Menlevél (részletek)
3.
Az újító irányzatú „Centrifuga" csoportban azonban, amelynek hamarosan tagjai közé kerültem, megtudtam (ez 1914 tavaszán történt), hogy Sersenyevics, Bolsakov és Majakovszkij: ellenségeink, s hogy hamarosan komoly vitára kerül sor velük. A kilátásban levő vita egy emberrel, aki egyszer már meglepett tehetségével, s távolról is mind jobban vonzott, egyáltalán nem ejtett ámulatba. Ebből állt az újító irányzat minden eredetisége. A „Centrifuga" megalakulását egész télen át tartó botrányok végtelen sora kísérte. Egész télen mást sem tettem, mint csoportfegyelmesdit játszottam, egyebet sem csináltam, mint feláldoztam a csoportnak ízlésemet és lelkiismeretemet. Felkészültem rá, hogy újra elárulok, ha kell, akármit. Ezúttal azonban túlbecsültem erőmet.
Májusvégi, forró nap volt, s már ott ültünk az Arbat cukrászdájában, amikor az utcáról lármás, fiatal kedvvel belépett a három megnevezett. Kalapjukat a portás kezébe nyomták, s fel sem mérve, milyen hangosak, hiszen beszédüket az imént még túllármázták a villamosok és a fuvaroskocsik, fesztelen méltósággal felénk tartottak. Szép hangjuk volt. A költészet későbbi deklamáló irányzata innen eredt. Öltözetük elegáns volt, a miénk hanyag. Az ellenség minden tekintetben fölényben volt.
Miközben Bobrov Sersenyeviccsel folytatott akadékoskodó vitát — a dolog lényege az volt, hogy egyszer megcsipkedtek bennünket, mi még gorombábban válaszoltunk, s ennek az egésznek véget kellett vetni —, én szünetlenül Majakovszkijt figyeltem. Úgy emlékszem, ilyen közelről akkor láttam először.
Hogy az „a" hang helyett „e"-t mondott, úgy hatott, mintha bádoglapocskák rezegnének dikciójában. Ez színészvonás volt. Szándékolt érdességét könnyű volt elképzelni más foglalkozás és más körülmények ismertetőjelének. Nem egyedül ő volt szembeszökő jelenség. Mellette ültek a társai. Egyikük, az ő példájára, a dandyt játszotta, a másik, akár ő, vérbeli költő volt. De mindezek a rokon vonások nemhogy elhalványították volna Majakovszkij kivételességét, hanem inkább kidomborították. Nem külön-külön szerepeket játszott, hanem egyszerre valamennyit, a szerepek ellentétét — az életet játszotta. Az utóbbi, anélkül, hogy bármiféle sejtelmet ébresztett volna jövendő végéről, már első pillantásra észrevehető volt. Ez volt, ami hozzáláncolta, ugyanakkor ijesztette az embereket.
Bár mentében vagy álltában minden embert teljes nagyságában lehet látni, ugyanez a körülmény Majakovszkij megjelenésekor csodálatosnak tetszett, mindenkit arra késztetett, hogy feléje forduljon. A természetesség az ő esetében természetfölöttinek látszott. Ennek oka nem a termete volt, hanem valami más, általánosabb és felfoghatatlanabb sajátosság. Mindenestül jelenség volt, sokkal inkább, mint a többi ember. A kifejező és a végleges éppolyan sok volt benne, mint amilyen kevés az emberek többségében, akik csak ritkán és csak különös megrázkódtatások alkalmával lépnek ki a kiforratlan szándékok és valóra nem vált tervek ködéből. Ő úgy létezett, mintha valami roppant lelki élet másnapján élne, amelyet mélyen átélt, mintegy tartalékot gyűjtve belőle minden eshetőségre, s már mindenki ott találta őt a jóvátehetetlen következmények kévéjében. A székre úgy ült, mintha motorbicikli nyergébe pattanna, előrehajolva vágta és szaporán nyelte a bécsi szeletet, ha kártyázott, kancsalított és mereven tartotta a fejét, fenségesen sétálgatott a Kuznyeckijen, s mint valami liturgikus szöveget, tompa orrhangon, a szavakat elnyújtva dünnyögte a maga vagy más versének különösen mélyértelmű részleteit, homlokát ráncolta, nőtt, utazott és szerepelt, s mindezeken túl, a mélyben, mint a korcsolyázó, aki nekifut, hogy majd kiegyenesedjék, örökké ott derengett minden napját megelőző napja, amikor majd a bámulatos nekiiramodás után olyan hatalmasan és fesztelenül kiegyenesedik. Viselkedésében, hogy keményen tartsa magát, valami döntésféle rémlett, amikor azt már véghezvitte és következményein nem tudott változtatni. Ilyen döntés volt a zsenialitás, amellyel amikor találkozott, úgy megrendítette, hogy minden időkre tematikai előírás lett számára, és megvalósításának minden sajnálkozás és habozás nélkül, mindenestül odaadta magát.
De még fiatal volt, a formák, amelyek erre a témára vártak, még messze voltak. A téma pedig telhetetlen volt és nem tűrt halasztást. Ezért eleinte kedvét lelte abban, hogy elébevágjon tulajdon jövőjének, márpedig az első személyben megvalósuló előzés - póz.
Ezek közül a pózok közül, amelyek a legmagasabbrendű önkifejezés világában természetesek és szinte illemszabályok, ő a külső kiegyensúlyozottság pózát választotta, művész számára a legnehezebbet, barátai és szerettei szemében a legnemesebbet. Ezt a pózt olyan tökéletesen játszotta, hogy most szinte lehetetlen titkos indítékát jellemezni.
Közben szemérmetlenségének rugója a legvadabb szemérmesség volt, színlelt akaratereje alatt pedig fenomenálisan aggályoskodó és minden ok nélkül komorságra hajlamos akarattalanság lappangott. Ilyen csalóka volt sárga pulóverének mechanizmusa is. Nem a polgári zakó ellen harcolt vele, hanem a magában hordott tehetség fekete bársonya ellen, amelynek émelyítően fekete szemöldökű formái felháborították, korábban, mint a kevésbé tehetséges embereket. Mert nála jobban senki nem ismerte egész olcsóságát a magától gerjedt tűznek, amelyet nem bőszítenek apránkint hideg vízzel; senki nem tudta jobban, hogy az emberi nem fenntartásához elegendő szenvedély nem elegendő az alkotáshoz, annak olyan szenvedélyre van szüksége, amilyen az emberi nem ábrázolásának fennmaradásához kell, azaz olyan szenvedélyre, amely belülről hasonlít a szenvedélyhez, s amelynek újdonsága belülről egy új fogadalomhoz hasonlít.
Hirtelen félbeszakadtak a tárgyalások. Az ellenség, amelyet meg kellett volna semmisítenünk, veretlenül távozott. Inkább számunkra voltak megalázók az előre eltervelt békéltető tárgyalás körülményei.
Közben odakint besötétedett. Szemerkélni kezdett az eső. Az ellenség kivonulása után csüggesztően elnéptelenedett a cukrászda. Hirtelen megláttuk a legyeket, a félig elfogyasztott süteményeket, a forró tejtől megvakult poharakat. De a vihar nem tört ki. Az apró lila pöttyökkel telehintett járdára édesen rázúdult a napfény. Tizennégy májusában jártunk. Egészen közel volt a történelem fordulása. De ki gondolt rá akkor? Az otromba város zománctól és fóliától ragyogott, mint az „Aranykakas" díszletei. Csillogott a nyárfák lakkos zöldje. A színek utoljára ragyogtak ki a fű méregzöldjéből, amelytől hamarosan örökre megváltak. Eszemet vesztettem Majakovszkijtól, máris hiányzott. Hozzá kell-e tennem, hogy nem azokat árultam el, akiket akartam?
4.
Másnap a véletlen sodort össze vele a görög kávéház ponyvája alatt. A nagy, sárga bulvár széles rétegben húzódott a Puskin utca és a Nyikitszkaja között. Pofájukat kényelmesebben helyezve el mellső lábukon, ásítoztak a hosszú nyelvű, sovány kutyák. A dajkák és komaasszonyok szüntelenül kerepeltek valamiről, sopánkodtak valamin. A lepkék egy-egy pillanatra összecsukták szárnyukat, beleolvadtak a hőségbe, majd hirtelen felröppentek, továbbsodródva a forróság egyenetlen hullámain. Egy fehér ruhás kislány, bizonyára csuromvíz, szinte állt a levegőben, szünetlenül a sarkát ostorozva a karikává összefolyó, sziszegő ugrókötéllel.
Már messziről megláttam Majakovszkijt, és mutattam Loksznak. Fej-vagy-írást játszott Hodaszeviccsel. Közben Hodaszevics felállt, kifizette veszteségét, kilépett a ponyvaeresz alól, és elindult a Sztrasztnoj irányába. Majakovszkij egyedül maradt az asztalnál. Mi bementünk, üdvözöltük egymást, és beszélgetni kezdtünk. Egy kis idő múlva azt ajánlotta, hogy felolvas valamit.
Zöldelltek a nyárfák. Kissé szárazon szürkélltek a hársak. Az álmos kutyák, amelyeket a bolhák kihoztak a béketűrésből, felszökkentek egyszerre mind a négy lábukra, s az eget híva tanúnak a durva erővel szembeni morális tehetetlenségükre, méltatlankodó álmossággal hevertek el a homokon. Az Alekszandrov útnak átkeresztelt Breszti út felől torokhangon rikoltoztak a mozdonyok, körös-körül hajat nyírtak, borotváltak, sütöttek, főztek, alkudoztak, közlekedtek — és nem sejtettek semmit.
A frissen megjelent Vlagyimir Majakovszkij című tragédia volt, amiből olvasott. Hallgattam, mindenről elfeledkezve, elragadtatott szívvel, lélegzet-visszafojtva. Soha addig hozzá foghatót nem hallottam.
Benne volt minden. A bulvár, a kutyák, a nyárfák és a pillangók. A borbélyok, a pékek, a szabók és a mozdonyok. De minek idézzem? Valamennyien emlékszünk erre a fojtott, titokzatos nyári szövegre, amely most a tizedik kiadás után, mindenki számára hozzáférhető.
Távol keservesen bőgtek a lokomotívok. Majakovszkij művének torokhangú vidékén ugyanaz a kétségtelen messzeség érződött, ami a földön. Benne volt az a mélységes ihletettség, amely nélkül nem létezhet eredetiség, az a végtelenség, amely az élet bármely pontjáról minden irányba elénk tárul, amely nélkül a költészet: csupán ideiglenesen nem tisztázott félreértés.
És mindez olyan egyszerű volt. Művészetét tragédiának nevezte el. Úgy is kellett neveznie. A tragédiának pedig a Vlagyimir Majakovszkij címet adta. A cím zseniális egyszerűséggel tárja fel, hogy a költő nem szerzője, hanem tárgya a lírának, amely első személyben szól a világhoz. A cím nem az alkotó neve volt, hanem a tartalomé.
Voltaképpen onnan, a bulvárról vittem őt magammal mindenestül, egész életemre. De ő óriás volt, s távollétében lehetetlen volt megtartani. El-elvesztettem. Akkor ő adott hírt magáról. A Nadrágba bújt felhővel, a Hátgerincfuvolával, a Háború és békével, az Emberrel. Az, ami a találkozások közötti időben kiszellőzött belőlem, olyan tömérdek volt, hogy rendkívülinek kellett lennie annak is, ami ismét felidézte. Olyan is volt. A felsorolt korszakok mindegyike készületlenül ért. Mindegyikben, a felismerhetetlenségig növekedve, mindenestül újjászületett, ahogy először. Nem lehetett megszokni őt. Mi volt hát benne annyira szokatlan?
Viszonylag állandó tulajdonságokkal rendelkezett. Viszonylag állandó volt az én elragadtatásom is, amely mindig készen várta őt. Úgy tetszhet, ilyen körülmények között az én megszokásom nem változhat ugrásszerűen. Közben pedig a következőképpen állt a dolog.
Amíg mint alkotó létezett számomra, négy évig szoktattam magam hozzá és nem tudtam megszokni. Aztán hozzászoktam két és negyedóra alatt, ennyi ideig tartott a 750 000 000 felolvasása és taglalása. Aztán több mint tíz évig senyvedtem ettől a megszokástól. Aztán hirtelen könnyek között veszítettem el, amikor teli torokból adott hírt magáról, ahogy szokott, de már a síron túlról.
Megszokni nem őt nem lehetett, hanem a világot, amelyet a keze között tartott, és szeszélye szerint hol lendületbe hozott, hol szeszélyesen tétlenségre ítélt. Soha nem fogom megérteni, mi haszna volt abból, hogy elvette a mágnestől mágneses erejét, miközben a patkó megőrizte minden külső vonását, anélkül, hogy egyetlen homokszemet felkavart volna, amely előbb mindenki képzeletét felkavarta, és a sorok lábacskáin bármekkora terhet magával tudott vonszolni. Aligha akad a történelemben példa arra, hogy valaki, aki olyan messzire haladt előre új gyakorlatában, a maga-megjósolta órában, amikor ez a gyakorlat, még ha kényelmetlenségek árán is, mindennapi szükségletté vált - ennyire teljesen megtagadta volna azt. Helye a forradalomban, látszatra annyira logikus, belülről annyira kényszerű és tartalmatlan helye, örök talány marad számomra.
Lehetetlen volt megszokni a Vlagyimir Majakovszkij tragédiát, a tartalom nevét, a költőt, aki öröktől fogva jelen van a költészetben, a lehetőséget, amelyet inkább az erős, semmint az úgynevezett „érdekes ember" váltott valóra.
Ezzel a szokatlansággal telítve mentem haza a bulvárról. Albérleti szobám ablaka a Kremlre nyílt. A folyón túlról bármikor beállíthatott hozzám Nyikolaj Aszejev, az Sz. nővérektől, egy mélyen és sokoldalúan művelt családtól jövet. A hozzám belépőben felismerném: a maga rendezetlenségében is élénk képzelőerőt, színlelőképességét, ahogy leplezte, hogy járatlan a zenében, az igazi művésztermészet érzékenységét és ravaszkodását. Szerettem őt. Ő Hlebnyikovért rajongott. Nem értem, hozzám mi vonzotta. Mind a művészetben, mint az életben másra törekedtünk mi ketten.
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)
6.
Zöldelltek a nyárfák és gyíkokként iramodtak a folyó vizén az aranykupolák és a fehér kövek tükörképei, amikor a Kremlt a Pokrovka irányába megkerülve, az állomásra igyekeztem, s onnan Baltrusaitisékkel az Okára, a Tulai kormányzóságba. Vjacseszlav Ivanov lakott ott egy kőhajításra. A többi dácsalakó is a művészvilágból való volt.
Még virágzott az orgona. Messze kifutva az útra, épp csak hogy nem muzsikával és kenyérrel-sóval rendezett eleven fogadást a birtok széles bejáratánál. Túl rajta hosszan lejtett még a házak felé a barmok-taposta, itt-ott fűfelverte, néptelen udvar.
Gazdagon termő, forró nyár ígérkezett. Az akkor megnyílt Kamaraszínház számára Kleist A törött kancsó című komédiáját fordítottam. A parkban sok volt a kígyó. Naponta folyt róluk a szó. A kígyókról beszéltek a halleves mellett és fürdés közben. Amikor felszólítottak, hogy beszéljek magamról, én Majakovszkijt hoztam szóba. Nem volt hiba benne. Istenítettem. A magam szellemi horizontját láttam benne megtestesülni.
Emlékezetem szerint Vjacseszlav Ivanov hasonlította össze elsőként Majakovszkijt Hugó hiperbolizmusával.
9.
Nem mindig érkezett az újítók kíséretében. Gyakran elkísérte egy költő, aki becsülettel kiállta a megpróbáltatásokat, amelyeket rendesen Majakovszkij szomszédsága okozott. A számtalan ember közül, akiket körülötte láttam, Bolsakov volt az egyetlen, akit minden erőfeszítés nélkül elfogadtam mellette. Mindkettőjüket folyamatosan, cseppet sem megerőltető figyelemmel lehetett hallgatni. Mint ahogy később még szorosabb vonzalmát egész élete társához, Lili Brikhez, ezt a barátságot is könnyű volt érteni, mert természetes volt. Majakovszkijért, ha Bolsakov társaságában volt, nem fájt a szívünk, mert egyezett önmagával és nem veszítette el magát.
Rokonszenvei pedig különben értetlenséget keltettek. A magával ragadóan hatalmas öntudatú költő, aki mindenkinél előbbre járt a lírai elemek leleplezésében és középkori bátorsággal közelítette meg azokat a témával, amelynek felmérhetetlen leltárában a költészet szinte a szektás azonosulások nyelvén szólalt meg — éppilyen szélessodrúan és hatalmas erővel ragadott fel más, helyhez kötöttebb hagyományokat.
Látta maga alatt a várost, amely lassankint feléje emelkedett A bronzlovas, a Bűn és bűnhődés és a Petyerburg mélyéből, látta a várost a könnyű párában, amelynek szükségtelenül elmosódott lebegését az orosz értelmiség problémájának nevezték, pedig lényegében az örök jövő-találgatások ködében úszott a tizenkilencedik és a huszadik század mostohán ellátott orosz városa.
10.
Mindez azonban később mutatkozott meg. A jövendő furcsaságok jelei még halványak voltak. Majakovszkij Ahmatovát, Szeverjanyint olvasta, a maga és Bolsakov verseit a háborúról és a városról, s a város, ahová kiléptünk éjjelente ismerőseinktől, a háború távoli hátországának városa volt.
Már kudarcot vallottunk az óriási és lelkesült Oroszországban mindig is nehéz kérdéssel: a közlekedési eszközökkel és az ellátással. Az újsütetű szavakból - kiutalás, gyógyszer, licenc, hűtőberendezés - máris kikeltek az első spekulációk lárvái. Mialatt a spekuláció vagonokban gondolkozott, azoknak a napoknak és éjszakáknak vagonjaiban énekszó közepette, sietve szállították el az itt gyökeret vert lakosság friss és nagy csapatait, cserébe a visszatérő, elfekvő sebesültekkel teli szerelvényekért. A lányok és asszonyok színe-virága pedig beállt ápolónőnek.
A valódi helyzet színtere a front volt, a hátország pedig mindenképp a hazug helyzeté lett volna, még akkor is, ha ráadásul nem gyakorolja magát az önkéntes hazugságban. A város frázisok mögé rejtőzött, mint az elfogott tolvaj, bár akkor még nem fogta el senki. Mint a képmutatók általában, Moszkva felfokozott külső életet élt, és a téli virágkirakatok természetellenesen élénk színeiben ragyogott.
Éjszakánkint mintha Majakovszkij hangján szólt volna. Az, ami a városban történt, meg az, ami az ő hangjában zsúfolódott és mennydörgött, úgy hasonlított egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz. Ez azonban nem az a fajta hasonlatosság volt, amelyről a naturalizmus álmodik, hanem az a kapcsolat, amely egyesíti az anódot a katóddal, a festőt az élettel, a költőt a korral.
M-éval éppen szemben volt a moszkvai rendőrfőkapitány háza. Ősszel néhány napon keresztül ott botlottunk egymásba többször Majakovszkijjal, s hajói emlékszem, Bolsakovval. Puszta formaságból azt követeltük, hogy sorozzanak be bennünket önkéntesnek. Ezt a procedúrát titkoltuk egymás előtt. Én, bár apám sajnálkozott miatta, nem valósítottam meg szándékomat. De ha nem tévedek, barátaimnak sem sikerült akkor a próbálkozásuk.
Sesztov fia, a daliás zászlós fogadtatta meg velem, hogy lemondok az önkéntes jelentkezésről. Józan alapossággal beszélt a frontról, s figyelmeztetett, hogy ott mindennek az ellenkezőjét találom, mint amire számítok. Nem sokkal ezután elesett az egyik első ütközetben, amint szabadságáról visszatért lövészárkába. Bolsakov a tveri lovassági iskolába jelentkezett, Majakovszkijt behívták, amikor sorköteles lett, én pedig, miután nyáron fölmentettek, közvetlenül a háború előtt megszabadultam minden későbbi felülvizsgálattól.
Egy évvel később az Uralba utaztam. Előtte néhány napra Pétervárra mentem. A háború itt kevésbé volt érezhető, mint nálunk. Majakovszkij, akkor már behívottként, már régebben itt telepedett meg.
A főváros élénk forgatagát, mint mindig, magába olvasztotta tűnődő, még semmiben nem szűkölködő tereinek bősége. A sugárutak maguktól is tél- és alkonyatszínűek voltak, és ezüstös lendületükhöz nem kellett ráadásnak sok lámpa és hó, hogy messzeszáguldásra és játékra kényszerítse őket az ember.
A Lityejnijen mentünk Majakovszkijjal. Lendületes léptekkel rótta az utcák versztáit, én pedig, mint mindig, azt a képességét csodáltam, ahogy oldalfigurája vagy kerete tudott lenni bármilyen tájnak. A szikrázó-szürke Petrográdhoz ebben a tekintetben még jobban illett, mint Moszkvához.
A Hátgerincfuvola ideje volt ez, s a Háború és világ első vázlatainak korszaka. Narancsszín kötésű könyvalakban akkor jelent meg a Nadrágba bújt felhő.
Új barátairól beszélt, akikhez tartottunk, Gorkijjal való ismeretségéről, arról, hogy a társadalmi téma egyre jobban áthatja elképzeléseit és most egészen másként dolgozik, meghatározott órákban, egyenletes ütemben. Akkor jártam először Brikéknél.
Még természetesebben, mint a fővárosban, helyezkedtek el körülötte gondolataim A kapitány lányának uráli, téli, félázsiai tájában és Pugacsov Káma-vidékén.
A Februári forradalom után nem sokkal visszatértem Moszkvába. Petrográdból érkezve Majakovszkij Sztolesnyikov utcájában állapodtam meg. Reggel elmentem hozzá a szállodájába. Felkelt, felöltözött, s a Háború és világ új részleteit olvasta fel nekem. Nem foglaltam szavakba benyomásaimat. A szememből kiolvashatott mindent. Ráadásul tudta, milyen mértékben hat rám. A futurizmusról kezdtem beszélni, s azt mondtam, nagyszerű volna, ha mindezt nyilvánosan elküldené a pokolba. Nevetett, és majdnem egyetértett velem.
11.
Az előbbiekben leírtam, mit éreztem Majakovszkijjal kapcsolatban. Szeretet azonban nincs sebek és áldozatok nélkül. Elmondtam, hogyan lépett Majakovszkij az életembe. Még azt kell elmondanom, mi lett közben az életemmel. Ezt a fehér foltot tüntetem el most.
Megrendülten tértem akkor haza a bulvárról, nem tudtam, mitévő legyek. Egészen tehetségtelennek éreztem magam. Ez lett volna még a kisebbik baj. De még valamiféle bűntudatot is éreztem vele szemben, aminek nem tudtam okát adni. Ha fiatalabb vagyok, hátat fordítok az irodalomnak. Ebben azonban életkorom akadályozott. Valamennyi metamorfózisom után nem tudtam magam rászánni, hogy negyedszer is újrakezdjem.
Más történt. Az idő és az egyforma hatások Majakovszkij rokonává tettek. Voltak közös vonásaink. Felfedeztem őket. Ráébredtem, hogy ha nem csinálok valamit magammal, ezek a jövőben megszaporodnak. Ezek banalitásától kellett őt megóvnom. Mivel nem tudtam ezt az egészet megnevezni, úgy döntöttem, hogy megtagadom azt, ami idáig vezetett. Elvetettem a romantikus hangot. Így született A barikádok fölött cseppet sem romantikus poémája.
De a romantikus stílus alatt, amelyet attól fogva kivetettem magamból, egész világszemlélet rejtőzött: az életet úgy fogtam fel, mint a költők életét. Ez a szimbolistáktól eredt, a szimbolisták pedig a romantikusoktól tanulták, főképp a németektől.
Blok csak egy bizonyos időszakban vallotta ezt a felfogást. Abban a formában, amelyikben a sajátja volt, nem elégítette ki. Vagy meg kellett erősítenie magában, vagy elvetnie. Ő elvetette. Majakovszkij és Jeszenyin megerősítette.
Szimbolikájában, vagyis mindenben, ami képekben kifejezve érintkezik az orfizmussal és a kereszténységgel, ebben a magát az élet mércéjének vélő jelképrendszerben, és az ezért életével fizető költőben a romantikus életfelfogás elbűvölően színes és vitathatatlan. Ebben az értelemben valami átmenet testesült meg Majakovszkij élete és Jeszenyin semmilyen jelzővel át nem fogható sorsa között, amely önpusztítón mesébe kívánkozik, és mesévé is vált.
De a legendán kívül - hamis ez a romantikus vonal. A költő, aki alapját képezi, értelmetlen nem-költők nélkül, akik körvonalait kiemelik, mert a költő nem erkölcsi ismeretekkel telített élő személy, hanem vizuális-életrajzi embléma, háttér kell neki, hogy láthatóvá váljanak vonásai. A dilettantizmustól eltérően, amely eget követel, hogy hallható legyen, ennek a drámának a közepesség ártalma kell, hogy világossá váljék, mennyire igényli mindig a filiszterséget a romantizmus, amely a kispolgárság elvesztésével tartalmának felét veszítené el.
Az életrajz vizuális felfogása jellemző volt koromra. Mindenkivel osztoztam ebben a koncepcióban. Abban a stádiumban váltam meg tőle, amikor a szimbolisták között még eléggé szilárd volt, nem követelt hősiességet, és még nem volt vérszagú. Én elsősorban öntudatlanul szabadultam meg tőle, lemondva a romantikus fogásokról, amelyek alapjául szolgáltak. Másodsorban tudatosan kerültem, mint hozzám nem illő csillogást, mert a mesterségre korlátozódtam, és féltem mindenfajta költőieskedéstől, ami hazug és nekem meg nem felelő helyzetbe hozott volna.
Amikor megjelent a Nővérem, élet, amelyben a forradalom nyarán felfedezett költészet egyáltalán nem modern kifejezései találhatók, teljesen közömbös lett számomra, mi a neve az erőnek, amelyből könyv születik, mert mérhetetlenül nagyobb volt nálam és az engem körülvevő költői koncepcióknál.
13.
A verskedvelő A. Tam házában ott volt Balmont, Hodaszevics, Baltrusaitis, Ehrenburg, Vera Inber, Antokolszkij, Kamenszkij, Burljuk, Majakovszkij, Andrej Belij és Cvetajeva. Én természetesen nem tudhattam, milyen senkihez sem mérhető költő lesz később Cvetajevából. De nem ismertem akkoriban megjelent nagyszerű verseskönyvét, a Versztákat sem, mégis ösztönösen kiemeltem őt a jelenlevők közül szembetűnő egyszerűségéért. Az a számomra nagyon kedves készség sejlett benne, hogy bármelyik pillanatban elvesse minden szokását és előjogát, ha valami magasabbrendű felforrósította és elragadta. Néhány nyílt baráti szót váltottunk akkor egymással. Azon az estén élő palládiumnak láttam őt a szobában zsúfongó, a két irányzatot: a szimbolizmust és a futurizmust követő emberek között.
Kezdődött a versolvasás. Kor szerinti sorrendben olvastak, valamennyire is érezhető siker nélkül. Amikor Majakovszkijra került a sor, felállt, és átölelve a dívány támlájáig érő üres polc szélét, az Embert kezdte olvasni. Mélyreliefként, amilyennek egy időre mindig láttam, magaslott ki az ülők és állók közül, s hol tenyerébe támasztva szép fejét, hol a dívány hengerpárnájához nyomva térdét, olvasta rendkívüli mélységű és nemes ihletettségű művét.
Andrej Belij ült vele szemben, Margarita Szabasnyikovával. Belij Svájcban töltötte a háború éveit. Hazájába a forradalom hozta vissza. Lehetséges, hogy először látta és hallotta Majakovszkijt. Elbűvölten hallgatta, nem szólt elragadtatásáról, de annál hangosabban beszélt az arca. Álmélkodva és hálásan szinte eléberohant ez az arc a versolvasónak. A hallgatók egy részét nem láttam, Cvetajevát és Ehrenburgot sem. A többieket figyeltem. Legtöbbjük nem lépett ki irigylendő önbecslése keretei közül. Mind nagy névnek érezte magát, nagy költőnek. Egyedül Belij hallgatta szinte magánkívül, messze-messze ragadta az a fajta öröm, amely nem sajnál semmit, mert abban a magasságban, amelyben otthon érzi magát, nincs más, csak áldozat és az arra való örök készség.
A véletlen a szemem elé lökte zseniális igazolását két, később önmagát kimerítő irodalmi áramlatnak. Belij közelében - ezt a közelséget örömmel éreztem át - Majakovszkij jelenlétét kétszeres erővel éreztem. Lénye az első találkozás frisseségével tárult fel előttem. Azon az estén utoljára éltem ezt át.
Sok év telt el ezután. Elmúlt egy esztendő, s amikor a Nővérekből elsőnek neki olvastam fel verseimet, tizszerannyit hallottam tőle, mint amennyire számítottam bárkitől is. Újabb év telt el. Szűk körben felolvasta a 150 000 000-t. És velem először történt, hogy semmit sem tudtam mondani neki. Sok esztendő futott el, közben találkoztunk itthon is, külföldön is, próbáltunk barátkozni, próbáltunk együtt dolgozni, s én egyre kevésbé értettem őt. Erről az időszakról mások beszélnek, mert én ezekben az években ütköztem bele megértésem — úgy látszik, áthághatatlan — határába. Ennek az időszaknak emlékei halványak lennének, és semmit nem tudnának hozzátenni az elmondottakhoz. Ezért egyenesen rátérek arra, amit még végig kell mondanom.
16.
Április eleje a visszatért tél fehér dermedtségében találta Moszkvát. Hetedikén ismét olvadni kezdett, és tizennegyedikén, amikor Majakovszkij agyonlőtte magát, a tavasz újdonságához még nem mindenki szokott hozzá.
Tizenegy és tizenkettő között még mindig terjedeztek a lövés felkorbácsolta hullámkarikák. A hír rengette meg a telefonokat, sápasztotta el az arcokat s vitte a Ljubjanka-átjáróba, az udvaron át a házba, amelynek lépcsőjén már emberek tolongtak, sírtak és szorongtak a városból odagyűltek és a ház lakói, akiket odarántott és szétfröccsentett a falakon az esemény szétlapító ereje. J. Csernyak és Romagyin jött oda hozzám, akik elsőkként értesítettek a tragédiáról. Velük volt Zsenya is. Amikor megláttam, görcsösen rángatózni kezdett az arcom. Sírva mondta, hogy szaladjak fel, de közben felülről már cipelték a hordágyat a letakart fejű testtel. Mindenki lerohant és összetorlódott a kijáratnál, úgy, hogy mire kikeveredtünk, már kihajtott a kapun a mentőkocsi. A Gendrikov-mellékutcán vonultunk utána.
A kapun kívül folyt az élet tovább, közömbösen, ahogy helytelenül mondják. Az aszfaltozott udvar részvétele, az efféle drámák örök bámészkodói mögöttünk maradtak.
A gumiszerű sáron gyengelábú tavaszi szellő kószált, mint a járni tanuló gyermek. A kakasok meg a kisgyerekek teli torokból adtak hírt magukról. Kora tavasszal furcsán messzire hallatszik a hangjuk, még a város józan dübörgése sem tudja elfojtani.
A villamos lassan kapaszkodott fel a Svivaja-dombra. Van ott egy útszakasz, ahol előbb a jobb, majd a bal gyalogjáró olyan közel vonul a villamos ablakai alatt, hogy a szíjba kapaszkodva önkéntelen mozdulattal úgy hajolhat az ember Moszkva fölé, mint egy elcsúszott öregasszony fölé, mert a város mintha hirtelen négykézlábra állna, csüggedten szedegetné le magáról az órás- és csizmadiaműhelyeket, fölemelné és máshová helyezné a tetőket és harangtornyokat, aztán, felállva és leveregetve szoknyája szélét, továbbűzné a villamost az egyenletes és érdektelen utcán.
Haladása most olyan nyilvánvaló töredéke volt az öngyilkosnak, azaz annyira emlékeztetett lényének valami fontos vonására, hogy egész testemben megremegtem és a híres telefonhívás a Felhőből magától kezdett dübörögni bennem, mintha csak hangosan mondaná valaki mellettem. A peronon Szillova mellett álltam, hozzá hajoltam, hogy emlékeztessem arra a nyolc sorra:
„És érzem —
az én
számomra túl kicsi szó"
de összeszorítottam az ajkamat, mint ujjaimat a kesztyűben, izgalmamban egy szót sem tudtam hangosan kimondani.
A Gendrikov-utca végén két üres autó vesztegelt, kíváncsiskodók serege állta körül.
Födetlen fővel és sapkában álltak, ültek az előszobában és az ebédlőben. Ő távolabb feküdt, a dolgozószobájában. Az előszobából a Lili szobájába nyíló ajtó tárva volt, s a küszöbön, fejét az ajtófélfának támasztva, Aszejev sírt. A szoba mélyén, az ablaknál, vállai közé húzva fejét, Kirszanov zokogott hangtalanul, egész testét rázó szapora reszketéssel.
A siratás nyirkos ködét itt is gondterhelt, halk beszélgetések szaggatták szét, mint a gyászszertartások végén, amikor a lekvársűrű ceremónia után az első suttogva kiejtett szavak olyan szárazak, mintha a padló alól hangzanának, és egérszaguk van. Az egyik ilyen beszélgető-szünetben a házmester óvakodott be a szobába, csizmája szárába dugott feszítővassal, s kiemelve a téli ablakkeretet, lassan és zajtalanul kinyitotta az ablakot. Az udvaron, pőrén, ott állt a halottaskocsi, s a verebek meg a kisgyerekek céltalan zsivajgással bátorítgatták egymást.
Valaki, lábujjhegyen jőve ki a halott mellől, halkan megkérdezte, táviratoztak-e Lilinek. L.A.G. azt felelte, igen. Zsenya félrevont és figyelmeztetett rá, milyen hősiesen viselte el L.A. a csapás iszonyú súlyát. Sírva fakadt. Erősen megszorítottam a kezét.
Az ablakon beözönlött a végtelen világ látszólagos részvétlensége. Végig az ég szélén, akár a föld és a tenger találkozásánál, szürke fák álltak és őrizték a határt. A melegedő rügyekkel teli ágakat néztem és megpróbáltam elképzelni rajtuk túl azt a valószínűtlenül messzi-messzi Londont, ahová a távirat repült. Ott hamarosan feljajdul valaki, idáig nyújtja a karját, aztán eszméletlenül esik össze. Elszorult a torkom. Elhatároztam, hogy újra átmegyek a szobájába, hogy végre alaposan kisírjam magam.
Oldalára fordítva feküdt, arccal a falnak, komoran, hatalmas termetével, állig lepedővel letakarva, szája félig nyitva, mint az alvóé. Büszkén elfordult mindenkitől, még fektében is, még ebben az álomban is makacsul készült valahova, és makacsul el is ment. Arca visszatérített azokhoz az időkhöz, amikor ő maga is szépnek mondta magát, huszonkét éves korához, mert a halál rádermesztette azt az arckifejezést, amely szinte sohasem került a karmai közé. Az az arckifejezés volt, amellyel elkezdik az életet, nem az, amellyel végzik. Duzzogott és méltatlankodott.
Az előcsarnokban azonban mozgás támadt. Külön a halott anyjától és nővérétől, akik már hangtalanul gyászoltak az összegyűltek között, most húga, Olga Vlagyimirovna jelent meg a lakásban. Zajosan és követelődzően érkezett. Hangja őt magát megelőzve úszott be a szobába. Felfelé haladtában a lépcsőn hangosan szót váltott valakivel, nyilván bátyjához követelt belépést. Aztán megjelent ő maga; mintha szeméten lépkedne, úgy haladt át bátyja valamennyi ajtaján, összecsapta a kezét és megállt. „Vologya!" — kiáltotta, hogy visszhangzott az egész házban. Eltelt egy pillanat. „Hallgat! - kiáltott még nagyobbat. - Hallgat! Nem felel! Vologya! Vologya!!! Micsoda iszonyat!"
Összeesett. Felkarolták és nekiláttak eszméletre téríteni. Alighogy magához tért, sóváran a holttest felé indult, s a lábához kuporodva gyorsan újrakezdte végeérhetetlen dialógusát. Én sírásban törtem ki, amit már régóta kívántam.
Nem tudtam kisírni magamat a tragédia helyszínén, ahol az esemény tüzesnyílgyorsasága egykettőre kiszorította belőlem a dráma csordaszellemét. Ott az aszfaltozott udvar, mint a salétrom, az elkerülhetetlenség istenítésétől bűzlött, attól a hamis városi fatalizmustól, amely a majmolásból ered és az életet az engedelmesen kinyomtatott szenzációk láncolatának képzeli el. Sírtak ott is, és attól, hogy a megrendült torok az állati médiumszereppel megreszkettette az egész lakónegyedet, a tűzoltólétrákat, a revolvertokokat és mindazt, amiben kétségbeesettség émelyeg és gyilkosság üvölt.
Húga siratta elsőként a maga akarata és választása szerint, ahogy nagy embert siratnak, és szavaira tehetetlen, végtelen sírás fogott el mindenkit, mint harsányan zengő orgonaszó hangjaira.
Mert ő nem nyughatott. „Fürdőt nekik! — háborgott Majakovszkij tulajdon hangja, amely furcsán illeszkedett húga mély altjához. — Hogy mulatságosabb legyen. Hahotáztak. Szólongatták. - Vele meg mi történt! - Miért nem hozzánk jöttél, Vologya?" - nyújtotta a szavakat zokogva, de aztán, nyomban erőt véve magán, heves mozdulattal közelebb ült hozzá. „Emlékszel, emlékszel, Vologyicska?" - emlékeztette váratlanul, mintha élőhöz beszélne, aztán szavalni kezdte:
És érzem —
az én
számomra túl kicsi szó.
Kicsap belőlem valami el nem fojtható.
Halló!
Ki beszél?
Mama?
Mama!
Fia példásan beteg.
Mama!
Lángol a szíve,
Nővéreimnek mondja meg,
hogy nincs hova mennie.
17.
Estére, mire visszamentem, már koporsójában feküdt. Az arcok, amelyek nappal megtöltötték a szobát, estére már kicserélődtek. Elég nagy csend volt. Már alig sírtak. Hirtelen lent, az ablak alatt, mintha életét láttam volna meg, most már teljesen a múltba merült életét. Az ablaktól húzódott, valamilyen fákkal végigültetett utcaként, mint amilyen a Povarszkij. És elsőként, egészen a falnál, mintha a mi birodalmunk állt volna, a mi századokba hatoló és századok-befogadta, sosemvolt, képtelen birodalmunk. Odalent állt, kiáltani lehetett volna neki és kézen fogni. Szinte kézzelfogható rendkívüliségében némileg a halotthoz hasonlított. Olyan meglepő volt köztük a kapcsolat, hogy akár ikreknek tűnhettek volna fel.
És akkor, ugyanazzal a feltétlen meggyőződéssel, arra gondoltam, hogy ez az ember valójában egyetlen polgára volt ennek a birodalomnak. A többiek harcoltak, életüket áldozták és teremtettek, vagy értetlenül tűrtek, de mindenképpen az elmúlt század őslakói voltak, és nem tekintve a különbségeket, kedves földijei. Ennek az egy embernek volt csak klimatikusan a vérében az új kor. Furcsaságai a kor még csak félig kialakult furcsaságai voltak. Felidéztem jellemvonásait, sok mindenben egészen sajátos függetlenségét. Mindezt a helyzetben való jártassága magyarázta, amelyet ugyan korunk tesz érthetővé, de az akkor még nem fejtette ki aktuális erejét. Őt gyermekkorától fogva a jövő kecsegtette, amely eléggé korán megadatott neki, láthatólag minden erőfeszítés nélkül.
1930
RAB ZSUZSA fordítása
Néhány szó Borisz Paszternakról:
Sz. Moszkva, 1890 – mh. Peregyelkino, 1960) Nobel-díjas orosz költő, esszéíró, műfordító, író. Neves festőművész és egy zongoraművésznő fia. Zeneszerzőnek készül, de történelmet és filozófiát hallgat a moszkvai egyetemen. 1912-ben a németországi Marburgba utazik. Munkatársa lesz Majakovszkij avantgardista folyóiratának, a Lefnek. Az októberi forradalmat igenli, tisztítótűznek nevezi. Az 1948 és 1955 között keletkezett nagyregényében, a Zsivago doktorban (ismert filmváltozata a Doktor Zsivágó) az 1903 és 1929 közé eső korszak, továbbá a háborús évek orosz történelmének átfogó képét kívánta megrajzolni. 1957-ben regénye megjelent Olaszországban és több más nyugati országban. Nobel-díjat kapott érte, s negatív lejáratókampány indult ellene. Válaszút elé állították Paszternakot: vagy lemond a díjról, vagy száműzik hazájából. Az előbbit választotta. (Regénye – amely 1958–59-ben 26 hétig vezette a New York Times bestsellerlistáját – 1988-ig nem is jelenhetett meg hazájában.) Munkái: Iker a felhőkben (1913, verseskötet); Wassermann reakció, Fekete serleg – futurista írások; Sorompók felett (1917), költemények; Nővérem az élet (1917), költemények; Luvers gyerekkora (1922); Légi utak (1924, elbeszéléskötet); Kilencszázöt (1927); Északi szél (1927); Elbeszélés (1929); Menlevél (1931), első önéletrajzi írás; Spektorszkij (1931, verses regény); Második születés (verseskötet); Hajnali vonatokon (1943); Földi térség (1945); Zsivago doktor (1957, regény). Az itt olvasható részletek fejezetek a harmadik részből Ohrannaja gramota. Lásd: Vozdusnije putyi. Próza raznih let. „Szovjetszkij piszatyel", Moszkva, 1982.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/6. sz. 124-134)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése