JURIJ NAGIBIN
A titokzatos birodalom követe
Ráadásul még egy kicsit ki akarta fújni, össze akarta szedni magát a háromórás nyaggatás után, amelynek során megint mohón faggatóztak a világegyetem titkairól, a múltról, a jelenről, a jövendőről, mintha egy szerencsétlen firkász valóban tudna valami olyat, amit a közönséges halandó nem. Próbára tették égető erkölcsi kérdéseikkel és furcsa meggyőződésükkel, miszerint joguk van beleszólni a magánéletébe.
A mai író—olvasó találkozó semmiben sem különbözött az eddigiektől. Ez is csak tovább erősítette azt az érzését, hogy van valami egészségtelen abban a mohó kíváncsiságban, amellyel a nézőkké átvedlett olvasók átadják magukat a kérdezz-felelek játéknak, „Engedje meg, hogy gyönyörködjem csodálatos tehetségében, de kíméljen meg kevéssé vonzó személyiségétől" — a „nagy Grimm"-nek ezek a Jean-Jacques Rousseau-hoz intézett szavai író és olvasó természetes viszonyát fogalmazzák meg.
Az íróhoz nem illik a fecsegés és a színjátszás; csendben és magányban kell a „szent munkát" végeznie, és megítélésre csak a művet kell az emberek elé tárnia, nem pedig a hasát, a ráncait, a dadogásait és az esetleg nagyon is kétséges éleselméjűségét.
De feldúltságának más magyarázata volt. Kellemetlenül hasított bele a kérdés: „Hogyan vélekedik a mai fiatalokról?" A kérdés nem új, leggyakrabban azokkal a Szergejev számára hízelgő szavakkal vezették be, hogy úgymond „ön segített megőrizni a húszas és a harmincas évek moszkvai gyermekeinek és a háború előtti időszak fiataljainak alakját, miért hiányzik hát könyveiből a mai fiatalság?". Általában kitért az egyenes válasz elől, inkább magát, mint a hallgatóságot csapva be azzal, de most, első ízben mondta ki kertelés nélkül: „Mert nem ismerem a mai fiatalokat." És az egyenes válasz igazságától kellemetlen szájíze lett.
Amikor kiszállt a buszból, hirtelen beesteledett, az éjszaka egy pillanat alatt leszállt, ennek pedig nem így kellett volna történnie júniusban. A nap ilyenkor apránként olvad el, még este tizenegy órakor is pislákol, amikor pedig már rég kihunyt a naplemente sugárzása, az árnyékok a földön már feketéilenek, megsűrűsödnek, egybeolvadnak, de a magas ég még mindig üveglapként csillog, és a fecskék, rábízva magukat a fényére, a magasban cikáznak, holott már rég aludniuk kéne sárfészkeikben. Bizonyára felhők vonták be az eget, és semmi nem gátolta a földről felszálló sötétséget abban, hogy a térség ura legyen.
Szergejev alig tudta kitapogatni a talpával az országutat, ahogy először az üzemi település, majd egy - magáról a friss szellő áramlatával hírt adó, sötétség elnyelte -mező mellett elhaladt. Meg akarta érteni, mikor is veszítette el ifjúságát, és lett egy másik kor embere. Nagyon sokáig maradt fiatal, részben a háború miatt, amely sokaknak megszakította a fiatalságát, másokét meghosszabbította. Huszonnégy évesen hazatérve a frontról — mindent elölről kezdett; az egyetemet, a diákélet gondjait, nélkülözéseit és könnyelműségét. Mint a többi volt frontharcos, aki újra diák lett, elvegyült a tizennyolc évesek háborútól megkímélt évjáratával. És hamarosan nagyon is kényelmesen érezte magát ebben az idegen világban, minthogy nem cipelte oda magával a háborút. Ez távolról se mindenkinek ment, nem is mindenki törekedett rá, de neki sikerült. Háború utáni zabolátlansága fiatal élet volt: a fájdalom, a bánat, a kegyetlen és keserű tapasztalás engedett a fel nem használt mohó erők nyomásának. Szerelmeskedett és ivott a kimerülésig. És olvasott a kifulladásig, és derekasan tanult, és semmilyen munkától nem futott el. Mindent túlzásba vitt, de nem sínylette meg, inkább mintha kiteljesedett és megerősödött volna. Aztán kezdetét vette az irodalmi élet, benne az az új, különös és elkerülhetetlen fiatalosság, amelyben oly tartósan konzerválódtak a hazai irodalom újoncai.
Vénségedig fiatal akarsz maradni? Csapj fel írónak! De ha komolyan nézzük a dolgot... Az el nem múló fiatalság érzetét megerősítette benne a múlttal való hosszas vesződése. Olyan eltökélten mentette át a jelenbe gyermekkora mellékutcáit, a visszhangos moszkvai udvarokat, az esős Moszkvakörnyéki nyarat és gyermekkora minden kedves alakját, hogy — miközben maga sem vette észre - valami mesterséges kettős létben élt, ahol a ma elmosódott körvonalain élesen és világosan átütöttek a múlt vonásai. Akkor keletkezik ilyen, ha véletlenül két felvételt készít az ember ugyanarra a filmkockára. Nem emlékiratot írt, hiszen akkor megőrizte volna a távolságérzetet, s ezzel az életkori változás érzetét is. Nem, ő ebben a képzelt világban élt, amelyet valóságosnak érzékelt, szenvedélyesen érdeklődőn élt az egykori sérelmekben, kapcsolatokban, megbántódásokban, vonzalmakban, örömökben, miközben nem engedte meg magának, hogy felnőtté váljon. Néha úgy tetszett, hogy ez az illuzórikus világ azonos a mai fiatalok világával, de aztán meggyőződött róla, hogy írásai, akár egész lénye is, csak őszülő kortársainak érdekesek, a „mostaniak" szemében réges-rég őskori lelet, dalai pedig olyanok, mint az elfeledett orosz románcok.
Mostanában egyre gyakrabban érték el egy ismeretlen világ neszei és fuvallatai, és ez a világ túlnőtt az ő öröknek és változatlannak látszó rendjén. Az érthetetlen madárnyelv nyugtalanította a fülét, a szórakozott, átható, közvetlen közelről néző, mégis távoli tekintetek kíméletlen idegenségükkel égették arcát, furcsa zavart érzett ez előtt az élet előtt, félt tőle, de ezt magának se vallotta be, igyekezett a „megszokáséba rejtőzködni előle, ahol nyugodtan élheti az életét. Megszokás — milyen visszataszító még a szó is! És védekezve ellene, a „mostaniakat" ifjúsága csodálatos birodalma bitorlóinak kezdte tartani, annak a birodalomnak, amelyet örökre az ő nemzedékének szántak, de álnokul ellopták, amikor az öreg harcosok elszundítottak egy pillanatra.
— Nem ismerem a mai fiatalságot, és nem is akarom megismerni! — nyilatkoztatta ki fennhangon, és még a lépéseit is lelassította.
— Jaj, istenem, hogy megrémisztett! — hallatszott a közelből egy ismerősnek tűnő eléggé csengő női hang, amely bárha nem is fiatal, tagoltán intonált, de a kiszámított moduláció mégis elárulta, hogy tulajdonosa nem fél se istent, se ördögöt.
Bebizonyosodott, hogy így van: Szergejev szomszédja, a nemrég elhunyt öreg regényíró özvegye volt.
— Mitől ijedt úgy meg? — kérdezte Szergejev abban a halvány reményben, hogy a tettetett rémületet nem a puszta éjszakába kiáltott nagyhangú és ostoba kijelentés váltotta ki.
Az asszony közelebb lépett, a sötétség már nem akadályozta meg, hogy láthatóvá legyen lesoványodott, csontos arca és nagy szeme, amely ellenségesen villogott mély üregében. Hirtelen, egy csapásra esett össze a férje halála után. Úgy látszott, egyetlen célja volt: ritka szépsége maradványait a férje haláláig megőrizni, hogy aztán eldobja az elnyűtt maszkot, és megvetéssel mutassa meg a világnak reménytelenül öreg, kisemmizett alakját. A haldokló magával vitte a szépségét, s a temetőből egy shakespeare-i boszorkány tért vissza.
Valamikor, még a háború előtti időkben felszolgáló volt az Újságírók Székházában, és Fenyának hívták. De a lány, aki az isten háta mögötti Tambovból jött Moszkvába, gyorsan fölfogta, hogy ilyen névvel a fővárosban nem lehet megélni, és az akkori évek szokása szerint túlzásba esett. Mindenkinek, aki meg kívánt ismerkedni vele – és ezek nem is voltak kevesen — merev deszkaként nyújtotta erős kezét, és szemét elkerekítve kibökte: „Flóra." Majd félénken magyarázkodni kezdett: „Tudja, van egy ilyen virág."
És akkor a távolról se fiatal háborús emlékiratíró, a polgárháború harcosa, a Vörös Zászló érdemrend tulajdonosa — amelyet a forradalmi évek divatja szerint vörös posztókorongon viselt – beleszeretett Fenya-Flórába, és feleségül vette. A pálmaházi melegben ritka virágként virult ki, magára szedve mindazt a jót és egy s más rosszat is, amivel új környezetében találkozott. A környezetében élők tudtak az öreg emlékiratíró szenvedélyes szerelméről a felesége iránt, de furcsa módon senki nem hitt az ő viszontszerelmében. Azt tartották: jól helyezkedett az életében. A dolgok magyarázata nem a korkülönbségben rejlett – ki törődik ezzel? Még csak nem is abban, hogy az emlékiratíró vad külseje, féktelen, ellentmondást nem tűrő jellemmel és gorombakihívó viselkedéssel párosult volna. A lovassági rohamban megesett, hogy szablyájával kettészelte az ellenséget, de hát az irodalomban ilyen vágásokra nincs mód, rendszerint oldalvágásokat alkalmazott, és ez rontott jellemén. Az általános hitetlenség oka Flóra igéző lényében rejlett, akinek midannyian jobb sorsot szántak, kárpótlásul és vigaszként a sovány végkifejletre. Nem akarták elhinni, hogy e virág illatát kizárólagosan a vén vagdalkozó szagolgatja. De Flóra láthatólag egy egészen más embert ismert benne, mint a többiek. Számára az árvalányhajas sztyeppe áradt belőle, a kíméletlen bátorság, az acélos erő és az odaadó szerelem. A halotti toron Flórának csak az orcája égett különös pírban, végigjártatta hatalmas szemét az asztaltársaságon és ilyen pohárköszöntőt mondott:
- Az utolsó férfira! Most már csak muslincák maradtak.
És akkor ha késve is, de mindenki számára minden megvilágosodott!
- Hogy mitől ijedtem meg? — kérdezte rosszindulatúan az asszony alázatos-védtelen modorában, és csengő hangjában furcsán kelt életre a megboldogult felcsattanó parancsnoki tenorja. — Hát magától, ki mástól? Minden embertől félek. A vadállatoktól, a kígyótól, a kísértetektől nem félek és semmi mástól sem, csak az emberektől, az eleven kis emberecskéktől. Jobban mint a haláltól.
Ezt Szergejevnek szánta, hogy megsértse és ok nélküli vitát provokáljon, amelyben mindig az kerekedik fölül, aki aljasságokat mond. Máskor Szergejev nem állta volna meg, de most más gondolatok motoszkáltak a fejében, és nem harapott rá a csalétekre.
- Hogyhogy gyalogosan? - kérdezte.
Flóra mindig is imádta a kormánykereket forgatni - a hajdani lovas nem ereszkedett le a vaslóhoz —, de mostanában a kocsihoz való ragaszkodása már rögeszméssé fajult; mintha a veszteségtől, a fájdalomtól, a gondolatoktól, önmagától így akarna elszáguldani.
- Nem Moszkvából jöttem. A postán voltam telefonálni. Talán tudja, mennyit kell várni a távolsági hívásra... Kilépek, koromsötét van idekint, egész testemben reszketek. Na, és akkor előbújik valaki a bokrok mögül. Óh! — ezúttal valódi rémülettel kiáltott fel, hátrahőkölve a mogyoróbokorból kibontakozó sötét alak elől.
Szergejev könyéken ragadta. Önkéntelenül összerezzent maga is, bár nem félt az emberektől, se nappal, se éjszaka, se a nyílt mezőn, se az erdőben, se a néptelen úton, se a kihalt mellékutcákban. Nem mintha rendkívüli módon bízott volna bennük, vagy hitt volna a maga védettségében — egyszerűen csak nem félt tőlük.
A bozótból, a mellékösvény sötétjéből eddig észrevétlen, nadrágos, vékony, törékeny, de nem kis növésű, hosszú hajú alak ugrott ki az aszfaltra. Farmeros lány? Nem, fiatalember, szinte kisfiú még, soványka, finom vonású arcába tapadt nedves hajjal.
- Nem tudják, merre van a szanatórium? — kérdezte nem egészen elgyötört, de azért egy picit izgatott hangon.
- Itt sok szanatórium van - mondta Szergejev.
- Hát, ahol a beteg gyerekek vannak... a szívesek...
- Így kellett volna mindjárt kezdened: Menj egyenesen az úton, semerre ne térj le. Beérsz a telepre — lesz ott egy bódé és egy nyitott sorompó, akkor tovább mész, az útkereszteződésig, és ott balra. Nekimész a vaskapunak, nincs bezárva. Ott van a szanatórium jobbra, a fák mögött látszanak az épületei.
- Milyen bonyolult... — mondta a kamasz. — Nappal voltam itt, akkor azonnal megtaláltam, most meg nem ismerem ki magam.
— Dehogy, egyszerű ez. Az útkereszteződésig — mindig csak egyenesen. Aztán a kapu és a fasor.
— Maguk nem oda mennek? Elmehetnék magukkal?
— Menjünk.
– Jaj, kedves - szólalt meg Flóra elnyújtott hangon, Szergejev számára ismeretlen falusias modorban. — De hiszen egész vizes vagy. Mi történt?
Attól hatott olyan törékenynek ez a fiúcska, hogy a nedves ing és nadrág sovány testéhez tapadt.
— Fürödtem egyet — vetette oda hanyagul a legényke. — Nincs egy cigarettájuk?
— Mi nem dohányzunk — mondta Szergejev —, és neked se ajánljuk. A legényke megvetően fölnevetett.
— De hát mi a csudának fürdik ruhástul? — folytatta ugyanabban a meleg, falusias hangnemben a Fenyává alakult Flóra.
— Igen, ostobán jött ki - mondta bosszúsan a legényke. - Korán ugrottam le a buszról, gondoltam, lerövidítem az utat. Egy patakhoz értem, sehol nem látok hidat. Úgy döntöttem, átgázolok rajta. Elhajítottam a táskámat - fölemelte, és megmutatta lapos, fekete diplomatatáskáját —, de rövidet dobtam. Mit volt mit tennem, mentem utána. Most mit csináljak?
— Le kellett volna vetkőznöd előbb, s csak azután dobálózni - jegyezte meg Szergejev.
— Mi? Ja, igen. Nem gondoltam végig. Ostoba tökfej vagyok!
— Miért mondod ezt? — nevette el magát Szergejev.
— De hisz fiatal még! Hát terveznek valamit is előre a fiatalok?... — avatkozott bele Flóra.
A legényke hálás pillantást vetett rá a sötétben. Megértette, hogy ez az ősz, nehéz légzésű, látszatra jóindulatú bácsika rajtakapta, és elcsodálkozott, miért kerül mindig kényes helyzetekbe a fiatal a felnőttekkel.
— Lehet, hogy Flóra, felnőtt létére, nem jön rá, a fiú hazudik? - gondolkodott el Szergejev. — A legényke kiért a patakhoz, a kanyarulathoz, ahol a helybéli gyerekek rákászni szoktak. A fővárosi fiú piperkőc külseje, divatos frizurája, fekete táskája kivívta az ifjú rákászok jogos haragját, és „megmártották", ahogy az óvatlan, városi jövevényekkel szokták csinálni, egyszóval behajították a sárga tavirózsával benőtt patakba teljes felszerelésével, miközben ujjai görcsösen szorongatták a diplomatatáska fogantyúját. Láthatólag nemigen állt ellen, különben más, hősiesebb hazugságot eszelt volna ki.
Hazugságon érni a fiút valahogy kellemes volt, de önmagát kicsinyes kárörömön — ellenszenves. A két érzés rosszindulattá állt össze benne. A tüskés, ingerlékeny, mostani magányáért az egész világot bűnösnek tartó Flóra kétségbevonhatatlan rokonszenvvel viseltetett a legényke iránt. Kérdezgette erről-arról. A legényke közölte, hogy moszkvai, és hogy most az anyósához igyekszik.
— Kicsodához? — képedt el Flóra.
— Az anyóshoz — ismételte meg nyugodtan.
— Hát hány éves vagy?
– Tizenhét. Nemsokára befejezem az iskolát.
– Kisfiú, iskolás. És már anyósa van!
– Nem egészen. A lányával járok. Vagyis, mi így mondjuk: anyós.
– Azért! Már azt hittem, nős vagy.
– Hova gondol? A kislány csak tizenhat éves. Én hamarosan érettségizem, de ő még egy évig kínlódik.
– És hogy viszonyul hozzád az anyja, te vőlegény?
– Polja néni? A szomszédasszonyunk, egy udvarban lakunk. Most takarítást vállalt a nyárra. Ha odaérek, ad nekem száraz ruhát és teát málnával.
– Hallgass ide, te hős – mondta Flóra. – A szívszanatóriumban vagy és dohányzol, vizes ruhában csatangolsz - hát illik ez?
– Dehát nem én vagyok itt, hanem Tányka. A szíve visszamaradt, mert hogy olyan hirtelen nőtt. Kihagy, aritmiás, meg minden. Majd elmúlik.
– Persze, hogy elmúlik — mondta Flóra. — Akceleráció. Ismered ezt a szót?
– Ismerem. Arra mondják, ha égimeszelő valaki. De Tanya nem olyan hosszú. Alig magasabb nálam.
– Normális testmagasság manapság. Csak tovább ne nőjön.
– Nem fog — biztosította a legényke. — Itt megáll. Én meg növök még egy kicsit.
– Szerintem az iskolában épp most vannak a vizsgák - jutott eszébe Szergejevnek.
– Aha. Holnap lesz a matematika.
– És így készülsz?
– Minek készüljek? A matekot úgyse tudom. Majd csak kihúznak egy hármasra.
– Hogyhogy „kihúznak"?
– Ahogy a többieket, úgy engem is. Matematikából kihúznak, és fizikából is kihúznak. Biológiából magam szerzem meg az ötöst, a többiből a négyest vagy a hármast.
– Mi tanultunk — mondta csöndesen Szergejev. — Minket nem húztak ki.
– Helyes, hogy továbbtanuljon. Én a nyolcadik után el akartam menni dolgozni. Anya sopánkodott - az volt a vágya, hogy mind a tízet kijárjam. Talán főiskolára is gondolt — de még csak az kéne! így is vesztettem két évet. Nem én vagyok az egyetlen...
A fiú vitathatatlanul becsületes volt — egyáltalán nem igyekezett jobb színben feltűnni, mint amilyen valójában. Csak egyszer hazudott, a legelején, de vajon lehet-e egy tizenhét éves ifjútól, egy Júliájához siető Rómeótól azt követelni, vallja be, hogy „megmártották"?
– És milyen foglalkozást választottál magadnak? – kérdezte Flóra.
– Az apámét — mondta, mintha köztudott volna, mi is az, és nem szorulna pontosításra. – Ha nem vesztek két évet, már kitanultam volna.
– És mi az apád?
– Lakatos.
– Mennyit kap?
– Kétszázat. Hetedik kategóriájú.
– Ki lehet jönni belőle.
— Ki. Csak tartásdíjat is fizet – mondta a legényke, átérezve az apa terheit.
— Vagyis, volt már családja?
— Volt. Mi a mamával. Értem fizet.
— Hát így vagyunk! – jött zavarba Flóra. – De te már dolgozni fogsz?
— Aha! Most már könnyebb lesz neki. Van ott két kishúgom, ikrek, meg egy öreg nagymama.
— És gyakran találkozol az apáddal?
— Nem mondhatnám, hogy gyakran, de látjuk egymást. Ő is benéz hozzánk, én is bejárok hozzá az üzembe.
— És ő nem akarja, hogy továbbtanulj?
— Mérnöknek, mi? Öt évi kínlódás. Nem ellenségem nekem az apám.
„És mi van az álmokkal?— morfondírozott Szergejev magában. — Mennyire számító és földhözragadt az ifjúság titokzatos birodalmának ez a követe! Nem rossz fiú, úgy látszik: a munkát is tiszteli, de miért nem akar továbblépni, mint az apja? Micsoda józanság, tizenhét évesen! Lehet, hogy valamit nem értek? A mi gyermekkorunkban a »mérnök« szónak tekintélye, romantikus csengése volt, mintha belépő lenne a jövőbe. Szüleim bánkódtak, amikor rájöttek, hogy nem mérnök lesz belőlem. De most a fiatalok az egész világon a kézi munkához vonzódnak. Jóravaló, okos gyerekek arra törekszenek, hogy a kezükkel teremtsenek valamit. Úgy vélik, és lehet, hogy így is van, hogy az belső szabadságot ad. Mi lehet tisztességesebb, mint a werejtékes munka«? És mégis azt szeretném, ha ez a fiatalember valami elérhetetlen felé törne. Mi felé? Hát, hogy a Jupiterre repüljön, vagy hogy kezet nyújtson egy idegen bolygón élő lénynek..." Es Szergejev elszomorodott.
A kis patak hídjára léptek, melynek frissen meszelt korlátai világítottak a sötétben.
— Jól megjártam ezzel a táskával itt... — mondta dideregve a legényke, ahogy eszébe jutott a fürdés. De nem a hideg víz láttán borzongott meg, hanem a kiállt megaláztatás emlékétől.
— Átfáztál, igaz? — kérdezte Flóra. — Ha... szóval... Lehet, hogy az anyós alszik már, ne zörgesd föl... Gyere hozzám: Juharfasor 17. Tea is, lekvár is kerül, amennyit csak akarsz. Meleg alsónadrágot is kaphatsz.
— Köszönöm. Csakhogy Polja néni nem alszik. Tudja, hogy mindenképpen jövök. Vagy elevenen, vagy holtan! – A tréfa megtetszett neki. Jóízűen fölnevetett.
A folyó friss fuvallata elmaradt, a vándorokat a telep fasorának illatozó, meleg, sűrű sötétje takarta be. A zelnicemeggy és a bodza most virágzott.
— Aha! Itt van a bódé, meg a sorompó. Minden úgy van, ahogy mondták. -Élénksége tettetett volt, látszott, hogy még most se ismert rá a helyre, ahol eddig csak nappal fordult meg.
— Elkísérünk — mondta Flóra.
— Nem kell! Mi vagyok én... kisgyerek? Kínos lenne!
— Tudod, mi kínos? — szakította félbe Flóra.
— Tudom — nevetett a fiú.
Bánatosan, mint a panaszos kutyanyüszítés, megcsikordult a kapu.
— Egyenesen házhoz szállítva!
A legényke érezte, hogy visszaélt az ismeretlenek jóságával, és viccelődéssel leplezte zavarát. Eközben még mindig fogalma se volt, merre menjen. A hosszú fasor végében valamiféle zavaros, gyanús élet zajlott, aminek nem volt köze se a szanatóriumhoz, se beteg szívű lakóihoz, se azokhoz, akik gyógyították és ellátták őket — az egészségesek durva, fesztelen élete volt ez, akiket a bor és a szerelem kapcsolt össze.
— Nem arra — intett Szergejev. — Egyenesen, a kerítésen át kijutsz a garázsokhoz.
— Értem, értem! Köszönöm! Viszontlátásra!
Gyönge, alig kivehető fény volt a térségben, az alaktalan sötétségből világosan kirajzolódtak a fák, a léckerítés, a berkenyebokrok a fasor mentén; az ég elvált a földtől, és az élesen körvonalazódott felhők közti hézagokban pislákolni kezdtek a csillagok. A cserjés mögött észrevétlenül feljött a hold.
Szergejev most vette először alaposan szemügyre a legénykét — vékony, keskeny alakját a még mindig nedves ruhában, soványka, napfényt nem látott arcát, hosszú, arcához tapadó haját, orrát, a törékeny és önálió fiatal arcot — nem lesz könnyű neki az életben. Aztán a iegényke megfordult, eltűnt a bokrok árnyékában, majd újra előbukkant a léckerítésnél, és eltűnt a kerítés túlsó oldalán.
— Gyerünk - mondta Szergejev.
— De siet! Ki hajtja? — szólt mérgesen a parasztasszony-anya, Fenya. Megboldogult férje boldog élettel ajándékozta meg, de nem hagyott rá csak vagyont, bánatot és határozott, visszataszító jellemének vonásait. Gyermeket, mindenért kárpótlást nyújtó anyai gondokat nem adott neki.
A hold gyorsan összeszedte magát, erőre kapott, az átmeneti időszak dermedtségéből a segítségével kiszabadított világ fölocsúdott, s az éjszaka igézete kiteljesedett: fölszikrázott, fölragyogott, illatos frisseséggel áramlani kezdett, elmosva mindazt a rosszat, ami az öntudatlan térben hánykolódott. Elhalt a hancúrozás és a zaj, a fasor végében áttetsző csend ölelte át a mindenséget. És ezt a csendet könnyű leánykiáltás szakította meg:
— Végre-valahára! — Mintha valaki fehér kendőt lobogtatott volna a léckerítés túloldalán.
Aztán új ismerősük panaszos, elfúló hangját hallották:
— Mi az? Mezítláb vagy? Egy szál ruhában? Elment az eszed? Rég nyomtad már az ágyat?
— Mind megőrülünk! - ágaskodott föl egy pillanatra a sértés hallatán a kicsi nő. – Nézd csak, ennyit gyalogol, és rnég csak nem is poros! — És hirtelen, rémülten: — Miért vagy tiszta víz?
– Megfürödtem a folyóban... Majd elmesélem... Mit csináljunk? Ha fölveszlek – még jobban meghűlsz tőlem...
— Én tőled nem hűlök meg. Nem bírsz el... Nem kell! Hallod? Hideg vagy, mint a béka...
— Legalább a szandálomat húzd föl. Már megszáradt.
— Na, jó!
— Semmi „na, jó!" Hogy engedhetett így ki az anyád? Ó, hogy beolvasok majd az anyósnak!
– Buta! Az ablakon át jöttem.
– Hát szabad ezt? – kesergett a legényke. – Megint beteg akarsz lenni? Fussunk! De hisz nern szabad futnod... Ó, az ördögbe is!
– Hagyd már abba! Hol csavarogtál?
– Nem csavarogtam. Esküszöm!...
„A boldogságos holdra esküszöm,
Mely szín-ezüstbe ,vonja itt a fákat"
A lány félbeszakította:
„A holdra, jaj, ne mondj a holdra esküt!
Az körbe járva változik havonta:
Oly változó lesz majd szerelmed is.
Hát mire mondjak esküt?
Semmire.
Vagy jól van, esküdj délceg tenmagadra:
Bálványimádó szívem istenére,
S hiszek neked..."
/Shakespeare: Rómeó és Júlia./
- Milyen gyönyörű! - suttogta Flóra.
„Vajon mit hallott? - Tűnődött Szergejev. - Szerelmi vallomást a sövénynél, ifjúkorából? Vagy azt az utolsó és döntő csatát, amelybe őérte rohant az öreg, árvalányhaj-ősz lovas? Nekem is Rómeó és Júlia csalogány-szópárbajaként hangzott a mai szleng távirati tömörsége: „Mi az?" „Na, jó!" Valószínű, hogy az igazi Rómeó és Júlia sem úgy beszélgetett, mint Shakespeare-nél, de Szergejev ki tudta hallani az emelkedett költészetet ügyetlen szavaikból. És most ugyanaz a dallam zengett föl — gyöngéd, magasztos és csengő. És az öreg, magányos Flóra bánatos szíve is meghallotta. „Ó, Flóra - sóhajtott fel a férfi. - Ez a név valóban egy virágtól származik, és ez a virág nem más, mint ön!",
- Nos, mehetünk? - szólalt meg fennhangon.
Az asszony nem válaszolt, és azonnal elindult visszafelé. Szergejev követte. A kapunál körülnézett — a léckerítés mögött nem volt senki. És mégis belátott egy titokzatos, ismeretlen birodalomba, ahol fény világlott...
KÓNYA ULLA fordítása
Néhány szó Jurij Markovics Nagibinről:
Sz. 1920, Moszkva. Szovjet-orosz író. Filmművészeti főiskolát végzett Moszkvában, haditudósító volt a világháború idején. 1940-ben jelent meg első elbeszélése, majd három év múlva első prózakötete. Nagyrészt novellákat, kisregényeket, filmforgatókönyveket ír. Hangulatos írásaot finom lélekrajz jellemzi. Néhány, magyarul is megjelent munkája: A téli tölgy, Fény az ablakban, Az ember és az út, Az idegen asszony.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/7. sz., 107-115. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése