VIKTOR SKLOVSZKIJ:
Az elmaradt fejezetekről
Gogol nem egy csapásra jutott el a világ olvasóközönségéhez.
A fát kivágják, leúsztatják a folyókon — ez alatt a fa nedvei kiáznak, helyükbe víz kerül.
A víz később könnyebben távozik a fa szervezetéből.
Később a fát méret szerint osztályozzák.
Máglyákat raknak belőle, nem azért, hogy elégessék, hanem hogy kiszárítsák.
Aztán a fát felfűrészelik.
Újra szárítják.
Aztán összeillesztik.
Így keletkeznek a szerkezetek elemei.
Aztán szárítják; aztán alakítják; gyalulják; impregnálják.
Újra szárítják.
Aztán valamilyen tárgyat hoznak létre belőle; a régi időkben ez a tárgy hajó volt; legalábbis sokszor hajó volt. A hajó járta a vizeket, közben öregedett. Kivontatták a partra. Kiszárították.
Aztán szétfűrészelték.
Az öreg fregattokból bútort készítettek.
A jó öreg Angliában azt is tudni lehetett, melyik hadihajóból készült a karosszék, amelyben kiharcolt helye biztos tudatában üldögél az ember.
De a fa valamennyi állapota közül, élete és halála összes formái közül a legszebb: a növekedés.
A szél hajlongatja, szárítja, alakítja a fát, a fa virágzik.
Puskin a legnagyobb faóriás, a költészet erdejének igazi ura volt.
Az általa teremtett erdő halhatatlan.
Puskin megőrizte följegyzéseit, és nem változtatott rajtuk; ezek a följegyzések továbbérlelődtek, később új ellentmondásokkal gazdagodva belekerültek valamilyen építménybe. Nem csak ő volt ilyen.
Az Anyegint is
a Kreutzer szonátát is
ellentmondásai éltetik — amiként az eleven fát élteti a föld, a szél és a nap.
Hlebnyikovról mesélték nekem a következőt: egyszer tüzet rakott a sztyeppén; a papír, amit feltüzelt, vidáman égett.
Velemir azért égette el kéziratait, hogy minél tovább jól érezze magát.
A be nem fejezett művekben láng lappang, be kell fejezni őket, mert így még nem művek.
Pontosabban: más művek, a jövő művei.
Majakovszkij hét végén kitakarította a zsebeit — már beszéltem erről vagy még beszélek róla, ez nem fontos —, kitakarította a zsebeit, és elégette a piszkozatait — hogy később összeforrjanak.
Nagyszerű költői emlékezete volt.
Az összkiadásoknál igyekeznek — legalábbis néha — igyekeznek összerakni, összeszerelni a már megalkotott műveket; eközben félretolnak, háttérbe szorítanak valóban kincset érő dolgokat.
Hlebnyikov, amikor nevét még nem sokan ismerték, amikor még nem ismerte mindenki, Pjatyigorszk környékén lakott valami kis falucskában.
A faluban távirda is volt, Hlebnyikov beállt ide őrnek. A távirdában az események, okmányok regisztrálására, bejegyzésére könyvet vezettek.
Hlebnyikov rendszeresen rongálta ezt a könyvet: nem volt mire írnia, ő viszont tudta, amit tudott.
A fragmentumokat forrongó, még le nem ülepedett állapotukban írta be ebbe a könyvbe.
Ezeket meg kell őrizni.
Még ha az archívumaink túl is vannak tömve.
Ezek az archívumok gyakran homokkal vannak tömve. Vajon ez az az anyag, amire bolygónknak szüksége van?
Nos, az olyan följegyzéseket, amikben a születendő jövő tapintható, hozzá szokták csapni az összes művekhez; nem tudván mihez kezdeni velük; mintha valami isten tudja mikor, hol, ki által megszabott normát akarnának túlteljesíteni.
Talán nem egészen érthető, amit mondok.
Tolsztoj azt mondta: minél mélyebbre ásunk, annál érthetőbbek lesznek a dolgok.
Érthetőbbé, az oroszoknak is, a németeknek is, a jövőnek is.
Ezt Dosztojevszkijről mondta.
A fragmentum, amit alább olvashatnak, rövid följegyzés — úgy adom át Önöknek, ahogy a fuvaros a meghozott fát.
Ez a töredék a piszkozatok közül van kiszakítva.
De mégsem.
Az éjszakától lett elorozva. Elragadva.
Az összkiadás szerkesztői nem tudják, hová illesszék.
A drágakövek léteznek akkor is, ha nincsenek egybegyűjtve, bár meg kell csiszolni őket, a szilánkokat pedig fémmegmunkálásra használják.
Íme a nagy Gogol szövege: eskü az eljövendő beteljesülésre; vállalja az áldozatos munkát, hogy betetőzhesse, amit addig írt.
Akárcsak Puskin verse, A próféta.
Ami előtt fejet hajtott Dosztojevszkij,
Tudott olvasni.
A vers mintha az erősebbnek a gyenge, a megcsúfolt, a csaknem elpusztított áldozat elleni támadásáról szólna.
De nem.
A világ életében, sőt a fa életében, a próza és a vers életében is ez csupán a beteljesülés stádiuma.
Mélyen mellembe hasított,
S a kebel tátongó sebébe,
Még lüktető szívem helyére
Eleven parazsat dugott...
(Szabó Lőrinc fordítása)
Így épül a vers.
S így tartják a teremtő mozzanatok az egész építményt.
A teremtés nagyon nehéz.
Nem szabad siettetni.
Milyen nagyszerűek Puskin följegyzései.
Piszkozatai.
Milyen forrók Tolsztoj naplóbeli szenvedései.
Most bemutatok Önöknek egy kis darab Gogol-prózát.
Mintha kitépték volna valahonnan.
De úgy van leírva benne a világ, amilyennek még senki sem látta.
Hatalmas, fölfedezetlen térségek bejárata.
Én egy kissé megnyitom az ajtót.
Hogy beléphessenek.
„Nagyszerű, ünnepélyes perc.
Istenem, hogy összecsapnak, összetorlódnak körülötte az eltérő érzések hullámai. Nem, ez nem ábránd. Ez ama végzetes, elkerülhetetlen határvonal emlék és remény között... Már eltűntek az emlékek, messze szállnak, már kezd fölébük kerekedni a remény. Lábam alatt ott zúg a múltam; fejem fölött a ködön átdereng a kifürkészhetetlen jövő. Hozzád könyörgök, lelkem éltetője, Geniusom! Ó, ne rejtőzködj előlem! Virrassz fölöttem e percben, s ne távozz tőlem a közelgő ígéretes esztendőben. Milyen is leszel, jövőm? Csillogó-e, tág horizontú-e, nagy tettek forronganak-e mélyedben, vagy... Ó légy csillogó! Légy tevékeny, teljék minden perced munkában és nyugalomban! Miért állsz ilyen titokzatosan előttem, 1834-es esztendő? Légy te is védőangyalom. Ha a lustaság és az érzéketlenség akár csak rövid időre is meg találna érinteni — ó, rázz fel akkor! ne hagyd, hogy úrrá legyenek rajtam! A te sokatmondó (sokat ígérő; bizonytalan olvasat — V. S.) számaid szüntelen itt kísértsenek, mint nem csituló óraütés, mint maga a lelkiismeret: minden számjegyed vészharangnál hangosabban zúgjon fülembe! Mint galvánvessző, rántsa össze egész testemet! [Hlebnyikov hangját vélem hallani — a számról és az évről V. S.] Titokzatos, kifürkészhetetlen 1834-es esztendő! Hol írom nagy műveimet, amikkel emlékezetessé teszlek? Vajon itt-e, az egymásra dobált házak, zörgő utcák szatócskodó forgatagában, a módi, a parádé, a hivatalnokok, a vad északi éjszakák, a fény és a sekélyes szín-telenség eme förtelmes halmazában (ez a Pétervári elbeszélések városa — V. S.)? Vagy az ígéret földjén, az én ősi gyönyörű városomban, Kijevben, melyet gyümölcstől roskadozó kertek koszorúznak, amely fölé az én gyönyörű, csodálatos déli égboltom borul, s ahol részegítők az éjszakák, bozót borítja a harmonikus szakadékoktól szabdalt hegyeket, melyeknek lábait az én tiszta és gyorsvizű folyom, az én Dnyeperem nyaldossa — Ott írok-e majd? — Ó!... Nem tudom, hogyan szólítsalak, Geniusom! Te, aki rnár bölcsőm körül ott lebegtél, dallamos énekkel töltve meg fülem, s aki mindmáig oly furcsa, megmagyarázhatatlan gondolatokat ébresztettél, oly határtalan, részegítő ábrándokat neveltél bennem! Ó tekints le rám! Vesd rám, gyönyörűm, égi (tiszta — V. S.) szemedet. Térden állok. Letérdelek. A lábad elé borulok! Ó, ne távozz mellőlem! Maradj velem a földön... szépséges fivérem! Tettekre készülök... Tettekre. Az élet csak úgy buzog bennem. Műveim telve lesznek ihlettel. Fölöttük ott lebeg majd az elérhetetlen Istenség. Tettre föl... Ó, csókolj meg, és add rám áldásod!"
A gondolkodó Gogol, gondolom, úgy fordul „Geniusához", mint ami az embertől függetlenül létezik.
Mint Puskin Prófétája.
Gogol nem egy csapásra jutott el a világ olvasóközönségéhez.
Műveit lefordította Viardot, Turgenyev barátja és asszonya.
Olyasmiket írtak Gogolról, hogy ez az ember falusi együgyű flótásokról beszél, méghozzá oroszokról. S „ez mindig érdekelte a francia olvasóközönséget".
Aztán a közelmúltban újra lefordították.
Én nem láttam ezt az egészen új kiadást.
Azt tudom, hogy jeles mai művészek készítettek illusztrációkat hozzá.
Gogol döbbenetes.
Megdöbbenti az olvasót; „ez nem arany, ez jáspis".
Rendkívül tömör, mintha maga a természet szülte volna, hasonlíthatatlan rajzú — saját világa van.
Gogol feltűnése nagyon szerves jelenség.
Egy nagy költészetet követően jelent meg.
Olyan ember, olyan emberek felbukkanása után, akikről azt lehet mondani: nem koruk hősei.
Ezeknek az embereknek mintha szűk lett volna a koruk.
Ezt tudta a fényességes Puskin.
Megtudta Lermontov.
Tudta Gogol.
Gogolnál a környezet sohasem a hős mellett van, hanem a hős mögött — de olyan súlya van és olyan pontos, hogy úgy érezzük, ott van a hős körül, előtte is, mögötte is.
Látásmódjának ez még feldolgozatlan kincse.
A Nyevszkij proszpekt nem afféle háttér a hősök mögött, nem puszta háttere a szegény embernek, akinek nincs ruhája, hogy a nemes emberekre hasonlíthatna, nem puszta háttere a furcsa nevű hivatalnoknak, Akakij Akakijevicsnek.
Akakij Akakijevics — a nagy alázatos; a szent Akakij is ezzel vált ki a sok szent közül.
A sztarec, az ő lelki atyja, megkínozta szótlan alárendeltjét.
Amikor Akakij meghalt, s eltemették, a sztarec fentről így szólt a halotthoz:
— Nos, hogy fekszel ott, Akakij?
S a halott így válaszolt:
— Boldogok a lelki szegények, meglátják az istent.
Akakij Akakijevics, végsőket lehelvén, fölkelt sírjából, és lerángatta az emberekről a bundájukat, és szitkozódott, mint egy kocsis.
Nem sikerült eltiporni.
Élt, amiképp a letiport rozs, amely okvetlenül talpra fog állni.
Talpra is állt, Dosztojevszkijnél.
Popriscsin kikiáltotta magát spanyol királynak, mert Spanyolországban nem volt király, és a trónkövetelők közt zavaros viszály dúlt; ennek az embernek, akit a lakájok saját szelencéjükből kínáltak tubákkal, ennek az embernek, akinek haj helyett szénaboglya volt a fején, ennek az embernek nem jutott hely a földön.
Ez az ember beleszeretett a főnöke lányába.
Ő volt a legszerencsétlenebb regényhős.
Hlesztakovot leitatták; mikor kijózanodott, elfogta a vágy, hogy odaálljon még valaki elé, mint valami széttárt szárnyú nagy kakas a tyúk elé.
Eltáncol egy pas de trois-t. Kénytelen egyidejűleg szerelmet vallani a leánynak és az anyjának, és mind a kettő igent mond neki.
Valójában egyik sem létezik, mindkettő csak a füst árnyéka.
Az emberek értelmetlen magatartása, félelme, az, hogy nem tudnak mást lepénzelni, abból fakad, hogy ők maguk lepénzelhetők.
Ezek egykezű emberek.
Másokat pedig rákényszerítenek, hogy alázatosak legyenek, pénzt adjanak, vesztegessenek.
Sokszor láttam az utakon forgószelet, olyan kis szürke tornyokat, amik úgy száguldanak, mint a nem létező boszorkányok.
A föld teremtette Shakespeare boszorkányait, a föld buborékait.
Hlesztakovot a fuldokló föld köhögte föl, amikor már alig bírt élni.
Hlesztakov nagyszerű a maga oktalanságában, s mire a trojkán sikerül elmenekülnie, az olvasó már megsajnálta.
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)
Don Juan szolgája látta ura sikereit. Oszip lenézi urát, a pincében levő kis priccs magasából.
Oroszország térségeit még nem tölti be az önismeret.
Gogol megalázottai mögött ott terültek el a hatalmas sztyeppék, a szülőföld, de mintha nem maga Gogol látná őket.
Itt ez a hős, akibe mindenki beletörli a lábát — még a hozzá hasonló szegény emberek is —, mint egy lábtörlőbe.
A lélek nagy lázadása ment végbe benne.
A fején haj helyett szénaboglya nőtt, amin a nők mulattak; ennek az embernek a szívében volt valami, valami olyan erő, mint a Dnyeper leírásában.
Valószerűtlen, mert sokszor csak a valószerűtlen képes visszaadni a köznapit.
Rendkívüli művész, aki elbűvölte Puskint is.
Ez az ember maga nem volt tisztában saját értékével és egyszerre volt Tarasz Bulba és Akakij Akakijevics.
Aki csak a saját kézírását szerette, és néha beleveszett az utcába, mert az utcát sornak érezte, önmagát pedig aprócska betűnek a sorban, amelynek értelmét nem érti.
Gogol, az író, a senkiket nagy emberekként írja meg.
Gogol látja a tájban a föld gömbölyűségét. Amikor Tarasz Bulba a fiaival elhagyja otthonát, a ház apránként tűnik el.
Eltűnik a föld görbülete mögött. Ez a föld — az ukrajnai sztyepp. Meg az Igor-ének sztyeppje.
A sztyepp, amelyről Csehov azt tartotta, hogy még senki nem írta le igazából. Hitte, hogy úgy lehet visszaadni, ha le tudja írni egy gyerek benyomásait.
Szóval, ez az ember írta A revizort.
Hlesztakov éhes volt, és úgy viselkedett, mint minden éhes ember.
Aki ráijesztett, maga is megfélemlített ember volt. Az egyik kiabált, a másik bocsánatért esedezett. Aztán az, aki a bocsánatáért esedezett, megetette és megitatta egy hasas flaskából.
Hlesztakov gondolatdarabokat öklendezett. Amikor megszólalt, maga is csodálkozott azon, miket beszél. Valósággal megnőtt a hazudozásban, egyre följebb és följebb magasodott.
Ha a trónig nem is vitte, a kormány rémült hadonászó árnyéka lett, azé a kormányé, amely hamarosan megpillantja az ellenség hajóit Szent-Pétervár közelében.
A kicsinység nagysága, kőből való haj, az értéktelen jáspis tarkasága, amiből még portrét sem lehet formálni.
Hlesztakov tragikus jellem, mert meg van rémülve.
Úgy hazudik, mint aki szeretné arrább tolni a kivégzés tragikus pillanatát, legalább három perccel. Belekerül a hazugság áradatába. Úgy halmoz hazugságot hazugságra, ahogy a párnát halmozzák egymásra valami ántivilágbeli földbirtokosasszony házában.
Gogol hosszasan kesergett azon, ahogy a kor híres színésze Hlesztakovot játszotta.
A revizor bemutatója után így írt:
„A főszerep odavan — ahogy sejtettem is.
Dür egy fikarcnyira sem értette meg, miféle ember Hlesztakov. Valami olyasféle alakot csínált belőle, mint amilyen Alnaszkarov [Hmelnyickij Légvárak című zenés vígjátékának hőse], vaudeville-be illő kópék egész raját alakította, akik egyenest a párizsi színpadokról méltóztattak idefáradni, hogy bolondozzanak egy kicsit. Hlesztakov közönséges hazudozóvá vált — afféle sápadt arcú bohóc, aki az utóbbi két évszázadban mindig ugyanabban a fehér öltözékben jelent meg."
Alekszej Gyikij, a színész, így idézi fel, hogyan játszotta Hlesztakovot Mihail Csehov:
„Ez a tacskó, ez az elképesztően harcias senki, nemhogy a »puskaport nem találta fel«, de még a gondolat leghalványabb sugara, a logika legcsekélyebb jele is hiányzik belőle — mégis az orosz élet fantasztikus logikátlansága következtében éppen ő emelkedik a »közerkölcsök őrének« rangjára, akit állami teljhatalommal felruházott »személyiségként« fogadnak. És látni kellett... hogyan nőtt egyre nagyobbra ez a senki a nézők szeme láttára..., milyen színfalhasogatóan és szenvedélyesen hirdette saját felfújt nagyságát, milyen őrjöngve ordítozta: »Mindenütt ott vagyok, mindenütt!«"
S mindezt uralkodói pózban és testtartással.
Azt, amit Hlesztakovval kapcsolatban mondanak, nagyon tágan, egyszersmind általánosítva is meg lehet fogalmazni: a jól színre állított alak a lehetőségek váltakozásának köszönheti létét; az ilyen alak villódzó, váratlan és önmaga számára is meglepő.
Ha egy tapasztalt színházkedvelő ül a nézőtéren, és látja, mondjuk, Garint, a Mejerhold Színház színészét, akkor az a néző egy színészt lát, aki játszik, és tudja róla, hogy az nem maga Hlesztakov. S még tetszhet is neki, ha a színészek változnak, mert a szerepét játszó színész nem más, mint az adott valóságos ember létezési módja.
Az elemzés: a folyamat soklépcsős megértésének eredménye.
Nem elegendő a tárgy felsorolásszerű jellemzése.
Az ilyen felsorolásszerű jellemzés több különböző személyre is ráhúzható.
Velemir Hlebnyikov egyszer azt mondta drámája színreviteléről, hogy ez a fantasztikus mű a "természet körkörös forgása".
A darabot egyetlenegyszer játszották.
Valamikor Belinszkij írt egy furcsa cikket Mocsalovról, a színészről.
Nyolcszor nézte meg Mocsalovot Hamlet szerepében, és úgy írt róla, mintha nyolc különböző alakításról beszélne.
A jó színész játékáról nemcsak azt lehet mondani: mennyire hasonlít ez a valóságra, hanem azt is: mennyire nem hasonlít, mennyire szétaprózott, mennyire analitikus.
Vannak találós kérdések.
Ezek felsorolják egy tárgy néhány tulajdonságát, aztán következik a kérdés: mi ez?
Aztán lehet keresgélni a megoldást.
A különféle lehetőségek, különféle megnyilvánulások között.
Így kapaszkodunk fel lépcsőzetesen az egyetlen lehetőség megértéséhez.
Don Quijote, aki a regényben éles vonásokkal, sőt, eredetileg parodisztikusan van jellemezve, többféle értékelést kap.
Egyszer „őrült".
Egyszer „bölcs".
Sancho így jellemzi Don Quijote-t: „Vakmerő ember".
Olyan ember, aki hisz a lehetetlen lehetségességében.
Látjuk a színpadon Hlesztakovot.
Látjuk, mivé válhat Hlesztakov különböző körülmények között. Az a mondat, amit Gogol Hlesztakov szájába ad: „Még az államtanács is citerázott" — úgy hangzik, mintha Hlesztakovban csakugyan benne rejlene a lehetőség, hogy akár ő legyen a cár.
A különböző mélységű különböző felfogások lehetősége a művészet alapvető tulajdonsága.
Az irodalom — benne a folklór — analízisének az a sajátossága, hogy egy és ugyanazon kérdésre több különböző válasz lehetséges, vagyis a helyzet jellemzésében eltérések mutatkozhatnak.
Élvezettel hivatkozom újra Sancho Panzára, aki jobb szerette, ha a találós kérdésnek előre megadják a megfejtését.
A magas irodalomban és a bestseller irodalomban ez néha már a címben megtörténik.
Az analízis többféle eltérő eredménye a valóságként felfogott (műbeli) esemény soklépcsős vizsgálatának következménye; a tárgy felsorolásszerű jellemzése nem kielégítő, az ilyen felsoroláshoz különböző megoldások rendelhetők.
A drámában, a regényben a cselekményszálak kereszteződnek; a szálak sokfélesége épp olyan gyanús, mint a Sanchót nyugtalanító, többféleképp megválaszolható találós kérdések.
Ez a sokféleség elidegeníthetetlen vonása magának a művészetnek. Amikor Gogol felháborodott a Hlesztakovot játszó színész játékán, igazából a feladat szokványos megoldása háborította fel. Holott Hlesztakov a különböző helyzetekben különbözőképpen fejthető meg.
Csehov, a nagy színész azt mondta: nem holmi hencegőt, holmi hazudozót kell játszani, hanem egy embert, aki olyan, mint a visszhang — a sokféle kiáltást sokféleképp adja vissza.
Az, amit Hlesztakov mond, ahogy önmagát jellemzi, az is mindig más és más.
Hlesztakov gyáva.
Hlesztakov hencegő, amikor azt állítja, hogy előtte citerázik az államtanács.
Hlesztakov egyszerre két nőbe szerelmes.
Az alakot megteremtő Gogol feladványa: Hlesztakov sokarcúsága.
Mindez nem más, mint egy bizonyos helyzet soklépcsős értelmezésének nyoma. A mű szereplői önmaguk számára is talányosak.
Talányosak és különféleképpen jellemzettek egyazon művön belül.
Amikor Tatyjana Larina azt mondja, hogy fiatalabb, tehát jobb volt, ez a különbözés konstatálása.
A nagy író mintegy különböző készülékekkel és különböző nézőpontokból készít felvételeket; Puskin kétkedése azt illetően, ki is voltaképpen Anyegin, tetten érhető abban, hogy egész sor nevet vonultat fel — majd azzal végzi: úgy látszik, megvan.
Tolsztoj számára ez elvi kérdés: az emberek — mondotta — nem okosak, buták, bátrak vagy gyávák — nem, az emberek olyanok, mint a folyó, amelynek völgye változó — hol keskeny, hol széles, hol zátonyos, hol vízeséses.
„Az ember — folyamat, benne van minden lehetőség: buta volt — okos lett, kegyetlen volt — jó lett és megfordítva. Ebben rejlik az ember nagysága. Ezért nem szabad elítélni az embert. Hogy is lehetne? Mire elítéled, ő már másmilyen. Azt se lehet mondani, hogy nem szeretem. Mire kimondod, ő már másmilyen."
„Milyen jó lenne olyan szépirodalmi művet írni, amelyben világosan ki lehet fejezni azt, hogy ugyanaz az ember hol gazfickó, hol angyal, hol bölcs vagy félkegyelmű, vasgyúró vagy puhány." [Tolsztoj. Napló, 1898. II. 3. és III. 21.]
Az „irodalmi jellem" — irodalmi talány, még alkotója számára is.
Dosztojevszkij különbözőképpen jellemzi hőseit önmaga számára.
Ha visszalépünk az időben, elmondhatjuk, hogy a cselekmény egyes fordulatai már az Iliász hőseit is különbözőképpen jellemzik. Hiszen itt maga Homérosz jelenik meg különböző körülmények között.
Még Akhilleusz is ilyen.
Az emberiség jelleme ellentmondásosan bontakozik ki sorsának különböző fázisaiban; ez a jellemalkotás fő módszere is.
Puskin kisregényében, a Dubrovszkijban a kovács rázárja az ajtót az égő házra; aztán élete kockáztatásával maga menti meg a tetőn rekedt macskát.
Az analízis sokszintűsége s az eltérő jellemzések valódiságának vállalása hozzá tartozik a művészi módszerhez.
Gogol Régimódi földesurakjában érzéketlen emberek szerepelnek, olyanok, mint a rég falra akasztott képek, amiket már észre sem vesznek a kép gazdái. A férj, aki mindenféle rémségekkel fenyegeti a feleségét, mulatságos. De a férj és feleség szerelmes egymásba. A halálra készülődő Pulherija Ivanovna többet gondol férjére, mint saját „szegény lelkére".
Az analízis sokszoros ismétlődésre épülő természete fokozza pontosságát.
Shakespeare hőseinek élete tragikus is, komikus is.
Falstaff éppúgy sokrétűen analizált jellem, mint Hamlet.
Falstaff azért hal meg, mert csalódott pártfogójában. Ettől a pártfogótól nem kell neki semmi. De Falstaff sokrétű.
Az analízis lépcsőzetessége érdekében bonyolult és ellentmondásos próbálkozásokat kell végigjárni.
Az ősember rajzait, ezeket a sokrétű, pontos rajzokat felfedezésük után évtizedekig hamisítványoknak tartották.
Egyszerűen azért, mert barlangrajzok voltak.
Nem lehetett látni őket.
Láthatatlanok voltak, ugyanakkor sokrétűek és pontosak.
Sokrétűségük ellentmondásos.
Ez a realizmus egyik vonása.
Ha a barlangba lámpát vittek volna, az ember nemigen örült volna; vagy ha mégis, egészen másért örül.
Ha a múlt emberének lett volna jó világítása, pontos viszonyítási pontja, jó filmfelvevő készüléke, az nem zavarta volna meg a drámai látás előtörténetét. Mivel a lényeg az, amit tudatunkkal látunk meg.
A tévelygés energiája — a keresés energiája; egyszersmind az analízis energiája.
Az élet örökös átalakulás; az ember a maga sokértelműségében értelmezi az életet.
Ezért kell folyton visszatérni Dosztojevszkij szavaihoz.
Dosztojevszkij azt mondta: 2x2 = 4; de van úgy, hogy a válasz: 5, s ez bűbájos dolog.
Ezt a kétes választ aztán ezernyi módon ellenőrizni kell, de a dolog többértelműsége a lehető legreálisabb dolog.
Tolsztoj naiv kislánynak mutatja be Natasa Rosztovát, aki azt kérdi anyjától, nem lehet-e férjhez menni egyszerre két férfihoz, de ugyanakkor ebben reálisan benne van az az ingadozás, amely a Bolkonszkijhoz, Kuraginhoz és későbbi szerelméhez, Bezuhovhoz fűződő kapcsolatát jellemzi.
A sokrétű érzékeléshez az kell, hogy az ember rászegezze tekintetét a tárgyra, ráhunyorogjon, rámeredjen, végigtapogassa a szemével.
Franciaországban nemrég kiadtak egy albumot Picasso rajzaiból.
Picasso művészete rendkívül sokrétű.
A rajzok közt ott van Shakespeare mozdulatlannak látszó arcképe. Nyugodt tekintetű, korosodó férfi.
Ugyanezen a lapon — mint erre egy orosz író nagy nyomatékkal felhívta a figyelmet egy grúz folyóiratban — ott vannak Hamlet életének különböző mozzanatai.
Mellette a sírásókról készített vázlatok, egy kaszás ember, aki valószínűleg nem más, mint maga az idő.
Nem véletlen, hogy Dickens az egyik karácsonyi elbeszélésében leír egy órát, amelyen egy bronzfigura egy nagy mezőt kaszál.
Dickens ebben a játékszerben foglalja össze mindazt, ami az elbeszélésben történik.
Egy régóta halottnak hitt személy váratlan megérkezését, egy gazdag ember váratlan kudarcát, aki egyszer csak azt hitte, hogy talán őt is meg lehet szeretni.
A derék, nagylelkű főhős — a fiatal asszony idős férje — váratlan boldogságát.
A bronz kasza különféle jelenségeket suhint le.
Nem szabad a művészetet tükörrel azonosítani.
Nem szabad a tükröt megfosztani attól a lehetőségtől, hogy tükrözzön.
A művészet feladata nem a tükrözés, hanem a tükörképek váltogatása.
Az emberek a színpadon maszkot viseltek, de a nézők ezeket ember-maszkoknak látták. Láthatták, meg tudták nevezni, kit ábrázolnak a színpadon, mégis, amit láttak, maszk volt.
Ez a maszk egyszerre mutatott rá a komédiában vagy tragédiában színre vitt emberek jellemének sokrétűségére és egységére.
A maszk: festék nélküli arc; ugyanakkor a maszk: a színész és a drámaíró munkájának ősi jelképe.
S jegyezzük meg: a maszkból született a maszkok váltásának ötlete.
A mesehős maszkot visel, amelynek lehetőségeit, sorsát gyerekkorunkból ismerjük, ha ez a maszk egy kicsit megváltoztatott tradicionális szituációba kerül
— a változtatás gyakran parodisztikus —
— ez a maszk a valóság valószerűségének megismerési eszköze lesz.
Az a maszk, amely nem akarja elhitetni, hogy valódi ember, az a maszk, amelyik az ember mellett létezik, nem más, mint az analízis, a helyzetmódosítás eszköze.
Ehhez a széles jelenségkörhöz tartozik az is, amit montázsnak nevezünk — ez pedig nem más, mint a jelenet értelmének megváltoztatása, oly módon, hogy odahelyezik egy másik jelenet, egy másik cselekménymozzanat mellé.
A montázs: az élet módszere.
A gyermek először tótágast állítva látja a világot, amit később talpra állít; de ez már montírozva van.
Én nem azért soroltam fel dolgokat, jelenségeket, hogy azt mondjam: ezek egyformák. Nem.
Ezektől különböző jellemzés várható; létezésük lényege, hogy különbözőképpen jellemeznek dolgokat.
A maszk, a néző előtti maszkcsere, a megrajzolt folyamatos egynemű jelenség nézőjének megszólítása — mindez egy művészi módszer vonása.
Dickens regényei, ezek a maszkok, amelyek mintegy megteremtették, kivésték Anglia hőseinek mimikáját, érthetővé tették őket egymás számára.
Ez az út vezet a hős megértéséhez.
Vagy a jelenség megértéséhez.
Így járt el Gogol, amikor a pontosan megragadott ukrán barokk képei segítségével leírja a Dnyepert „különböző időjárásban".
Gogol beszél a Dnyeper szélességéről, s mivel a térbeliség hozzá tartozik a madarak életéhez, amelyek tengerek és kontinensek térségeit szelik át, Gogol veszi a bátorságot, hogy azt mondja; ritka az a madár, amelyik el tud repülni a Dnyeper közepéig.
Ismerjük a madarakat, mégsem vitatkozik senki a széles folyó szélességének ilyen meghatározásával — inkább örülünk a kép tágasságának.
Az élet mozgásban van.
A különböző időpontokban ábrázolt Nyevszkij proszpekt, a festő sorsa, az emberek sorsa — azoké a holt lelkeké, jobbágyoké, akiket Csicsikov megvásárolt és Gogol megírt — mind Gogol látását, látásmódját jellemzi.
Az analízis soklépcsős jellege, az elemzés tárgyává tett jelenségek sokrétűsége, a tévelygés energiája — ez az igazsághoz vezető út a művészetben.
A művészetben a 2 x 2 = 5 válasz nemegyszer „bűbájos dolog".
Van egy arab mese, amelyben ez a bűbájos dolog sajátos módon lelepleződik, sőt mintegy parodizálva van. A történet arról szól, hogy egy ember meggyilkolásával több különböző nemzetiségű embert vádolnak, joggal, aztán a halott feltámad; a fantasztikus mese távoli országok leírásának fantasztikumába szövődik, és valódi útirajzzá kerekedik.
A mű átvilágítja a világmindenséget, rávilágít a mozgások különbözőségére — a művészet néha olyan helyre is el tud jutni, ahová a tudomány még nem tudott elhatolni.
Hiszen az alkimista is azt állította, hogy kétszer kettő vagy kétszer három az öt. Hiszen a korok váltakozásában, akárcsak a változékony időjárásban van egy általunk nem tudatosított mozgás.
Sok kísérlet történt ezelőtt is a művészet meghatározására, én mégis nekivágok.
Úgy érzem, könyvem némely része pontos, ahol pedig hiányzik a pontosság, az afféle visszapillantás az életre.
Az pedig nem tréfa, amint nem tréfa a művészet sem.
Tolsztoj kéziratai, a tonnányi papiros, az egymásnak ellentmondó jellemzések, az az irónia, amellyel nemcsak Napóleont, de Kutuzovot is ábrázolja, a szeretetként felfogott világ — ez az élet.
Az élet — mozgás.
Változnak a módszerek és a jellemzések.
E módszerek változásának története: a művészet története.
Az új felismerésének állapota olyan, mint az őrültség, a szökés, a megszokott otthon elhagyása.
Gogol talán hitt a holt lelkek feltámadásában, és azt szerette volna, ha ez valahogy csendben történik.
De ez lehetetlen.
Volt egy ember, aki ott ült Kaluga szélén álló faházában, nézte a falakat, amelyek közvetlenül a gerendákra ragasztott olcsó tapétával voltak bevonva, s a földi és a Világmindenségbe vezető utak keresése mintha mind az ő fantáziájának terméke lett volna.
Ez az ember, reményeivel, a próbálkozáshoz való jogával, nem volt tévelygő, mint ahogy nem voltak tévelygők, joggal törtek előre és pusztultak sorra azok az expedíciók, amelyek a föld sarkai felé tartottak.
Ezért kéri a szerző az olvasó elnézését.
De másra tanítja az olvasót.
A keresés jogára.
Az irodalom a piszkavas szerepét játssza, ami felkavarja a parazsat a kályhában.
Végignéztem azoknak a különböző színészeknek az arcképét, fényképét, akik jól alakították Hlesztakovot.
Illedelmesen valószerűek.
Néha grandiózusak.
A leggrandiózusabb alighanem Mihail Csehov, talán mert ő tudta, hogy a világ lezüllött, a világ nem méltó önmagához.
Hlesztakov eleganciája, ijedtsége, gyermekessége, hencegése szánalmat vált ki bennünk a jelentéktelen senki iránt.
Eléggé öreg vagyok, ezért nem tudok új utat törni magamnak, és egyáltalán, maga az út, legyen akár a legkülönb, legyen akár gazdag városok útja is — csupán út.
Gépkocsik gumijai koptatták, melyek felfuvalkodottak, mint a hencegők.
Az érzelmeknek ez a villódzása bottal veri ki a port a szívből.
A senkik összefonódása, kapcsolódása, reménytelen senkiségük törte össze Gogol szívét.
Gogol rajzokat készített a Holt telkekhez, maga rajzolta meg a könyv borítóját: volt azon sültcsirke, mindenféle harapnivaló, csak éppen Gogol lázas képzelete hiányzott róla.
Hiányzott belőle annak az embernek az érzésvilága, aki egy végtelenül nagy országban él, végeérhetetlen utakon utazik; keresi a lehetetlent, keresi, hogyan támaszthatná fel azokat, akik sohase éltek.
A Holt lelkek azért nincs befejezve, mert lehetetlen volt feltámasztani őket.
Van Pétervár—Leningrád környékén egy Kotlin nevű sziget, amelyen valamikor ott állt egy füstölgő gőzgép, egyike a legelsőknek.
A szigeten házak, templomok, dokkok álltak, hajók indultak innen ismeretlen földekre, az örökké titokzatos Déli-sark felé.
Ez a bátrak városa volt.
A városból látni lehetett az Izsák-székesegyház túlságosan magasra emelt fövegét, mintha egész közel volna.
A város fölött füstfelhők lebegtek, melyeket Dosztojevszkij gyönyörűnek és félelmetesnek látott — úgy érezte, a város a füsttel együtt föl fog szállni a fagyos égboltra.
Én az októberi forradalom után mint egy lap tudósítója vetődtem ebbe a városba.
A színházban — kicsi volt, a nevére már nem emlékszem — A revizort adták.
Hlesztakovot egy fiatal matróz játszotta.
Emlékszem, tudom biztosan, hogy ezt már meséltem. De szükségem van rá, hát elmondom még egyszer.
Hlesztakovot egy fiatal matróz játszotta, aki egyetlen mozdulattal fel tudott állni a térdeplésből.
Aki képes volt túlhazudni saját magát, és aki bizonyára lehetelen dolgokra is képes volt.
A nézőtéren ülők ismerték egymást; hajónként csoportosulva ültek a teremben.
A fantázia ismeretlen szigetei felé hajóztak. Ezek a nézők megszerették Hlesztakovot, és megsajnálták.
Hiszen ez bolond, hiszen ezt el fogják náspángolni.
És hogy örültek, amikor Hlesztakov elutazott a városból. Abból a városból, ahol az emberek félnek, még hazudni is félnek; hát legalább egyetlen ember volt, aki vidáman élt ebben a városban, és a szolgája is jóllakott végre. Most messze vágtatnak és a világ a lábuk elé terül.
És a lovak száguldanak, mint ama bronzparipák.
Amelyek ott lebegnek örök mozgásban a nagyszerű Petrográd épületei fölött.
SOPRONI ANDRÁS fordítása
Néhány szó Viktor Sklovszkijról:
Sz. 1893-mh. 1984, Moszkva. Orosz író, irodalomtörténész. A pétervári egyetemen végzett. Tagja volt az "orosz formalista iskolának". Aktívan részt vett az 1917-es forradalomban. Kritikai szelleme megvja őt az esztétikai szélsőségektől. Esszéiben inkább értelmez, elemez, alkotáslélektani megközelítéseket alkalmaz. Vlagyimir Ognyev az irodalomtörténész 90. születésnapjára írt méltatásában (Viktor Sklovszkij gondolkodni tanít. Szovjet Irodalom, 1983/2. sz.) így foglalja össze: "Sklovszkij stílusának szubjektív jellege éppen abban keresendő, hogy bevonja olvasóját a megismerés folyamatába, magával ragadja ötletei váratlanságával, világosságával, következtetései könyörtelen logikájával. Sklovszkij mintegy gondolkodni tanít." Eszménye a kritika színes, egyénített stílusa. Jelentősek az Eizensteinről, a Tolsztojról, illetve Lenin kánondöntéséről szóló tanulmányai.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983 /. sz. 143-153. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése