Árasztás előtt (4)

VALENTYIN RASZPUTYIN:
Isten veled, Matyora

8

Elérkezett ez az éjszaka is. Az első forró és világló matyorai éjszaka. Később sok ilyen lesz, szeptemberben, a vége felé, egymás után lobbannak lángra az éjszakák, és messzire világlik az Angara a hatalmas tüzektől, amelyeket mintha szándékosan az ő tiszteletére gyújtottak volna. De ez az éjszaka volt az első, és sokkal megelőzte Matyorán a többit.
Ezen az éjszakán leégett a Petruha háza. Petruha, aki elejétől végéig ott volt, a zűrzavar ellenére sort kerített rá, hogy megjegyezze, és később a matyoraiak tudomására hozza, hogy egy jó, száraz, valamire való ház két óra alatt leég. A faluban aligha kétkedett abban bárki is, hogy nem egyéb okból, hanem Petruha saját kívánságára lobbant lángra a ház. Előzőleg Petruha valahová elutazott, valamit kiszaglászott, s visszatérve megparancsolta anyjának, az öreg Katyerinának, hogy költözzön: állítólag bármely percben jöhet a házért a múzeum. Költöztetni nem nagyon volt mit. Petruha azok közé a gazdagok közé tartozott, akik költözködni se mennek másképpen, mint a fürdőbe. A tehenet már két éve eladták, az utolsó jószágot, a süldőt áprilisban levágták, amikor a kamra teljesen kiürült; az öreg Katyerina fogta kevéske cókmókját, s a kezében átvitte Darjához. Éppen a tűz előtti napon vitte át: Petruha részegen követelte, csaknem erővel tuszkolta ki, és Katyerina, hogy kerülje a botrányt, hogy ne veszekedjenek, összecsomagolt. Darja már korábban is hívta őt magához. Azt mondta, kettesben könnyebben vészelik majd át a Matyorán még hátralevő napjaikat. Ez igaz is. Vidámabb úgy. Az öregasszonyok is mindennap Darja körül verődtek csapatba. Darjában ugyanaz a félelem élt, ami a többiekben, de ő magabiztosabb és komolyabb volt. Ő számíthatott a fiára, aki nem éppen utolsó ember a kolhozban. Darjának volt hova lehajtani a fejét, akár az elárasztás másnapján, sőt még választhat is: ha akar, az egyik, ha nem, hát a másik irányba fordul; ezenkívül Darja jellemes ember volt, s jelleme az évek során nem lett puhább, nem esett rajta csorba, és szükség esetén nem csak önmagáért tudott kiállni. Nálunk minden faluban volt és van egy, de van, ahol két erős jellemű öregasszony is, akinek védőszárnyai alá húzódnak a gyengék és szenvedők; és okvetlenül: ha leéli az életet, ha a halálba távozik egy ilyen öregasszony, nyomban elfoglalja a helyét egy másik, aki elérte arra az időre az öregséget, szigorú, igazságos jellemével tekintélyt vívott ki a többiek között. Abban a különös helyzetben, amelybe Matyóra került, Darja semmiben sem segíthetett az öregasszonyoknak, de azért azok köréje gyűltek, hogy mellette önmagukat is merészebbnek és biztosabbnak érezzék. Közismert, hogy együtt még a halál is szép. S ha valaki felajánlja nekik, hogy valamennyien egyazon órában, egymás mellett haljanak meg, aligha akad, aki habozni kezd. Utolsó örömükkel egyeztek volna bele.
Ezen az estén Matyóra hamar elcsöndesedett. Későn általában a fiataloknak van dolguk. Belőlük pedig a szovhozból hazarándulókon kívül nem maradt Matyorán senki. Világos volt még, amikor lefeküdtek. Épp csendesedett, elhalt, legördült az Angarán a fény, arra, amerre a nap lebukott. Az idő is ilyen fura lett, nem mint rendes embereknél. Egyfelől jó lett volna visszatartani a nyarat, és eltolni azt a hallatlant, az elképzelhetetlent, ami készült. Másfelől: alig várták, hogy véget érjen ez a kínos hercehurca, amikor se nem otthon vannak, se nem vendégségben, azt sem tudják, élnek-e vagy csak álmodják önmagukat egy hosszú, nyomasztó álomban. Szokás szerint korán feküdtek le tehát; Katyerina először ment el a házból, és habár régóta készülődött lelkileg erre a nagyot megelőző kicsi költözésre, és a költözést is sejdítette már, mégis elviselhetetlenül keserű és viszolyogtató volt számára az egész. S minden szót fölöslegesnek, sőt helytelennek érzett. Darja megértette. Nem erőltette a beszélgetést; estefelé eljött Bogodul. De vele sem volt kedvük beszélgetni. Ejtettek, váltottak egy-két szót, hogy mondjanak azért valamit. S Darja már ki is kísérte az öreget. Magának a kemencére ágyazott. Többnyire ott aludt télen-nyáron. A kis kamrán át mászott fel a kemencére. Katyerina pedig az első sarokban levő dikón helyezkedett el. Ha Pavel eljön, ott van számára a faágy.
Lefeküdtek és elcsendesedtek. Katyerina nem tudta, hogy Darja elaludt-e már, vagy kósza gondolatokkal fohászkodva még csak az álomra készülődött, amikor doboltak előbb az ablakon, azután nyomban az ajtón is, és Bogodul, az ajtón kívül (minden rossz hírt Bogodul hozott) rekedt, de mégis dörgő hangon felkiáltott:
—  Katyerina! – Azután jöttek a szokásos trágárságok, amelyek nélkül két rendes szót egymás után kiejteni nem tudott. – Katyerina, ég a házad! Az a kurva Petruha tette!
Az öregasszonyok felpattantak. A Matyora felvégére néző két ablakban lángoszlopok táncoltak. A tűz olyan közelinek látszott, hogy Darja félálomban ijedten kérdezte:
—  Úristen. Csak nem mi?!
Hogy mi ég, azt Katyerina gyorsan kitalálta. S míg a ruhájával bajlódott, gyenge, de indulatos hangon, akárha a fejét verte volna a falba, azt kiabálta:
—  Ó, a veszett! Ó, a veszett! Hogy tudtam, hogy tudtam. Szent Szűz Máriám – összeszedte magát, és minden erejéből sietett oda – haza, a házhoz, amely este még az otthona volt.
Bogodul először utánaindult, de félúton meggondolta, megfordult, és indult az alvégre, felverni a falut.
Amikor Katyerina odaért, a ház már teljesen lángokban állt. Lehetetlenség volt megvédeni a tűztől. De meg szükség sem volt rá. Egyedül Petruha nyüzsgött a szótlanul álló, merően a tüzet bámuló emberek között, és próbálta elmesélni, hogy kis híján maga is megégett, hogy az utolsó pillanatban ébredt fel. „Tele a tüdőm füsttel és forró a hajam – az már recsegett. Különben – ismételte vihogva – megsültem volna tetőtől talpig, és nem találtátok volna meg, micsodám hol volt." – Félrebillentett fejjel az emberek szemébe nézett: hiszik, vagy nem hiszik? Elhúzódtak tőle, mint a pestistől, de Petruha nem is számított arra különösebben, hogy hinni fognak neki. Ismerte Matyorát, tudta, hogy őt is ismerik, a veséjébe látnak. Ezért is követte el akaratlan bűnét. „Este befűtöttem a kemencébe és lefeküdtem aludni – tolakodott a felesleges magyarázkodással —, talán valamelyik vacak szén pattant ki, az csinálta a bajt." És megint hozzáfogott elmesélni, hogy menekült meg. Számára csakis ez volt fontos – hogy bennéghetett volna s csak csoda folytán menekült meg. S erről beszélve igyekezett kicsikarni könnyet a szeméből, és remegtette a hangját. Mert ez kellett az igazsághoz. A kemencét és a szenet már feledte is, és így fenyegetőzött : „Csak tudnám, ki volt a kurafi, aki itt felgyújtotta. Akkor én..." És fente a tenyerét olyan mozdulatokkal, ahogy a késeket köszörülik egymással. Vagy a tűztől lett mámoros, vagy még az esti részegség volt rajta, de nem látszott józannak. Tántorgott. Hátrafelé húzódott. Kócos volt, és piszkos atlétatrikó volt rajta – az egyik vállpántja lecsúszott – no meg csizma; arra mégis volt ideje, hogy tisztességesen felvegye. Azonkívül volt ideje egyet-mást kimentenie a tűzből: ócska, foszladozó vattapaplan hevert a földön. Egy tatár antilop bőréből készült ócska bunda és egy harmonika, amely Petruha kezében nem tudott mást, mint hogy „Podgorna, Podgorna, hej, te széles nagy utca, csakhogy rajtad ki se jár, se kakas, se tyúkocska". Petruha folyvást kapkodott a harmonika után, s próbálta arrébb vinni a tűztől; az emberek is hátrább húzódtak, ahogy közeledett a forróság, de nem oszlottak szét, és le nem vették a tűzről nyugtalan tekintetüket, amellyel szemügyre akartak venni, meg akartak érteni valamit.
Itt volt az egész maradék falu. Még a gyerekek is. De ők sem zajongtak, mint máskor. Megbűvölte és lenyűgözte őket a tűz félelmetes ereje. Az öregasszonyok komor, gyászos arccal álltak. Nem egy csoportban, hanem ki itt, ki ott – ahonnan egyik-egyik épp odafutott, s meghőkölt a forróság előtt. Mozdulatlan arcuk soha nem látszott ennyire élettelennek, viaszból formáltnak, mint most a tűz fényénél; hosszú, torz árnyak ugráltak, kígyóztak. Katyerina odafutva kiáltozni, sírni kezdett. Karját az égő ház felé nyújtotta, zokogva hajlongott – odanéztek, kicsoda és miért van joga kiabálni. Megtudták. Szótlanul szánták, s megint meredt töprengéssel bámulták a tüzet. Darja bukkant elő a sötétből, és megállt Katyerina mellett, és a többieket megnyugtatta az, hogy ott van, hogyha szükséges – maga mellett tartja Katyerinát, és hogy ők ezek szerint a helyükön maradhatnak. Katyerina az emberek félelmes, figyelő némaságának hatása alá kerülve nemsokára maga is elhallgatott. Fölemelte a tekintetét, és többé már nem fordította el arról, ami gyerekkora óta az otthona volt.
Az emberek megfeledkeztek róla, hogy nem külön-külön vannak, elvesztették egymást. De meg nem is volt most egymásra szükség. Mindig így van: kellemetlen, szégyenletes események láttán, bármennyi legyen is a nép, mindenki azon van, hogy senkit észre nem véve maga maradjon – könnyebb lesz úgy megszabadulni a szégyentől. Kínosan, rosszul érezték magukat, amiért mozdulatlanul állnak, s még csak meg sem kísérelték, hogy mentsék a házat, amikor még lehetett volna —, nem volt miért megpróbálni. Ugyanez lesz a többi házzal is, nemsokára már, Petruháé csak az első. És nézték, nézték, semmit el nem mulasztva, milyen ez, hogy tudják, hogyan lesz majd - ilyen szenvedélyes figyelemmel fúrja tekintetét egy halottba az ember, amikor próbálja elképzelni önmagát ebben a számára is elkerülhetetlen helyzetben.
Olyan világosan, minden akadály nélkül világította meg a tűz valamennyiük sorsát, azt a már senkivel meg nem oszthatót, a közelben ólálkodó sorsot, hogy hihetetlennek érezték a mostani környezetet – mintha mindez meg lett volna már réges-régen.
S a tűz elborította már az egész házat. S magasra csapott, erősebben és egyenletesen égett, és a forróságtól izzva egyetlen tűz volt minden: a falak, a tető, a pitvar. Röpködtek a szikrák, szállt a pernye; arra kényszerítette az embereket, hogy elhúzódjanak; eltört és megolvadt az üveg: belülről, mintha benzint öntöttek volna rá, hevesen ki-kicsapódott a láng. Fújtatva lobbantak kifelé a szilaj, hosszú lángnyelvek. Úgy lobogott a tűz, hogy nem látszott az ég. Messzi körben vöröslött ez a fenyegető fény – világlottak benne a közeli utca szélső faházai, és mintha maguk is égtek volna a rajtuk végigfutó visszfényektől; világos lett a part alatt az Angara. Nyílt sebként, lüktető testként vöröslött; az úton túli hatalom, amelyet az ugráló fény hol kiragadott a sötétből, hol visszavetett barnának, üszkösnek látszott. A lángoló falak mögött valami leszakadt, és ropogott, mintha ott robbantottak volna; izzó parázs repült ki az ablakokon; magasra szöktek, s a csillagok közé szállva eltűntek a szikrák; légiéiül sipított s gyenge füstté vált a láng. A zsindely a tetőn hirtelen felágaskodott a tűzben, és feketén, üszkösen, még mindig egészében égve a falu felé hajolt: ott, ott lesznek tűzvészek, odanézzetek. S csaknem ugyanabban a pillanatban leomlott a tető, a tűz alábbhagyott, égő koszorúfák omlottak lefelé. Az emberek felkiáltottak és hátraugrottak. Katyerina görcsösen felzokogott, vakon meghajolt az összeroskadó ház felé; azt rövid időre füst burkolta be, amíg kifújta, kizihálta, kiböfögte magát, s újult erővel fel nem csapott a láng, amelyből, mintha csak táncolt volna, darabonként szakadt ki a kemence. A tűz átterjedt a kerítésre és az udvari épületekre. De itt sem akarták megállítani – mire az udvar ház nélkül? Ki akarná menteni a fej nélkül maradt testet?
Amikor a háztető beomlott és a ház megszűnt, csökkent az emberek érdeklődése a tűz iránt. Valamiféle pontos sugallat szerint mindnyájan Petruhára néztek. Néztek Katyerinára is, aki szipogott, és őt jobban sajnálták, de mégis Petruhán állapodott meg a tekintetük. Mit tesz? Mit csinál most? Mit érez? Elégedett vagy fél? Petruha állt, s a csupasz mellét dörgölte a kezével, és idegesen rángatta a fejét. Dühítette az emberek faggató tekintete. Már régen, amióta az anyja ideérkezett, gyötörte, hogy az nem ment oda hozzá, nem kérdezte, nem szidta, nem szégyenítette meg, mintha teljesen megfeledkezett volna róla. Mintha megtagadta volna. Ezért Petruha nem állta meg: maga kívánkozott oda figyelmeztetni, hogy itt van, s megnézni, hogy viselkedik az anyja. És most feldühödve eltökélte magát. Odament, és akkora szemtelenséget mondott, olyan durva gorombaságot, hogy maga is megrémült.
– Anya, adj füstölnivalót.
Katyerina értetlenül, még mindig szipogva emelte rá a szemét.
—  Tudom, hogy tubákolsz, kell hogy legyen nálad dohány – folytatta Petruha. Darja meghallotta.
—  Majd én adok neked füstölnivalót! – Nem hangosan, de eltökélten, hatalma tudatában fenyegette meg. – Majd mindjárt a pofádba füstölök a parázzsal. Majd mindjárt odaviszlek, te gyújtogató, és szagolhatod azt a füstöt! Még csúfoskodik az anyjával, még szemtelenkedik. No, takarodj innét, amíg én a kezem közé nem veszlek!
—  Hukk! – ez volt minden, amit Petruha válaszolt, és eltűnt a sötétben.
De a sötétség már észrevehetően enyhült, fakult, s a hajnal szétáradt az égről. Most, amikor a tűz alábbhagyott, és már csak alulról nyalogatta a maradék fát, erősebben érzett az égés szaga s a kormos rongyok bűze. A füvön és az úton szerterepült zsarátnok füstölgött. Szorgalmasan, de szenvedélyes hevesség nélkül égett félrehúzódva a csűr. Az erősödő reggeli fényben világosabb lett a tűz is.
Az emberek kezdtek elmenni. Bizonytalanul, félve, szétnézve távoztak: íme, megbomlott Matyora rendje. A falu egyik vége lemeztelenedett, s ez a vég immár védtelen. Bizonyára innét halad majd a tűz tovább, semmivel, semmiféle összefogással megmenekülni többé tőle már nem lehet.
Erről beszélt Darja Katyerinának, amikor csillapitgatva elvezette a tűzvész helyéről. Mindenkit utolér ez, ezt a sorsot senki el nem kerülheti. Katyerinát érte először – könnyebb lesz neki később. Nem kell szenvednie, kínlódva várnia, hogy leégjen a háza, s ha kivárta, nem kell néznie, a szívét perzselnie. Ő már túl van rajta.
S valóban. Lánggal nem sokáig ég a ház – két-három órát – de még napokig füstölög, nem hűl ki a ház helye, és erősen árad az égett, de még nem teljesen elégett lakóhely elpusztíthatatlan szaga.
A Gazda ezen az éjszakán megjelent előre kiválasztott őrhelyén, egy közeli dombocskán, ahonnan kényelmesen és biztonságban figyelhette a tűzvészt. És látott mindent elejétől végig. Látta az első gyufalobbanást, azt a különös, nem szükség csiholta lángot, amelyet mindjárt felismert és megérzett a ház. Kinyújtózott, és fájdalmasan recsegve összerogyott. A Gazda odafutott a házhoz, odasimult utolszor egy pillanatra a száraz, dermedt fához, hogy jelét adja: itt van és itt is marad végig. Azután nyomban visszatért a dombra.
Látta, hogy világosodik meg belülről a ház. Eleinte szakadozott, gyenge fénnyel, amely egyre erősödött, mígnem az ablakokat egészen belepte a lobogó pirosság. A Gazda nézte, és látta, ami odabent történik. A tűz sokáig küzdött a szoros, sima, századok alatt lecsiszolódott padlóért, és sehogy sem tudott megkapaszkodni benne. Csak elcsúszott, félresiklott – majd hirtelen kiszemelte a vékony deszkaközfalat, s könnyedén felkúszott rajta. Izzadni, ropogni kezdtek a falak; s a forróságtól vagy valami külső beavatkozástól puhán pattant egyet s mintha kiömlött volna az Angara felőli ablaküveg. Onnét, mint a fújtatóból, friss levegő csapódott be, s a tűz szabadon lélegezve felzúgott, s máris indult, hogy végigjárja az egész házat. Fölszedett minden éghető apróságot és tovább izzította a falakat és a mennyezetet.
A Gazda látta, hogy futottak az emberek, hogy rohangált az első érkezők előtt Petruha, hogy hadonászott az égő házra mutogatva. Addigra összesült minden élet, ami a fában rejtezett, úgyhogy az szenvedés nélkül égett. A láng kicsapott, és kétoldalról támadt rá az épületre. Magas láng lobbant fel a tetőn, fénye elérte a Gazdát, úgyhogy kénytelen volt arrébb kúszni – be a sötétbe.
S amíg teljes lánggal égett a ház, a Gazda a falut nézte. E pazar tűz fényében látta az egyelőre még kísértethalovány, mintegy odarajzolt tüzeket a lakóházak fölött – csak ő láthatta és látta is, megjegyezte, milyen sorrendben borulnak majd lángba. És idegen embereket látott körülöttük – sokan voltak. Még magasabbra emelte a tekintetét, és Matyóra erdei felett füstöt látott, amely szél híján sokáig írta a búcsúköröket a sziget felett.
Égett a Béres. . .
Látta a füstöt a temető felett. Azt, amelyet az öregasszonyok nem engedtek létrejönni.
S újra Petruha házára emelte a szemét, látta, hogy jön majd el holnap Katyerina, és hogy járkál majd itt éjszakáig. Valamit matatva, kutatva a forró hamuban és az emlékeiben. S hogy jön majd el holnapután és azután.. . és azután. ..
Ám a Gazda még távolabbra is látott...

9

Pavel mind ritkábban jött, sohase maradt sokáig, egykettőre elintézte a tennivalókat, s máris fordult vissza. Ezek a szüntelen ide-oda utazgatások elcsigázták, fáradtan és szótlanul jött fel a parttól; egyébként sem tartozott a beszédes emberek közé, de most mintha végképp leharapta volna a nyelvét. A kolhozban brigádvezető volt, aztán garázsmester lett. Elboldogult a feladatával, de hogy a szovhozban milyen helyet jelölnek ki neki, azt még nem tudta. S úgy látszik, mások sem tudták. Egyike volt az új vezetőséget gyötrő nehéz feladatoknak az, hogyan osszák be a kolhozok közép- és felső vezetéséből jövő sok-sok embert? Azokat, akik, ha kicsiben is, de megismerték a hatalmat, amelytől nem lehet egyszeriben csak úgy megválni, akik megtanultak parancsolni, és természetesen elfelejtettek parancsra dolgozni. Pavel ment volna bárhová. Ő önmagát nem tartotta sokra. De látta, hogy sürgölődnek egymást szemmel tartva a rangokra vadászó emberek, milyen zavartan színészkedve beszélnek nagyokkal és kicsikkel, nem tudva, ezekhez vagy azokhoz visz-e majd az útjuk. Pavelt egyelőre a gépjavítással bízták meg. Kinevezték brigádvezetőnek és eleinte egyedül volt, de csakhamar megjelent mellette egy második brigádvezető, és épp most ragadt hozzájuk egy harmadik is. Ez annyit jelent, hogy felelni nem lesz kinek, de kérdezni lesz mit: a gépek – újak és régiek egyaránt – utak és gondoskodás híján folyvást eltörtek. Alkatrész, mint mindig, most sem volt elegendő. Az utasítgatók pedig szép számban elszaporodtak, úgyhogy az utasítgatásokat sűrűn követte visszavonás, a visszavonást pedig újabb utasítás. Ugyanígy voltak velük, brigádvezetőkkel a munkások: nem tudták, kire hallgassanak. Nem is munka ez, hanem idegőrlés. És amíg a szovhoz teljesen ki nem húzza az Angarából a lábát, nem gyűjti össze az egész népet és gazdaságot, amíg egészen meg nem szilárdul, jobbat nem lehetett várni.
Amikor Katyerina átköltözött Darjához, Pavel is megkönnyebbült: együtt mégis alkalmato-sabb lesz az öregasszonyoknak. Katyerina segít a háztartásban is, hiszen még ő is jól mozog, és néhány szót is váltanak, beszélgetnek legalább. Igaz, Pavel maga is Matyorán akarta tölteni az utolsó hónapokat, a szénakaszálást és az aratást, hogy a maga módján, gazda módján tisztítsa meg és engedje a víz alá a szigetet. De a szokásos, jóslatszerűen homályos feleletet kapta: „Majd meglátjuk", és Pavel nem nagyon bízott abban, hogy beleegyeznek és elengedik. De az is igaz, hogy különösebben nem erőltette a dolgot. Félt, hogy a gabona betakarítása után befogják még egy eltakarításra is – a falu felégetésére. Valakinek el kell majd végeznie ezt a munkát, de Pavel elképzelni sem tudta, hogy irányítsa szülőfaluja felgyújtását. Húsz, harminc, ötven év múlva is emlékeznének az emberek: „Ááá, az a Pavel Pinyigin, aki Matyorát felgyújtotta..." Nem érdemel ilyen emléket ő.
Matyorára érve mindig megdöbbentette, mekkora készséggel zárult be mögötte az idő: mintha nem létezne az új település, ahonnan érkezett, mintha soha el sem ment volna Matyoráról. A telep ott van a túlsó parton, de őneki semmi köze hozzá. Van, amihez igen, de ahhoz semmi. Járt ott, látta, csinos telep – de hát talán kevés csinos telep van a világon? Az otthona itt van, és mindenki tudja, hogy otthon a legjobb. Hát ez volt az, ami határozottan kirajzolódott előtte, amint fölért a magas partra, és kitárult előtte szülőfaluja mindazzal, amit zsenge gyerekkora óta ismert és látott. Mihelyt kikötött a parton, egy láthatatlan kisajtó becsapódott a háta mögött. Az emlékezete csak azt idézte fel készségesen, ami az itteni életre vonatkozott; eltakarta és arrébb taszította az utóbbi idők minden változását.
No és a változások: azokat nem lehet módosítani, azokon nem lehet változtatni... És nincs hova rejtőzni előlük. Sem tőle, sem senki mástól nem függ ez. Kell, hát kell. De ennek a „kell"-nek csak az első felét értette, azt, hogy el kell hagyniuk Matyorát, de nem értette, miért éppen arra a telepre kell költözniük, amelyet ha szépen, ha nagylelkűen építettek is fel, ház ház mellett, utcasor utcasor mellett, de mégis valahogy nem ember módra, olyan bután, hogy csak csodálkozik. És amikor összegyűltek meghányni-vetni, mit és hogyan, és mikor próbálták kitalálni a parasztok, miért, mi okból kellett a jövendő víztározó partjától öt versztányira agyagra és kőre, és ráadásul egy északi hegylejtőre építkezni, hát egyetlenegy, még a legmulatságosabb megfejtés sem jutott eszükbe. Felépült – utánuk az özönvíz. Mintha az a régi mese lenne ez, amelyben találomra kilőtték a nyílvesszőt, és ahová a szél sodorta, hát oda indultak. A magyarázat egyszerű: nem maguknak építettek, és csak azt nézték, hogy az építkezés minél egyszerűbb legyen, s a legkevésbé sem gondoltak arra, alkalmas lesz-e ott lakni. Azt hitték, hogy amikor kijelölik ezt az új telepet, akkor majd akad a bizottságban egy közülük való ember, aki kiáll a lakosság érdekeiért, a szovhozigazgató lett volna ez a „közülük való". De hát idegenből jött ő is, és alighogy a tervet aláírta, el is tűnt megint. Ugyanilyen nyugodtan aláírhatta volna azt is, hogy építsék az új telepet a föld alá. Beszélik, hogy még az erőmű építésének főnöke is, aki sok új telepet épít, erre járva, s látva, miféle vár épült ide, állítólag elkáromkodta magát, és beismerte, hogy ha rajta áll, ő semmi pénzért nem hagyta volna ennyiben, és másutt építette volna fel a telepet. De hiába. A dolog már megtörtént, a pénz elfolyt, méghozzá nem is kevés pénz, most már lehetetlenség volt bármin is változtatni. Az élet azért élet, hogy folytatódjék, elbír mindent, és megfakad mindenütt, akár a puszta kövön vagy az iszapos ingoványon, sőt ha kell, még a víz alatt is. De minek szükségtelenül ekkora próbára tenni és felesleges nehézség elé állítani az embereket? Miért kell kicsiny kényelemről gondoskodva nagy kényelmetlenséget okozni? Hát erre gondolt, ezt próbálta megérteni Pavel. És nem bírta megérteni. És ezért nem tudta teljesen elfogadni ezt az új telepet, habár tudta, hogy így vagy úgy élnie kell benne, s hogy az élet majd csak kialakul ott is.
Ha kell, hát kell. De elképzelve, hogy milyen lesz az elárasztott föld, a legjobb föld, amit apáik és nagyapáik gondoztak és trágyáztak, és amely nem egy nemzedéknek adott enni – önkéntelenül is összeszorul a szív: nem túlságosan drága ár ez? Nem fizettek-e túl ? Csak annak nem fáj elveszíteni mindezt, aki nem élt itt, nem dolgozott, nem öntözött izzadtsággal minden egyes barázdát. Tessék: egy hektár szűzföld feltörése ezer rubel. És erre az aranyat érő hektárra búzát vetettek, az meg még csak ki sem kelt. Felül fekete a föld, de amint kifordították, látták, vörös. Téglagyárat akarva sem lehetne jobb helyen építeni. Be kellett szántani lucernával az egészet, a mondás értelmében, amely szerint a legsoványabb birkán is van egy marék gyapjú, de ki tudja, megterem-e ott akár a lucerna is? Ki tudja, mennyi idő kell, amíg gabona alá sikerül kényszeríteni azt a vad és szegény erdei földet, s rávenni, hogy tegye, amit tennie nem adatott A régi szántókról meg emlékszik, régebben maguk is jól megéltek, s északra és keletre is sok ezer pudot szállítottak. Kitűnő volt az a föld.
„Úgy látszik, öregszem – fékezte magát Pavel. – Öregszem, ha nem bírom megérteni. A fiatalok, lám, értik. Eszükbe sem jut kételkedni. Ahogy tetszik – úgy kell. Ide építették a telepet – itt is kell állnia. Ez az egyetlen lehetséges hely. Minden, ami történik, csak jobbít, csak azért van, hogy érdekesebb és jobb legyen az élet. No, hát élj, ne nézz hátra és ne töprengj. Nem terem gabonát a föld – hoznak majd kész kenyeret, fehér, barna, fekete cipókat, egyél, amennyi beléd fér. Nem lesz tejed a saját tehenedtől? – tejet is hoznak, hogy ne kelljen vesződni szénát gyűjtve a bokrok közt. És krumplit, retket, hagymát – hoznak mindent. . . S hogy honnét veszik: nem a te gondod. Ez városi jellegű település, vagyis éppolyan lesz benne az élet, mint a városban, semmivel sem rosszabb. Pénzt kapsz majd a feltört földért, azért, hogy vetsz és újra vetsz. No, és majd azért a pénzért megvásárolod azt, amire szükséged van. Nézd, micsoda üvegablakos üzletet építettek, nézni is gyönyörűség. Mellette üvegezik a másodikat, és készül a harmadik is. Ha pedig itt nem lesz jó, elmégy máshová, szabad minden felé az út."
„Öregszem – ismerte be —, sőt már meg is öregedtem. Minek tagadni. Azt mondom, hogy anyám azért kapaszkodik a régibe, mert öreg. De magam talán messze kerültem tőle? Lehet, hogy elszállt az én időm is? Anyám ilyen meggyőződésben él, a fiatalok olyanban. Bennem meg semmi meggyőződés nincs. Se oda, se ide. Középütt vagyok. Az életkorom miatt talán? Alig fejti meg az egyik talányt az ember, máris ott terem a másik, és az még nehezebb. De hát anyám már majdnem leélte az életét, nekem viszont még dolgoznom, élnem kell. Talán nem értem én, hogy a semmibe nem lehet újat építeni? És a semmiből nyerni sem lehet. S hogy az új kedvéért istenhoz-zádot kell mondani valami kedvesnek, megszokottnak, s nem keviis munkát kell-beleadni. Nagyon jól értem én. És azt is értem, hogy technika, nagyon nagy technika nélkül ma semmit sem lehet csinálni, és hogy nem kell elmenni sehová. Ezt mindenki érti. De hogy értsük meg azt, hogy fogadjuk el azt, amit a teleppel műveltek? Miért követeltek az itt lakó emberektől felesleges munkát? Hány későbbi napot veszített, aki csak az orráig nézett? De miért nem nézett tovább? Lehet persze úgy is élni, hogy az ember nem teszi fel ezeket a kérdéseket, él ahogy jön, sodródik, ahová akarják. De hát épp ezen akadtam fenn: tudni, hogy mi okból s miért? Én magam el akarok jutni az igazsághoz. Hiszen azért vagyok ember."
S a telepre visszatérve, bement a pici udvarra, amelyhez akarva-akaratlanul hozzászokott, és lecsillapodott a lelke. Lehet élni itt is. Szokatlan, kényelmetlen, kvártélyosnak, bérlőnek érzi magát az ember, aminthogy az is. Kvártélyos. Mert a ház nem az övé. Gazda módra nem rendelkezik vele. Viszont a készre érkezik: fát vágni, kemencét fűteni nem kell... A vizet egyelőre hordani kell, de megígérték, hogy bevezetik a házakba. Minek is beszélni? Könnyebb lett az élet. Az ember hazajön a munkából, megmosakszik, s leheverhet, lustálkodhat, semmi gondja, semmi aggodalma. Csakhogy ebben a megkönnyebbülésben önmagát is valahogy túl könnyűnek érzi az ember, bizonytalannak, lágynak, mintha bármely komisz szél kitéphetné és elsodorhatná – aztán keresse, hova lesz; valami undorító bizonytalanság mardos, mardos alattomban: te vagy az, vagy nem te vagy? Ha pedig te, akkor hogy kerülsz ide? Sebaj, megszokja ezt is. ..
Pavel csak ámult, amint Szonját, a feleségét figyelte: alig lépett be az asszony a házba vagy a lakásba, mert most már nem házat kell mondani, alig lépett be, örömében felkiáltott: meglátott ott egy csillogó játékszert, a villanytűzhelyet, a szirmokat – virágokat a falon, amelyeket, mint kiderült, meszelni se kell, a beépített szekrényeket, na meg a csempés fürdőszobát, benne az ülőkádat, igaz egyelőre víz híján nem lehetett használni, és aztán egyik oldalán végig beüvegezett, zöldre festett verandát – mintha mindig itt lakott volna. Egy nap alatt otthon érezte magát. Átszaladt a szomszédokhoz, hogy élnek azok. Nekiállt rendelkezni, mit hova; mit nem szégyen kirakni a meglevő bútorból, és mit kell vásárolni. Megnézte, hová lehet vermet ásni, és hogyan lehetne kitágítani a kamrát. Lelkesen, elégedetten szaladgált összevissza, s látnivaló volt, hogy kész összekötni az életét ezzel a lakással. Pedig hát ő is csak falusi fehércseléd, nem hercegek és nemesek között sürgött, a pazar életbe sosem szagolt bele, és most tessék, hogy kivirágzott. Vajon honnét szedte ezt? Hogy föltalálta magát! Ámbár az asszonynépnek elég csábítás, hogy szép, tiszta a lakás, nem kell eszeveszetten rohangálni az udvarról a konyhába és vissza. Egy helyben van minden, kézhez áll. Amellett Szonya két nővére Irkutszkban élt: az egyik élelmes és szerencsésfickóhoz ment feleségül – aki a közellátásnak dolgozott – úgy élt hát, mint egy nernesasz-szony. A lakásában mindene megvolt. S Szonya bizony nagyon irigyelte. Ha megérkezett a városból, miután nagy ritkán sikerült elszabadulnia, ferde szemmel nézett az edényfogókra meg vasfazekakra, s egyszer megpróbálta Irkutszkba csábítani Pavelt. Az asszonyok itt összehordtak három szakajtóra valót: milyen jó és szép, kulturált és tiszteletet parancsoló lesz a lakás, a közellátásnál dolgozó sógor pedig megígérte, hogy beteszi Pavelt valahova. A Szonya erre majd elolvadt, átadta magát a tervnek. Már-már csomagolni indult. Pavel szintén megmoccant, mert éppen akkoriban keltek szárnyra az elárasztásról szóló hírek, költözni tehát mindenképp kellett. De aztán visszatartotta magát. A városban annak jó, akinek a város jó, de akit a falu nevelt, s már-már az öregségig vezetett, az csak maradjon veszteg, üljön meg a helyén. S végül kiderült, hogy nincs miért a városba utazni. A város maga fáradt ide. Most már Szonya is megnyugodhatott, pedig már-már szemrehányást tett a férjének. Sárból jöttek, cárok lettek...
Lassacskán hozzájuk csiszolódik az élet. Az ember is alkalmazkodik, másképp nem megy. Kanyarítanak azután majd a régi földek maradékán földet krumpli alá – mindent nem lehet, hiába igyekszel; aztán észbe kapnak, hogy tehén nélkül nehéz. Reménykedni kell a közös csordában. De hogy saját tehened legyen, hát nagy ajándékképpen megengedik, tartson aki bírja, kerítse el a legelőt, kaszáljon, robotoljon látástól vakulásig, ha ez tetszik neki. S valóban ez most már egyáltalán nem mindenkinek tetszik. Most már más szokásokat vesz fel a nép.
Nekik könnyebb ez. Szonyának több se kell, megszokja. De Pavel jól tudta, hogy az anyja nem szokik meg itt semmiképp. Neki idegen ez a paradicsom. Ha idehozzák, behúzódik a sarokba, s ott marad, míg végképp összeaszalódik. Ezek a változások meghaladják az ő erejét is. És Darja mintha nem is készülődne sehova, szinte egyáltalán nem kérdezősködött, hogy s mint van ott, amikor pedig Pavel beszélt neki a dolgokról, a kezét is összecsapta, ámuldozott is, de mint valami messzi, őt nem érintő csudán. Számára ez az új telep semmivel nem volt közelibb, otthonosabb, mint például Amerika, ahol azt beszélik, a fejükön járnak az emberek, hogy a lábukat kíméljék. Anyját figyelve Pavel mindjobban meggyőződött arról, hogy a költözésre gondolva Darja másutt, mint Matyorán, nem látja, elképzelni nem tudja magát, így hát Pavel félt attól a naptól, amikor mégiscsak el kell hozni Matyoráról.


(Folytatjuk)

Harsányi Éva fordítása