé válik.
Ez biztat engem ezekben a nehéz, komor napokban. Ez lelkesít azokkal együtt, akik a jövőbeli művelt emberiségért harcolnak. »Időszámításunknak«, amely »Krisztus születésévek kezdődik, vagy igazolnia kell önmagát (de nem igazolta és nem is igazolhatja!), vagy a mi új »időszámításunknak« kell felváltania, melynek kezdete az új, művelt és humánus emberiség megszületése. Sok ember — közöttük én is — hitte, hogy ez az időszámítás 1917. október 25-én (november 7-én) kezdődött el. A jövő majd megmutatja, hogy így van-e.
Számomra egyelőre nincs más időszámítás. Ezért nekem jövőm van, s bátran mondom, hogy »nekem«, még ha holnap elpusztulok is: a »nekem« és a »nekünk« itt egybeforr.
1942. II. 10. A háború kétszázharmincnegyedik napja. Havas februári nap. Gyér ágyúsortüzek. Járókelők. Szánkók. Halottak. Barna foltok a havon. A szfinxekkel szemközt egy teherautó szétroncsolt karosszériája. Régi hirdetményekkel teleragasztott oszlop. Az egyetem kerítésére kifüggesztett, üveggel borított hirdetőtábla, a Szovjet Tájékoztatási Iroda november 1 -i közleményével és igencsak elavult karikatúrákkal... Ennyi az én egész utam.
A napokban kerül sorra az akadémiai munkatársak második csoportjának evakuálása. Mindenki elutazik, aki csak tud! »Pétervárnak a sorsa - hogy mindenki elhagyja«... Vajon teljesül a régi, szörnyű jóslat?
...Sietek élni. Agyamban gondolatok rajzanak: például tegnap és ma a Monellet-ről szóló gondolataimat vázoltam fel — a Pillanatról. Van Marcel Schwobnak egy ilyen című elbeszélő költeménye, s már 35 évvel ezelőtt lenyűgözött a legválasztékosabb dekadencia eredetiségével és kifinomultságával. Úgy emlékszem, A. Amfityeatrov tolmácsolásában . .
olvastam. És miért, miért nem, kedvem támadt, hogy ezt a poémát a magam módján átírjam...
Most éjszaka van; valahol nehéz lövedékek csapódnak be. Feljajdul, felsóhajt a föld a találattól, és reszketni kezd, meginog a ház fala. Azután újra feszült csend támad.
S ezekben a feszült percekben, amikor elegendő egyetlen ilyen véletlen találat, hogy ezekből a lapokból, otthonunkból, sőt talán házunkból se maradjon semmi - én elbeszélő költeményt írok Monellet-ről. Annyira belemerülök, hogy nem fülelek a baljós éjszakai csendre, amelyet tompa dörrenések és a ház falainak remegése szakít félbe. Éppen ezért becses most számomra ez a háborúról szóló naplójegyzeteimben látszólag egyáltalán nem helyénvaló, távoli téma.
Idegesen élünk. Az éhezés állapotától vagy az ahhoz közeli állapottól sokan eltompultak vagy elbutultak. Mások elfásultak, idegeskednek, szitkozódnak. Valahogy pedig élni kell, életjeleket kell adni. Akkor már jobb elbeszélő költeményt írni Monellet-ről, mint elátkozni mindent és mindenkit, és amiatt gyötrődni, hogy nincs erőnk bármit megjavítani, megváltoztatni a saját életünkben.
Meghalni nem nehéz, de haldokolni nagyon nyomasztó..."
(Befejezése következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése