Elmennek az anyák
Anyánk elhagy bennünket.
Csöndbe koppan
lassú lépte,
megy-megy Iábujjhegyen,
mi meg nyugodtan alszunk,
jóllakottan
s nem rezzenünk e furcsa neszre sem.
Elmennek az anyák.
De nem hirtelen mennek,
csak mi érezzük olyan hirtelennek.
Furcsán, mint nagy teher alatt, előre dőlnek,
apró léptekkel, lépcsőfokain az időnek
így tipegnek.
Egy éven, észbekapva,
megjelöljük, mikor lesz születésük napja.
Késő. Ez már nem mentheti meg
sem a mi nyugalmunkat, sem az ő lelküket.
Már messze járnak.
Nem térhetnek vissza.
Álomból ocsúdva
egy köd-alak felé
kapkodunk s markunk levegőt szorít csak,
üvegfal áll tiltón kezünk elé.
Elkéstünk.
Már ütött a szörnyű óra,
titkos könnyekre néma vád felel...
Nézzük:
az anyák szigorú sorokban
mennek, mennek. Elhagynak minket. El.
Képes Géza fordítása
Szilva Kaputikjan: Elkésett szavak
Nagyanyó, nagyanyó!
Te vagy a görcsös-inas, tapasztalt, gyengéd
kéz a világban,
a kéz, amely elvesz minket még-ügyetlen
anyánktól
s biztos fogással az első
fürdővízbe merít,
míg édesanyánk boldog-riadalmas pillantása
kiséri.
Még zúgó fülünkben
az első ének vagy, anyanyelvünk
édes szava, a „kincsem", a „csíjja-csicsíjja",
az ének, amely mint pólya kötője,
úgy fűzi össze az anyja testéből kiszakadt
porontyot
a földdel, a múlttal és a hazával...
Te vagy a szem: bölcsőnk felett a biztos
boltozat, és a vigyázó fül, sírásunk őre-tudója,
első tétova léptünk támasza és
kikötője.
Te vagy a szoknyaszegélybe rejtett alma
(a kisunokának),
a két marokkal adott gyümölcs,
hüppögő sírásunk vigasza-réve,
hova nyaklevestől égő buksi fejünk furakszik.
hova porral elegy könnyünk esőz,
telipöttyözve a kékpöttyös kötény elejét.
Menyek érdes szava horzsolt lélek,
fájdalmat mélyre legyűrő
bocsánat és szeretet,
tüzet vízzel elegyítő,
békességszerző, te
cívódás parazsában
tisztára mosott edények halma,
elfojtott sóhaj,
növekvő, feszülő testünk súlya alatt
a föld felé naponta mélyebben hajoló,
észre sosem vett görnyedt hát,
és egyre fénytelenebb szem…
Nagyanyó, nagyanyó!
Te életedben nemértett,
te láda zugában sárguló szentkönyv,
elolvasatlan,
te, már rég földbezárt,
te, aki majd csak nagyanyó-nagyapókorú
unokáidban támadsz fel újra talán, halaványan,
te, kötelesség hangja,
édes napok keserű emlegetése,
csöndes sóhaja szánakozó szavunknak:
miért nem akkor ?
Rab Zsuzsa fordítása
Szemjon Kirszanov: Eső
Zajdult a kert, gombakeltő eső ömölt,
édenien üde-tiszta megint a föld.
Ősz felhőkből kikandikál a napsugár:
nő a fenyő? dong a poszméh? gyík mit csinál?
Gombakeltő kristály eső, csordulj, itasd
a bokrokat, virágokat, ontsd a vigaszt.
Minden cseppen, mint nagyító üvegen át,
hass a mélybe, nézz a létbe, hű napvilág!
Nézz bele az én mély-sötét szívembe is,
bontsd a homályt, űzd, ami fájt, taníts, deríts!
... Fut a felhő, erdőben dörg már a vihar,
bámul házam csupa-könny ablakaival.
Illyés Gyula fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése