A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Képes Géza. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Képes Géza. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. január 23., szerda

A végtelenség szomja (Visszatérés 29)

Jevgenyij Jevtusenko: 
Elmennek az anyák 



Anyánk elhagy bennünket.
       Csöndbe koppan 
lassú lépte,
     megy-megy Iábujjhegyen, 
mi meg nyugodtan alszunk,
        jóllakottan
s nem rezzenünk e furcsa neszre sem. 
Elmennek az anyák.
        De nem hirtelen mennek, 
csak mi érezzük olyan hirtelennek. 
Furcsán, mint nagy teher alatt, előre dőlnek, 
apró léptekkel, lépcsőfokain az időnek 
így tipegnek.
        Egy éven, észbekapva, 
megjelöljük, mikor lesz születésük napja. 
Késő. Ez már nem mentheti meg 
sem a mi nyugalmunkat, sem az ő lelküket. 
Már messze járnak.
      Nem térhetnek vissza. 
Álomból ocsúdva
    egy köd-alak felé
kapkodunk s markunk levegőt szorít csak, 
üvegfal áll tiltón kezünk elé. 
Elkéstünk.
     Már ütött a szörnyű óra,
titkos könnyekre néma vád felel... 
Nézzük:
az anyák szigorú sorokban 
mennek, mennek. Elhagynak minket. El.

Képes Géza fordítása


Szilva Kaputikjan: Elkésett szavak



Nagyanyó, nagyanyó!
Te vagy a görcsös-inas, tapasztalt, gyengéd
   kéz a világban, 
a kéz, amely elvesz minket még-ügyetlen
   anyánktól
s biztos fogással az első 
fürdővízbe merít, 
míg édesanyánk boldog-riadalmas pillantása
kiséri.


Még zúgó fülünkben
az első ének vagy, anyanyelvünk
édes szava, a „kincsem", a „csíjja-csicsíjja",
az ének, amely mint pólya kötője,
úgy fűzi össze az anyja testéből kiszakadt
   porontyot
a földdel, a múlttal és a hazával... 
Te vagy a szem: bölcsőnk felett a biztos 
boltozat, és a vigyázó fül, sírásunk őre-tudója, 
első tétova léptünk támasza és 
kikötője.
Te vagy a szoknyaszegélybe rejtett alma
   (a kisunokának), 
a két marokkal adott gyümölcs, 
hüppögő sírásunk vigasza-réve, 
hova nyaklevestől égő buksi fejünk furakszik. 
hova porral elegy könnyünk esőz, 
telipöttyözve a kékpöttyös kötény elejét.

Menyek érdes szava horzsolt lélek,
fájdalmat mélyre legyűrő
bocsánat és szeretet,
tüzet vízzel elegyítő,
békességszerző, te
cívódás parazsában
tisztára mosott edények halma,
elfojtott sóhaj,
növekvő, feszülő testünk súlya alatt
a föld felé naponta mélyebben hajoló,
észre sosem vett görnyedt hát,
és egyre fénytelenebb szem…

Nagyanyó, nagyanyó!
Te életedben nemértett,
te láda zugában sárguló szentkönyv,
elolvasatlan,
te, már rég földbezárt,
te, aki majd csak nagyanyó-nagyapókorú
unokáidban támadsz fel újra talán, halaványan,
te, kötelesség hangja,
édes napok keserű emlegetése,
csöndes sóhaja szánakozó szavunknak:
miért nem akkor ?

Rab Zsuzsa fordítása


Szemjon Kirszanov: Eső



Zajdult a kert, gombakeltő eső ömölt, 
édenien üde-tiszta megint a föld.

Ősz felhőkből kikandikál a napsugár:
nő a fenyő? dong a poszméh? gyík mit csinál?

Gombakeltő kristály eső, csordulj, itasd 
a bokrokat, virágokat, ontsd a vigaszt.

Minden cseppen, mint nagyító üvegen át, 
hass a mélybe, nézz a létbe, hű napvilág!

Nézz bele az én mély-sötét szívembe is, 
bontsd a homályt, űzd, ami fájt, taníts, deríts!

... Fut a felhő, erdőben dörg már a vihar, 
bámul házam csupa-könny ablakaival.

Illyés Gyula fordítása

2018. november 17., szombat

A végtelenség szomja (Visszatérés 28)

Ellen Niít: Szélforgó



Vettem a tallini vásáron 1934-ben

Tarka szélforgók könnyű röpte
fasorok, fasorok, fasorok mentén!

Szárnyak surrognak a papírkerékben
és ki olyan könnyű mint én?
Szélkönnyű a kabátom ujja -
Repülök a nyári fasorban.

Szélforgóm felkap, visz a fénybe már -
A szélforgós gyerek olyan, mint a madár,
mint a madár – a föld öle hol van?

Testem pehely és
szívem lebegés
fuvallat a hugom
szitakötő az öcsém -
a szélforgók repülése:
madárcsapat;
madárcsapatban madárrá
változom én.

Kék madár, kettő,
ezüstmadár, egy
és sármány is
és vörösbegy
és még ergy madár
és még egy madár, seregnyi!

Köztük olyan könnyű madárnak lenni.
Nem is érinti lábujjam a földet,
s fák hajában fényfoltok tündökölnek.
Puha pelyhek súlytalan álma,
pihés fiókák gyönge szárnya -
repülök a tarka madárcsapattal
s mintha tollfelhők hava szállna -

Fel, fel: az ágak aranyzöld ívén át,
s már fenn úszom a fényben.

Csak a madár érti,
hogy nem repülni
micsoda szégyen.

Képes Géza fordítása


Giorgi Leonidze: Kipcsak éj



A kipcsak hordák fehér homokján
mozdoki fehér holdfény legelget.
Egy espcseppnyi szívem maradt tán,
azért maradt meg, hogy énekeljek.
Evezősöknek, útonjáróknak
tenger ködéből visszafeleljek.
   Látom Iora szőlővesszőit,
   mint gyertyaszálak, zöld fényben égnek.
   Hallom, csobognak már evezőid,
   társa lett szívem rég a tiédnek.
A Tejúton túl égek magamban,
ne sugaradtól legyek világos!
Alszik a kipcsak a kunhalomban,
víg csobolyója fejének vánkos.
Álmában Róma hűs palotái,
doni fogoly nők dalai szállnak.
De már a kipcsak lovak patái
a Darjal mentén föl nem szikráznak!
   Hányszor röpült itt lovuk sörénye,
   éles szablyájuk hány szívet járt át!
   Gyógyírt e földön nem leltek mégse,
   Sírban a földet dühödten rágják.


Raszul Rza: Aranybarna (a Paletta c. ciklusból)



Homoksivatag, karaván.
Nagyapám könyve:
aranycifrájú, régi Korán.
Gyarmati háborúk
sosenyugvó lobogása.
Rizsföldeken napfény-hajigálta lándzsa.
Elefántormány-sima fatörzsek,
lombok közt menedéket adók,
nedvektől feszülő gyümölcsnek.
Gyógyíthatatlan bánat.
Könnycsepp egy arcon, ottfeledett.
És – a szemed, a szemed, a szemed.

Rab Zsuzsa fordításai

2018. augusztus 13., hétfő

A végtelenség szomja (Visszatérés 24)

Jaan Kross: A jávorbika énekei



1

Ma napkeltekor az erdeifenyők
vörösfeketezöld
árnyékhálója olyan sűrű
hogy nem lehet már áttörni rajtuk
és a pintyek dalözöne úgy cseng
hogy nem is akaródzik áttörni rajtuk

Nesztelen nőnek a lábra
a szürke mohaharisnyák
észrevétlen sűrűsödnek a háton
lehullt fenyőtűk jávorbarna gyapja

Árnyékszarvakkal
szétöklelve az árnyéksereget
eltűnök
a vörösfeketezöld árnyékszövevényben

2

Szürke mohaszigetek
halmok barna hajlatai
emelkednek a hajnali ködben
fejem mohacsomókkal befedett bozontos dombját
sötét fenyőág-szarvaimat
magasba emelem
vérben forgó szemmel

Belebőgök 
a hajnali ködbe

mézsárga homokdombokon át
mikor jávorünők nyaka
felrémlik előttem

át lilazöld tavakon
mikor felserkenéseimben
jávorborjak szeme csillan

párázó remegő kavargó tüzes hördülésekben
bömbölöm ki jávorlelkemet

mmmm mmmm mmmm mmmmm
mmm-mmező
mmm-mmélyvíz
mmmm-mmennybolt
mmmm-mmoha
mmmm-mmagam!

Képes Géza fordítása


Tamaz Csiladze: Kis állomás



Messze, túl az úton
szétszórt falu párállik a ködben,
odafönn csillagok közt
szenderegnek a nyárfák,

szemafor parázslik
a töltés szélén -
vadrózsabogyó.

Kilépsz a sínekhez
vársz valakit
szobormereven.
Ágyúk árnyéka ilyen.

A pőre puszta fölé lebegő
óriási, narancsszínű hold
felizzítja a kis megálló
talpalatnyi peronját.

Otthonos és fenséges az ég, 
akár egy pantheonb,
sírkövön elszórt
szegfűszirmok a csillagok.

Az idő, amelyben
vonatok körbe cikáznak,
veled van tele, és
füttyszóval
és lobogókkal.

Egyszercsak fölrepesnek a sínek,
és egy szitakötő
kilobban, akár a gyertya.

Ezen a kis állomáson
csak másodpercre
torpannak meg a mennydörgő vonatok.

Rab Zsuzsa fordítása


Marina Cvetajeva: Hajnal a síneken



Míg a nap égre nem tör,
és bujtó kedve szét nem árad,
ködökből és sinekből
összerakosgatom hazámat.

Talpfákból és nyirekből,
hideg nyarakból, árvaságból,
míg a nap az égre nem tör,
míg nem jön pályaőr, ki rám szól.

A köd kegyesen ámít.
Még homály gyolcsába takarva
alszik a zúzott gránit,
meg a mezők sakktábla-rajza.

Ködből, madárseregből...
A hollófényű sínek-hozta
kósza, hazug hírekből...
Egy kődobás – még itt van Moszkva!

És sorra megjelennek
- mint ködből idézett valóság - 
makacs tekintetemnek
széles tájaid, Oroszország!

Kibontom, szélesebbre!
S képzeletemből felrohanva
kúszik a köd-sinekre
a tűzkárosultak vonatja.

Vagonjain komorló
írás, öles kátrány-betűkkel:
„Negyven ember és nyolc ló”.
(Nekem ez is – örökre tűnt el.)

Sín-kígyó, talpfa-erdő.
Sorompóvá sürül a távol...
Nyirokból és didergő
nyirekből, ködből, árvaságból,

míg a nap égre nem tör
és bujtó kedve szét nem árad,
ködökből és sinekből
felépítem megint hazámat

tisztára és igazra.
Kék sínpár, végtelenbe indul...
Ott... még ott csillog az arca
a síneken... a síneken túl!

Rab Zsuzsa fordítása

2018. június 23., szombat

A végtelenség szomja (Visszatérés, 20)

Enn Vetemaa: Öregasszony, bicikli, domb



A meredek dombra, a szélmalom
s a lemenő nap szelete felé
száguld nyílegyenest a kaptatón
egy hatpudos szüle.

Az áldóját, hogy nyomja a pedált!
A megszeppent hátsókerék a nyolcasokat csak úgy hányja!
Az ájultra préselt ülés
fulladozva csuklik a zökkenőkön.
Az áldóját, hogy nyomja a pedált!

Ing-reng, mint fenséges kolosszus,
jobbra lendül és balra lendül
a taposás vad ritmusára.

Észthon, Maarjamaa, Mária Földje!
Vakondtúrás csak minden dombod
aranyat érő lányaidnak,
kik vénkorukra is ilyen erős-szilajok
széldagasztotta ruhájukban!

Rab Zsuzsa fordítása


Juvan Sesztalov: Ének a tajgán



Ki őrzi a rénszarvasokat?
Felkél a Nap,
s úgy tartja őket meleg tenyerén
mint a fűszálakat.

Nap -
te nappali pásztor!
Ki legelteti éjjel a rénszarvasokat?

Ha Étposz-kisz szeme,
a Hold szeme ferdén sandít a földre
mint az ázsiai ember szeme:
akkor a szarvas – a tajga villáma -
farkasok foga közt
vérzik el.

Hold – éjszaka fénye!
Hold -
szarvasok éjszakai pásztora!

De a Nap semmiértfénylik egész nap:
a napot ellopják a felhők
ezek a fekete tolvajok,
a fény tolvajai.

És olyan lesz a Nap,
mint az őserdő asszonya,
aki kendővel fedi el arcát
a kíváncsi szemek elől.

Éjszaka az Ural mögé evez a Nap,
éjszaka alszik a nap…
És íme, a farkasok
nyüzsögnek, mint a férgek.

Éjszaka ömlik a vér.
A tajgán a szarvasok élete
olvad el, mint tavasszal a hó.
És Étposz-kisz, a Hold
nagyon is állhatatlan:
hol nő, hol fogy,
a szarvasok agancsába akasztja szarvát.
De a sötét éjszakában minden mindegy.
Farkasok vicsorgatják fogukat.

A szarvasok igazi pásztora az ember,
csak ő barátja mindennek, ami él.
Ahogy forog a Föld,
forog, nem áll meg pillanatig sem:
az ember szíve sem
pihen soha meg.

Nő a fű, mint ahogy
nőnek a szarvasok -
tél ködein át gyöngyházfénnyel
távoli tavasz int.

Rénszarvaspásztor
áll a világ közepin.

Képes Géza fordítása


Vlagyimir Vologyin: Fenyves



Fenyők, fenyők, fenyves tájak,
ékességei hazámnak,
zöld tengerek, birodalmak,
ti adtok nekem hatalmat - 
Ver, dobog
                az ember szíve,
mintha fenyves zúgna benne.

Föntről napfény zuhog fölé,
lentről vérem árad felé,
föld alatt futó gyökerek
mind a szívemben erednek,
erőt erdőmnek ők adnak,
és otthont a lelkes vadnak.
Fenyves-szívem, megvédelek,
bárki rontana is neked
Ellenség! Ha kedved támad
vérét csorgatni hazámnak,
fenyves földre nem engedlek,
erdeimtől elkergetlek.
Madár képében ha repülsz,
folyóm elől nem menekülsz,
vetlek jávorszarvas elé,
taposson a földbe belé,
neve szent volt, az volt régen,
tégedet mégse kíméljen.
Vagy réncsordát küldök reád,
mártsa beléd mind a szarvát,
hányjon, vessen csont-tüskéken,
ott pusztulj el agancs-élen;
vészbe senkit ne taszíthass,
több életet ki ne olthass!

Fenyves, fenyves táj:
hű szívem,
bolondulásig életem,
jó nép hazája, boldogé,
ösvényét járó vadaké.

Csoóri Sándor fordítása

2018. május 20., vasárnap

A végtelenség szomja (Visszatérés 14)


Jaan Kross: Van



Van van valahol
van van valahol

túl letört kedven és csömörön
túl gúnyos sorson mert magad kigúnyoltál
mindent ami ártatlan öröm
túl a kínon keserű cefrén
túl a bölcs mosolyán mely csupa hideg fény:
villog mint gyermek
markában a kés
mikor fásult a test és zsibbadt a lélek
s nehéz a súly nehéz

van van valahol
van van valahol

túl a megjátszott békén
s a kétségbeesés ocsmány üledékén
túl az undor féken tartott szaván
a beletörődés ragacsos gőzén
túl a megaláztatás
szemmaró saván

van van valahol
van van valahol

túl a szemeken miknek tükre
üres üres üres üres örökre
bennük néma fojtogató vád
nem mossa már ki friss könny forró csöppje
a múlt lerakódott
száraz sóját
túl a vak szemeken melyek mint
halottak napja bámulnak meredten

van van valahol
mindig is volt valahol
minden minden minden arcból sugárzó

gyerekszem

Képes Géza fordítása


Rimma Kazakova: A névtelenek



Újságlapozó esti béke,
fotók, melyeket kitakarsz:
világháborús hősök képe,
mintha megannyi gyerekarc.
Összekarolva mind a négyen:
fénykép az ütközet előtt.
Ragyogtak kékségek az égen,
zöld fű futott be zöld mezőt.

Nevüket egy könyv sem citálja,
dalok róluk nem zengenek.
Valaki fia, kisdiákja:
valakije valakinek.
Fekszenek valahol, valami réten,
alig valamit éltek ők.
Kékségek ragyogtak az égen,
zöld fű futott be zöld mezőt.

Azt az időt, bár csupa ködből,
nem tudjuk elfelejteni.
Sudárlanak az orosz földből
a lelkek obeliszkjei.
Kis életük azt védte régen,
amit már meg sem értek ők,
hogy ragyogjon kékség az égen,
fusson be zöld fű zöld mezőt.

Veres Miklós fordítása


Tamaz Csiladze: Gyerekrajz



Vitorla árnyéka suhan
és nyíló szemhéjamra rebben.
Téli nap ébred hangosan,
ünneplős-kikeményítetten.

Álldogálok as küszöbön
s figyelem, mint valaha régen:
fehér kendő, fehér özön,
és meszelt fal villog fehéren.

Pöttöm kisfiú baktat ott,
a falhoz settenkedve lépdel,
és rajzol ákombákomot
mész-fehérre szén-feketével.

Már moccan, már életre kelt
egy lény a sok kusza vonalból.
Az egész egy kislányt jelent,
bólint, kimosolyog a falból.

A fiú szívében aludt,
várva, hogy egyszer megszülessék.
Már állni, már libegni tud,
csupa mozgás és nőiesség.

Célzás csupán még. Léptei
bizonytalanok egyelőre.
De a föld már otthon neki,
mosolyog a fura időre.

Szerelmes vagy, Jancsi bohóc!
A mi szerelmünk elviharzott.
Te még sután csetelsz-botolsz,
de tragikus-fehér az arcod.

Sejtés fut át már szíveden
egy pillanatra, és jövendöl:
majd hűtlen hűség, szerelem
vihara csap le kék egedből.

Jóslat sajdítja válladat,
egy nap nehéz kereszttel ébredsz.
A te jövendő bánatod,
akár a miénk volt, nehéz lesz.

Rab Zsuzsa fordítása

2018. május 9., szerda

A végtelenség szomja (Visszatérés 10)


Eduard Bagrickij: Gyerekkor



Vén kofák pöröltek a bazárban,
a falakról pikkely pattogott,
mikor Bugajovka rőt porában
megláttam a tündöklő napot.
Tűzforró por dőlt nagy-gomolyogva,
sodródott a fákon-bokrokon.
Hogyan mostak meg és takarókba
hogyan bugyoláltak? - nem tudom…
Mint a kőttes, nőttem-növekedtem,
szemem szürke volt, fejem fehér,
s a kvász-árus bódénál figyeltem,
hogyan rázza a csihart a szél…
Járt a népség, a nők veszekedtek,
mozdony sípolt, zúgott a bokor…
Bugajovka! Én tenálad szebbet
nem találok már soha sehol…
Vidám jussom tőled kaptam egykor,
s tiéd vagyok, örökké tiéd -
nem hiába járt el a gyerekkor
mint kő-úton zengő vaskerék,
nem hiába kószáltam nyaranta
kint a sztyeppén a tanyák között,
s kiskocsmákban kalitkás pacsirta
nem hiába, hogy rámfüttyögött…
Mennyi év… Csak tűnt az árny az árnyra…
S mégis, annyi kusza év után
megiramlik szívem dobogása
a pacsirta füttye hallatán…
Bugajovka… Kint az útkereszten
a sztyeppéről ős búval teli,
mint egy elfelejtett puszta-isten
zúg a szél s a hőt terelgeti;
messzi mély dörejjel eddig ér el
a mennydörgés – s újra csönd füröszt,
csak egy csíkos ürge jajveszékel
s ül a tarló borostái közt,
csak egy héja száll a kazlakon túl,
két szárnya a déli hőbe csap,
s az ugaron-úton újra szél fúj
s száll az ősi sztyeppe-hangulat.
Nem tudom: lehet, hogy mit se használ,
mégsem hagyom el szülőhelyem:
a platánt a puszta-mélyi háznál
s a szép ösvényt kint a sztyeppeken…

Orkán, orkán, verd a konyhakertben,
törd a napraforgót és tipord;
zúzd a füzet és fékezhetetlen
szórj be porral ösvényt és majort…
Kint a szélben vén anyóka vág át,
tehénszagú istállóba nyit,
végignyalja odabent a jószág,
trágyadombon kakas kukorít…
Hej, anyácska! Mégy az egyenetlen
udvaron s úgy lépsz a házba be:
egy-egy sajtár mind a két kezedben
csordulásig tejjel van tele.
Bugajovkán átalűz az orkán
katángkórót, ördögszekeret,
mosott ruha, szárítózsinórján,
lúgtól illatozva leng-lebeg…
A friss szélben fölrebben a csűrről,
füttyögésemtől meg is riad
s huss! - de mégsem: körözve repül föl
a füstszínű, kék galambcsapat.
Fölszálltak, s már suhannak merészen,
köröznek a házorom felett,
egy-egy galamb röpte fönt a kékben
tövig hajtott tág csavarmenet.
Nem könnyű a galambröptetőnek:
póznát fogok s hozzá fölfele
ordibálok a fönt körözőknek:
„Kremencsugi, te, mindent bele!”

Tellér Gyula fordítása


Makszim Rilszkij: Öreg füst 

szunnyad…



Öreg füst szunnyad. Izzik a nyár mint a
Tó, mit körülfognak azúr hegyek.
Padka alatt a kutya csak legyint a
Fülével, ha bosszantják a legyek.

De a legyek dongnak feketén és
Úgy rémlik, már az idő nem halad:
Megállt és megmeredt. És nincs menekvés -
Nem múlik el ez a zöld nyári nap.

Az égen mindörökre így suhog már
A magányos ölyv. Árnyékban a tyúk
Kókadtan kódorog. Az örökkévalóság
Megjött s kezével fogja homlokunk.

Képes Géza fordítása


(Folytatjuk)

2018. április 17., kedd

A végtelenség szomja (Visszatérés 5)

Ilja Vasz: 1917 októbere



Október, zord arcú hónap,
17. Vad, kormos ősz.
Bősz viharszelek csaholnak,
Most kazánt repeszt a gőz.
Petrográd forr, mint a tenger:
tenger nép kinn az utcán.
Im, felkelt a szegény ember,
kijött ifjú, aggastyán.
Revolvert markol a matróz,
szuronyt tűz a katona.
Hány rekedt géppuska kattog!
Harcban az utcák sora.
Vörös vászon csattog fennen,
rajta ez a mondat ég:
Harcra a gazdagok ellen!
Láncaidat szakítsd szét!
Ragadozók kapzsi karmát
hogy letörjük, itt a perc,
kivívjuk a nép hatalmát.
Mindent megnyersz most, ha mersz.
Az Auróra tűzjelére
A Téli Palota reng,
Bolsevik a harcok hőse -
Porba dőlt a régi rend.
Így történt. A nép kezébe
vette sorsát, életét.
Lenin volt a nép vezére,
véle győzött s győz a nép.

Képes Géza fordítása


Joszif Utkin: Népdal



Nyiss már ajtót, ki van ott?
Ki az, aki kopogott?
- Csak egy koldus, Annuska.
- Adj hát neki kenyeret
s fuss a tóhoz, nézzed meg:
ki sóhajtott 
olyan nagyot,
mintha elnyelnék a habok.
- Csak egy hattyú, Annuska.

- Akkor menj a sövény mögé,
árnyék mitől borul fölé?!
- Fegyverektől, Annuska.

- Nosza, járd körül a házat
s kérdezd meg, hogy milyen század:
honnan jönnek, merre tartnak,
egy kis tejet nem akarnak?
- Nem megyek én, Annuska!

Mert azok, künn, fehérek,
vörös foglyot kísérnek,
a férjedet… Annuska…

Hidas Antal fordítása


Borisz Paszternak: A Kreml az 1918-as év végének viharában



Mint romba dőlt végállomás,
mit a vágány a hónak átadott,
mint kit éjjel szél dühe ráz,
s nemezcsizmában a pusztán vánszorog,

mint aki búsan esdekel
az orkánhoz, míg vége közelít:
a lelkeket ne fújja el,
midőn a homály mindent beborít,

mint csuklyájának bojtjait
fogó futár, kit víg hóförgeteg
mandzsettájánál megszorít,
a kezét bilincsbe-verve rázza meg…

Ám néha! - néha, mint hajó,
mely kurtított pórázon vesztegel,
de szétszakítja csudamód,
s jövője felé bőgve rohan el,

utolsó éjjel, mint fura,
teljes tajték, a Kreml rengeteg
tél vitorláját hordva, ma
széjjelszakítja a gyűlöletet.

Hatalmas, múltba-falazott
éátnoki jelenés gyanánt
rémisztőn, gáttalan robog
a tizenkilencedik évbe át.

Betör hozzád estefelé
az ablakon minden zengő reze.
Nyilván fél – megvillan az év -
nem látja, nem ismerkedik vele.

Az idén bástyáknak-ítélt
maradék néhány nap, s hóförgeteg
tombol, és támolyogva lép -
látszik: hasát vígan nem tömte meg.

Látom már: a komisz idők
tengerén túl, hogy széttört magamat
az új év, mely még el se jött,
bízón megint nevelni kezdi majd.

Eörsi István fordítása