Regény egy rendkivüli emberről (3)

DANYIIL GRANYIN: 
A Bölény


Nyolcadik fejezet

A Szerző feljegyzései itt megszakadnak, és minden átmenet nélkül átadják helyüket a denaturált szeszről szóló leírásnak. Hogy ezt minek is mondta el, azt most már nehéz lenne megmagyarázni. A Szerző, vagyis én, csak úgy-ahogy, hevenyészve jegyeztem le, amit lejegyeztem, volt, amit le sem írtam, fülem hegyezve hallgattam, saját kedvtelésemre, elfeledkezve kötelességemről. Vitába szálltam a Bölénnyel, villogtam, ahelyett, hogy hallgattam, emlékezetembe véstem, lejegyeztem volna mindent – mert hát ez az író dolga. A Szerző most vádolja magát, meg akarja osztani az olvasóval kései bánatát. Ha a Szerző szerényen, legalább néhány éven át egyszerűen rögzítette volna azt, amit látott; hallott – abból sok történet kerekedhetett volna ki. A Szerző soha nem látott ilyen naplót. Akik naplót vezetnek, általában olyan eseményeket vesznek bele, amelyek szerintük többé-kevésbé fontosak, említésre méltóak. Méltatlannak tartják lejegyezni az asszonyok beszélgetését a boltban, az ebédet az étkezdében, azt, hogyan zajlott le a szülői értekezlet az iskolában, a piaci árakat... De honnan tudhatjuk, mi érdemel említést és mi nem?
„A denaturált szesz zöld volt, mint a kerenka...” Ez a mondat azért érdekes, mert a korszakot tükrözi. Senki se tudta közülünk, hogy a denaturált szesz valaha is zöld lett volna, és azt se tudtuk, hogy a kerenka – az Ideiglenes Kormány által kibocsájtott pénz, a Kerenszkij-bankó – szintén zöld volt.
A denaturált szeszbe hánytatógyökeret vagy valami más vacakot kevertek. A háború alatt Oroszországban szesztilalom volt. A raktárakban felgyűlt a vodka, a tiszta szesz, de még a denaturált szesz is. Ilyen raktárak voltak Kasinban, nem messze attól az állami gazdaságtól, ahol Koljusa pásztorkodott. Amikor Kasinban hozzáfogtak, hogy megsemmisítsék a készleteket, a falusiak egy öreg munkásaktivistát, Iván Ivanovicsot meg Koljusát küldték a helyszínre. Fogatot adtak nekik meg korsókat. Kasinban bábeli zűrzavar keletkezett. A Vörös Hadsereg parancsnokai először megpróbálták a földre engedni a vodkát. Egy időre kinyitották a csapokat, a vodka az utcán folyt végig. Az iszákosok belevetették magukat a vodkatócsákba. Az asszonyok letérdeltek, és merőkanállal edényekbe merték a sáros folyadékot. Koljusa most is tudományosan közelített a dologhoz, meggyőzte Iván Ivanicsot, hogy nincs értelme a vodkához törtetniük, a szeszhez kell eljutniuk. De nem engedték őket. Akkor a denaturáltszesz-készletekhez fordultak, hiszen az is csak szesz. Megtöltötték a korsóikat a „zöld kígyóméreggel”. Nagy nehezen tudták onnan kiverekedni magukat. Életveszélyes akció volt: cölöpökkel, feszítővasakkal törtek át! Jó, hogy időben, még a lett segélycsapat érkezése előtt végeztek. Koljusát majdnem megölték. Ebben az ostoba helyzetben úgy agyoncsapták volna, mint egy legyet. Aztán megtanította a falusiakat, hogy lehet megtisztítani a denaturált szeszt az undokságoktól. Ám azok a lepárlószerkezetek, amelyeket ő eszkábált, természetesen lassan csöpögtek. Így a folytonos részegségtől tulajdonképpen megóvott.
Olyan egyéniség volt, hogy inkább habzsolta az életet, mintsem elrejtőzött volna a laboratórium csendjében. Mintha tudta volna, mi áll előtte. Ifjúsága csöppet se hasonlított egy tudós ifjúságára.
Énekléssel is karriert csinálhatott volna. Néhányszor ezzel is megkísértette a sors.
Mire a tífusz után hazatért Moszkvába, a lakásukba bizonyos Egertéket szállásolták be. Maga Egert, egy volt templomi karnagy akkor a Vörös Hadsereg kórusát vezényelte. Ahogy meghallotta, hogyan énekel Koljusa a fürdőszobában, megpróbálta őt rábeszélni, álljon be a basszus szólamba. Annál is inkább, mert Koljusa volt már kórustag. Énekelt a gimnáziumban, énekelt templomi kórusban, énekelt az egyetemen is a Tatyjana napi diákünnepen. Koljusa rajongott a közös éneklésért. Ahol csak tehette, kórustag lett, még a kalugai kormányzóságban, az aratókórusban is. Nem pályázott szólista babérokra, éppen a közös éneklés összetartó ereje tetszett neki. Mindenben az egyéniség dominál, itt pedig – milyen érdekes – épp a kórus közösségi jellege vonzotta, az, hogy eggyé forr a többiekkel, maga se hallja magát a hangok hatalmas egységében, ahol nincs én, ahol csak mi vagyunk.
A Vörös Hadsereg kórusa férfikar volt. A kórustagok két Vörös Hadsereg-beli fejadagot kaptak, ami megfelelt a frontadagnak; ezen elvolt édesanyja és két nővére is.
Akkor járt le a betegszabadsága. A Vörös Hadsereg körzeti énekkarába való áthelyezése céljából Koljusa megjelent a városparancsnokságon, méghozzá japán karabélyával és tölténytáskájával. Sokáig ácsorgott a kapuban, simogatta arcához szorított karabélyát. Nem vigasztalta a felettesektől kapott köszönet sem – őt akkor Moszkva városparancsnoka elé mint a Vörös Hadsereg mintakatonáját vezényelték, aki tífuszos lázában is megőrizte fegyverét, töltényeit.
– Miért adta le a karabélyát? Hisz akkoriban meg is lehetett tartani.
– Lehetni lehetett volna, de ha egyszer az volt a parancs, hogy le kell adnom! Számára a parancs az parancs volt, a törvény az törvény, helyes, nem helyes, de be kell tartani, ha egyszer törvény. A lázadó különös törvénytisztelete volt ez;
Ritka szép basszusa volt. Nem tudom, szólistaként mire vitte volna, de kórusban pótolhatatlannak tartották Koljusát. Hangja és zenei hallása az életben nemegyszer segített neki, volt, hogy megmentette. 1916-ban Grabar és Muratov rábeszélte, hogy gyűjtsön bublikokat. A bublik a raszkolnyikok ikonja, de perecet is jelent. Miklós uralkodása alatt újra üldözték a raszkolnyikokat, és parancs volt rá, hogy el kell kobozni az ikonjaikat. Ezért az ikonok sarkába lyukat fúrtak, felfűzték őket egy zsinegre, és a „perecfüzért” leadták az egyházi hivatalnak. Koljusát megbízták, hogy utazzon Karéliába, és a kolostorokból meg a templomokból gyűjtse össze ezeket a „perecfüzéreket”. Szabályosan kifizették, majd az expedíció nekivágott a Ladogának, aztán csónakon az Onyegán meg gyalog eljutottak Kandalaksáig. Megérkeznek egy faluba, teázgatni kezdenek, ő meg máris rázendít egy dalra, az éneklő koldusok „repertoárjából”:

Hej, hallgasd csak ezt a galambkönyvet,
S ebben a kilenc százseny hosszú könyvben...

Az volt még a csoda, amikor egy paplány gitározott, Koljusa románcokat énekelt, a lány pedig „füzért" adott cserébe.
Gyermekkorában Koljusa kérte, hát elvitték Moszalszkba. Évente kétszer, pünkösdkor meg az őszi böjt vigíliáján egész Oroszországból a kolostorba gyűltek a főpapok, hogy basszushangú protodiakónust válasszanak. A klasszikus diakónusbasszusok a Novoszibkovszkij kolostorban és a Tyimofejevékhez közeli Moszaiszkban voltak. Koljusa hallgatta még a mellettük elhaladó zarándokokat is, akik északra, a szolovecki szentéletűekhez és délre, a kijevi Barlang-kolostorbeliekhez tartottak. Egyházi dalokat énekeltek.
Koljusa sok egyházi éneket ismert, és nem is volt annál érdekesebb, mint amikor valahol a bioiskolában, a tábortűz mellett, a mozsajszki víztározónál vagy Miasszovó-ban, a Dél-Urálban, a szokványos bugyuta kiránduló dalocskák helyett ő réges-régi, mindenki számára ismeretlen szent énekekre zendített rá.
„És most oldozz fel...”, „Teljesedjék be az én imádságom...” – kezdte egészen mélyen. Majd hirtelen komédiázva átváltott.

Tíz méltóság van angyali,
Ugyanannyi arkangyali,
Három személyben az Isten, 
Mennyek országában trónol,
A földünkön uralkodik,
Ő a mi urunk-királyunk.
Adakozzatok a vaknak, Krisztus nevében!

Mihail Vasziljevics Nyesztyerov és Iván Florovics Ognyov elvitte őt, a suhancot az esti áhítatosságokra, ahol jó diakónusokat lehetett hallani. Alighogy elkezd énekelni a pap, Iván Florovics máris ellenőrzi, honnan kezdi az Apostolt: ha nem a legmélyebb C-ről, akkor kisfiú még. A jó pap két és fél oktávot kiénekelt.
Tényleg, kik is voltak ezek az öregek? Nyesztyerov Mihail Vasziljevics például nem a festőművész volt? Hirtelen belém villan, ellenőrzöm a keresztnevet, az apai nevet. Valóban ő az, a festőművész, egyik legkedvesebb festőm. Hát Ognyov Iván Florovics? Az enciklopédiában olvasom, hogy híres orosz hisztológus, akit Kasszo, a reakciós művelődési miniszter 1914-ben elbocsájtott a moszkvai egyetemről. Ők ketten, Nyesztyerov és Ognyov tehát barátok voltak, és a sors valahogy összehozta őket Koljusával. Hármasban járták a moszkvai templomokat. Mit találtak vajon ebben a fiatalemberben? A papok énekén kívül ugyan mi kötötte őket egymáshoz? Hisz Nyesztyerov az idő tájt már híres festő volt... Számtalan kérdés merül fel bennem. Annak idején, amikor a Bölényt hallgattam, nem szakítottam félbe, nem kérdezősködtem. Túl későn kaptam észbe. Minél jobban belefeledkezem az életébe, annál többször ütközöm bele mulasztásaimba.


Kilencedik fejezet

– Ilyen hanggal miért döntött a tudomány mellett?
– Mivel akkoriban még nem szaporodtak el a tudománnyal foglalkozó paraziták, és nem voltak nagy kárára hazánknak.
Mi az, harapunk? A Bölény nevet. Mindig így van: sosem a várt választ kapjuk tőle.
– Huszonegyben-huszonkettőben kevés időm volt. Megengedhetetlennek tartottuk, hogy pénzt keressünk a tudománnyal, mi rendes munkával kerestük a pénzt.
Hogy mi mindennel foglalkozott? Arató-, kaszáló- és másfajta gépeket javított, mellékesen is keresett a falusiaknál. Ez volt nyáron. Télen előadásokat tartott. Rábeszélték, hogy adjon elő zoológiát az újonnan szervezett Precsisztyenszkij munkásfakultáson. Ez volt egyik első népművelő vállalkozása a moszkvai értelmiségnek, amely, mihelyt túljutott az éhezés okozta sokkon, a maga módján segíteni kezdte a forradalmat. Hatalmas volt a munkásfakultás, közel huszonötezer hallgató. Összegyűjtötték a leszerelt katonákat, hogy fölkészítsék őket a felsőfokú tanintézetekre. A munkásfakultáson a Bölény fizetést kapott meg szerény fejadagot. A fizetés semmit sem ért, azon egyszerű oknál fogva, mert körülbelül egy trolijegyre lett volna elég, troli viszont nem járt. 1920-21-ben a moszkvai élet még nem állapodott meg, még nem rendeződött. A Tyimofejevék házához közeli Szmolenszk téri piac kongott az ürességtől. A nemrég még lármás, kiabálástól hangos piactéren beszögezett bódék szomorkodtak. A szemetes téren héjak, papírok, ganéj között cvikkeres öregasszonyok, öregemberek kószáltak, szégyenlősen hadarva kínálgattak mindenféle szükségtelen holmit – kávédarálót, fekete fátyolszövetből varrt, üveggyöngyös estélyi ruhát, sárga papírrózsákat, leszakított parolijú és paszományú egyenruhát. Cserébe került mindenféle jegyes kenyér száraz serclije, szappandarabok, kék papírba csomagolt szürke cukordarabkák, nyolcad font mahorka, de többnyire inkább annak is a fele.
Hogy további keresethez jusson, klubokban kezdett forradalmi jellegű zoológiai előadásokat tartani. Ezért vöröskatona-fejadag járt. Egyszer, hívatták a Vörös Hadsereg Központi Klubjába. Hatalmas hallgatóság gyűlt össze, vagy másfélezer ember, parancsnokok és parancsnokfeleségek. Kiderült, hogy a nagy francia forradalomról hirdettek előadást. Összekevert valamit a vezetőség. Koljusa széttárta a kezét: ő státusban levő biológiaelőadó, mi köze neki a Bastille-hoz, a Konventhez meg a jakobinusokhoz? Ebből igazán semmi se tartozik a biológia körébe. A klubvezető a fejéhez kap: „Mit csináljunk? Krisztus szerelmére, segítsen!” Koljusa csak nem áll kötélnek.
Valaki emlékezett, hogy a klubnak van egy diapozitív sorozata a festészet és az építészet történetéből. Mi lenne, ha kiválogatnánk közülük a francia forradalomhoz is kapcsolható diákat?
– Ez már mindjárt más! – Koljusa felélénkült. – Konyítok valamit a művészethez, érdekelnek a stílusirányzatok – a rokokó, a barokk. Legyen ez a cím: „Stílusváltás az európai építészetben és festészetben a nagy francia forradalom idején”.
Ki gondolta volna, mi lesz az eredménye a klubvezető iránti együttérzésének? Az előadás sikerült, mindenkinek tetszett. Koljusa lelkesen „váltogatta” a stílusokat, és összefüggésbe hozta őket a forradalommal. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy mint sokoldalúan képzett elvtársat hamarosan kinevezték a Hadseregellátás Központi Vezetősége Kulturális-Felvilágosító Bizottságának elnökévé. Sőt mi több, kiutaltak neki még egy fejadagot, továbbá rendelkezésére bocsájtottak egy kétfogatos kocsit kocsissal. Ez felért egy automobillal.
Elég komikus látványt nyújtott Koljusa, amint aktatáskástul fölült a fogatra, és így szállították az egyetemre, ahol a halaival bíbelődött, előadásokat hallgatott, majd a hivatalába vitték, azután pedig maga tartott előadásokat.
Az összes lehetséges foglalatossága közül a tudomány volt a legkevésbé kifizetődő. A tudományos munka nem hozott se fejadagot, se pénzt, se dicsőséget. Akkoriban kevesen foglalkoztak tudománnyal. Nem csupán önzetlenek voltak, csodabogarak is. Vagy éppen különcök. Ez még inkább megerősítette a független, tudománytól, bogaraitól, kémcsöveitől és képleteitől rabul ejtett magányos farkas alakját. A tudományt magáért a tudományért művelték, engedelmeskedve a tudásszomj ősi, ki tudja miért kifejlődött ösztönének. Úgyhogy a Bölény válasza az én kérdésemre – hogy tudniillik miért is döntött a tudomány mellett – nem is volt olyan huncut.
Meg kell jegyeznünk, hogy Koljusa előtt kitárultak az előkelő karosszékes, reményteljes irodák ajtajai. Fiatal, frontról érkezett vöröskatona, művelt, mégsem monarchis-ta szakember, még diák. Akkoriban a „diák" szó kitüntetően hangzott: az elnevezésben megőrződött valami haladó a raznocsinyecektől, a demokratáktól. Így tudott előrejutni, mégpedig gyorsan. A puhán rugózó kocsi könnyedén, vidáman szaladt vele ezen az úton. Jó kapcsolatai voltak, a szülei is az akkori értelemben vett tűréshatáron belül voltak: apja, bár nemes, de szállítási és közlekedési mérnök, nem gyáros, nem burzsuj; a hozzá hasonlók segítették a forradalmárokat. Kropotkin rokona. Jól forog a nyelve, abban az időben pedig a szónoki adottságok valóságos kiváltságot jelentettek. Egyszóval teljesen megfelelő személy volt a gyors előremenetel szempontjából. Eljött az idő a fiatalok, a nagyhangúak, a vakmerőek számára. És szüksége volt az erős és rendíthetetlen elhivatottságra, hogy visszatartsa a kísértéstől. Annál is inkább, mert nem bűn, nem az ördög kísértette meg, a kultúrához, a műveltséghez való össznépi nekibuzdulás ejtette rabul őt is. Alig vonult el a forradalom vihara, a remények tiszta levegője még a Koljusánál jóval tapasztaltabbakat is megrészegítette. Hisz ő reggel fogaton indul az egyetemi laboratóriumba, szégyenkezés nélkül gördül a feljáró elé, ahová gyalog érkeznek a tiszteletre méltó professzorok és akadémikusok.
Fenntartással kell élnünk: nem kellett gyötrelmeket elviselnie. Nem szabad érdeméül tekinteni, hogy leküzdötte a megpróbáltatásokat. Nem választott, nem kereste a maga útját, a kitérők, útvesztők után nyugodtan lépett rá újra, úgy, mint ahogy az ember hazatér.

Tizedik fejezet

A híres Nyikolaj Konsztantyinovics Kolcov volt a tanára, az, aki a mai genetika, a kísérleti zoológia néhány fontosabb elméleti állítását kidolgozta, az, aki megalkotta, felvetette, megállapította... és így tovább és így tovább; Kolcov érdemeinek sora hosszú és vitathatatlan. De Kolcovnak is megvolt a maga tanára: a szintén híres zoológus, Mihail Alekszandrovics Menzbir, az orosz ornitológia és állatföldrajz szülőatyja, Darwin tanainak kiváló hirdetője. Menzbirnek is voltak tanárai, a legfontosabb talán Nyikolaj Alekszejevics Szevercov, aki az állatökológia megalapítója, azé a tudományé, amelyet először ő és tanára, Karl Francevics Rulje dolgozott ki. A tudománytörténetben mint „nagyszerű zoológus, kiemelkedő elméleti biológus, az evolucionista zoológusok első orosz iskolájának megalapítója” ismert. E lánc mentén messzire lehet jutni, nemzedéktől nemzedékig, a jelentősektől a kiválókig, és örvendezhetünk: szerencsés esetre bukkantunk, nem minden tudósnak van ilyen kiváló „családfája". A Bölény tudományos családfája terebélyes, hatalmas és tiszteletre méltó. Nem kevésbé híres, mint nemesi családfája. Koljusa biológiai iskolájának ágas-bogas fája jó származással és örökséggel, első osztályú hagyományokkal látta el őt. A forradalom se törte derékba e tudományos családfát. A professzorok professzorok maradtak, a pontyok pontyok, a tengeri rák is ugyanúgy viselkedett, mint a Romanovok alatt.
Koljusa őszintén szólva szeretett dicsekedni őseivel mind anyai, mind apai ágon. A róluk mesélt történeteket azonban össze se lehet hasonlítani a Kolcovról és Menzbirről szólókkal – utóbbi akkor a moszkvai egyetem rektora volt.
Ami Kolcovot illeti, hogy miféle ember is volt – vannak kétségbevonhatatlan, általános definíciók róla: tehetséges, rendkívüli munkabírású, végtelenül tisztességes. A továbbiakban megoszlanak a vélemények. Koljusa számára az volt a leglényegesebb, hogy Kolcov ragyogó zoológus. Kevés a jó zoológus. Jó matematikus, fizikus, kémikus van elég. Ám zoológus, ráadásul jó, kevés van, több kellene belőlük, annál is inkább, mert ők rendszerint jó emberek. Koljusa mélyen meg volt győződve arról, hogy a zoológusok abban különböznek az egyéb művelt emberektől, hogy az átlagnál jobbak.
Kolcov összehasonlító anatómusként kezdte. Első dolgozatának témája a béka volt. Első felnőttkori munkája pedig az ingola feje. Eredetileg tehát, akárcsak a Bölény, ő is „vízi" zoológus. Az ingola fejéről írott munkája rögtön klasszikussá vált. A változatos tengeri faunáról Kolcov áttért az állatok formájára – miért ilyen alakúak az állatok, miért nem másmilyenek –, aztán eljutott a sejtformákhoz.
Kolcov jelentősége túlmutat a genetikán, iskolája szélesebb, mint amilyennek ismerik. G. G. Vinberg igazított el e kérdésben.
– Kolcov kísérleti biológiával kezdett foglalkozni, alapított egy intézetet, aminek Kísérleti Biológiai Intézet lett a neve. Ma ezt magától értetődőnek tartjuk, de akkor, kilencszáztizenhétben volt benne valami különös, mondhatnám furcsa. A tizenkilencedik századi biológia leíró jellegű volt. Kolcov kísérleti irányzata ironikus mosolyra késztette a professzorokat. Azzal kezdte ugyanis, hogy a biológiához csatolta a fizikai kémiát. Ily módon tanulmányozni lehetett az élő sejteket, különféle környezetbe lehetett helyezni őket és így tovább. Ez az újfajta megközelítés új reményeket keltett.
Maga Vinberg nem volt Kolcov tanítványa, de Szkadovszkijtól tanult, aki viszont Kolcov tanítványa volt. Ismerte Kolcovot, és megpróbál tárgyilagosan szólni róla. Száraz, karcos hangját néha nevetés élénkíti, nyilván sok minden felidéződik benne. Egyelőre kedves részleteket közöl a rajzokról, amelyeket Kolcov színes krétával, nagy szakértelemmel vázolt a táblára.
– A tudósok akkoriban semmiféle juttatást nem kaptak, kizárólag a tanításból éltek. – Georgij Georgijevics már éppen sóhajtozni kezdene a sorsukon, de inkább hümmög. – A tudomány aranykora... A forradalom kezdetén Kolcovot valami homályos váddal letartóztatták, golyó általi halálra ítélték. Hamarosan tisztázódott az ügy, kiszabadult. A Kísérleti Biológiai Intézet kiadványának első számában tudományos cikket közölt arról, milyen hatással vannak az ember súlyára a pszichés élmények. Azt részletezte, hogy miután halálra ítélték, csak tessék-lássék evett. A kalóriatartalom ennyi és ennyi volt, kielégítő, ő azonban ennyit és ennyit fogyott. Míg a főbelövésre várt, önmaga megfigyelésével foglalkozott. Külseje? Imponáló. Tolsztojing, széles öv, elegancia. – Vinberg szünetet tart, és változatlanul száraz, karcos hangon folytatja. – Mint a Macska Maeterlinck darabjában – nem változtat az intonációján —: fehér bajusz, mindig borongós-vidám hangulat. Liberális, de nem találta a helyét a moszkvai egyetem oktatóinak körében.
A kék madár Macskájával való összehasonlítás aligha tisztán külsődleges. Georgij Georgijevics Vinberg legjelentősebb hidrobiológusunk, a Tudományos Akadémia levelező tagja, aki nem dobálózik feleslegesen a szavakkal.
– Nagyon kezdetlegesen értelmezte a sejtet. Sokszor komolytalan dolgokért lelkesedett. Például azért, hogyan lehet megfiatalodni. A gondolkodó lovakról címmel is írt cikket.
Vinberg szemében ezek a dolgok megbocsáthatatlanok. Innen a „Macska”. De rögtön megbizonyosodhattam, hogy e véleményét egy másfajta is követi. Kolcov feleségére emlékszik. Gúnyosan, leereszkedően kezdi:
– Hisztérikus, buta, szeszélyes nőszemély volt, imádta hangoztatni, hogy férje iránti szerelme a sírig tart, kijelentette, hogy nem éli őt túl. Nevettek rajta. Amikor meghalt Kolcov – hirtelen halt meg, éppen Leningrádban volt –, egy munkatársa elrohant az asszonyhoz. Minden eshetőségre készen, hisz ki tudja, mi történhet. Annyira egykedvűnek látta az asszonyt, hogy megnyugodott, és hamarosan csalódottan távozott a temetést intézni. Amikor visszatért, holtan találta az asszonyt.
Hangja még mindig száraz, karcos. De számomra ez már nem fontos. Most értem meg beszédstílusának lényegét. Ironizál, hogy ne legyen érzelmes, mert e történetben minden a feje tetejére állt. A szerelem tragédiája megváltoztatott minden téves, felszínes véleményt erről az asszonyról. Más színben tűnik fel hisztérikussága azokban a Kolcov számára egyre vészterhesebb években. Mert micsoda remek asszony, aki ennyire tud szeretni! Ő, Marija Kolcova méltó volt a férjéhez.
Vlagyimir Jakovlevics Alekszandrov Kolcov 1928-as, történelmi jelentőségű előadásával kapcsolatban az előadó impozáns külsejére emlékezett – bársony öltöny, hosszú szárú csizma –, és arra, ahogy a kiejtést tanította: nem kromozóma, hanem kromoszóma. Az előadás lényegét: a mátrixszal – a kromoszóma burkával – kapcsolatos fejtegetését Alekszandrov nem értette meg, bár fiatal volt és minden újra fogékony.
– ...És mások se fogták fel – töpreng. – Nincs ezen mit csodálkozni. Túl korai volt. A tudományban egészen természetes az a mechanizmus, hogy az újnak ellenállnak. Csak úgy kell beállítani, hogy ne fékezze a mozgást. Vagyis megfelelő súrlódás szükségeltetik, hogy túl ne szaladjon. Telt-múlt az idő, a mátrixokra szükség volt, és meg is jelentek. Akkor emlékeztek vissza Kolcov előadására. De van ennél még bosszantóbb is. Ezerkilencszázötvenben ünnepelték a Mendel-törvények születésének ötvenedik évfordulóját, amelyeket ezerkilencszázban fedeztek fel ismételten. És ami igazán csodálatraméltó: három tudós egymástól függetlenül, egy időben fedezte fel őket! És mindezt harmincegynéhány évvel Mendel után. A genetika ezerkilencszáztól indult viharos fejlődésnek.
Hát így van ez: ha túl nagy az előkészület, a felfedezés túllő a célon.
Kolcov tanítványai saját kedvenc elméletüket választják ki a mester munkáiból, mindenki a saját szája íze szerint formálja meg alakját, rajzolja meg portréját. Ha ezeket egymásra helyeznénk, az ábrázolás nem lenne valószerűbb, a véletlen vonások nem tűnnének el. A kép elmosódottabb, ami élővé teszi, az eltűnik belőle. Körülbelül ez történik manapság a Bölénnyel is. Tanítványait hallgatva az ember egyre inkább elbizonytalanodik, milyen is lehetett a valóságban: az egyik éles szeműnek tartja, a másik naivnak, a harmadik zárkózottnak. Az egyik idealistának, a másik materialistának. Néhányan azt állítják, hogy hívő volt, mások azt, hogy csak élete utolsó éveiben kezdett Istenről gondolkodni, megint mások azt bizonygatják, hogy mindig is ateista volt. A szokásos história.
Ami pedig Koljusának a tanárához való viszonyát illeti, ebben nincsenek variánsok. Amikor az emberek eltávoznak, alakjuk elmosódik, eltűnnek a fókuszból, csak az emberek közti viszony marad egyértelmű. Lám, hol marad a legbiztosabb nyom!
Menzbirnek persze Kolcovon kívül voltak más tanítványai is. Kolcovnak Menzbiren kívül voltak más tanárai is. De lehetett akárhány tanára, ő volt a Tanár Úr, és a legjobb tanítványok között is létezik a legkedvesebb Tanítvány.
Koljusa számára a Tanár Úr Kolcov volt, Kolcov számára a Tanítvány Koljusa. Maga Kolcov Tanítványként hasonlított Koljusához – elszánt fiatalember volt, szerfelett radikális baloldali nézetekkel, aminek következtében keményen összetűzött Mihail Alekszandrovics Menzbirrel. A húszas években a tanítványok és a tanárok soron következő nemzedéke gyakran megvitatta ezt az összetűzést, és ez az ősrégi, mondhatni történelem előtti eset komoly hatást gyakorolt a Bölényre.
Történt pedig, hogy Kolcov, aki kapcsolatban állt a liberális körökkel, forradalmi könyveket rejtegetett a laboratóriumban. A reakció évei voltak ezek, és Menzbir, amint tudomást szerzett az ügyről, megrótta Kolcovot. Az rá se hederített. Akkor Menzbir egyszerűen elvette Kolcovtól a szobáját, és szigorúan figyelmeztette: ha egyszer lehetőséget kaptál, hogy tudománnyal foglalkozz, akkor ne kalandozz másfelé. Erre a konfliktusra különféleképpen emlékeztek, különféleképpen is ítélték meg, de a húszas évekbeli Kolcov lógó, tömött bajsza alól azt dörmögte, hogy ő, a fiatal docens ostoba volt, bajba sodorhatta volna a laboratórium vétlen munkatársait, hisz egész paksaméta tiltott könyvet tartott ott; „Mihail Alekszandrovics végül is helyesen tette, hogy kidobott a brosúráimmal együtt”. Menzbir pedig, elnyújtva a szavakat, ősz fejét csóválva így magyarázott: „...veszélyes életkor ez, hiszen azt méltóztatnak hinni, hogy a politikai kétértelműségek a legfontosabb foglalatosság, fogalmuk sincs arról, hogy hasznosabb a normális tudományos munka. Az oly nehezen felállított laboratóriumot veszélynek kitenni, már megbocsássanak, nem tudtam. Semmi pénzért sem. Hála Istennek, Nyikolaj Konsztantyinovics ma már megért engem.”
Koljusa vöröskatona múltja perbe szállt az ilyesfajta érvekkel. Tudta, milyen drága és fontos lehet az ezekben a brosúrákban foglalt igazság, csak az zavarta meg, hogy Kolcov csatlakozott Menzbirhez, a tapasztalatok magaslatáról igazolta a tudomány kikezdhetetlen elsőbbségét a politikai indulatok lázas összevisszaságával, a brosúrákkal szemben, amelyek igazság helyett agitációt tartalmaznak, ma ilyet, holnap olyat. Tisztelt tanárai nem szégyelltek így beszélni, bár még hevesen gyűléseztek, brosúra- és plakáteső zuhogott, mindent átitatott a politika, felhívások hangzottak, úgy rémlett, egyedül segítségükkel lehet az új élet irányába fordítani az ormótlan orosz gépezetet. Az öregek azonban kitartottak a maguké mellett. Előbb-utóbb csak megértik, hogy az egyedüli cél a tudomány szolgálata, az nem vezet félre, abban nem csalódik az ember. A tudomány, a laboratóriumi munka, a természet titkainak kifürkészése – mindez szép volt, egyértelmű, és elhatárolt az egyéb kötelességektől. Ha pedig előbb-utóbb megértik, akkor már jobb előbb, amíg még friss erőben vannak. Mégsem teszünk nekik szemrehányást, együgyűség lenne fanatikusoknak, a tudomány megszállottainak nyilvánítani őket. A „megszállottság” szó amúgysem illik hozzájuk. Ők odaadóan és szeretettel szolgálták a tudományt, de még számukra is a tudomány fölött állt – a becsület és a tisztesség. 1911-ben, a moszkvai egyetemen történt események idején ugyanez a Menzbir a cári kormány tettei elleni tiltakozása jeléül lemondott rektorhelyettesi tisztéről, és otthagyta a tanszéket, amelyet vezetett. Vele együtt több professzor kérte a nyugdíjazását: K. A. Tyimirjazev, P. Ny. Lebegyev, V. I. Vernadszkij, Sz. A. Csapligin, Ny. D. Zelinszkij.
Meghívták Ny. K. Kolcovot, felajánlották neki, hogy vezesse Menzbir tanszékét. Mi másról álmodhatna egy fiatal docens? Kolcov habozás nélkül visszautasította az ajánlatot. Sértve érezte magát, hogy képesnek tartanák ilyen alantas lépésre. így más jelölt után néztek. Alekszej Nyikolajevics Szevercovra esett a választás, aki azelőtt a kijevi egyetemen dolgozott. Ő rá is állt. Kijevből Moszkvába költözött, és elfoglalta tanára tanszékét. A szituáció azért volt kényes, mert Alekszej Nyikolajevics Szevercov Menzbir híres tanárának, Nyikolaj Alekszejevics Szevercovnak volt a fia. Menzbir igen nagy tiszteletben tartotta tanára emlékét. Az apa igen becsületes, köztiszteletben álló ember hírében állt. Anekdotákat meséltek szórakozottságáról, de szerették, és büszkék voltak érdemeire. És akkor egyszerre ez az eset a fiával! Mindenkit borzasztóan elszomorított a dolog, de nem tudtak neki megbocsájtani – ezt a lépést mindenki egyöntetűen elítélte. A közvélemény ítélete szörnyűbb a bírósági ítéletnél. Nincs fellebbezés. Nincs óvadék, nem lehet védekezni. A közvélemény a tisztesség íratlan törvényei szerint ítélkezik. E törvények alapján az ifjabb Szevercov lépése tisztességtelennek találtatott, így aztán Szevercov csinálhatott bármit, próbálhatott laboratóriumot létrehozni, iskolát alapítani a morfológusoknak, kitértek előle. Jó monográfiákat írt, elméletet dolgozott ki az új tulajdonságok ismérveiről, azok változásáról, egyszóval nem kis érdemeket szerzett, mindazonáltal az a bizonyos história sokáig árnyékként kísérte, nem kopott le mellőle. A közvélemény azokban az években nem tűrte a hatalom előtti hajbókolást, megvetette a kormányzattól kapott jutalmakat, könyörtelenül elítélte a hazugságot, a tények meghamisítását... Kolcov lépése volt a norma, Szevercové a norma megsértése. Menzbir idősebb tanítványai – Szuskin, Kolcov – és a fiatalabbak az évek során megenyhültek, és látva, hogy Szevercov milyen nehezen vészeli át a teljes kiközösítést, azt tanácsolták neki: Alekszej Nyikolajevics, el kell mennie Menzbirhez és meg kell követnie, máskülönben minden marad a régiben. Szevercov vonakodott, de aki bűnös, az bűnös, a beismerés nem alacsonyít le. Végül így is tett – elment Menzbirhez, hamut hintett a fejére, megbánta a vétkét.

Tizenegyedik fejezet

Régóta szeretnék könyvet írni a becsületről és a becstelenségről. A különféle forrásokból megismert tetteket, nemes cselekedeteket gyűjteném össze benne, a tisztességnek, a nagylelkűségnek, a jóságnak, a becsületességnek, a lélek szépségének példáit.
Abban a könyvben írnék Pjotr Nyikolajevics Lebegyevről, akinek szintén 1911-ben kellett döntenie, elhagyja-e a moszkvai egyetemet. Hihetetlen erőfeszítések árán létrehozta az első orosz fizikusiskolát – sok fiatal munkatársat gyűjtött maga köré, akiket aztán nem tudott otthagyni. És a laboratóriumot, ahol belekezdett új munkájába – ugyan hogy hagyhatná ott? Hova menjen? Miből éljen? Moszkvában nem volt más fizikai intézet. Próbálták rávenni, hogy maradjon, tanítványai meg néhány oktató a lelkére beszélt. Meg is bocsátották volna neki a hitszegést, mert mindenki megértette szorult helyzetét. Kínlódott, egyre kínlódott, de mégiscsak úgy döntött, hogy otthagyja az egyetemet. Látszott, hogy megértette: nem találna mentséget magának. Nem tudta kivonni magát a tiltakozásból, bár, akárcsak Menzbirt, őt sem érdekelte a politika. A helyes tetteket egyébként nem kell magyarázni, indítékukat nem kell keresni.
Abba a becsületről szóló könyvbe bekerülne Charles Darwin és Alfred Wallace kapcsolata. Milyen gálánsán engedték át egymásnak az elsőbbséget! Számomra különösen Alfred Wallace lépése rokonszenves. Mint ismeretes, Nyugat-Indiából elküldte Charles Darwinnak cikke kéziratát, amelyben a természetes kiválasztódás elméletét, a kiválasztódás meg a létért vívott harc közötti kapcsolatot taglalja. Tizenöt oldalon keresztül kifejtette mindazt, amit Darwin maga A fajok eredete című művében nyomdai leadásra készített elő. Barátai, akik tudták, hogy Darwin húsz éve kezdett bele munkájába, elhatározták, hogy egyidejűleg közlik Wallace cikkét is meg azt a magánlevelet is, amit Darwin egy évvel azelőtt írt, s ami munkája annotációját tartalmazta, és hogy mindkét munkát a Királyi Társaság, a Royal Society elé terjesztik. így is történt. Wallace kijelentette, hogy túlságosan is nagylelkűek vele. Elkövetkezendő kitűnő munkáiban, amelyek valamiben újból megelőzték Darwint, soha egyetlen szóval se formált jogot a világhírre, ami Darwinnak és hatalmas művének jutott. Ő volt az, aki először használta a „darwinizmus” kifejezést.
Írnék azokról a tudósokról, akik saját tévedéseiket bátran leleplezték. Úgy, mint Dolivo-Dobrovolszkij orosz villamosmérnök, aki sokéves munkáját képes volt teljesen megsemmisíteni, miután bebizonyosodtak korlátai. Azokról a tudósokról, akik visszaadták akadémikusi címüket, amikor az Akadémia másokkal igazságtalanul járt el.
Vagy egy XVII. században élt cambridge-i matematikaprofesszorról, Sir Barrow-ról. Látta egyik új tanítványa sikereit, és mindenkinek dicsérni kezdte a tehetségét, hamar elismerve fölényét. Sőt mi több, visszautasította az egyetemi katedrát, követelve, hogy hadd foglalja el tanítványa, akit akkoriban alig ismert valaki. Az ifjú tanítványt Isaac Newtonnak hívták. „Az ön helye itt van – mondta neki tanára – az enyém pedig lejjebb.”
Megírnám Paul Kammerer öngyilkosságának történetét. Az osztrák zoológus szentül hitt a szerzett tulajdonságok öröklődésében. Kísérleteket végzett, hogy ezt bebizonyítsa a foltos szalamandrán és a dajkabékán. Kinevették, de ő annál makacsabbul kitartott. Arról írt könyvet, hogyan alakított át egy békát másfajtává, arról, hogy állítólag más színű kopulációs kefékkel rendelkező békát kapott. Akkor Nobel amerikai zoológus Bécsbe érkezett, és vizsgálat alá vette a preparátumokat. Miután figyelmesen megvizsgálta a dajkabékák kopulációs keféit, felfedezte, hogy fekete tussal preparálták őket. Ezt a históriát nagydobra verték, és a tudósra záporoztak a vádak. Öngyilkos lett. Később kiderült, hogy Kammerer tévedése jóhiszemű volt. Szörnyű csapás volt számára, amikor fölfedezte, hogy az egész munkája hamisítvány. Néhányan tudni vélték, hogy rábízta magát egyetlen laboránsra, aki elébement Kammerer vágyának, hogy a várt kopulációs keféket kapja meg az utódokban is. A laboráns, nyilvánvalóan, hogy megszabaduljon a főnökétől, vagy talán azért, hogy a kedvében járjon, tust fecskendezett beléjük, és Kammerer lelkesen fogadta a régóta várt „eredményt”. Ami a tudós szomorú történetében vonzó, az a neve becsületének megvédése. Nem tudott úgy élni, hogy a tények meghamisításával vádolták.
E történetek közé került volna a Ny. K. Kolcovról szóló is. 1893-ban Moszkvában, a Nemesi Kaszinóban rendezték meg a Természetkutatók és Orvosok Összoroszországi Kongresszusát. A kongresszus társadalmi eseménnyé vált. Az orosz tudomány hírt adott magáról. A kongresszusra az orosz értelmiség legkülönfélébb köreiből érkeztek vendégek. Még Lev Tolsztoj is jelen volt. Az egyik előadást Alekszandr Andrejevics Kolli, a szerves kémia professzora tartotta. Kolcov, aki akkor még diák volt, végighallgatta az előadást. Kolli azt a kérdést tárgyalta, hogy a kicsiny sejtből hogyan öröklődnek a tulajdonságok. Molekulák segítségével talán? Nem, ehhez túl kevés a molekula. És ha nem molekulárisán, akkor hogyan?
Erre a kérdésre Kolcov adta meg a választ. Csakhogy művében a szerzőséget átengedte Kollinak, noha Kolli nem válaszolta meg a kérdést. Kolcov azt tartotta, hogy ötlete Kolli pontosan föltett kérdésének köszönhető. Ezért nincs joga magának fenntartani a szerzőséget.
Néha Kolcovot kiáltják ki a molekuláris biológia megalapítójának. Kockázatos dolog ezt kategorikusan kijelenteni. Mondjuk inkább azt, hogy egyik megalapítója volt. De hogy fejlődéstanilag hogyan alakult ki minden, arról ő semmit se mond. Az „evolúciós gén molekuláris alapon” gondolatot Koljusa fejleszti tovább. Addig azonban eltelik még egy kis idő. Addig még nagy gyakorlatra kell szert tennie, el kell végeznie az egyetemet, és mindenekelőtt a Tanár Úrtól kell tanulnia.
Kolcov tanítványai teljes erőbedobással dolgoztak, és nagy gyakorlatot szereztek. Koljusa a diákok középnemzedékéhez tartozott. Kolcov tanszékén, laboratóriumaiban tanult-dolgozott Csetverikov, Szerebrovszkij, Szkadovszkij, Asztaurov, Frolova, Zsivago. Ez a nemzedék segített megszervezni az addig még nem létező gyakorlati munkát. Akárhol járt is később Koljusa – német, olasz, angol, amerikai egyetemeken –, a Kolcov-szemináriumokhoz hasonló szinttel sehol sem találkozott. A gyakorlati képzés két évig tartott. A diákok először gyűrűsférgekkel, majd ízeltlábúakkal, végül alacsonyabb rendű gerincesekkel bíbelődtek – mindegyik a lancetta alatt végezte. Mivel a diákoknak meg kellett keresniük a kenyerüket – előadásokat tartottak, ácsoltak, javítottak, forrasztottak, ki mihez értett- Kolcov huszonnégy órán keresztül nyitva tartotta a laboratóriumot. Mindenki akkor járt be dolgozni, amikor tudott. Választottak egy napot - általában a szerdát –, amelyik mindenkinek megfelelt, amikor is tanár tartott előadást azokból az anyagrészekből, amelyeket a közeli hetekben a diákoknak föl kellett dolgozniuk. Néhány foglalkozást maga Kolcov vezetett. Többnyire olyan témát választott, amit szeretett, vagy amin belül valami újat fedezett fel. És így ment ez két éven keresztül, szerdától szerdáig. Preparátumokat készítettek, megtanulták megkülönböztetni az egyedeket, baktériumtenyészeteket vizsgáltak. Mindenkinek megvolt a maga amőba-, ostoros- és infusoriakultúrája. Rögzíteni kellett minden osztódási, szaporodási szakaszt, össze kellett vetni, le kellett rajzolni őket. Ugyanezt tették a szivacsokkal, a tömlős állatokkal is. És mindezt önállóan végezték. Felboncoltak mindenféle furcsaságot, a regenerálódást, a transzplantációt figyelték ebihalakon, gőtéken. Mindenki maga pepecselt, fedezett fel, csodálkozott, tévedett, kérdezett – kutatónak érezték magukat. Tanulmányozza a puhatestűeket – Vinberget ezzel bízták meg. És hogyan tanulmányozza őket? Elkezdett kérdezősködni. Összezavarodott. Aztán rájött a dologra. Végül azt javasolták, számoljon be róla a szemináriumon. Voltak kislétszámú speciális kollégiumok. Szergej Nyikolajevics Szkadovszkij vezette a hidrofiziológiai, Dmitrij Petrovics Filatov a kísérleti embriológiai, Pjotr Ivanovics Zsivago a citológiai kurzust. E nevek mindegyike megtalálható a biológia történetében. Valahogy úgy adódott, hogy a Bölényt fiatal korától kezdve nem mindennapi személyiségek vették körül.
Hat vagy nyolc speciális kollégiumot hirdettek, egyikre sem volt kötelező járni. Aki akarja, látogatja őket, aki nem akarja, az nem: az ő dolga. Koljusa mint csoportbizalmi nem vezetett katalógust. A szabadság, amelyet a gyakorlat nyújtott, minden parancsnál erősebb köteléknek bizonyult. Minden erejüket a gyakorlatnak szentelték, nyakig belemerültek, egész ifjonti lelkesedésükkel vetették magukat a versenybe, mindent meg akartak érteni, nem akartak lemaradni. Senki nem kérdezte tőlük, milyen nyelven tudnak? Ha egy francia nyelvű cikket adnak, az azt jelenti, tanulj meg franciául, rég föltalálták a szótárat. Koljusának nem volt szerencséje első referátumával: egy olaszul írott monográfiát kapott. Két hónapja ráment. El kellett  olvasnia. Majdnem teljes napokat töltött ébren. Egyszer színházban volt, és a karzaton elaludt. Ülve elaludt. Aztán egyszerre zaj támadt körülötte. Kiderült, hogy két mellette ülő leányzó rúzzsal bohócarcot festett neki.
Az 1917 és 1927 közötti szeminárium résztvevői, mindannyian, akik e tíz év alatt itt dolgoztak, a szerencse kegyeltjének tartják magukat – ez volt éltük legszebb időszaka.
Ha új diák jelent meg, aki Kolcovnál akart tanulni, Koljusa mint csoportbizalmi megismerkedett vele, beszámolt róla Kolcovnak, hiszen tanára általában őt bízta meg azzal, hogy tájékozódjon az új diák felől: miféle szerzet, mit lehet kezdeni vele? Jelena Alekszandrovna Fidler is így jelent meg egyszer. Még a Sanyavszkij egyetemen kezdett Kolcovnál tanulni. Magas, szép arcú, tökéletes alakú lány volt. A híres moszkvai Fidler családból származott, ez a család egy akkoriban igen népszerű leánygimnáziumot vezetett. Ennek a finnyás arisztokratikus modorú kisasszonynak, a mama kedvencének is kijutott a jóból! A dolog lényege az, hogy Kolcov mellett mint oktató dolgozott M. M. Zavadovszkij, aki kirándulást szervezett Aszkanyija-Novába. A Sanyavszkij egyetem hallgatóiból verbuválta a csoportot – ott többnyire lányok tanultak –, és elindultak a természetvédelmi területre. Itt, Ukrajnában azonban már dúlt a polgárháború – Mahno banditái, petljuristák, hetmanok, anarchisták garázdálkodtak bandáikkal. Moszkva felé elvágták az utat, nem tudtak hazatérni, csak a Krímbe mehettek, úgyhogy a lányok szétszéledtek, mindenki ment, amerre a szeme látott. Bőven volt részük kalandokban, Jelena Alekszandrovnának sok mindent át kellett élnie, csodával határos módon menekült meg és jutott Moszkvába 1920–21 telén.
Léna, vagy ahogy Koljusa hívta, Lelka, teljesen megváltozott – megkomolyodott, kivirult. Koljusa, aki a barátnőjének csapta a szelet, egyszerre mindent felfordított, és két hét múlva bejelentette, hogy feleségül veszi Lelkát. Az esküvőt tavasszal tartották, májusban. Regényük viharosan és váratlanul indult mindenki számára, aki a fiút – jellemét, helyzetét, termetét tekintve – jobban hozzá illő lány oldalán szerette volna látni. Lelka fél fejjel magasabb volt nála, és természetük élesen különbözött. Senki nem hitte, hogy ki fognak jönni egymással. Májusban nem ajánlatos nősülni, mondták: egész életetekben marakodni fogtok. Komolyan, egész valójában az esküvő után teljesedett ki a regény, annak arányában, ahogy megismerték egymást. Tényleg összeférhetetlennek látszottak. A lány higgadt, megfontolt, a fiú heves vérmérsékletű, hirtelen haragú; a lány kiegyensúlyozott, következetes, aki a legkülönfélébb emberekkel is tud bánni, ugyanakkor kellő távolságot tart, a fiú üvöltözik, szitkozódik, bármilyen társaságba könnyen beleveti magát, és rögtön hozzácsapódnak az érdekes emberek. Lelka házias, rendre van szüksége, s úgy tetszett, csak azért teremti meg ezt a rendet, hogy a fiúnak öröme teljék szétrombolásában. A lánynak Koljusánál jobb volt az emberismerete, kötelességtudó, megbízható, gazdaságosan tudta vezetni a fiú rendszertelen háztartását. Az emberek előtt mindig rendezett frizurával, választékos öltözékben mutatkozott, zöldes, nyugodt szeme ragyogott; a fiú meg orosz kihajtós ingben, kutatóútjain elnyűtt nadrágban, ráadásul mezítlábasán feszített. Nyakló nélkül evett, dohányzott, ivott, míg a lány éppen csak hozzáérintette az ajkát a pohárhoz...
Mint biológus a lány tökéletes végrehajtó volt, volt türelme aprólékos, hosszú időt igénylő kísérletekhez, ott aratott sikert, ahol türelemre, pontosságra volt szükség, arra, hogy ezernyi ismétlődő megfigyelést dolgozzon föl az ember. Képes volt szétválogatni, analizálni száztizenkétezer legyet, és közte meg tudta találni a tizenkét fehérszeműt – egy másik kísérletben megtalálta a röntgennel besugárzott legyek utódait, kilencvenezer közül ki tudta választani a három vörösszeműt.
A közös munka erős kapocs volt közöttük, aztán szorosabbá tette kapcsolatukat az idegen ország is, ahová egyszer csak odacseppentek. Az évek múlásával a férfinak nagyobb szüksége volt az asszonyra, mint neki rá, ő azonban egyre büszkébb volt férjére, akivel szemben a többi férfi mindenben alulmaradt. Azokkal unalmas, sótlan volt az élet, nem volt bennük elég kurázsi, tűz.
Se a férfi, se a nő nem mesélt nekem kapcsolatukról, én se akarok semmit se hozzákölteni. Soha nem láttam, hogy a hétköznapi, szokásos értelemben véve veszekedtek, becsmérelték volna egymást. Nem engedte a kölcsönös tisztelet. Egymás között persze összezördültek néha, előfordultak sértődések, szóváltások, de nem köznapi szinten, egyikük sem alázta meg a másikat. Én akkortájt találtam rájuk, amikor Lelka bonyolította a teljes levelezést, cikkeket, könyveket olvasott fel, mivel a Bölénynek bizonyos események folytán megromlott a látása.
Akadtak futó szerelmi kalandok a férfi életében, nem is kevés, a nők vonzódtak hozzá, de egyik sem tudott olyanná válni a számára, mint Lelka, egyik se tudott olyan fontos lenni, mint a felesége.
Egyébként, ahogy néhány visszaemlékezésből megítélem, túlságosan is leegyszerűsítem a dolgot; az ő szerelmük egyre bonyolultabb lett, a férfi mindig elvesztette és újra meghódította a nőt. És talán jobb is, hogy semmi bizonyosat nem tudunk.

Tizenkettedik fejezet

Azokban az években a tanulás nem tudta fölemészteni kirobbanó energiáját. Gőzerővel bekapcsolódott az Alkalmazott Biológiai Főiskola megszervezésébe. Úgy tervezték, hogy teljesen új típusú felsőoktatási intézményt hoznak létre, három – biotechnikai, mezőgazdasági, közgazdasági – fakultással. Szerette volna valahogy közelebb hozni a biológiát a valódi szükségletekhez, az ország gazdasági feladataihoz. Új főiskolát alapítani, ráadásul az adott körülmények között, hihetetlen boldogságot jelentett -és mennyivel egyszerűbb volt, mint manapság! A fiatal hatalom legfőbb kincse a bizalom volt. Helyiségek bőven álltak rendelkezésre. A főiskola megkapta az Osztozsenkán a volt kereskedelmi iskola pompás, üresen álló épületét, A többit maguk szervezték meg, kerítették elő. Hamarosan megszerezték a jogot arra, hogy fölhasználhassák a Vöröskereszt tartalék készleteit. A szervezet a háború alatt ugyanis különféle laboratóriumi felszereléseket kapott. Koljusa szépen magára öltötte katonaruháját, beült a kétlovas kocsiba – a bakon egy katona –, és egész félelmetes valójában az adott intézmény elé hajtatott. Követelőzött. Mondta a magáét. Szuggesztívan és fontossága teljes tudatában. Új mikroszkópokat, binokuláris és monoku-láris nagyítókat, mikrotomokat, termosztátokat, kémiai edények tárolására szolgáló állványokat kapott...
Huszonháromra a főiskolát jobban fölszerelték, mint az egyetem biológiai laboratóriumát.
Akadt még egy forrásuk. Nem valami becsületes, de mit lehet tenni? A szükség nagy úr. „Másodszor” alkalmazták azt, amit először P. P. Lazarev ötlött ki és kamatoztatott. Pjotr Petrovics Lazarev fizikust, akadémikust, vagy ahogy az ifjúság hívta, Pépélazát, akinek sokkal több joga és lehetősége volt, mint ennek a „hintón járó világmegváltónak”, még Lenin is támogatta, mégpedig az orosz fizikusok és geológusok egész nemzedékeinek a kurszki mágneses anomáliával kapcsolatos álmai miatt. Bejárta – már automobilon! – a legkülönfélébb intézményeket, „a mágneses anomáliával kilincselt”, és mindenre rátette a kezét, ami csak hasznos lehet az anomáliák számára. Hogy aztán el is igazodjék a felszerelésekben, arra már nem jutott ideje. Bárhol edényfelesleg volt, ő megszerezte, így kerültek be aztán konyhai edények is a biológiai tégelyek közé, a laboratóriumi köpenyek, szalvéták és egyebek közé így keveredett ágynemű, fehérnemű, talán még alsónadrág is. Pépélaza ellenőrizte minden, a háború alatt meggazdagodott szervezet készletét, jó részüket elszállította az addigra fölépült biofizikai intézetbe, és a dobozokat a magas kerítéssel védett udvaron helyezte el. Beköszöntött a tél. Koljusa meg a barátai szereztek egy szánt. A sötétség beálltával hárman Lazarev intézetének kerítéséhez álltak. Ketten bemásztak az udvarra, csak megbecsülték, mi lehet egyik-másik dobozban, nekik mire lehet szükségük, azt átadták a kerítésen; a harmadik, aki falazott, elrendezte a szánon a szerzeményt, aztán odébbálltak. Aztán amikor fölbontják az egyik dobozt, látják ám, mi van benne – egy kínai teáskészlet. Káromkodnak – szervizre aztán igazán nincs szükségük. Laborüveg kellene, amit az országban akkoriban nem gyártottak. Mi legyen a szervizzel? Végül törülközőre cserélték. Az eset nem vallott valami magasfokú erkölcsiségre, akárhogy vesszük is, a lopás az lopás, nincs rá mentség. Ők a következőket hozták fel mentségül: először is, nem maguknak kellett, nem nyereségvágyból loptak, másodszor, az életüket kockáztatták: a rend őrei akkoriban nem sokat teketóriáztak, helyben lelőhettek bárkit ilyen mesterkedés közben. A „rablók” logikával nem bonyolították a helyzetet, még azt is érdemükül hozták fel, hogy Kolcovnak semmit se mondtak, nehogy bármivel terheljék az ő lelkiismeretét.
Diákévek... Nincs bennük semmi közös a forradalom előtti diákélettel, és a rákövetkező munkásfakultás nemzedéktől is különböztek. Ezek az első szovjet végzősök kiemelkedően tehetségesek voltak.
Nem voltak csodagyerekek. Koljusa huszonkettedik évében járt, és még mindig diáknak számított. És ezt egy csöppet se érezte terhesnek. Csupán egyvalami foglalkoztatta – olyan gyakorlatot folytathasson, ami érdekli, és a számára szükséges előadásokat hallgathassa. Amikor ezt megtette, úgy tartotta, hogy végzett az egyetemmel, és nem is vágott neki az államvizsgáknak. Nemcsak ő járt ebben a cipőben. Akkoriban sokan szükségtelen formaságnak, a múlt maradványának, bürokratikus csökevénynek tartották a diplomát. A papírnak nem volt ereje, nem tartották fontosnak a tudományos életben; a tudomány ritka népességű táborát rajongók, igazságkeresők, a gondolat kalandjának szerelmesei, egy eszmének, illetve valamiféle homályos ősi akaratnak a lovagjai alkották. Ingyen is a tudományt űzték volna, csak a betevő falatjuk meglegyen. Nem voltak se fanatikusok, se megszállottak, inkább romantikusok.
Amikor Koljusa külföldre utazott, ott se kérték tőle a diplomáját. Karriert tehát papírok nélkül csinált. Miután hosszú Odüsszeiájából visszatért, valamikor az ötvenes években kaptak észbe: hisz ő egy senki. Ráadásul a viharos évek alatt Lelka a gimnáziumi érettségi bizonyítványát sem őrizte meg, így a Bölény mindenfajta képesítés nélküli embernek számított. Nehezen tudták elintézni, hogy a vezető laboránsnak kijáró fizetést megkaphassa...
Ez azonban még odébb van. Egyelőre a KEPSZ [Komisszija po izucsenyiju jesztyesztvennih i proizvodsztvennih szil Rosszii: Oroszország természeti és termelési erőinek tanulmányozására alakult bizottság] mellett működő Kolcov-féle laboratóriumok egyikében kezdett dolgozni. Az intézmények, bizottságok egymás után alakultak meg akkoriban, alig szűnt meg az egyik, már szervezték is a másikat. A nélkülözések, az éhezés ellenére virágzott a tudományos élet. Felépült Lazarev intézete, megerősödött Kolcové, most tűnt fel a Marcinovszkij-intézet, a Közegészségügyi Főiskola. Nem emeltek sokemeletes épülettömböket, ezek az intézmények mai fogalmaink szerint egészen kicsi, régi villákban kaptak helyet, és kevesen is dolgoztak bennük - de mindez a javukra vált. Az se volt mellékes, hogy a világháború majd a polgárháború évei alatt felgyűltek az ötletek, a vágyak, a tervek. Mindez az első adandó alkalommal a felszínre tört, a húszas évek orosz tudománya szárnyakat kapott.
Megújult a Természet című folyóirat, Kolcov elindította a Kísérleti Biológia, Lazarev A Fizikai Tudományok Sikerei című folyóiratot...

(Folytatjuk)

A. FODOR ÁGNES fordítása