Kavicsok a tenyeremen
Hakasziában elmentünk egy ásatásra. A magaslatot pusztai fű nőtte be. Gerincén, elég ritkán, hol sorokba, hol körbe rendeződve, hegyben végződő kövek meredeztek festőien. Magasságuk és méretük általában különböző. Nincsenek kidolgozva, furcsa, hegyes és elnyújtott formájukat mégis mintha durva hasításokkal alakították volna ki. Vadkövek ezek, s ugyanakkor mindegyik emberi kéz alkotásának látszik, már csak azért is, mert ember állította a helyére, méghozzá úgy, hogy kellemes látványt nyújtson, hasson a szemlélőre. De még hatásosabbak együtt a néptelen sztyeppén, a pusztai fűben, a hosszúkás magaslat gerincén. A hakasz legenda szerint valaha óriásvitézek harcoltak e tájon. Ők dobálták egymást, más-más magaslaton állva, ezekkel a hosszúkás, hegyben végződő kövekkel, s a kövek a földbe fúródtak és ott meredeznek mind a mai napig. A valóságban régi sírok, temetkezési helyek.
A hegyben végződő festői kövek néha méternyi, máskor pedig három méternyi magasak. A sztyeppes, de már dimbes-dombos hakasz tájra talán e kövek a legjellemzőbbek. Hosszú évszázadok óta állnak a helyükön. Természetesen néhány már felborult, néhányat elvittek, de az, ami megmaradt, fenséges, mesebeli tájképet ad, amely titkot sejtet, mély érzéseket és tiszta gondolatokat kelt.
És most az egészet fel kell túrni. Hát hogyne, nagyon érdekes: sírok, temetkezési helyek, régészet. Hisz végső soron Tróját is kiásták, Pompejit is, megtalálták Tutanhamon sírját. És még mi mindent... De ezen a pusztai növényzettel benőtt hosszúkás halmon, az összetúrt földre és az ásatások eredményére tekintve, arra gondoltam, hogy kellett-e ez, érdemes volt-e megbolygatni? A leletek nem valami bőségesek és gazdagok. Itt nincs szkíta arany. Csontmaradványok (az elhunytakat elégették) meg néhány cserépdarab. Juhcsontok, két egészben maradt edény, néhány lószerszámról származó bronzlemez...
S a fizetség érte: a feltúrt és elcsúfított föld. Hirtelen úgy éreztem, hogy a sztyeppi táj meseszerűsége, titokzatossága és fensége többet ért...
Alekszej Nyikolajevics Pokrovszkij valaha drámai színész volt. Mint minden színész, ő is el tudott énekelni gitár kísérettel (nem profi módon, nem is mint egy tanult énekes) egy románcot vagy dalt. De nagyon jól ment neki a dolog. Végül otthagyta a drámai színházat és csak énekelt. Koncertjei azóta is nagy sikernek örvendenek.
Előadásának báját éppen az adja, hogy nem professzionalista módon énekel, ahogy mondjuk Szobinov vagy Kozlovszkij énekelt, hanem dilettáns, amatőr módjára. Egy icipicit amatőr módon, de éppen ettől lesz az előadása olyan elragadó.
Arról van szó, hogy az orosz románc nem arra való, hogy nagy koncerttermekben, ünnepélyes külsőségek között professzionalisták adják elő. De ha van egy udvarház... Már mindenki átment a szalonba, fesztelenül elhelyezkedett. És akkor valaki a zongorához ül, vagy gitárt vesz a kezébe.
És felcsendül a románc.
Ráérő emberek kiszámították (egyébként ezt mindenki megteheti), hogy életében mennyi időt fordít az ember erre vagy arra.
Átlagos életkornak vegyük a 70 évet, azaz kb. 25 000 napot. Ha fogmosásra (borotválkozásra, zuhanyozásra) napi 20 percet áldozunk, az körülbelül egy évet tesz ki. Akkor az alvásra legalább 20 évet kell fenntartani.
De senki se számította ki, mennyit gyötrődik az ember, már pedig én azt hiszem, hogy élete nagyobbik részét tehetetlen gyötrődésben tölti. Tulajdonképpen és gyakorlatilag egész életében gyötrődik, csak néha és rövid időre megy át ebből az állapotból a lelkesedés és érdeklődés állapotába (amikor valami nagyon érdekes), és akkor megfeledkezik az időről.
Tehát azokat a pillanatokat, amikor az ember igazán belemerül valamibe, az élet legértékesebb pillanatainak kell tartanunk.
Természetesen az életben a szerelem a legszebb. De először is, az ember nem szerelmes, nem szeret egész életében, másodszor pedig, egyre újabb és még keservesebb gyötrelmek érik. Gyötrődik egyik találkozástól a másikig, gyötrődik a találka helyén, ha a hölgy késik (néha pedig el se jön), és akkor még nem is szóltunk a kényszerű távollétről...
Az ember pontosan azért hajszolja a különböző szórakozásokat és szenvedélyeket, hogy kikerüljön a gyötrődés állapotából. Erre szolgál a vadászat, horgászat, a különböző hobbik, ezért gyűjt mindenfélét, sakkozik, kártyázik, néz futball- és jégkorongmeccseket, olvas krimit, dominózik, fejt keresztrejtvényt, s amikor meg már végleg nem tud mit kezdeni magával, akkor jön a tévé.
Emlékszem, hogy Nyikolaj fivérem fiatal korában (az pedig egybeesett az első rádiókészülékek megjelenésével) rádiók beállításával foglalkozott a falunkban és a szomszédos falvakban. Sémája egyszerű és szemléletes. Az antennát a rúdon minél magasabbra kell emelni, fel kell tenni valami magas fára, a pecket a vezetékkel pedig minél mélyebbre a földbe kell ásni, vagyis földelni kell. De hisz minden embernek, ha láthatatlanul is, ez a sémája: minden gyökerével, egész létével a földhöz kapcsolódik, lelkével pedig állandóan felfelé, az égbe törekszik.
Manapság egy modern fiatalember gyufásskatulyányi, vagy, jól van, mondjuk kisebb táska nagyságú rádióval megy az utcán vagy a strandon (vagy akár a falun át). Se földbe dugott pecek, se ég felé nyúló antenna nincs. De valahol a kis készülék mélyén, összegabalyodott vezetékeiben, rendszerében mégis csak ott van (mint magában a mai emberben is) a transzformált, a felismerhetetlenségig átalakított és megváltozott, elleplezett, de azért mégis csak létező két funkció — az antenna és a földelés, az ég és a föld, az álom és a valóság, a fennkölt és az alantas.
Jeanne d'Arcnak a következő volt a jelmondata: „Ha nem én, akkor ki?" Egynémelyik mai fiatalember, amikor azt mondják neki, hogy ezt vagy azt meg kell csinálni, azonnal megkérdezi: „Miért éppen én?"
Igen elgondolkoztató jelenség.
Az NSZK-ban vettem egyszer egy jó öltönyt. Eleinte ritkán hordtam, csak egy-egy ünnepi esten és fontos rendezvényen, de aztán természetesen egyre többet, és végezetül eljött az a pillanat, amikor meg kellett válnom tőle, ki kellett dobnom. És akkor, mielőtt kidobtam volna, még egyszer átvizsgáltam (nem felejtettem-e valamit valamelyik zsebében?), és rengeteg kisebb-nagyobb zsebet fedeztem fel rajta, melyeknek létezéséről az évek során sejtelmem se volt. Akadtak nagyon alkalmatos és nagyon titkos zsebecskék, még az övrészbe is varrtak egy kis zsebet, senki se gondolta volna, hogy ott van, voltak kettős zsebek meg holmi keskeny, mély zsebecskék, nem is tudtam rájönni, hogy egyik-másik mire való. Természetesen nagyon jól megvoltam nélkülük, mégis az a sajnálkozással vegyes érzésem támadt, hogy nem használtam ki a lehetőségeket.
Nem lesz-e így az életben is?
Manapság sokat tesznek, hogy megmentsék a darvakat, különösen a fehér darut, amely már ritkaságszámba megy. De úgy általában minden darut. Kiveszik a tojásokat a fészkekből, tenyésztelepen keltetik ki, ott nevelik fel a kis darvakat. Meleg helyiségekben teleltetik át őket. Természetesen ez jó dolog. De miféle daru az, amelyik úgy sétálgat, mint a tyúk? Vagy mint a liba?
Ha a darvak nem szállnak ék alakban az égen és nem krúgatnak, hát miféle darvak azok? Nekem nem kellenek az ilyen darvak.
Ismerősöm, Oleg Sztyepanovics minden reggel fut. Manapság sokan teszik ezt. Hétköznap korán reggel fut, szombaton pedig tíztől tizenegyig. Továbbá szombatonként Bregg szisztémája szerint éhezik, vagyis 36 órán át semmit se eszik. Így tartja egyensúlyban, formában a szervezetét, és természetesen nagyszerűen érzi magát. De szombatonként Oleg Sztyepanovics nyolcszor is kénytelen elszaladni az üzlet italárusító részlegének ajtaja előtt (a házak közötti kis zárt téren fut), ahol is vagy húsz-harminc moszkvai lakos ácsorog és várja a tizenegy órát, helyesebben az üzletnyitást. Állnak ott, szatyrukban az üres üvegekkel, borostásak, az arcuk püffedt és csak az a kívánságuk, hogy minél előbb szőrivel gyógyíthassák a kutyaharapást. Vajon milyen szemmel néznek a mellettük futkározó „hülyére", és milyen szemmel néz rájuk a szaladó és Bregg szisztémája szerint éhező Oleg Sztyepanovics? Kevesebb megértést, mint ami ezek között az emberek meg Oleg Sztyepanovics között van, nehéz elképzelni.
Az üröm keserű, az pedig, hogy valami keserű, tudvalevőleg nem valami kellemes tulajdonság. Ennek ellenére a versekben és dalokban minduntalan fel-felbukkan az üröm, úgy is mondhatnám, romantizált formában, mint a keserűség szimbóluma. Tehát, ha valami keserű, ne csak egyszerűen keserű legyen, ne önmagának legyen keserű, hanem maga legyen a teljes keserűség, a keserűség megtestesítője, ha már keserű, akkor legyen üröm.
Egy interjúban felteszik a kérdést: „A költői tehetség mely vonásait tartja legfontosabbnak és leglényegesebbnek?" De a tehetség (ha van), tulajdonság és adottság, nem lehetnek semmilyen vonásai. Nem lehet feltenni, mondjuk, a kérdést: „Az erő milyen vonásai a leglényegesebbek és legfontosabbak?" Az erő az erő, és ez az egyetlen tulajdonsága.
Kétfajta férfi létezik. Az egyik minél több szerelmet kap a nőktől, annál megvetőbben, annál mocskosabban viszonyul ehhez a szerelemhez. Az ilyen férfiak találnak ki a nőkkel kapcsolatos minden trágárságot, minden sértő és visszataszító szó tőlük származik. A másik egyre jobban értékeli a szerelmet, egyre gyöngédebb a nőhöz, egyre hálásabb iránta.
— Azt hiszem, tegnap egy társaságban voltál Natalija N-el. Ugye, milyen elbűvölő asszony? Téged is elbűvölt?
— Ugyan hogy bűvölt volna el? Pantallóban?
— Ha egy nő otthagyott, az azt jelenti, hogy nem vagy eléggé határozott, kiegyensúlyozott, erős egyéniség. Hiszen volt időd megmutatni, milyen vagy. Senkinek se tehetsz szemrehányást. Ha valóban határozott, kiegyensúlyozott, erős egyéniség vagy, ne félj, a nő nem megy sehova. Ha meg elmegy, visszajön.
Meghallgatván eszmefuttatásomat, egy ismerős hölgy megkérdezte: „S akkor mi van azzal a mondással, miszerint a szerelem vak?"
Egy nőnek csak három életkora van: kislány, asszony és öregasszony. És amikor asszony, egyáltalán nem fontos, hogy tizennyolc, huszonnyolc avagy harmincnyolc éves...
Régen megfigyelték, hogy nyelvünkben néhány kifejezésben nem lehet felcserélni a szavakat. Azt mondhatjuk, hogy „pirospozsgás", de hogy „pozsgáspiros", azt nem. Cibikov burját tudósnál olvastam: „olcsókövek". Sehogy se hangzik. Csak drágakövekről, vagy, mondjuk, féldrágakövekről beszélhetünk, vagy pedig semmilyenről. Mondhatjuk egyszerűen, hogy kövek, de nem olcsókövek.
Van egy közmondás: „Amilyen a Szenyka, olyan a sapka". De miért Szenyka? Nincs ebben semmi különös se nyelvileg, se értelmét tekintve. Miért nem olyan a sapka, mint Ványka, mint Páska (ez utóbbi esetben még a hangokkal is eljátszanánk egy kicsit), miért nem olyan, mint Sztyopka? Nyilván élt valaha egy Szenyka, akiről egyszer elhangzott ez a mondás, és aztán közmondás lett belőle. Azt pedig bizonyára nem gondolta az a Szenyka, hogy az egész orosz nép körében évszázadokra híressé válik.
Amikor Fjodor Ivanovics Panfjorov az Oktyabr című folyóirat főszerkesztője volt, felhívta Kijevből egy író és műfordító. Rosszul lehetett hallani, mindkettőjüknek kiabálni kellett.
— Fjodor Ivanovics - kiabálnak a távolból -, van egy regény, azt mondom, regény, amit szeretnék lefordítani a folyóiratuk számára.
— Miféle regény? Ki írta? Miről szól? Azt kérdem, miről szól?
— Kapor [Momo Kapor szerb író - szerk.] , Iván Fjodorovics.
— Kapor nem kell.
Adalék a pontos vagy legalábbis adekvát fordítás kérdéséhez. Vegyük a frappáns német közmondást: „Ein Mai ist kein Mai". Hogyan fordítsuk le? Először nézzük csak az értelmét. Szó szerint a következőt (variánsokat) kapjuk: „egyszer, az sehányszor", „egy alkalom, az semmi", „egyszer, az egyszer se". Egyik se hangzik valami jól. A legpontosabb értelem szerinti fordítás az lesz, hogy „ami egyszer történik, az nem számít". A jelentés szempontjából itt meg is állhatnánk. De hol van a mondat elegáns konstrukciója, hol a rím, hol az ismétlés? Hallgassuk meg még egyszer, hogyan hangzik a két mondat: „Ein Mai is kein Mai" és „Ami egyszer történik, az nem számít". Az értelmükön kívül semmi közös sincs bennük. Pedig csak egy öt szóból álló rövid mondatot vizsgáltunk. S mit mondjunk akkor egy egész versről, egy egész eposzról, regényről?
Az írók Központi Háza (egyszerűbben az írók klubja) egy régi, nagy moszkvai villában rendezkedett be, amelyben valamikor az Olszufjev család lakott. A ház nagyterme (mivel magasabb, mint amilyen széles és hosszú) templombelsőre emlékeztet. A fehér falakat annak idején fekete tölggyel burkolták: fekete tölgy mennyezet, fekete falburkolat, fekete lépcső és lépcsőforduló, fekete belső erkélyek. Mind a mai napig tölgyfa teremnek nevezik.
És vagy tizenöt évvel ezelőtt valakinek eszébe jutott (akkoriban Szemjon Kirszanov volt az írók Központi Háza tanácsának elnöke), hogy a terem fekete tölgyfaburkolatából világos burkolatot csináltasson. Homokfúvóval leverették a fekete festéket és elérték, amit akartak.
De néha, amikor körülnézek a teremben és eszembe jut, milyen is volt, arra gondolok: hisz ezt a termet a faragásaival és burkolataival együtt az építész feketének álmodta meg! Tehát, amikor a homokfúvóval leszedték róla a színt, az építész elképzelését is megváltoztatták, átalakítottak egy művészi alkotást. Ez ugyanaz, mintha valaki átírna és a maga ízlésére alakítana egy verset, egy dalt, vagy (hogy témánkhoz közelebb maradjunk) megváltoztatná, átalakítaná egy építészeti alkotás külsejét. Próbáljuk meg, mondjuk, a Vaszilij Blazsennij székesegyházat vagy a Kreml összes tornyát fehérre vagy egyszínű okkersárgára festeni, vagy a moszkvai Manyezst égszínkékre pingálni. Mi lenne belőle?
A mohamedán temetőkben a mesterek a feliratokon kívül az elhunytat jellemző különböző alakzatokat vésnek a sírkövekre. Ha katona volt, mondjuk, puskát, ha pedig borbély, akkor ollót. Lám, az egyik sírkövön három tárgy látható: egy vizeskancsó, egy szemüveg és egy görbe bot. Mint kiderül, a három tárgy három tulajdonságot jelöl: az illető öreg volt (görbe bot), sokat olvasott (szemüveg) és lélekben tiszta ember volt (víz). Csodálatos!
Amerikában, ahol megtörténik, hogy a milliomosoknak jó dolgukban elmegy az eszük, designereket, azaz formatervező művészeket hívnak, hogy egy villa berendezésének megfelelő formát adjanak, megtervezzék körülötte a földterületet, néha pedig egy-egy városi lakosztály külső képét. A tervezők nagy pénzeket kérnek a munkájukért. Én pedig egyszer láttam, hogy Caruso egykori villáján közönséges, három soros orosz fonott kerítés van, New Yorkban pedig, tizennégy emeletnyi magasságban, az egyik erkélyre orosz léckerítést csináltak. Csak azt nem tudom, mekkora összeget gomboltak le a formatervezők a megrendelőktől ezért az egzotikumért.
Amikor egy névből nagy név lesz, tudatunk már nem érzékeli a szó eredeti jelentését. Talán eszünkbe jut, hogy „Puskin" a puska, vagyis az ágyú szóból lett, eszünkbe jut-e valami keserű ital vagy bármi egyéb keserű, ha „Gorkij" keserű jelentésű nevét kiejtjük, avagy kövér ember jelenik-e meg a szemünk előtt, amikor „Tolsztoj" kövéret jelentő nevét kimondjuk?
Név sok van, de nagy név kevés. Nyikolaj Dorizónak van egy négysoros verse erre a témára:
Költő van sok, ám a nagy név oly kevés,
Nálunk ez már költő-túltermelés,
És a Rubicont átlépni mily nehéz,
Hogy névvé váljon egy megnevezés.
Talán azért választanak maguknak az emberek szépen hangzó álneveket, hogy könnyebb legyen az átmenet, s nagy név legyen a nevükből...
És arra gondolok, mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy valaki az irodalmi (költői) pályáját a Trjapkin, vagyis rongyot jelentő névvel kezdje. Márpedig „Nyikolaj Trjapkin" nevet szerzett magának. És amikor nevét kiejtjük, egyáltalán nem gondolunk a rongyra. Másokról nem beszélek, de a Nyikolaj Trjapkin fogalom (következésképpen a név is!) létezik.
Egy szovjet írócsoport vendégségben járt egy híres amerikai írónál. Vagy talán Rockwell Kentnél. Város környéki ház. A küszöbhöz egy patkót szegeztek. Borisz Polevoj megkérdezte a házigazdától:
— Csak nem hisz a huszadik században az ilyen jelekben meg babonákban?
- Persze, hogy nem! - válaszolta készségesen a házigazda. Aztán elhallgatott, majd ravaszkásan hozzátette: — De, tudja, ha az ember nem hisz benne, akkor is segít.
Egy sajtóvitában megpróbálták azonosítani a művészet népiségét és tömegekhez szóló voltát. Pedig ezek teljesen különböző fogalmak. A művészet népisége a művészet tulajdonsága, vonása. Mondjuk, az arany nemesfém, nem oxidálódik, vagyis nem alkot vegyületet az oxigénnel. Ahhoz, hogy ez a tulajdonsága nyilvánvaló legyen, nem kell száz tonna arany. Egyetlen morzsája is rendelkezik az arany minden tulajdonságával. Puskin népi költő. Természetesen most milliós példányszámban jelennek meg a könyvei. De vajon sokan olvasták-e Puskin műveit a költő életében? Abban az Oroszországban, ahol csak a társadalom felső rétege tudott írni-olvasni és olvasott? Avagy sokan nézték-e meg Gogol A revizorját? Vagy hallgatták meg Glinka Életünket a cárért (Iván Szuszanyin) című operáját? Hát akkor ezek az alkotók csak most lettek népivé, amikor milliók olvassák, nézik és hallgatják műveiket? Vagy pedig kezdettől fogva, lényegüket tekintve népi alkotóművészek voltak?
A korral megjelent egy mozdulatom: mintha a szakállamat simogatnám, pedig naponta borotválkozom, és soha se viseltem szakállt. Csak nem a génjeim révén kaptam ezt a mozdulatot a szakállas apámtól, nagyapámtól, dédapámtól, őseimtől?
Nem azokról a kéziratokról van szó, amikor egyetlen sorból azonnal nyilvánvaló, hogy a fiatal szerző tehetséges... De emberek igen gyakran elmondják: „Egész életemben verseket írtam (bár az illető mérnök, vagy már nyugdíjas, vagy valami kutatóintézetben dolgozik), igazán sehova se felel meg? Miért nem közlik az írásaimat? Mutassák meg a gyengén sikerült sorokat, és én kijavítom őket."
De nem ilyen egyszerű a dolog. Vegyük azt, hogy korunkban a professzionalista sport odáig fejlődött, hogy tíz egész néhány század másodperc alatt futják le a száz métert, a magasugrók pedig két méter harminc centimétert ugranak. Ez a mai sport színvonala. És akkor jön valamelyik tudományos intézet munkatársa vagy egy mérnök, és azt mondja: „Kérem, nevezzenek be az országos versenyre (esetleg még az olimpiai játékokra is), mert én egész életemben magasugrással foglalkoztam (vagy rövid távon futottam).
— És milyen eredménnyel? Mennyit ugrik?
— Egy méter hatvanat (tizenhat másodperc alatt futom a száz métert).
— Hát csak ugorjon és fusson kedvére! Jobb, mintha a tévé előtt ülne vagy vodkát inna. Ugorjon, fusson, azt mondják, jót tesz az egészségnek...
Párizsban az utcán megszólított egy ember, nem párizsi, nem francia, talán dél-amerikai. És nem is turista, mert rosszul volt öltözve, rendetlenül, és nagyon gondterheltnek, kimerültnek látszott. Egyszóval emigráns. Megkérdezte, hogyan juthat el valamelyik utcába.
Én elnézést kértem, hogy nem tudom, s hogy igazoljam magamat, hozzátettem: „Orosz vagyok".
— Á!... - mondta utánozhatatlan bosszúsággal az illető -, ocsi csornije! [Fekete szemek... - népszerű orosz dal kezdő szavai] ...
Egy ismerősöm, egy moszkvai hölgy, aki akkor New Yorkban lakott és igen jól tud angolul, jelen volt Andrej Voznyeszenszkij estjén, amelyet ebben a modern Babilonban rendeztek a tiszteletére. Egy óriási teremre való embert gyűjtöttek össze, hogy meghallgassák Andrejt. A teljes sötétségben vékony fénynyalábot bocsátottak a nagy színpadra, hogy egy világos kör keletkezzen, és a szereplő ebben a körben jelenjen meg.
— Na, milyen volt?
— Én semmit se értettem az egészből — felelte a hölgy. — Igaz, hogy Andrej felolvasott érdekes verseiből, méghozzá nagyon jól. De hát a közönség egyetlen szót se tudott oroszul, következésképp semmit se érthetett. Annál is kevésbé, mert Voznyeszenszkij versei, költeményeinek finomságai még egy orosz számára sem érthetők azonnal, helyesebben nem minden orosz számára érthetők azonnal. De tapsoltak neki, sőt nagy ovációt rendeztek, anélkül, hogy értették volna a verseket. Ezt én tanúsíthatom.
Azután Allén Ginsberg amerikai költő lépett színre és Voznyeszenszkij-verseket olvasott fel, amelyeket maga fordított angolra. Nem volt, nem maradt azokban a fordításokban jóformán semmi Voznyeszenszkijből. Csupán a versek megközelítő tartalma. Elég rossz amerikai megfogalmazásban. Tehát, ha szigorúan vesszük, a hallgatóság semmiféle képet nem kaphatott Voznyeszenszkij költészetéről. Hát akkor mi volt ez? Spektákulum? Látványosság? És mire fel az ovációk?
Nagyon messzire utaztam - Amerikába.
Idehaza, ha egy író-olvasó találkozón az ember felsorolja, kik voltak az évfolyamtársai az Irodalmi Főiskolán, minden névre reagálnak. Bondarevet említi — reagálnak, Tyendrjakovot nevezi meg - reagálnak, Vinokurovot - reagálnak, Hamzatilt (Gamzatovot) — viharosan reagálnak.
Ott mond az ember egy nevet — csend. Nyilván nem hallották. Mondom Bondarevet — nem hallották, Tyendrjakovot mondom — nem hallották, Hamzatilt mondom — nem hallották, a legnagyobb ászokat játszom ki, és semmi hatás.
Nyilván nagyon messzire utaztam: Amerikába.
Azt mondják, Saljapin fiának, Borisz Fjodorovicsnak majdnem olyan jó basszus hangja volt, mint az apjának. De sohasem énekelt, és nem is akart énekelni. Ez volt az elve, az etikája. És mi értelme, hogy Tolsztojnak nem egy fia megpróbálkozott az írással?
Az ifjú Werther szenvedései című film. Goethe regénye* annak idején korszakot nyitott, minden irodalomra hatott Európában, rengetegen utánozták, új irodalmi áramlatot hozott létre. Azt mondják, a regény elolvasása után sok fiatalember főbe lőtte magát. És most itt a film, amely senkire se gyakorolt hatást, elveszett a többi sok száz és sok ezer film között.
A mi szovjet kiadói gyakorlatunkban egy kéziratot két lektornak kell elküldeni, akik vagy pozitív, vagy negatív véleményt adnak róla. És minden kiadóban megvan a lektorok listája. Ezek ugyancsak írók — prózaírók és költők, de a jelek szerint a kiadó az ő ízlésükben, felkészültségükben megbízik, véleményüket elfogadja, és e véleményektől függően dönti el a kézirat további sorsát. Tegyük fel. De bekövetkezik az a pillanat, amely minden etikáról alkotott elképzelést sért, amikor a mások kéziratát elbíráló író a saját kéziratát viszi a kiadóba. Ezt szintén kiadják két lektornak. Természetesen ezen a ponton mindenkinek meg kellene sértődnie, akiben egy csöppnyi önérzet is van, és azt kellene mondania: „Vagy húzzanak ki a lektorok névsorából, vagy találjanak valami más módot kéziratom elbírálására."
- Na, hogy tetszett a nemzetközi helyzetről tartott előadás? Azt hiszem, az előadó egészen jó volt.
- Igen, nagyon jól megtartotta az előadást, csak nem tudhatjuk helyett mindig nem tudhassukot mondott, egyébként minden rendben volt.
Mi a különbség a művész és a tudós között?
Pasteur óriási szolgálatot tett az emberiségnek - felfedezte az élelmiszerek pasztörizálását, fertőtlenítését, az antiszepszist, a fertőző betegségek elleni megelőző oltások módozatait, legyőzte a veszettséget. Addig az operált betegek kilencven százaléka, még ha valami semmiséggel operálták is, vagy gennyesedés, vagy vérmérgezés stb. következtében meghalt. Az emberek nem tudták, hogy a sebész kezének, a sebészeti eszközöknek sterileknek kell lenniük, a géznek (abban az időben a tépésnek) és egyáltalán mindennek sterilnek kell lennie. Ő, vagyis Pasteur mondta meg, hogyan sterilizáljanak. Az oltásokról, amelyeket Pasteur vezetett be, már nem is beszélek. Egyszóval zseni, az emberiség jótevője.
Csak van egy kérdés. Vajon, ha Pasteur nem jön rá, hogy sterilizálni, pasztörizálni kell és megelőző védőoltásokat kell adni, az emberiség semmit se tudott volna minderről?; Nem valószínű. Sőt, a legfontosabb felfedezések (és találmányok) azt bizonyítják, hogy ezek nagyon széles körben történnek, és gyakran megesik, hogy a föld különböző pontjain a különböző népek fiai azonos időben jutnak egy felfedezésre. Az emberiség egésze megérett volna erre a felfedezésre, és valaki mindenképpen felfedezte volna ezeket a dolgokat. Ha nem az egyik, akkor a másik.
Tegyük fel, hogy Edison nem találja fel a fonográfot. Edison és Jablocskov a villanykörtét, Popov és Marconi a rádiót, a Wright testvérek és Mozsajszkij a repülőgépet stb.
Akkor az emberiség most hanglemezek, villanyvilágítás, telefon és utasszállító repülőgépek nélkül élne?
Ez egyáltalán nem csökkenti a többieket megelőző tudós zsenialitását. Ez az ő érdeme és dicsősége, de azért minden valószínűség szerint, ha valamivel később is, ugyanazt felfedezte volna valaki más.
Ám azt a képet, amelyet egy festő fest, a verset, amelyet egy költő ír, a szonátát, amelyet egy zeneszerző komponál, soha senki nem festené, nem írná, nem komponálná meg helyette.
Megkérdezték tőlem (külföldiek), miért szeretik nálunk jobban a költészetet, mint más országokban?
Ez csak az emberek szellemi aktivitásával magyarázható. Mert mikor kezd egy lány verseket másolni a füzetébe? Amikor szerelmes lesz. Vagyis, amikor aktív érzelem tölti el a szívét. Ugyanígy minden embert a nagy, társadalmi, közéleti szellemi aktivitás tesz fogékonnyá a költészet iránt.
Elég sok grúz, avar, özbeg, csuvas, moldován stb. prózát és verset fordítottam. S észrevettem, hogy köztársaságainkban az irodalmi művek néha (sőt gyakran) a fordításra orientálódva születnek, amikor is a költőnek nem annyira az a fontos, hogyan fog hangzani verse az anyanyelvén (és mit jelent majd a nemzeti kultúra számára), hanem az, hogy hogyan hangzik majd orosz fordításban.
Még senki se lett művelt vagy akár valamelyest is felkészült keresztrejtvények megfejtése révén.
Más országokban, magánházaknál gyakran láttam a következőt. Van nekik, mondjuk, egy orosz ikonjuk. Egy falat ennek megfelelően burkolnak (előfordul, hogy fekete bársonnyal), az ikont a fal közepére teszik (legyen az régi vörösarany tónusú tempera ikon, avagy későbbi, zománcberakásos ezüst keretbe foglalt ikon). És egy ikon, hogy úgy mondjam, „tart" egy egész falat. Néha még vékony fénysugarat is bocsájtanak rá. Ugyanez megtehető valami más, szép régi tárggyal is: egy festménnyel, porcelán vázával, ezüst kancsóval vagy kupával, kristály kehellyel...
Ez meg összegyűjtött életében ezt, azt, amazt, és a falra aggatta, pontosabban oda dobálta. Minden tárgy egy egész falat „tarthatna", és a falon negyven tárgy van. Való igaz, összedobálta őket.
Ugyanez a helyzet a versekkel is. Egyetlen jól megválasztott, értőn és idejében elmondott, „megvilágított" vers mély élményt ad. Hiszen külön írták meg, azért jétt létre, hogy külön élvezzék, egymaga a nap eseménye lehet az olvasó vagy a hallgató számára, egymagában képes egész este „tartani" a figyelmet (az általános beszélgetés, vendéglátás, teázás stb. mellett), de mi egy csomóba szórunk, dobálunk több tucatnyi verset, legyen az költői est vagy költészeti antológia, és akkor a versek éppúgy, mint az összezsúfolt régi tárgyak (ikonok, kupák, ládikák), egymásra torlódnak, elfedik, „ütik" egymást. S közben az embernek mindig eszébe jut a fekete bársonnyal borított fal és az ikon (kristályváza, ezüst kupa) a reá irányított fény közepén.
A közelmúltban volt egy álmom, amely talán a legszörnyűbb összes eddigi álmom közül, pedig valóságos lidérces álmaim is voltak, fojtogatással (engem fojtogattak), mélységbe zuhanással, sőt az is előfordult, hogy egyszer álmomban a Majakovszkij tér környékén kocsival halálra gázoltam egy nőt.
De a legszörnyűbb álmom a következő volt: a kezemben tartom verseimnek frissen megjelent kötetét. Szép borító, fénykép, címlap, ott a név a borítón és a címlapon. És a kötetben egyetlen vers sem az én versem, valami névtelen grafomán papírízű versei. Ez aztán igazán szörnyűség.
Egyszer két hetet töltöttem egy európai üdülőhelyen. Az ott üdülők és pihenők közül kivált egy asszony. Teljesen feketébe öltözve járt. Kendő, ruha, harisnya, cipő — mindmind fekete. A háta mögött így is emlegették: „a fekete ruhás hölgy". Valószínűleg gyászol, elveszítette valami közeli hozzátartozóját. Azonban kiderült, hogy nem gyászol, egyszerűen ez a stílusa. Attól kezdve szentségtörésnek és magamutogatásnak éreztem a fekete ruháját.
A földön élő összes ember három nagy csoportra vagy szférára osztható. Az élők, akik ma, ebben a pillanatban élnek. Akik már meghaltak, akik az elmúlt években, évszázadokban éltek. A harmadik szféra a halhatatlanok. Akiknek alkotása és neve tovább él.
KATONA ERZSÉBET fordítása
Néhány szó Vlagyimir Szolouhinról:
Sz. 1924, Olepino (Vlagyimiri terület) orosz költő, prózaíró. Parasztcsaládban született, 1946-ban versekkel debütált. Az ötvenes évek végén prózával is jelentkezik. Harmatcsepp c. munkája (1960) szociografikus értékű. Számos ifjúsági regényt írt. Műveiből szívesen fordítottak magyar nyelvre.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1984/6. szám, 3-12. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése