Árasztás előtt (3)

VALENTYIN RASZPUTYIN:
Isten veled Matyora

(A regény további fejezetei - lásd Árasztás előtt 1 és Árasztás előtt 2 közleményeket)

6.

Amikor pedig eljött az éjszaka, és Matyora elaludt, a malomárok melletti part alól egy macskánál alig nagyobb, semmilyen más állatra nem emlékeztető vad ugrott elő. A sziget gazdája. Ha a házakban vannak házimanók, akkor a szigeten is kell, hogy legyen gazda. Soha nem látta, nem találkozott vele senki, de ő ismert mindenkit, és tudott mindent, ami ezen a víz ölelte és vízből kiemelkedő földön történt, egyik végétől a másikig, egyik szegletétől a másikig. Éppen azért volt ő gazda, hogy mindent lásson, mindent halljon, de semmit meg ne zavarjon. Csak ez lehetett már a mód arra, hogy Gazda maradjon: hogy senki ne akadjon az útjába, és senki ne gyanítsa, hogy létezik.
Előzőleg az odújából, a malomárokban levő régi menedékéből látta, hogy este kigyúltak, de csakhamar kihunytak a csillagok. Lehet, hogy azért mégis, csak ott voltak valahol, hiszen szürke homályként csurgott fentről a fény, s valahonnét erednie kellett, de még a Gazda éles szeme se látta, honnét. Különben sem szeretett az égre nézni. Zavaros, oktalan nyugtalansággal töltötte el s ijesztette fenyegető magasságával. Csak nézzék és vigasztalódjanak vele az emberek. Ám mindaz, amit álmodozásnak vélnek, csupán emlékezés, még a legtávolabbi, legkedvesebb képek, gondolatok is – csupán csak emlékek. Álmodozni – az senkinek meg nem adatott.
Meleg és csöndes volt az éjszaka. Másutt bizonyára sötét is, de itt, a hatalmas folyó feletti ég alatt áttetszőén derengett. Csönd volt, de ebben a csöndben, amely áramlott, akár a folyó, köny-nyű volt meghallani a víz csobogását, a fenti, közelebb eső fokon meg a távoli idegen bal partnak ütődő víz neszét – amely olyan tompa és bizonytalan volt, mint a lombsusogás. – S a megkésetten játszadozó halak pillanatra fel-felcsobbanását. Ezek voltak a felszínen levő, a füllel könnyen észlelhető hangok, az Angara hangjai, s kiismerve őket, meg lehetett hallani a sziget többi hangját is: a legelőn magasodó vénséges vörösfenyő elnyújtott, nehézkes nyikordulását, az ugyanott legelésző tehenek tompa topogását, a kérődzések láncként összekapcsolódó csemcsegését, a faluból pedig szüntelen neszezését mindannak, ami a házon kívül él – tyúkokét, kutyákét, tehenekét. De a Gazda számára ezek a zajok durvák és hangosak voltak, és különös kedvvel arra figyelt, ami a földben és a föld közelében történik: a vadászatra induló egér surranására, a tojásaikon kotló madarak csendes fészkelődésére, a visszapattanásra, ahogy gyengén meglendült egy gally, amit kényelmetlennek talált, s elhagyott egy éjszakai madár; a fű sarjadására.
Miután odújából előbújt, körülfigyelt, szokás szerint felmért mindent, ami körülötte történik. Ugyancsak szokásos alapossággal és gondossággal járta végig a szigetet. Nem ragaszkodott egyazon útvonalhoz – lehet, hogy ma jobbra fut, holnap pedig balra tart, lehet, hogy a föld közepén, valahol a fenyőligetnél visszafordul, de megeshet, hogy elfut a sziget végéig, átmegy a Béresre és órákig ott marad, hogy figyelje az ottani életet is – csak a falut nem kerülte ki soha. Leginkább ott történtek mindenfajta változások. S habár sejtette a Gazda, hogy hamarosan egy szempillantás alatt olyannyira megváltozik minden, hogy ő sem maradhat Gazda, hogy egyáltalán semmi sem maradhat meg – ezzel is megbékélt. Aminek meg kell lennie, az elől kitérni nem lehet. Meg aztán azért is békélt meg mindezzel, mert tudta, hogy őutána nem lesz itt semmiféle Gazda, mert nem lesz min gazdálkodni. Ő az utolsó. Ám amíg a sziget áll, itt ő a Gazda.
Felszaladt a dombra, nem messzire onnét, ahol napközben az öreg Darja ült, fölemelte a fejét, és körülnézett: nyugodtan, mozdulatlanul feküdt a Matyora; az erdők sötétlettek, vizesen, ezüstösen csillogott a zsenge fű a földön, nagy, elmosódó foltokban feketéllett a falu, s nem zörgött, nem csörömpölt benne semmi. De mintha készült volna zörögni és csörömpölni. A nappali meleg kihűlt, s hűvös, kesernyés szagok keltek a földről. Valahonnét előtört erőtlenül, nehezen a szél, sóhajtott és lehuppant, mint a homokba futó hullám. De most hosszabbat, ijesztőbbet csikordult a vénséges vörösfenyő, s minden előzmény nélkül, mintha álmodna, felbődült egy tehén a legelőn; messze, a parti bozótban egy ribizkebokor, amelyet egy másik bokor földhöz szorított, végre megszabadult, és most megrázkódva kiegyenesedett. Csobbant a víz; tán elpukkant egy tegnap óta úszó buborék, tán egy haldokló hal rándult meg: a nesz keskeny pászmában remegett, futott végig s el a füvön. Ekkor levált a vörösfenyő közelében álló nyírfáról az utolsó tavalyi levél.
A Gazda elindult a falu felé.
Mint mindig, most is a Bogodul lakta barakknál, a szigetfokon kezdte a körútját. A barakk, amely hosszú volt és alacsony, mint egy uszály, már régen a korhadás és az elhanyagoltság szagát árasztotta, és Bogodul jelenléte ezen mit sem változtatott. Hamar munka ritkán jó. Voltak Matyorán olyan építmények, amelyek kétszáz évnél is idősebbek voltak, mégsem veszítettek eredeti külsejükből és szellemükből. Ez meg alig szolgált ötven évet. És azért volt ez így, mert nem volt állandó gazdája. Mert mindenki, aki lakott benne, csak a hideg és az eső elől keresett menedéket, és azon iparkodott, hogy mielőbb rendesebb helyre költözhessek. Bogodul még azoknál is alább-való gazda, habár nem kell elköltöznie innen.
Bogodul a falu felőli szélső szobában aludt. Ahogy beszívta vagy kifújta a levegőt, az ablakon és a falon áthallatszott hatalmas, kéthangú – hortyogása, a Gazda erre figyelve nem először érezte: Bogodult itt, Matyorán éri majd a halál, s hogy akárcsak ő, Bogodul is az utolsó nyarát tölti.
Valaha egyenes és egyenletes volt itt a víz sodra. De azután fokozatosan mind több követ gördített ide az ár, és az eleven, sebes víz balra kanyarodott, a szigetfok mögött pedig iszapos, hintáló hínárral teli holt víz keletkezett. Lejjebb, ahol újra egyenes az áramlás, és egész szélességében ömlik a víz, kő volt megint és homok. S abból magasodott fel a part, amelyen a falu felépült. Elsőnek még nem fent a dombon, hanem kissé lemaradva, mintha csak elfáradt volna, állt egymagában Petruha Zlotov háza. A Gazda tudta, hogy Petruha nemsokára maga végez a házzal. Azt a különleges és a Gazda számára is alig, de általa egyedül mégis érezhető ódon és avítt szagot árasztotta a ház, amelyet nem lehetett összetéveszteni semmivel. Az egész falunak – az egyik végétől a másikig – hasonló hervatag szaga volt. De a Petruha házából csak nem régóta áradt. Ami lesz, arra a föld, s rajta a hallgatag alkotmányok jó előre készülődni kezdenek.
A Gazda lekuporodott, odasimult a ház utca felőli, erős, öreg gerendáihoz. Kopogó hang szaladt a gerendákon lefelé: „tok-tok-tok" – nyögte a ház – „tok-tok-tok". A Gazda fülelt, és megnyugodva, erősebben simult a meleg gerendához. Valakinek meg kell a végső hűséget kezdenie, és valakinél el kell kezdeni. Mindennek, ami e világon van, egy az értelme: a szolgálat. És minden szolgálat véget ér egyszer.
A Gazda felállt, hátrált néhány lépést az út felé, és lepillantott az alacsony, szép facsipke keretű ablakokra. Nem azért voltak alacsonyan, mintha a ház megsüllyedt volna, hanem mert a századok során a föld megemelkedett körülötte. Odabent aludt zavaros, gyötrő álomba bódulva Petruha, és ott aludt a kemencén – nyáron is melengetve öreg testét – az édesanyja, Katyerina. Katyerína, Katyerina... ki mondja meg, miért születnek tisztességes embereknek tisztességtelen gyerekei? Annyi csak a vigaszod, Katyerina, hogy fogytán már az élted.
Ott, ahol megsűrűsödtek a házak, a Gazda lefékezte futását, gyakorta megállt, szaglászott, fülelt. Nem félt: sem a kutyáknak, sem a macskáknak meg nem adatott, hogy őt észrevegyék, és nem akarta elszalasztani azt, ami előző este óta történhetett. Tegnap csak hajnaltájt szánta el magát, hogy beforduljon a faluba. De még akkor is álmatlanul kínlódtak az öregek, akiket megijesztett és elcsigázott, ami a temetőben történt. Félve és reménykedve várták a megtorlást. Mára azonban úgy látszik, megnyugodott, elaludt a falu.
Aludt a falu. Nem ugattak a kutyák, mint tegnap. Nem nyikorogtak az ajtók, és nem hallatszottak riadt, gyenge neszek odabentről. Üres és nyugalmas volt az utca a szürke sötétségben. Életjelt sem adva csöndesen álltak a hályogos ablakú házak. De ha a Gazda közeledett valamelyikükhöz, a tulajdon hangjára elnyújtott, megbékélt sóhajjal válaszolt a ház, jelezve, hogy mindent tud, mindent érez, és mindenre kész. Voltak fiatal, húsz-harminc éve ácsolt házak is, amelyek még nem feketedtek meg és nem nőttek a földbe. De ezek is türelmesen álltak a közös sorban, ismerték a sorsukat, és a rövid nyáréjszakán még egy lépéssel közelebb kerültek hozzá. Ilyen türelmesen és szótlanul jutnak majd el az utolsó, a végső napig. Megmutatják majd búcsúzóul, mennyi volt bennük a meleg és a napfény. Mert a tűz: az idők folyamán beivott és megtakarított, elraktározott napfény, amelyet erőszakkal sajtolnak ki az anyagból.
Az éjszaka öregedett, de még most derengő volt, árnyak nélkül. A közeli víz felől hullámokban érkezett a poshadt nyirkosság szaga. Amikor pedig ezek a hullámok elültek, mindjárt az üresség és romlás erős, száraz szaga érződött. A Gazda az épületekhez érkezve érezte, hogy szivárog a fából a napközben gyűjtött meleg. De ma mérsékeltebben és gyengébben a szokásosnál – hát persze. Holnap nem lesz napos idő.
Aludt Matyora falu. Az öregasszonyok sivár szorongató álmokat láttak, amelyek először nem az ő szemükre szálltak. Csak az öregasszonyok erről nem tudtak. Csakis éjszaka, a szilárd partoktól elindulva keverednek az élők a holtakkal – eljönnek a holtak testben, szóban, és megkérdezik az igazságot, hogy továbbadják, még távolabb azoknak, akikre ők emlékeznek. És sok mindent beszélnek el tudattalanul, felszabaduítságukban az élők, de felébredve nem emlékeznek, és találomra keresnek megfejtést, az utolsó haszontalan látomásokra.
Most sápadtan villogtak ezek a fények az ablakok mögött, mint a távolinál távolibb szárazvillámok, és már ezekből a visszfényekből megállapítható volt, hol vannak és hol nincsenek emberek. Senki nem aludt álom nélkül ezen az éjszakán: az utóbbi napok eseményeit elbeszélve nyöszörögve sopánkodtak az öregasszonyok.
A Gazda, miután egyik végétől a másikig befutotta a falut, balra fordult a magas, csupasz part felé. Innen jobban lehetett látni; a terjengős messzeségben rétegesen derengett a sötét messzeség. Húrként feszülő, hosszú surrogással gördült az Angara; a sziget közepénél kéthúrúvá oszlott a víz felett a csobogás, mígnem lentebb újra egyesült. A Gazda szerette hallgatni a folyó áramlásának ezt a bensőségesen zengő hangját, amelyet nappal az egyéb zajok kioltottak. De éjszaka tisztább és világosabb volt. Ez a zengés az örökkévalóság a mindenkorra megalkotott rend érzéséhez emelte. De a Gazda tudta, nemsokára megszakad, és csak a szél fog süvölteni az elnémult víz felett. Amikor ez eszébe jutott, újra a sziget belseje felé fordult.
Az éjszaka mintha megállt volna, mintha nem gördült volna tovább az Angarán át nyugat felé. Óvatosan, vakon körözött Matyóra fölött. A szellő hol balról, hol meg jobbról vakon neki-neki-lendült. De még mielőtt hosszabbra nyúlt volna, elaludt, lehullott, s elcsendesedett a fűben. A fű nedvesen illatozott, ebből a Gazda arra következtetett, hogy másnap dél felé kurta eső lesz.
A sziget élte a maga szokott, meghatározott életét: sarjadt a gabona és a fű, továbbnyújtóztak a földben a gyökerek, nagyobbra nőttek a fákon a levelek. Érződött az elvirágzó madár-meggy és a zöld növények meleg, nedves lehellete. Suttogva hajoltak a jobb parton a vízre a bokrok, vadásztak az éjszakai állatok és madarak. 
A sziget hosszú életre készült.

7

És hosszú, sima napok következtek. Vége-hossza sincs idő, de az a határnap, amelyet Jegor apó az elutazásra kitűzött, mégis olyan gyorsan elérkezett, hogy fel sem foghatták, mikor és hová tűnt el a legutóbbi két hét. És azután is elhúzta Nasztaszja pünkösd után még három napig, de véget ért az is...
Az elutazás szerdára esett. Bizonyára nincs különbség, bármikor utazhat az ember, de valamiért mégis úgy tartották, hogy jobb a hét közepén erre sort keríteni, mert akkor valamely csudás sorsfordulattal vissza lehet még jutni erre a partra. Nasztaszja jobban szerette a csütörtököt. Szerencsésebbnek érezte, de a csütörtök közelebb volt a hét végéhez, vagyis a másik parthoz, a másik élethez, amelyből nehéz visszavergődni.
Nasztaszja egész éjjel virrasztott, égette a lámpát – az áramot Matyorán még a tavasszal kikapcsolták, és a gépet, amely termelte, elvitték valahová, úgyhogy a matyoraiak visszatértek a petróleumhoz. De hát hogy is alhatott volna Nasztaszja az utolsó éjszakán, honnét vett volna nyugalmat ahhoz az álomhoz. Honnét a gondtalanságot, érzéketlenséget, hogy alhasson? Szüntelenül kapkodott, hogy elfelejtette ezt, amazt. Kereste, nem találta. Sápítozva járt be minden zugot. Tízszer is végigkutatta a pitvart és a kamrát. Kiment gyertyával a csűrbe. Kioldotta, szétterítette a már elkészült batyukat. Rábukkant végre az elveszett holmira, de nyomban keresni kezdett valami mást. S ha éppen nem vesztett el semmit, akkor is csak járkált, keresgélt, félve, hogy itt hagy valamit, ami nélkül nem lehet meg. Üres és visszhangos volt a ház. Mintha bádogból volna, úgy verődtek vissza a falakról Nasztaszja koppanó léptei. Panaszosán zörögtek járásától a nyitva hagyott védőtáblák az ablakon. És ez is – azért nem csukták be az ablaktáblákat, hogy el ne aludjanak, vagyis hogy el ne késsenek. De hát hogy lehet aludni így? Rég elmúlt az az idő, amikor sokáig aludtak. Erről az éjszakáról nem is beszélve.
Nasztaszja az értelmetlen buzgólkodás közepette nemegyszer megállt: hol is van ő? Itthon van? Nem itthon? Csupasz falak a bekeretezett fényképek után maradt fehér foltokkal, az ablakközben meg nagy kör – a tükör nyoma; csupasz közfalak, csupasz padló, nyitott ajtók; kemence, amely fölött csak volt a függöny; üres akasztók, üres sarkok – minden üres, csupasz, rideg. A bejáratnál betyárzsákmányként halmozódik a három batyu és a nagy, vasalt láda, amelyekbe belezsúfoltak mindent. Csak a függönyök maradtak az ablakokon. Nasztaszja először levette őket, de látta, milyen szégyenletesen pucér így a ház, és nem bírta ki. Visszaakasztotta. Aztán előszedte az ócska futószőnyeget, visszaterítette a régi helyére a küszöbhöz, és így beszélt hozzá kedvesen: „Hát való tán neked, aranyoskám a városba utazni? Változtatni az életeden? Maradj, ahogy feküdtél, maradj itthon. Neked nem Jegorra vagy énrám van szükséged, hanem arra, hogy közel légy a küszöbödhöz. Ez már így van. És maradj is itt, senki nem bánt. Olyan lesz, mintha nyugdíjban volnál." Ezután Nasztaszja beszélni kezdett csaknem mindenhez, amit megérintett. „Te utazol, utazol, hiába is bujkálnál. Téged nem hagylak itt. Az olyan lenne, mintha a kezem veszteném el. Ne is kérd, úgysem hagylak. Hiszen maradnék én magam is, de hát nem lehet." „Jaj, terólad meg egészen megfeledkeztem. Csússz csak ide. Van itt még teneked hely. Csússz hát, csússz!" „Szívesen, de hogyan? Hogy vinnélek el? Jó volna elvinni, csakhogy nem megy. Mit tehetünk? Maradj itt. Eljövök – látjuk még egymást."
Nasztaszja arra készült, szeptemberben visszajön krumplit ásni.
Jegor apó gyanakodva fürkészte a feleségét. Pünkösd óta egy könnycseppet sem ejtett, mintna végre valóban megértette volna, hogy utazni kell, visszaút nincs, akár sír, akár nem. Addig Nasztaszja folyvást könnyben úszó szemmel járt, szipogott, mégpedig minél inkább közeledett az elutazás, annál többet. Csinál valamit, félbehagyja, néz, mered Jegorra. Az odafordul, Nasztaszja meg: 
–  És ha mégsem utaznánk, Jegor? És ha mégis itt maradnánk? Fognánk magunkat és itt maradnánk.
–  Ó, te megátalkodott – mérgelődött Jegor. – Hányszor kell neked ugyanazt elmondani. Kinek kellünk mi itt? Kinek?
–  De mi lesz velünk ott? – És máris könnyezett. Egy óra múlva kezdte elölről.
Egy hete, hogy kikötött az első úszóbolt az idei nyáron. Az, amelyik a bójaőröket látja el; Jegor apó meghallotta, odafutott, és vásárolt két üveg gyenge vörös bort meg mahorkát. Az egyik üveget megitták az ünnepen: kettesben ültek – ennyi a család. Jegor apó az utóbbi időben, mintha csak idejekorán próbálna elszokni lassacskán Matyorától, és hozzászokni a magányhoz, kerülte az embereket. Mindig csak otthon volt. Nasztaszja a bortól elbágyadt; szerencsétlen fejében valami elmozdult:
–  De te meg én, Jegor, ugyanígy egymás mellett leszünk ott is – mondta. – Mi legyen most már... Mit tehetünk?
–  Rég rájöhettél volna már – örült meg Jegor. De nem nagyon bízott Nasztaszja hangulatában. Találgatta, meddig tart majd ez a belátás.
–  A gyerekeket elvesztettük... Honnan lennének most már – folytatta töprengő megadással az öregasszony –, de mi ketten... Talán csak megleszünk... Végtére ott is csak emberek élnek. Mit számít, hogy ismeretlenek. Majd összeismerkedünk. Ha meg nem, hát ketten leszünk. Mit tehetünk?! Ne sírj, Jegor...
Ezzel Jegor megbékélt: csak mentül könnyebb legyen elutazni. Azóta mintha elvágták volna, sehol egy könnycsepp. Nasztaszja csak akkor emelte nagy, püffedt arcát az öregre, amikor már nem bírta tovább, és engedetlenül rángatózó alsó ajkát harapdálva azt mondta:
—  Ne sírj, Jegor... most már... lehet, hogy csak megleszünk.
Elmúlt az utolsó matyorai éjszaka, megkezdődött az utolsó reggel. Csak pitymallat előtt, amikor Jegor már rákiabált, dőlt le egy picit Nasztaszja – vattakabátot terített a ládára. De nem jutott el az álomig. Meg sem mártózott benne, fölkelt máris. Jegor még feküdt. Nasztaszja kiment a házból, álldogált a tornácon. Süttette magát az imént előbukkant nappal. Körülnézett. Látta a maga Matyoráját. A falut és a szigetet. Majd rövid gondolkodás után felsóhajtva, átnyalábolt egy ölnyi tűzifát, visszament, befutott a kemencébe. Jegor meghallotta. Morogni kezdett.
–  Mi az, vénasszony? Végképp elment az eszed?!
–  Nem, Jegor. Be kellett utoljára gyújtani – ellenkezett Nasztaszja sietősen –, hadd maradjon a meleg. Amíg mi térülünk, fordulunk, le is ég. Meddig tart az? Ez már így van. Hogy hagyhatnánk hideg kemencét magunk után? Ejnye, Jegor?
Befutott, fel melegítette a legutolsó főztjét, besöpörte a szenet a kemencelyukba.
Ragyogónak ígérkezett az idő. Jó napra esett az öregek választása. Makulátlanul, derülten tündöklött a hatalmas, száraz ég; zengőn heves a nap. A rend kedvéért megindult egy kis felszél, de azután, mielőtt még az első hullámot felverte volna, elült. Kifárasztotta a csönd. A folyó felszíne meggyűrődött, de máris kisimult. A csengő, világos nap alatt, kora reggel óta zengett és ragyogott minden. Szem elé került, előtárulkozott a legkisebb apróság is. Gazdag és pompázatos volt a matyorai föld. Erdőben, mezőn, partokon buján zöldellt a sziget. Teljes erejéből görgött az Angara. Élni, s még élni ilyen időben, lelket melengetni a körbepillantással, számítgatni a termést, s gabonát, a kisebb és nagyobb veteményeket, a bogyókat, a gombát, mindenféle hasznos vad növényt! Várni a szénakaszálás, azután az aratás idejét! Lassacskán készülődve hozzájuk, lassacskán halászgatni a napról napra következő munkát, minden erőlködés nélkül fokozni a nyári tetőpontig – bizony sok éven át így éltek, s nem tudták, micsoda élet ez...
Teát ittak. Nasztaszja utoljára melegítette fel a szamovárt. Ám a sebtében való teázás nem adott élvezetet. Hiszen siettek, elüldögélni nem volt idejük. Nasztaszja kiöntötte a maradék forró vizet, kirázta a szenet, s letette az útrakész szamovárt az ajtóhoz, a kijárat közelébe. Jegor a fészerből kigördítette a talicskát; megfogták a ládát, úgy erőlködtek, hogy majd beleszakadtak, s végül abbahagyták: nem tudták felemelni. Jegor apó dühösen és fejvesztve – itt még csak hagyján, mert itt még lesz aki segít, de mit csinálnak majd ott – megparancsolta, hogy szedjék le előbb az asztalt. Pedig úgy tervezték, hogy azt viszik utoljára. Az asztalon kívül a berendezésből magukkal vitték még az acélsodronyos, szétnyitható vaságyat, két gyalogszéket és az edénytartó polcot. A tyúkketrec, a lócák, a dikó, a másik asztal, a kemence, a pince berendezése, az ajtók ottmaradtak. Sok minden maradt a csűrökben, a szekérszínekben, az udvaron, veremben, istállóban, a szénatartóban, függőpriccseken. S mind olyasmi, ami apáiktól, nagyapáiktól származott. Ami percenként létfontosságú volt itt, és nyomban feleslegessé lett amott. Edényfogó vasak a kemencéhez, serpenyő, dagasztóteknő, kavarófák, vasfazekak, kéregkosarak, korsók, dézsák, hordók, piszkavasak, a szövőszék.. . És még: villák, ásók, gereblyék, fűrészek, fejszék (a négy fejsze közül csak egyet vittek el), köszörűkő, vaskályha, talicska, szán... És még: csapdák, hurkok, fonott szájkosarak, sítalpak, mindenféle vadász- és halászeszköz, mindenféle mesterségbeli szerszám. De minek felsorolni mindezt, minek a szívet gyötörni. És senkinek sem lehet eladni vagy odaadni, mert mindenkinek egy a gondja: hova tegye a magáét. Kidobni kár, de az új palotába a régi lomokkal mégsem lehet behurcolkodni. Azonkívül ott szükség sem lesz rájuk. Nasztaszja mindent megragadott, mindent hurcolt a poggyászkupacba, Jegor apó meg kiabált: – Hová, hová?! Az anyád mindenit!
–  Nem, Jegor. Nézd meg. Egészen jó ez a teknő, mint az új. Vizet lehet benne tartani.
–  Lökd vissza, ahol volt, a többi közé. És többé hozzá ne nyúlj! Vizet tartani... Minek neked a vizet tartani?
De ő maga azért vitte a puskát, egy öreg tizenhat kaliberes, tulai fegyvert. S minden muníciót, ami volt hozzá. Ámbár kétséges az is, hogy a puskának az ő korában, nagyvárosban, még hasznát veheti-e. De a puska az puska, nem teknő, és semmi kincsért nem bírt volna megválni tőle. Nasztaszja viszont nem akarta itthagyni a rokkát. Amikor Jegor apó meglátta Nasztaszja kezében, újra rákiabált. Hová? De Nasztaszja határozottan elhárította:
–  Nem, Jegor. Amikor fonalat kell fonni... hogy lehetne rokka nélkül?
–  Ó, te megátalkodott. Annyi most a kócod, amennyit a rokkan találsz. Semmivel se több. Honnét vennél kócot?
–  Nem, Jegor... – Nasztaszja megmakacsolta magát, vitte a rokkát. Rátette Nasztaszja az asztal mellé, mindjárt az első fordulóban felülről pedig egy batyuval szorította le. Jegor apó eltolta a talicskát a partra, ahol a bójaőrtől kölcsönkért nagy, teherszállító csónak állt. Ezen kellett az öregeknek leevezni Podvolocsnajába, a kikötőhöz, ahova este megérkezik a gőzhajó. Onnan ők tovább utaznak, és a csónakot az ottani bójaőrnél hagyják. Pavel Pinyigin, a Darja fia, felajánlotta, hogy elvontatja őket a motorcsónakjával a kikötőig, hogy ne kelljen evezniök, de az apó visszautasította:
–  Az Angarán, jól van, húzz keresztül. De aztán már elmegyünk magunk. Hová sietnénk? Szép lassan lecsónakázunk a hajóig. Legalább még egyszer megnézzük az Angarát.
Alig gördítette ki Jegor apó a talicskát, megjelent Darja. Álldogált egy kicsit az udvaron, szánakozva figyelt valamit, fölment a tornácra, és óvatosan maga felé húzta az ajtót.
–  Nasztaszja – szólította a gazdasszonyt, bár nem tudta, otthon van-e.
–  Gyere, Darja, gyere – szólt Nasztaszja. – Elmegyünk Jegorral. Ott is emberek élnek...
–  Összeszedelőzködtetek? – kérdezte belépve Darja.
–  Aha, Jegor meg sír, sír, nem akar utazni. Mondom neki: „Ne sírj, Jegor, ne sírj" – Nasztaszja tekintete megakadt Darján, mintha csak most ismerte volna fel, s összerázkódott. Elhallgatott. Vagyis látszott, hogy teljesen eszére tér. – Gyere, Darja... – suttogta bűntudatosan. Látod... ez már így van... – és a batyukra mutatott a padlón, a csupasz falakra, jelezve, hogy szívesen lenne észnél, de nem bír. És panaszos hangon kérte: – Darja, tarts meg engem jó emlékezetedben...
–  És te is engem – kért bocsánatot a hosszú, egymás mellett töltött életért Darja, és a fejkendője csücskével megtörölte nedves szemét.
–  Emlékszel? Gyerekeink voltak.
–  Hogyne emlékeznék?!
–  S honnan vegyünk most? Magunk vagyunk. Mondtam is Jegornak: „Menjünk el, Jegor, nincs mire várnunk. Mehetünk." O meg. ..
Nasztaszja elakadt, erőtlenül leereszkedett a lócára. Darja odament, és leült mellé. Kínos volt ülni a kifosztott, üres házban – bűntudatot keltő, keserű érzés volt ülni a házban, amelyet itt hagynak a halálnak. És változtatni nem lehet, nincs olyan segítség, ami változtatna, és elviselhetetlen nézni, hogy vakulnak a falak, s az ablakokon hogy árad be a fény, amelyre már senkinek sincs szüksége.
Nasztaszja megszólalt:
–  Szeretnélek megkérni valamire, Darja. Majd elfelejtettem. Vedd magadhoz a mi Nyunyánkat. Vedd magadhoz.
–  Miféle Nyunyát?
–  A macskánkat. Emlékszel a macskánkra?
–  Ühüm.
–  Most elszökött valahová. Alighogy csomagolni kezdtünk, elszökött, és nem jön. Vedd magadhoz, és etesd, míg vissza nem jövök.
–  De hát nekem már kettő is van. Anfíssza, amikor elment, ideadta az övét. Mit csináljak velük?
–  Nem, Darja, a Nyunyát magadhoz kell venni – Nasztaszja nyugtalan lett –, a Nyunya szelíd cicus, neked nincs ilyened. Vinném én, semmiért itt nem hagynám, de Jegor azt mondja: a hajóra nem engedik föl. Na és ha csakugyan nem engedik föl, elpusztul a Nyunya. Neked semmi gondot nem okoz, még csak nem is eszik, legfeljebb egy cseppecskét, ha odavetsz neki néha.. .
–  Istenem... a Nyunyával... ha meglátom, magamhoz veszem, de ha nem kerül a szemem elé, tegyen amit akar, nem fogom befutni a szigetet miatta.
–  Nem, Darja, visszajön. Magától. Nagyon értelmes cica. És ha ránézel, én is eszedbe jutok. Mintha emlékül hagynám itt. És ha visszajövök, elviszem. .. Csak addig kell tartani, hogy éhen ne vesszen.
–  Csakugyan visszajössz?
–  Hát hogy lehetnénk meg ott krumpli nélkül? És ha még egy telet megélünk, hogy lehetne krumpli nélkül? – Úgy rémlett, Nasztaszja másvalakihez beszél; Darjához szólva nyögésbe veszett a hangja: – Jaj, miféle tél lesz az ott? Egyetlen napot sem látok magam előtt. Jaj, Darja, mit vétettünk mink?
Visszatért Jegor a talicskával zörömbölve, és az öregasszonyok felálltak. Újra nekiestek a ládának, most már hárman, és újra otthagyták – kevés volt az erejük; úgyhogy Darjának át kellett kiáltania Pavelért. Pavel átjött, csudálkozva sandított a fura ládára, amely alkalmatlan volt az utazásra: – azért készítették valaha, hogy mozdulatlanul álljon az idők végezetéig – de nem szólt, hallgatott erről az öregek előtt. Csak később, amikor nagy nehezen feltuszkolták a talics-kára és rákötözték, akkor tanácsolta:
–  Te Jegor bácsi, ha megérkeztek Podvolocsnajába, azonnal menj Miskához. Eszedbe ne jusson egyedül erőlködni.
–  Ugyan... – az apó legyintett. – Ezt a terhet meg nem emelem. Teletömte az a buta fejű mindennel. – Jegor apó Nasztaszját akarta felelőssé tenni a ládáért.
–  Semmi Jegor, semmi – Nasztaszja nem hallotta meg, csak bólogatott nagy fejével, és közben körülnézett, mintha még mindig keresne valamit.
A ládát Pavel szállította. Jegor apó mellette ment, és hogy le ne essen, a nagy, csavart rézkarikát tartotta. Pavel segített levinni aztán még a többi holmit is, és segített berakni a csónakba, azután lehúzta a csónakot a vízre, ellenőrizte a merülést – éppen megfelelő volt. Visszagurították a talicskát. Jegor apó beállította a fészerbe, óvatosan leeresztette a két rúdját a földre. De azután ki tudja miért, mást gondolt, fölemelte és a falnak támasztotta.
Az udvaron kodácsoltak a Vera Noszarjevának eladott tyúkok. Három tyúkot levágtak – kettőt megettek, egyet megfőztek az útra. Négyet pedig élve megvett tíz rubelért Vera. Ezek az ostobák meg csak visszajönnek erre az udvarra. Nem értik, hogy ez idegen már, és halott. Az üszőt százharminc rubelért megvette a szovhoz, meggazdagodtak: ennyi pénz! De az üsző a Béresen legelt, jó, hogy legalább azt nem kellett látni. És kész. Pedig volt valami gazdaságuk... Nem ölbe tett kézzel töltötték az életet, és most minden befért egyetlen csónakba. Elveszhetne az is, oly mindegy már...
Szaporodtak a házban a látogatók: átjött Katyerina és Szima a gyerekkel. Hallgatva, leverten ültek, elvesztették mind a szavakat, s csak a szemükkel kísérték Nasztaszját, aki továbbra is az egyik sarokból a másikba támolygott, mintha folyvást keresné, de nem találná önmagát – azt, akinek el kell utaznia. Amikor Jegor és Pavel beléptek, az öregasszonyok ijedten összerezzentek, s csak ültek tovább, készen az utolsó vezényszóra. Jegor apó azonban elővette az úszóboltban vásárolt második üveg bort; kihozták Pavellel, és a lóca elé állították az asztalt a sarokból, és az öregasszonyok, örömükben, hogy még nem kell felállni, fészkelődni, szuszogni kezdtek. De legjobban Nasztaszja örült. Vidám lett, kacagott, és nekifogott elmesélni, hogy fűtötték be ma utoljára a kemencét.
Két pohár volt; először Pavel és Jegor apó emelték fel őket.
–  Indulásra, vagy mi? – kérdezte bizonytalanul Pavel. Mondani kellett még valamit, tehát hozzátette: – Sokáig éljetek, Jegor bácsi, Nasztaszja néni.
–  Éljünk – Jegor apó úgy nyomta meg a szót, hogy az szinte nyikkant egyet.
Pavel kiitta, ami a poharában volt, és ment szedelőzködni. Az öregasszonyok megint elcsendesedtek. Aprókat kortyintottak a borból, mintha tea volna, fintorogtak és szenvedtek tőle, s ezzel a szenvedéssel igyekeztek elnyomni azt a másikat. Jegor apó is felállt, rágyújtott – az öregasszonyok a szemükkel kísérték – és kifelé menve figyelmeztette őket:
–  Mindjárt jövök, szomszédasszonyok. Indulnunk kell.
Az öregasszonyok az orrukat fújva beszélni kezdtek. Valamennyien egyszerre kérték Nasztaszja bocsánatát, de hogy mi a bűnük, mire a mentegetődzés, maguk sem tudták: annál inkább igényelte ez az ismeretlen bűn a könnyebbülést. Nasztaszja se nem látott, se nem hallott; bólogatott: ha már megindult, ha vinni kezdte az ár, minek a parti köveket számlálni. Azok a parton vannak.
–  Viszed a szamovárt? – kérdezte Szima a küszöbnél álló, ünnepi tisztára fényesített szamo-várra mutatva.
–  Hát hogyne – bólogatott Nasztaszja –, nem kér enni. Nem engedtem, hogy Jegor vigye, én viszem a kezemben. De a házban becsomagolni nem szabad, majd a csónakban becsomagolom.
–  Miért nem szabad? – Valamiről beszélni kellett, hát beszéltek.
–  Hogy lássa, merre visz az út. Ez amolyan babona.
–  Mihozzánk már egy babona sem illik – hárította el Darja –, nem vagyunk mi arra alkalmas emberek. Hanem azt kitalálhatta volna valaki, hogy legalább a szamovárt beletegyék a koporsóba. Mi lesz ott velünk szamovár nélkül?
–  Hát ott ugyan minek az neked?
–  Teát inni. Minek másnak?
–  Jegor meg én mindjárt indulunk – szakította félbe Nasztaszja ezt a felfogása szerint üres beszélgetést. – Lehet, hogy semmi... Mindjárt indulunk. Mindent a partra vittek már.
És mintha hallgatózott volna, az alkalmas pillanatot kiiesve, Jegor apó bekopogott az ablakon, jelezve, hogy ideje indulni.
–  No, máris indulunk – telt meg buzgó örömmel Nasztaszja, és elsőnek ugrott fel az asztaltól – mondtam én... Megyünk, megyünk Jegor! – kiáltotta hirtelen, váratlanul megváltozva, rémülten. – Várj meg engem, Jegor, el ne menj.
Nasztaszja felemelte a szamovárt, s az ajtó felé sietett. Az öregasszonyok felé fordulva szótlanul, a tekintetével sürgetve őket. Darja felállt, s lassú mozdulattal keresztet vetett az üres sarok felé. Utána búcsúzóul keresztet vetett ugyanoda Katyerina is. Megálltak, vártak valamit Nasztaszjától, valami ilyen esetekben szokásos cselekedetet. De Nasztaszja végképp elvesztette a fejét. Semmire sem emlékezett, és nem csinált semmit. A tornácon letette a szamovárt, a helyére a fal mellé, ahol rendszerint forrni szokott, és amikor az öregasszonyok kijöttek a házból, sietősen, nehezen találva a kulcslyukba, lakatra zárta az ajtót. Megfordult – Jegor már a kapunál volt –, s teljes erejéből utánakiáltott.
–   Jego-or!
Az öreg meghőkölt:
–  Jegor! A kulcsot hova?
–  Az Angarába – köpött egyet Jegor apó.
És többé meg sem állva befordult a kis utcába, azzal a figyelemmel rakosgatta a lábát, amellyel néha előkészítünk és emlékezetünkbe vésünk minden egyes lépést.
–  Add ide! – Darja a szája elé szorította a kendőjét, hogy fel ne zokogjon, elvette a kulcsot, és a tenyerébe szorította. – Hadd legyen nálam. Én majd átjárok, vigyázok.
–  A kaput csukd be! – Nasztaszja erről nem feledkezett meg; mintha vihogott vagy mosolygott volna: arca, amelyről viszont megfeledkezett, amelyre nem figyelt, hol egyik, hol másik oldalra billent. – Különben bejön a jószág és mindent összerondít. Ez már így van.
–  Itt vagyok én közel. Mindennap átnézhetek. Erre ne is legyen gondod.
–  Mi meg Jegorral elmegyünk ...
A nap már magasan járt, de azért még délelőtt volt, amikor Nasztaszja és Jegor elhagyták Matyorát. Teljes erővel sütött a nap, kifakult a sziget zöldje. Nedvesen szikráztak a víz alól a kavicsok. Forró, tündöklő pászmákkal lobogott, csillogott az Angara. Csivogva vetették bele magukat ebbe a szikrázásba a sarlósfecskék, és el is tűntek benne. Ott ahol tiszta a víz sodra s a magas derült ég mélyen a víz alá merült, az Angara mintha zengve, a levegőben repült volna.
A csomagokkal teli csónak ott állt a pallónál, amelyről vizet szoktak merni. Az öregasszonyok Nasztaszja nyomában leereszkedtek a köves partra. A magas part alól Matyóra falu nem látszott már. És hallani sem lehetett a falut az Angara miatt. Nasztaszja letette a szamovárt a csónak orrába, és visszament az öregasszonyokhoz búcsúzkodni. Azok már restelkedés nélkül hüppögtek. Szima unokája a nagyok könnyeitől megrémülve hangosan sírt. Nasztaszja sorjában kezet fogott az öregasszonyokkal – másképpen búcsúzni nem tudott –, és a fejét ingatva ismételgette:
—  Semmi, semmi... Talán majd csak megleszünk... Jegor apó sürgette.
Nasztaszja a lába elé nézett, kinyújtott karjával valamit mintha elhessegetett volna, fölment a pallóra, még egyszer gyorsan körbepillantott, és belépett a csónakba.
–  A Jegor meg sír, sír – kezdte az öregre mutatva, és elakadt. Jegor apó arccal a part felé fordult, és háromszor – jobbra-balra és előre – mélyen meghajolt Matyóra előtt. Azután gyorsan ellódította a csónakot és belehengeredett.
–  Nasztaszja, Nasztaszja! – kiabáltak az öregasszonyok.
–  Semmi, semmi – állt kiegyenesedve, könnyeit törölgetve és mormogva Nasztaszja. Majd hirtelen, mintha összeroppant volna, lerogyott a batyukra, és felüvöltött.
Jegor apó sietve evezett a parttól befelé. Ott a mélyvízben Pavel várta őket a motorcsónakjában. Amikor a sodrás elkapta a csónakot, Jegor apó átdobta Pavelnek a vontatókötelet; Pavel beindította a motort – a csónak az öregekkel megindult, siklani kezdett –, mind gyorsabban és gyorsabban, mind tovább és tovább, lefelé az Angarán.
A kanyarban rövid időre előtárult, és máris újra eltűnt Matyora falu.

(Folytatjuk)

Fordította: Harsányi Éva