Regény egy rendkívüli emberről (5)

DANYIIL GRANYIN: 
A Bölény


Tizenhetedik fejezet

Az intézet Buchban, Berlin egyik peremvárosában kapott helyett. Koljusa először is a Droskoor mintájára megszervezte a laboratóriumon belüli „társalgót". Tyimofejevéknél volt a haditámaszpont. Hogy miért nem a laboratóriumban? Meg kellett volna várni, míg végeznek a takarítónők. Otthon viszont kellemes. Teáznak és véleményt cserélnek. A németek nincsenek hozzászokva az ilyen házi „kórusban ordítozáshoz”. Ők inkább sörházakban szoktak összejönni.
–  Szóval, hozzászoktattuk őket a mi módink szerint, a szamovár mellett folytatott beszélgetéshez. Így hát eljártak hozzánk. Szüzek voltak a genetika területén, meg kellett őket tanítani arra, hogy gondolkodjanak el a problémákon. Ez rettenetes nehéz volt. Hogy egy felnőtt embert, aki ráadásul még tudósnak is tartja magát, gondolkodni kényszerítsünk – akkor már könnyebb egy macskát idomítani.
Minden jól bevált moszkvai mintára történt. Moszkvában Csetverikovnál, Romanovéknál vagy Tyimofejevéknél gyűltek össze – otthon szabadabban beszélgettek, mint a laboratóriumban. A németek haza nem hívtak senkit, minden alkalommal Tyimofejevék szűk kis lakásában találkoztak.
Buch huszonöt kilométerre fekszik Berlin belvárosától. Ma Berlin része, akkor azonban Buch és Berlin tulajdonképpeni határa – Blankenburg – között kilenc kilométer volt. Úgyhogy egészen visszavonultan éltek, ami mindenféle tekintetben kényelmes volt. Buchban hatalmas, négy és félezer ágyas kórházi szárnyakat építettek, két és félezer ágyas tüdőszanatóriumot, klinikákat, összesen tizenötezer férőhellyel, ami magában foglalta a kiszolgáló személyzetet és az intézeteket is.
Micsoda boldogság volt zavartalanul dolgozni! Dolgozni reggeltől estig – ennél csodálatosabbat elképzelni sem lehet.
Először is befejezte munkáját az egyedfejlődés genetikájáról, nagyszerű génfiziológiai munka volt; aztán 1927-ben Leikával közösen fejezett be két kutatást a populációgenetika területéről. Ez igazolta Csetverikov korábban felállított elméleteit.
Kutatási területét bővítette, mind több erőt érzett magában. Munkájába bevont két fizikust, Max Delbrücköt és Karl Günther Zimmert, akit röviden csak Ká-Gének hívtak. Mindenkinek volt ragadvány- vagy beceneve. Koljusát a Koljusán kívül csak az egyszerű Tim névvel illették. Ká-Gé flegmán mindenre ráért, szenvtelen volt, módszeresen, ráérősen dolgozott, és ezért volt ideje, hogy megkonstruálja a legkülönfélébb sugárfajtákkal történő besugárzáshoz szükséges berendezéseket, továbbá a sugárdózis mérésére olyan módszert dolgozott ki, amit ma is használnak. Nyikolaj Viktorovics Lucsnyik mesélte, hogy Tim és Ká-Gé nagyszerűen kiegészítették egymást, a forrófejű, türelmetlen, nagyhangú a megfontoltat, aki egy csésze kávé fölött eregette pipájából a füstöt... Azt hinné az ember, ellentét van köztük, hogy nem tudnak kijönni egymással. De ők barátok lettek, mégpedig hosszú évekre. Az, hogy más, még nem jelenti azt, hogy „ellenjavalt". „Ká-Gé kísérletező típus volt – meséli Lucsnyik. – Eszelős ötleteit Tyimofejev a többi barátjával – az elméleti fizikus Max Delbrückkel, Pascal Jordánnal, John Bernallal vitatta meg.”
A Bölény elnevezés már egy más időszakot – az ötvenes-hatvanas éveket – jelez. Sokak, elsősorban a vele egykorúak számára Koljusa maradt, azok pedig, akik felnőttként ismerték meg, Timnek szólították. Volt elég beceneve, maga is bőkezűen osztogatta őket.
–  Micsoda ember az – jegyezte meg –, akinek semmiféle csúfnevet nem lehet adni, az olyan aztán igazán szürke valaki!
Németország a húszas években a lehető legbarátibb viszonyban állt Szovjet-Oroszországgal. Az 1922-es rapallói egyezményt követően Németország elsőként létesít diplomáciai kapcsolatot a fiatal szovjet köztársasággal, helyreállítja a kereskedelmet, később barátsági és semlegességi szerződést köt. Közös kiadókat, részvénytársaságokat alapítanak. Szovjet és német fizikusok, villamosmérnökök, kémikusok találkoznak... Német–orosz folyóiratok jelennek meg.
Megdöbbentő gyorsasággal vívott ki magának tekintélyt ez az orosz férfiú, akit Szovjet-Oroszországból küldtek ide. Mind a németeknek, mind az akkori tudományos életnek a javára kell írnunk: orosz vagy szovjet, ez egy csöppet se zavarta őket, mint ahogy fiatalsága és magabiztossága sem.
Sz. Sz. Csetverikov 1926-ban kiadta azóta klasszikussá vált, Az evolúciós folyamat néhány mozzanatáról a modern genetika szempontjából címmel írott művét. Azt fejtegette, hogy a természetes populációk nem létezhetnek külső kényszerítő hatások nélkül, tehát minden bizonnyal sok különös mutációt fognak produkálni. Úgy szippantják magukba ezeket, mint a szivacs. Koljusa ezt a következtetést kísérletekkel támasztotta alá. Több száz ecetmuslicából kitenyészti az új nemzedéket, és kigyűjt belőlük huszonöt különféle mutációt. 1927-ben publikálja A Drosophila természetes populációinak genetikai vizsgálata című munkáját. Ugyanebben az évben Csetverikov is Berlinbe érkezik az V. Genetikai Kongresszusra, és erről a témáról tart előadást. A legjobban óhajtott, leg lelket melengetőbb dolog, ami csak előfordulhat a tudományban – ha a papírra vetett gondolat a kísérlet során színes, minden részletében látható valósággá válik. Egyszerre megvalósult álom, de nem, nem is álom, édes látomás!
A publikációnak külföldön is volt visszhangja. A genetikusok újabb és újabb élőlényeken próbálták a felfedezést bizonyítani. Koljusa is teljes gőzzel folytatta a munkát. Hogy miért? Nagyszerű távlat nyílt meg előtte. Egyfolytában arathatott...
– A tudósnak elég lustának kell lennie – magyarázta nekem a Bölény. – Az angol ezzel kapcsolatban ismer egy nagyszerű szabályt: nem érdemes azt megtenni, amit a németek úgyis megcsinálnak.
A visszamutálásokkal foglalkozott; azt vizsgálta, hogy a Drosophila-mutánsok nem kanyarodnak-e vissza a normához? Akkoriban az a feltételezés terjedt el, hogy minden mutáció megsemmisíti a gént. Ő nem hitt ebben. Ha megsemmisíti,' akkor nem létezhetne reverz mutáció, holott neki sikerült kimutatnia. Az ember kesztyűt húzhat és kiverheti az ablaküveget, de ugyanakkorra ütéssel nem ragaszthatja össze a törött üveget. Vannak példák és hasonlatok, amelyek a tudományos érvelésnél is erősebben hatnak.
Egyidejűleg azt is tisztázta, hogy a kiválasztás és a külső körülmények hogyan hatnak egy meghatározott mutáció különböző megnyilvánulásaira. Éveket áldozott tíz meg tízezer muslica megfigyelésére. Egymást követő nemzedékek, behatás, vizsgálat, számlálás. Hét évig tartott ez a munka. 1934-ben végre sikerült publikálnia az eredményt. Ez volt első nagyobb tanulmánya, jobban mondva könyve, majd miután e probléma tisztázódott, leülepedett, egy rövid összegző cikket tett közzé, amely hosszú időre tanulságokkal szolgált. Mert minden munkát lehet röviden is vázolni, feltéve, ha a kutató maga is tisztán lát. A lehető legegyszerűbben kifejteni a mondanivalót – ez az igazi tudomány!
Olyan következtetésre jutott, ami sok mindent meghatározott: minden kiindulás legyen egyszerű.
Niels Bohrtól hallotta egyszer, és örökre megjegyezte: ha az ember nem érti a problémát, számtalan képletet összeirkál, amikor viszont tisztában van a lényeggel, legrosszabb esetben is csak két képletre van szüksége.
Közben sugárgenetikával is foglalkozott – nagy dózisok, kemény sugárzás és hasonlók. Ennek eredményeképpen jelent meg Göttingenben a híres Zöld füzetek, amit Max Delbrückkel és K. G. Zimmerrel közösen írt.
–  Nem hallott a Zöld füzetekről? – kérdezi tőlem.
–  Nem hallottam – vallom be.
Minél kevesebbet tudok, annál érthetőbben és részletesebben mesél. Nem ugorja át, hanem beleveri üres fejembe az elemi ismereteket. Néha egyenesen provokálom őt, kizárólag az örömért, hogy hallgathassam, a Zöld füzetekről azonban tényleg semmit sem tudok. Tudatlanságom elkedvetleníti, mintha legalábbis a dekabristák Zöld Lámpásáról, a zöld forradalomról nem tudnék...
Nem akarok leltárt készíteni tudományos eredményeiről, ez nem az én feladatom; én egy ember életét mondom el, mivel – szerintem legalábbis – figyelemre méltó és gondolkodásra késztető.
Szidja tudatlanságomat, szégyenli, hogy nem informálódtam olyan dolgokról, amelyeket pedig minden kultúrembernek tudnia kell, én pedig magamban korholom a tudósokat önteltségük miatt. Azt hiszik, hogy a DNS, a kromoszómák, a kettős spirál felfedezése körül forog a világ. Ujjong az emberiség – megfejtette az élet szerkezetének egy újabb titkát! A világméretű ünnepet díszlövésekkel köszöntik, mert nincs ám fontosabb ezeknél az eseményeknél, minden más lényegtelen.
A hálátlan halandó ehelyett Churchillnek, a tengerészgyalogosoknak emel emlékművet, a trafikosok Beatles-fotókat árulnak, rajongók tömege ostromolja Karpovot autogramért. Mivé lett a világ, amelyben a sportolókat és a tábornokokat jobban ismerik, mint a Természet rejtjeleit megfejtő zseniket!
A felfedezést hétköznapok követték, amikor alig-alig, apró léptekkel sikerült előbbre mozdulni. Ez unalmas volt. Elhatározta, hogy az evolúciót sirályokon és cinegéken fogja vizsgálni, majd rendszerezi az anyagot. Meghatározott mutációk életképességével kapcsolatban végzett kísérleteket. Fokozatosan alakult ki az evolúció indítómechanizmusainak mennyiségi vizsgálata. Sikerült meghatároznia a minimum- és a maximumpopulációt. Elképesztően nagy lehet a különbség. Megtörténhet, hogy egy bizonyos évben egy adott populáció hirtelen irtózatos mértékben elszaporodik. Vegyük például a kártékony rovarokat északon. Naponta is ingadozhat a számuk akár pár darab és tízmillió között. A periodikus kilengés százezrekre rúghat, ami egészen hihetetlen. Vagy például a selyemhernyó úgy elszaporodik, hogy csupaszon meredeznek a fák. És akkor az észre sem vett mutáció hirtelen elképesztően elterjed, olyan korszakokat átugorva, amelyek egyébként több ezer évet igényelnének. Csetverikov korábbi gondolatait továbbfejlesztve Koljusa az élet hullámzásának mechanizmusát kereste. Vajon mi a lényege? Az életnek ez a hullámzása milyen szerepet játszik az evolúcióban? Sok éven át gondolkodik, tanulmányozza ezeket a jelenségeket. 1938-ban szenzációs előadást tart a genetikai társaság éves közgyűlésén A genetika és az evolúció a zoológus szemszögéből címmel, 1940-ben társszerzője a Julián Huxley által szerkesztett Új rendszertan című, a genetikának és az evolúciónak szentelt könyvnek, amelybe a világ vezető biológusai írtak egy-egy fejezetet – a Bölény a harmadikat, Vavilov pedig az utolsót. Julian Huxley a híres angol író, Aldous Huxley testvére volt. A Bölény ugyan másképp tartotta őket számon: Aldous volt a testvére a két híres biológusnak, Juliannak és Andrew-nak, Thomas Huxley unokáinak – a nagypapát egyébként „Darwin bulldogjának” nevezték, mivel a darwinizmus meggyőződéses híve és védelmezője volt.
Ekkor már megerősödött a fizikusokkal kötött barátsága. Koppenhágában részt vett Bohr szemináriumain, s kezdte átcsalogatni a fizikusokat, akik biológiai problémákkal akartak foglalkozni. Elhatározták, hogy különválnak Bohrtól, és létrehozzák saját nemzetközi „biotársalgójukat”.
Akkor azonban, a húszas évek végén, a harmincas évek elején még csak megérteni kezdték a problémát.
– Max Delbrückkel, majd Paul Dirackal láttuk, hogy mindenhol, ahol valamilyen kezdetleges élőlények szaporodnak, magukhoz hasonlót hoznak létre – mindenhol a molekulák megduplázódásáról, replikációjáról van szó! Az élet egyik leglényegesebb jelensége nem az, hogy élőlények tömege fejlődik ki, hanem hogy az alapvető egyedek száma megsokszorozódik. Ez a bizonyos kezdetleges élőlény magához hasonlót hoz létre, és magától el is taszítja, egy új individuumot ajándékozva meg ezáltal az élettel.
A „társalgót” a Rockefeller Alapítvány finanszírozta. Nagy tudósok gyűltek össze: a genetikus Delbrück, a citológus Caspersson, biológusok: Baur, Stubbe, Ephrussi, Darlington; fizikusok: Heisenberg, Jordán, Dirac, Bernal, Lee, Auger, Aston. Rendszerint valamelyik divatos fürdőhelyen jöttek össze, elő- vagy utószezonban, amikor olcsóbb a szállás.
Minden szemináriumon, összejövetelen, találkozón, minden előadásában orosz tudósok - Kolcov, Csetverikov, Vernadszkij és a többiek – munkáira hivatkozott. Ha Thomas Huxley a „Darwin bulldogja" gúnynevet érdemelte ki, akkor Koljusát az „oroszok bulldogjának” lehetett volna nevezni. Nagyrészt neki köszönhető, hogy a világ tudományos életében tisztázódni kezdett az orosz tudósok hozzájárulása a biológiához. A Nyugat számára is váratlanul nagynak, és ami fő, termékenynek bizonyult ez a hozzájárulás: sok új gondolatot adott.
Az „elcsábított” fiatal tudósok már akkor sem emlékeztették dolgozószobai remetékre. Akikhez hasonlítani lehet őket, azok a mai fizikusok, kibernetikusok, ezek a könnyűbúvárok, alpinisták, diszkótáncosok, nőcsábászok, a költészet meg a buddhizmus tudorai. Egyszerűen akkor kevesen voltak, időtöltéseikről, lelkületükről kevesen tudtak. Mindazonáltal vidáman, jó hírükkel csöppet sem törődve tudtak élni.
Ezeken a biotársalgókon merült föl az ötlet, hogy izogörbéket fognak rajzolni. Weisskopf és Gamow az izokalokat, a női szépség görbéit dolgozta ki az izoterma, a hőmérsékletgörbe hasonlatosságára. Berajzolták őket Európa térképébe. A tudóstársak, bárhová utaztak is, kötelesek voltak leosztályozni a helyi szépségeket. Tisztázni kellett, hogyan oszlanak meg Európában a szép nők, hol vannak többen, hol kevesebben. Mindenhonnan begyűjtötték az adatokat. Rosetti Olaszországból, Chadwick Angliából, Auger Franciaországból küldte őket. A megfigyeléseket többnyire az utcán végezték. Ötpontos szisztéma szerint osztályozták a szembejövő nőket. A megfigyelő a barátaival sétált, akik segítettek az elbírálásban, és abban, hogy tárgyilagos maradjon. Négyest adtak annak, akire a megfigyelő fölhívta barátai figyelmét; ötöst kapott az, akire nem kellett felhívnia a figyelmüket; hármast azoknak a nőknek adtak, akik rájuk figyeltek fel. Vagy ezer nő adatát dolgozták fel statisztikailag, úgy állították fel a görbéket. A legtöbb szépség Dalmáciában, Szerbiában volt, Olaszországban pedig Bolognában és Toscanában. Közép-Európában kiemelkedő csúcsok nem mutatkoztak. Rosettinél függött egy nagy térkép, amelyre berajzolták a buzgó megfigyelők több éven keresztül fáradhatatlanul gyűjtött adataiból nyert görbét.
A buchi társalgókra kezdtek más városokból is eljárni. Emiatt az időpontot át kellett tenni szombatra. Az osztály terjeszkedett, már nyolcvan főt számlált, a legnépesebb volt az akkori tudományos életben. Nagy vonzerőt gyakorolt a fizikusokkal való újszerű együttműködés.
Max Delbrück, Bohr és Born tanítványa, a szerves kémia egyik megalapítójának unokája fiatal volt, magabiztos és szemtelen.
– Mi is szemtelenek voltunk vele. Ettól hamar kijózanodott.
Bohrnál, Koppenhágában Delbrück Gamowval dolgozott együtt, 1932-ben pedig visszatért Berlinbe, ahol Ottó Hahn és Lise Meitner asszisztense lett a Vilmos Császár Intézetben. Főleg a gén természetének titkai érdekelték. A Drosophila genetikai elemzését követően a Bölény akkor már meg tudta mérni a gént, amelynek nagyságát a molekula méretéhez lehetett hasonlítani. Hasonló eredményekre jutottak Vavilov moszkvai intézetében is.
A gén egy sajátos molekula, de már az élet eleme. Végre érzékelték, csak el tudták csípni...
Közös cikkükben mindez benne volt. Akkor nem keltett különösebb feltűnést. Nem volt még számára előkészítve a talaj. Túl korán jelent meg. A felfedezésnek a maga idejében kell megjelennie, máskülönben megfeledkeznek róla. Egy kis előretartás elengedhetetlen, de a hangsúly a kicsin van – mint amikor mozgó célpontra lő az ember.
Később azonban erre a cikkre hivatkozott Schrödinger a nagy port felvert Mi az élet? című művében, és a Bölény felfedezése akkor vált szenzációvá.
A biológia, a genetika, a sugárgenetika előrelépett az európai országokban is és az Egyesült Államokban is. Pezsgett a munka Anglia, Franciaország, Svájc, Németország, Oroszország, Olaszország genetikai laboratóriumaiban, de a buchiak törtek az élre. Vajon miért? Miért tudott felülkerekedni ez az orosz? Azért, mert azonkívül, hogy szédítően tehetséges volt, csapatot tudott maga köré szervezni, nem egyedül dolgozott, nem laboránsok és kisegítők körében, hanem sokkal inkább harcostársakkal, alkotótársakkal. Nem magányos vadász volt a féltve őrzött erdőben, hanem vezére lett a fiataloknak, az ő tehetsége összefonódott a szintén kiváló és eredeti gondolkodású tudóstársak tehetségével.  Úgy tudott lelkesíteni,  úgy tudta tűzbe hozni a legszenvtelenebb embereket, mint senki más. Az Oroszországban létrehozott Dros-koor szintén felfedezés volt, és ő, Koljusa – most Tim – meghonosította, ragaszkodott hozzá, és ráadásul meg is szerette a munkának ezt a zajos, társas formáját.
Tyimofejevék kisebbik fia, Andrej Nyikoiajevics így emlékszik vissza: „Otthon szedett-vedett bútoraink voltak – feketére festett tölgyfa szekrény, apa kis íróasztala. Szegények voltunk, szegényebbek akármelyik német polgárcsaládnál. Egyszer Buch-ban átmentem a velünk szemben lakó kertészhez, emlékszem, hogy elámultam a tükrökön, fotelokon. Hanem azért szombat-vasárnap sokan összejöttek nálunk. Gombászni jártunk. Mindenkit apa tanított meg rá. Szombaton többen nálunk maradtak éjszakára is. Minden szobába összecsukható ágyakat tettünk. Az ablakok a parkra néztek. A földszinten laktunk. Vasárnap reggel sokan az ablakon másztak ki, nem az ajtón távoztak. Ez a stílus járta. Az oroszok maguktól jöttek, a németeket meghívtuk. Mindenki hozott ezt-azt, segítettek anyának főzni. Mi apával Ochsen-schwanzsuppét – ököruszály-levest – főztünk...”


Tizennyolcadik fejezet

Engem leginkább természetesen a Bölény orosz barátai érdekeltek. Kik is ők? Berlin a húszas, harmincas években az orosz „külföld” központja lett. Kikkel érintkeztek az oroszok közül? Volt, amit maga a Bölény mesélt el, volt, amit Andrejtől tudtam meg. Régóta érdekelt a forradalom utáni orosz emigráció élete; amikor külföldön összekerültem velük, e találkozások mélyen hatottak rám sajátos, hasonlíthatatlan keserűségükkel, amely ezeknek az embereknek az életét átszőtte, és mélyen megrendített, hogy az orosz emigráció milyen elképesztően sokat adott az európai kultúrának, tudománynak. Erről otthon nálunk alig tudnak valamit, nem értékelik úgy, ahogy például Nyugaton. Száz és száz nevet említhetnék a fizika, a kémia, a filozófia, az irodalom, a biológia, a festészet, a szobrászat területéről, olyan emberek nevét, akik egész irányzatokat, iskolákat teremtettek, a nemzeti alkotó szellem példáját adták.
Tyimofejevék alig érintkeztek az orosz emigrációval, nyakig ültek a munkában, azonkívül pedig, mivel szovjet emberek, szovjet állampolgárok voltak, a fehérgárdista körök gyanakvással viseltettek velük szemben, idegenkedtek tőlük.
Szergej Zsarov a barátjuk volt. Zsarov éppen a forradalom kitörésekor fejezte be a Szinódus papneveldéjét. Kozák csapatokkal kisfiúként került külföldre. Ide-oda hányódott, visszaút nem maradt. Mindenféle munkát elvállalt, aztán Bécsben 1922-ben férfikórust szervezett, istenáldotta zenei tehetség volt, ráadásul nagyszerű szervezőnek bizonyult. A kórus harminchat tagból állt: harminc énekes, négy táncos, a gazdasági vezető meg Zsarov maga. Nem volt szólistájuk. Ő is, a kórustagok is egyformán kerestek. Éppen ez zárta ki, hogy irigykedjenek egymásra, ami pedig minden művészeti csoport rákfenéje. Ezt a következőképpen indokolta meg: ha jó hangod van és szólóénekes lehetnél, kinek fizetnék én azért, talán a Jóistennek? A hangodat az Istentől kaptad, ingyen, isteni ajándék. Zsarov vasfegyelmet tartott. Ha valaki ittasan ment próbára, már szedhette is a sátorfáját.
A Bölény szeretett Zsarovról mesélni. Mi is szívesen hallgattuk, mert az orosz művészet történetében egyáltalán nem tudtunk hasonló – mellesleg nagyon is figyelemreméltó – jelenségről. A Bölénynek ráadásul volt néhány lemeze, és a Zsarov-kórus felvételeivel együtt dúdolva még bemutatót is tartott.
– Egy évig gyakorolták a műsort, kilencszázhuszonháromtól pedig koncertezni kezdtek, és negyvenöt éven át koncerteztek. A húszas évek végére már annyit kerestek, amennyit csak akartak. A német professzoroknál is többet. A „ráadás” az orosz fiatalok ösztöndíját gazdagította. Segítettek az oroszok gyerekeinek taníttatásában, abban, hogy lábra álljanak. Szerjozska Zsarov maga is hangszerelt. A műsora három részből állt: első – kozákdalok, második – katonadalok, harmadik – kórusátiratok. Rahmanyinov prelűdjeit írta át, de úgy, hogy maga Rahmanyinov is megköszönte. Én általában ellenzék mindenféle átiratot, de ez esetben megadtam magam. Amikor Berlinben laktak, lakásuk volt a főhadiszállás, minden szombaton kollokviumot szerveztek. Zenetudósok tartottak előadást, mind jónevű zenészek, karmesterek, akik Berlinben tartózkodva náluk is elidőztek. írók, tudósok látogatták őket. Elsősorban természetesen oroszok. Metalnyikov az én jelenlétemben beszélt nekik a protozoák halhatatlanságáról... Ó, Istenem, az a Metalnyikov, aki – jól jegyezzék meg! – még a forradalom előtt utazott Franciaországba, és a Pasteur Intézetben vezetett egy osztályt. Előtte Mecsnyikov, aztán Bezredka, majd Gamaleja töltötte be ezt a tisztet, és utánuk következett Metalnyikov. Ők a mi korifeusaink, büszkeségeink, ismernünk kellene őket... A Zsarov-kórus összejövetelein szerepelt Gabricsevszkij, Jevreinov, Mozzsuhin és Rahmanyinovon kívül más zeneszerzők is, például Glazunov, Grecsanyinovot is ott hallottam... Ezek a kórustagok igen kulturált emberek voltak. Sztravinszkij is felkereste őket, Róbert Engel előadást tartott az orosz harangok hangjáról. Borisz Zajcev elbeszéléseit olvasta fel, és Remizov meg Oszorgin, ez az igen szórakoztató író szintén járt náluk. No és természetesen az énekesek – Dzerzsinszkaja, Petrov, Jersov – is megfordultak itt...
Ekkor félbeszakítja egy filológus, a tudomány doktora, aki már régóta türelmetlen:
– Melyik Jersov – a MHAT színésze vagy az irodalomtörténész?
– Egyikük sem. Én egy tenoristáról beszélek. Nem ismeri? Híres hőstenor.
– Hát Oszorgin, ő milyen író? – A filológus nem nyughatott. – Tárcaíró?
– Oszorgin, jegyezze meg magának jól, regényíró, kitűnő író; nem olvasta Szivcev Vrazsek című regényét?
A filológus azt hiszi, hogy ismeri az irodalmat, a művészetet, szakember ezen a területen, és minden alkalommal meg kell győződnie, hogy sok mindenről még csak fogalma sincs. Dühbe gurul. Először hall Zsarovról, először Grecsanyinovról, vagyis valamit hallott, valami olyasmit, ami az Orosz Ötökkel kapcsolatos, de most itt ül vele szemben egy ember, aki Alekszandr Tyihonovics Grecsanyinovval sétálgatott az Unter den Lindenen. A filológus minden alkalommal kényes helyzetbe kerül. Sehogy sem képes beletörődni a Bölény fölényébe a különféle művészeti ágakban, nem fogja fel, hogy ez a különbség nem a tudásukból, hanem az életükből következik, ahhoz hasonlít, mintha csak egy előadás második felvonására érkezett volna meg, ezért nem ért semmit, ezért zavarodik össze.
Maga Koljusa a természettudomány Bohr-féle módszertanáról, a populációgenetikáról beszélt a Zsarov-kórustagoknak, meg arról, hogyan segített Grabarnak freskót restaurálni: 1919-ben teljes három héten keresztül tisztogatott valamilyen angyalokat, akik Vlagyimirban, a Dmitrij-székesegyházban fújták harsonájukat.
Aztán katasztrófa történt. A kórus Amerikában két autóbusszal utazott városról városra, és egy hegyi úton az első busz szakadékba zuhant. Mindenki szörnyethalt. Zsarov felesége és a kórus fele. Ezt követően egy évig nem léptek fel... Aztán új tagokat vettek fel. A világ minden tájáról szerettek volna bejutni a kórusba, nagy volt a versengés. Zsarov kórusába se volt könnyebb felvételt nyerni, mint a milánói Scalába. Üresedés csak halál esetén volt vagy ha valaki kiöregedett, mint az angol Királyi Társaságban.
A Bölény, amikor a Zsarov-kórusról mesélt, lelkesedett is értük meg irigyelte is őket, hogy lehetőségük volt a kórusban teljes hangerővel énekelni, ami neki nagyon hiányzott. Széles mellkasa kitágult, kihúzta magát, és szokatlan álmodozó-boldog kifejezés lágyította el vonásait... 
Barátjuk volt Oleg Cinger is, a nagyszerű orosz fizikusnak, az Elemi fizika című tankönyv szerzőjének a fia. A. V. Cinger e tankönyve és példatára sok éven át szolgálta az orosz és a szovjet iskolákat. Ezért tartják fizikusnak Alekszandr Vasziljevics Cingert, s ő is annak tartotta magát, Szórakoztató botanika című híres könyvét pedig bátyjának, Nyikolaj Vasziljevicsnek, a neves orosz botanikusnak tulajdonították. A Szórakoztató botanikát valójában Alekszandr Vasziljevics Cinger írta. A húszas években külföldön gyógyíttatta magát, miközben kedvenc időtöltésével – botanikával – foglalkozott. Már többször találkoztam hasonló esetekkel. Nyikolaj Vlagyimírovics Szmirnov akadémikus, a matematikus – méghozzá kiváló matematikus – vallotta be nekem, hogy titkolt szenvedélye a zene, hogy egész életében arra vágyott: muzsikus lesz. Körülbelül ez volt a helyzet Alekszandr Vasziljevics Cingerrel is – gyermekkora óta vonzódott a botanikához. Azt hinné az ember, hogy a vonzalom és a képesség két különféle dolog, és nem feltétlenül esik egybe. Ez a kettős érzés talán az apjától maradt rá, a matematikustól és a botanika tiszteletbeli doktorától.
Oleg Cingerrel, jobban mondva a leveleivel a Bölény ismertetett meg. Nem mindennapi levelek voltak ezek – gouache-sal készült rajzok ékesítették őket. Oleg Cinger állatképfestő volt, különböző kiadványokba dolgozott. Állatkertekben, akváriumokban, múzeumokban rajzolt. Egyenesen a szöveg közepén bukkantak fel a remek kis akvarellek, mondjuk a baseli állatkert indiai orrszarvúiról, a közelükben székeken ücsörgő látogatókról. Paradicsomi idill. A levelek oroszul íródtak festéshez használatos keménypapírra, szerzőjük tussal rótta a szabályos sorokat.
„A legszebb akvárium, amit csak láttam, a stuttgarti »Wilchelma« volt. Hatalmas vitrinekben vannak az édesvízi meg a trópusi halak. Úgy van minden elrendezve, hogy az ember egyszerre látja a szárazföldet, a vízfelszínt meg a víz alatti növény- és állatvilágot. Ezek a korallpiros halak, a tengeri csillagok, sünök és rózsák mély benyomást tettek rám. Különösen a halak! Lelkesedem a kifinomult, mondhatni rafinált formákért és színekért. Nem szabad a halakat lanyhasággal, dekadenciával vádolni. A virágok, a formák kombinációja, egész »kivitelezésük« mintha Picasso, Gyagilev, Piero della Francesca, Míró és mások műértőinek teremtődött volna. De még e festők műveinél is szebbek, kifinomultabbak, ráadásul életszerűbbek. Képtelen vagyok elszakadni a tengeri halaktól. Amikor az akváriumokban és az állatkertekben nézem az új létesítményeket, elszomorodom, hogy mindez nem létezett szüleim és barátom, V. A. Vatagin életében.”
Vaszilij Vatagin, a híres állatképfestő, grafikus és szobrász Oleg Cinger tanára volt. Akárcsak Oleg, ő is imádta az állatokat, és ennek megfelelően szerette és értékelte a legjobb állatkerteket és rezervátumokat, ahol az állatokat nemcsak „kiállították”, hanem többé-kevésbé természetes környezetet biztosítottak számukra.
„Nagyszerű az antwerpeni állatkert is. A pályaudvar mellett terül el, de olyan okosan ültették a bokrokat meg a fákat, hogy nem is érezni a pályaudvar és a nagyváros kellemetlen közelségét. Akárcsak Londonban, itt is van Moonlight World, Noctoarium, azaz külön ház az éjszakai életmódot folytató állatok számára. Látni lehet itt csövesfogúakat, hangyászsünt és fakúszó kengurut, zorillát, sivatagi ugróegereket. Az ember vaksötétben megy a folyosókon, előtte a vitrinekben csupa olyan állat, amelyek csak az éjszaka beköszöntével ébrednek fel.”
És következik az antwerpeni állatkert állatházának rajza. Oleg Cinger olyan lelkesen írja le a londoni, frankfurti, berlini, amszterdami, New York-i, buffalói állatkertet, hogy a levelet egyszerűen nem lehet letenni.
„...a vadállatokat nagyon jól helyezték el, biztonságos távolságra a New York-iaktól. Itt, Bronxban érződik, hogy az állatokat óvni kell a közönségtől. Ez akkor lett nyilvánvaló a számomra, amikor megláttam vagy három tucat néger gyereket, akik botokkal doboltak a vaskorláton, és fogócskáztak a helyiségekben.”
Oleg Cinger nemcsak állatképfestő, vannak tájképei is, Gogol műveihez is készített illusztrációkat - olajjal; sok mindent csinált. Én már a Bölény halála után leveleztem vele, és sokat mesélt nekem Tyimofejevék berlini életéről.
1927-ben ismerkedtek meg Berlinben. Az a bizonyos Vaszilij Alekszejevics Vatagin ismertette össze őket, akit még kisfiúként szeretett meg Oleg Cinger, és aki Moszkvából kifejezetten azért jött Berlinbe, hogy a berlini állatkertben dolgozzon. Akkor ez ilyen egyszerű volt. Vatagin Tyimofejevéknál szállt meg, bár a lakás kicsi volt. Reggel Tyimofejevék elmentek az intézetbe, a kis Mityát, vagyis Fomkát egy bizonyos Vlagyimir Ivanovics Szelinov, egy nagyon kedves ember gondjaira bízták, aki abból tartotta fenn magát, hogy orosz cigarettához való cigarettahüvelyt töltött meg dohánnyal. Ennyi keresetből még ennivalóra se futotta, és Tyimofejevék, hogy segítsék, felfogadták a fiú mellé dadának s egyben szakácsnak.
Tyimofejevék nem tudtak úgy élni, hogy valakin ne segítsenek. Szelinov egyedül kotlettet tudott készíteni, amivel aztán hónapszám tömte őket. A vendégek jöttek és elmentek, Tyimofejevék azonban nem tudtak hova bújni a kotlett elől. Végül megbetegedtek az egyoldalú táplálkozás miatt. Szelinov nagy előnye volt, hogy jól ismerte az orosz költészetet. Oleg Tyimofejevvel hamar áttértek a tegeződésre, Jelena Alekszandrovnát Leikának, Nyikolaj Vlagyimirovicsot pedig Koljusának hívta.
Oleg Cinger és Vatagin naphosszat az állatkertben sétált, rajzolták az állatokat, szombaton Koljusa elébük ment, és hármasban a mutatványos bódékhoz indultak.
Ott olcsón lehetett látni küzdősportokat, birkózást és ökölvívást. Három menet után újra fizetni kellett. Itt a publikum teljesen átalakult. Az addig szolid, jól nevelt emberek ordítani, káromkodni kezdtek, lökdösődtek, köpködtek, biztatták az ellenfeleket, mindenfélét bedobáltak a porondra. Az „atléták” tetovált égimeszelők voltak, akik annál nagyobb sikert arattak, minél durvábban, pimaszabbul küzdöttek. A harcból kész színielőadás lett, kivált a pankrációban, ahol mindent szabad. Az ellenfél arcával törölték fel a földet, lábát kitekerték, hátán tapostak, beleharaptak, haját tépték, és mindezt üvöltve, jajveszékelve, káromkodva. A nézőközönség extázisba esett.
„Ez teljesen új volt számomra, különösen pedig Koljusa volt az! Addig ilyen emberrel én még nem találkoztam. Valami varázslatos vadság áradt belőle, aminek azonnal a hatása alá kerültem. Ő ordított a leghangosabban: »Vissza, te marha! – Kétségbeesve fordult hozzánk: – Micsoda idióta, barom, bunkó, gyengeelméjű, görbe lábú, taknyos istencsapása!« Még a szavai is újak voltak számomra. Dühös volt, és mindezt véresen komolyan vette. Vacsorára értünk haza, késve, és Lelka a szemére vetette: »Biztosan megint a szorítónál voltatok!* Gyakran jöttek vacsoravendégek; emlékszem egy spanyol biológusra. Koljusának tetszett, ezért aztán minden spanyolért lelkesedett. Akkoriban a németekkel valami miatt éppen nem volt kibékülve, és bennszülötteknek hívta őket. Vacsorához mindig házi főzésű vodkát adtak, aztán Szelinov elmaradhatatlan kotlettje és cigarettája következett. Koljusa még fiatal volt, hajtotta a vére. Amikor a szobában fel-alá járkálva elkezdett valamiről beszélni, a ház egy-egy új vendége azt hitte, a házigazda meghibbant, hogy mi volt a téma, az végül is már édesmindegy volt. Arra is emlékszem, mennyire lelkesedtem Koljusáért, megpróbáltam még utánozni is. Amikor magáról beszélt, az embernek az volt az érzése, hogy olyan valaki áll előtte, akinek több élete van. Mesélt arról, amikor diák volt meg kozák, arról, hogyan sebesült meg, de hűséges lova megmentette. Aztán egyszer éhezett, és a csűrben verebeket evett - hógolyóval terítette le őket. Ukrajnában valahol veszett kutya elől kellett menekülnie. Egyszer, miután leugrott egy fáról, mezítláb egy viperára esett... Mindegyik mesét kiszínezte, nem lehetett nem szájtátva hallgatni... Volt bennük valami gogoli, Nozdrjov-Hlesztakov keveréke, ráadásul egy kicsi Leszkovból is. így teltek az esték Tyimofejevéknél.”
Mindebből az következik, hogy ezek az esték híresek lettek. Koljusa jelleme, természete, beszédmodora, kiabálása, sziporkázó tehetsége hihetetlenül felkavarta a tiszteletre méltó intézmény mégiscsak illedelmes, tudományos közegét. Ez a zabolátlan orosz mindenkit belerántott a szenvedély tajtékzó örvényébe. Úgy kínálgatták őt, mint valami különlegességet, az ismerősök elhívták ismerőseiket, hadd csodálkozzanak, és majdnem mindenki itt futott össze a másikkal. Aki csak egyszer is járt Tyimofejevéknél, újra és újra el akart hozzájuk menni. Itt mindenki csodálatosan felszabadultan érezte magát, tekintet nélkül korára vagy rangjára. Természetesen föllendült a gorodkijáték is, amit német területen mind ez ideig nem ismertek. A játékot a tűzbe jött Koljusa rikkantgatásai kísérték. Ha valaki mellétalált, ezt kiabálta: „Misslungen! Három »majdnem« csak a kínaiaknál számít találatnak!" Hamarosan a tiszteletre méltó professzor uraknak is rá kellett jönniük, hogy maguk is ehhez hasonló épületes megjegyzéseket kiabálnak.
Egy idő múlva Tyimofejevék nagyobb lakást kaptak az intézet mellett, és tüstént még nagyobb lett a vendégjárás. Hétvégén mindenki szívesen kirándult a városból. Oleg Cinger emlékszik, hogy elvitte Tyimofejevékhez Dobuzsinszkij festőművész fiát, két könyvtárost, Andrej és Gyina Volfot, Mamontovot, Lomant, Vszevolozsszkijt... Aztán mindegyikük elhozta a maga barátait is. Akkorra családostul Buchban élt már Sz. R. Carapkin biológus, akit szintén Németországba küldtek ki a Szovjetunióból, hogy ebben az intézetben dolgozzon. Eljött Szása Fidler, Jelena Alekszandrovna bátyja, járt náluk Blinov, Szolovjov, Kudrjavcev és mások, mivel az intézet németszovjet tudományos intézménynek számított. Belocvetov erről az időszakról költött egy tréfás poémát, a Buchiádát. Hogy ki az a Belocvetov, azt nem sikerült kiderítenem, de a poémája olyasféle műkedvelői alkotás, amilyeneket még a jó irodalmi ízlésű emberek sem átallnak rímbe szedni különböző évfordulók és családi ünnepek alkalmából – ez a költemény csodával határos módon mind a mai napig fennmaradt.

Emlékszünk, amikor hírnévre

Szomjasan, és világraszóló

Tervekkel zsebében e helyre

Toppant egy ifjú légykutató.

Egymás mellett laktunk akkor mi,

Olyan volt, mint egy íélénk nyuszi,

Amely gyáván, reszketve lapít,

Ha valahol idegent gyanít.

Takarítónő matat benn:

Ő már az ajtónál terem,

És a lépcsőházba futott.

A világ most másra jutott:

A fenegyerek Koljusát

Ünnepli százezer barát.

A buchi gyógyintézetek kezeltjei a kórházkert rácsa mögött álltak, és figyelték, hogy látszatra teljesen normális emberek összevissza kiabálva, dühösen pálcákat dobálnak – valamilyen barbár játékot játszanak. A vezérük egy mezítlábas, szőrös, nyitott ingú, haramiavezérhez hasonlatos orosz. Sörénye lobogott, és képtelenségeket ordibált.
A gorodkiban minden figurának megvolt a maga neve: „nagyanyó az ablakban", „halott", „gőzhajó" – és az ütéseket megfelelő zaftos kifejezésekkel kísérték, amelyek tulajdonképpen a játék ízét adták.
Télen vagy rossz időben ugyanilyen lelkesen játszották a bolhát /gombbal, kör alakú csonttárgyakkal játszott pattintós játék/. Koljusa ebbe a bugyuta játékba is beleadott apait-anyait. Ráfeküdt az asztalra a lámpa alá, célzott a gombbal, alsó ajka reszketett, szeme csillogott, és azt ordította: „Úgy kell neki! Misslungen!” Lelkesedése a többieket is magával sodorta. Vannak, akik nyugtatólag hatnak másokra, ő ellenkezőleg – mindenkit felkavart, a hidegvérnek is egyszerre tűzbe jöttek, jelenlétével felrázta a leggyámoltalanabb, legunottabb embereket is.
Az új lakásban volt külön ebédlő, és Koljusának egy tágas dolgozószoba is jutott. Általában itt gyűltek össze a vendégek. Koljusa egyik sarokból a másikba járt, és prédikált, vitatkozott, ágált. A dolgozószoba sarkaiban, ott, ahol hirtelen megfordult, hamarosan kikopott a szőnyeg.
Évek múlva pontosan ugyanígy járt föl-alá Obnyinszkban, előtte pedig az Uralban. Ezeket a lakásokat én is ismertem, így el tudtam képzelni németországi otthona berendezését is. Bár semmi lényegeset nem tudok mondani például az obnyinszki lakásról. Csak a dossziékkal teli polcokra emlékszem, ahova a levonatot tette. Ez minden. Az összes többi valahogy kitörlődött az emlékezetemből, személytelenné vált. Tyimofejevék otthonát az emberek jelentették, az, ami történt benne, amiről beszéltek.
Bútor, képek a falon, tapéta – mindenre árnyék borult, minden láthatatlanná vált. Ez volt Tyimofejevék stílusa – fittyet hánytak a mindenkori divatnak. Senkit nem érdekeltek itt a szőnyegek, vázák, porcelánok, kanapék. A lakásban az volt a fontos, hogy kényelmesen érezze magát az ember. Senkinek se jutott eszébe, hogy stílbútort keressen és felújítsa, hogy telezsúfolja az életét mindenféle gyertyatartókkal, fotelokkal, csillárokkal. És a számtalan vendég nem látta hiányát a garnitúráknak. Nem volt ez szegénység, ami mint helyzetükhöz méltatlan, szembetűnt volna. Nem volt itt se gazdagság, se elegancia, se művészi ízlés – semmi, ami elterelhette volna a figyelmet, ami önmagáért létezett volna. A szék mindössze egy tárgy volt, amin ülnek, nem több annál. Hogy a huzata préselt mintás bőrből van-e vagy dermatinból, azt senki nem nézte. Legfőképpen maga Koljusa nem. így volt ez Németországban is és Oroszországban is, így volt mindig. Koljusa lényegében véve nem változott...
– Milyen evolúción ment keresztül? – kérdeztem egyszer tőle.
–  Evolúción? Attól tartok, egyáltalán nem fejlődtem. Egyszer már magam is elkezdtem keresni magamban az evolúciót, de nem találtam. Egyenesen kellemetlen! Hogy élhetek ilyen unalmasán, micsoda ember az ilyen, aki nem fejlődik? Pedig tizennyolc éves korom után már semmiféle fejlődés nem ment végbe bennem. De aztán arra gondoltam: mit csináljak, ha nem, egye fene, élek evolúció nélkül.


Tizenkilencedik fejezet

Született még egy fia, Andrej, akit Koljusa „rendkívül jelentéktelen személyiségnek" nevezett, ezt azonban tőle szokatlan gyengédséggel ejtette ki. Fomát ugyanakkor kíméletlenül szidta iskolai kudarcai miatt. „Buta, sötét, visszamaradott alak, hát ez talán tanulás, csak szomorúságot és végtelen bánatot okozol!" – hajtogatta fel-alá járkálva a dolgozószobában.
„Hány estét töltöttem ebben a dolgozószobában – emlékszik vissza Oleg Cinger –, és miféle emberek jöttek ott össze! Régi barátok, alig ismert tudósok, hölgyek, ifjak, tekintélyes németek, végül szovjet katonák. Koljusát hol a rendkívüli sovinizmus és túlzott ortodoxia kerítette hatalmába, amikor is azt hirdette, hogy a legtetvesebb orosz atyafi többet ér Leonardo da Vincinél meg ennél az átkozott »Goéthénél« (Goethe nevét mindig így – »Goéthé«-nek – ejtette), hol azt bizonygatta, hogy az orosz után a németek érnek a legtöbbet, hogy a németekre számítani lehet, az orosz pedig mindent átalszik vagy eliszik. Az orosz festők közül Nyesztyerovot és Szurikovot szerette a legjobban. Jobbnak láttam, ha erről a témáról nem kezdek vele vitatkozni."
Féltek vitába szállni vele. A tanítványai is, a barátai is. Szó szerint felmorzsolta őket. Ugyanakkor amire vágyott, amiből soha nem volt neki elég, azok az opponensek, a hozzáértő, méltó ellenfelek.
A Szovjetunióban a bioiskolákon, amikor esténként összejöttek a tábortűz mellett, hogy egy jót beszélgessenek, és ő belekezdett ezerszínű történeteibe, előbb vagy utóbb rákérdeztek a külföldön élő oroszokra – hogy élnek kint, kik is ők? Az oroszoknak ez az első, hatalmas hulláma – vagy hárommillióan éltek külföldön – már régóta különleges érdeklődésre tartott számot, amiben volt rejtett sajnálkozás és be nem vallott rokoni érzés – ezek a mieink! Talán éppen amiatt, mert ezeknek az embereknek a többsége nem saját jószántából vándorolt ki – tragikus, zavaros körülmények közepette hagyták el az országot, amelyekről ráadásul alig tudunk valamit is. Az emigrációban sok hangzatos név pompázott. Egykor az orosz gondolat, művészet dicsőségét jelentették, de kint Nyugaton se kallódott el tehetségük. Sikereikről csak ritkán, időnként jutottak el hozzánk zavaros hírek. Nevüket elhallgatták, a külföldön élő oroszokat gyanakvás övezte.
A Bölény valahogy nem szívesen, bár jóindulattal beszélt róluk:
– Többségük általában nem politizált, és nem is akart politizálni. Egész életükre elijesztették őket mindenféle politikától. A „politika" szónak már csak a hallatára is egyenesen undor fogta el őket. Arra törekedtek, hogy letelepedjenek valahol, és észrevétlenül, jómódban, nyugodtan éljenek. A hárommillió emigráns között a politizálok voltak kisebbségben. A többség egyszerű menekült volt...
Egyszer olyasmiről mesélt, amiről egészen keveset tudtunk, sokan pedig először hallottak róla.
– Kilencszázhuszonkettőben azt állították, hogy Lenin sok értelmiségit elüldözött Oroszországból – ezzel egyébként többször is megvádolták. Lenin azonban – igazán érdekes lépés! – egy csoportnak, amelynek főként humán tudósok voltak a tagjai, személyesen javasolta: ha nem értenek egyet a rendszerrel, elutazhatnak. Ami érthető is, hiszen egy misztikus filozófusnak, egy idealistának nincs mit kezdenie a marxizmussal a proletárdiktatúrában... És sokan elmentek. Annál is inkább, mert éhség és pusztulás fenyegetett...
A Bölény Pityirim Szorokint, Bergyajevet, Frankot, Sesztovot, Losszkijt, Sztyepunt említette, irodalomtörténészeket, klasszika filológusokat, újságírókat... Vagy húszfős csoport volt. Többségük egész a második világháború kitöréséig érdekes helyzetben élt Európában: szovjet útlevelük volt, formálisan szovjet állampolgároknak számítottak, de nem állt jogukban beutazni a Szovjetunióba. Három fő központjuk alakult ki, ahol letelepedtek: Berlin, Prága, Párizs. Prágában nagy szerepet játszott az úgynevezett Orosz Szabadegyetem – itt egyszer a Bölény is tartott előadást –, amely a Kondakov-féle szemináriumok körül alakult ki. Ő pedig egész kisregényt kerekített Kondakovról, aki akadémikus, történész, a régi orosz festészet, ikonok és freskók nagyszerű szakértője. Öreg volt már, 1925-ben halt meg, de még életében sikerült megszerveznie a szemináriumot, amely a külföldön élő legjobb orosz tudósokat tömörítette. Ebből a szemináriumból később egyetemet alapítottak.
Orosz írókra is emlékezett, akikkel találkozott vagy akikről hallott – Smeljov, Zajcev, Bunyin, Teffi, Aldanov, aztán számomra már teljesen ismeretlen nevek következtek; tudósokra is-Tyimosenko, Zvorikin, Szikorszkij, Csekrigin, Kosztyicin; festőkre – Csehonyin, Larionov, Cadkin, Szugyejkin...
Szólt például Lev Botaszról, aki a berlini operaház vezető díszlettervezője volt, meg még balettmesterekről, muzsikusokról, kémikusokról, akikről mi saját tudatlanságunk okán és információk hiányában semmit sem tudunk.
Néhány éve a Párizs környéki Sainte Geneviéve orosz temetőben jártam. Meleg, napfényes őszi nap volt. A kis utakat akkurátusan fölszórták vöröses homokkal. Öreg bácsikák és nénikék sétálgattak a kis utakon, és halkan beszélgettek. Egyébként kevesen nyugszanak itt, ismerős név azonban annál több akad mindenfelé. Megtaláltam Bunyinnak meg a feleségének a sírját, aztán Borisz Zajcevét, Iván Mozzsuhin színészét, A. Remizov íróét, egy fakereszt alatt Dmitrij Sztyelleckij festő nyugodott. Iván Smeljovval együtt, egy sírba van eltemetve felesége, Olga. Fehér márványkereszt magasodott Szergej Makovszkij, a híres művészcsaládból származó festő sírján. Alekszej Csicsibabin kémikus sírja fölé fekete kőből mintázták meg a mellszobrát, a talapzatánál kis serlegben friss virág. Itt van az én kedvenc festőm, M. Dobuzsinszkij nyughelye is. Jevreinov sírja fölött egy medál az arcképévei, mellette nyugszik K. Davidov biológus, K. Korovin festőművész... Hát itt kell találkoznom velük, akikről a Bölény beszélt! A kicsiny, szép festményekkel – Benois művei – díszített temetőkápolnában éppen gyászmisét mondtak. A rőt levelek hangtalanul keringtek az áramló napmelegben. A fű még telve volt élettel. A feketerigók sárga csőrükkel csipegetve tipegtek a bokrok között. Ebben a temetőben békésen megfértek egymással a rászedettek és a csalók, a menekültek és a szökevények, azok, akik arról álmodtak, hogy hazatérhetnek, és azok, akiknek a haza csak haláluk előtt jut eszükbe, különböző meggyőződésű emberek, egyik híresebb, másik kevésbé, de mind orosznak tartották magukat.
Csicsibabin 1930-ban külföldre utazott, ott is maradt. Kicsit korábban egy másik nagyszerű kémikust, Ipatyjevet küldték külföldi kiküldetésbe, és ő nem tért vissza. Megjelent a disszidens kifejezés. Külföldre utazott, és nem tért haza Feodoszij Dobrzsanszkij – Dobzhansky –, aki az evolúció szintetikus elméletének egyik megalapítója volt; külföldre utazott és nem tért haza a híres elméleti fizikus, Georgij Gamov - később Gamow -, aki egyebek között a genetikai kód első modelljét állította fel. Sokakkal történt még hasonló, ám azokban az években ez nem okozott bonyodalmat. Ma ezek a disszidensek hazajutnak – bekerülnek az enciklopédiákba, szótárakba, megadják nekik, ami megilleti őket, hivatkoznak rájuk, írnak róluk...
Berlinben sok fehéremigráns és „disszidens” élt, és Tyimofejevék nem tudták elhatárolni magukat tőlük. Az évek múlásával az oroszok Tyimofejevék házába rajzottak, ragaszkodtak Koljusához, az ő egész hivalgó és meggyőződéses oroszságá-hoz. Ez hamarosan meg is tette a magáét, minekutána előre nem látható drámai fordulat következett be.
Addig azonban Buchban telt az élet. Oleg Cinger ennek az életnek csupán az otthoni felét látta, s csak találgathatta, hogy a laboratóriumban hogyan tombol, háborog barátja temperamentuma.
A Bölényre nem lehetett rábizonyítani, ha ellentmondásba keveredett. Miközben minden németet szidott, német barátok dongták körül. Miközben a német népet szidta, védte a német pontosságot, becsületességet, a német filozófiát, postát, a német mérnököket, a német ceruzákat és még sok mindent, ami német. Igaz, továbbra is kitartott amellett, hogy a németek külön-külön jók és használhatók, együtt szörnyűek, ha meg sokan vannak, egyenesen elviselhetetlenek.


Huszadik fejezet

Beköszöntött az 1933-as év, Hitler magához ragadta a hatalmat, és Németországban elég hamar fenyegetővé vált a helyzet. Csakhogy elsősorban a németek számára vált azzá. Tyimofejevék egyelőre bizonyára semmi különöset nem vettek észre. Buch kívül esett az eseményeken, a Bölényt nem érdekelte a politika, és ami a fő – gyakorlatilag se őt, se a munkáját nem érintette mindaz, ami végbement. Szovjet állampolgár volt, és függetlennek, kívülállónak érezte magát.
„Nyáron együtt utaztunk szabadságra a Baltikumba, Pomerániába – emlékszik vissza Oleg Cinger. – Kivettünk egy nagy, szalmatetős parasztházat. Az egyik felében Tyimofejevék rendezkedtek be, a másikban én a feleségemmel meg a gyerekkel. Koljusa korán kelt. Négerbarnára sülten, fürdőnadrágban, egy bottal, hóna alatt detektívregénnyel indult el nap mint nap, hogy meztelenül napozzon a dűnéken. Nem volt szokás elkísérni őt. Koljusa néha az egész háznépnek levest főzött, egy hatalmas fazékba szemesbabot, zöldbabot, sárgarépát, egy darab húst, paradicsomot vetett, mindent, ami csak akadt a házban. A fazekat egész estig betakarva tartotta. Este maga hámozta ki a takaróból, szétmerte a levest, mindezt némán, aztán mindannyian mélyet sóhajtva kijelentettük: »Zseniális!«
Néha együtt »spacíroztunk«, ahogy Koljusa mondta. Egy ilyen spacírozás alkalmával a tengerparton delfintetembe botlottunk. Szerettem volna megkaparintani a delfinkoponyát. Volt egy bicskám, Koljusa pedig leguggolva kijelentette: »Na, most jusson eszünkbe az anatómia!« – és valóban nagyon ügyesen elválasztotta a törzstől a delfin fejét. Aztán kifőztük, és csodálatos delfinkoponyám lett.”
A német értelmiség nem értette meg azonnal a fasizmus embertelenségét. Tyimofejevék annál inkább. De legjobban a Szovjetunióból érkező hírek nyugtalanították őket. Az ottani biológusoknak 1929-től kezdve állandóan kellemetlenségeik voltak. Szergej Szergejevics Csetverikov laboratóriumát megsemmisítették, őt magát Szverdlovszkba száműzték. Az a hír járta, hogy a többi között a Droskoort is bűnéül rótták fel. Szaporodtak a Ny. K. Kolcov elleni támadások. Mindenekelőtt filozófusok támadták, de a saját biológusai is, aki az ideológiai alapokat illették kritikával. Szemaskót félreállították, és a Moszkvai Állami Egyetem egészségügyi-higiéniai tanszékére helyezték. A biológusokon kívül kijutott a fizikusoknak is, akiket azzal vádoltak, hogy kétes dolgokkal foglalkoznak, és nem segítik a népgazdaságot.
A szovjet újságokban és folyóiratokban közölték, hogy neves, érdemes professzorok kerültek burzsoá befolyás alá, nem helyesen tanítják az ifjúságot, a gyakorlattól elszakítva oktatnak. A diákok megtagadták őket. Azt is közzétették, hogy M. Ny. Rimszkij-Korszakov entomológus unokaöccse kijelentette, hogy ettől és ettől a naptól fogva nem tartja magát nagybátyja rokonának. Először Gyeborin támadott, aztán Gyeborint támadták. A viták elbocsátásokkal végződtek. A moszkvai barátoktól kapott levelekben minderről szőrmentén, célozgatva esett szó. Éles bírálatok, tárcák jelentek meg a lapokban. Hónapról hónapra ingerültebb hangszerelésben. Megkezdődtek a letartóztatások. Leleplezték – és micsoda szavakkal! – a mechanisztikus materialistákat, a morganistákat. Visszarendelték Buchból Szlepkovot és Moszkvában letartóztatták.
Jöttek a lapok a viták anyagával, bennük éktelenkedtek Prezent és mások hagymázas fejtegetései. Tekintélyes tudósok bűnbánó leveleit nyomtatták ki... A Jóisten tudta csak, mi volt kialakulóban, de ez a valami baljósán terebélyesedett.
Körülbelül ebben az időben kezdett Koljusa hazahívó ajánlatokat kapni – hol Belaja Cerkovba hívták, a Cukorrépa-Genetikai Intézet élére, hol a Leningrád környéki Puskinba. Tanárának, Kolcovnak minden egyes ajánlatról beszámolt, kikérte a tanácsát. Az barátok – a svéd Kühn és Max Hartmann növényfiziológus – útján válaszolt: talán nem tudja, mi folyik minálunk? Csak üljön ott, ahol van, és dolgozzon. A kiküldetése meghatározatlan időre szól. Miért nem marad veszteg?
Más alkalommal még világosabban figyelmeztette Koljusát: alighogy hazaérne, a természete miatt valószínűleg belekeveredne valamilyen botrányba, és máris északon találná magát. És az összes barátja is megkapná a magáét.
A következő legenda terjedt el ezzel kapcsolatban: amikor Ny. K. Kolcov utolsó külföldi kiküldetésén találkozott Tyimofejevvel, és ugyanezt tanácsolta neki – szedje össze türelmét, amíg csillapodnak a szenvedélyek, ne nyüzsögjön a legrosszabbkor-, akkor Koljusa nagyon panaszkodott, hogy honvágya van, ráadásul Moszkvában maradtak a téli holmijai, itt meg nincs pénze vásárolni. Erre Kolcov levette a bundáját, és neki adta.
Magam semmi ilyesmit nem hallottam a Bölénytől, gondolom, ez is a róla költött mesék egyike lehetett. A történetet különféle változatokban mondták el a legkülönbözőbb emberek – az egyik szerint rókabunda volt, a gallérja természetesen hód-prém, a másik szerint még a régi időkből való hódprém bunda volt... A leghihetetlenebb legenda is sokat elárul a figyelmes léleknek. „A jó történet nem feltétlenül igaz, elég, ha valószerű – idézte a Bölény Niels Bohr szavait. – Kell-e túl szigorúan ragaszkodnunk a tényékhez?”
Hivatalosan jogában állt külföldön maradni. Most is úgy tekintették, hogy családostul kiküldetésben tartózkodik: szovjet útlevelük volt. Az intézet német-szovjet. Így hát kivárhatta a végét.
1935-ben jött a hír, hogy a VASZHNIL elnökéül Ny. I. Vavilov helyére a Bölény számára is ismeretlen A. I. Muralovot nevezték ki, a földművelésügyi népbiztos helyettesét. Két év múlva, 1937-ben mint a nép ellenségét agyonlőtték. Eddig is támadták Ny, I. Vavilovot, eltávolítása után erősödött ellene a hajsza.

(Folytatjuk)

A. FODOR ÁGNES fordítása