IVAN BUNYIN
Csehovról
(Folytatás)
 |
| Ivan Bunyin |
— Jöjjön holnap minél korábban.
Egyes hangokat selypítve ejtett, a hangja tompa volt, gyakran minden árnyalat nélkül, szinte dünnyögve beszélt: olykor nehéz volt megállapítani, komolyan beszél-e vagy sem. Előfordult, hogy nemet mondtam a hívásra. Ilyenkor ledobta csíptetőjét, kezét szívére szorította, és sápadt ajkán halvány mosollyal tagoltán megismételte:
— Igazán alázatosan kérem, márki úr! Ha unatkozni találna ezzel az elfelejtett vén firkásszal, elüldögélhet Másával, vagy anyuskával, aki valósággal szerelmes magába, a feleségemmel, ezzel a cigány Knipsic kisasszonnyal...Elbeszélgetünk az irodalomról...
Én aztán elmentem hozzá, és előfordult, hogy egész délelőtt szótlanul üldögéltünk a szobájában, nézegettük a lapokat, melyekből rengeteget járatott. „Olvassunk újságot, a vidéki krónikákból remek dráma- és bohózattémákat lehet kihalászni" — mondta. Néha találtunk a lapokban pár sort rólam, többnyire ez is valami nagy butaság volt, ő igyekezett enyhíteni a dolgon.
— Rólam még nagyobb ostobaságokat írtak, gonoszabbul beszéltek, vagy ami még rosszabb, hallgattak...
Előfordult, hogy „csehovi hangulatokat" véltek bennem felfedezni.
— Ó, micsoda ostobaság! — kiáltott fel ilyenkor élénken, sőt izgatottan, visszafojtott nevetéssel hangjában. — Micsoda ostobaság! Engem is agyonbosszantottak a „turgenyevi ízekkel". Mi úgy hasonlítunk egymásra, mint az agár a kopóra. Maga például sokkal élesebb nálam. Maga ilyeneket ír: „a tengernek dinnyeszaga van". . . Ez remek, de én ilyet nem írnék. Ami azt a diáklányt illeti, más a helyzet...
— Miféle diáklányt?
— Emlékszik, egyszer közösen kitaláltunk egy elbeszélést: hőség van, egy irdatlanul hosszú postavonat fut Harkovon túl a sztyeppén... Maga hozzátette: egy bőrövet viselő diáklány áll a harmadosztályú kocsi ablakában, és az ázott tealeveleket rázza kifelé a teafőzőből. A szél felkapja a tealeveleket, és belevágja a másik ablakon kinéző kövér úr képébe....
Volt úgy, hogy hirtelen lecsapta az újságot, lekapta csíptetőjét, és halkan, jóízűen felnevetett.
— Min nevet, mit olvasott?
— Egy Babkin nevű szamarai kereskedő végrendeletében egész vagyonát egy Hegel-emlékmű felállítására hagyományozta.
— Tréfál?
— Biz' isten, nem. Egy Hegel-emlékműre...
Máskor hirtelen letette az újságot, és azt kérdezte:
— Mit fog rólam írni a visszaemlékezéseiben?
— Maga fog énrólam írni. Maga túlél engem.
— Ugyan, a fiam lehetne.
— Akkor is. Magában népi vér van.
— Magában meg nemesi. A parasztok és a kereskedők rettentő gyorsan elfajzanak. Olvassa el Három év című elbeszélésemet. Ráadásul maga makkegészséges férfi, csak nagyon sovány, mint egy jó agár. Szedjen étvágygerjesztő cseppeket, s akkor száz évig fog élni. Még ma felírok magának, hisz orvos vagyok. Maga Nyikogyim Palics Kondakov [(1844— 1925) művészettörténész, a bizánci és ó-orosz művészettel foglalkozott] is járt hozzám, és én meggyógyítottam az aranyerét. De nehogy aztán olyasmit írjon az emlékirataiban, hogy „vonzó stílusú író és kristálytisztaságú ember" voltam.
— Ilyesmit énrólam írtak — mondtam —, mármint olyasmit, hogy vonzó stílusom van.
Gyötrelmes gyönyörűséggel felkacagott, így nevetett mindig, ha valami különösen tetszett neki.
— Várjon csak, mit is írt magáról Korolenko?
— Nem Korolenko volt az, hanem Zlatovratszkij [(1845-1911) író]. Azt írta egyik legelső elbeszélésemről, hogy „nagyobb tehetségnek is dicsőségére válna".
Nevettében térdére ejtette a fejét, aztán fölvette csiptetőjét, és vidám fürkésző pillantást vetett rám.
— Ez még mindig jobb, mint amit rólam írtak. Minket annak idején minden szombaton elnáspángoltak a kritikusok, mint a papneveldében szokás. De megszolgáltuk! Úgy írtam eleinte, mint egy utolsó senkiházi. Hisz proletár vagyok. Gyerekkoromban gyertyát árultam a taganrogi szatócsüzletünkben. Ó, micsoda átkozott hideg tudott ott lenni! Én mégis micsoda élvezettel csomagolgattam a jéghideg gyertyát a csomagolópapírba. Az árnyékszék pedig egy üres telken volt, egyversztányira a háztól. Előfordult, hogy éjszaka kiszaladtam, ott meg épp egy csavargó éjszakázott. Hu, de rettenetesen megijedtünk egymástól! — De azért fogadja meg a tanácsomat — tette hozzá hirtelen —, hagyjon fel a dilettánskodással, legyen legalább egy kicsit iparos. Pocsék dolog volt, amikor muszájból írtam, a betevő falatért, de bizonyos mértékig okvetlenül iparosnak kell lenni, és nem szabad folyton az ihletre várni.
Aztán rövid szünet után így folytatta:
— Korolenkónak pedig okvetlenül meg kell csalnia a feleségét, hogy végre jobban kezdjen írni. Mert így túlságosan erényes. Emlékszik, maga mesélte egyszer, hogy Korolenko a könnyekig meghatódott valami Verbovnak vagy Vetkovnak a Russzkoje Bogatsztvóban megjelent versén, amelyben arról van szó. hogy a „reakció farkasai" megrohanták a dalnokot, a népi költőt a mezőn, a szörnyű hóviharban, de oly zengőn csapott a húrokba, hogy a farkasok rémülten szertefutottak. Csakugyan igazat mesélt?
— Becsületszavamra, igazat.
— Erről jut eszembe, tudja-e, hogy Permben minden bérkocsis Dobroljubovra hasonlít?
— Maga nem szereti Dobroljubovot?
— De igen. Azok a kocsisok rendes emberek voltak. Nem úgy mint Szkabicsevszkij, aki azt írta, hogy a kerítés tövében fogok felfordulni részegségemben, mert belőlem „hiányzik az isteni szikra".
— Képzelje — mondtam —, Szkabicsevszkij egyszer elmondta nekem, hogy ő még soha életében nem látta, hogyan nő a rozs, és soha egyetlen muzsikkal se beszélt.
— Látja, mégis egész életében a népről meg a népéletet bemutató elbeszélésekről irkáit... Egyszerűen szörnyű rágondolni, miket összeirkáltak rólam! Hogy hideg a vérem — emlékszik, van egy Hidegvér című elbeszélésem — meg hogy nekem tökéletesen mindegy, mit ábrázolok, egy kutyát, vagy egy vízbefúltat, egy vonatot vagy az első szerelmet... A Nehéz emberekkel még szerencsém volt, úgy találták, hogy ez azért mégiscsak tűrhető elbeszélés, mert, úgymond, a nyolcvanas évek reakcióját ábrázolom benne. Meg ott volt még A roham című elbeszélés, amelyikben egy „becsületes" diák megháborodik a prostitúció gondolatára. Én viszont ki nem állhatom az orosz diákokat — csupa naplopó mind...
Egyszer, amikor ismét csipkelődni kezdett velem, hogy mit írok róla visszaemlékezéseimben, azt feleltem:
— Először is azt írom meg, hogyan ismerkedtem meg Önnel Moszkvában. Ez kilencvenöt decemberében történt. Én nem tudtam, hogy Ön Moszkvába érkezett. De történt egyszer, hogy bent üldögéltünk egy költővel a Bolsoj Moszkovszkij fogadóban, vörösbort iddogálunk, hallgatjuk a gépzongorát, az a költő meg közben egyre a verseit szavalja, és egyre jobban el van ragadtatva saját magától. Nagyon későn távoztunk, és ez a költő már annyira fel volt ajzva, hogy még a lépcsőn is egyre szavalt. Így szavalva állt neki a kabátját keresni a fogason. A portás szelíden rászólt: „Engedje meg, nagyságos uram, majd én megkeresem. . ," A költő erre ráordított, mint egy vadállat: „Kuss, ne zavarj!" —. „De már megbocsásson, nagyságos uram, ez nem a maga kabátja..." — „Micsoda, te bitang, ezek szerint én idegen kabátot vettem fel?" — „Igenis, nagyságos uram." — „Kuss, te bitang, ez az én kabátom!" — „De nem, nagyságos uram, ez nem az ön kabátja!" — „Akkor mondd meg, de azonnal, kié?" — „Anton Pavlovics Csehové." — „Hazudsz, de meg is öllek ezért a hazugságodért, itt ezen a helyen!" — „Ahogy akarja, nagyságos uram, de ez a kabát igenis az Anton Pavlovics Csehové." — „Ezek szerint ő itt van?" — „Mindig nálunk száll meg a nagyságos úr. . ." Erre mi kis híján berontottunk magához bemutatkozni, éjszaka három órakor. De szerencsére nem tettük, csak másnap reggel. Első alkalommal azonban nem találtuk otthon, csak a szobáját láttuk, ahol a szobalány éppen takarított, meg a kéziratát az asztalon. A Nőuralom eleje volt.
Majd meghalt nevettében, alig tudott megszólalni:
— Sejtem, ki volt az a költő. Balmont, ugye? De honnan tudták, hogy épp az a kézirat feküdt az asztalomon? Ezek szerint belekukucskáltak?
— Megbocsásson, kedves barátom, nem tudtuk megállni.
— Kár, hogy nem jöttek be akkor éjszaka. Remek dolog éjszaka beállítani valahová. Szeretem a fogadókat.
Rettenetesen tetszett neki, amikor elmondtam, hogy falusi diakónusunk egyszer apám névnapján az utolsó szemig megevett két font kaviárt. Ezzel a történettel kezdte azután Szakadékban című elbeszélését.
Szívesen mondogatta, hogy ha az ember nem dolgozik, ha nem él szakadatlan művészi légkörben, akkor legyen akár Bölcs Salamon, üresnek és tehetségtelennek fogja érezni magát.
Néha előhúzta fiókjából jegyzetfüzetét, és arcát fölemelve, csíptetője üvegét megcsillantva meglengette a levegőben.
— Kerek száz ötlet van benne! Azám, naccsás uram! Hol vannak ettől maguk, fiatalok! Így kell dolgozni! Ha akarja, egy-kettőt eladok belőle.
Néha megengedett magának egy kis esti sétát. Egyszer késő éjszaka tértünk vissza egy ilyen sétáról. Anton Pavlovics nagyon elfáradt, erőlködve lépkedett — az utóbbi napokban sok kendőt áztatott át vérével —, hallgatott, szemét lehunyta. Elhaladtunk egy balkon mellett, melynek vitorlavászon függönye mögött lámpa fénylett, és női sziluettek rajzolódtak ki rajta. Anton Pavlovics egyszerre kinyitja a szemét, és nagyon hangosan megszólal:
— Hallották? Micsoda szörnyűség! Bunyint megölték! Autkáfean, egy tatár lánynál. Elképedésemben földbe gyökeredzett a lábam, ő pedig sebesen rám suttog:
— Hallgasson! Holnap egész Jalta Bunyin meggyilkolásáról fog beszélni.
Egy író így panaszkodott: „Sírni tudnék a szégyentől, hogy milyen gyalázatosan írtam kezdő koromban."
— Ugyan már, ugyan már! — kiáltott fel Anton Pavlovics. — Hisz nincs remekebb dolog, mint rosszul kezdeni! Jegyezze meg, ha a kezdő írónak mindjárt beüt a siker, akkor vége, befellegzett!
Azzal hevesen bizonygatni kezdte, hogy csak a jó képességű emberek érnek meg korán és gyorsan, vagyis az olyanok, akik nem eredetiek, voltaképp nem is tehetségesek, mert a jó képesség tulajdonképpen jó alkalmazkodóképességet jelent, az ilyen „könnyen megél", a tehetség viszont gyötrődve keresi az útját.
A Fekete-tenger partján sok török és kaukázusi dolgozott. Mivel ismerte azt a megvetéssel vegyes rosszindulatot, melyet nálunk az idegen nemzetiségek iránt táplálnak, nem szalasztott el egyetlen alkalmat se, hogy lelkesen elmondja, milyen munkaszerető, becsületes nép ez.
Keveset evett, keveset aludt, nagyon szerette a rendet. Szobáiban csodálatos tisztaság honolt, a hálószobája olyan volt, mint egy leányszoba. Bármilyen gyenge volt is időnként, a legkisebb henyeséget sem engedte meg magának öltözetében. Keze nagy, száraz és kellemes volt.
Mint csaknem mindenki, aki sokat gondolkodik, nemegyszer előfordult, hogy elfelejtette, amit már nemegyszer elmondott.
Emlékszem hallgatására, köhécselésére, arra, ahogy a szemét eltakarta, az arcára kiülő nyugodt és szomorkás, csaknem méltóságteljes töprengő kifejezésre. De se „bánat", se „melegség" nem volt az arcán.
Szürke, hűvös téli nap a Krímben, sűrű, álmos fellegek úsznak Jalta felett. Csehov házában csend van, Jevgenyija Jakovlevna szobájából kihallatszik az ébresztőóra egyenletes ketyegése. Anton Pavlovics csíptető nélkül ott ül a dolgozószobájában az íróasztalnál, és sietség nélkül, gondosan ír valamit. Aztán feláll, fölveszi kabátját, kalapját, apró bőrkalocsniját, és kimegy az egyik egérfogóhoz. Visszajön, két ujja közt egy élő egeret hoz farkánál fogva, kimegy a tornácra, lassan végigmegy a kerten egész a kerítésig, melyen túl egy köves dombon tatár temető terül el. Óvatosan átdobja oda az egeret, és elindul a kert közepén álló pad felé, útközben figyelmesen nézegetve a fiatal fácskákat. Egy daru és két kutyus fut utána. Amint leül, pálcájával óvatosan eljátszadozik az egyikkel, mely lába előtt hanyatt vetődött; elneveti magát: a kutyus rózsaszínű haskóján bolhák mászkálnak... Aztán hátradől a padon, arcát föltartva, elgondolkodva, elnéz a messzeségbe, Jalta felé. Így üldögél vagy másfél órát...
Volt-e életében akárcsak egy nagy szerelem? Azt hiszem, nem.
„A szerelem — írta jegyzetfüzetében — vagy valami hajdan hatalmas, de kiveszett dolognak a maradványa, vagy valami olyasminek a része, ami majd a jövőben fejlődik óriásivá, de a jelenben nem elégít ki, sokkalta kevesebbet ad, mint amit várna az ember."
Mit gondolhatott a halálról?
Sokszor elmondta, hogy a halhatatlanság, a halálon túli élet, bármilyen formában is, ostobaság:
— Közönséges babona. Márpedig minden babona rettenetes. Világosan és bátran kell gondolkozni. Majd egyszer alaposan elbeszélgetünk magával erről. Be fogom bizonyítani magának, világosan, mint a kétszer kettő, hogy a halhatatlanság ostobaság.
De néhány alkalommal épp az ellenkezőjét állította, még ennél is határozottabban.
— Semmiképp se tűnhetünk el nyomtalanul. Egész bizonyosan élni fogunk halálunk után is. A halhatatlanság tény. Várjon csak, majd bebizonyítom magának...
A püspök című elbeszélése felett észrevétlen elsiklottak. Bezzeg a Cseresznyéskert, a nagy papírvirágokkal, melyek oly valószínűtlenül sűrűn fehérlettek a színház kirakataiban! És ki tudja, mennyi hírnév jutott volna neki, ha nincs A kártyajáték, a Parasztok, a Művész Színház!
„Egy hónappal azután új püspökhelyettest neveztek ki, és Pjotr püspökre már senki sem gondolt. Nemsokára egészen elfelejtették. Csak az öregasszony, a megboldogult édesanyja, aki most diakónus vejénél lakik egy isten háta mögötti vidéki városkában, ha esténként kimegy, hogy tehenét hazavárja a csordával, s olyankor összetalálkozik a szomszédasszonyokkal — csak ő beszél néha gyermekeiről, unokáiról, meg arról, hogy volt egy püspök fia... és olyankor bátortalanul lehalkítja a hangját, mert attól tart, hogy nem hiszik el neki.
És csakugyan nem mindenki hitte el." [A püspök]
Utolsó levelét külföldről kaptam, 1904 júniusában, amikor falun laktam. Azt írta, egész jól érzi magát, megrendelt egy fehér öltönyt, csak Japán miatt kesereg, mert ezt a „csodálatos országot" Oroszország egész bizonyosan szétveri és tönkrezúzza. Július negyedikén belovagoltam a faluba a postára, átvettem az újságokat és a leveleket, aztán betértem a kovácsműhelybe, hogy megpatkoltassam a lovamat. Meleg, álmos sztyeppei nap volt, az ég fakón fénylett, forró déli szél fújt. A kovács házának küszöbén ülve kinyitottam az újságot — s egyszerre mintha jeges kés hasított volna a szívembe...
Halálát meghűlés siettette. Mielőtt elutazott volna Moszkvából külföldre, fürdőbe ment, megfürdött, felöltözött, de túlságosan hamar ment ki: a fürdő vetkőzőhelyiségében összetalálkozott Szergejenkóval, és meg akart szökni előle, félt kullancs-természetétől, fecsegésétől... Ez az a bizonyos Szergejenko, aki éveken át untatta Tolsztojt (Hogyan él és alkot Tolsztoj), s akit Csehov soványságáért, hórihorgas termetéért, örökös fekete öltönyéért és fekete hajáért így nevezett:
— Halottaskocsi, álló helyzetben.
(A folytatáshoz a További bejegyzésekre kell kattintani)
(KIEGÉSZÍTÉSEK)
Szokásunk szerint ott ültünk Anton Pavlovics dolgozószobájában, és valahogy szóba kerültek keresztapáink.
— Magát Szinyagin tábornok tartotta keresztvíz alá, engem pedig Szpiridon Tyitov kereskedőtestvér. Hallott már ilyen rangról?
— Nem.
Anton Pavlovics odanyújtotta anyakönyvi kivonatát. Elolvastam, és megkérdeztem:
— Megengedi, hogy lemásoljam?
— Tessék.
A taganrogi székesegyház anyakönyvének bejegyzése a következőképpen szólt: „A gyermek az 1860. esztendő januárius havának 17. napján született, megkereszteltetett január 27-én, neve Antonyij, szülei: Pavel Georgijevics Csehov, harmadik osztálybeli taganrogi kereskedő és törvényes felesége, Jevdokija Jakovlevna; a keresztszülők: Szpiridon Tyitov, taganrogi kereskedőtestvér és Dmitrij Szafjanopulo harmadik osztálybeli taganrogi kereskedő felesége."
— Kereskedőtestvér? Micsoda furcsa rang! Soha nem hallottam ilyet. Az anyakönyvi kivonat szerint Csehov január 17-én született. Anton Pavlovics viszont így ír a nővérének (1899. január 16-án):
„Ma van a születésnapom, harminckilenc éves lettem. Holnap lesz a névnapom, a helybéli nagyságosasszonyok és kisasszonyok (akiket antonovkáknak nevezek – szójáték az Anton névvel, és utalás Bunyin Antonovka-almák c. elbeszélésére is [a ford.]) ajándékokat hoznak és küldenek". Mi a dátumok közti különbség oka? Bizonyára a diakónus tévedett.
Egyszer megkérdeztem Jevgenyija Jakovlevnát (Csehov anyja) és Marja Pavlovnát:
— Mondják csak, sírt-e valaha Anton Pavlovics?
— Soha életében — felelték határozottan mindketten. Ez nagyszerű.
Barátaiméknak, Jelpatyjevszkijéknek többször is elmondta:
— Sose vétkeztem a negyedik parancsolat ellen.
1900 tavaszán, amikor a Művész Színház a Krímben vendégszerepelt, én is Jaltába utaztam. Itt találkoztam Mamin-Szibirjakkal, Sztanyukoviccsal, Gorkijjal, Tyelesovval, Kuprinnal. A színház négy darabot hozott: a Sirályt, a Ványa bácsit, Hauptmann Magányos emberek-jét és Ibsen Hedda Gabler-jét. Előbb Szevasztopolban, aztán Jaltában léptek fel.
Mindenki élénk volt, fel volt villanyozva, Csehov viszonylag jól érezte magát. Reggel elmentünk a városi színházba, ott mászkáltunk a színpadon, ahol folytak a lázas'előkészületek az előadáshoz, aztán az egész társaság elindult Csehov házába, és csaknem egész szabad időnket ott töltöttük.
Csehovot ezekben a napokban nagyon foglalkoztatta a Magányos emberek, sokat beszélt róla, és azt tartotta, hogy a Művész Színháznak ilyesféle darabokkal kéne foglalkoznia.
Igen, 1901 januárjában még mindig Csehovéknál laktam. Van azokból az időkből egy feljegyzésem is.
Krím, 1901 tele, Csehov nyaralója.
A sirályok mintha kartonból lennének kivágva, olyanok, mint a tojáshéj, mint bóják a ringatódzó csónak mellett. A tajték mint a pezsgő.
A felhők között hézagok, azon túl valami fantasztikus földöntúli világ. A sziklák mészszürkék, mint a madárürülék. Kormoránok. Szuuk-Szu, Kucsukoj. Odalenn zúgás, a tenger napsütötte síkja, sivár kutyaugatás. A tenger szürkéslila, tükörfényes, és nagyon magasra emelkedik. Dara szitál, felhők gyülekeznek.
A gyönyörű Berjozina(!) [O. M. Szolovjova, Csehov jaltai ismerőse]
Január 31-én volt a Három nővér bemutatója. Marja Pavlovna és „anyuska", ahogy Jevgenyija Jakovlevnát valamennyien neveztük, nagyon izgult. Szinanyihoz táviratot vártunk a színháztól. Arszenyijt, az inast átküldtük Szinanyihoz. Marja Pavlovna kérte, hogy telefonáljanak a városból.
Vagy húsz perc múlva Arszenylj izgatott hangon közli:
— Órrriási siker...
Vendégek érkeztek: V. K. Harkejevics, a helyi gimnázium igazgatónője, Sz. P. Bonyje, Szregyinék; persze, ittunk az esemény tiszteletére.
Február elején Marja Pavlovna elutazott Moszkvába, én pedig Anton Pavlovics megérkezéséig ott maradtam anyuskával, akihez meleg barátság fűzött, s aki sokat mesélt Antosáról.
Minden szavából csak úgy sütött a rajongás.
— Anton Pavlovics — mint most a levelekből látom — február végén érkezett haza. Én átköltöztem a Jalta szállóba, és egy nagyon kellemetlen éjszakám volt: a szomszéd szobában egy halott nő feküdt... Csehov, aki nyilván megérezte, mit éltem át ezen az éjszakán, szelíden tréfálkozott velem...
Azon erősködött, hogy legyek ott nála minden nap reggeltől fogva. Ezekben a napokban különösen közel kerültünk egymáshoz, bár sose léptünk át egy bizonyos határt, mindketten tartózkodók voltunk, de nagyon szerettük egymást. Nekem egyetlen íróval se volt olyan kapcsolatom, mint Csehovval. Egész idő alatt soha a legcsekélyebb viszály se volt köztünk. Mindig tartózkodóan gyengéd, szívélyes volt hozzám. Idősebb testvérként gyámolított, hisz csaknem tizenegy évvel fiatalabb voltam nála, de sohase éreztette fensőbbségét, és mindig szerette a társaságomat —, ezt most már bátran állíthatom, mert igazolják a hozzátartozóihoz írott levelei: „Bunyin elutazott, s én magamra maradtam..."
Reggelente csodálatos kávét ittunk. Aztán elüldögéltünk a kertben, ahol mindig akadt dolga a virágok vagy a gyümölcsfák körül. Elbeszélgettünk a faluról, meséltem parasztokról, földesurakról, elmeséltem, hogyan éltem Poltavában, meséltem tolsztojánus korszakomról, ő beszélt arról, hogyan élt Lukában, Lintvarjovék birtokán, mindketten rajongtunk Kisoroszországért (így hívták akkor Ukrajnát). Mindketten jártunk a szvjatogorszki kolostorban [itt van eltemetve Puskin], meg azokon a helyeken, ahol Gogol megfordult.
Néha közösen kitaláltunk egy-egy elbeszélést: az egyik egy elszegényedett zsarnok hivatalnokról szólt, a másik egy érzelmes történet volt, melynek hősnőit Irlandiának, Ausztráliának, Neuralgiának és Hisztériának hívták; a többi is ehhez hasonló volt — ő csak úgy sziporkázott. Én néha részeget játszottam. Egy amatőr felvételen — már nem emlékszem, ki készítette — ott ülünk a szobájában, ő a karosszékben, én a karfán, az ő arca nevetős, az enyém dühös, kába, épp részeget játszom.
Néha felolvastam neki egy-egy régi elbeszélését. Épp akkor készítette elő újabb kiadásukat, s én gyakran láttam, mennyire összefirkálta őket, szinte új elbeszélést írt.
Egyszer egy réges-régi, 1886-os elbeszélését választottam ki felolvasára, A varjút.
Anton Pavlovics eleinte komoran hallgatott, de ahogy a cselekmény kibontakozott, egyre jókedvűbb lett, itt-ott elmosolyodott, fölnevetett. Igaz, nagyon tudtam utánozni a részegeket.
Egy más alkalommal alkonyatkor a Guszevet olvastam fel neki, s agyba-főbe dicsértem, mert a Guszevet elsőosztályú darabnak tartottam. Ő megindultan hallgatott, s én még egyszer elolvastam magamban az elbeszélés utolsó bekezdését:
„Ugyanakkor pedig odafenn a magasban, azon az oldalon, ahol lemegy a nap, felhők gomolyognak; az egyik diadalívre hasonlít, a másik oroszlánra, a harmadik ollóra..." — Mennyire szereti tárgyakhoz hasonlítani a felhőket — villant át agyamon. — „A felhők mögül széles zöld sugár árad, és egészen az égbolt közepéig húzódik; mellette kis idő múlva ibolyaszínű — amellett aranyos — majd rózsaszínű fény jelenik meg. . . Az ég lágy, halványlila árnyalatot ölt. E gyönyörű, elbűvölő égbolt láttára az óceán kezdetben el-komo,rodik, de nemsokára maga is olyan igézetes, leheletfinom, ujjongó, lobogó színekben pompázik, hogy azokat emberi nyelven még megnevezni is nehéz." „Vajon meglátom-e valaha?" — gondoltam. Az Indiai-óceán gyerekkorom óta vonzott. . . S ekkor váratlanul, tompa hangon megszólalt:
— Képzelje, megnősülök. . .
És nyomban tréfálkozni kezdett, hogy jobb német lányt elvenni, mint oroszt, az takarosabb, és a gyerek nem fog fel-alá csúszkálni a házban, és nem fogja kanalával ütögetni a réztálat.
Én persze tudtam kapcsolatáról Olga Leonardovna Knipperrel, de nem voltam meggyőződve róla, hogy ez házassággal fog végződni. Már jó barátságban voltam Olga Leonardovnával, és tudtam, hogy ő egész más körökből való, mint Csehov. Tisztában voltam vele, hogy Marja Pavlovnának nehéz dolga lesz, az új háziasszony mellett. Igaz, Olga Leonardovna színésznő, és aligha hagyja ott a színpadot, mégis sok mindennek meg kell változnia. Kényes helyzet állhat elő Anton Pavlovics nővére és felesége között, s mindez ártani fog Csehov egészségének, aki ilyen esetekben keservesen szenvedni fog, hol egyikük, hol másikuk, hol pedig mindkettőjük miatt egyszerre. „Ez kész öngyilkosság! Rosszabb, mint Szahalin!" — gondoltam, de persze hallgattam.
Ebédnél és vacsoránál keveset evett, sűrűn felugrált az asztaltól, fel-alá járkált az ebédlőben, megállt egy vendég előtt, erőnek erejével kínálgatta, közben csak úgy ontotta a tréfát, a szósziporkákat. Megállt édesanyja mellett is, fogta villáját és kését, és arcán örökös mosollyal, szótlanul nekiállt, hogy apróra felvágja a húst.
Fokról fokra egyre jobban megismerkedtem életével, kezdtem rájönni, milyen széles körű élettapasztalattal rendelkezik, összehasonlítottam a magaméval, és megértettem, hogy hozzá képest gyerek, tacskó vagyok... Hisz harmincéves se volt, amikor megírta az Unalmas történetet, a Tífuszt, és sok más, döbbenetes élettapasztalatról tanúskodó művét.
Csehovot sokkal többször látom frissnek és mosolygósnak magam előtt, mint komornak és ingerültnek, holott épp elégszer láttam szoros kapcsolatunk négy éve alatt betegsége nehéz szakaszaiban is. A beteg Csehov körül is mindig tréfa, nevetés, sőt pajkos jókedv uralkodott.
Soha nem láttam háziköntösben, mindig gondosan és tisztán öltözködött. Pedánsán szerette a rendet, ez éppoly vele született öröksége volt, mint a kitartás, vagy a tanító hajlam.
Szeptember 9-én Anton Pavlovics így írt a feleségének: „Most egészséges vagyok. Bunyin minden nap eljön."
Újra kezdődtek a végeérhetetlen beszélgetéseink. Amikor megérkeztem, nagyon rosszul érezte magát. Anton Pavlovics sokat beszélt a kumisz-kúráról, mely jót tett neki, de amint visszatért Jaltába — mint mondta — megint kitört rajta a nyavalya, újra köhögni kezdett, júliusban pedig már vért köpött; rajongva beszélt a sztyeppről, a lovakról, a bennszülöttekről; de persze a publikum nagyon szürke volt, és semmi komfort! A kumisz íze a kvaszra emlékeztet, és egyáltalán nem undorító, de persze, ráun az ember.
Néhány nap múltán jobban lett. Szeptemberben úgy határozott, hogy felutazik Moszkvába, nyilván hiányzott a felesége.
Ezekben a napokban újraolvasta régi elbeszéléseit, némelyiket jóformán teljesen átírta, oly gyengének tartotta őket.
Megérkezésem előtt Jaltában tartózkodott Dorosevics [(1864—1922) újságíró, publicista, színházi kritikus], akinek eszét Csehov nagyra becsülte, és Orlenyev, a színész, akit tehetségesnek, de kicsapongónak tartott; az utóbbi még ott volt, amikor megérkeztem.
Panaszkodott a Kurjer című lapra: „Csaknem minden számban ír rólam valami hazugságot és banalitást..."
Szeretett volna a Három nővér próbái előtt megérkezni Moszkvába, hogy néhány instrukciót adjon, esetleg változtatást tegyen.
...Egyre az az érzésem, hogy bár Csehovnak már magas rangja volt az irodalomban, ő maga még mindig nem volt tudatában saját értékének.
Esténként néha vacsora vendégek érkeztek: Tyelesov [(1867-1957) író], Gorkij, Nyilusz [(1869-1943) író. festő], vacsora után beállított Jelpatyjevszkij; néha megkértek, olvassam fel Csehov egy-egy elbeszélését. Tyelesov így emlékszik erre: „Anton Pavlovics eleinte a homlokát ráncolta, kellemetlennek tartotta, hogy saját művét hallgassa, aztán önkéntelenül elmosolyodott, majd ahogy az elbeszélés kibontakozott, egyre jókedvűbb lett, végül már a szó szoros értelmében rázkódott a nevetéstől a karosszékben, de hangtalanul, igyekezve fékezni magát". Amikor egyszer végighallgatta egyik elbeszélés-„töredékét", így szólt:
— Jó maguknak, elbeszélésíróknak, ma már mindenki hozzászokott az effélékhez, én törtem az utat a kisterjedelmű elbeszéléshez, bezzeg engem mennyit szidtak érte.. .
— Azt követelték tőlem, hogy regényt írjak, különben nem nevezheti magát írónak az ember...Mindannyian örültünk, hogy Tolsztoj gyógyulóban volt. Egyszóval hangulatunk a lehető legjobb volt.
S ekkor hirtelen távirat érkezett, hogy Olga Leonardovna Pétervárott megbetegedett.
Naponta jöttek-mentek a táviratok. Öt napig vártuk Olga Leonardovna érkezését, végre húsvét első napján, április 10-én karon hozták rneg a hajóról a nyaralóba, 39 fokos lázzal.
Nyilusz természetesen kénytelen'volt félbehagyni az arcképet, s mi valamennyien hamarosan elutaztunk.
December elején Anton Pavlovics Moszkvába érkezett. Én is ott voltam: Najgyonovval kettesben éppen külföldi utunkra készülődtünk. Minden este beállítottam Csehovhoz, néha hajnali háromig-négyig is ott maradtam, vagyis egész addig, amíg Olga Leonardovna hazaérkezett.
Olga Leonardovna többnyire a színházban volt, de néha különféle jótékonysági koncertekre is elment. Indulás előtt bejött érte Nyemirovics, frakkban, cigaretta- és drága kölniillatot árasztva, s ő estélyi ruhában, megillatosítva, gyönyörűen, fiatalon, e szavakkal lépett oda férjéhez:
— Ne bánkódj nélkülem, lelkecském, különben is a márkicska társaságában mindig jól szoktad érezni magad... Viszontlátásra, kedvesem — fordult hozzám. Kezet csókoltam neki, s ők már indultak is. Csehov nem engedett el egész visszaérkezésükig. Ezek a virrasztások különösen kedves emlékeket hagytak bennem.
Néha önmagát szidta. Én igyekeztem elszórakoztatni, meséltem magamról, kikérdeztem a családjáról. Sokat mesélt a fivéreiről, Nyikolajról, Alekszandrról, az utóbbit különösen nagyra tartotta, és végtelenül sajnálta, mert a fiú ivott, s ő ezzel magyarázta, hogy nem lett belőle semmi, holott nagy tehetséggel volt megáldva.
Alekszandr rendkívül művelt ember volt: elvégezte a természettudományi és a matematikai fakultást, jártas volt az orvostudományban is. Jól ismerte a filozófiai rendszereket. Több nyelvet tudott. De semmi mellett sem volt képes kitartani. És micsoda leveleket tudott írni! Kész csoda. Értett a kézműves mesterségekhez is, egymaga készített egy faliórát. Egy időben egy tűzoltó-lap szerkesztője volt. Az ágya fölött ott lógott egy tűzoltócsengő, hogy mindig tudja, ha ég valami. Bogaras ember volt, például csak tyúktollal volt hajlandó írni. Szívesen foglalkozott baromfitenyésztéssel, csodálatos tyúkketreceket készített, egyszóval ritkamód okos, eredeti ember volt. Jól értette a tréfát, de az utóbbi időben nehezen elviselhetővé vált: amikor józan volt, gyötrődött amiatt, hogy milyen volt részegen, részegen viszont csakugyan nehezen lehetett elviselni.
Egyszer megkérdeztem Anton Pavlovicstól:
— Vajon nem azért gyötrődik, mert ön elhomályosította őt mint írót?
— Szó sincs róla — felelte jellegzetes kedves mosolyával —, hisz írni is csak úgy mellékesen ír, hogy keressen pár rubelt. Nem is tudom, mi érdekli jobban: az irodalom, a filozófia, a tudomány vagy a tyúktenyésztés. Túlságosan tehetséges több irányban is, ezért nem képes egyvalaminek szentelni magát.. . Mihail testvérem is ilyen: előbb pénzügyi vonalon dolgozott, aztán otthagyta, most Szuvorin könyvkiadójában dolgozik. Elbeszéléseket is ír, de semmi erőfeszítést nem tesz, hogy igazi író legyen. Tudja, bennünk nincs meg az a becsvágy, ami sok más mai íróban megvan. Mindannyian csak azt a munkát szeretjük, amelyen éppen dolgozunk.
Anton Pavlovics kikérdezett Gorkij Éjjeli menedékhelyének bemutatójáról, meg az ünnepi vacsoráról, amely 800 rubelbe került, és kíváncsi volt, mit szolgálhattak fel. Én Gorkijt utánozva így válaszoltam:
— Először is halat, majd valami olyan izét, hogy a fene essen belé, de teljesen, nem is tudom, hal volt-e vagy ló.
Csehov nagyokat nevetett, de különösen Klucsevszkij professzor [(1841-1911) történész.] megjegyzésén; a jámbor, nyugodt, békésen vidám, tiszta, akkurátus professzor nyakig begombolkozva, kissé félrefordított fejjel, szemüvegét és ravaszkás tekintetét oldalvást villogtatva, ott állt mellettem, és halkan azt mondta:
— Méghogy ló! Ami azt illeti, nagyságra megteszi. De azért egy kicsit bántó is. Miért ló? Mik vagyunk mi, stráfkocsisok?
Az utolsó időkben gyakran ábrándozott fennhangon.
— De jó lenne csavargónak, vándornak lenni, bejárni a szent helyeket, letelepedni egy kolostorban, erdő mellett, tó partján, elüldögélni nyári estéken a kolostor kapuja előtt a lócán...
Najgyonov meg én december végén már indulásra készen álltunk. Csehov mesélt nizzai tartózkodásáról, M. M. Kovalevszkijről, Juraszov konzulról, ellátott egészségügyi tanácsokkal, és mint mindig, ismét biztosított, hogy késő öregkort fogok megérni, mert „makkegészséges férfi" vagyok, s ki tudja hányadszor, újra igyekezett rávenni, hogy írjak minden nap, hagyjak fel a „dilettantizmussal", mert az írást „hivatásos" módon kell űzni...
Eszembe sem jutott azokban a napokban, hogy ezek utolsó találkozásaink.
Négy óra tájban, néha már egészen reggel megérkezett Olga Leonardovna, borszagot és parfümillatot árasztva...
— Miért nem alszol még mindig, lelkecském?. .. Árt neked. Hát maga még itt van, márkicska? Hát persze, maga mellett sosem unatkozik!
Én gyorsan felálltam, és elköszöntem.
Csehov arca minden évben változott.
Csehov fennköltsége — a virágok, az állatok, az emberi tettek fennköltsége.
Mindenkivel egyformán bánt, bármilyen rangú emberrel volt is dolga.
SOPRONI ANDRÁS fordításai
Néhány szó Ivan Bunyinról
Voronyezs, 1870. okt. 22., +Párizs, 1953. nov. 8.
Elszegényedett nemesi család sarja, a gimnáziumot nem fejezi be. Dolgozik statisztikusként, könyvtárosként, újságíróként. Sokat utazik. Az 1917-es forradalmat ellenségesen fogadja (lsd. Átkozott napok c. naplójegyzetek), az emigrációban kezdetben szovjetellenes cikkeket ír. Első versei a parnasszizmus jegyében születnek, második kötetével Puskin-díjas lesz. 1909-ben az Orosz Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választják. Mintegy tíz éven keresztül M. Gorkij révén publikál, a forradalom után szétválnak útjaik. Kora valóságából kiábrándul, elítéli a modern civilizáció pénzimádatát, de azt is tudja, hogy a régi orosz falu pusztulásra ítéltetett. Így fő témája a magány és a szerelem lesz. Férfi és nő vonzódik egymáshoz, de nála csak pillanatokra találkoznak, amit kiábrándult szétválás követ. Stílusa cizellált, lírai hangvétel, költeményszerűség, hangulatok megidézése, zeneiség jellemzi prózáját is. Korát realistán kegyetlennek ábrázolja, jövőbe vetett hit nélkül, ezért írásaiban gyakran a múlthoz fordul. Elbeszélései a legjobbak, a századfordulótól alig ír verset. 1920-ban emigrált, s haláláig Párizsban él. Élete végén maradék erejét a csehovi életmű feldolgozására fordítja.Hazájában mint emigráns, dekadensnek bélyegzett írót, aki viszaemlékezéseiben ráadásul kritikus számadást ad pályatársairól, kapcsolatairól (de önmagáról is), gyakorlatilag kikapcsolják a kortárs irodalmi életből. Csak halála után fedezik fel s tartják L. Tolsztoj és A. Csehov irodalmi öröksége méltó folytatójának, a klasszikus orosz realizmus utolsó képviselőjének.1933-ban irodalmi Nobel-díjas. (a Magyarul Bábelben honlap nyomán)
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 80-94. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése