LARISZA RUMARCSUK
Ketten a világmindenségben
II.
Jóformán el is felejtettem az arcod. Egyetlen fényképedet eldugtam valahová jó mélyre, egy csomó papír közé, nehogy a kezembe kerüljön.
Döbbenetes, hogy még a telefonszámodat is elfelejtettem.
Jól megvagyok. Újra örömöt találok az életben. Ez alatt az idő alatt bejártam a fél országot. Munkahelyemen elégedettek velem. Azonnal reagálok a táviratokra, sohasem tagadom meg, hogy elutazzam az ország bármelyik pontjára, az anyagot mindig határidőre adom le, de gyakran határidő előtt is.
Minden bizonnyal találkozol a nevemmel az újságokban, lapokban. Sajnálom, mert nem szeretnélek nyugtalanítani.
Csak egy dologtól nem tudok szabadulni, attól a szokásomtól, hogy gondolatban beszélgessek veled.
Néha, ahogy az utcán megyek, annyira belemerülök a veled folytatott beszélgetésbe, hogy észbe kapok és körülnézek: nem szólaltam-e meg hangosan?
Mindenféléről beszélgetek veled. Amikor az állomáson megláttam az első automata csomagmegőrzőt, azt mondtam neked: „Látod, már itt is tért hódít az automatika. Pedig az emberi kéz mennyivel megbízhatóbb." Azt felelted rá: „Oh, te kis konzervatív. Hiszen az automatát is emberi kéz alkotta." Ha beteg vagyok, azt mondom neked: „Látod, agyonírtam magam. Ülj ide egy kicsit mellém. Olvass fel nekem valamit!"
Amikor rátalálok egy másik férfira, és az kedvesen kérlel, hogy maradjak ott, már majdnem rászánom magam, hiszen éjszaka van, oly barátságosan világít az állólámpa és úgy becéz a keze, de mégis, az utolsó pillanatban, kiszaladok az utcára a hidegbe, a tiszta levegőre, a csillagok fényébe - akkor, miközben nagy nehezen sietve megpróbálom elérni az utolsó autóbuszt, így panaszkodom neked: „Látod, milyen rossz is nekem - mondom -, milyen magányos vagyok. A szél is hideg. De ugye jól tettem? Mondd, ugye jól?"
Egy alkalommal este hazafelé mentem. Szeptember végén jártunk, korhadó avar és föld illata terjengett a levegőben. Lépegettem és lábammal lassan rugdaltam a lehullott leveleket. A szívemben béke, nyugalom és szomorúság ült. Olyan jóleső szomorúság. Semmire nem gondoltam, átadtam magam érzelmeimnek.
Gyorsan sötétedett, és amikor befordultam az utcánkba, a levegő sötét és sűrű lett. De valami remegett benne, mintha mozgást érzékelnék, levegőáramlatok változását. És akkor megláttam a tüzet. A leveleket égették. A könnyű, nem túl magas lángnyelvek libegtek a légben, hol egyik, hol másik irányban hajladoztak, attól függőn, merről fújt a szél.
Minden bizonnyal te is így ültél a tűznél, a belorusz erdőben a partizánok között. Tizenöt esztendős voltál, ott ért a háború.
Gyakran mondtad nekem: azóta nem jártam ott. De okvetlenül elmegyünk oda. Együtt.
És most arra gondoltam: ha elmentünk volna, nem tudtunk volna elválni egymástól. Igen, itt találtam meg a baj okát: abban, hogy nem utaztunk oda. A levegőben nedves levél, föld és füst szaga áradt. Sokáig nézegettem vissza a tűzre.
Leveleket is írtam neked. Gondolatban. Természetesen nem válaszolhattál nekem: hiszen nem kaptad meg őket, de én mégis vártam a választ. Reggelenként, ahogy átmentem hosszú udvarunkon, már messziről fürkésztem a postaláda nyílását. (A láda a kertkapun lógott. Néha valami fehéret láttam benne. Összerezzentem. Futásnak eredtem. Dobogó szívvel nyitottam fel a láda tetejét, de csak hó volt benne.)
Egy alkalommal azt álmodtam, hogy mint máskor is, felhívtam a barátnőmet, erről-arról fecsegtünk, aztán azt mondta nekem: „Tudod, hogy Lonya meghalt?" Olyan színlelten együttérző hangon mondta, ahogy távoli, idegen ember haláláról szoktak beszélni, mikor nem éreznek gyászt, a közönyt pedig illetlen lenne kimutatni. Arra gondoltam álmomban: hát vége mindennek. És mérhetetlen ürességet éreztem.
Felébredtem éj közepén, kisírtam magam. Majd megint elaludtam.
Nekem könnyebb veled, a képzeletbelivel, mint az élővel. Képzeletemben sohasem bántasz meg és mindig úgy cselekszel, ahogy azt szeretném. Nem akarok találkozni veled. Szándékosan kerülöm azokat a helyeket, ahol véletlenül összefuthatnánk.
Tudom, hogy lakást kaptál. Vajon megrendezted-e a lakásszentelőt a láda vodkával és a földre terített újságlapokkal?
Mindenféléről beszélgetek veled, de leggyakrabban arról: ki tehet arról, hogy elváltunk? Miért váltunk el? Ez a kérdés gyötör engem.
Nem akarok találkozni veled, de tudni szeretném: miért váltak el útjaink? Soha véget nem érő vitát folytatok veled. El akarok jutni az igazságig. Egy személyben vagyok a bíróság. A felperes és az alperes, a védő és a bíró egyidejűleg.
Miért váltak el útjaink?
Ez idő alatt két alkalommal próbáltam rábeszélni magamat arra, hogy férjhez menjek. De nem tudtam. Te azonban megnősültél. Az elválásunkat követő negyedik esztendőben. Vajon tud-e a felséged a te kötöttségedről? Arról, hogy hozzám tartozol.
Életemnek ebben a korszakában a munka volt számomra a legfontosabb. Megszerettem a repülőtereket, az éttermeket. Mohón rávetettem magam az emberekre, kifacsartam belőlük mindent, amit fel tudok használni cikkemhez vagy karcolatomhoz. A legnagyobb dicséretnek azt tartottam, ha azt mondták rám: „tevékeny ember".
Nem szerettem a szombatokat és vasárnapokat. Gyűlöltem az ünnepeket. Olyankor szoktak rámtörni a magányossági rohamok: mintha szakadék nyílt volna meg előttem, és én lassan zuhanok bele.
Hasonlított arra az érzésre, ami legelőször gyermekkoromban lett úrrá rajtam (később ez néhányszor még megismétlődött), amikor megtudtam, hogy az élet nem tart örökké és hogy egyszer én is meghalok. Nem lesz más, csak a sötét üresség. Nem olyan, mint éjszakánként szokott lenni. Mert hiszen éjszaka - legyen akármilyen sötét is - a tárgyakat azért érzékelhetjük magunk körül. Ez az érzés akkor vett rajtam erőt, amikor mindenki aludt. Ott feküdtem megdermedve, aztán kiugrottam az ágyból, elhúztam a függönyt: láttam a sápadt fényt, a csupasz ágakat és a két ablak között alvó macskát. Hallgatóztam: zümmögött a villanyóra, nehezen lélegzett nagyanyám. Látok, hallok. Tehát élek.
Valami ehhez hasonlót éreztem most is, a magány pillanataiban. De ez az állapot elmúlt, és én megint belevetettem magam a munkába. Férfitársaságban unatkoztam. A találkozást egy emberrel, akihez nem kötődöm a munkában, értelmetlennek tartottam. Nem azért, mintha érzéketlenné váltam volna. Egyszerűen csak nem tudtam elfogadni a pótszereket. Amit ezelőtt csak sejtettem, az most gondolatban is testet öltött, az életfilozófiámmá vált. Már biztosan tudtam, hogy a szerelem a legfontosabb, amiért élni érdemes. De csak az igazi szerelem és nem az, amivel gyakran helyettesítik. Megalkuvást nem ismerésem a végletekig fokozódott.
Vagy az igazit, vagy semmit.
És ekkor találkoztunk:
- Semmit sem változtál - mondtad.
- Te sem - feleltem rá. - Pedig milyen sok idő telt el. Hány év is? (Nagyon jól tudtam, mennyi, de tudni akartam, te is emlékszel-e rá.)
- Öt év - válaszoltad. (Emlékszik!)
- Ráérsz ma? - kérdezted.
Beültünk egy taxiba, ismerős mozdulattal cigarettára gyújtottál.
- Azt gondoltam, soha nem találkozunk többé - jegyeztem meg.
- Én mindig tudtam, hogy találkozni fogunk - felelted rá.
- S ha nem lett volna ez a véletlen? - vetettem ellen neki.
- Mindenképpen találkoztunk volna - jelentetted ki mély meggyőződéssel. - Nem tudom, hogy hogyan, de az nem lehet, hogy ne találkoztunk volna.
Én. Hogy élsz?
Te (kis hallgatás után élénken). Jól.
Én (igyekszem úgy tenni, mint akit nem különösebben érdekel). Úgy hallottam, megnősültél.
Te. Igen.
Én. Mi a helyzet a munkáddal?
Te (fintorogva). Úgy, mint régen. Unalmas. El kellene mennem onnan.
(Mindig ezt mondtad, és mindig maradtál.)
Én. Írsz valamit? \
Te (kitérőn). Nem sokat. Jóformán semmit. (Kis hallgatás után.) De a te neveddel gyakran találkozom. Gazdag nő lehetsz.
Én. Iszol?
Te. Ritkán. A feleségem leszoktatott róla.
Én (az ablak felé intve). Ismerős útvonal.
Te. Igen! Első időben sehová nem tudtam menni, bárhová mentem, az jutott eszembe, itt ültünk, ennél az asztalnál...
Bementünk az étterembe, abba, ahol azelőtt gyakran megfordultunk. Sokáig kerestünk egy kis asztalt, hogy kettesben üldögélhessünk, de nem találtunk. A pincér egy hasas kis üvegben hozta a vodkát. Töltöttél. Remegett a kezed. Elfordultam, ne lásd, hogy megláttam. Olyan voltál, mint azelőtt, egészen olyan. És mégis, annyi minden történt azóta.
Én. Szerelemből nősültél?
Te. Nem.
Én. Hogy tudtad megtenni?
Te. Nem tudok egyedül élni. Lehetséges, hogy ez az én legnagyobb hibám. (Kis hallgatás után.) Tudod, sokat ittam. Örökösen tele voltam adóssággal. Rendezetlen agglegényélet. És akkor találkoztam egy asszonnyal. Mélyérzésű, kiegyensúlyozott ember. Rendkívül okos. A tudományok kandidátusa. Megszeretett engem. És én feleségül vettem. Unalmas vele, nem mondom. Viszont rendezett körülmények között élek. Ez engem is fegyelmez. Az anyósom kitűnően főz (gúnyosan elmosolyodtál), ízletesebben, mint az étteremben. Természetesen ezért fizetni kell... A szabadságommal. A feleségem megköveteli, hogy figyelmes legyek hozzá, beszélgetni kell vele (elfintorítottad az arcod). De hát semmit sem adnak ingyen. Tudod, mi az élet legfőbb bölcsessége - nem túlfizetni. A szerelem?... Te elmentél, és ezzel minden eltűnt az életemből.
Elsírtam magam. Felvettem az asztalról a papírszalvétát, a szememre szorítottam, nyomban átnedvesedett.
Miközben a helyiérdekűhöz kísértél, megkérdezted:
- Mikor látjuk egymást?
És nekem nem volt elég erőm ahhoz, hogy azt mondjam: „soha".
- Várom a telefonodat - közölted, és hozzátetted: Veled találkozni nekem, hogy is magyarázzam... Lelki szükséglet...
Elfintorítottad az arcod, mert nem szeretted a nagy szavakat.
Becsukódott mögöttem az automatikusan záródó ajtó. A helyiérdekű elindult. A vasútvonal mentén lámpák égtek. Lilás fényben játszottak. Elnéztem őket. Ibolyára emlékeztettek. Szinte magamon kívül voltam.
Újból kezdtünk találkozgatni. Felültünk a helyiérdekűre és elindultunk a vakvilágba. Leszálltunk egy ismeretlen állomáson és kézen fogva besétáltunk a kis fenyveserdőbe. A levegőben gyantaillat áradt. Kegyetlenül csíptek a szúnyogok. Te énekeltél. Szörnyen vidámnak látszottál. De én szomorú voltam. Csodálkoztam azon, hogyan tudsz ilyen kettős életet élni és ez nem is nehéz számodra. Egyszer meg is mondtam neked, és azt felelted rá:
- Légy türelemmel. Lehetséges, hogy hamarosan már csak mindig veled leszek.
Mit ereztél te ezekben a pillanatokban? Kettősséget? Tehetetlenséget? Bűntudatot a feleséged előtt? Vagy énelőttem? Vagy mindkettőnk előtt? Vagy örömet, attól, hogy minden ilyen jól alakult: ott a rendezett élet, itt a romantika?
Későn tértünk vissza Moszkvába. Az állomáson már égtek a lámpák. Vagy a lámpáktól, vagy a nappal átmelegedett aszfalttól meleg volt a levegő, nem olyan, mint a városon kívül. És te is egyszerre más lettél, nem olyan, mint ott kint voltál. Az arcod megkeményedett. És megint rossz érzéssel csodálkoztam azon, hogy egy szempillantás alatt mennyire más tudsz lenni. Búcsút intettünk egymásnak, és felszálltunk két különböző irányba tartó autóbuszra. Te már siettél, és nem kísértél haza. De azért mégis sokat álmodoztunk a jövőnkről.
- Együtt töltjük a szabadságot - jelentetted ki. - Elutazunk a tengerhez.
Minden alkalommal, mikor találkoztunk, az utazásunkat latolgattuk.
- Jobb lenne Gagra - állítottam én.
- Nem. Inkább Szuhumi. Ott van egy barátom, lesz hol laknunk - mondottad te.
- Egy fél hónapot Gagrában, a másik felét töltsük Szuhumiban - javasoltam én.
- Majd ott helyben meglátjuk - egyeztél bele te.
- Azt hiszem, hogy nem érem meg azt az időt. Igazából mondom, belehalok a várakozásba - közöltem veled. - Fagyasszanak meg vagy altassanak el, és csak akkor engedjek fel, azon a napon, amikor indulnunk kell...
- És ha elfelejtenek időben felébreszteni? Például az ügyeletes elalussza az időt - nevettél rajtam.
Akkor hirtelen elszomorodtam.
- És aztán mi lesz?
- Mikor aztán? - csodálkoztál, nem értve a kérdést.
- Hát amikor visszajövünk?
- Akkor jöhet akár az özönvíz is - vágtad rá hanyagul.
- Megtanítlak úszni - álmodoztál tovább. - Kiúszol majd egészen a bójáig. Majd viszek magammal egy gombostűt... minden eshetőségre készen. Ha az ember lába görcsöt kap, csak meg kell szúrni és rögtön elmúlik. El sem tudod képzelni, milyen érzés az, amikor csak úszol és úszol, a part már messze maradt, és ott vagy egyedül a tengerre!, egyenrangú félként. Gyanítom, hogy az ember a delfintől származik. Igen, igen, a delfintől és nem a majomtól.
Magam elé képzeltem a tengert és mellettem téged. A vízből kilátszó válladat, mely barna, sima és úgy csillog a víztől, mint egy kavics. És az arcodat. Ahogy arccal előre eltűnsz a vízbe, le a mélységbe, hogy próbára tedd türelmemet. És én az ijedtségtől elszoruló szívvel nézem a háborítatlan türkizkék vizet, ahogy összezárul fölötted. De most hirtelen szétnyílik a simaság, és te zajosan, mint egy üvegből kilőtt dugó, kiugrasz a vízből. Az arcod vizes, boldogságtól ragyogó. A szemedet még összeszorítod. Nagyokat fújsz és hunyorogsz.
Aztán eljön az este. A sötétség váratlanul tör ránk, szinte alkony nélkül. És az elnéptelenedett part, és a hatalmas morajló láthatatlan tenger. És a kihűlt homok. És az éjszakai fürdőzések. És az inged, ahogy alig kivehetően fehérlik a homokban. És a távoli zeneszó az étteremből, és előttünk a sötétség. És mögöttünk a lámpák forró lehelete.
De még nagyon messzi a nyár. Éjszakánként, a fagyban, ropogott a házunk fala. Egyszer felébresztett egy kutya. Mintha közvetlenül a fülem mellett ugatott volna. Állhatatosán, vékonyán, szünet nélkül. Rájöttem, hogy többé már nem tudok elaludni. Kinyúltam az óráért, megnéztem: tíz perc múlva hat. A szobában jeges hideg. Régi, még a háborúból megmaradt szokásom szerint nagyot leheltem a levegőbe: a szám előtt halvány, fehér pára lebegett. Oldalra néztem, és megláttam magam mellett a párnán a fejedet. Természetesen nem voltál velem itt ebben a szobában. De olyan erővel gondoltam rád, hogy láttam mindent: a párna meleget árasztó mélyedését, szorosra zárt szemed fölött bozontos, vörhenyes szemöldököd, egész feszültséget árasztó, alvó arcodat.
Azt mondják, ha sokáig nézünk alvó emberre, akkor felébred. De te nem ébredtél fel. És akkor azt mondtam neked:
- Ébredj, hamarosan megszólal az ébresztőóra.
Nem válaszoltál.
- Ébredj - ismételtem és megráztam a vállad. - Be kell fűteni a kályhát.
- Fűtsd be - dünnyögted álmosan.
- Nincs mivel begyújtanom. Tegnap este kértelek, hogy vágj egy kis aprófát - feleltem szemrehányóan.
- Mikor lesz már vége ennek - dünnyögted, és még mélyebben fúrtad fejed a párnába. Felkeltem, lábammal kitapogattam földön heverő nemezcsizmámat, belebújtam (ott prémmel bélelt házicipő van). Hálóingemre öreg kabátot vettem (ott nylon köntös van).
Nem néztem tükörbe, de az a szokásom, hogy a külső szemlélő tekintetével lássam magam, nem lett hűtlen hozzám. Megláttam egész lehetetlen külsőmet.
Kabát alól kilógó hosszú pamut hálóing.
A földig érő hálóing alól kilátszó nemezcsizma.
Nem mondom, szép látvány. Egy divatlap címoldalára kívánkozik.
Kimentem a konyhába. Lilás négyzetként csillogott a finom, puha porhóval beszórt ablak. Körmömmel megkapirgáltam az üveget, és ki tudja, miért, elmosolyodtam, leültem a kemence melletti kis padra, két tenyerembe támasztva arcom. Aztán fogtam a nagy konyhakést és megpróbáltam belevágni a tuskóba úgy, hogy lerepüljön róla egy vékony sárga fogácsdarabka, ami gyújtósnak szolgál. De a kés életlen volt, a levegő jeges. Leheletemmel melengettem a kezemet, és eszembe jutott, hogy már fel kellene kelned. Ahogy eszembe jutott, levettem a szögről a bögrét, belemerítettem a vödörbe, hogy vizet vegyek és kitöltsem a mosdóba. De a bögre valami keménybe ütközött. Az éjszaka alatt a víz tetején vékony jégréteg képződött, oly gyenge és törékeny, mint az áprilisi tócsákon (ott két csap van, az egyiken piros pötty, a másikon kék. Kétfajta víz, meleg és hideg, és még harmadik félét is lehet csinálni, langyosat, ha mindkét csapot egy kicsit kinyitjuk és keverjük a két vízsugarat).
Ha elhagyod a feleséged, mindent „ott" kell hagynod, és „itt" kell élned. Ha egy asszonyt elhagynak, az otthont is elhagyják. Ha egy asszonyt megfosztanak a családjától, nem lehet még a lakást is elvenni tőle. Már csak ilyen a te humanizmusod. Hadd főzze tovább a céklalevest ugyanazon a tűzhelyen, ugyanazokon a gázlángokon. De most már egyedül önmagának. És amikor este hazajön, hadd nyissa ki az ajtót ugyanazzal a kulccsal, de nem hallja már az elébe siető ismerős lépteket.
Ez elviselhetetlen. De még egyetlenegy asszony sem gyújtotta fel elhagyott otthonát. Nem menekült el a halott kényelemtől. Nem vágta férje arcába a lakbérkönyvet.
Éppen ellenkezőleg, tovább őrzi minden holmiját. Gondolkodása egészséges: ha már nem lehet megmenteni a szerelmet, akkor meg kell őrizni legalább a tárgyakat. Ilyen a gazdasághoz értő asszony filozófiája.
De én rossz háziasszony vagyok. Én sohasem tanulom meg úgy felsúrolni a padlót, ahogy azt a szomszédom, Nyina Petrovna csinálja. Én még lekvárt sem tudok befőzni télire. És a te anyád megvet engem ezért. Egyszer megpróbáltam almalekvárt főzni, de megpenészedett.
Sehogy sem tudom megjegyezni, melyik a gyilkos galóca és melyik a galambgomba. Amikor elmegyek gombászni, minden egyes darabot ellenőriztetek a szomszédasszonyommal: nem gyilkos galóca-e? De egyébként is sokkal szívesebben bolyongok csak úgy az erdőben gumicsizmában a magas, nedves fűben. A levegő édes, bódító. A reggeli nap langyos.
De a te otthonodban, az ágy alatt különböző üvegek véget nem érő sokasága: mind lekvárral, befőttel, savanyított tölcsérgombával tele. Hát igen. Én valóban nem vagyok való semmire.
Gondolatban magamat tettem a mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba az otthonodat. Elnéztem, hogy ugrál a mérleg nyelve hol jobbra, hol balra (ez nem a mérleg nyelve volt, hanem te), elnéztem, ahogy bizonytalanul ugrálsz, hol az egyik, hol a másik irányba hajolva (ez nem a mérleg, hanem a te bizonytalankodásod volt), és végül is abban az irányban állapodott meg, ahova az otthonodat tettem. Lehetséges, hogy az az utolsó üveg lekvár nyomott a latba, amelyet anyósod térden állva húzott elő az ágy alól.
Megértettem, hogy mindennek vége, és visszamentem a szobába, hogy megmondjam neked. De már nem találtalak ott. Meghallottad a gondolataimat és elmentél. Hiszen te mindig megértettél engem szavak nélkül is. Eltávoztál düledező házunk résén át, ahogy a szellemek tűnnek el. És csak a párnán maradt meg az a kis bemélyedés.
Elhúztam a függönyt. Az ablak teljesen befagyott. Csak legfelül, a jobb sarokban maradt egy kis átlátszó folt, mintha valaki hosszasan melengette volna leheletével az üveget. És ezen a kis átlátszó folton át bevilágított a hatalmas, fényes, kerek hold.
Gyermekkoromban hallottam, hogy ha sokáig nézünk a holdra, akkor megláthatunk rajta egy lovát nyergelő lovast.
Uram, teremtőm! Ezer esztendő eltelt azóta. De megláttam, mint minden alkalommal, a ló fehér fejét, fehér sörényét, és a rajta ülő, mélyen lehajló fehér lovast...
...Nem emlékszem, hogy s mint, nem emlékszem a körülményekre. Csak arra emlékszem, hogy éjszaka volt. Nagyon késő. Lehetett vagy két óra.
Csöngettünk. A házigazda ajtót nyitott. Mindketten kicsit kapatosan (bizonyára vendégségből jöhettünk), zajosan mentünk be az előszobába. Jobbra a konyha. Égett a lámpa, és egy ismeretlen férfi ült bent. Fekete hajú, fiatal ember. Emlékszem jólápoltságára, és egy nagy, új aktatáskára a földön, az asztal lábához támasztva.
A házigazda egy kicsit zavartnak látszott. Kézmozdulattal a konyha felé tessékel bennünket: menjenek be. De én valamilyen okból nem a konyhába megyek, hanem benyitok a szobába. Nagy lendülettel, nyitott szájjal - nevetek és valamit hangosan mondok - kinyitom az ajtót, és megtorpanok a küszöbön.
Bent a csendben és félhomályban egy fiatal nő aludt a széles ágyon. A hátán feküdt, nagyon egyenesen kinyúltózva, állig felhúzott takaró alatt. Barna bőrű arcának profilja szigorú. Egy pillanatig elnéztem, homályosan éreztem, hogy kapcsolatban lehet a kint üldögélő ismeretlen férfival.
Olyan ünnepélyesen feküdt, mint egy szarkofágban.
És olyan bántónak éreztem a kint üldögélő férfinak a jelenlétét, és kissé vaskos ujjara húzott hazugságot lehelő karikagyűrűjét.
- Menni kell - közölte ásítva -, mert otthon már sodrófával várnak.
Néhány perc múlva elmentek. Nem hallottam se lépteket, se a nő hangját. Még azt se vettem észre, mikor csukódott be mögöttük a bejárati ajtó.
- Elmentek - szólaltál meg. Hallgattam.
- Kellemetlenül érint? - faggattál. Hallgattam.
- Bocsáss meg - mondtad. Hallgattam.
- Nekünk ehhez semmi közünk - folytattad. Hallgattam.
Soha többé nem találkozom ezzel az asszonnyal. De ha találkoznék, sem ismerném meg. Én láttam őt, de ő engem nem látott. Véletlenül beleláttam életének egy kis részletébe, és ezért bocsánatot kérek tőle.
...Elérkezett utazásunk napja. A várva várt nap. Fél esztendeig készültünk rá. Egy órával vonatunk indulása előtt visszaadtam a jegyemet. Együtt mentünk fel a lépcsőn, a Kurszki pályaudvar jegypénztár termében. Zsúfoltság, piszok és bűz. Alig kaptunk levegőt. A pénztár előtt hosszú sor kígyózott. Mindenki a tengerhez, a napsütésre, a melegbe kívánkozott. Moszkvában már késő ősz volt. A jegyvisszaváltásnál nem kellett sorbaállni.
Rendkívül levert voltál. Azt gondoltam, megharagszol, szemrehányást teszel nekem: mit gondoltál ezelőtt? Vagy ellenkezőleg, megpróbálsz rábeszélni. De te nem tetted sem ezt, sem azt. Egyszerűen levert voltál.
Visszaadtuk a jegyemet, és elkísértél a helyiérdekűig. Végigmentünk a peronon, a legeslegvégéig, aztán visszafordultunk. így, többször egymás után. Bizonyára nehezünkre esett volna megállni.
A peron közepén padok álltak. Piszkos, sötétvörös padok, hosszú sorban. Nekem, ki tudja miért, eszembe jutott, hogyan festették őket frissen a tavasszal.
Alacsonyan felettünk súlyos fellegek tornyosultak. Eső készülődött. Végül is megálltam az egyik padnál, és táskámat a támlájára tettem. Lehetséges, hogy utoljára látlak.
- Nagyon csinos ez a köpenyed - szólaltál meg. Bólintottam.
- Nem ázik át?
Nemet intettem:
- Csak nagy zivatarban... Te becsomagoltad az esőköpenyedet?
- Igen. - Tenyereddel rávertél a bőröndre.
- Olvastam az előrejelzést. A hónap elején viharok várhatók. De aztán jó idő lesz.
- Menjünk tovább. Ugye neked jobb,ha a szerelvény elejére szállsz?
- Igen, jobb az eleje. Mert különben hosszan kell végigmennem a peronon.
Előrementünk. Felnéztem az állomás órájára.
- Itt az idő.
Megfogtad a kezem, arcvonásaid valahogy elernyedtek. Megpróbáltam mosolyogni. Még egy pillanatig néztelek. Te pedig engem. Aztán az ajtók becsukódtak és elválasztottak bennünket.
Az ablak mellé ültem. Moszkva már a télre készülődött. Újból a télre. A kocsikba már beszerelték a belső ablakokat, és a két ablak között ott feküdt egy barna vasúti jegy.
Ki tehette oda? És mikor? És miért nem vették el onnan, amikor betették a belső ablakot? Most majd itt hever sokáig, egészen tavaszig. Itt száguld majd el a téli mezők mellett, a hóbuckák közé süppedt nyaralók mellett, a lassan olvadó hó alól kibukkanó fekete földfoltok mellett.
Nem teszek pontot ide, a történet nem ért véget. Mert még élek. És te is élsz. Az élet folytatódik és nem tudni, mi vár még ránk...
NIKODÉMUSZ ELLI fordítása
Sz. 1935, Ufa. Orosz költő, prózaíró, műfordító. A Gorkij Irodalmi Főiskola végzettje. 1953 óta publikál.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1984 / 9. sz., 123-130. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése