Magyarok és a finnugor népek
Elöljáró tájékoztatásul annyit említünk, hogy a finnugor (vagy ahogy újabban nevezik: uráli) nyelvcsalád szám szerint legnagyobb képviselője a magyar (15 millióan beszélik - az országhatáron kívül élőket is számítva), s ezt követi sorrendben az 5 milliós finn nyelv. Tudományos jelentőségben ezekkel egyenértékű az az összesen 4—4,5 milliónyi, ám 17 külön nyelvre oszló népesség, amely a Szovjetunió területén a Baltikum, illetve Fennoskandia keleti széleitől a Volga és a Káma vidékén át Szibéria északnyugati területeiig tömbökben vagy szétszórtan található (közülük legkompaktabb elhelyezkedésű az 1 milliós észt nemzet), s amelyeket a következő csoportokba rendezünk: balti finn és lapp; volgai finnugor (cseremisz vagy mari, mordvin), permi (zürjén vagy komi, votják vagy udmurt), obi-ugor (vogul és osztják, azaz manysi és hanti), illetve szamojéd (a szovjet tudományos irodalomban: szamodij) csoport (jurák vagy nyenyec és még 3 kisebb nyelv). E nyelvek rokonságának ténye azonos származásukról tanúskodik, melynek a nyomai ma már csak a legkifinomultabb nyelvészeti módszerekkel mutathatók ki. Az egymástól kisebb-nagyobb távolságra szakadt népek nem értik meg egymást a maguk nyelvén, különbözőségeik pedig a kulturális produkciók egyéb megnyilvánulásaiban is szembeötlők. Jól tükröztetheti ezt a mostani összeállítás, amely irodalmi életükből ad ízelítőt.
Ez a válogatás - úgy tűnik - önkényes és aránytalan. Legváltozatosabb kép talán a lírai műcsoportból bontakozik ki, amelyben a kisebb rokon népek irodalmi terméséből is szemelgetni lehetett. Szovjetuniói nyelvrokonaink közül az észteknek van a legrégibb - néhány száz évre visszanyúló - írásosságuk és a leggazdagabb hagyományokon nyugvó irodalmi életük. Így az észt irodalom az egyetlen a bemutatott irodalmak közül, amely a világirodalmi összehasonlításban teljesen egyenértékű más fejlett népekével, és amely a saját lábán meg tud állni. Kisebb nyelvrokonainknak a 30-as évektől jelentkező irodalmi zsengéit viszont csak az utóbbi évtizedekben kezdik a magasabb irodalmi mércének is eleget tevő alkotások felváltani, s Magyarországon bizonyára érdeklődés fogja kísérni ezeknek a nálunk inkább kevésbé mint többé ismert szerzőknek a bemutatását. Igaz: a Szovjetunióban élő nyelvrokonok irodalma iránt újabban érdeklődés tapasztalható nálunk is, egyik-másik külföldi országban is, egyelőre azonban talán inkább szakmai körökben. A magyar könyvkiadás-politika fölkarolja néha-néha kis rokon népeink irodalmát: néhány szerzőnek önálló kötete is jelent már meg (köztük Juvan Sesztalov a legismertebb), és több antológia is napvilágot látott (ezek közül az 1975-ben kiadott, 900 oldalas Medveéneket emlegetik gyakran). Magyarországon a tájékozódás inkább a folklór felé irányult, s ezért nem állíthatjuk, hogy a műirodalom megismertetésével kapcsolatos lehetőségeink kimerültek. (Egyébként is általánosnak látszik a szakkörök húzódozása a kisebb finnugor népek irodalmaitól: az eddigi öt nemzetközi finnugor kongresszus irodalmi szekcióiban jobbadán csak a magyar, finn és észt irodalom problémáiról esett szó, a kisebb finnugor népeknek legfeljebb az orális irodalma volt kutatási téma a folklór szekciókban.) Pedig az élő műirodalom valódi értékeinek a bemutatása fontos tudományos és közművelődési feladat.
Éppen ezért szándékozik ez a füzet szerény mértékben segíteni a cél megvalósítását annak vállalásával, hogy nem a finnugor irodalom bemutatására törekszik, mert ilyen nincsen, ahogyan finnugor nyelv vagy népi kultúra sem létezik. Finnugor irodalmak vannak, hol egészen fejlett, hol kevésbé kibontakozott formában, színvonalon s ezek az egymástól sokszor nagyon is különböző irodalmak nem éppenséggel a nyelvrokonság miatt érdekelnek bennünket, hiszen a nyelvi tényezőnek pusztán annyi jelentősége van, hogy ez a gondolati-érzelmi kifejezés burka, abban azonban semmi szerepe nincsen, hogy pl. magyarra fordításukat a nyelvrokonság ténye megkönnyítené (mint ahogyan azt sokan tévesen feltételezik). Inkább azért érdeklődünk ezen irodalmak iránt, mert rajtuk keresztül látunk bele rokon népeink, sőt Észak-Eurázsia kultúráinak színes forgatagába, elénk tárulkoznak belőlük azok az egyezések és különbségek, amelyek a környező kultúrákkal való érintkezésekben alakultak ki.
(...)
A szovjetunióbeli uráli népek irodalmainak hézagos ismertsége természetes függvénye annak a ténynek, hogy ezek az irodalmak fiatalok, és hagyományaik alig vannak. Kialakulásukra az orosz irodalom oly nagy mértékben hatott, hogy lényegében a szovjet irodalom vonulatába illeszkedő, attól legfeljebb helyi sajátságokban eltérő irodalmakról van szó. Nyilván ez is oka annak, hogy a kisebb finnugor népek írói gyakran kétnyelvűek és „két-tollúak", anyanyelvükön és oroszul egyaránt írnak (s utóbbin nyilván az olvasottság növelése érdekében is). Kivétel e tekintetben - mint mondottuk — a Magyarországon már hosszabb ideje számon tartott és méltányolt észt irodalom és művelődés, amellyel kapcsolataink régtől fogva valók (pl. fél évtizede még önálló magyar lektorátus működött a 350 éves nagy múltú tartui egyetemen, ahol egyébként a magyaroktatás színvonala mindmáig a legjobb).
A mai uralisztika több különböző diszciplínát ölel együttes keretbe: nyelvészeti, régészeti, folklorisztikai, néprajzi, zenetudományi, embertani és újabban irodalmi szakágazatokból tevődik össze. Közülük legrégibb hagyománya a nyelvészetnek van, amely több mint kétszáz éve tartja szemmel finnugor nyelvrokonaink sorsát. Emlékezetünkben van, hogy Johann Eberhard Fischer német származású pétervári akadémikus Sibirische Geschichte (1768) című műve révén vált a finnugor kutatások úttörőjévé s az is, hogy 1756-ban készített De origine Ungarorum című kéziratos tanulmánya, valamint Pjotr Simon Pallas XVIII. század végi poliglott szótárai hatással voltak a finnugor nyelvtudomány fejlődésére. Számon tartjuk a XIX. századi Nyikolaj Haruzin, Iván Szmirnov, Alekszandr Szpicin régészeti-történeti-néprajzi műveit s a pétervári - nem is mindig orosz - akadémikusoknak (J. A. Sjögrennek, A. Schiefnernek, Ferdinánd Wiedemannak stfe.) kimagasló szerepét a finnugor kutatásokban. Másfelől Hunfalvy Pál és Budenz József, a finnugor nyelvhasonlítás magyarországi megalapozói következetesen figyelték az orosz tudományos életet (közülük Budenz egy időben még azzal a gondolattal is kacérkodott, hogy a pétervári akadémián vállal professzori állást). Tudjuk, hogy Szerafim Patkanov orosz statisztikusnak és néprajzos-nyelvésznek sokat köszönhetünk: e jeles férfiú önálló munkákat jelentetett meg szibériai rokonainkról, és gyümölcsöző együttműködésben állt a század elején Fokos-Fuchs Dáviddal. Az említettek fontosnak tartották a finnugor népek közötti terepmunkát, s némelyiküknek erre módjuk is volt: ennek köszönhető Reguly Antal, Munkácsi Bernát, Barna Ferdinánd, Pápay József, Pápai Károly, Jankó János, Fokos-Fuchs Dávid hosszabb-rövidebb tanulmányútja nyelvrokonok között. Az említettek munkássága komplex jellegű volt: a nyelvészek a nyelvi anyagon kívül folklorisztikus szempontból nem múló értékű szöveggyűjtésekkel érkeztek haza, s ezek a gyűjtemények még a mai napok kutatói számára is becses forrásértékűek. A komplexitásnak tulajdonítható, hogy a néprajzi megismerés is mind bővebb lett, s hogy a néprajzos-antropológus Pápai Károly vagy Jankó János nyelvészeti feljegyzéseket is készített, s hogy a magyar Reguly nevéhez fűződik az Urál-vidék első pontos föltérképezése és megrajzolása az Orosz Földrajzi Társaság számára.
A finnugor tudományoknak ez volt a hőskora. Sokatmondóan jellemzi ezt a korszakot, hogy Budenz József russzkij kruzsok néven minden kedden este szakmaibaráti asztaltársaságot szervezett a lakásához közel eső Hess-féle budai vendéglőben, abból a célból, hogy a finnugor kutatásban nélkülözhetetlen orosz nyelvet gyakorolják. Ez a cél Budenz József halála után lassan feledésbe merült, noha maga a kruzsok nevű asztaltársaság napjainkig fennmaradt.
A szakmai kapcsolatokon túli, népeink közötti közvetlen érintkezésekről azonban nem volt szó: a hidat tudós kutatók verték közöttünk tisztán tudományos érdekből, ezzel is lehetővé téve az egész nagy világ előtt a kisebb finnugor népek kulturális értékeinek megismerését.
E gyarapodó kapcsolatok századunk első felében a politikai történet szeszélyét követve alakultak tovább. Az I. és II. világháború alatt természetesen minden kontaktus befagyott. A két háború közötti időszak sem volt alkalmas az érdemi együttműködésre. Igaz: még ekkor is volt egy-két olyan tudósunk, aki iparkodott fenntartani legalább a cserekapcsolatokat. Munkácsi Bernát hagyatékából szép számú szovjet kiadvány maradt fenn. Hasonlóképpen törekedett a szovjet szakirodalom ismeretére Zsirai Miklós, Györké József, Fokos-Fuchs Dávid, s az akkori idők szovjet nyelvészetéről kiváló általános nyelvészünknek, Lazíczius Gyulának voltak a legmélyebb isméretei. Szovjet részről ebben az időben látogatott el hozzánk Vaszilij Litkin, a nemrég elhunyt kitűnő komi nyelvész és költő, aki bölcsészdoktori értekezését Budapesten írta s védte meg, hazájába visszatérve pedig mindvégig a magyar kultúra barátja maradt (többek között a magyar költészet néhány nagyszerű alkotását ültette át komi nyelvre).
A háborús éveket követő konszolidálódás azután módot teremtett arra, hogy a magyar és szovjet szakemberek közvetlenebbül érintkezhessenek egymással, s itt szovjet szakembereken a rokon nyelvű kollégáinkat is bele kell érteni, mégpedig egyre gyarapodó számban. Nehéz volna fölsorolni mindazokat, akik részt vesznek ebben az együttes munkában. Legfeljebb arra utalok, hogy a nyelvész Bereczki Gábor és a zenekutató Vikár László két évtizedes gyűjtő tevékenysége a Volga-vidéki népek zenei kultúráját s folklórját helyezte új megvilágításba. A sokfelé járt magyar kutatók közül megemlítjük a fiatal Schmidt Évát, aki az obi-ugor (hanti és manysi) nyelveket elsajátítva értékes hagyományanyagot gyűjtött a helyszínen. Rajtuk kívül sokan végeztek szovjet egyetemeken, vettek részt szovjetuniói aspiránsképzésen, de a kölcsönös kapcsolatok szovjet kutatók magyarországi tanulmányaira is kiterjednek. Rendszeresek a publikációk egymás folyóirataiban, különösen jó viszonyunk van a moszkvai, tallinni, leningrádi, tartui, sziktivkari, usztyinovi (korábban izsevszki), joskarolai, novoszibirszki kutatóhelyekkel. Ennek egyik maradandó megnyilvánulása az a 3 kötetes finnugor nyelvészeti kézikönyv (A finnugor nyelvészet alapjai), amely Moszkvában magyar szerzők közreműködésével készült. Sokat mond a szovjet finnugor nyelvtudomány elismertségéről az a tény, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának két szovjet finnugor nyelvész tiszteletbeli tagja van (Paul Ariste és Borisz Szerebrennyikov), s hogy a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság egyik alelnöke Klára Majtyinsz-kaja, a nyelvtudományok doktora, aki a Moszkvába látogató magyar szakembereknek mindig segítőkész patrónusa, pontosabban patrónája. Ő az egyik szorgalmazója és szerkesztője A világ nyelvei címen készülő nagy szovjet projektumnak, amelynek magyarországi részvevői is vannak, s amelynek nyelvi anyaga a debreceni számítóközpont memóriáiban kerül tárolásra.
A szervezeti keretek közé tartozik a finnugor kongresszusok ismétlődő sorozata is, amely magyar javaslatra 1960-ban indult útjára Budapesten. Ezen az első nemzetközi finnugor kongresszuson határozat született arról, hogy e kongresszusok ötévenkénti megrendezésére a finnugor kutatásokban leginkább érintett három ország (Finnország, Magyarország és a Szovjetunió) vállalkozik, egyben megalakult a Nemzetközi Finnugor Kongresszusok Bizottsága is, melyben más államok képviselői is helyet kaptak. A VI. Nemzetközi Finnugor Kongresszus megrendezését ez év júliusában a szovjet fél vállalta, mégpedig a Komi ASZSZK székvárosában. Komi barátaink, ahogyan egy-két éve tett sziktivkari látogatásunk során is megbizonyosodtunk róla, szívügyüknek tekintik e kongresszus sikeres lebonyolítását a köztársaság legfelső vezetőitől a rendezőség felelőseiig egyaránt, de láttuk s tapasztaltuk, hogy várakozással tekint e nemzetközi esemény elé a város és környékének egyszerű lakossága is. Ez lesz talán az első alkalom, hogy Sziktivkar egy 800 főt fogadó nemzetközi tudományos rendezvény színhelye lesz, ahol a részvevők fele külföldi. Ezeken a kongresszusokon, s így a mostanin is, nemcsak a nyelvészek vannak érdekelve: külön szekciókban dolgoznak a finnugor népek kutatásában elkötelezett néprajzosok, folkloristák, régészek-antropológusok, irodalomkutatók, s e találkozások a tudományos hasznon kívül jó alkalmat adnak a személyes eszmecserékre. Számunkra és külföldi kollégáink számára pedig különleges élményt fog nyújtani a Komi Köztársaság életével és tájaival való megismerkedés lehetősége...
JULIAN BROMLEJ–VLAGYIMIR PIMENOV–NATALJA SLIGINA
Finnugor népek a Szovjetunióban
(Etnokulturális folyamatok napjainkban)
1. A finnugor nyelvcsaládba tartozó népek a néprajztudomány szemszögéből nem alkotnak ugyanolyan jellegű egységet, mint amilyennel a nyelvüket vizsgáló nyelvészek találkoznak. E népek kultúrájában természetesen léteznek bizonyos rokon elemek, amelyek még etnogenezisük és etnohistóriájuk korai szakaszaiból maradtak fenn. Történelmi fejlődésük során azonban e népek sokkal több olyan vonással gazdagodtak, amelyek olyan etnoszok és népek kultúrájával alakítottak ki hasonlóságokat, amelyekkel tartósan kapcsolatba kerültek. Éppen ezért az adott népek néprajzi kutatása termékenyebbnek ígérkezik, ha nem a nyelvészeti hovatartozás szerint, hanem történelmi és néprajzi régiók szerinti csoportosításban vizsgálják őket a kutatók.
A Szovjetunió területén a finnugor nyelvcsalád nyelveit beszélő népek több történelmi és néprajzi régióban telepedtek meg: az észtek a balti, a lappok, a karélok, a vepszék, valamint a komik és a komi-permjákok (a Ladoga és a Pecsora között) az északi, a marik, a mordvinok és az udmurtok az Ural és a Volga közti, a hantik és a manysik a nyugat-szibériai történelmi és néprajzi régióba tartoznak.
2. A Baltikum, Észak, az Ural—Volga-vidék és Nyugat-Szibéria népeinél napjainkban végbemenő etnokulturális és — tágabb értelemben — etnikai folyamatok, akárcsak a Szovjetunió valamennyi többi népénél, intenzívek és igen dinamikusak. Ennek köztudottan az az alapja, hogy e népek között sikerült felszámolni az egykori gazdasági egyenlőtlenséget, sikerült azonos típusú társadalmi rendet kialakítani, s emelni a nemzetek kulturális színvonalát. Az etnikai folyamatok általános tendenciái közé sorolhatjuk, hogy viszonylag gyorsan terjed a kétnyelvűség, nő az etnikai értelemben vegyes házasságok száma, és etnokonszolidációs folyamatok bontakoznak ki. E tendenciák azonban mindegyik régióban másként és másként érvényesülnek. A Baltikumban, az észtek között az egyharmadhoz jár közel a kétnyelvűek aránya, az Ural—Volga-vidéken, a mordvinok és az udmurtok körében a lakosság kétharmada kétnyelvű, Északon és Nyugat-Szibériában viszont még nagyobb arányú a kétnyelvűség. Hasonló tendenciákat figyelhetünk meg akkor is, ha a vegyes nemzetiségű házasságok gyakoriságát vizsgáljuk. Érdekes ehhez megjegyezni, hogy a különböző régiókban élő népeknél a látszatra azonos tendenciák korántsem mindig egyazon okból fakadnak. Az észteket, a mordvinokat és a karélokat például változékony etnodemográfiai reprodukció jellemzi napjainkban, ám ennek e népek mindegyikénél más és más a konkrét oka. A népesség számának ilyen változására analógiával szolgálnak a szovjet Baltikum más népei (különösen a lettek), s ez azzal függ össze, hogy e régióban általánosan csökken a születési arányszám, a karélok és a mordvinok esetében azonban másról: igen gyors lefolyású interetnikus kölcsönhatások eredményéről van szó.
3. A Szovjetunióban végbemenő etnikus folyamatokban két - egymással összefüggő, ugyanakkor egymással dialektikus ellentmondásban levő - tendencia érvényesül. A folyamatok egyik oldala az interetnikus integráció: az, hogy a Szovjetunió valamennyi népénél közös vonások formálódnak ki... Az adott összefüggésben azonban célszerűbbnek látszik, ha a vizsgált folyamatok másik oldalát vesszük szemügyre: azt, amelyik az etnikai folyamatosság megőrzésére, sőt fejlesztésére irányul.
Ez a tendencia egymást befolyásoló okok bonyolult láncolatához hasonlít. A gazdasági fejlődés új társadalmi osztályokat és rétegeket hívott életre: a nemzeti munkásosztályt és a nemzeti értelmiséget. A helyi városi lakosság körében az őshonos nemzetiségekből jelentős városi csoportok alakultak ki. A gazdasági és társadalmi életben beállott változások a kulturális fejlődéshez is megteremtették a lehetőségeket. A társadalmi viszonyok megváltozása szükségessé tette a nyelv társadalmi funkcióinak bővítését, létre kellett hozni olyan intézményeket, amelyek biztosítják a kultúra formálását és funkcionálását (könyvkiadók, sajtóorgánumok, színházak, könyvtárak, klubok, nemzetiségi nyelvű iskolai oktatás). Ne feledkezzünk meg a politikai tényezőkről sem, arról a nemzetiségi politikáról, amely a nemzetiségek egyenlőségét vallja s közvetlenül az Októberi Forradalom győzelme óta érvényesül...
Az etnoszok szociokulturális jegyeinek fejlődése az esetek többségében azt eredményezte, hogy a finnugor nyelvcsaládba tartozó számos nép magasabb taxonomet-riai szintű etnoszociális közösséggé - modern szocialista nemzetté - alakult. Etnoszociális síkon ez egyebek között abban fejeződött ki, hogy a városi népességben megnövekedett a helyi nemzetiségi réteg. 1920 derekán az Ural—Volga-vidéki régió területén fekvő városokban például szinte egyáltalán nem volt nemzetiségi réteg, ma viszont a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó őslakos nemzetiségek aránya az egész városi népesség egynegyede és egyharmada között van ezekben a városokban.
Érdekes azt is megjegyezni, hogy a finnugor nyelvcsaládba tartozó egyes népek más-más módon alakultak szocialista nemzetté. A csoportból csupán egyetlen nép, az észtek formálódtak még a XIX. század második felében polgári típusú nemzetté. 1940-ben bekövetkezett újracsatlakozásuk idején már egységes irodalmi nyelvük, saját fejlett hivatásos kultúrájuk, nemzeti értelmiségük és - a korabeli észt gazdaság általában agrárjellege ellenére kialakult — munkásosztályuk volt. Más népek — az udmurtok, a marik, a mordvinok, a komik - gyakorlatilag a kapitalista fejlődési szakasz kihagyásával fejlődtek nemzetiséggé.
Az etnoszociális folyamatok ilyen sajátos lefolyása óhatatlanul meghatározta azt is, miként érvényesült az egyes esetekben az infraetnikus konszolidáció. Nem férhet kétség ahhoz, hogy ez a folyamat az egyes népeknél nem egyforma mértékben bontakozik ki. A különbségeket még a történelmileg kialakult eltérések okozzák. Az észt nemzeten belül például már a XIX. század végén és a XX. század elején fokozatosan veszíteni kezdtek jelentőségükből a táji kulturális sajátosságok, a mordvinok, az udmurtok, a komik körében azonban a hasonló jellegű folyamat csupán századunk 20-as, 30-as éveiben éreztette hatását. Éppen ezért semmi különös nincs abban, hogy a modern tömeges néprajzi gyűjtés adataiból az etnikus tudatban más-más fokú etnokonszolidációs folyamatokra derül fény. Az Udmurt ASZSZK területén élő udmurtok közül például a megkérdezetteknek csak jelentéktelen töredéke emlékszik arra, hogy az udmurt etnoszon belül valamelyik szubetnikus képződményhez, nemzetséghez (kalmez, vatka, böszörmény stb.) tartozik. Egészen más képet mutatott a mordvinok között végzett felmérés. A falusi mordvin lakosság körében a megkérdezetteknek valamivel több mint a fele úgy vélte, hogy az erza és a moksa önálló etnikai egység; a mordvin nemzetiségű városiak körében viszont a megkérdezetteknek szintén több mint a fele úgy nyilatkozott, hogy az erzák és a moksák együtt alkotják az egységes mordvin népet. Tegyük hozzá, hogy ezt a tendenciát csak a Mordvin ASZSZK területén vizsgáltuk; minden alapunk megvan azonban ahhoz, hogy úgy véljük, az autonóm területen kívül ez a tudat mérsékeltebben fejlődik ki. Úgy látszik, a mordvinoknál van etnikai konszolidáció, de még korai azt állítani, hogy a folyamat már lezárult volna. A Mari ASZSZK-ban 1984 során végzett felmérés azt bizonyítja, hogy a hegyi és síksági marik egymáshoz közeledése ugyancsak nem vezetett még teljes egységesülésre.
A XIX. század második felében természetesen bizonyos mértékig az észtek körében is folytatódnak a belső konszolidációs folyamatok, fokozatosan halványulnak a helyi eltérések az egyes néprajzi csoportok kultúrájában, ez a folyamat azonban elsősorban nem a hagyományos kultúra nivellálódásának útján halad, hanem inkább úgy, hogy terjed az ún. városi kultúra (az anyagi kultúra területén széles körűvé válik az ipari tömegtermékek használata) és hogy kivesz a hagyományos szokásrend. Az iskolai oktatás térhódítása és a tömegtájékoztatási eszközök hatása azt eredményezte, hogy elmosódtak a múltban meglehetősen mélyen gyökerező dialektusbeli különbségek.
4. A finnugor nyelvcsaládban napjainkban zajló etnokulturális folyamatok egyik jellegzetessége, hogy a kulturális hagyományok és az új vonások ellentmondásosan hatnak egymásra. Nemcsak gazdasági és társadalmi, hanem etnopszichológiai tényezők is erősítik ezt a kölcsönhatást. Vizsgáljuk meg ebben az összefüggésben a népi anyagi kultúra néhány elemét.
A néprajzi megfigyelések és a tömeges felmérések egyaránt arra vallanak, hogy a finnugor nyelvcsalád népei többségükben már elhagyták hagyományos népviseletüket (legalábbis abban a formájában, amely a XX. század első negyedére még jellemző volt, és amelyet bizonyos fenntartásokkal klasszikus viseletnek nevezhetünk). Tévedés lenne azonban azt állítani, mintha a hagyományos népviselet már teljesen kiszorult volna a használatból. A községekben és falvakban lakó udmurtok mintegy 30 százaléka, a városiaknak körülbelül 3 százaléka kisebb-nagyobb mértékben még viseli a hagyományos öltözet egyes darabjait. (Hasonló értékű adatokat kaptunk a mordvinoknál végzett felmérés során is.) Sőt mi több, a fejlődési tendenciáknak korcsoportok szerint végzett elemzése azt mutatja, hogy az egyes etnikumok fiatal képviselőiben él a törekvés (ha nem is túl erősen) a kultúra feltámasztására. Ezt a körülményt sok esetben figyelembe veszi a helyi ipar és a szolgáltatóipar is.
Sajátos tendenciák érvényesülnek a hagyományos táplálkozás területén. Köztudott, hogy a népi táplálkozási szokásokat nagymértékű állandóság jellemzi. A szovjet korszakban a tápláléknak nemcsak a kalóriaértéke nőtt meg, hanem maga a táplálkozás is változatosabb lett (elsősorban annak révén, hogy sok mindent átvettek a Szovjetunió más népeinek és az európai konyhának az ételeiből, valamint gyári előállítású élelmiszereket is felhasználnak). Ezért, amikor napjainkban hagyományos ételekről beszélünk, az említett körülmények figyelembevételével fenntartásokkal kell élnünk. Ennek ellenére igen sokatmondónak tartjuk azt a tényt, hogy a mordvinok között a falusiak 98 százaléka, az udmurtoknál 94 százaléka többé vagy kevésbé hű maradt a hagyományosan nemzeti ételekhez; a városi lakosság esetében pedig 70, illetve 45 százalék az arány.
A finnugor nyelvcsalád népeinek szellemi kultúrájában két tendencia tapintható ki. Az egyik a rekulturáció tendenciája, vagyis a folklórelemek feltámasztása a hivatásos szellemi kultúrában (a kultúra ilyen elemeit néha másodlagosaknak nevezik). Erre a folyamatra nem kell konkrét példákat felsorolnunk - közismertek különféle közlemények alapján. A másik tendencia: új, minőségileg új elemek, új összetevők kialakulása és kibontakozása az egyes etnoszokon belül: gondolunk a modern hivatásos kultúra olyan formáinak létrejöttére, amelyek a forradalmat megelőző korban ismeretlenek voltak számos nép körében. A hivatásos irodalom, a nemzeti színjátszás és drámaírás kialakulása, a képzőművészetek születése és fejlődése, a kiadói tevékenység és a sajtó, a népoktatási hálózat, a humán tudományok számos ágazata, az alkotó értelmiség kialakulása — röviden szólva, a finnugor nyelvcsalád népeinél formálódó nemzeti és humán kultúra olyan elvi jelentőségű tényezőt jelent, amivel feltétlenül számolnunk kell.
5. Amikor a vizsgált népek mai hivatásos kultúráját jellemezzük, s benne is elsősorban a művészeti kultúrát, hangsúlyoznunk kell, hogy vannak benne bizonyos olyan vonások, amelyek megtalálhatók a Szovjetunió valamennyi népénél. A szovjethatalom évei alatt valamennyi szovjet nép körében megnőtt mind a művészi alkotások mennyisége, mind pedig a művészeti alkotások fogyasztásának mértéke, fokozódtak a dolgozók szellemi igényei. A hivatásos művészi kultúra e népek körében csakis úgy terjedhetett, hogy elsősorban nemzeti formák között fejlődött. (...)
KOVÁCS ZOLTÁN fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1984 / 6. sz., 3-11. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése