SZERGEJ ZALIGIN
A költő
 |
| Szergej Zaligin |
Magam nagyon régen ismertem meg Martinovot, csaknem fél évszázada, és mindig éppen ezt csodáltam benne, amit sem magamban, sem más írókban nem fedeztem fel, bár sokuk legalább ugyanannyi ideig munkálkodott az irodalomban, s teljesen megérdemelt hírnevet és általános elismerést vívott ki magának.
Úgy hiszem, nem találkoztam még egy emberrel, akiben ennyire kifejeződött volna az elhivatottsága. Kérdezhették Puskinról, Arisztotelészről - válaszolt; faggathatták az antibiotikumokról, az emberré válás hipotéziseiről vagy éppen ebédelési szándékáról - minden szavában a költő nyilatkozott meg. De nem úgy, hogy cikornyásan vagy versformában fejezte ki magát, dehogyis, ezt az embert egyszerűen áthatotta a költészet, és ezt állandóan érezni lehetett. Martinov annyira költő volt, hogy el sem lehetett volna őt képzelni mondjuk az írószövetség valamelyik vezetői beosztásában, és biztosan ő maga is igencsak meglepődik, ha valaki azt indítványozza neki, vállaljon funkciót.
Hivatali szoba, és benne Martinov?! No nem, ez lehetetlen! Még egy szakmai megbeszélésen is nehezünkre esett őt elképzelni, és a mai napig sem értem, hogy ez az ember tagja — méghozzá példás tagja - volt a moszkvai írószervezet felvételi bizottságának!
Martinov apa sem volt, s ezt is nagyon természetesnek vehetjük: mindig foglalt volt a karja, csakhogy nem gyereket, hanem verseket dajkált.
Ilyen benyomást keltett bennem már az első találkozásunkkor, és ez a találkozás is tipikusan martinovi modorban zajlott le.
Omszkban került rá sor, főiskolás voltam, és írtam egy elbeszélésfélét. Rendszertelenül, két-három évente egyszer kiadtak akkoriban Omszkban egy almanachot, és a kiadóban azt mondták, Martinov gyűjti hozzá a kéziratokat, neki adjam át olvasásra az elbeszélést.
A Krasznije Zori utcában, ha jól emlékszem, a 30-as szám alatt, megtaláltam a keresett épületet, egy földbe süllyedt, faburkolatú kis házikót. A házikóban öreg nénike fogadott, akiben azonnal felismertem Martinov édesanyját. Aztán megpillantottam egy hegyes szakállú öregembert, és rögtön láttam, hogy az az édesapja, majd egy viszonylag fiatal embert, a fivérét.
Az én szememben valamennyien hasonlítottak egymásra és Leonyid Martinovra, akit akkor már, legalábbis látásból, jól ismertem.
Az öreg néni megkérdezte tőlem, ki vagyok. Megmondtam neki.
— Persze, persze — kapta fel a hangját. — Lonya várja magát a kertben. Menjen ki hozzá, kérem.
Az udvarról nyílt a ház bejárata, és amikor beléptem a házba, nem vettem észre a kertet, de az ajtóból sem látszott belőle semmi. Igaz, két vékony korlát választotta el az udvartól, amögött pedig laboda burjánzott.
Én aztán láttam elég labodát életem során - a kolhozmezőkön, a barnauli üres telkeken, kiégett portákon a háború után, a növényvilág királya volt itt a laboda, és mi, gyerekek tudtuk is értékelni: széles utakat, titkos ösvényeket törtünk a sűrűjébe, ahol keresve sem találtak ránk a felnőttek, de ilyen dzsungelt, amilyen a Martinovék kertjét elárasztotta, álmomban sem láttam - két ujjnyi vastag, két méter magas növények sűrűsödtek itt, közöttük éjszakai sötétség, habár íelettük fényesen sütött a nap.
Gondolkodtam egy ideig, aztán nekivágtam ennek a dzsungelnek: átléptem a korlátokon, és elindultam a szűk ösvényen... Sötét, fülledt a levegő, csak elöl világol valami, ott, ahova ez a szűk, jól kitaposott ösvény vezet.
Mentem a fény felé, és hamarosan ott találtam magam egy hat-hét méter átmérőjű szabályos körben, ahol a laboda le volt taposva, és a tisztáson Martinov rövidnadrágban meg pamutsapkában, eléggé szapora és határozott léptekkel, egyik kezében papírlapot tartva, rótta a köröket: olvasott valamit... Verset olvasott.
Észrevett, de intett a kezével, hogy várjak, ne zavarjam.
Vártam. Tett még egy-két kört a tisztás peremén, halkan mormolta a verset, aztán megállt velem szemben.
- Szóval, maga Zaligin? - kérdezte. Igenlően válaszoltam.
- Szóval, maga írta azt az elbeszélést.
-Én.
- A hidrotechnikus a főhőse, igaz?
- Igaz...
- Es miért ő?
- Nyilván azért, mert magam is hidrotechnikai szakon tanulok.
- Nyilván azért — erősítette meg ó is. — És ez teljesen érthető. Az nagyon jó, ha az író ismeri a hőse szakmáját. De az már nem jó, azt már nem értem, hogy a maga hőséből miért nem árad a hínár szaga.
Kissé zavartan azt mondtam:
- Úgy hiszem, ez nem feltétlenül fontos...
- Hogy mondhat ilyet?! Hogy lehet, hogy egy hidrotechnikus számára ez nem fontos?! Gondolja meg, hogy mit beszél!
- Nem egészen értem magát! — mondtam, és valójában egy cseppet sem értettem Martinovot.
- Az öreg hiba, hogy nem ért engem! Hallja?! Az öreg hiba, az semmi jót nem jelent, ha maga mint hidrotechnikus, azt hiszi, nem kell hínárszagot árasztania. — Nyomatékképpen beleszagolt a levegőbe. - Ez öreg hiba! És biztosan azért gondolkodik így, mert még fiatal. Még nem dolgozott úgy istenigazából, és nem tudja, milyen szaga van egy hidrotechnikusnak. Figyeljen rám! Amíg saját magán nem érzi meg a hínárszagot, addig csak névleg hidrotechnikus!
Martinov egy szót sem szólt többet az elbeszélésemről. És bizonyára helyesen tette: gyönge volt ez az írás, sohasem vettem elő, hogy átdolgozzam, sőt eldobtam, és ha most emlékszem belőle valamire, akkor az nem több, mint amit Martinov mondott róla annak idején.
Később az omszki írószervezet összejövetelein találkoztam Martinovval. Tízen-tizenöten szoktunk összejönni, mindig megvitattunk valamit, vitatkoztunk erről-arról, és azt hiszem, hogy Martinov, aki akkor már igen tapasztalt, ismert költő volt, igencsak unatkozhatott velünk, kezdőkkel, aligha lelt bennünk örömet, de mégis látogatta a „csütörtököket", éspedig nyilván azért, mert közte és köztünk, kezdők között, ott ült Viktor Utkov, a szervezet vezetője, egy érdeklődő és érdeklődést keltő ember, azonkívül időnként benézett hozzánk még egy igazi és rendkívül érdekes költő meg tudós, Pjotr Ljudovikovics Dravert, aki egészen más alkatú és tehetségű ember volt, mint Martinov, így aztán mindannyian jól szórakoztunk: Martinov és Dravert vitatkozott, mi pedig hallgattuk őket.
Martinov szerényen, mintegy magába merülten vitatkozott. Dravert viszont, ösztönös, heves természet lévén, szentül meg volt győződve arról, hogy mindenben neki van igaza, nem tűrt semmilyen ellenvetést.
Dravert viszonylag kevéssé ismert költő maradt, ellenben naggyá lett mint tudós: ő alapozta meg a szovjet meteoritkutatást. Nagy mennyiségű meteoritot gyűjtött össze, és Omszkban sok legenda terjedt el arról, hogyan végezte ezt a gyűjtést. A főiskolán több geológiai előadást hallgattam Dravert professzortól, aki aztán teljesen áttért arra a tudományos és expedíciós munkára, amelyhez mi, diákok nem is konyítottunk: meteorit - no és aztán?! Kinek van arra szüksége? Nem tudtuk, hogy közeleg a világűr meghódításának a kora. Dravert tudta ezt, és mindennap erre várt.
No de kanyarodjunk vissza. Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy néhány évvel, pontosabban egy vagy két esztendővel később együtt dolgoztam Martinovval az Omszkaja Pravda című területi lapnál. Az akkori előírás szerint két úgynevezett tárcaíró-tudósító kapott státust a szerkesztőségben. Könnyű és viszonylag jól fizetett állás volt ez. Havonta két írás, bármilyen témában, a többi idő szabad, havi fizetés plusz honorárium.
Az egyik státust Martinov töltötte be, a másikat én. A szerkesztőségi értekezleteken engem mindig dicsértek, őt mindig korholták.
Akkor úgy véltem, az természetes, hogy én jó tárcákat írok, Martinov pedig rosszakat. Néha kételkedtem ugyan e megállapítás igazában, de kételyemet nem tudtam kellően alátámasztani, inkább az a formális következtetésem zavart, hogy Martinov neves költő, már fiatal korában is írt karcolatokat, azok megjelentek, és tetszettek nekem, de most úgy alakult, hogy ő nem tud jókat írni, én pedig tudok. Ez az okoskodás valahogyan sántított. Egyéb kételyem azonban nem támadt.
Sok évvel később, amikor első cikkemet írtam Martinov művészetéről, átlapoztam a majdnem húsz évvel azelőtti újságkötegeket, és minden megvilágosodott előttem. Istenem, milyen sablonos tárcákat írtam én, és milyen nem mindennapiakat ő! Már a témájuk sem volt hétköznapi, olyanokat csakis ő találhatott, senki más. Írt például az egyik parti vízmű mentőjéről, aki maga nem tudott úszni, de jól bánt az evezőkkel és a mentőfelszereléssel, és már több embert kimentett az Irtisből.
— Úszni nem tud, ez igaz — írta Martinov —, de mivel ő maga is veszélybe került néhányszor, és kimentették, ezért nagyon jól tudja, hogyan kell csinálni.
Vagy vegyük az öreg kovácsot, aki levelet ír Mihail Ivanovics Kalinyinnak, s arra kéri, adjanak neki lakást, egész életében földkunyhóban lakott vagy ágyrajáró volt, de a levélben kiköti: „Azt kérem, hogy a lakás a gyár közelében legyen, mert ha nem hallom a kovácskalapácsot, elkerül az álom."
Vagy egy harmadik, tipikusan martinovi téma.
Omszkban, amely már akkor legalább 350 ezer lakost számlált, még nagyon sokan tartottak tehenet, és nyáridőben reggel meg este, amikor a csordások a legelőre, majd hazafelé terelték az állatokat, a központot kivéve az egész város tehénbőgéstől visszhangzott.
És Martinov rátalált egy asszonyra, aki „Omszk város főcsordása" volt, és karcolatot írt róla. Mert hiszen a tárcaíró-tudósító sohasem kapott konkrét feladatot, mindig úgy választotta meg a témát, hogy minél változatosabb és érdekesebb legyen a lap. Martinov is így válogatott... És mindig talált valamit.
A szerkesztőségi értekezleteken meg szapulták — miket ír folyton?! Honnan kaparja elő ezeket? „A mentő nem tud úszni... hiszen ez szégyen, elvtársak, a mi tudósítónk pedig majdhogynem pozitív hőst csinál egy ilyen emberből!"
Pedig Martinov nagyon nem szerette, ha szidták, szenvedett, gyötrődött ilyenkor, ezt biztosan tudom.
Paprikavörös lett az arca, a mennyezetet nézte és csak foghegyről válaszolgatott. Aztán megkérdezte:
- Befejezték?
- Magának tán ez kevés?
-Szóval, befejezték... Elmehetek?
Felállt, és elment.
És minden munkatárs kissé furcsán érezte magát. Nem állítom, hogy lapunk szerkesztőségében már akkor voltak ellenfelei meg rosszakarói, nem, ilyesmiről csak jóval később lehetett beszélni, egyszerűen nem értettük őt, nekünk amolyan „tipikus", az olvasó számára teljesen érthető anyagokra volt szükségünk, ezért folyton ilyen szemszögből ítéltük meg az írásait: „Az olvasó nem érti!"
Én más okból is kellemetlenül éreztem magamat ezeken az értekezleteken: tudtam, hogy Martinov és a felesége ebből a tárcaírói fizetésből él, míg nekem ez csak mellékkereset volt, hiszen mint főiskolás ösztöndíjat kaptam, azonkívül földrajzot adtam elő a munkásfakultáson, és jól kerestem a nyári szakmai gyakorlatokon meg a szünidőben, mert szakemberhiány miatt minket, főiskolásokat, mérnöki beosztásban alkalmaztak.
Azonkívül — ezt is tudtam - Leonyid Nyikolajevics azokban az években írta később híressé lett - az „Igaz történet Uvenykajról", a „Mese Vaszilij Tyumenyec atamánról", „A tobolszki krónikás", a „Háziszőttes Vénusz" című történelmi műveit.
A szerkesztőségi értekezletekről egyenesen hazament Krasznije Zori utcai lakásába, pontosabban abba a kis szobába, amelyet ketten laktak Nyina Anatoljevnával, és ott dolgozott. Parányi volt ez a szoba, az íróasztalt is csak egy bicegő alkalmatosság helyettesítette.
A háború előtt Martinovék és Utkov igen gyakran eljöttek hozzám a Szibakára röplabdázni. Lunacsarszkij művelődési népbiztos nevezte el találóan Szibakának (Szibériai Akadémia) az omszki mezőgazdasági főiskolát. („Hiszen ez valóságos mezőgazdasági akadémia, ugyanolyan, mint a moszkvai Tyimirjazev!" — kiáltott fel, amikor meglátogatta az omszki főiskolát.)
Akkor én már elvégeztem a Szibakát, a hidrotechnikai meliorációs tanszéken dolgoztam mint tanársegéd, saját szobám volt az „aspiráns-házban", amely gyönyörű környezetben épült: köröskörül nyírfaerdők, különféle kultúrákkal bevetett kísérleti parcellák, s nem messze az Irtis kanyargott a parti cserjék zöld sávjai között. Omszki ismerőseim szívesen jártak ki ide, a városon kívülre.
Martinov elég gyengén, de szenvedélyesen és elszánt komolysággal röplabdázott.
Már a háború első napjaiban jelentkezett hazafias verseivel: „Szülőföldünkért keltünk hadra", „A hazáért!", „Vámpírok", „Ballada a lelőtt repülőről", „Elvtárs, hazafi, testvér", „Tűzzel fogadjuk az ellent". Utána csak néhány év múlva, úgy a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején, már a moszkvai lakásán találkoztam Leonyid Nyikolajeviccsel, amikor Szibériából többszőr a fővárosba látogattam.
Ezt a lakását sem lehetett ideálisnak nevezni. Menzahelyiségből választották le — pontosabban el - egy spanyolfallal, és hárman laktak itt a fal mögött: Leonyid Nyikolajevics, Nyina Anatoljevna és az édesanyja, no meg egy öreg kandúr, amely Omszkból származott és egyfolytában nyávogott, de nem macska-, hanem egészen másmilyen tompa hangon.
Persze itt is találkoztam egy nem mindennapi körülménnyel — a „lakásnak" ez volt a címe: \Moszkva, Szokolnyiki, 11. utca 11. sz. 11. ajtó.
Ma már szanálták ezeket a jellegzetesen szokolnyiki formájú egyemeletes, sötétbarna faházakat, sokemeletes dobozokat építettek a helyükre, nincs ember, aki meg tudná mutatni Martinovék előző lakásának a helyét, ahol Leonyid Nyikolajevics ismét csak lázasan alkotott - írt, egyfolytában csak írt... És még most is szapulták, de hogy szapulták!
Mit jelentett például Vera Inber egyik cikke: „.. .úgy látszik, Leonyid Martinov nem a mi utunkat járja... Könnyen örökre elválhatnak az útjaink." Hogy miért nem a „mi utunkat" járta, azt akkor sem értettem, és most sem értem. Vagy akkoriban talán rendelésre írtuk a lírát? A kritikus az optimista jövőbe látást hiányolta? A valódi, újszerűen tudatosított történelmet? Hiszen ezek sohasem voltak idegenek a mi irodalmunktól. Azt hiszem, itt mindenekelőtt a stílus, az írásmód bántotta a szemét. Azt tartotta elfogadhatatlannak, cikornyásnak, és ha egy olyan ismert költő, mint Inber, nem értette ezt a stílust, akkor ugyebár magától értetődik, hogy az olvasó sem foghatja fel. Így aztán törvényszerű, hogy a költő útja „örökre elválik" az olvasóétól.
Azt nem merném állítani, hogy Martinovot senki sem értette. Értették őt. És becsülték. Elég, ha fellapozzuk, mit írt róla Nyikolaj Aszejev, Ilja Ehrenburg, Julian Tuwim, Nazim Hikmet. Igaz, Martinov úgy írt, hogy őt nem volt elég olvasni, őt meg is kellett érteni, és ebben nincs semmi különös, minden kornak a költészetében volt ilyen...
Azonfelül nemcsak megérteni kellett, hanem befogadni is, ha kapcsolatot akartunk tartani vele.
Szóval, Szibériából jövet rendszerint elmentem hozzá a Szokolnyiki 11. utcába. Mindenféle előzetes bejelentés nélkül — akkor ott még nyoma sem volt a telefonnak. Általában mint jó ismerőst fogadott.
Egyszer egy egész éjjel ingáztunk a Szokolnyiki park meg a Centralnaja Szálloda között, ahol megszálltam, mert többször hazakísértük egymást. Máskor viszont úgy nézett rám, mint akit sosem látott.
— Hogyan? Mit mond? Hogy Moszkvába érkezett? Szóval, megérkezett...
Az ilyesmit azzal magyarázom, hogy Martinov még azokban az években sem érezte a biztonságot, a védettséget irodalmi, kiadói és szerkesztőségi körökben. Csak később tett szert magabiztosságra, határozott fellépésre, de hiába volt jól ismert költő, ha nem adták ki a műveit. Nem csodálkozott rajta — ha nem, hát nem, az ő dolga a versírás, ha most nem adják ki a műveit, majd kiadják máskor, egyszer valamikor.
1964-65-ben beteg voltam, Moszkvában és Novoszibirszkben nyomtam az ágyat, és amikor felépültem, Novoszibirszkben a Nyugat-szibériai Kiadónál tető alá akartam hozni egy kötetének a kiadását.
Felhívtam telefonon Leonyid Nyikolajevicset (már a Lomonoszov sugárúton lakott egy kétszobás, telefonos lakásban), hogy örömet szerezzek neki a jó hírrel, mire azt hallom tőle:
— Mit agyalt ki ott maga, Szergej? Mire jó ez? Hogy jutott ilyesmi az eszébe? A maga előszavával? De hiszen maga mérnök, Szergej, még valamilyen mérnöki előszót fabrikál rólam! Mértanit. Háromszögletűt. Vagy gömbölyűt: piszer ernégyzetet! Még csak az hiányzik!
Pedig mennyit vesződtem ezzel a kötettel, hány váratlan fordulat következett be a megjelenéséig: hol azért táviratozott a szerző, hogy hagyjam ki valamelyik versét, hol valami más jutott az eszébe, hol meg telefonált:
— Milyen színű lesz a fedele?
— Narancssárga.
— Megáll az ész, miért narancssárga?
— Mert a nyomdának nincs más színű vászna.
— Mi ütött magába, Szergej, megháborodott?! Eddig egyetlen könyvem sem jelent meg narancssárga fedéllel!
— Az nem baj. Most olyan is lesz.
— Ki van zárva! Ha eddig nem volt, ezután se lesz!
Végül megjelent a kötet (narancssárga fedéllel)...
Rengeteg és sokféle könyve volt otthon Martinovnak. Amerre néztem, mindenütt könyv - a polcokon, az asztalokon, az asztalok alatt. A könyvek mellett szép számmal akadt összefűzött újságköteg, újság- meg folyóiratkivágás. No és kövek is hevertek szerteszét az asztalokon, a polcokon, jókora burkolatkövek: egész barikádra való a „proletariátus klasszikus fegyveré"-ből, fel lehetne tartóztatni velük a harcra kész ellenséget. Komikus! De csak eleinte. Ha jobban szemügyre vesszük, szép az összhatás: díszítik, tarkítják a lakást. Martinov eleinte Koktyebelben gyűjtötte a köveket, de később már nem járt le délre, hanem évről évre egy Moszkva melletti faházban bérelt szobát, az Isztra mellett, ahonnan kosárszám hordta haza a jégkorszakbeli geológiai folyamatok termékeit.
Számomra az volt a legmeglepőbb, hogy ebben a hatalmas és első pillantásra teljesen rendezetlen könyvtárban Leonyid Nyikolajevics nagyszerűen eligazodott, pontosan tudta, mi hol van, ha két-három perc alatt nem talált meg valamit, már kikelt magából.
- Szóval, magát a szibériai zemsztvo érdekli?! No nézzük csak, nézzük, kell itt lennie valami ilyesminek!
És csakugyan, ahol lennie kellett, ott volt is: Leonyid Nyikoiajevics leemelt a harmadik polcról egy ritka kiadványt. De megvoltak neki a világegyetem korszerű elméleteit, a telepátia friss eredményeit tárgyaló legújabb könyvek is.
És nemcsak megszerezte, hanem el is olvasta ezeket a könyveket, és emlékezett a tartalmukra. Nagyon fogékony volt a tudományok iránt, megértette a lényegüket és bízott a hatásukban. Csupán egyetlen dologban nem hitt - a tudományos fantasztikumban.
De látni kellett volna azokban a napokban, amikor fellőtték az első műholdat, amikor Jurij Gagarin a világűrben megkerülte a földet - úgy reagált ezekre az eseményekre, mint akinek a legtöbb része van bennük. Hencegni sem átallott:
- Ugye. Szergej, megmondtam, már mikor megmondtam magának! De maga, jól emlékszem, oda se figyelt! Beszéljen csak, Leonyid Martinov, beszéljen! De én megmondtam, már akkor megjósoltam, és tessék: ember van a világűrben. Orosz ember — Gagarin!
Martinov általában tudott örülni — ragyogott a szeme, amikor valamilyen kellemes, nagyszerű hírt közölt, kivált, ha egy régi gondolatát, nézetét, jóslatát látta kiteljesedni benne.
Ha viszont bántotta valami — egészen visszavonult, emlékszem, gyakran teljesen magába roskadt, mintha egy világ omlott volna össze benne.
Elmegyek hozzá, mire ő:
- Csendesebben, kérem, csendesebben... De még jobb, ha máskor látogat meg, inkább máskor.
- Mi történt, Leonyid Nyikolajevics?!
- Nyinocskának fáj a feje.
Kijön Nyina Anatoljevna és jót nevet:
- Ugyan, Lonya, ne butáskodj! Fáradjon be, Szergej! Nem fáj nekem semmim.
Egyébként Leonyid Nyikolajevics félt a betegségektől, kétségkívül hipochonder volt. Ülünk, beszélgetünk, egyszer csak azt kérdezi:
- Nem fertőző maga, Szergej?
- Hova gondol? Nincs nekem semmi bajom!
- Azt beszélik, influenzajárvány van Moszkvában.
Ami Nyina Anatoljevnát illeti, ő valóban a barátja és a felesége volt egyszemélyben. Bármit írt, neki olvasta fel legelőször, ő volt az első kritikusa. És ez az első kritikus néha azt mondta:
— Lonya! Ez a vers szépen hangzik, de elvész benne a gondolat... — Vagy máskor: — Lonya! A gondolat pontosan kiíejeződik benne, de valahogy nem szép...
Leonyid Nyikolajevics ilyenkor dühös lett, elvörösödött, ugyanúgy, mint annak idején az Omszkaja Pravda szerkesztőségi ülésein, félrelökte a papírt és elhallgatott. Hosszú időre.
De aztán átírta a verseket, néha többször is.
Gyakran ellátogattam Martinovékhoz, hogy meghallgassam az új verseket, találkozzam náluk régi barátommal, Viktor Utkovval, aki mindig a legkedvesebb vendég volt náluk - és nemritkán ilyen családi konfliktusnak lehettem a fül- és szemtanúja:
- Lonya! - szólt Nyina Anatoijevna. - Olvasd fel Szergejnek a tegnap írt versedet.
- A tegnapit?'. Szó se lehet róla! Az egy rossz vers. Nekem nem tetszik! Pocsék!
- Akkor azt a...
- Az is pocsék!
Nyina Anatoijevna dühösen kimegy a konyhába vagy átkullog a másik szobába, mire Leonyid Nyikolajevics hozzám fordul és azt mondja:
- Tudja az én feleségem, hogy mit akar, okos asszony, én mégsem azt olvasom fel magának, amit ő szeretne, hanem amit én...
- Akkor olvassa fel mindegyiket! Ezt is, azt is.
- Okos gondolat! Melyikkel kezdjem?
Hadd mondjam el még a következőt. Elég sokszor írtam Martinovról, de soha életében egy szóval sem adta tudtomra, hogyan értékeli ő maga az írásaimat. A legtöbb, amit ilyenkor tett, hogy a cikk megjelenése után felhívott telefonon és megkérdezte, hogy szolgál az egészségem... Tehát tetszett neki. Én pedig, főleg az első időben, különösnek találtam ezt a megnyilatkozást, és Nyina Anatoljevnától igyekeztem bővebbet megtudni. De nem lettem sokkal okosabb.
- Úgy vettem észre, hogy Lonya meg volt elégedve. Mindenesetre nem mérgelődött rajta. Hát így volt...
Aztán jöttek a temetések - először Nyina Anatoljevnáé, majd nem sokkal utána Leonyid Nyikolajevicsé. Egymás mellett van a sírjuk a Vosztrjakovi temetőben, valahol a hátsó parcellákban. Hantjukat semmi sem különbözteti meg a többitől. Nem sokan kísértük el Martinovot utolsó útjára.
Milyen gyakran nem tudjuk kellően értékelni, sőt utolsó útjára elkísérni azt, aki a legméltóbb volna rá! Bosszantásunkra még az eső is eleredt. Akkor esett a legjobban, amikor a koporsót leengedték a sírba. A főúton, díszes márvány síremlékek között, bőrig ázva hagytuk el a temetőt. És csak kint a temető előtt, amikor elázva és dideregve taxiba ültem, hogy hazamenjek Peregyelkinóba, csak ott döbbentem rá Martinov hiányára. Hogy nincs többé. Egészen addig a percig ez a tény valahogy nem jutott el a tudatomig.
Leonyid Martinov viszonylag hosszú ideig élt, és élete túlnyomó részét töltötte ki az alkotás, a költészet: több mint ötven éven át írt és jelentette meg a könyveit, de ez sem igazolta a halálát — még tele volt új meg új tervekkel.
Sokat írtam róla, de mindig csak a verseiről szóltam, róla magáról sosem. Csak most bontakoztak ki előttem a szokásai, rajzolódott ki a külseje — magas, hosszú nyakú alakja, amelyet nem annyira a kora tett hol idősebbé, hol fiatalabbá, hanem a közérzete és a környezete -, és csak most vettem észre, hogy ő is megfelel annak az eléggé elterjedt képzetnek, hogy az igazi költő egy kicsit különc is.
De azt is érzem most, hogy Leonyid Martinov mintha szemrehányóan nézne rám:
- Elsősorban költő vagyok! Az teljesen mindegy, hogy milyen ember voltam, milyenek voltak a szokásaim!
Belátom, igaza van. Be kell látnom, hogy Martinov külső vonásai csak jelentéktelen részét alkották költői magatartásának és költészete tartalmának. Csupán tartozékai voltak egy igazi, nagyon nagy költőnek.
BÁRÁNY GYÖRGY fordítása
Néhány szó Szergej Zaliginről:
Sz. 1913-mh. 2000; szovjet-orosz író, akadémikus. Ufa tartományban nevelkedett, majd mezőgazdasági főiskolán diplomázott 1939-ben. Hamarosan a szibériai orosz irodalom egyik kiemelkedő alakja, később Moszkvába költözik. 1986-tól a Novij Mir főszerkesztője, Szolzsenyicin kirartó támogatója már a nyolcvanas évektől kezdődően. Legjobb regényei (Dél-amerikai változat, Sósvölgy, Lovaink, Az erdőbizottság) magyar nyelven is olvashatók.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/8. sz., 99-106. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése