Jevgenyij Vinokurov: Tilalmas kékség (5)

Rab Zsuzsa, a kötet szerkesztője, fordítója

Ő  / ПPИCЯДET ECTb

Mellém ül enni. Asztalon az étel.
Rám szól: egyél! És megadom magam.
Csörömpöl, istennő, a sok edénnyel.
Olvas. Söpör. Szalad, mert dolga van.
Mezítláb ténfereg öreg zakómban,
vagy fölveri a konyhát éneke.
Szerelem ez? Dehogy. Mi is valóban?
Csak ennyi:
                   elmegy - meghalok bele.


HAJLÉK / HEXИTPИЙ PAЙ

Pár deszkafallal kerítsd el magad -
könnyű tákolni egyszerű kis édent.
Pirosat belé, kéket, aranyat!
És lesz a hajlék holtig menedéked.

Nyájas kis otthon. Biztos kikötő.
Jó fedezék. A gondokra legyints hát!

De orkán támad. Lerogy a tető. 
Fentről megint fekete ég tekint rád.


A MÉLYBEN / ЧEЛOBEK OПУCTИЛCЯ

Egy ember mélyre süllyedt.
Kibérelt egy szobát.
Múltjának búcsút intett.
Feledte volt-magát.

Folyton sebét kotorja. 
Vízfoltok a falon. 
Kinéz a csorba holdra 
a zörgő ablakon.

Mindenét odahagyta. 
Mint trónusát király! 
Fogy, mintha hold apadna. 
Arccsontja már kiáll.

Leül baráti körbe. 
Elver néhány rubelt.
Hajók úsznak fölötte
 valahol messze fent.

ÖREGEK / CTAPИKИ

Majd ha egyszer nehéz lesz az élet
 s mindenkinek terhére leszek
(Hálisten, még vígan éldegélek, 
nem vagyok sem öreg, sem beteg), 
hiszem, pajtás, akkor is betévedsz 
hozzám, bármi messze is lakunk, 
s kettesben a szellemi kenyérhez 
derűsen híg teát kortyolunk. 
Minek nekünk már a fiatalság? 
Hiszen így is jó, bizonyosan. 
S két öreg, ki elfogadta sorsát, 
fújkáljuk a bögrét hosszasan.


KÉRÉS / Я ЧEЛOBEK

Ember vagyok. Kérlek, szeressetek.
Egy pár golyó, mely belülről világít -
ez a szemem. Szerveim rendesek.
Ez itt az orrom. Meggyőzök akárkit:

ember vagyok, Isten képére gyúrt.
Ez ő - ez én ... Ki mondja: nem hasonlít?
Kezem ... éppen cigarettára gyújt.
A szám - amint nevet, rándul vagy ordít.

Ember vagyok. Ne többért: ennyiért 
szeressetek! Csak mert szemernyi szikrát 
hordok magamban, morzsa fényt... 
Ember vagyok, kérlek, szeressetek hát.

(Férfikor c. ciklusból)

Jevgenyij Vinokurov: Tilalmas kékség (4)

Válogatott versei angolul

UTAZÁSOK / ПYTEШECTBHЯ

Ez Guatemalából, amaz Kubába ... 
Pályaudvarok, repülőterek ... 
Én beülök a klubterem zugába 
magam. Egy üveg sört is rendelek. 
Ti talán viszkit iddogáltok éppen. 
Üvegcsarnok. Rátok kék fény esik. 
Gyönyörködtök a mennyezet ivében, 
elnézitek, hogyan lesz újra sík, 
majd újra homorúra görbül, újra ... 
Nyugodtak vagytok. Láttatok sokat. 
Csomagotok rendben. Lemérve súlya, 
már lift röpíti lakk táskátokat... 
Én azt hittem sokáig: nem kívánok 
már több utat, gyerekkori mesét. 
De most, mint édes méreg, szétszivárog 
bennem utak hívása, messzeség ... 
A Himalája vastaréját látom. 
Tárt szárnyú sas. Hófödte, szűzi tér. 
Pálmák lengése. Korallcsipke-zátony. 
Vitorlák...
                 Egyik kék, másik fehér ...


TÁJMÚZEUM / KPAEBEДЧECKИЙ MY3EЙ

Oszlopos úrilak, kapuja nyitva -
tájmúzeum a falu főterén. 
Kicsorbult szablya. Kétlövetű flinta -
Turgenyevé.
                    Kitömött szürkegém.

Csótárok, csontok, cserép-törmelékek. 
Üveg alatt szarmata sírlelet. 
Több válfaja remek csizmakeféknek -
vakok munkái. Itt kaptak helyet.

Dáma képmása. Keskeny arc oválja, 
kék háttér, rizsporos haj, legyező. 
A hadakban huszárja.
                                  Visszavárja. 
Clavecin-pengés, sóhajba vesző ...

Szemem meresztve ácsorgok középen, 
nyakam tekergetem, téblábolok. 
Reménykedőn a régi dámát nézem. 
Csizmámból olvadt hópatak csorog.

Vándor kis fény téved a sisakokra. 
Mihez kezdjek veled, történelem? 
Elnyűtt dudák közt lépek lopakodva,
s mint macska,
                        meg-megugrom hirtelen.

Miről beszél a tárgyak némasága? 
Törött cserép. Rongy-zászló, megfakult.

Rohanunk, és
                      mint üstökös uszálya, 
húzódik életünk után a múlt.

SZÖKÉS / УХOД

Meghitt családot, házat, tűzhelyet -
amit szereztél kínnal, fáradatlan -
otthagyni egy nap teljes életed, 
s elindulni, talpfákon, egymagadban…

— Nem és nem értem! — rendülnek bele
barátaid. - Nincs erre magyarázat!

A kísértés örök. Nem bír vele 
mindig az ember. Sorsa ellen lázad.

- Hol itt a józan ész? - Ne is keresd!
Vitázzanak csak, érvekkel csatázva!…

Ülsz egy mezőn. Kavargatsz híg kölest. 
Nézel merőn a pattogó parázsba …

KERESZTES-VITÉZEK / KPECTOHOCЦbl

Annak, akit zavaros tűz éget, 
egyenes az útja, szentigaz ... 
Ahány várost láttak a vitézek, 
mind azt hitték, Jeruzsálem az. 
Dúlták, perzselték és pusztították, 
tereltek csordát és foglyokat. 
Aztán csak vállukat vonogatták: 
- Ez sem az volt! - S dőlt tovább a had.
Messze új tornyok fúródtak égbe. 
Sisakrostélyt lerántva: - Gyerünk! -
rikkantották. - Ez már az lesz végre! 
Most nem tévedünk.


OROSZ FIÚK / PYCCKИE MAЛЧИKИ

Kisvendéglőkben, sűrű kocsmafüstben, 
padlás- meg pincezugban, szerteszét,
sihederek suttogtak lelkesülten.
Oroszországról járta a beszéd.

Orosz fiúk!
                  ők rázták meg keményen 
a világot tíz kurta nap alatt, 
vezetve lovon, gépkocsin - az élen 
divíziókat és brigádokat…

S mint amikor diákkamrákban laktak 
és félhomályban bújtak könyveket -
az igazság után tovább kutattak, 
mikor kezükben kard fényeskedett.

Vas-ezredek robogtak, szél-kavarta 
lángok között.
                      Ki fogságba esett: 
a fal előtt, szemét el sem takarva 
nézett a golyóval farkasszemet,

szőkén, a tiszta hit lángjában égve, 
megállt.
             Mikor sisakját vette le,
a rámeredő revolver csövébe
bámult szeme,
                      még álmokkal tele.


FÉLEK A SZÁLLODÁKTÓL / БOЮCb ГOCTИHИЦ

A szállodáktól félek. Rémület
fog el a gondolatra: hátha egyszer
         belém csorgatják újra mérgüket
a hűlt szobák a fakó szőnyegekkel.
Én félek tőlük. Jól tudom, miért. 
Az ablakrésen szél húz a szobába. 
Család-meleggel ámít és kísért 
a heverő. A függönyszárny. A lámpa. 
Én félek e szobáktól. Nem tudom, 
talán azért, mert egy ilyenben, érzem, 
magamra kell maradnom egy napon 
örökre. Menthetetlenül. Egészen.


KÜLÖNCÖK / ЧУДAKИ

Vannak különcök. Köztünk élnek ők.
A hajuk - vállig. Arcukon rajongás. 
Beszédük bölcs és ünnepi-cikornyás, 
tetteik néha furcsán meglepők. 
Szemüvegszáruk madzaggal kötözve. 
Padlásszobákban élnek, magasan. 
Benyitsz hozzájuk, s kezed csapod össze: 
rigolyás vén bolond ez, csakugyan! 
Pokróc alatt álmodnak és fülelnek: 
a kéményben vergődve sír a szél. . . 
Én néha bánom rendjét életemnek -
kevés volt a bolondság és szeszély!

ÉG / B OCEНEЙ BЫШИHE

Egy madár, egy felhőtaraj 
tapad az őszi éghez -

Egyszer, ha majd 
kibírhatatlanul nehéz lesz, 
átölelem kékjét a végtelennek, 
hozzábújok, mint anyjához a gyermek.

(A végtelenség szomja c. ciklusból. Rab Zsuzsa fordításai)

Jevgenyij Vinokurov: Tilalmas kékség (3)

MOZIBAN / Mbl CTИXЛИ

Ülünk pissz nélkül. Lenyűgöz a látvány.
Bogozzuk a történet-fonalat.
Micsoda barom, aki ezek láttán 
egykedvűn ül, könnyekre nem fakad!

Vadon. Szökevény szökik. Várja anyja. 
De árulója akad. Húga az!
Zúdul felé a nézőtér haragja - 
itt mindenki a jó mellett szavaz.

Nagyot sóhajtunk, megkönnyebbedetten, 
mikor elér a tutajig! Szabad!
A sötét nézőtéren, a tömegben 
egyetlenegy rossz ember sem akad.

A VÁROSPARKBAN / B ГOPПAPKE

Büszke leány féltérden, hajzuhatagja lebontva, 
búsan egy ódon edény tört cserepére tekint.
Lány, ne tekints hosszan, szomorúan az urna-romokra: 
kőmívest hivatunk, összeragasztja megint.

S hosszan elomló lepled, a bánat angyali póza 
máris üres póz lesz, bút hazudik kegyesen. 
Kedvesebb énnekem ott az az élő, egyszerű próza:
 bokrok, esőpocsolyák, varjú a fán, eleven.

NÉMAFILM / HEMOE KИHO

A szereplők, a vásznon mind szaladva 
lépdelnek, s mint a tátogó halak, 
nyitják a szájukat. A film szalagja 
sűrűn szakad, és villanyt gyújtanak.

Diadala a néma mozdulatnak. 
Tragikus száj, kiáltástól feszül. 
Az oltár elől menyasszonyt ragadnak. 
Fátylára sár fröcsög. Hintó repül.

A szöveg elmosódott. Úgyse nézném. 
Megkap a némaság vad ereje. 
A szenvedélynek csend lapul a mélyén. 
Szótlan kiáltás. Hangtalan zene.


NYUGODTAN, KÖNNYTELEN / HET 3TИ HИKOГДA HE BblBEГAЛИ

Nem, ezek sose szöktek ki az éjbe
egy csókra, mezítláb a fagy-csiszolt
havon- S a másik átkozott szemébe
nem öntöttek vijjogva vitriolt.

Hol van a láz,
a felbuzgó, viharzó?
Szerelem? Vállat vonnak könnyeden.
Hozzád szegődnek - nem esik fölös szó.
S úgy ébrednek: nyugodtan, könnytelen.

Vénülve hogy gondolnak majd a múltra? 
Tavasz ... Nagy telihold, a vízbe süt... 
Mellettük, kezét hónuk alá fúrva, 
ásítozik alkalmi kedvesük.

(A Fölrobbant szavak c. ciklusból. Rab Zsuzsa fordításai)

Jevgenyij Vinokurov: Tilalmas kékség (2)

Válogatott versek Rab Zsuzsa fordításában. Európa, 1975.

AZ ISMERETLEN / KOГДA HA ФPOHTE

Mikor a fronton végtelen utak
egy-egy elcsöndesült faluhoz értek, 
ó, hogyan hívott-vonzott a titok: 
a faluszéli fények mit ígérnek?

Szántalp se sikkant, ág se reszketett. 
Mint gázlón, léptem a tömör sötétben. 
Egy kapu megnyikordul, és lehet, 
kígyófonatú lány szökken elébem.

Ismeretlen! Mi van elöl? Mi vár? 
Lidércként hívogatnak pisla lángok. 
Matatok vakon. Megzörren a zár. 
Belépek… S fénytől elvakulva, állok.


KATONA-EMLÉK / OПОЗДAЛ

A vonatokban van valami kétségbeesettség …

Egyedül álltam a jéghártyás peronon, 
Baskíria szívében, elveszetten. 
Ha van álombéli, ha van vigasztalan, 
ez: lámpa szélhimbálta fényköre 
éjszaka, egy kis állomáson.

Feltételes megálló.
Néha vonatok húztak el előttem.
Csörömpölés maradt utánuk
és szén-korom.
Valahányszor egy vonat elhaladt,
fejemhez szorítottam tábori sapkám,
minthogyha tisztelegnék.
A vágány mellett csupasz, görbe fa.
Vigyázzba állva nézett utánuk …

Vártam: hátha, véletlenül,
mégis megáll valamelyik vonat.
Messze erdők tömbjei feketélltek.
Fölemeltem az arcom:
fölöttem megszámlálhatatlan
csillag-ármádiák.
Csillag-századok. Csillag-ezredek. Csillag-divíziók!

Egy órája késtem le a szerelvényt:
forróvízért szaladtam.
Haditörvényszék várt...
Csak álltam -
bakancsom körül megolvadt a hó,
bádog teáskanna kezemben,
a vízen már jégkéreg kocogott…

Messze, az erdő tömbjei fölött 
megláttam egy parányi csillagot. 
Egyedül ácsorgott, külön, 
a csillag-hadseregtől elmaradva …

Azt a csillagot néztem. Az meg engem.


JÖVENDÖLÉS / ГAДAЛA MHE ЦЫГAHKA

Cigányleány jövendöl, 
nézi a tenyerem.

Egész utcasor rendül -
hamudomb kőhegyen.

Ágyú lövi a tankot, 
harc dörög ott, kemény.

Megmaradunk-e, hallod, 
cigánylány, te meg én?


FÉNY / CBET

Naplót nem írtam. Untatott a tény:
sok apró részletét gyűlöltem, megvetettem.
Kápráztató, fehér pásztájú fény
zúdult szemembe, s vakított szünetlen.
És most, hogy unszolnak barátaim,
a messzeségben emléket keresnék,
de nem bukkan föl múltam tájain
egy apróság, egy villanásnyi emlék,
egy semmiség! Még ennyi sem maradt.
Nem emlékszem, csak arra, hogy zuhogva
dőlt rám az a fehér fényáradat,
s metszette a szemem, mint a borotva.


ÁDÁM / AДAM

Lomha tekintetével átölelte 
a teremtést a legelső napon, 
lombos fügefa tövében hevert le 
és elaludt. Még bágyadt volt nagyon.

Feje fölött nyugalmas ég világolt. 
Álma háborítatlan volt, szelíd. 
Látott holtakkal teli hosszú árkot, 
látta Auschwitz sötét kéményeit.

Ivadékait látta!
                        De csak fénylett 
mosolya, mint az édenkerti ég. 
Aludt édesdeden: semmit sem értett. 
A jót s a rosszat nem ismerte még.

(Az Antik kórus c. ciklusból. Illusztráció: O. Dubay – Irodalmi Szemle)

Folytatjuk

Jevgenyij Vinokurov: Tilalmas kékség (1)

Válogatta, fordította, utószóval ellátta: Rab Zsuzsa


(Ismét levetettem - egy időre, persze - a Szovjet Irodalom gúzsát, mert olyan verseskönyv került a kezembe, amely szintén Rab Zsuzsa műfordítói tehetségének köszönhető és a szovjet költészet új hullámával köt össze bennünket. Egy ideig Vinokurov Tilalmas kékség c. kötetéből – Európa, 1975 – válogatunk szellemi csemegét.)

Jevgenyij Vinokurov líráját egy jó évtizede ismerték meg verskedvelő olvasóink. A szovjet költészet „új hullámával" érkezett hozzánk, neve nálunk is összefonódott Voznyeszenszkijével, Jevtusenkóéval. Az ő nemzedékükhöz tartozik, bár néhány évvel idősebb náluk, költészetének struktúrája, hangszerelése is merőben más.
Első magyar nyelvű kötete, az 1964-ben megjelent Hétköznapok gyönyöre, olyan költőről adott hírt, aki személyesen hozzánk szól, aki a lélek legbelső tájaira vezet el, olyan tájakra, ahol minden ismerős. De sohasem valamiféle ünnepélyes költői nyelven kalauzol bennünket, hanem olyan közvetlen egyszerűséggel, ahogy magunkban szoktuk végiggondolni apró-cseprő dolgainkat. Ez a különleges egyszerűség - ez Vinokurov modernsége.
Talán a háború, amit tizenhét éves korától végigharcolt, az tanította erre a dísztelen beszédre, arra, hogy igazán elemi erővel az egyszerű szavak hatnak.

Közénk ereszkedett, s velünk 
egytálból eddegélt az Isten.

Ebben a két sorban, amelyet régi századok festőinek nevében írt, alighanem a maga költészetének lényegét fogalmazta meg.
Munka közben sokat tűnődtem e költészet titkán. Mi az benne, ami nem engedi tovább sem a rafinált versélvezőt, sem a verseket egyébként csak ímmel-ámmal lapozgatót? Egyáltalán: mitől vers a vers? Mitől vers például Mandelstamnak ez a nyolc sora:

Jó a konyhazugban ülni még. 
Édesszagú petróleum ég. 
Éles kés, meg egy cipó fele. 
Töltsd a lámpát egészen tele, 
vagy ha nem, hát adj egy kötelet -
lekötjük a kosárfödelet. 
Reggel majd a vasútra vezess, 
ahol minket senki sem keres.

Nincs benne egyetlen emelt szó, egyetlen bizarr szókapcsolás. Az alapszín: szürke. Rá sötétebb szürkével felvázolva két ember. A másikat inkább csak sejteni. Csak egy késpenge villan ki a szürkéből, és a kötél riaszt meg egy pillanatra.
Konyhazug, petróleumlámpa, cipó, kosár: ezek a díszletek. Mikrovilág? Ezzel a szóval jellemezte egyszer valaki Vinokurov költészetét is. Valóban, nem a kozmoszba löki fel ökleit, nem a végtelen horizontot kémleli. Lefelé ás, kis átmérőjű területen, de olyan helyekig hatol, ahonnan felhozhatja az emberi lélek legmélyebb rétegeinek talajmintáit.
Ritkán találkoztam ennyire földön álló költővel. Nem is akar a földtől elszakadni, tudatosan vallja:

Tapintva igaz a világ. Elég már 
a libegés! Baktass völgyön-hegyen. 
A költő, az mezítlábas legyen. 
Lábujjai közt üssön át kövér sár.

Pedig emberi és költői világa két pólus között feszül. Az ügyes-bajos polgár és a próféta vitatkozik szünetlenül egymással, jóformán minden versében. A gondokkal megrakott, gyakorlatiatlan férfiember a próféta szabad nincstelenségét áhítja:

Naponta megkinoz ezer csip-csup dolog. 
Hány apró bosszúság gyötör sokszor halálra!

Élnék bibliai pusztában! Pásztorok
és csillagok között, versekről prédikálva!

Az otthon fészekmelege és a szabad felhők sziszegő hidege között szállnak ezek a sorok is:

Az otthonod . . . Meghitt állat-meleg.
A szoba, mint egy kajüt, reng veled.
A pamlag messzi útra készen mozdul,
morajló óceán az ablakon túl. . .
A gyermek felgügyög. Tejpára, langymeleg.
Ó, hogy szállnak sziszegve ott kinn a fellegek!

Elég neki, hogy a langymelegből lefusson a boltba s egy ravasz sikátor elvezesse a folyópartig - már világokat, éveket csavarog be.

Szatyrodban sáros sárgarépa csokra. 
Állsz, mint lógós diák, órákon át. 
És felhő, szél, folyó arcodba csapja 
a nyers szabadság régi illatát.

Ezek a versek is két ellentétes anyagból épülnek, mint Vinokurov szinte valamennyi verse. A környező valóság, a hétköznapok megnyugtatóan vaskos, szilárd köveiből és az áhított más légies, irreális anyagából. A vágyakozás ki-kicsap a semmibe, az ember azonban szinte fizikai törvényszerűséggel a valóság biztos kövei között, a „tapintva igaz" világban marad.
„A költő feladata ugyanaz, ami az iránytűé útközben: mindig az igazság égtája felé mutat" - írja egy tanulmányában a költő, másutt pedig így vall hivatásáról: - „Ha beszélhetünk a költészettel kapcsolatban haszonról, az nem kicsinyes, gyakorlati haszon. Tudatosítani a fájdalmat az emberben, megmutatni neki, mi fáj, miért fáj. Ha ezt a két kérdést meg tudja válaszolni -már majdnem gyógyít is a költő."

[Rab Zsuzsa]

KISGYEREK / PEБEНOK

A város utcáján, a zűrzavarban
döcög a töksi fejű kisgyerek.
Kockán a léte. Mint az arcvonalban.
Körül autók, csörlők, emberek.

Marka tele cukorka ragacsával. 
Hogy gonoszság is van, nem érti még. 
Háborítatlan, lassú mosolyával 
nem versenyezhet, csak az égi kék.

A város zúgó medrébe terelte. 
Kalauz harsan rá: „Vigyázz, komám!" 
Ő sértődötten megtorpan egy percre 
s durcásan néz a villamos után.

Az autókürt neki - hárfa hangja. 
Tudatlanság vigyázza lépteit. 
Hiszi, hogy sérthetetlen a nyugalma. 
Hozzá képest gyávák vagyunk mi mind.


ISKOLAKERÜLÉS / ПOБEГ C УPOKA

De jó lógni az iskolából!
Kitárva kabátom. A fán
egy nagyhangú szarka rikácsol, 
énrám árulkodik talán. 
Csupa tintamaszat az ujjam. 
Hová rohanjak? Mit tegyek? 
A szabadságtól ittasultan, 
fénytől káprázva lépkedek. 
A tanító eddig feleltet, 
az osztály padokban lapul. 
A szálak eltépve! Tekergek 
mámorosan, hazátlanul. 
Hősök mentek így lángviharba, 
máglyatűzbe mártírok! És 
bolygok a Szokolnyiki parkban, 
szívemben kéjes rettegés. 
Új zászlót bontok, s rebbenését 
alatta vonulva, lesem. 
Érzem, a nagy, tilalmas kékség 
hogy vonz édesen, bűnösen.


KAMASZOK / B ПAPK ГИTAPOЙ

A parkba tódultunk, mell-domborítva
jártunk. Egyikünk gitárt pöngetett.
Aznap először dőltünk rá a pultra, 
és rendeltünk sört málnaszörp helyett. 
Szép volt a könnyű hab pezsgő futása, 
de keserű a sör, mint az epe! 
Nyeltük azért, hősen, a gyantasárga 
italt, arcunk se fintoruk bele. 
Nem kell mostantól semmi, ami édes! 
Már nem vagyunk csokoládéfaló 
kis kölykök. Fanyar-vad, keserű-mérges 
az kell nekünk, az férfihoz való! 
A gyerekkor? Elmúlt bizony. Nem illik 
édesség hozzánk, nyalánkság, cukor. 
Fanyart, csípőset! ízlik vagy nem ízlik: 
keserűt, ami torkunkba csikar!

Mentünk hetykén tovább.
     Az öreg árus
elénkbe állt az úton, és kinált 
mézest és nápolyit és marcipános 
golyót, drazsét és cukrosmandulát!


KÁMA / KAMA

Folyik a háború egy éve már.
Ó, parti kisváros kihalt magánya!
Az öblön túl nyugodt látóhatár.
Hajókürtöknek felelget a Káma.

Hadirokkant üldögél a padon. 
Vásott köpeny, kórházi ing alatta. 
Papírra szór fél kézzel egy halom 
finánclábas dohányt és sodrogatja.

Az iskola már éppen véget ért, 
kilencedikbe jártunk.
                                 A legényke
elmondta, hogy lőtték ki jobb szemét, 
s hogy karját Rzsevnél egy repesz letépte.

Ott álldogáltam a part-magason. 
Hívott a táj, gombával teli, hallal.

Fél év se kell. És ott kúszom hason, 
mentőcsomagot tépve fel fogammal.

MÁR ELFELEDTÜK / HAM ИMEHA ИX

Már elfeledtük rég a lányokat, 
kikkel kószáltunk, vállukat ölelve, 
s lódítottunk históriát, olyat, 
hogy különb annál tőlünk ma se telne.

Holdfény, meleg. Ráérős éjszaka. 
S mi - néhány nagyhangú és zöld legényke 
hittük, hogy ami bennünk van: maga 
a szerelem sokszálú bölcsessége.

A kedves lányok egyszerű-meleg 
szerelme nem sokat nyomott a latban. 
Nevettünk rajta. S hittük, gőgösek: 
jön majd a szenvedély, a halhatatlan.

Az évek mentek. Éltünk eleget.
S most fáj, hogy vártunk, és hiába vártunk.
Ott, a régi lányok közt lehetett
az is... az is, kit végül sem találtunk.

(a Jégcsapon fénycsillám c. ciklusból)

Folytatjuk

A végtelenség szomja (Visszatérés 31)

Kersti Merilaas: Törékeny este

A fakó s szélszilánkos téli nap 
meghal, a hóbuckák közé furódva. 
Napból a bánat tenyeredbe csap, 
lépdelj, rád nézek, mint egy sakkozóra.

Utad tündér mezőségen visz át, 
kéklik az erdő, lebegő mese, 
az élet elbúcsúztat, holt fiát, 
gyászt sugall sötétlő szemfödele.

Fenyő sudarán isteni beszéd, 
béke alszik a gyökere alatt. 
Zord képet forgat életed eléd, 
oszlopot vert szívedben a harag.

Fekete szemmel lángol a boróka, 
kezed jéggé fagyasztotta a hó. 
Gyöngédség nélkül tántorogsz, mióta? 
Szegény te, gyűlölettől fáradó!

A patak jegén apró repedés, 
hómezőn tévedező nyúlnyomok, 
szánakozással jő az ébredés, 
mögötted tán kedvesed imbolyog.

Egy kézfogásban érzed: van barátod, 
szó zeng, ami a szíved teleírja, 
egykori gondolatod újra látod: 
előtted egy névtelen baka sírja.

Mintha szívedről kő gördülne el, 
lelked sirályszárnyon magasba lebben. 
Ülsz a hóbuckán, örömkönnyüvel, 
havas borókabokorral öledben.

Kormos István fordítása


Justinas Marcinkievicius: Hajnalban

Hajnalban felröppent két madár. 
Éjszaka kinőtt a fű. 
Ölelj. Szoríts.

Fehér folyók, fehér kezek 
folynak át rajtam simogatva. 
Gyermeki ágyban alszik 
a hosszú élet. 
A hajnal árnytalan.

Beröppen a föld 
erdőivel, hegyeivel, városokkal, 
elfúlva lábunk elé zuhan. 
Fel kell emelnünk. 
Megitatnunk és megetetnünk.

Tandori Dezső fordítása


David Szamojlov: Ritkábban töprengek…

Ritkábban töprengek azon, 
kinek tetszem és hogyan tetszem. 
Gyakrabban töprengek azon, 
hová megyek? hová igyekszem?

Ti csak védjétek kőkemény 
mindentudástok, büszkeségtek. 
Állok, nyomot veszítve én. 
Hová jutok?
                   Hová is érek?

Jó, rossz közt hol az út csapása? 
Sötét s a fény határa hol? 
S az ígéret külön világa, 
hol ész és nyugalom honol?

Ha a kiábrándult pimaszság
látszata mindenkit becsap, 
hol a gyengédség, férfiasság, 
pályánk erénye hol marad?

Ne a harag szentsége! Ne
szenteljék meg a gyűlölséget! 
Szó, mért a gyilkos tőr hegye 
legyen, amihez mérnek téged?

Ki már érintett szavakat, 
az acélt jobb ha messze hagyja, 
hűség és tisztesség miatt 
nem kell esküdjön pengevasra.

Add csak a tőrt annak, ki fél, 
ki szóra gyenge, hazug ember... 
Itt aki él, másképp beszél. 
Ez minden. És több semmi sem kell.

Fodor András fordítása

A végtelenség szomja (Visszatérés 30)

Rimma Kazakova: Fiatalok

Fiatalok vagyunk. Stoppolt harisnya rajtunk.
Meg mennyi bűn. Jaj, mennyi zord szülő.
De kedvünket, mit függöny mögé rejtünk,
lobogtatja a tavasz-levegő.
Mennyi babát hagytunk a gyerekkorban!
És most, mint megálmodtuk valaha,
hívnak a fiúk sötét esti parkban
hintázni, eszpresszóba, moziba.
Ők megbocsájtják únt kartonruhánkat,
ők megbocsájtják viseltes cipőnk.
Fiatalok vagyunk. Fehérfogú, vidám had,
szemünkben csak mosoly van, semmi könny.
Meg esték illata: csupa orgona, menta,
kavics csikordul, zizzen a homok.
Fiatalok vagyunk. Szemünk szigorú, mint a
vitáink s gyakran bolyongunk gyalog.
Tavaszhitünk ne hagyja senki cserben,
ha közelít komoly felnőttkorunk,
ha felnőtt értelemmel fölszerelten
az ismeretlen útra indulunk.
Első nemünket, első igenünket
nem áruljuk el, bármi-bárki volt.
S nem húzhatja annyi pénz a zsebünket,
hogy többet érjen, mint a telihold.
Ránk munka vár: nem indulunk hiába -
az élet üllő, mi a kalapács.
Fiatal vagy. Tükörbe vagy folyóba
fiatal szemmel kell hogy beleláss.

Veress Miklós fordítása


Alekszandr Mezsirov: Viták

Akkor mi nem vitáztunk semmiről. -
Elosztottunk kétszersültet, szalonnát, 
a hó alól Szinyavino körül 
víz is került, olthatta bárki szomját.

Küszködtünk, hogy ne zúzzon szét a tél. 
Sikerült? Néhánynak tán. Vagy nekik sem…
A tűzhöz húzódtunk, s a szélinél 
megpörkölődtünk - elszunyván - nem egyszer.

S ha olykor nyújtózkodni egy kicsit 
arrább mozdultunk: sortűz vágta végig 
a tűlevél-avart, golyó sivít 
a fedezékben, s por kereng az égig.

A Szinyavinszki forrás ideje 
lejárt - csak használt patronok maradtak. 
Most folyton vitákkal vagyunk tele: 
problémáink a lelkűnkbe ragadtak.

Most téli éjszakákon hajnalig 
s hószikrázó, fényes napok során át 
erősködünk: vigyázz, mondd érveid, 
kölyök konokságával védd a vártád!

Vitatkozunk, s hevünk föl-föllobog; 
örök veszély tapad minden vitánkhoz. 
Minthogyha puskaport egyik marok 
másikba méreget - közel a lánghoz.

Csorba Győző fordítása

Junna Moric: Ködös hajnalon

Mihail Szvetlov emlékének

Várótermek voltak hálószobáim, 
asztalaim távíróoszlopok, 
mikor január fagyos éjszakáin 
fázott az is, kinek jutott vacok.
Fagyott kezem néha a trolibuszban 
engedett föl és sajgott tüzesen. 
Anyámtól én örökre elbúcsúztam, 
anyám, nővérem közt se volt helyem.

Betűikben ott tántorgott a szégyen 
fájdalmasan és értetlenkedem: 
hisz kémiából nem is olyan régen 
én lettem első a vetélkedőn!

Közben én, boldog verejtékben úszva 
bámultam minden harmadik napon 
az étkezőben a kenyérre, húsra, 
néha kompót is volt tányéromon,

lógott rajtam a blúz, a sál, a csapzott, 
esőben-hóban-egy viharkabát. 
Rég messze láttam úszni elszalasztott 
lehetőségek ingó csónakát.

Jártam, felgyűrt gallérral, értve lassan, 
hogy rosszul áll a dolgom, meglehet. 
A postán békén ülhettem magamban, 
ott írogattam hetyke verseket.

Nem mentem vacsorára este hétre, 
ha barátaim hívtak. Csöndesen 
ballagtam, arany lábnyomokba lépve, 
s nem írtam úgy, hogy sorsom jobb legyen.

Állomás padján bóbiskolva, láttam: 
valahol, túl a havas halmokon 
anyám, biztostűvel tűzött kabátban, 
megcsókolja büntetlen homlokom.

Tizennyolc éves arcú, szép, mosolygó 
álom suhant... Látom, ocsúdva még... 
Fejemhez tűzve cédula: „Csavargó! 
Holnap ebédre várnak Szvetlovék!"

Rab Zsuzsa fordítása

A végtelenség szomja (Visszatérés 29)

Jevgenyij Jevtusenko: 
Elmennek az anyák 

Anyánk elhagy bennünket.
       Csöndbe koppan 
lassú lépte,
     megy-megy Iábujjhegyen, 
mi meg nyugodtan alszunk,
        jóllakottan
s nem rezzenünk e furcsa neszre sem. 
Elmennek az anyák.
        De nem hirtelen mennek, 
csak mi érezzük olyan hirtelennek. 
Furcsán, mint nagy teher alatt, előre dőlnek, 
apró léptekkel, lépcsőfokain az időnek 
így tipegnek.
        Egy éven, észbekapva, 
megjelöljük, mikor lesz születésük napja. 
Késő. Ez már nem mentheti meg 
sem a mi nyugalmunkat, sem az ő lelküket. 
Már messze járnak.
      Nem térhetnek vissza. 
Álomból ocsúdva
    egy köd-alak felé
kapkodunk s markunk levegőt szorít csak, 
üvegfal áll tiltón kezünk elé. 
Elkéstünk.
     Már ütött a szörnyű óra,
titkos könnyekre néma vád felel... 
Nézzük:
az anyák szigorú sorokban 
mennek, mennek. Elhagynak minket. El.

Képes Géza fordítása


Szilva Kaputikjan: Elkésett szavak

Nagyanyó, nagyanyó!
Te vagy a görcsös-inas, tapasztalt, gyengéd
   kéz a világban, 
a kéz, amely elvesz minket még-ügyetlen
   anyánktól
s biztos fogással az első 
fürdővízbe merít, 
míg édesanyánk boldog-riadalmas pillantása
kiséri.


Még zúgó fülünkben
az első ének vagy, anyanyelvünk
édes szava, a „kincsem", a „csíjja-csicsíjja",
az ének, amely mint pólya kötője,
úgy fűzi össze az anyja testéből kiszakadt
   porontyot
a földdel, a múlttal és a hazával... 
Te vagy a szem: bölcsőnk felett a biztos 
boltozat, és a vigyázó fül, sírásunk őre-tudója, 
első tétova léptünk támasza és 
kikötője.
Te vagy a szoknyaszegélybe rejtett alma
   (a kisunokának), 
a két marokkal adott gyümölcs, 
hüppögő sírásunk vigasza-réve, 
hova nyaklevestől égő buksi fejünk furakszik. 
hova porral elegy könnyünk esőz, 
telipöttyözve a kékpöttyös kötény elejét.

Menyek érdes szava horzsolt lélek,
fájdalmat mélyre legyűrő
bocsánat és szeretet,
tüzet vízzel elegyítő,
békességszerző, te
cívódás parazsában
tisztára mosott edények halma,
elfojtott sóhaj,
növekvő, feszülő testünk súlya alatt
a föld felé naponta mélyebben hajoló,
észre sosem vett görnyedt hát,
és egyre fénytelenebb szem…

Nagyanyó, nagyanyó!
Te életedben nemértett,
te láda zugában sárguló szentkönyv,
elolvasatlan,
te, már rég földbezárt,
te, aki majd csak nagyanyó-nagyapókorú
unokáidban támadsz fel újra talán, halaványan,
te, kötelesség hangja,
édes napok keserű emlegetése,
csöndes sóhaja szánakozó szavunknak:
miért nem akkor ?

Rab Zsuzsa fordítása


Szemjon Kirszanov: Eső

Zajdult a kert, gombakeltő eső ömölt, 
édenien üde-tiszta megint a föld.

Ősz felhőkből kikandikál a napsugár:
nő a fenyő? dong a poszméh? gyík mit csinál?

Gombakeltő kristály eső, csordulj, itasd 
a bokrokat, virágokat, ontsd a vigaszt.

Minden cseppen, mint nagyító üvegen át, 
hass a mélybe, nézz a létbe, hű napvilág!

Nézz bele az én mély-sötét szívembe is, 
bontsd a homályt, űzd, ami fájt, taníts, deríts!

... Fut a felhő, erdőben dörg már a vihar, 
bámul házam csupa-könny ablakaival.

Illyés Gyula fordítása