Csehov emlékszám (6)

ALEKSZANDR SZEDOJ
A taganrogi évek

Alekszandr Csehov (írói álnéven Alekszandr Szedoj, 1855 - 1913) újságíró és irodalmár, az író bátyja, sokáig a Novoje Vremja munkatársaként dolgozott. Halála előtt néhány hónappal Taganrogba utazott, és sorra járta azokat a helyeket, amelyek Csehov életével és életművével valamilyen kapcsolatban voltak. Élményeit ,,Ötven év után. Egy alkalmi turista feljegyzései" címmel 1912 novembere folyamán a Taganrogszkij Vesztnyikben közölte folytatásokban. E visszaemlékezések alább közölt részleteiben sok olyan tény és utalás van, ami a Csehov műveiben tükröződő taganrogi életre utal.

Alekszandr Csehov (Szedoj)

Évekig kóboroltam széles e világban, amikor a sors újra Taganrogba vetett, ahol a gyermekkoromat töltöttem, és ahol gimnáziumba jártam. Ezúttal természetesen az érdekelt, ami az író gyermekkorára emlékeztetett és ami még abból az időből származott (...)
Csehov gyermekkorában mindenekelőtt nem voltak a városban kövezett utak. Manapság a kövezetlen utak számítanak ritkaságnak, míg annak idején a Régi piacon az akkori postával szemben kis darab kövezett rész ment ritkaságszámba. A postahivatal kifejezés akkor még nem volt használatos, egyszerűen postát mondtunk. Ezzel a hivatalos épülettel szemben macskakővel kezdték kirakni az utat, de már a kezdet balul ütött ki.
Bizonyára az akkori „útburkoló bizottság" hiányos technikai felkészületlensége miatt a kockakövek kimozdultak mélyedéseikből és a fogatok alatt valóságos táncot roptak. Az útburkoló bizottság állandóan javítgatta az utat, de különösebb eredmény nélkül: ha egy követ visszatették a helyére, a mellette levő kezdett mozogni, mígnem odáig fajult a dolog, hogy az utas olykor rémülten kiáltott a kocsisra:
— Hová mégy? Nem látod, hogy arra a kövezett út van?
A Bolsaja utca (ma Lenin utca) többi részére még csak a homokot hordták ki és gúlákba rakták a kockaköveket. A többi utca pedig végképp nem ismerte sem az útburkolatot, sem a járdát. A tavaszi esőzések idején a lakosok ki sem merészkedtek az utcára hatalmas csizma vagy magas szárú kalocsni nélkül. A Régi piac tavasszal és ősszel járhatatlanná vált, az élelem után talpaló háziasszonyok nyakig merültek a sárba a hetipiacon. Ez annál is kellemetlenebb volt, mivel csaknem az egész kereskedelem a Régi piacon zajlott le. Az Új piac kihalt volt, és közepén a félbehagyott Mitrofan templom időtől megfeketedett romjai meredeztek.
A posta kényelmetlen volt. Egy levél feladásához vagy átvételéhez szobáról szobára kellett járni, apró ablakokba kellett bekukkantani. Ezért a postamester, Muzsenko egy kis szárnyat ragasztott az épület oldalához és a közönség rendelkezésére bocsátotta. Így több lett a hely. A posta nem volt mindennap nyitva, mert a levelek csak kétnaponta jöttek, de megesett, hogy még ennél is ritkábban. Ha a tavaszi esőzés idején fordult ez elő, a lakosok búsan bólogatva mondogatták:
—  Micsoda sár! Még a posta se tudott Szambeknél tovább jönni és visszafordult.
Egy levél kerek három hétig ment Taganrogból Pétervárra. A Moszkva —Pétervár közötti Nyikolaj-vasút megépülésével ez egy héttel csökkent és a taganrogiak ujjongtak:
-  Micsoda boldogság! Két hét alatt ideér Pétervárról az újság! Most már a legfrissebb fővárosi hireket kapjuk.
Amikor Anton Csehov megszületett, Taganrogban már szó volt a vasútról. Nyesztor Kukolnyik, az író fáradozott érte, sőt miatta fel is utazott Pétervárra.
A Bolsaja utcában áll Kukolnyik kőből épült sarokháza. Később a nyilvános bírósági tárgyalások bevezetésével, itt helyezték el ideiglenesen a Körzeti Bíróságot.
A régi posta épülete mögött, a Bolsaja utcában volt, de sajnos ma már nem található meg egy a maga nemében történelmi jelentőségű, földszintes, hosszú, fehér ház, amelyben Uljana Andrejevna Martosz, a híres szobrász özvegye lakott. A gimnazista Csehov nemegyszer megfordult Uljana Andrejevna, az akkor már fogatlan öregasszony házában, és mindannyiszor fogfájással jött haza, mert teletömték lekvárral.
Ugyanebben az utcában, Pjoruskin, később Globin üzlete mellett ma is áll Vaszilij Nyikolajevics Tretyakov háza, aki egy ideig elöljáró volt a székesegyházban, és aki a székesegyházzal szemben levő üzletsorban kereskedett. A házat előre átgondolt terv alapján építtette Tretyakov: lent az üzlethelyiségek voltak, az emeleten pedig a Kaszinó, majd a London Szálló kapott helyet. Az egyik üzletben árusított egy ideig Csehov apja, Pavel Jegorovics Csehov. Lakása az udvarban volt, az emeleten. Itt élt a kis Anton Pavlovics, aki ekkor a görög iskolába járt. (...)
A napokban voltam ebben az iskolában (...). A tanítás kizárólag görög nyelven folyt, az orosz nyelv alkalmi tantárgy volt és egyáltalán nem volt kötelező. Megrohantak az emlékek. Milyen cseppnek tűnt most az az osztály, amely gyermekkoromban hatalmas szoba benyomását keltette. Hajdan ebben a kicsiny szobában vagy hetven különböző korú tanuló gyűlt össze a legkisebbektől egész a tizenhét-húsz évesekig. Görög hajóskapitányok, matrózok, ügynökök és kiskereskedők gyerekei voltak. És erre a gyerekhadra egyetlen tanító volt. Teljesen érthető, hogy az eredmények közepesek, a gyerekek pedig faragatlanok voltak. (...)
Ahogy körülnéztem a szobában, eszembe jutottak az „emlékezetes helyek". Itt térdepeltettek, a tanító itt cibálta meg a fülemet és az üstökömet, és a szoba közepén egy szék állt, ami a szégyenpad szerepét töltötte be. Egy nagyobb fiú, akit azzal vádoltak, hogy valami csúnyát firkált a tanitóról a falra, egy kerek napot töltött ezen a széken. Sok minden felbukkant a messzi múltból — és elszomorodtam. Négy évet töltöttem e falak között, s e négy év alatt nem is tudom hányszor jött oda hozzám a tanító, hogy megcibálja a hajam, vagy körmöst adjon, de mindössze kétszer vagy háromszor állt meg mellettem, hogy kikérdezzen, vagy hogy feladatot adjon.
Antosa két évig tanult ebben az iskolában, de még csak görögül olvasni sem tanult meg tisztességesen. Ám minden tavasszal ünnepélyes vizsgákat rendeztek, amelyekre igen tiszteletreméltó vendégeket is hívtak : feleltettek, mi meg válaszoltunk, ahogy tudtunk. És a vendégek a tanulókkal és a tanítóval is meg voltak elégedve. Még könyvjutalmat is osztogattak. Hogy mivel magyarázható ez az ellentmondás? Nagyon egyszerű dologgal. Az életöröm, fiatalság, ösztönös tanulásvágy arra indította ezeket a görög csemetéket, hogy legalább néha belekukkantsanak az ábécéskönyvbe, hogy meg ne haljanak az unalomtól. De az igen tiszteletreméltó vendégek maguk is alig tudták a nevüket a hajó hivatalos iratai alá odakaparni. (...)
Az író apjának üzlete mellett volt a borbély. Iván Andrejevics Zlov arról volt nevezetes, hogy járt Párizsban, ahonnan egész rakomány petróleumlámpát hozott, s ezeket szintén az üzletben árulta. Esténként, a vevők becsalogatására meggyújtott egy tucat lámpát, s olyan kivilágítást rendezett, hogy majd az egész város odasereglett megbámulni.              

Taganrogi utca

Tretyakov házának az emeletén azt a kaszinó-szerűséget elég elegánsan és igényesen rendezték be. A padlóra emberi alakokat festettek, mintha parkett lett volna. Ez nagy ritkaságnak számított, és sok kíváncsit és szájtátit vonzott. Antosa Csehov is nemegyszer beszaladt a szomszéd jogán, és aztán arról regélt az iskolában, hogy milyen fura dolgokat látott ott. Amikor elkészült a ház, a kaszinó-féle emeletet egy Trille nevű monsieur vette ki, konyhája ugyanitt volt az udvaron, épp Pavel Jegorovics ablaka alatt. (...)
Később a Tretyakov háznak ugyanezen az emeletén kapott helyet a London Szálló, ahol esténként női zenekar játszott. Ez főleg a különböző nemzetiségű tengerészeket és „kapitányokat" szórakoztatta. De a zajos mulatozás nem tartott soká: a női zenekart hamarosan föloszlatták.
Pavel Csehov üzletének ajtajával szemben, az utca túlsó oldalán, egy hatalmas ablakban az egész környéken ismert órásmester, Franz Feiszt ingaórája látszott.
Ez az órásmester azzal lett nevezetes, hogy ő építette meg a székesegyház toronyóráját. Az órás, mesterségének virtuóza az egyetlen volt egész Dél-Oroszországban, akinek teljesen felszerelt műhelye volt. Toronyórát akkoriban csak külföldön, vagy Pétervárott lehetett csináltatni.
Az akkor még kisfiú Anton Csehovot főleg az ingaórán levő apró számlapok kötötték le, amelyek azt mutatták, hány óra van a világ különböző pontjain. Nemegyszer megkérdezte:
— Honnan tudja az órás, aki Taganrogban lakik, hogy hány óra van most Konstantinápolyban?
A Petrovszkaja utcán, ott, ahol a volt Rufa, a mostani Európa Szálló nagy épülete áll, egy hosszú kerítés húzódott, amely Pjoruskin kereskedő üres telkét vette körül. Ez az üres telek volt a Taganrogba érkező cirkuszok kedvelt helye, amelyek porondjaikat csak nagyjából tákolták össze. A telken letáborozó egyik cirkuszra a leendő író sokáig emlékezett. Pavel Jegorovics a gyerekeket, s így Antosát is elvitte az „attrakcióra", de a gyerekek mégsem látták az előadást: a kassza előtti tülekedésben Pavel Jegorovics zsebéből kilopták a pénzt, ami anyagi helyzetükhöz képest szép summa volt. Az egész család orrát lógatva, csüggedten ment haza. (...)
A Jarmarocsnij köz és a Monasztirszkaja utca sarkán (a mostani Szverdlov utca és Gogol köz sarkán) még áll az a ház, amely egykor Mojszejev kereskedőé volt. Mojszejevnek pálinkamérése volt az Új piacon. Most ebben a házban gyógyszertár van, korábban pedig Csehov boltja, alatta pedig borpince volt. Az emeleten a Csehov család lakott. Csehov ekkor gimnazista volt, és gyakran kiszolgált az üzletben, hogy apjának segítsen. . . A házat azóta átépítették. Az üzletbe három otromba kőlépcső vezetett, ami már nincs meg: az üzlet padlója egy teljes arsinnal lejjebb van. Az utcáról a pincébe vezető ajtóból lett a főbejárat, az üzlet bejárata fölé erkély épült, ami szintén nem volt régen. A szobák is újak. A Monasztirszkaja utcán a kaputól számított harmadik és negyedik ablak azé a szobáé volt, ahol a Csehov család ebédelt. Antosa az első emeleti szobában aludt.
A szemközti ház Mironov kereskedőé volt. Hajnaltól késő estig itt húzták meg magukat a rakodómunkások: trágárkodtak, belekötöttek a nőkbe. Innen fogadták fel a rakodómunkásokat a legkülönbözőbb munkákra.
A másik sarkon Jegor Dmitrijevics Privano, egy jóságos, öreg görög háza állt. Az emeleten Tourrufort, a Fiúgimnázium francia tanára lakott egy ideig, akiről azt mondták a rossz nyelvek, hogy odahaza egyszerű borbély volt. Anton Pavlovics egy évig tanult nála franciát, de úgy emlékszem, nem nagy sikerrel. (...)
Nem messze, szintén a Monasztirszkaja utcában, most is áll az a ház, amely az elhunyt Iván Ivanovics Lobodáé volt. Itt lakott a nővére is, egy magányos öregasszony, Marfa Ivanovna Morozova, az író nagynénje, akit Csehov egész életében mély tisztelettel övezett. A gyermek Csehov gyakran szaladt át egy kis csemegéért a kedves, jószívű, vendégszerető, istenfélő nénikéhez, akit annyira szeretett. (...)
A leendő íróban örökre megmaradt a székesegyház átépítésének és a harang újraöntésének emléke. A hosszadalmas harangöntés nagy esemény volt, amely az egész várost lázba hozta. A harangöntő mestert, mint akkoriban beszélték, Harkovból hívták, és amikor megérkezett, nagy kíváncsisággal figyelték az emberek. (...) Az új harang sokáig hűlt a földben, aztán kivették, és egy egyszerű faállványra helyezték. Félig kész állapotban fekete volt és csúnya. Ám, ahogy a tisztítás a végéhez közeledett, a harang mellé ideiglenes fatornyot építettek, ami alá a bronzóriást tették. A harang a taganrogiaknak valóban óriásnak tűnt: súlya a harangnyelv nélkül 600 pud volt, a nyelv még külön 25 pudot nyomott. Büszkén mondogatták, hogy ekkora harang nincs sem Rosztovban, sem Mariupolban, sem Novocserkasszkban. És egy csendes nyári este váratlanul megcsendült basszus hangján az új harang. Mindenki az utcára tódult, és olyan gyönyörűséggel hallgatták az új hangot, mint ahogyan a zenerajongók hallgatnak egy operát vagy egy szimfóniát.
Anton Pavlovics egy éjszakai harangzúgásra is emlékezett, de ez már nem örömöt, hanem bánatot, könnyeket ébresztett a lakosokban, akik imádkozni kezdtek. Tél volt. Szörnyű hóvihar dühöngött Taganrog fölött. Az erős, csontig hatoló havas szél ledöntötte az embereket a lábukról. Minden élőlény melegbe húzódott. A szorosra zárt spalettán át is hallani lehetett időnként a szél süvítését túlharsogó harangzúgást. Néhány halászcsapatot a tenger jegére szorított a vihar és a harangzúgás mutatta nekik az utat az éjszakában. Ettől a harangzúgástól megborzadt mindenki, s még nagyobb bánatot jelentett annak, akinek bátyja, apja, férje ottmaradt és a jégen fagyott meg. (...) Reggelre elcsitult a hóvihar, és ebédre megjött a hír, hogy a lovak, ösztönüktől vezetve, meghozták a szánokon a tizenhét összefagyott halászt. Csak némelyiket sikerük fölmelengetni, a többi szerencsétlen elpusztult, magukra hagyták az elárvult családot. (...)
Kikötő. . . Milyen sokat jelent ez a szó nekem, öregembernek, aki gyermek- és ifjúkoromra emlékezem vissza. Egész hegyek voltak itt a szentjánoskenyérből, dióból, citromból és mindenből, mi szem-szájnak ingere, s amire mi, iskolások vadásztunk, és ezért a törvénytelen „vadászatért" nagy nyakleveseket és kiadós veréseket kaptunk. Ha ma el is verik az embert, mint szódás a lovát, holnap újra elcsen egy kiszakadt zsákból egy diót vagy egy szentjánoskenyeret. Aztán belefeledkezik, s ekkor hátulról, mint egy kánya, előlopakodik a görög, az áru tulajdonosa. . . Megfizettünk a lakomáért, de mégis csodálatos volt! Megy fel a kőlépcsőn az utcagyerek: úgy elnáspángolták, hogy égnek áll a haja, orrából csöpög a vér, de büszkén rágja a szentjánoskenyeret, amiért oly nagy árat fizetett.

Taganrog, kikötő

A mai értelemben vett kikötőnek fél évszázada még nyoma sem volt. A régi Voroncovszkaja (ma Komszomol-
szkaja) rakpart a kőlépcsőtől egészen odáig megvolt, ahol ma az Orosz Hajózási és Kereskedelmi Társaság kikötői vannak. Ezeknél a kikötőknél álltak meg az akkor góliátoknak tűnő hajók, és mellettük, a cölöpök vájta függőleges vonalak mentén szorongtak a hozzájuk képest apró vitorlások. Mi mindent nem hoztak ezek a jelentéktelen vitorlások! A vámhivatalban a „behozatali asztal" roskadozott a görög és olasz nyelvű fuvarlevelektől. Az „expeditőrök" reggeltől estig teljes gőzzel dolgoztak. A kikötőben a már megrakott és a még üres szekerek végtelen sora kígyózott. A kőházakban levő üzletek, vagy ahogyan hívták őket, a „magazok" és „gamazok" egész nap nyitva álltak: elnyelték, majd kiöntötték magukból a ciprusi bort, a török dohányt, a citromot, a narancsot, hordószámra az olajbogyót és a provence-i olajat.
Törökországból, a görög szigetekről, sőt még Olaszországból is érkeztek vitorlások. Sem a nagy távolságok, sem a tengeri viharok, sem a szélcsend nem rettentette vissza őket. Innen búzakenyeret, nyers bőrt és ikrát vittek. Negyed versztát is meg lehetett tenni a parton a hajók neveit olvasgatva: Agiosz Nikolaosz, Agiosz Geraszimosz, Szophia, Mevludi-Bagri, San Antonio. . . Abban az időben ugyancsak benépesült a kikötő.
A kikötő nyári estéken, jó időben volt a legkellemesebb, sőt a leghangulatosabb. A munka zaja és az élet már csendesedik. A vitorlások csendesen ringanak. Kötélzetük alig nyikorog.
A horgászok horgászfelszereléseikkel már rég idesereglettek a városból, a csali-apróhalakat rátették a horgászbotra. Nagy részük zöldfülű, nyughatatlan kamasz, ide-oda futkosnak, de vannak köztük komoly öregek, szenvedélyes horgászok, akik örökké zsörtölődnek a gyerekkel a futkosásuk miatt. (...)
A hajókon is elcsendesedik az élet: néha megnyikordul egy-egy vödör a kötélen — éjszakára vizet merítettek — és a matrózok fojtott beszélgetése hallatszik. . . Egy olasz hajón felzendül egy mandolin vagy más hangszer, és egy telt bariton vagy tenor rázendít távoli hazájának barcarolájára. A horgászok megfeledkeznek botjaikról, a dalra figyelnek, s a tenger álmosan csobog. . .
Antosa Csehov nagyon szeretett horgászni, s gyakran kijött ide egyszerű pecabotjával és kukacokkal teli konzervdobozával. De nem sokszor volt része ebben az élvezetben: ideje sem volt, még a szülei is féltették, hogy megfázik, vagy beleesik a vízbe.
A kikötőkön túl kezdődtek a cölöpökből épült, tengerbe nyúló mólók, amelyek részben azt a területet vették körül, amelyet a mai kikötővel eloroztunk a tengertől. Ezeken a mólókon is hol hosszú sorokban, hol magányosan üldögéltek a szenvedélyes horgászok. Erre hatalmas kölöntéket lehetett fogni. Az úgynevezett Petrovszkaja földnyelven, ami ma a kikötőhöz tartozik, órákig üldögélt valaha a latintanárunk, Alekszandr Fjodorovics Gyiakonov. Anton Pavlovics is a mólóról horgászott. (...)
A régi időkben Taganrog a szó szoros értelmében gazdag görög kolónia volt. A város sorsát kézben tartó leggazdagabb görög kereskedők neveire még ma is emlékeznek. Amikor ezek a pénzkirályok meghaltak, földi maradványaikat vagy hazaszállították, vagy a városi temetőben helyezték örök nyugalomra. A legjobb olasz műhelyekben készült síremlékremeket emelték föléjük. A taganrogi temetőből négy igen értékes sírkőre emlékszem. A hozzáértők órákig tudtak bennük gyönyörködni. Nem tagadom, hogy visszajárogattam hozzájuk, de még Anton Pavlovics is, már felnőttként Taganrogban járva, két ízben kiment miattuk a temetőbe. A híres síremlékek közül most már hárorn sajnos nincs meg, a negyedikből csupán szánalmas romok maradtak, aminek a tetején csodával határos módon megmaradt egy angyal szépséges figurája.
Néhány nyomasztó emlékem van a temetővel kapcsolatban. Az egyik egy régi sírhoz fűződik, amelyen egy kőlapokból épített, doboz formájú, elnyúlt emlékmű állt. Az időtől egészen megszürkült, megsötétedett, moha és zuzmó nőtte be. Még a felirat is lekopott róla. De volt ebben a sírban valami titokzatos: a sírkő oldalán egy rés, ami egész a föld alá vezetett egy sötét, nedves lyukba. Valaha kripta lehetett, amit rég elfeledtek, s már kezdett omladozni.
Mi, gimnazisták, térdre ereszkedtünk, bekukucskáltunk a résen, bele akartunk látni, meg akartuk fejteni a titkot. De közben a hideg futkosott a hátunkon, hátha egyszer csak felbukkan a sír mélyén egy hulla. Most is kimentem a temetőbe, de már nem találtam meg a régi sírt. Az idő ezt is eltörölte a föld színéről. Hányszor emlegettük Jaltában, Anton Pavlovics dolgozószobájában ezt a szorongást, és kiderült, hogy erre a gyermekkori érzésre még mindig emlékszünk.
A másik félelmetes emlék a temetőharanghoz fűződik, amit az őr éjszaka meg-megkondított, jelezve, hogy nem aludt el, hanem őrködik. Képzeljenek el egy esős, szomorú őszi éjszakát. Az ég ólomszínű, az utcákon nyakig érő sár, az ablakon bánatosan, szomorúan dobol a sűrű eső. És ekkor komoran és hosszan megcsendül a temetői harang. . . Félelmetes és bánatos: inkább ne szólna. . . Ebből az emlékből született később Csehov egyik novellája; a Gonosz história.

W. NÉMET ÉVA fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 49-53. oldalak)